Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018. május 8-i előadása a Rila-hegységben)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: Lenne egy kérdésem azzal kapcsolatban amiről beszélgettünk, mely a Szent Névre, és a lelki dolgok hétköznapi megközelítésére vonatkozik. Említetted, hogy a különböző lelki utak között sokkal több a hasonlóság, mint a különbözőség, és csupán a pesszimisták látnak különbséget. Más szempontból viszont, maga a Szent Név is már egy demarkációs vonal, mert például a keresztények azt mondják, hogy az Istent dicsőítő imák a legfontosabbak, és hogy a felszabadulás csak Jézuson keresztül lehetséges. Hogyan ne legyünk büszkék arra, hogy mi ismerjük Isten leghatásosabb Nevét, hiszen említetted, hogy Krisna neve háromszor erőteljesebb Ráma nevénél, és Ráma neve ezerszer erősebb Visnu nevénél? Mi pedig büszkék vagyunk arra, hogy annyira intelligensek vagyunk, hogy ismerjük Krisna nevét, mások pedig nem. Hogyan ne legyünk büszkék erre?

Szvámi Tírtha: Remélem a bhakták nem büszkék! Szerencsére Maháprabhutól kaptunk egy jótanácsot erre vonatkozólag: trnád api szunícséna – „Légy alázatosabb a fűszálnál”. Általánosságban azt mondhatom, hogy a Szent Név, juga-dharma. Apró különbségektől eltekintve, mármint, hogy az elsődleges vagy a másodlagos Név-e a fontosabb? Ez nem igazán számít, a lényeg, hogy a juga dharma a Szent Név. Ennek az elvnek az ismeretében kell tudnunk testvéreket találni, és egyetérteni más gyakorlókkal. Bhaktivinód Thákur azt mondja, „Ha van egy kis időtők az Úr imádatára, de nincs a környéketeken vaisnava templom, akkor menjetek be bármilyen templomba, mert ott az Urat imádják.” Lehet, hogy más formában, lehet, hogy más szabályok szerint, de Ő a mi Urunk. És, ha úgymond büszkék vagytok a tudásotokra, akkor még nem tudtok semmit. A nagyobb tudás azt jelenti, hogy alázatosak vagytok. Úgy hiszem, hogy a valódi tudásnak, és bölcsességnek ez az igazi mércéje.

Természetesen képviselhetjük hitünket versenyszellemben, vagy pedig vonzó módon is. Én inkább a vonzó mellett döntök. Például, amikor nagyon egyszerű vidéki emberekkel találkozok, akik azt kérdezik, hogy milyen vallású vagyok, nekik azt szoktam mondani, hogy ‘Hindu vagyok.’ “„Az meg micsoda?” Majd hozzáteszem, hogy ‘De ugye egy az Isten?’ Erre ők, ‘Igen.’ „És ugye a legfontosabb, hogy dicsőítsük Őt?”  ‘Igen, ez igaz”. Ezt el tudják fogadni. Lehet, hogy nem azonnal tudják elfogadni a furcsa ruhát, a másfajta hajviseletet, a külsőségeket, de ha valami olyat tudtok nekik adni, amit megértenek, akkor azt el fogják fogadni. Azt hiszem ezt a másféle úgymond ‘csomagolást’ meglehetősen nehéz lenne felismernie egy komoly Jézus követő hívőnek. Ha például Jézus Bengálban jelenne meg kopaszon, nem pedig gyönyörű hosszú hajjal, és nem fehér köntösben, hanem narancssárga dhótiban, és nem báránnyal a vállán, hanem teheneket terelgetve, azt nehéz lenne elfogadni. Még akkor is, ha ugyanazt a tanítást, Isteni üzenetet hozná, „Az én királyságom nem ebből a világból való”. Meg tudjuk ezt egyáltalán magyarázni? Nem, csak egyetérteni tudunk vele.

Ugyanígy, ha a mi szeretett Krisnánk más formát öltve fog megjelenni, vajon fel fogjuk ismerni Őt? Tehát a meggyőződésünk, hitünk részben kulturálisan meghatározott, vagyis nemcsak a hitről, hanem a gyakorlás módjáról is szól. Sokkal mélyebb meggyőződésre kell jutnunk, sokkal lényeglátóbbá kell válnunk! Úgy hiszem ezt már sokszor említettem, ezért elnézést az ismétlésért, de valójában ez kell, hogy legyen a célunk ebben az életben, ilyen szemre, ilyen látásmódra kell szert tennünk, hogy Krisna sohase tudjon elrejtőzni előlünk! Ez történt Maháprabhu esetében is. Van egy kis falu Dzsagannáth Purí mellett, Alálanáth, ahol egy hatalmas kőlapba olvadt lábnyomok találhatók. Maháprabhu sétált arra és a lába alatt megolvadt a kő, megőrizve ezzel a lábnyomát. Ebben a faluban van egy híres Visnu templom is. Maga az ‘Alálanáth’ szó a négykarú Visnu egyik neve. Amikor Maháprabhu odaérkezett, hódolatát ajánlotta a múrti előtt, de nagyon szomorú hangulatban volt. Leborult és elkeseredett fohászba kezdett, ‘Miért akarsz elrejtőzni előlem? Miért ezt a négykarú formát öltöd Magadra? Hol van a  fuvolád? Nem teheted ezt velem! Ne bújj el a Visnu forma mögé! Mutasd meg Magad, látni akarlak!” Ide kell eljutnunk, erre a mohó vágyakozásra, erre a látásmódra kell szert tennünk, hogy Krisna sohase tudjon elrejtőzni előlünk.

Tehát a vaisnava alázatot jelenti, pozitív és konstruktív módon megélt alázatot. Egyetértésre, közös nevezőre kell kerülni másokkal, és ez rajtunk is múlik, a mi hozzáállásunkon. Nem mondhatjuk azt, hogy  ‘A többiek nem értenek meg engem’. Ne akarjátok megmagyarázni, bizonyítani, megérteni, amit nem ismertek, egyszerűen csak higgyétek el, s ha az sem megy, csodáljátok, szeressétek és kövessétek.

