Sharanagati

Folytatjuk a Csaitanja Csaritámrta olvasását. Szóval két vagy háromszáz bhakta közeledett Dzsagannáth Purí felé. És ez emlékeztet engem a méláinkra. Habár a világnak ezen félreeső részéről, Magyarországról nem tudunk százával jönni, hogy itt találkozhassunk a bhaktákkal és Maháprabhuval, de a bhakták nagyon lelkesek, hogy eljöhessenek és találkozzanak az Úrral és szolgáival.

„Sivánanda Széna intézte a vámok fizetését a különböző helyeken. Mindenkinek gondját viselte, és nagy örömmel vezette őket.” [1] Ismét láthatjátok – az idők nem változnak. Még 500 évvel ez előtt is kellett vámot fizetni – átkelve a folyón, vagy az autópályát használva, és hasonlók. Az idők tehát nem változnak. „Sivánanda Széna mindenkire ügyelt. Minden egyes bhaktának szállást adott, és ismerte az összes Orisszába vezető utat. Egy nap, amikor a csoportot feltartóztatta egy vámszedő, a bhakták továbbmehettek, egyedül Sivánanda Széna maradt hátra, hogy kifizesse a vámot. A csoport betért egy faluba. A bhakták egy fa alatt várakoztak, mert Sivánanda Szénán kívül senki sem tudott szállást találni. Nitjánanda Prabhu időközben nagyon megéhezett, és mérges lett. Mivel nem kapott még megfelelő szállást, szapulni kezdte Sivánandát. Sivánanda Széna nem gondoskodott a szállásomról, és ezenkívül az éhhalál küszöbén állok! — panaszkodott. — Szálljon hát átkom három fiára, hogy haljanak meg, amiért még nincs itt!” Az átok hallatán Sivánanda Széna felesége sírva fakadt. Sivánanda Széna éppen ekkor érkezett meg a vámszedőállomásról. Felesége könnyek között elmondta neki: „Nem gondoskodtál a szállásáról, ezért az Úr Nitjánanda megátkozta a fiainkat, hogy haljanak meg!” „Bolond asszony, miért sírsz hiába? — kérdezte Sivánanda Széna. — Csak hadd haljon meg három fiam azért a kényelmetlenségért, amit Nitjánanda Prabhunak okoztunk!” Így szólt Sivánanda Széna, majd odament Nitjánanda Prabhuhoz, aki erre felállt, és megrúgta. Sivánanda Széna nagyon boldog volt, hogy az Úr megrúgta, és sietve elrendezte, hogy az Úr megszállhasson egy tejesember házában. Sivánanda Széna megérintette Nitjánanda Prabhu lótuszlábát, és lakhelyére vezette. Szállást adott az Úrnak, majd nagy elégedettséggel így szólt:” [2]

Ebből tehát láthatjátok, hogy mindenki a képességei szerint cselekszik. Igaz? Nitjánanda Prabhu egy erős, avadhúta típusú személyiség. Általában arra tanítanak minket ebben a vaisnava vonalban, hogy legyünk alázatosak. Igaz? Ha tehát ellátogatsz egy templomba, vagy meglátogatod a bhakták egy csoportját, és nem rohannak, hogy praszáddal szolgálhassanak, általában nem hordod el őket mindenféléknek, nem is átkozod meg az egész családot, hogy ott helyben haljanak meg. Ha azonban egy avadhútát invitálsz meg, légy óvatos. Mert az avadhúták nagyon szokatlan módon viselkednek. Jobb, ha van kész némi praszádam, hogy megbékítsd őket.

Mert mit jelent az avadhúta? Az első rész, „a” azt jelenti aksara – Legfelsőbb; „va” azt jelenti varénjam – legjobb; „dhú” azt jelenti dhúta – hírnök; a „ta” pedig „az”. Az avadhúta tehát olyan személy, aki a legjobb, a legkiválóbb személy, mert kapcsolatban áll a Legfelsőbbel és lemondott mindenről, ami alacsonyabb rendű. És ha teljes mélységében elköteleztük magunkat ennek a legfelsőbb kapcsolatnak, akkor csak egy nagyon intenzív életvitel marad. Nitjánanda prabhu tehát úgy viselkedik, mint egy avadhúta – sír, kiabál és rúg. És Sivánanda Széna felesége is képessége szerint viselkedik – sírni kezd. Általában mi a hölgyek reakciója, ha baleset történik? „Ah!” és ez minden, még ha ők vezetnek is. Ez egy hölgy természetes reakciója. És ez így szép – képességük szerint. Aztán jött a férj és megmutatta elkötelezettségét. „Nem gond, ha mind meghalunk, de az Úr legyen elégedett”. Ez az üzenet. Kicsit keményen hangzik, egyet értek, de mégis igaz. És aztán következett a híres történet, amikor Nitjánanda prabhu mellkason rúgta Sivánanda Szénát, mint egy lelki harcművészet. És mi a reakció: „Áldott vagyok!”

Most itt mindenki nevet, mosolyog, a vaisnavák viselkedésétől fellelkesülve. De gondoljatok csak bele – legközelebb, amikor részt vesztek a bhaktákkal egy beszélgetésen, jön valaki és mellkason rúg titeket. Mi lesz a reakció? „Óh, áldott vagyok, prabhudzsí! Ismételd meg még egyszer.” Vagy ha valaki azt mondja: „Nos, miért nem csatlakozol több szolgálathoz?” elszomorodsz és ide-oda rohangálva azt mondod: „Óh, az a fickó elviselhetetlen, annyira felfuvalkodott, hogy emlékeztet a szolgálataimra, ez aparádh (sértés)!”

Ha tehát olvasod a történeteket, nem elég olvasni, ültessük át gyakorlatba. De ne Nitjánanda prabhu részét. Mert készek vagyunk megmutatni mennyire avadhúták vagyunk. Nem, kérlek, az alázatosságban versenyezzetek, ez a mi dolgunk.

(folytatjuk)

[1] Csaitanja Csaritámrta, Antja lílá, 12. 15.

[2] Csaitanja Csaritámrta, Antja lílá, 12.16-26.

