Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ai szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Bhagavat-praszád kérdése: Az utóbbi időben próbálok úgy tekinteni a velem történő dolgokra, hogy azokat a Jóisten rendelte a számomra. Ily módon bizonyos gondolatokhoz, érzésekhez, gyengeségekhez jutottam, mivel a lélek számára ezek ugyanúgy külsődlegesek, mint például az, ami rajtunk kívül a szobában történik. S elkezdtem ezeket szintén Isten ajándékának tekinteni, sőt, nemcsak annak, hanem az Ő megnyilvánulásának. Amikor bizonyos gyengeséget tapasztalok, vagy rossz gondolatok merülnek fel bennem, akkor azt mondom: ‘Uram, felismerem, hogy mindezt Te mutatod meg nekem, de kérlek hadd láthassam inkább elbűvölő arcodat.’ Általában ez nagyon jól működik, mert elpárolognak ezek a rossz gondolatok. Úgy tűnik, hogy ez így jó, logikus, és működőképes, de mégis úgy érzem, hogy ez sértés Krisnával szemben, mert ezek anyagi dolgok, nem lelkiek. A kérdésem az, hogy jó úton járok-e vagy sem?

Szvámí Tírtha: A szent hagyományaink az tanácsolják számunkra, hogy például, ha valakinek szenvedélyes vágyai vannak, akkor emlékezzen imádott murtijára, és annak gyönyörű formájára. Általában a szenvedélyt nem valami felemelő dolognak tartjuk a lelki gyakorlatok során, viszont, ha a Legfelsőbb Úrra emlékezünk, ezzel ellensúlyozzuk, legyőzzük ezeket a feltörő vágyakat, és ily módon biztonságban leszünk. Tehát úgy hiszem, hogy a módszered teljesen összhangban van ezzel az adott jótanáccsal. Ez Krisna tisztító ereje! Úgy tűnik, hogy egy új pszichoterápiát dolgoztál ki, ami lehet hogy nagyon sikeres lesz. Miért? Mert néha mindannyian sötétségben járunk, és szükségünk van a világosság eljövetelére. S a hit vagy az Istennel való kapcsolat hozza el ezt a világosságot az emberek életébe. Tehát szerintem ez egy jó gyakorlat.

Szanátan: Ezen az összejövetelen arról beszélgettünk, hogy Krisna hogyan tárja fel magát a számunkra, illetve hogyan keressük Őt. Szeretnék megosztani néhány dolgtot arról, amit megértettem ezzel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy Ő a mindennapokban is feltárja magát a számunkra, még akkor is, ha nem vagyunk tudatosak az Ő létezéséről. Például, az én életemben három évvel ezelőtt történt valami, ami arra ösztönzött, hogy elinduljak és Őt keressem, még akkor is, ha akkoriban  nem tudtam semmit Krisnáról. Az elmúlt napok megvilágították számomra, és megértettem, hogy még akkor is, amikor nem tudtam az Ő létezéséről, Ő volt az, aki előre tolt és magához vonzott engem. S amikor visszafordulunk, és meglátjuk a hegyet, az szintén Ő. S amikor valamelyik idősebb bhakta valamilyen megjegyzést tesz ránk, az is Ő.

Tehát úgy gondolom, hogy Ő bárhol, bármikor feltárhatja magát a mi érdekünkben, még akkor is, amikor éppen nem úgy látjuk, hogy ez a mi javunkat szolgálja. A mi dolgunk és célunk pedig az, hogy ne várjunk addig, amíg Ő feltárja magát, hanem tegyük, amit meg kell tennünk, a kertész bhaktára visszatérve, gondozzuk, műveljük a kertet. Ő majd feltárja magát, még akkor is, ha éppen fájlaljuk, hogy nincs jelen az életünkben, nem értjük miért történik az adott dolog velünk, még akkor is, az is a mi érdekünkben történik. Még, ha tagadjuk is az Ő létezését, akkor is lesz majd egy pillanat, amikor megértjük, hogy Ő mindvégig mellettünk volt.

Szvámí Tírtha: Úgy legyen!

Szanátan: És ami igazán fontos, az az, hogy tudjuk, a mindennapi kis történéseink, gyakorlataink során egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor mindenhol látni fogjuk az Ő lába nyomát. Számos lelki út létezik, mi ezt választottuk, s fontos tudnunk, hogy míg a mindennapi gyakorlatainkat végezzük, egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor mindenhol, mindenben látni fogjuk Őt.