(Szvámí Tírtha, 2018. május 8-i előadása a Rila-hegységben)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: Nemrég említetted, hogy a kinyilatkoztatások szerint, a megtisztulás útját járva egyenlő esélyekkel indulunk, de az életeink során szerzett tapasztalatok, karma és egyéb dolgok miatt, egyfajta pozitív, negatív tartozást, hátrányt, ‘hendikep’-et kezdünk felhalmozni. Mit is jelent ez pontosan?
Szvámi Tírtha: Tudjátok a ‘hendikep’ szónak a pontos jelentését? Esetleg szoktatok lóversenyre járni? Gondolom nem nagyon! A ‘hendikep’ a lóversenyben használatos kifejezés. Na most azt gondolhatjátok, hogy ‘várjunk csak egy pillanatra, ha ez a szvámi, ilyen sok mindent tud a lóversenyekről, akkor mire is esküdött fel, minek szentelte az életét?’ Csak a prédikáció kedvéért hoztam fel ezt a példát. Mint tudjátok, a verseny során egyenlő esélyt akarnak biztosítani a lovak számára, melyek között vannak erősebbek, jobbak, akiknek nagyobb esélyük van a győzelemre, illetve azok, akik vesztesnek születtek. Nem arról  van szó, hogy minden ló meg fogja nyerni a versenyt, mert az lehetetlen. Csak az egyik fog nyerni, az összes többi veszíteni fog, vagy azért, mert gyengébbek, idősebbek, vagy számos egyéb más szempont miatt. Tehát ezért akarnak egyenlő esélyeket adni, és extra súlyokat helyeznek a jobb lovakra – így ők több terhet cipelnek, ami visszahúzza a tejlesítményüket, így teremtve közel egyenlő esélyeket, és egy kiélezettebb versenyt. Ezt a súlyt nevezzük ‘hendikepnek’. Így azok, akik vesztesnek születtek, nagyobb eséllyel indulnak.
A lelki fejlődés is olyan, mint a lóverseny. Vannak, akik győztesnek, és vannak, akik vesztesnek születtek. Tehát azért, hogy ez utóbbiak számára is legyen remény, ezért bizonyos nehezítettségeket, akadályokat rónak az erősebbek számára. Mit is jelent ez pontosan? Ha készen álltok arra, hogy igazán szolgálatot végezzetek, akkor rengeteg szolgálatot fogtok kapni. Mivel ti erős, és valószínűleg a nyertes lovak közül valók vagytok. Ezért tőletek még több váratik el, és a mesteretek jó sok szolgálattal fog ellátni benneteket, nem egyszerűen sokkal, hanem túl sokkal! Hiszen ti képesek vagytok megcsinálni! Biztos vagyok benne, hogy ti mind túlterheltnek érzitek magatokat, hiszen egy győztes csapatban mindenki így érzi magát. ‘Igen, mert én meg tudom csinálni!’ De ne feledjétek azt történetet, amikor egyszer Sríla Prabhupád elé állt egy szannjászí tanítványa, és könnyek között így szólt: ‘Prabhupád, ez nekem túl sok, nem tudom megcsinálni, képtelen vagyok rá, ez lehetetlen!’ – mire Prabhupád így felelt: ‘Dehogynem, ez lehetséges!’ – és adott neki még egy szolgálatot.
Azt gondolhatjátok, hogy ez a történet csak legenda, de hasonlót láttam a saját szememmel Nandafalván, amikor a délutáni árati közben, egy idősebb hittestvérem, egy matadzsí volt a púdzsárí. Mindannyian énekeltünk, ő pedig a függöny mögött csamarával legyezte az Urakat, majd hirtelen abbahagyta, előjött a függöny mögül és azt mondta: ‘Nem, én ezt nem tudom megcsinálni.’ Mi egy kicsit meglepődtünk, tudjátok, hogy a fő pudzsári azt mondja, hogy ‘nem megy, sajnálom.’. A férje, aki vezette a kírtant, abbahagyta a mrdangázást, és azt mondta a feleségének: ‘Dehogyisnem, meg tudod csinálni!’ – és nem telt bele fél perc, a felesége visszament és befejezte az áratít. Higgyétek el, ez egy szívszorító pillanat volt! Néha nagyon erős harcot kell vívnunk a saját ellenállásunkkal, de néha elég csak egy kis bátorítás: ‘Dehogyisnem, meg tudod csinálni!’ – és már mész is vissza a szolgálatodhoz, és tényleg meg tudod csinálni. Hihetetlen volt! Ez egy annyira erőteljes és lélekemelő pillanat volt, látni a nehézségeit, és látni a győzelmét. Ez volt az odaadó szolgálat örök győzelme a kételyek felett.Tehát ebben a mi szerepünk? Ha láttok valakit, aki túlterhelt, csak legyetek jelen, és tartsatok egy szeretetteljes teret a számára. Amikor már a kifulladás szélén áll, bátorítsátok: ‘Nem, ne add fel, menj tovább, meg tudod csinálni!’ Azok, akik meg tudják csinálni, ők a túlterheltek. Mindenki más pedig szárnyalhat szabadon.
Szóval ennyit a hátrányokról, a ‘hendikepekről’. Általában ezt a szót különben rosszul szoktuk értelmezni, mert azt gondoljuk, hogy fogyatékosságot jelent, amikor korlátozva vannak a képességeink. Nem, mivel a ‘hendikep’ valódi jelentése az, hogy kiemelkedően jók vagytok, és ezért extra terhet kell cipelnetek. De emlékezzünk Krsnadász Kavirádzs gószvámí gyönyörű kijelentésére a Csaitanja Csartámrta fejezetek minden egyes záró versében: „Öreg vagyok már, kezeim remegnek, kész csoda, hogy le tudom írni mindezeket. De az Úr Csaitanja kegyéből a gószvámík botjára támaszkodom, és így követem az utamat”.
Pavitra: Kedves Gurudév, szeretném megköszönni, hogy megosztottad velünk ezt a történetet. Nehezemre esik bármit is mondani, hiszen nagyon fontos momentumok voltak benne ebben a történetben. Mint családos ember különösen nagy benyomást tett rám, hogy a púdzsárí férje, aki ahelyett, hogy azt kérdezte volna ‘Mégis mit csinálsz?’ annyit mondott: ‘Meg tudod csinálni!’ Rengeteg filozófia, amiről beszélni szoktunk bele van sűrítve ebbe az egyetlen mondatba. Köszönöm!