Folytatjuk a Csaitanja Csaritámrta olvasását: „Eközben minden bhakta útra kelt bengáli otthonából, hogy találkozzon Srí Csaitanja Maháprabhuval. Sivánanda Szénával, Advaita Ácsárjával és másokkal az élen valamennyien összegyűltek Navadvípban. Kuíīna gráma és Khanda falu lakói szintén összesereglettek Navadvípban. Mivel Nitjánanda Prabhu Bengálban prédikált, Srí Csaitanja Maháprabhu arra utasította, hogy ne jöjjön Dzsagannáth Puríba. Abban az évben azonban Ő is a csoport többi részével tartott, hogy láthassa az Urat. Srívász Ṭhákur is ott volt három fivérével és feleségével, Málinível. Ácsárjaratnát ugyancsak felesége kísérte. Sivánanda Széna felesége is velük tartott három fiukkal együtt. Rághava Pandit szintén csatlakozott hozzájuk hírneves elemózsiás zsákjaival. Vászudév Datta, Murári Gupta, Vidjánidhi sok más bhaktával együtt ugyancsak útra keltek, hogy találkozzanak Srí Csaitanja Maháprabhuval. Együtt két- vagy háromszázan lehettek. A bhakták először meglátogatták Sacsímátát, és az engedélyét kérték, aztán pedig nagy boldogan útnak indultak Dzsagannáth Puríba, együtt énekelve az Úr szent nevét.”[1]

Itt láthatjuk tehát, hogy Maháprabhu körül sok házas ember, házas bhakta volt. És a hölgyek sem voltak kizárva a zarándoklatból, a látogatásokból, a gyakorlatokból. A Maháprabhu körüli vaisnavák nagy része is családos volt. Az idők tehát nem változnak. Igaz? Ma is sok családos bhakta van Maháprabhu körül. És ez a természetes elrendezés. Miért? Mert még a szannjászík is családokban születtek. Apa és anya nélkül nem tudnak eljönni erre a földre, kivéve nagyon különleges esetekben. De ez az út. Meg kell tehát becsülnünk a grhasztha rendet, mert ez egy életrend, egy ásram. Grha azt jelenti „otthon”, a sztha pedig „maradni”. Ha tehát otthon maradsz, akkor családos ember vagy. Azt jelenti, hogy egy nagyon megbízható tagja vagy a kisebb és nagyobb közösségeknek. Egy ostoba brahmacsári – egy ostoba, nem egy igazi – rohangálhat ide-oda, ahogy szeretne, majdnem kötelességek nélkül. De mutassatok nekem egy családos embert, aki ide-oda rohangálhat. Nincs ugrándozás, szaladgálás – maradás van. Ez azt jelenti, hogy megbízható, szilárd – egy helyben marad, csinálja a dolgát, vannak távlatai – ez így szép.

Egyfelől helyre kell állítanunk a családos rend méltóságát. És ha ezt megtettük, akkor a grhasztháknak kell helyre állítaniuk a brahmacsári és a szannjász rend méltóságát. Ily módon, ha szolgáljuk egymást, Mahárpabhu nagyon elégedett lesz. És ez nagyon könnyű – mindenkinek a dharmája szerint kell cselekednie. Ha a háztartóktól azt várják, hogy úgy viselkedjenek, mint a szannjászík, a szannjászíktól pedig azt, hogy úgy, mint a grhaszthák, az nagy hiba! Jobb, ha a dharmánk szerint cselekszünk. És közben ne felejtkezz meg a param-dharmáról sem. Mert a param-dharma általános, minden emberi lényre vonatkozik. Az egyéni dharma a társadalmi helyzeted, tanulmányaid szerinti – sok faktor befolyásolja. De az általános dharma, a Legfelsőbb dharma, hogy Istenhez tartozol, és ápolnod kell ezt a kapcsolatot – ez egyetemes.

[1] Csaitanja Csaritámrta, Antja-lílá, 12.7-14.

Prémánanda kérdése: Egy festő megkérdezte egy cipész véleményét a szandálokról, amit éppen rajzolt. A cipész szépen elmagyarázta, de aztán a festmény más részeiről is beszélni kezdett. A festő megállította: „Ne ultra crepidam” ami azt jelenti „ne magasabbra, mint a szandál”. Amikor a guru jelen van, bármely kérdést meg tudja válaszolni Krsnával kapcsolatban, és mindenki elégedett lesz, ha azonban fizikailag nincs ott a guru, és a tanítványt Krsnáról kérdezik, milyen magasságokba bocsátkozhat?

Tírtha Mahárádzs: Nagyon szép kérdés. Ez a kérdés arra emlékeztet, hogy vajon egy süket ember írhat-e kritikát Beethoven zenéjéről. Nos, ameddig azt gondolod, hogy te válaszolsz, ne menj magasabbra a szandáloknál. Ha azonban mestered meghódolt szolgájává válsz, akkor ő beszél majd rajtad keresztül. Ez a meghódolás folyamata. Ezért minden leckét kezdjünk azzal, hogy tiszteletünket ajánljuk mestereinknek, majd a jelenlévőknek – aztán elkezdteted a leckét, az írástanulmányozást, vagy az éneklést. Mert ez segít tudatunkat átirányítani, saját forrásainkról mintegy csatornává válni. A tanulmánynak lenni azt jelenti, hogy követem mesterem tanácsát. És ha valaki tanítványként kérdez engem, úgy kell vennem, mintha a mesterem kérdezne. Mit tanultál? Ezért mindez lehetőség arra, hogy fejlesszük szolgálatainkat és odaadásunkat.

(az előző pénteki rész folytatása)

Harilílá kérdése: Ha az érzelem az elme funkciója, vannak a léleknek is érzelmei, úgy értem az igazi léleknek? És azok lelki érzelmek, vagy hogy van ez?

Tírtha Mahárádzs: Jó kérdés. Néha azt gondoljuk, hogy bizonyos tárgyak, dolgok csak az anyagi szinten léteznek. Ahogy Krsna mondja a Bhagavad-gítában: bhúmir ápó ’naló vájuh kham manó buddhir éva csa / ahankára itíjam mé bhinná prakrtir astadhá – „Föld, tűz, víz, levegő, éter, elme, értelem és hamis ego – e nyolc képezi az Én különálló anyagi energiámat.” [1]

Azt gondolhatjátok hát, hogy az elme a teremtés egy anyagi összetevője, és nem létezik a lelki égben. De akkor a lelki égbolt olyan, mint a tarator[2] uborka nélkül – üres. Ha nincs akaraterő, ha nincsenek gondolatok, nincsenek érzelmek a lelki világban, mert nincs elme, ha ezek az elme funkciói, ha ez csak anyagi, ha nincs jelen a lelki égbolton – akkor az számomra túl unalmas. Elégedett lennél egy üres tartorral? Nem, azt másként hívják – ajran[3].

Ezért a gondolatoknak, érzelmeknek és akaraterőnek a lelki síkon is létezniük kell. Mondhatjuk, hogy van lelki elme. Az a lelki elme a lélekhez tartozik. A lélek visszatükröződése, mint ahogy a tudatosság is a lélek visszatükröződése; a lélek jele. Ahol tudatosság van, ott lélek is van. És ahol a vágyad, ott lesznek a gondolataid, a meditációd. És ahol a meditációd, ott az elméd, ahol az elméd, ott a cselekedeteid, és ahol a cselekedeteid, ott a visszahatásuk. Ezért hiszek benne, hogy van egy lelki elme, mely segít minket érzelmileg kapcsolódni a Legfelsőbbhez, ami megadja a lehetőséget, hogy a legjobb módon használjuk isteni, lelki akaraterőnket, és amely segít gondolatainkat a Legfelsőbbel kapcsolatban használni. És olyan, mint egy barát.