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ai szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: A kérdésem az lenne, hogy miként lehet az elméletet átültetni a gyakorlatba? Tudjuk, hogy ha az oltáron lévő múrtikat nézzük, akkor általuk az örökkévaló Istent látjuk. Mégis nagyon gyakran úgy beszélünk, mintha ez az öröklétű Isten nem lenne jelen, nem látnánk. Ez egyfajta racionális megközelítés, viszont egy személyes nézőpontból sokkal érzelemtelibb minden. Például, amikor eljövünk egy programra az első dolog, amit a bhaktákkal kapcsolatban tapasztalunk, hogy kedvesen párnát adnak, hogy kényelmesebben ülhessünk, majd vízzel és praszádammal kínálnak. Viszont, ha máshová megyünk programra, ott találkozhatunk nagyon okos bhaktákkal, akiket sokan hallgatnak és nagyon inspirálóan beszélnek… Hogyan tudjuk növelni azt a hozzáállásunkat, hogy inkább olyanok legyünk, mint a párnát kínáló bhakták, nem mint az okos dolgokat mondóak?

Szvámí Tírtha: Jó szemed van ahhoz, hogy helyesen lásd a dolgokat! Egyszer, még Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád idejében volt néhány nagyon nagy tudású, igen meggyőző erejű szónok bhakta, mind komoly szannjászík, akik a Srímad Bhágavatamból tartottak nagyon briliáns, ragyogó tanításokat. S ott volt egy újdonsült érdeklődő, egy intelligens fiatalember, aki azt gondolta, ‘Hűha! Én is ezt akarom! Ilyen okos akarok lenni, mint ezek az előadók’. Így elment Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurhoz és így szólt, „Kedves Mahárádzs, én is a Srímad Bhágavatam tudósa akarok lenni”. Ekkor Bhaktisziddhánta Szaraszvatí, aki  szinha-guru volt, a prédikálásnak volt az oroszlános lelki tanítómestere, ami annyit jelentett, hogy, amikor elkiáltotta magát, akkor az összes materialista remegni kezdett, visszakérdezett, „A Bhágavatamot akarod tanulmányozni?” Mire a barátunk válaszolt, hogy „Igen, igen, a Bhágavatamot akarom tanulmányozni”. Mire másodjára is rákérdezett a Mahárádzs, hogy „A Bhágavatamot akarod tanulmányozni?” „Igen, igen, a Bhágavatamot akarom tanulmányozni”.  Majd harmadjára is megkérdezte Bhaktisziddhánta, „Tehát a Bhágavatam, az, amit tanulmányozni akarsz?” Háromszor, mint a, Harér náma harér náma harér námaiva kévalam  tudjátok, mint azok a dolgok, amik rendkívül fontosak. Mire az érdeklődő újonc így felelt, „Igen, igen, a Bhágavatamot akarom tanulmányozni”. „Rendben,” felelt Bhaktisziddhánta Szaraszvatí. „Van itt egy Rámdász Prabhu nevű bhakta, aki a kertészünk. Menj el hozzá!” A barátunk teljesen ledöbbent. De mindegy is, ‘Ha az ácsárjadzsí, a legfelsőbb, a leghatalmasabb, a mindenek tudója, gurudzsí azt mondja nekem, hogy menjek el a kertész bhaktához, rendben, akkor el kell mennem a kertész bhaktához.’ Úgyhogy elment és felkereste ezt a Prabhut. Egy nagyon egyszerű, nagyon alázatos fickó volt, aki folyton a kertben tevékenykedett, semmi mást nem csinált. Barátunk megkérdezte tőle, „Prabhudzsí, te vagy ez a Rámdász Prabhu?” „Igen, igen, én vagyok Rámdász, a kertész.” „Ó, remek. Gurudzsí azt mondta nekem, hogy hozzád jöjjek, és tőled majd mindent megtanulhatok a Srímad Bhágavatamról.” „Nem, nem, nem, ez valami tévedés! Nem jó emberhez jöttél. Én semmit sem tudok a Bhágavatamról.” „Akkor most mit csináljak? Gurudzsí azt mondta nekem, hogy tőled kell tanulnom, nos… akkor kérlek, taníts nekem valamit.” Majd így szólt a kertész, „Figyelj, én semmit sem tudok a bonyolult filozófiáról. Azt viszont tudom, hogy ez a kert a templomhoz tartozik, és ez a templom pedig az én édes Uramé. S tudom, hogyha ezt a kertet szépen gondozom, akkor az én Uram boldog, és akkor Gurudzsí is elégedett lesz. Ez az, amit tudok. Az  összes többi dolgot nem ismerem.”