(Szvámí Tírtha, 2018. május 8-i Rila-hegységbeni előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Tehát arról beszélgettünk, hogy a magasabb valóság megközelítésének legvégső módja a csodálat, a dicsőítés. Hát nem gyönyörű? Úgy hiszem ezt a tanítást Krisna Urunk is hallotta, s ezért mutatja meg magát olykor hihetetlenül szép formában, hogy egyszerűen csak csodálhassuk Őt. Sőt, néha még Önmagát is meglepi. Ez velünk éppúgy előfordul, hogy meglepetést okozunk saját magunknak. Azt gondoljuk magunkról, hogy nagyon stabil bhakták vagyunk, aztán egyszer csak elkezdünk teljesen értelmetlenül, ostobán viselkedni, pesszimisták, hitetlenek és depressziósak leszünk. Tehát néha még saját magunkat is meglepjük, ez történik Krisnával is, de sokkal elragadóbb módon. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian emlékeztek arra a történetre, amikor Krisna a palotájába lépve megpillantotta a tükörfényesre csiszolt drágakő oszlopokban saját tükörképét, és meglepődött: ‘Mi ez a gyönyörűség? Ki ez?’ Teljesen elbűvölte saját szépsége. Hihetetlen, hogy a mindenható Isten, meglepődik saját magán! Egyre növekvő szépségét, csak saját maga képes megérteni. De még ez a rendkívüli módon sokszorozódó szépsége is megelőzi saját magát, s így, Ő szalad a nyomában. Ezért lepődik meg. Ez a Gyönyörű valóság eleven koncepciója, ahogy Srídhar Mahárádzs mondja!

Tehát Krisna még saját magát is meg tudja lepni Önnön szépségével. S ezért csodáljuk mi is Őt, a szépségéért, a hihetetlen tulajdonságaiért, szent Nevéért. S a Szent Nevek helyes zengésével az összes többi tulajdonsága is feltárul. Melyek ezek? Náma, rúpa, guna, lílá, a Szent Nevek által minden fel fog tárulkozni. Először a Név fogja feltárni a Nevet. Ezért csodáljuk Krisnát. Valójában, csak két személy van, akik igazán tudják értékelni az Ő szépségét. Az egyik saját maga, s azt hiszem tudjátok, ki lehet a másik, aki valóban látja és méltatja Krisna szépségét. Ezért kell szert tennünk ilyen különleges, kifinomult szemekre, látásmódra.

Tehát csodáljuk Őt. Csodáljuk a folyamatosan növekvő szépségét, és egyre hatalmasabb isteni valóságát. S milyen két jótanácsot kaptunk még a csodálaton kívül Jeremy Taylortól, a 17. századbeli angol püspöktől a magasabb valóság megközelítésének módszereként? Szeresd és kövesd! Épp a minap gondolkoztam azon, hogy néha teljesen elveszünk a bonyolult magyarázatokban. Ezért mondta egyszer Sríla Prabhupád: „Egyszerűen csak szeressétek  Krisnát!”, s akkor majd az összes kérdésetekre választ kaptok.

Az utolsó tanács pedig az, hogy ‘kövesd’. Tehát ezt a három lépést kell alkalmaznunk a lelki gyakorlataink során. Csodáljuk ezt a gyönyörű valóságot, egyszerűen csak szeressük az Isteni párt, és kövessük a nagy lelkek, a mahádzsanák lábnyomait. Ez nagyon egyszerű, hiszen éppen ezért gyűltünk mi most össze. Úgy hiszem, az Úr Jézus, szintén Krisna egyenes ági követője volt, mivel azt mondja: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük.” Látjátok, ugyanaz az elv.

Ezt a fajta átható szépséget készek vagyunk elszántan kutatni. De ha egyszer bepillantást nyerünk abba a valóságba, akkor ebben az életben már nem tudunk mást tenni, csak szaladni az igéző szépség után.

Ezért tanácsolják annyira a szankírtant, a Szent Nevek zengését. Az összes többi folyamatot, más utat végző lelki gyakorló egyetért abban, hogy a leghatékonyabb és legközvetlenebb út a múrtival, az isteni szférával való kapcsolatba kerüléshez, a meditáción és a Szent Nevek zengésén keresztül vezet. Tehát ez egy nagyon hatékony módszer a kapcsolódásra, és minden más tevékenységünket ebben a reményben végezzük. Ugye tudjátok, hogy az élet egy túlélés, túl kell élnünk ezt a pár esztendőt, ami még előttünk van, aztán majd csatlakozhatunk a még intenzívebb lelki valósághoz.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. május 8-i Rila-hegységbeni előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A magam részéről négy dolgot sikerült megértenem a bhaktival kapcsolatban. Azt, hogy teljesen öntörvényű, mindentől független, saját akaratából nyilvánítja meg önmagát, nagyon hathatós, kifürkészhetetlen, és hogy ellenállhatatlan.
Tehát úgy gondolom, hogy számomra teljesen érthetetlen. Bár van némi homályos elképzelésem róla, de inkább hiszek benne. Hiszem, hogy működik. Még akkor is, ha azt látom, hogy magammal szemben nem igazán sikeres, de amikor másokat figyelek, akkor azt látom, hogy nagyon hathatós. Ezért valóban hiszek benne. Tehát, ha képtelenek vagyunk elhinni, hogy ez a folyamat olyan, ahogy leírják, még akkor is követnünk kell. S idővel majd az ellenállásunk is teljesen szétfoszlik. A bhakti által a magasabb valóság megközelítésének egy olyan módszerét kaptuk a kezünkbe, mely úgy hiszem nagyon is alkalmazható, mivel teljesen lenyűgöző és hihetetlen! A hit a magasabb valóság megközelítésének egy lelki látásmódja, egy kifinomult látásmód: „Ha valamit nem tudsz bizonyítani, azzal egyet kell értened. Ha valamit nem tudsz megérteni – azt el kell hinned. És ha valamit nem tudsz elhinni – azt csodáld, szeresd, és kövesd.” 