Mert mindent Krsnától származik, még a kozmikus elv is. Az elme nem korlátozódik az emberi lényekre, hogy egyéni elménk van, hanem van egy univerzális elme, mely kozmikus univerzális elv, és ez Krsna egy speciális aspektusán keresztül nyilvánul meg a teremtés folyamatában. A csatur-vjuha tagjai: Vászudéva, Szankarsana, Pradjumna és Aniruddha, ők képviselik a kozmikus elme, a kozmikus értelem és a kozmikus egoizmus elemeit, aztán kiosztásra kerülnek az emberi lények között, rajtuk keresztül, általuk. Az elme tehát létezik az egyéni szinten, kozmikus szinten, és isteni szinten is.

Hol van Krsna akaratereje? Hol járnak az Úr gondolatai? És az érzései? Nem egy agy nélküli fickó. Teli van akaraterővel. Ha megegyeztünk abban, hogy az idő Krsna, a Legfelsőbb Úr, szempillájának egyetlen rezdülése, emlékeznünk kell erre, ne feledjétek. Végtelen kapacitással rendelkezik, akaraterejének jelentéktelen is része elég ahhoz, hogy megteremtse ezt az egész végtelen anyagi univerzumot. Akaraterejének nagy része pedig egy egészen más tárgyra irányul. Néha azt gondolhatjátok, hogy mi emberek kutatjuk Istent. Máskor, ha kicsit jobban megértjük a Legfelsőbb kegyes aspektusát, megértjük, hogy Ő kutat utánunk. De valójában oly sok más dolog után kutat még. Akaratereje nem korlátozódik csupán arra, hogy haza vezessen, vissza Istenhez. Sok más célkitűzést is el akar érni. Akaraterejét arra használja, hogy elérjen valamit.

A gondolatok – mi a helyzet a gondolataival? Van egy mondás: „Amilyen az apa, olyan a fiú.” Ha az emberi lények a Legfelsőbb Úr fiai és lányai, akkor hasonló tulajdonságokkal rendelkezünk. Vagy azt is mondhatjuk, hogy Ő rendelkezik ugyanazokkal a tulajdonságokkal, mint mi. Ha tehát gondolataink ide-oda csaponganak, olyanok, mint a vihar, akkor az ő gondolatai is föl-le rohangálnak. Gondol valamire. Képzeljétek el, Isten gondol valamire! Ez egy igazi titok. És ez az, amit meg kell értenünk: mire gondol? Erről most többet nem mondhatok, de azt gondolom, néhányatoknak vannak ötletei, hogy mire gondol Krsna. Mert mi történik az anyagi síkon? A fiúk mindig a lányokra gondolnak, a lányok pedig mindig a fiúkra. Igaz? Ez történik az anyagi világban, de ez is a legfelsőbb valóság visszatükröződése. Kicsit torz itt-ott, de bárhogy is, ez egy tükröződés. Krsna, tehát egy fiú… és ennyit a gondolatairól.

És az érzelmek, az érzelmei, Isten érzelmei – el sem tudjátok képzelni. Van valaki a szívében, és akik a szívében lakoznak, azok a tiszta szeretők, tiszta bhakták. Istenünknek tehát van elméje. Ez azt jelenti, hogy az elme a lelki égben is létezik, de egy nagyon lelki módon, misztikus módon.

Kérdés: Azt szeretném kérdezni, hogy vajon a szellem befolyásolja-e az elmét, vagy fordítva?

Tírtha Mahárádzs: Néha tele vagyunk félelmekkel. És legtöbbször nincs ok a félelemre, de gondolatainkkal megteremtjük a félelem tárgyát. Ez megint a szabályozatlan elme funkciója. Ha azonban figyelmünket a Legfelsőbb Úrra fókuszáljuk, van esélye a félelemnek? Nincs. Azt mondják, hogy azok számára, akik teljesen meghódolnak, akik a Legfelsőbb Úr teljes védelme alatt állnak, nincs félelem. „Ne félj” Krsna azt mondja Ardzsunának a Gítában: „Ne félj. Gondoskodom rólad. Megvédelek. Csak tedd, amit mondok, és ne félj.”[4] Ez bizalom kérdése. Ha megbízol az isteni világban, akkor biztonságban leszel.

De az embereknek nagy problémáik vannak a szellemükkel: és még nagyobb probléma, hogy néha összekeverik a szellemit a lelkivel. Ami nem jó – az egyik az egyik, a másik a másik. Nem szabad tehát összekeverünk életünk szellemi szintjét – mint az elme szintje – és a lelki szintet. Két különböző szintről van szó. Ez nagyon fontos. Emlékezzetek erre.

De visszatérve az előző témára, ez az igazi kutatás. Ha megtaláljuk a Legfelsőbb akaraterejét, ha el tudjuk képzelni a gondolatait, és ha azonosítani tudjuk az érzéseit – ez az igazi misztikus kutatás. És ehhez a legjobb nem sokat beszélni, hanem lelki tapasztalatot szerezni. Mantrázzatok hát egy kicsit többet.

[1] Bhagavad-gítá 7.4.

[2] Speciális bolgár hideg leves, mely főleg uborkából és joghurtból készül.

[3] Speciális bolgár ital, mely joghurtból és vízből készül.

[4] lásd Bhagavad-gítá 18.66.

Tírtha Mahárádzs: Valakinek volt egy kérdése tegnap: “Hogyan válasszam meg a vallásom?” Fontos kérdés ez? Azt gondolom igen!

Jadhunáth: Választjuk a vallást?

Tírtha Mahárádzs: Nos, az újoncok azt gondolják. Ha az egyik formalitást a másikra cseréljük, nem történik semmi. Ez az, amikor az egyik üregből a másikba kerülsz. Ha azonban a formalitást a felsőbb igazságra cseréljük, az megéri a cserét. Valójában egy igaz vallás létezik, ez pedig az istenszeretet. Nincs más. És csak egy isteni módszer létezik az emberiség megsegítésére, különösképp ebben a korszakban, ez pedig a kegy. Isten kegyes, nem követel, manapság kegyes.

Valójában ez volt azon szentek kérdése, akik 5000 évvel ez előtt összegyűltek Naimisáranjában. Arról beszélgettek: „Ah, oly sok féle vallás létezik. Kérlek, mond meg nekünk, melyik a legjobb vallás?” Az előadó így szólt: sza vai pumszám paró dharmó  jató bhaktir adhóksadzsé / ahaitukj apratihat / jajátmá szupraszídati – „Az emberiség legmagasabb rendű hivatása az, amely által az ember eljuthat a transzcendentális Úrnak végzett szeretetteljes odaadó szolgálatig. Ennek az odaadó szolgálatnak töretlennek kell lennie, valamint mentesnek minden indítéktól, hogy teljes elégedettséget nyújtson az önvalónak.” [1] Hogy megválaszoljuk tehát ezt a kérdést: mi a legjobb vallás? Amely által teljes és tökéletes szeretetet érhetsz el Isten iránt – ez a legjobb vallás. De légy feltételek nélküli és kitartó igyekezetedben. Mi tehát a bhakti-jóga fordítása? „Istenszeretet.” Óh, nagyon érdekes!