Szóval ez volt az ő ‘párnája’. És tulajdonképpen ez mutatja ennek a folyamatnak a szépségét és nagyszerűségét. Hiszünk az alászálló Isteni kegyelemben, s mi nem valami bonyolult, brilliáns emberi intellektusban hiszünk. Nem. Természetesen, még ez a bonyolult briliáns elme is megtisztulhat, ha Krisnát dicsőíti. Viszont, ha kellőképpen értelmesek vagyunk, akkor mindenképpen egy alázatos szolga helyzetét vesszük fel. Ezért teszünk egy utótagot a nevünkhöz, azt hogy ‘dász’. De ezt csak magunkkal kapcsolatban használhatjuk. Másokat Prabhunak szólítunk, és a ‘Prabhu’ azt jelenti, hogy ‘Úr’. Tehát ne mondjátok azt, hogy, „Krpadhám dász.” Őt úgy szólítjuk, hogy Krpadhám Prabhu, és én vagyok a dász. Tehát ne mondjátok azt, hogy ‘Én Szanátan Prabhu vagyok.’ Nem, ‘Én Szanátan dász vagyok.’ Magatokat azonosítsátok szolgaként, és mindenki mást Úrként, mesterként tiszteljetek, ez nagyon gyönyörű!

A kérdésed másik része pedig arra vonatkozott, hogy közel vagy távol van-e tőlünk Krisna? Ő közel van. Közel van! Kétféle elgondolás létezik Istennel kapcsolatban. Az egyik a transzcendens Isten, aki valahol ott van a felhők között, valahol a távoli lelki világban. A másik pedig az immanens Isten, Aki itt van velem. Tehát a tudás elválaszt Istentől, még nagyobbá teszi a távolságot. Míg a bhakti, a préma áthidalja ezt a szakadékot. Közelebb hozza Őt, vagy bennünket visz Őhozzá közelebb.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ai szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krpadhám kérdése: Említetted, hogy valaki, akár az egész életén keresztül mantrázhat, Krisna mégsem jelenik meg előtte. Illetve, hogy Ő bárhol feltárhatja Magát, ahol csak akarja. Viszont, amit én megértettem az az, hogy a szadgurunak, Krisna mindenképpen feltárja magát. A kérdésem az, hogy, ha a szadguru mantrázását hallgatjuk, akkor esetleg közben Krisna számunkra is feltárja Magát? Vagyis lehet ez egy meghívás a számunkra is, hasonlóképpen ahhoz, mint amikor a guru általánosságban nekünk beszél, de ugyanakkor az másnak is szól? Előfordul, hogy beszél valakihez, közben valaki másnak szánja az üzenetet.

Szvámí Tírtha: Ezért nagyon bonyolult a szádhukkal való társulás. ‘Ne társuljatok velük, mert össze fogtok zavarodni! Nem, ez nem lesz így jó, mert akkor nem fogom tudni, hogy mi micsoda. Eddig legalább tudtam, hogy teljes illúzióban vagyok, tudtam, hogy mi micsoda. Viszont, ha másvalaminek a hatása alá kerülök, akkor az összes elvem össze fog omlani.’

Nos, éppen a minap olvastam egy  értekezést, ami nagyon hasonlít a kérdésedhez, hogy vajon megnyilvánítja-e magát Krisna egy tiszta bhaktának vagy sem? A válasz pedig így hangzott, lehet, hogy nem. Viszont, ha a tiszta bhakta rendelkezik egy tiszta bhakta valamennyi jótulajdonságával, akkor őt annak kell tekintenünk. Függetlenül attól, hogy Krisna feltárja magát neki, vagy sem. Megfelel ez a válasz a kérdésedre?