Ez nem egy elmebeli analizálás, vagy intellektuális képesség kérdése, hanem egy nagyon finom érzékelés … gyakorlati adottság, mint a megbecsülés, tisztelettudás, a hit, a szeretet illetve az engedelmes követői hozzáállás. Ez gyönyörű módja valami megközelítésének! Úgy hiszem ez egy ultramodern hozzáállás, a magasabb valóság forradalmian új megközelítése. Mit gondoltok honnan származik ez a jótanács, amit most felolvastam nektek?

Paramánanda: Mintha Beinsa Duno stílusára emlékeztetne engem.

Szvámí Tírtha: Más vélemény?

Pavitra: Engem egy keleti történetre emlékeztet, amelyben filozófusok két csoportja egy adott témáról vitatkozik, és akik veszítenek, azok a másik csoport követőivé válnak.

Szvámí Tírtha: Tehát Pavitra azon a véleményen van, hogy ez keletről származik, Param szerint pedig ez egy kortárs jótanács. Valójában Jeremy Taylortól, egy 17. századbeli angol püspöktől származik. Nagyon figyelemre méltó! „Ha valamit nem tudunk bebizonyítani, azzal egyet kell értenünk. Ha valamit nem tudunk megérteni, azt el kell hinnünk. És ha valamit nem tudunk elhinni, azt követnünk kell.” Ezért: náham vaszámi vaikunthé – „Én nem Vaikunthán lakozom, nem is a jógik szívében, de valahányszor bhaktáim együtt dicsőítenek, ott biztosan jelen leszek, Óh Nárada”.

Mint tudjátok a bhakták elég egyszerű gondolkodású emberek, amit egyszer Puri Mahárádzs viccesen így fogalmazott meg. Azt mondta, „Bonyolult filozófia? Á, mi erre csak azt mondjuk, hogy Hariból!” Szóval látjátok a bhakták elég egyszerű népség, nem igazán akarják a maguk igazát bizonygatni, inkább egyetértenek mindennel. Nem akarják azt állítani, hogy  a bhakti-jóga a legtökéletesebb módja Isten megismerésének, egyszerűen egyetértenek ebben a kérdésben. Hogy miként működik, ők sem értik. ‘A mi abszolút megértésünk a Haré Krisna és a mahápraszád. Ezt biztosan tudjuk.’ Szóval a bhakták nem értik, hanem ők hiszik. És mivel idealisták és optimisták, illetve hallották a leckén, hogy ‘transzcendencia azt jelenti, hogy hiszünk a lehetetlenben’ így igazán hisznek abban, hogy idővel csatlakozni fognak az isteni kedvtelésekhez, lílákhoz. Ezt nem tudják bebizonyítani, nem is értik, de csodálattal viszonyulnak ehhez a koncepcióhoz.

Mert a tökéletes voltunk az valóban hihetetlen! Azt mondják, hogy a megtisztulásunk éppen olyan, mintha szenet mosnánk, és próbálnánk kifehéríteni. Próbálkozunk, próbálkozunk, de mégis fekete marad a szén. Ezért inkább elhisszük, hogy fehérré válhat, hiszen ezt se bizonyítani, se megérteni nem tudjuk, de szilárdan hisszük, hogy egyszer majd sikerül és hazatalálunk, vissza Istenhez. Hogy ez miként történik, azt nekünk teljesen mindegy. Az az Isteni Pár dolga, a miénk csupán az, hogy valóban higgyünk benne.

(folytatása következik)

Padma-purána, Uttara-khanda,  92.21-22.

(Szvámí Tírtha, 2018. május 8-i Rila-hegységbeni előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Hadd olvassak fel valamit a számotokra. Először csak hallgassátok végig! „A vallás misztika nélkül éppolyan, mint a vallás Isten nélkül. Ha az isteni misztériumokon elmélkedtek, akkor azt nagyon alázatos szívvel, nagy tisztelettel, és a lélek szentségével tegyétek. Nem szabad kompromisszumot kötnötök sem a filozófiával, oly módon, hogy összekevertek dolgokat, sem a logikával úgy, hogy megalapozatalanul közelítetek, sem pedig a józan ésszel, úgy hogy figyelmen kívül hagyjátok.” És most figyeljetek igazán! „Ha valamit, empírikus módon nem tudtok bebeizonyítani, azzal egyet kell értenetek. Ha valamit nem tudtok megvizsgálni, vagy megérteni, akkor azt el kell hinnetek. És ha valamit nem tudtok elhinni, azt csodálnotok, szeretnetek és követnetek kell. Ily módon oszlatja el hitetek a tudatlanságot, a tiszteletetek a kétséget, és bizonysággá válik a hitetek, éppúgy, ahogy a saját szemetekkel láttok. Oltsátok el saját jelentéktelen kis fényeteket és jutalmul feltárul előttetek a ragyogóan fényes napkorong.”

A tisztelet, a csodálat, mint a megismerés útja, milyen gyönyörű kép! Hogyan is volt a szövegben? „Ha valamit nem tudunk bebizonyítani, azzal egyet kell értenünk.” Várjunk csak egy pillanatra! Tehát 500 évvel ezelőtt, még arra intettek bennünket, hogy ne értsünk egyet semmivel. Kételkedjünk, ezt a lényeges üzenetet kaptuk, a legkomolyabb magas szintű tanításokból. S mi ezzel egyet is értünk. Viszont ezt a módszert csak egyvalamivel kapcsolatban alkalmazhatjuk, mégpedig a saját kétségeinkkel szemben. Kételkedj saját kétségeidben! Mivel a kettős tagadás, egy pozitív állítás, ezért, ha valamit nem tudtok megmagyarázni, akkor azzal értsetek egyet.

Valójában Gurudévánk is ezt a tanácsot adta a számunkra. ‘Ha majd ellátogattok Indiába és nem értetek valamit, akkor távolról tiszteljétek”. Ugye ez egy nagyon hasznos jótanács? Mivel, amikor Indiába látogattok rengeteg dolog van, amit nem értetek! Még itt is rengeteg olyan  dologgal találkozunk, amit nem értünk, s ehhez még egy lépést sem tettünk. Tehát, ha nem tudtok valamit bizonyítani, akkor azzal értsetek egyet, ez egy forradalmi megközelítés! Ha valamit nem értetek, akkor higgyétek el. Ez is egy merőben más megközelítése ennek a valóságnak, amit elmével, intelligenciával próbálunk megérteni. Ha így nem megy, akkor pedig adunk némi esélyt a hitnek, és ha valamit pedig nem tudtok elhinni, akkor csodáljátok azt. Plátón azt mondja, hogy a filozófia a csodálat képessége. És nem csupán a csodálaté, mert az magába foglalja azt is, hogy távolság van közöttünk. Hanem, hogy szeretettel csodáljuk, és hogy szeressük is a csodálatunk tárgyát. És kövessük.