Kérdés: Sok ember érdeklődik a lelkiség iránt, de csak könyveket olvasnak, anélkül, hogy alkalmazni is akarnák. Miért van ez így, talán nem csak a lustaságról van szó?

Tírtha Mahárádzs: Igen, butaságról is. Nos, egy nagyon különleges korban élünk, kali-jugának hívják, és ennek a kornak a sajátosságai, hogy az élet rövid, az emberek buták és lusták a lelki kérdésekkel kapcsolatban. Képzeljétek csak el a szituációt: ha ti lennétek Isten, mit tennétek egy ilyen világgal? „Megpróbálom elmagyarázni – nem értik. Invitálom őket – nem jönnek. És az életük olyan rövid, hogy alig tudnak megtanulni valamit! Mit tegyek hát?” Csak egy esélye van: „Kegyesebbnek kell lennem velük. Olyan elesett helyzetben vannak, hogy csak egyetlen esély van – több kegyet adok nekik.”

Ezért ebben a kali-jugában a vallásos folyamatok az isteni kegyen, könyörületességen alapulnak. Ezért jött Csaitanja Maháprabhu 500 évvel ez előtt, mert tudta, hogy az emberek lusták, és egyszerű gondolkodásúak, nem értik a bonyolult dolgokat, ezért egy nagyon jó tanácsot adott, egyszerű és jó: ’Tanulmányozd a Srímad Bhágavatamot, hallgasd a leckéket, olvass, zengd Isten szent neveit, és társulj a szentekkel.’ Bevezette a szankírtan mozgalmat. Szankírtan azt jelenti: a kírtan jelentése énekel, dicsőít; a szan pedig azt jelenti együtt. Ha tehát az emberek együttesen dicsőítik a Legfelsőbb Urat, az egy könnyű folyamat, mindenki csatlakozhat. Sríla Prabhupád, Gurudévám lelki tanítómestere azt mondta: „Ez a folyamat nagyon egyszerű, csak énekelned, táncolnod és ennek kell.” Elég egyszerű? Mindenki meg tudja csinálni. Bizonyos kis szabályozások jönnek majd később, de ez a három gyakorlat elég.

Tehát éneklés, tánc, evés… ez a mai este gyakorlati célja. Magasabb céljainkat kell kutatnunk.

[1] Srímad Bhágavatam 1.2.6.

Mandzsárí kérdése: “A legyőzött elme a legjobb baráttá, a nem fegyelmezett pedig a legnagyobb ellenséggé válik.”[1] Gurudév, sok példát hallottunk, hogy az elme miként tud a legnagyobb ellenségünkké válni. De azt is hallottuk, hogy a legjobb barátunk is lehet. Hogyan lehet a legjobb barátunk?

Tírtha Mahárádzs: Nagyon jó kérdés, köszönöm. Mert említettem, hogy az elmének kettős természete van – néha okozat, máskor ok. Ugyanígy lehet ellenség és jó barát is kell, hogy legyen. Nem túl szép ellenségként beállítani az elmét, mert egyben barát is. Ha csak egyoldalúan nevezzük az elménket ellenségnek, akkor tesztelnünk kell. Igaz? Mert ha nyugodt marad, akkor békés az elme. Ha azonban megbántódik, amiért ellenségnek neveztük, akkor még nem békés.

De ez egy nagyon komoly és nagyon fontos téma, amit említettél. Mert az elme, az intellektus és a hamis ego mind az emberi lény ugyanazon szövevényes struktúrájának visszatükröződései. Ugyanazon elem különböző aspektusai. És mivel elménknek megadatott a választás képessége, használnunk kell. Azt mondják: „Még a szeméthalomból is az aranyat kell kiválasztanod.” És „Még egy méltatlan családból is, méltó feleséget kell választanod.” Ha tehát rendelkezünk a választás képességével, akkor használnunk kell azt. Máskor azt mondják, hogy intellektusod lehet a gurud. Sokszor azt javasolják: ’Nem, nem, nem, az elménk, az intellektusunk ne legyen a gurunk, a vezetőnk, a tanítónk.’ Miért? Mert ha nem tiszta az elménk, akkor az az erő, vagy képesség, hogy helyesen válasszunk nem nyilvánult meg, nem tudunk helyesen választani. Ha azonban megtisztult az elméd, akkor helyesen vezet majd. Azt mondják tehát: „Mindig kérd feljebbvalóid tanácsát, keress oltalmat, és kövesd a mesterek útmutatását, keress lelki társaságot, szádhu-szanga.” De mi történik, ha nincs szádhu-szanga? Mit tegyünk, ha nincsen szádhu, aki útmutatást adhatna? Ez elég nagy probléma. Mit tegyünk hát? Azt mondják, akkor a sásztra lehet a lelki útmutatód. A sásztra lehet a szádhu-szangád is, vagy még az elméd és az intellektusod is lehet a gurud. Ezt az aspektust lelkiismeretnek hívják. A legkritikusabb szituációnkban ezzel a belső útmutatóval kell konzultálnunk – ott van. Volt már valaha lehetőségetek, hogy találkozzatok a belső útmutatóval? Volt valaha erre lehetőségetek? El kell tehát tudnunk dönteni, hogy ez vajon az elme-e, vagy valami más, valami mélyebb. Akkor az elménk a legjobb barátunkká válik.

Legyünk hát nagylelkűek az elmével. Ez nem csak a kérdés egyik oldala „csak ellenség”. Nem, segítség is. Mert az érzéseink, az akaraterőnk, a gondolataink ott vannak az elménkben – ez a hely, ahol találkoznak, ahol forrnak. Az akaraterő rossz lenne tán? Nem, nagyon fontos. Vagy a gondolataid rosszak? Nem, nagyon is szükséges elemek. Mit sem szólva az érzésekről. Mer az én megértésemben, az én vizsgálódásomban, az emberek érzelmi lények. Nem erőteljes lények, vagy intellektuális lények – nos, részben azok – hanem végső soron érzelmi lények. Még a legerősebb férfiak is elolvadnak, ha látnak egy kisbabát. Igaz? Végső soron ez a természetünk. Érzelmi lények vagyunk, Ezért az érzelmek ápolása nagyon fontos a lelki úton. Ezért gyakoroljuk egy speciális formáját a jógának – az istenszeretet jógája, bhakti-jóga. Mert ez megalapozza a kapcsolatot igazi természetünkkel, lelki szeretetteljes természtetünk a Legfelsőbbel, mely szereteten, érzelmi kapcsolaton alapul.