Tehát lehet, hogy feltárja magát Krisna a tanítómesternek, lehet, hogy nem. Ez az Ő dolguk, Krisnáé és a tiszta bhaktáé. Az én dolgom az, hogy kövessem őket. Ez a különbség! Nem az én feladatom megítélni, vizsgálgatni, vagy megérteni a kapcsolatukat. Az az Ő magánügyük. Ez egy nagyon bensőséges kapcsolat, akár feltárja Magát, akár nem. Az én dolgom az, hogy szépen kövessem az útmutatást.

Ha az eszményképem, a hősöm elkötelezte magát az Isteni Pár szolgálatának, akkor mi egyebet tehetnék? Ha a személyes megmentőm, életem példaképe ezt teszi, akkor mit is tehetnék én? Ha az imádott gurum az esőben sétál, mit tehetek én? Maradjak bent? Várjak, amíg eláll az eső? Nem, Vele együtt fogok sétálni én is az esőben. Mert, ha kaptunk meghívást: „Ha Velem jössz, én is veled tartok.” S hová vezet ez az utazás?

Az isteni kinyilatkoztatás az Ő magánügyük, de tudom, hol az én helyem, mit kell hogy lássak. Az pedig az ő lábnyoma, ennyi elég is.

Tehát, ha valaki rendelkezik egy tiszta bhakta jellemzőivel, és jótulajdonságaival, akkor őt tiszta bhaktának kell tekintenünk. Azt hiszem ezt el tudjuk fogadni, mert néha Krisna nagyon titkos módon tárja fel magát. Hallottátok már azt a biológiai fogalmat, hogy mimikri? Mimikri az a jelenség, amikor valaki, vagy akár egy élőlény, például egy tárgy formáját utánozva úgy van jelen, hogy senki sem ismeri fel. Lehetséges a fordított mimikri is, amikor ha nem vagytok ott valahol, mindenki hiányolni fog benneteket.

De mivel ez egy alászálló folyamat, igen, ahogy említettem a nagy szentek nyomdokait követve, mi is közelebb kerülünk a célunkhoz. Miért? Mert, ahogy Sríla Prabhupád mondta, a Szent Név olyan, mint a telihold fénye, ezért a holdfény vándorai, a példaképeink előttünk járnak. És ők nagyon jól tudják, hogy különbség van a telihold, és a teliholdra mutató ujj között. S ők nem elégszenek meg csupán az ujjal, ők a teliholdat kutatják. S, ha mi is a nyomukba szegődünk, akkor mi is a teliholdat fogjuk keresni.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ai szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Prém-gópál kérdése: Egy gyakorlati kérdésem lenne. Mi a véleményed arról, ha valaki dzsapázás közben valami mást csinál, például sétál, vagy tanítást hallgat?

Szvámí Tírtha: Nos, ez az illető lelki látásmódjától függ. Mert mondhatjuk azt, hogy miközben sétál valaki addig dzsapázik, és ez nem ugyanaz, mint mikor valaki dzsapázik és közben sétál. Tehát a lényeg az, hogy melyik az elsődleges elfoglaltságotok? Ugye elsősorban az, hogy kapcsolódjatok a Szent Névhez, fohászkodjatok. S közben élnünk is kell, valamiképpen fenntartani az életünket.

De a legjobb az, ha teljesen oda tudjuk szentelni a figyelmünket. Ezért nagyon ajánlott az, hogy mindenki találjon egy kis időt reggel arra, hogy leüljön, gyújtson egy szál füstölőt, olvasson egy verset a Gítából, és mantrázzon néhány kört, amíg leég a füstölő. Ez 20 perc, ennyire mindenkinek kell tudnia időt szakítani. Az örök életért cserébe, legalább ennyit, egy 20 perces áldozatot, meg kell tudnunk tenni. Ha már ott tartotok, hogy elfelejtetek enni, vagy aludni, rendben, akkor már felhagyhattok a szadhanátokkal. Viszont általában nem feledkezünk meg az evésről vagy az alvásról, mégis azt mondjuk, hogy: ‘Á, nincs időm arra, hogy teljesen csak a köreimre koncentráljak.’ Ugyan már! Ez túl gyenge kifogás.

Szóval, alázatosan kérlek benneteket, hogy találjatok időt a nagyon koncentrált lelki gyakorlatokra. Ez az igény teljesen belőletek kell, hogy jöjjön, nem azért, mert én, vagy valami erre kényszerít benneteket. Nem, ‘ez az én gyakorlatom, én ezt így szeretném csinálni’. S akkor ezt már senki sem veheti el tőletek.