Tehát  itt van például a cél, a préma-bhakti a lélek, Isten és az Isteni Pár iránti feltétel nélküli, természetes szerető hajlama. S kezünkben van a mahámantra éneklésének a lehetősége, mint eszköz. Be tudjátok bizonyítani ezeket?

Válasz: Az idő bebizonyítja.

Szvámí Tírtha: Az idő, az idő, mi is az pontosan? Olyasvalami, amit nem tudunk bizonyítani, de akkor mitévők legyünk? Ha valamit nem tudunk bebizonyítani, akkor?

Válasz: Azzal egyet kell értenünk.

Szvámí Tírtha: Egyet tudunk érteni azzal, hogy a feltétel nélküli istenszeretet a célunk,  és a módszer, hogy ezt elérjük a Szent Nevek zengése? Igen. Lehet, hogy nem tudjuk bizonyítani, de mindannyian egyet tudunk érteni ezzel. Mert rendkívül magasztos ez az elhívás. Hidd el a hihetetlent – ezt hívják transzcendenciának.Tehát  akkor egyetértünk vele. Fel tudjuk mérni, meg tudjuk érteni ennek a folyamatnak a hathatósságát?  Ne mondjátok erre azt, hogy ‘idővel’, – sajnálom, de ezt az érvet nem tudom elfogadni. Talán  ti meg tudjátok érteni a folyamat hatékonyságát, de én nem. Én nem tudom, hogyan működik. Megtanultam bizonyos elveket a bhakti folyamatáról, viszont mégsem tudom felkutatni, hogy miként is működik, mert ez egy rejtett misztikus folyamat. Mindenesetre, ha gyakoroljátok a folyamatot, az nagyon hathatósan működik – ez az egyik  jellemzője. Nem tudni hogyan működik, de nagyon hatékony, ráadásul magától jön, nem lehet erőltetni. Próbálkoztok, próbálkoztok, de mégsem mutatja meg magát. Aztán, amikor nem próbáljátok, akkor megnyilvánul. De kérlek ne idézzetek engem, hogy: „Tírtha Mahárádzs azt mondta, hogy nem kell próbálkoznunk”. Nem, meg kell próbálnotok, de minden jog Krisnának van fenntartva. Tehát magától jön, nem erőltethetjük. A bhakti teljesen független. A másik  jellemzője pedig az, hogy elsöprő, így amikor eljön az ideje, akkor az már megállíthatatlan. Úgy hiszem ez nagyon szép meghatározása a préma-bhaktinak.

(folytatása következik)

1. Az idézet szerzőjét a következő alkalommal fogjuk feltárni

(Szvámí Tírtha, 2018. május 8-i Rila-hegységbeni előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Teremtsünk kedvező körülményeket a lelki fejlődésünkhöz! Öltöztessük díszbe a Legfelsőbb Úr hozzánk vezető útját, tegyük ezt az utat fenségessé és csodálatossá. Mivel az Isteni Pár jelenléte, még a pesszimizmus poklát is képes optimista mennyországgá változtatni. Azt mondják, hogy mindannyiunknak van esélye a tökéletesség magasabb szintjének az elérésére, hiszen minden lélek kap meghívást az isteni boldogságra. A kinyilatkoztatások szerint, a megtisztulás útján járva egyenlő esélyekkel indulunk, de az életek során szerzett tapasztalatok, karma és egyéb dolgok miatt, egyfajta pozitív, negatív tartozást, hátrányt kezdünk felhalmozni.

Tehát ahhoz, hogy valamiképpen elérjük ezt a pozitív és kedvező körülményt, kapcsolatba kell kerülnünk az Úrral, az Isteni Párral, meg kell invitálnunk Őket szívünk trónusára. Elszántan kutatunk a Szépség és a Szeretet után, ezért tudnunk kell, hogy Ők hol találhatóak. Krisna így szólt Nárada Munihoz… „Kedves Náradám, náham vaszámi vaikunthé jógínám hrdajé na csa.“ Tehát Én, „Nem Vaikunthán lakozom, nem is a jógik szívében.”; mad-bhaktá jatra gájanti tatra tisthámi nárada[1] – „De valahányszor bhaktáim együtt dicsőítenek, biztosan jelen leszek, Óh Nárada”.

Tehát Krisna először arról beszél, hogy hol nem fogunk a nyomára akadni, ‘Nem a mennyei világban lakozom, és nem is a jógik szívében’. Náham, na-aham – ‘Nem ott vagyok’; vaszámi – lakozom, nem ott lakozom; vaszámi – hanem ‘Vaikunthán’. Jógínám hrdajé na csa – ‘nem is a jógik szívében’. Mad bhaktá – ‘De valahányszor bhaktáim együtt dicsőítenek – jatra gájanti; tatra – ‘ott’; tisthámi nárada –  ‘biztosan jelen leszek, Óh Nárada!’

Tehát, ha szeretnénk a Legfelsőbb Úr nyomára lelni, akkor ehhez a legmegfelelőbb módszer a dicsőítés. Ahhoz, hogy rátaláljatok, elsőként azokat a helyeket határozza meg, ahol “nincs jelen”. ‘Ne itt, és ne ott keressetek, azok nem a megfelelő helyek! De ahol bhaktáim összegyűlnek és együtt dicsőítenek, ott biztosan jelen leszek.’ Tehát az Ő dicsőítése, a helyes út.

Amikor az Úr Brahmá a teremtés kezdetén teljesen egyedül volt a kozmikus lótuszvirág kelyhében, eképpen elmélkedett, ‘Ki vagyok én? Honnan nőtt ez a virág? Kell lennie valaminek lent, s az, amiből ez a lótusz sarjadt, minden bizonnyal a vízben van. Megpróbálom megkeresni a gyökerét!’ Tehát megróbált ennek a mélyére hatolni, egyre lejjebb és lejjebb haladva a kozmikus lótuszvirág szárán a gyökeret keresve. Sokáig haladt lefelé, s közelebb is került Visnu köldökéhez, de a gyökérre mégsem talált rá. Majd így szólt, „Ó, mégsem erre kell mennem, inkább visszatérek az eredeti helyemre, a lótusz tetejére.” Ezután tudatát a Legfelsőbb Úrra rögzítette, és meditációba, dicsőítésbe fogott.