És a szeretetnek van mértékegysége. Mennyire szereted a pénztárcád? Azt hiszem eléggé. Nagyon fontos a számunka. Mennyire szereted, mondjuk az állataidat, vagy házi kedvenceidet? Óh, ők is nagyon fontosak, oly sok figyelmet fordítunk rájuk. Mennyire szereted a szomszédaid? Nem nagyon, de… És mennyire szereted önmagad? Végső soron azt a kérdést kell feltennünk, hogy mennyire szereted Istent. Mert bármennyi figyelmet szentelünk ezeknek az elemeknek, amiket említettem – beleértve a családtagjainkat, természetes, hogy nagyon szeretjük őket – fel kell tennünk a kérdést: ’Mennyire szeretem Legfelsőbb Uram?’ Ez a végső mérétkegység: mennyire szeretjük a Legfelsőbbet? És mi a szeretet egyik definíciója? „A szeretet az, amikor gyakran gondolok rád.” A szeretet azt jelenti: „Gyakran gondolok rád.” Ha tehát szereted Isten, nem tudsz mit tenni, mint gondolni Rá. Akkor megkapod az erőt, az intellektust, eltűnnek az akadályok, megszelídül a vadállat, és felszínre jön eredeti természeted – ami szat-csit-ánandam, örök, tudatos és örömteli. Az elme igazi fegyelmezése tehát ezeket a megvalósításokat hozza el neked, ezt a látásmódot másokkal kapcsolatban – hogy ők is szat-csit-ánandam lelkek. Nem csak te.

Ezért, habár ez népszerű téma az általános leckéken, viccet csinálni az elméből, vagy kigúnyolni, az én megértésem szerinte, szépen kell bánnunk vele, mert hasznos eszköz – hogy elérjük céljainkat az elmén túl. Ésszerűen hangzik, hogy az elmét használjuk valami olyan elérésére, amit túl van az elmén? – De ez egy misztikus folyamat. Vannak dolgok, amiket nem értünk, és ez jól van így.

(folytatjuk)

[1] Bhagavad-gítá, 6.6.

(az előző pénteki rész folytatása)

 A célunk az, hogy barátunkká tegyük az elménket. Az elmének kapcsolódnia kell valamihez, és akkor elégedett lesz. Ha a gondolataink, az akaraterőnk és érzéseink az isteni forráshoz kapcsolódnak, akkor békés lesz az elme. És ahhoz, hogy próbára tegyük, hogy szabályozott-e az elménk, nehézségekkel kell szembenéznünk. Ezért nagyon hasznosak a próbatételek. Mert ha effajta veszélyes vagy rizikós helyzetekben nem veszíted el az elméd békéjét, akkor kiálltad a próbát és bizonyított, hogy kontrollálod az elméd. Mondjak egy példát erre, vagy inkább kettőt? Az egyik egy történet, a másik egy igaz történet. De hogy melyik igazabb, nem tudom.

A szabályozás nehézségeiről. Volt egyszer egy férfi, akinek a farmján hírtelen megjelent egy félelmetes sárkány. El akart hát menekülni. ’Ez a sárkány meg fog engem ölni, megesz. Hová bújjak? Meg akarok menekülni!’ Így gondolkodott: ‘Ha a szobámban bújok el, bejön, felégeti az egész házat, végül pedig felfal. Ha a tehénistállóba megyek, ugyanez fog történni. Hol találok hát oltalmat?’ Végül úgy döntött: ‘A kútba kell ugranom! A sárkány oda nem tud bejutni, ott tehát biztonságban leszek, és van ott víz is, szóval, még ha tűzet is okád a kútba, semlegesíteni tudom a vízzel.’ Beleugrott hát a kútba, és tudjátok, ott van az a vödör, meg a kötél, úgyhogy a kötélbe kapaszkodott, nem érintette a vizet. Azt gondolta: ’Óh, most biztonságban vagyok! Békés vagyok. A sárkány kint üvölt, de én itt lent biztonságban vagyok.’ Képzeljétek el magatokat egy nedves kútban. Felnézel: sárkány! De amikor lenézel, egy másik veszélyforrást észlelsz – egy nagy fekete kígyót! Nem gondoltad, hogy ott rejtőzik a fekete kígyó a kútban, de mégis ott van. Mitévő legyél hát? Nem mehetsz le, mert megmar a kígyó, és nem mehetsz fel, mert felfal a sárkány. Két veszélyforrás közt lógsz. Akárhogy is, lehet, hogy biztonságban érzed magad, mert a kötél erős. De tudod, nem csak te félsz a sárkánytól, egy kisegér is fél a sárkánytól. A kisegér is a kútban próbál elbújni. Ugyanazon az úton jutott le a kútba mint te. De akárhová is megy ez az egér, ott rágcsál, eszeget, kóstolgat. Lenézel: ’Óh, ott a kígyó!”, ismét felnézel, és látod, hogy a kisegér a köteledet rágja. Ebből láthatod a jövődet – megmenekültél a sárkánytól, de végül a kígyó prédája leszel. De szerencsére van egy másik irány is, amit látsz – körbenézel. Nem fel, nem le, hanem körbe. És néhány méh is a kútban bújik meg. És a méz nagyon édes, megérinted hát, megnyalod az ujjad és azt mondod: „Mééééz!”… és véged, mert az egér elrágta a kötelet.

Szóval még életveszélyben is nagyon nehéz szabályozni az érzékeket és az elmét. Elfutsz az egyik veszély elől, egy másikkal találod szembe magad, ha azonban van egy kis esély az élvezetre – kihasználod. Ezért egy lelki embernek kontrollálnia kell az érzékeit és az elméjét. Mert az élet veszélyes, és csak egy olyan cég van, ahol végül mindenki ügyfél lesz – a temető.

A másik történet Gurumahárádzsám történelméből származik. Egyszer Szófiába készült. De előtte megállt a budapesti ásramban egy kis időre. Két nap múlva kellett volna indulnia. Egyik hittestvéremmel az autójához igyekeztek. Tudjátok ez még az előző politikai rendszerben történt, amikor a jóga, a prédikálás és a Haré Krsna mozgalom nem volt szívesen látott. Közeledtek tehát az autóhoz, és mit láttak – hogy feltörték az autót. Gurudév hirtelen így szólt: ’Óh, ez nem vicc.’ Visszafordultak hát, hogy a tanítvány ne kerüljön veszélybe. Miután visszaküldte a tanítványt az ásramba, Gurudév nekifogott a helyzet kezelésének.

Az első történet tehát azt mutatja, milyen nehéz szabályozni. A második pedig azt bizonyítja számomra mennyire szabályozott egy lelki személy. Még ha valós veszély is áll fenn, egyáltalán nem ijed meg, hanem azonnal talál megoldást, megóvja a tanítványt a veszélytől és maga birkózik meg vele.

