Sharanagati

Folytatjuk a Csaitanja Csaritámrta olvasását. Szóval két vagy háromszáz bhakta közeledett Dzsagannáth Purí felé. És ez emlékeztet engem a méláinkra. Habár a világnak ezen félreeső részéről, Magyarországról nem tudunk százával jönni, hogy itt találkozhassunk a bhaktákkal és Maháprabhuval, de a bhakták nagyon lelkesek, hogy eljöhessenek és találkozzanak az Úrral és szolgáival.

„Sivánanda Széna intézte a vámok fizetését a különböző helyeken. Mindenkinek gondját viselte, és nagy örömmel vezette őket.” [1] Ismét láthatjátok – az idők nem változnak. Még 500 évvel ez előtt is kellett vámot fizetni – átkelve a folyón, vagy az autópályát használva, és hasonlók. Az idők tehát nem változnak. „Sivánanda Széna mindenkire ügyelt. Minden egyes bhaktának szállást adott, és ismerte az összes Orisszába vezető utat. Egy nap, amikor a csoportot feltartóztatta egy vámszedő, a bhakták továbbmehettek, egyedül Sivánanda Széna maradt hátra, hogy kifizesse a vámot. A csoport betért egy faluba. A bhakták egy fa alatt várakoztak, mert Sivánanda Szénán kívül senki sem tudott szállást találni. Nitjánanda Prabhu időközben nagyon megéhezett, és mérges lett. Mivel nem kapott még megfelelő szállást, szapulni kezdte Sivánandát. Sivánanda Széna nem gondoskodott a szállásomról, és ezenkívül az éhhalál küszöbén állok! — panaszkodott. — Szálljon hát átkom három fiára, hogy haljanak meg, amiért még nincs itt!” Az átok hallatán Sivánanda Széna felesége sírva fakadt. Sivánanda Széna éppen ekkor érkezett meg a vámszedőállomásról. Felesége könnyek között elmondta neki: „Nem gondoskodtál a szállásáról, ezért az Úr Nitjánanda megátkozta a fiainkat, hogy haljanak meg!” „Bolond asszony, miért sírsz hiába? — kérdezte Sivánanda Széna. — Csak hadd haljon meg három fiam azért a kényelmetlenségért, amit Nitjánanda Prabhunak okoztunk!” Így szólt Sivánanda Széna, majd odament Nitjánanda Prabhuhoz, aki erre felállt, és megrúgta. Sivánanda Széna nagyon boldog volt, hogy az Úr megrúgta, és sietve elrendezte, hogy az Úr megszállhasson egy tejesember házában. Sivánanda Széna megérintette Nitjánanda Prabhu lótuszlábát, és lakhelyére vezette. Szállást adott az Úrnak, majd nagy elégedettséggel így szólt:” [2]

Ebből tehát láthatjátok, hogy mindenki a képességei szerint cselekszik. Igaz? Nitjánanda Prabhu egy erős, avadhúta típusú személyiség. Általában arra tanítanak minket ebben a vaisnava vonalban, hogy legyünk alázatosak. Igaz? Ha tehát ellátogatsz egy templomba, vagy meglátogatod a bhakták egy csoportját, és nem rohannak, hogy praszáddal szolgálhassanak, általában nem hordod el őket mindenféléknek, nem is átkozod meg az egész családot, hogy ott helyben haljanak meg. Ha azonban egy avadhútát invitálsz meg, légy óvatos. Mert az avadhúták nagyon szokatlan módon viselkednek. Jobb, ha van kész némi praszádam, hogy megbékítsd őket.

Mert mit jelent az avadhúta? Az első rész, „a” azt jelenti aksara – Legfelsőbb; „va” azt jelenti varénjam – legjobb; „dhú” azt jelenti dhúta – hírnök; a „ta” pedig „az”. Az avadhúta tehát olyan személy, aki a legjobb, a legkiválóbb személy, mert kapcsolatban áll a Legfelsőbbel és lemondott mindenről, ami alacsonyabb rendű. És ha teljes mélységében elköteleztük magunkat ennek a legfelsőbb kapcsolatnak, akkor csak egy nagyon intenzív életvitel marad. Nitjánanda prabhu tehát úgy viselkedik, mint egy avadhúta – sír, kiabál és rúg. És Sivánanda Széna felesége is képessége szerint viselkedik – sírni kezd. Általában mi a hölgyek reakciója, ha baleset történik? „Ah!” és ez minden, még ha ők vezetnek is. Ez egy hölgy természetes reakciója. És ez így szép – képességük szerint. Aztán jött a férj és megmutatta elkötelezettségét. „Nem gond, ha mind meghalunk, de az Úr legyen elégedett”. Ez az üzenet. Kicsit keményen hangzik, egyet értek, de mégis igaz. És aztán következett a híres történet, amikor Nitjánanda prabhu mellkason rúgta Sivánanda Szénát, mint egy lelki harcművészet. És mi a reakció: „Áldott vagyok!”

Most itt mindenki nevet, mosolyog, a vaisnavák viselkedésétől fellelkesülve. De gondoljatok csak bele – legközelebb, amikor részt vesztek a bhaktákkal egy beszélgetésen, jön valaki és mellkason rúg titeket. Mi lesz a reakció? „Óh, áldott vagyok, prabhudzsí! Ismételd meg még egyszer.” Vagy ha valaki azt mondja: „Nos, miért nem csatlakozol több szolgálathoz?” elszomorodsz és ide-oda rohangálva azt mondod: „Óh, az a fickó elviselhetetlen, annyira felfuvalkodott, hogy emlékeztet a szolgálataimra, ez aparádh (sértés)!”

Ha tehát olvasod a történeteket, nem elég olvasni, ültessük át gyakorlatba. De ne Nitjánanda prabhu részét. Mert készek vagyunk megmutatni mennyire avadhúták vagyunk. Nem, kérlek, az alázatosságban versenyezzetek, ez a mi dolgunk.

(folytatjuk)

[1] Csaitanja Csaritámrta, Antja lílá, 12. 15.

[2] Csaitanja Csaritámrta, Antja lílá, 12.16-26.