Brahmá az anyagvilág, a védikus bölcsesség legintelligensebb személye, mivel az empirikus keresés helyett, úgy döntött, hogy más módszert alkalmaz, méghozzá a meditációt és a dicsőítést, ezért az ő példáját kell követnünk. Hisz tudjátok, ha a univerzum első lényének nehezére esett a kozmikus teremtés gyökerének a megtalálása, akkor nekünk mi esélyünk van erre?

Egyszer egy előadás alkalmával, mely a kozmikus világ szerkezeti felépítéséről szólt ilyen-olyan magyarázatokkal, a hallgatóságból egy hölgy megjegyezte: „Az ön magyarázata nem teljes, mivel az univerzum egy elefánt hátán nyugszik.” Az előadónk egy kellőképp türelmes ember volt, így nem akart ott a helyszínen ellent mondani a hölgynek, így csak annyit kérdezett, „És hol foglal helyet az elefánt?” Mire a hölgy: „Az elefánt egy teknős hátán áll.” Majd ismét visszakérdezett az előadó: „És mi a helyzet a teknőssel, ő hol áll?” Ekkor a hölgy, „A teknős egy másik elefánt hátán áll.” Majd a barátunk, próbált a végére járni a dolognak. „És mi következik azután, és azután?” Végül így szólt a hölgy, „Ne is próbálja meg ezt megmagyarázni, mert számtalan elefánt van.”

Látjátok milyen nehéz elmagyarázni a világmindenség felépítését? Ezért hagyott fel Brahmá is az ilyen irányú kutatással és fogott bele a meditációba, dicsőítésbe. Már sok-sok életen keresztül alkalmaztuk az empírikus módszert, próbáltunk rátalálni a boldogság forrására, lelki távlatainkra, vagy bármilyen célra az életben. Most pedig egy újabb esélyt kaptunk a valóság felkutatására. Ragadjuk hát meg!

(folytatása következik)

1. Padma Purana, Uttara-khanda 92.21-22

(Szvámí Tírtha, 2018. május 7-i Rila-hegységbeni előadásából)

Az élet, a szépség utáni rendületlen kutatás. Miért annyira elszánt ez a keresés? Mivel realisták vagyunk, és ha nem leszünk teljesen eltökéltek ebben a keresésben, akkor lehet, hogy nem fogjuk megtalálni azt, amit keresünk.

Alapvetően háromféle ember létezik, az egyik a pesszimista, a másik az optimista, a harmadik pedig a realista. Persze ezen belül még van néhány egyéb alkategória is. Hadd idézzek ezzel kapcsolatban egy történetet. Egyszer meglátogattam egy templomot, ahol nagyon kedves bhakták éltek. És tudjátok, ahogy lenni szokott, a tanítás, a program után kis csoportokban mindenki beszélgetni kezdett, így én is csatlakoztam az egyikhez, ahol ketten voltak. Az egyikőjük egy fiatal lány, akivel már találkoztunk a nap folyamán, és épp egy fiatalemberrel beszélgetett. Megkértem az ifjút, hogy mondjon néhány szót magáról. Egy sugárzóan értelmes személy volt, tökéletes angolsággal, és valami nagyon összetett dolgot, üzleti és valami egyéb különleges tanulmányokat folytatott az egyetemen. Úgy mutatkozott be, hogy „Én egy ateista vagyok”. Mire azt mondtam, „Semmi baj, már sokan túlélték ezt a betegséget.” Majd folytatta, „De én agnosztikus is vagyok”. „Ez már kicsit nehezebb, de ezen is tudunk segíteni.” Ahogy belemelegedtünk a társalgásba egyre inkább megenyhült, felengedett és mosolyogva beszélgettünk. Majd később, azt is hozzátette, „De én még pesszimista is vagyok.” Erre már nem tudtam mit mondani. És ahogy vidáman nevetgélve, önfeledten társalogtunk ezzel a fiatalemberrel, aki közben kivirult, és bőbeszédű lett, a lány még hozzátette, „De tudja, hogy ő még depressziós is?!” Mire azt feleltem, „Várjunk csak egy pillanatot, valami nem stimmel! Mondjon még valamit magáról.” És megkérdeztem, hogy hívják. Kiderült, hogy valamelyik közép-ázsiai országból származik, mint például Tádzsikisztán. Majd bemutatkozott, „Tudja engem Abidnak hívnak.” „Ó, milyen érdekes név, mondana pár dolgot róla?” „Nos, amikor még kicsi voltam, majdnem meghaltam.” Ekkor azt gondoltam, hogy ‘Az, hogy ateista, vagy agnosztikus, az mindegy is, de hogy majdnem meghalt gyerekkorában, az már komolyabb dolog.’ Aztán hozzátette még azt is, „Akkoriban édesanyám azt gondolta, hogy talán valami nagyobb baj van velem, így Abidra változtatta a nevem, s így valahogy életben maradtam.” Erre azt mondtam, hogy, „Ez nagy szerencse, van valami jelentése is ennek a névnek?” Mire ő, „Igen, igen, azt jelenti, hogy ‘hithű’.” Ekkor azt feleltem, „Tehát az mentette meg az életét, hogy az édesanyja, ‘Hithű’-re változtatta a nevét és maga mégis azt mondja, hogy ateista?!”