Az elme szabályozása tehát kulcsfontosságú, nélkülözhetetlen. Még békés körülmények között is, mit sem szólva a veszélyhelyzetről. Mert jól kell döntened, a legjobb megoldást kell választanod.

Mi történik, ha az elménk a barátunk? A következő vers elmondja: „Aki legyőzte elméjét, az nemcsak nyugalomhoz jutott, de elérte már a Felsőlelket is. Az ilyen ember számára a boldogság vagy szenvedés, hideg vagy meleg, tisztelet vagy gyalázat mind egyforma.” [1]

Ez azt jelenti, hogy elérheted Istent, ha szabályozott az elméd. Miért? Mert rendelkezel ezzel a nyugalommal. Ezét tesztelnünk kell, hogy rendelkezünk-e ezzel a nyugalommal. Ha van egy próbatétel, akkor lemérheted, hogy hol állsz, mi a helyzeted. És a belső béke a lelki emelkedettség biztos jele. A belső béke elérésének legjobb módja adott: minden ott van a szent névben. Béke a kezdőknek, igazság a haladóknak, és extázis a magasabb szinten állóknak. Mindenki saját kapacitása szerint éri el. Isten neve mindent tartalmaz, minden isteni energia megtalálható a szent névben. Béke, boldogság, tisztaság, ezek az azonnal eredményei a Legfelsőbbel való kapcsolatnak. Ha ezt szeretnéd, akkor kövesd a tanácsot – légy kapcsolatban. És ezt a kapcsolatot nagyon szépen elérhetjük a mantrázás által: „Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré.” Isten maga, szeretetteljes energiája és az ebből következő boldogság mind megtalálható ebben a mantrában.

 (folytatjuk)

[1] “Bhagavad-gítá”, 6.7

Dámódar kérdése: Amikor elérkezett az Új Év meglátogattam édesapámat, és mondtam néhány hivatalos szót, mint például, hogy légy egészséges, és élj sokáig, apám félbeszakított és így szólt: „Legalább erre az évre ne legyen sötét, pesszimista kilátásunk.” Olyan gyakran megtörténik ez, nem csak kint, hanem bent is, hogy csak a rosszat látod meg, és még a dzsapázás meg a fohászok sem segítenek, olyan bánatos vagy, hogy nem segítenek. Mit tegyünk hát?

Tírtha Mahárádzs: Dzsapázz többet!

Dámódar: Dzsapázás, de mivel kombinálva? Mert ez egy nagyon általános válasz.

Tírtha Mahárádzs: Könnycseppek. Egy kis fűszer. De nem tudom, nem értem a problémát, mert ti bolgárok, ti egy boldog nemzet vagytok. Nagyon optimisták. Magasan optimistábbak a magyaroknál, kedveseim!

Paramánanda: Valójában, Gurudév, néhány héttel ez előtt a Michigan Egyetem kijelentette, hogy Bulgária a legszomorúbb nép a földön.

Tírtha Mahárádzs: Neeem! Körben csak mosolygó arcokat látok. Csak nézz körül… ugyan már, ez nem igaz!

Hari-lílá: Mert mi a te tükröződésed vagyunk.

Tírtha Mahárádzs: Nem, én vagyok a ti tükröződésetek.

Dámódar: Van egy kiegészítés ehhez az egyetemi kutatáshoz – szomorúak vagyunk, az anyagi javak hiánya miatt.

Tírtha Mahárádzs: Felejtsd el! Mindenképp el fogod veszíteni. Mit mondott Jézus: „Ne gyűjtögesd odakinn, amit a rozsda és a moly felemészt, hanem a szívedben gyűjts.” Ha bármi anyagit gyűjtöttük, elveszítjük. Hogy szólt a prófécia Nagy Sándor haláláról, emlékeztek?

Manóhari: Amikor aranyszínű lesz az ég, és kék a föld.

Tírtha Mahárádzs: Igen. Ez általában sosem történik meg. Igaz? De egyszer, amikor elájult, és a felépüléshez egy nagyon különleges sátorba helyezték, a földet kék szőnyeg borította, a kupola pedig aranyszínű volt. Amikor magához tért, így szólt: „Ah, arany fenn és kék lenn. Közeledik a halál.” És úgy döntött: „Úgy helyezzenek a koporsóba, hogy a testem letakarva, kezeim pedig kinyújtva. Hogy megmutassuk, habár tizenhárom év alatt gyakorlatilag az egész ismert világot meghódítottam, mégis üres kézzel távozom.”

Akkoriban még nem volt Michigan Egyetem, de az üzenet ugyanaz volt: „Ne gyűjtögess itt, elveszíted.” És még a Michigan Egyetem is elvész. De a ragadozó madarak az útszéli fákon ülnek majd. Mi elmegyünk, de ők itt maradnak. Az emberek azt mondják: „Múlik az idő.” De az idő csak mosolyog, és azt mondja: „Az emberek múlnak el.” Miért csinálunk tehát akkora ügyet mindenfélék összegyűjtögetéséből? A belső boldogság azonban sosem vész el. És bizonyos, hogy nem vagytok pesszimista nemzet. Olyan áldott ez az ország. Bármikor jövök, mindig esik, vagy havazik – jönnek az áldások. Áldott ez az ország, úgy látom!

Dámódar: Mielőtt jöttél, nagyon rossz volt az idő. Az én észrevételem az, hogy hússzor mikor eljöttél, az idő mindig jobb lett. Nem tudom, hogy Gurudév választja-e a jó időt, hogy mikor jöjjön, vagy az idő változik jobbra, amikor Gurudév jön.

Tírtha Mahárádzs: Tudod, a természet olyan, mint Isten titkos könyve, és kész beszélni hozzánk. Különböző üzeneteket küld – egy kis mennydörgés, vagy villámlás, vagy jó idő. Küldi ezeket a jeleket, de nekünk dekódolnunk kell azokat. És az emberi lényeken és más élőlényeken keresztül is cselekszik. Rendelkeznünk kell tehát a dekóderrel és akkor megértjük az üzenetet. De Maháprabhu üzenete a következő volt: „Tanulmányozd a Bhágavatamot, zengd a szent neveket és társulj a bhaktákkal.” Ha követjük ezeket az alapelveket, szilárd alappal fogunk rendelkezni, sásztrikus, elméleti alap, a kinyilatkozatásból. És meg lesz a lehetőségünk a bizalmas, személyes misztikus tapasztalatra a szent nevek zengése által, és a gyakorlati lehetőség mások szolgálatára, mások segítésére, és kapni tőlük – lelki társaságot fogunk tehát találni. És lehet, hogy Maháprabhu az elválás érzésében sír, de ha követjük útmutatását, reményteljesen fogunk mosolyogni. Az a fiatalember tegnap azt mondta: „Remény? Nem! Hit? Nem, már vége. Ez már a halál!” Miért? Mert még nem hallott Maháprabhuról – hogy van remény.