Ez egy nagyon emlékezetes találkozás volt a számomra! A fiatalember egy muzulmán országból származott, s egyébként még azt is hozzátette, hogy „Néhány éve már vegán vagyok, mert úgy érzem, hogy ez jó dolog.” A lány Oroszországból származott, és egy ortodox családban nőtt fel, mi pedig Prágában egy jógaközpontban találkoztunk, jómagam pedig magyar vagyok. Tehát ez egy érdekes kombináció volt, mint ahogy a Krisna-tudatú közösség nevében is benne van, ISCON: ‘International Society of Krishna Consciousness’, Krisna-tudatú hívők Nemzetközi Szervezete. A fiú nyitott volt arra, hogy valamilyen meditációba, jógába, vagy mantrázásba fogjon. A fiatal lány már avatott gyakorlója volt a vaisnava hitnek, és látható volt, hogy a két fiatal között volt valami érzelmi kapcsolat, mivel a lány hívta meg és most volt az első tanítás, amin részt vett a fiatalember. Azt mondtam, hogy „De jó, hogy ti ilyen különböző háttérből jőve itt találkoztatok egy vaisnava összejövetelen!” Majd a fiú hozzátette, „Nos, azért otthon ezt nem tudom elmondani a szüleimnek.” Aztán a lány is elmondta, hogy, „Én sem mertem elmondani Anyukámnak, amikor avatást kaptam.”

Tehát azt gondolhatjuk magunkról, hogy ateisták, agnosztikusok, vagy depressziósak vagyunk. S meglehet, hogy különböző háttérből jövünk, más-más országból, eltérő kultúrából, de aztán találkozunk valahol. Van egy pont, ahol találkozunk. Tehát, ha le akarjuk küzdeni ezeket a különbözőségeket, eltérő háttereket, akkor valamilyen közös nevezőre kell jutnunk, ami összeköt bennünket. Olyan sok minden van, ami szétválaszt minket, miért ne keressünk valami olyat, ami összekapcsol, amiben mindannyian egyetérthetünk?

Elég pesszimista dolog, ha a különbözőségeket hangsúlyozzuk, viszont reális az, hogy találjunk egy olyan platformot, ahol egyet tudunk érteni. Azok pedig, akik az isteni szépségről és szeretetről álmodoznak, ők az idealisták. Idealisták vagy optimisták. Szóval, melyiket választjátok?

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. május 7-i Rila-hegységbeni előadásából)

(az előtő hétfői tanítás folytatása)

Ezen a több napos összejövetelünkön, azt hiszem igen sokféle benyomás ért bennünket, melyek között voltak filozófiai, teológiai eszmefuttatások, majd amikor szinte már elvesztünk az elméletek útvesztőjében, akkor kaptunk segítő útmutatásokat a mestereinktől. Talán emlékeztek arra, amit Sríla Srídhar Mahárádzs mondott, hogy a hazugság megmérgezi körülöttünk a levegőt és a vizet. S amikor itt fent a hegyekben énekeltünk, mantráztunk, fohászkodtunk, akkor az a hangvibráció megtisztította a levegőt, és a hegyekből aláfutó vizeket.

Néha tanulmányozni szeretnénk illetve, meg akarjuk érteni a Szent Nevet, ezért beszerzünk magunknak jó nagy vaskos könyveket, vagy rákeresünk az interneten, hogy mindent megtudjunk a Szent Névről. Viszont kedveseim, sajnálom, de amikor majd el kell mennünk, akkor úgyis itt kell hagynunk ezt az egész elméleti batyut. Nincs szükségünk különféle elméletekre a Szent Névről, csakis a Szent Név áldására van szükségünk! S ha rendelkeztek azzal a szilárd hittel, hogy a mantrán, a dzsapázáson, Isten neveinek szólongatásán keresztül ‘Győzni fogok, át fogom szelni a szamszára óceánt’, akkor biztonságban vagytok. Számtalan különböző módja van annak, ahogy az emberek kifejezik vallásos érzületüket, végzik vallásos, és lelki gyakorlataikat. Viszont meg kell találnunk azt a különleges, egyéni módot, amit mi hozzá tudunk adni ehhez. Ezért szilárd hittel és meggyőződéssel legyen a Szent Név a mi imánk, mantránk, és dzsapázásunk.

Hadd idézzem Gurudév dzsapázással kapcsolatos egyik intelmét. Tudjátok, amíg itt volt velünk Gurudév, addig nekünk kicsit nehéz volt megnyílni és kellően ellazulni a társaságában, így néhány bhakta még dzsapázni is nagyon visszafogottan mert csak. Történt egyszer, hogy Gurudév egy szobában ült, míg kint az egyik matadzsí, aki nagyon alázatos volt, halkan dzsapázott. Aztán Gurudév szólt neki, hogy hagyja abba ezt a sutyorgást és pontosan ejtse ki a Szent Nevet. Majd hozzátette még, „Mert ez meg fogja változtatni az életed!” Tehát nem egy nagyon magas, pallérozott magyarázattal állt elő, hanem rávilágított a lényegre, „Csináld rendesen, mert ez meg fogja változtatni az életed.”

Végezetül összefoglalva ezt a sok információ darabkát, melyet az elmúlt napok és tanítások során összegyűjtöttünk, kérlek emlékezzetek Gurudévnek erre a jótanácsára. S aztán, majd valahogy a szent társuláson, az áldáson, és a Szent Néven keresztül, el fog indulni a változás az életünkben.

(Szvámí Tírtha, 2018. május 7-i Rila-hegységbeni előadásából)

(az előtő hétfői tanítás folytatása)

Azt kívánom, hogy bárcsak megint érdeklődő lehetnék! Gyakran gondolkozom azon, hogy ha ez lenne az első alkalom, amikor társulhatok a bhaktákkal, akkor milyennek látnám azt, mit hallanék meg, mi lenne az első benyomásom? Tudjátok, ha az életetek során már ezerszer volt lehetőségetek a szádhu-szangára, vagy ha ez már a 108. Dzsanmástamí ünnep, amin részt vesztek, és a milliomodik mantra, melyet elzengetek, akkor nagyon nehéz meglátni, ennek az egésznek a mélyebb értelmét. Viszont, ha ez a legelső alkalom, akkor még mindent tisztán érzékeltek, mert nagyon éles a látásmódotok. Minden hamisságot észre fogtok venni, és ez egy nagyon egészséges hozzáállás.

Nos, én erről álmodozom. Ha első alkalommal lépnék be ebbe a helyiségbe, akkor azt mondanám, ‘Várjunk csak, ezek az alakok még késő éjjel is ugrándoznak örömükben, lelkendeznek, reggel meg a sötétben üldögélnek és magukban mormolnak valamit, majd pedig  egész nap egyfolytában beszélgetnek. Azon tűnődöm, hogy vajon nekem való ez a dolog vagy sem? Aztán egy adott időpontban összegyűlnek, hogy egy emelvényen ülő illetőt hallgassanak, akit úgy tisztelnek, mint egy félistent. S mikor a várva várt személy belép a terembe mindenki megszeppen, illetve egy nagyon furcsa nyelven kezd el beszélni, amit én nem értek. És amiről beszél az pedig annyira bonyolultnak tűnik, hogy semmit sem értek belőle. Aztán esznek, és kétóránként esznek. Nagyon furcsa és szokatlan, mégis varázslatos. Kicsit furcsa, de nagyon vonzó.’

Ezt a látásmódot kell megőriznünk. ‘Milyen csodálatos’. Ami ‘furcsa’ benne az amúgy is olyan marad, szóval azért nem kell keményen dolgoznunk. Viszont a második részén, hogy  ‘Furcsa, de szép. Furcsa, de elbűvölő’, azon nagyon is keményen kell, hogy dolgozzunk.

Különben… Szeretnék mondani nektek valamit, amit nem olyan kellemes hallani. Különben egy bhakta élete egyébként is a túlélésről szól, mert nem az az elsődleges célja, hogy itt maradjon, élvezze az életet, és ezen a Föld nevű bolygón rendezkedjen be. Nem, nekünk más a célunk. Tehát, akár sikeresek vagyunk, akár elbukunk, akár boldognak, esetleg szomorúnak is érezzük magunkat, ez nem számít, mert nem ez a végső valóság a számunkra. Csak 60-80 évet kell túlélnünk, elviselnünk, melyből a fele már amúgy is eltelt.

De tudjátok, hogy én próbálok életigenlő lenni. Tehát, amíg kénytelenek vagyunk itt lenni a Földön, addig csináljunk valami szépet,  és remélem ebben egyet tudunk érteni. Akárhogy is, ha már kénytelenek vagyunk itt lenni, akkor miért fecsérelnénk az életünket ostoba dolgokra, vagy szomorkodásra? Akkor inkább már csatlakozzunk valami különlegeshez, valami széphez, ami a saját és mások hasznára is van? Tehát próbáljunk meg mindig emelkedettek, lelkiek lenni, törekedjünk az isteni perspektívára. Például, ha egy hegytetőről lenéztek, akkor a lent mászkáló emberek elenyészően kicsinek tűnnek. Szemléljétek a problémáitokat, hiányosságaitokat, saját valóságotokat is ebből a magasabb perspektívából, akkor azok is jelentéktelenek lesznek.

Tehát arról álmodozok, hogy megintcsak érdeklődő leszek. És csak reménykedni tudok abban, hogy ez a kicsit furcsa társaság azért elfogad engem. Én nem bánom a reggeli, és az éjszakai szokásaitokat, csak kérlek ti is fogadjatok el engem. Énekelhetünk egyet?

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. május 7-i Rila-hegységbeni előadásából)

Rámvidzsáj: Valahogy, ezek a Rila-hegységbeli tanítások nagyon különlegesek a számomra. Talán azért, mert rendkívül szeretem ezt a helyet, ez számomra a legkedvesebb része Bulgáriának. Természetesen ez nem azért van, hogy az illúzió félrevezessen bennünket, hiszen minden az isteni kegyelemnek, és egy olyan személynek köszönhetően jöhetett létre, aki nagyon ügyesen rejtőzködik, ő pedig szeretett Gurudévánk. Ezért időről időre meg kell mutatnunk őt, illetve látnunk kell, hogy valójában ő itt van. Azt nem mondhatom, hogy 17 éve ismerem, inkább azt, hogy 17 éve állok kapcsolatban vele, így én is, illetve mindenki más, aki ismeri őt, élete legnagyobb áldásának tartja a vele való társulás lehetőségét. Természetesen sértés, ha nem követjük a jótanácsot, amit kaptunk, mivel én nem követem…. Viszont még ennek ellenére is áldottnak érzem magam, hiszen társulhatok vele. És teljesen meg vagyok győződve arról, hogy mindenki számára áldás a vele való társulás. Tehát legmélyebb hódolatomat ajánlom szeretett Gurudévánknak.

Szvámí Tírtha: Nos, én már egy kicsit régebb óta társulok ezzel a személlyel, mint te, és kétségtelen, hogy ez az együttlét lehetne akár sokkal rosszabb is. De mi mindannyian esendő koldusok vagyunk… Úgy hiszem ez alatt a 17 év alatt megtanultad, hogy nagyon fontos különbséget tenni a személyi kultusz és a mesteri kultúra között. Mi próbáljuk ez utóbbit követni, mivel ez az út a biztonságosabb. S mit jelent a mesteri kultúra? A kultúra olyasvalamit jelent, amit művelsz, gyakorolsz, a mester, pedig az a személy, aki érintőközelbe hozza számunkra az elméletet. Ebben az értelemben, mindannyiunkban ott van az isteni szikra, melyet a mester lobbant lángra. Testünk fáján két madár ül, az egyik a lélek, a másik pedig a Felsőlélek. Az egyetlen kérdés az, hogy ebből mennyit tudtunk megvalósítani? Minél kevésbé vagyunk befedve, minél vékonyabb a külső burkolat, annál több isteni sugárzás árad belőlünk. És ha valaki segít eltávolítani ennek a külső burkolatnak egy részét, az kétségtelenül a javunkat szolgálja.

Parafrázissal élve, ha használhatom a te szavaidat, tudom számodra 17 évnek tűnik ez a társulás, másvalakinek kicsit hosszabbnak, vagy kevesebbnek, de személy szerint én érzem magamat áldottnak a ti társaságotokban. Kész vagyok versenyezni veletek abban, hogy melyikünk az áldottabb?  Én nagyon áldottnak érzem magam! És ez nem tréfa! Később, majd megértitek! Maháprabhu mondta egyszer az egyik bhaktájának, „Ha még egy olyan szárnyam lenne, amilyen te vagy, akkor repülni tudnék.” Gyönyörű! Maháprabhu szeretett bhaktái az Ő szárnyai. Repülni vágyott, s ehhez a szárnyak, a bhaktái voltak. Azt hiszem, ez a szádhu-szangának egy rendkívül édes titka.

(folytatása következik)