Kérdés: Mondanál egy kicsit többet a személyes cél megtalálásáról?

Tírtha Mahárádzs: Annak érdekében, hogy megtaláljuk a célunkat, először önmagunkat kell megtalálnunk. Elégedetté tévő célokat kell keresnünk. És legyen magas a célunk. Mert ha alacsony célt tűzünk ki, még azt sem fogjuk elérni. Valójában kétféle módon azonosíthatod be a célodat: próba vagy elfogadás által. Általában mind az elsőt csináljuk – személyes próba – kipróbálom ezt, kipróbálom azt, ez csak félig működik, vagy egyáltalán nem – különböző opciókat próbálok ki. És végül, talán találok valami elfoglaltságot, valami munkát, gyakorlati elfoglaltságot az élethez.

A második módszert a bölcsek gyakorolják. Ha nem tudok valamit, egy olyan személyhez fordulok, aki tudja, és tudakozódom. Ez egyben nagyon bátor módszer is, mert azt mondják: „Ne kérdezz egy szádhut, ha nem vagy kész elfogadni a tanácsát.” Mert akkor csak vesztegeted az energiáját. És annak érdekében, hogy mélyreható tanácsot kapjunk, a kapcsolatnak is mélynek és őszintének kell lennie. Mert ennek a bizalmon kell alapulnia. Bíznunk kell tehát feljebbvalóinkban, bíznunk kell a szentekben, és ha tudjunk követni a tanácsukat, megmondják mi a legjobb a számunkra.

De ez valójában a gyakorlati szint. Mi a legmagasabb célunk, végső ambíciónk? Azt gondolom találnunk kell egy örökkévaló célt, egy végső megoldást minden gondra,  valamit, ami nem függ más forrásoktól vagy behatásoktól, és ami örök, nem változik. Annyi minden változik az életünkben, ha azonban a célunk örök, akkor elérhetjük. Ha szent emberekkel társulsz, céljuk számodra is nagyon vonzó és gyakorlati lesz. Ezért azt mondják: ha iszákosokkal társulsz, magad is iszákos leszel. Mert magadévá lesz a céljuk. Ha szentekkel társulsz, magad is szenté válsz. Mert a szentekkel nem tudsz más témákról beszélgetni, mint az isteni témák – semmi foci, semmi más nagyon érdekes és nagyon fontos téma. Meglesz tehát az eredmény – te is szentté válsz. Néha még vágyaid ellenére is. Ezért nagyon jó, nagyon áldásos szent emberekkel társulni, mert így céljaik is átadódnak.

Például a vaisnavák, a bhakták – nagyon szép céljaik vannak. Például gyönyörű virágfüzért akarnak készíteni Krsnának – ami számunkra nagyon nem tűnik gyakorlatiasnak, sosem gondoltam volna, hogy ez életem ambíciója, hogy virágfelajánlást szeretnék végezni az Úrnak. De amikor eljössz az ásramba, a bhakták azt mondják: „Hé, tudnál segíteni virágfüzért készíteni?” És mivel itt vagy, nem mondhatod: „Nos, nem fogok segíteni.” Rendben, így válaszolsz: „Virágfüzér az Úrnak – ez tényleg furcsa ötlet, de rendben, csináljuk!” És miközben csinálod, kiválasztod a virágokat és szépen elrendezed, azt mondják: „Óh Krsna szereti az ilyen fajta virágfüzért, szereti azokat a színeket, és ezek a virágok csodálatosak ehhez a szolgálathoz” és így tovább. És természetesen mi történik, amikor legközelebb eljössz az ásramba? Nagy virágcsokorral érkezel. És azt mondod: „Mit gondoltok, Krsna szeretni fogja ezeket a színeket?” Céljaik tehát reád szállnak.

De ezt még csak a kezdet. mert nem elégszünk meg csupán egy virágfüzér felajánlásával a Legfelsőbbnek. Legjobb tulajdonságainkból akarunk füzért készíteni, hogy felajánlhassuk Neki. Ezért a bhakti-jóga egy szeretetteljes elfoglaltságot jelent az isteni szolgálatban. Ígéretesen hangzik!

Örök élet, tökéletes boldogság, teljes megvilágosodás, szép dalok, finom ételek és füstölő illatok. Tehát a legmagasabb elméleti szinten és a legegyszerűbb, gyakorlati, észlelhető szinten, ez egy jó lehetőség.

Lassan-lassan tehát magunkévá tesszük céljaikat, és megértjük céljaik szépségét, tisztaságát, tökéletességét. Aztán jön egy nagy előreugrás a célok elérésének folyamatában, amikor találkozunk egy tiszta bhaktával. Mert a tiszta bhaktának nagyon tiszták a céljai, ideáljai az életben. Nem magárét dolgozik, csakis az Úrért. Ahogy mondják: „A felhők nem önmagukért záporoznak, csakis másokért; a gyümölcsfák sem maguknak érlekik gyümölcseiket, csakis másoknak; a folyók sem önmagukért folynak, csakis másokért. Ugyanígy a nagy szentek sem önmagukért élnek, hanem mások javára.” Ezért ha ilyen megtisztult személyekkel társulunk, az ő nagyon tiszta és emelkedett lelki ideáljaik és ambícióik átadódnak nekünk is. És minél többet közeledünk egy ilyen személyhez, annál mélyebben értjük meg az utat, ahogy a Legfelsőbbet imádja, az utat, ahogyan szereti Istent.

Egy bizonyos idő után tehát nem kell további célokat keresnem, mert megértettem: „Óh, megvannak a céljaim!” Ezek a célok, nem kétség, magasak, de sosem annyira, hogy frusztráljanak. Mert még a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. És a teljes tökéletesség – nagyon messze van, de meg kell tennünk az első lépést. Máskülönben sosem érjük el.

A kírtan olyan, mint egy kívánságteljesítő fa alatt ülve dzsapázni, vagy másfajta meditációt végezni Vrndávanban. Hirtelen egy szankírtan csoport közeledik; majd a feledés homályába merül. A lelki értékek azonban sosem halványulnak, és bármit kaptunk is a Legfelsőbb Úrtól, az sosem vész el. Ezért nekünk is keményen kell dolgoznunk és fohászkodnunk, hogy ne veszítsük el önmagunkat. Csak egy irányban megengedett elveszíteni önmagunkat. Tudjuk mi ez az irány, dolgozzatok hát keményen, hogy elérjétek.

Olvassunk hát a Csaitanja Csaritámrtából:

„Óh, bhakták! Halljatok örökké Srí Csaitanja Maháprabhu transzcendentális életéről és jelleméről, beszéljetek róla, s meditáljatok rajta nagyon boldogan! Minden dicsőséget a legkegyesebb Srí Csaitanja Maháprabhunak! Minden dicsőséget Nitjánanda Prabhunak, aki a kegy óceánja! Minden dicsőséget Advaita Ácsárjának, aki szintén a kegy óceánja! Minden dicsőséget Srí Csaitanja Maháprabhu valamennyi bhaktájának, akiknek szívét örökké csordultig tölti a kegy! Srí Csaitanja Maháprabhu elméje mindig bánatos volt, mert szünet nélkül Krsna távollétének érzése járta át. Az Úr így sírt: „Óh, Úr Krsnám, életem és lelkem! Óh, Nanda Mahárádzs fia, hová menjek? Hol érhetlek el, óh, Istenség Személyisége, aki fuvoládon játszol!” Éjjel-nappal ebben az állapotban volt. Elméje nem talált nyugalmat, ezért éjszakáit nagy gyötrelmek közepette töltötte Szvarúp Dámódar és Rámánanda Ráj társaságában. Eközben minden bhakta útra kelt bengáliai otthonából, hogy találkozzon Srí Csaitanja Maháprabhuval.” [1]

Ez egy élet története, kedvtelések a Föld bolygón. És tudjátok sokszor volt olyan érzésem, hogy gondolkodnunk és beszélnünk kellene az Úr Jézusról. Miért? Ha a Csaitanja Csaritámrtába kezdtünk bele, akkor miért Jézus? Maháprabhu nem végezte a kereszten, más lílái voltak. Mégis, ha megpróbáljuk megfogni, vagy megérteni azt a hangulatot, ahogyan mindketten eljöttek, megmentőkként és felszabadítókként érkeztek. Az isteni szinten ez tehát egy archetípus szerep – megmenteni az elesett lelkeket. A keresztény szóhasználatban bűnös emberi lényeknek mondják. A miénkben elesett lelkeknek, vagy akik elmerültek a mély illúzióban, stb., a lényeg azonban megegyezik – itt vagyunk, és oda tartozunk. És valakinek segítenie kell minket. Ennek a két személynek a funkciója nagyon hasonló. Jézus mindig az Atyáról beszél. „Ha engem látsz, az Atyát látod.” Ez a misztikus kifejezés, mert a guru és az Úr olyanok, mint egymás másolatai. De értsétek helyesen: nem ugyanaz, mégis a guru segít bennünket, hogy emlékezzünk és közelebb kerüljünk a Legfelsőbbhez. Ezért ha látod a mestert, láthatod az Atyát is.

Ugyanígy: Maháprabhu mindig az Isteni Párról, Rádhá-Krsnáról beszél, és úgy viselkedik, mint egy bhakta. Ezért ez ismét egy mély párhuzam e két személy funkciója közt. Ugyanígy, ha látjuk, vagy megpróbálunk megvizsgálni néhány hangulatot, szót, vagy a tanítás kifejezést. Mit mondott Jézus? „Mondhatnék sokkal többet, de nem értenéd.” És Sríla Srídhar Mahárádzs egyszer befelé menet a szobájába visszafordult és így szólt: „Ha tudnátok hová lépek be…” Nagyon hasonló tehát, van valami, amit nem ismerünk, nem értünk. Ugyanígy, a dharma tanítóiként mindkettő nagyon hasonló, nagyon közeli. Persze a részletek különböznek, mert az egyik az egyszerű zsidó kereskedők és halászok előtt prédikált, ez tehát egyfajta környezet. A másik pedig… persze sok egyszerű bhaktát látunk, banánt, vagy hasonló dolgokat árulnak, mégis az Ő környezetéből érkeztek. Egy magasabb hierarchia részei tehát. De mindketten az istenszeretetről és kegyről prédikálnak, mint az igazi felszabadulás útja – hit, kegy. Mi a kali-juga juga-dharmája? A szent nevek zengése, tudjuk, de általánosságban, mint alapelv, a felszabadulás a kegyen alapszik. Ez a kegy útja. És a szent név megtalálható „Az Úr fohászában” is. Utalások tehát vannak itt-ott, és ha szeretnéd meglátni a párhuzamokat és hasonlóságokat, meg fogod, ha nem akarod meglátni – senki nem tudja megmutatni.

És itt megemlítik Maháprabhu egy speciális hangulatát, hogy éjjel-nappal búsult. Persze ez egy vastag könyv, más hangulatokat is láthatunk: mint a boldog extázisban táncolót. Itt azonban azt említik, hogy mélyen érintette a Legfelsőbbtől való elválás. És van néhány feljegyzés – nem lehet tudni, hogy igaz-e vagy sem, de nem is igazán számít – a Római Birodalom katonáitól és ügynökeitől, ahogy leírják az Úr Jézust. Kisugárzása fényes, és ahogyan viselkedik. Azt mondják nemigen nevet, de sokszor sír az emberiség sorsa miatt. És ez egy nagyon szép párhuzam a két személyiség között – az egyik az emberi lényekért sír, mert elszakadtak a Legfelsőbbtől, a másik Önmagáért sír, mert úgy érzi elszakadta az Isteni Pártól. A juga-dharma tehát a könnyek.

Helyesen és nagyon óvatosan kell azonban megértenünk ezeket a párhuzamokat. Mert vannak tendenciák, amikor bizonyos emberek egyesíteni akarnak különböző dolgokat egy masszába. Ezt hívják összeelegyítésnek – amikor különböző utakat, vallásokat próbálnak egyesíteni. Ha olcsóvá akarjuk tenni, az nem segít. Mert ha elegyíted a szabdzsit meg a halavát, annak nem lesz jó íze. Habár mindkettő a gyomorba kerül, és ott összekeveredik, mégis ha a tányéron mindent összekeversz, az nem olyan kellemes. Az olcsó elegyítés tehát nem jó. Mert az anyagi szinten megvan a jó oka a különbségeknek. Az egyik az egyik, a másik pedig a másik. De vannak párhuzamok és hasonlóságok. Miért? Mert ugyanabból az Isteni Forrásból származnak. És a probléma ugyanaz – itt vagyunk egy romlott állapotban. Megoldást akarnak tehát adni erre a problémára. És megemlítésre került, hogy Saját Maga, és a bhaktái is olyanok, mint a kegy óceánjai – ez könyörületességet jelent. És hogyan lehetnél igazán könyörületes a mások gondjain való osztozás, vagy a nélkül, hogy könnyeket ejtenél szenvedésüket látva?

Ezek a nagyon finom hasonlóságok tehát ezen személyek szerepei, tettei, a céljaik, és a hangulataik között, azt gondolom jó téma az elmélkedésre, gondolkodásra. És mindketten nagyon közel jöttek az emberekhez. A megmentők így cselekednek, az isteni felhatalmazás teljes erejével, készek nagyon közel jönni hozzád. Ezért azt mondják, bármikor, ha azt érzed, hogy közelebb jutották Istenhez, az ellenkezője igaz – Ő közelít feléd.

[1] “Csaitanja Csaritámrta”, Antja-lilá, 12.1-7.