Egyébként Sríla Prabhupád azt szokta mondani, hogy a Szent Név olyan, mint a telihold fénye. Ha utazók vagytok, akkor a telihold fénye elkísér benneteket, veletek tart. Mi sétálunk, de a telihold fénye velünk tart. Ez azt jelenti, hogy bármit teszünk, bármi történik az életünkben, ha a Szent Név jelen van, akkor biztonságban vagyunk.

Tehát, minden a hangulattól, a mantrázáshoz való hozzáállásunktól függ. Ezért kell némi időt, legalább egy kis időt találnunk arra, hogy nagyon koncentráltan, nagyon tisztán, nagy összpontosítással zengjük a Szent Neveket. Máskor akár vándorolhattok a holdfényben.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ai szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Hangok, hangok, hangok,” ismételgette lassan Srídhar mahárádzs őméltósága. „Próbáld megragadni a hangokat. Kapaszkodj fel az éterben úszó hanghullámokra, s biztosan boldog leszel a lelki életben. Az egyik risi azt magyarázza szútráiban, hogy a tömeges járvány oka  a tisztátalan hangrezgés által megmételyezett éter. Ha a védők és ügyészek az igazság nevében csak hazudoznak a bíróságokon, e hangrezgések megfertőzik az étert, ami megrontja a levegőt és a vizet, aminek ragály a vége.”[1]

S ez a beszéd negyven évvel ezelőtt hangzott el! Csak gondoljatok bele, hogy manapság mennyivel túlterheltebb a környezetünk ezekkel a rossz rezgésekkel. Ezért megyünk fel néha a hegyekbe, hogy feltöltődjünk, élvezzük a tiszta hangrezgést, ahol tiszta a víz, a levegő és igaz a szó. ‘Igazat beszélek, azt mondom, ami igaz. Igaz szót szólok!’ Ezt jelenti az igazi hangrezgés. Ez fog megtisztítani bennünket.

Majd Sríla Srídhar mahárádzs tovább folytatta magyarázatát, miszerint Krisna a hangok világában a Szent Névként van jelen. Tehát Számára a hang olyan, mint egy Univerzum, olyan, mint a létezés egy rétege. A hangok világa. Ez azt jelenti, hogy a formák világában, Krisna múrtiként jelenik meg, az érzések világában, pedig Góvindaként száll alá. A különböző világokat, a világegyetem különböző síkjait áthatja az Ő jelenléte. Valahogy, valamiképpen megnyilvánítja Önmagát. A koponyánk is egy mikrokozmosz és ti azt gondoljátok, hogy Krisna képtelen feltárni magát ebben a világban, vagy a szívetekben? Ezek különböző világok. Tehát szükségünk van szemre, hogy megláthassuk az Ő jelenlétét.

A minap elhangzott egy kérdés, ‘ Hogyan működik a Szent Név tisztító ereje?’ Azt hiszem, az itt együtt töltött napokban és beszélgetések során megtudtunk ragadni valamit ebből a tisztítő erőből. Mivel Krisna olyan, mint a Nap, a tudatlanság pedig, olyan mint a sötétség. Ahol ott van a Nap, ott nincs hatalma a sötétségnek.  És a Napnak van egy nagyon különleges tulajdonsága, képes eloszlatni és megtisztítani a Föld összes szennyét anélkül, hogy Ő maga beszennyeződne. Ilyen Krisna, és a Szent Név tisztító ereje. Képes megtisztítani a beszennyezett környezetet anélkül, hogy Ő maga beszennyeződne.

Mi egy alászálló folyamatnak vagyunk a részesei, ezért tiszteljük a feljebbvalóinkat, azokat, akik előttünk járnak, és természetesen azokat is, akik utánunk jönnek. Imádkozzunk tehát a Szent Név alászállásáért. És, ha szeretnétek további részleteket megtudni, akkor olvassátok el az erről szóló cikkeket.

Ez a válaszunk a Srídhar Mahárádzshoz intézett eredeti kérdésre, hogy „Miképpen lehetséges az, hogy az emberek a Szent Nevet zenghetik, ha az teljességgel lelki?”, azaz, hogy miként kerülhetünk kapcsolatba a Legfelsőbbel, az isteni valósággal?

A kinyilatkoztatás által. Ha feltárja Magát nekünk, akkor azonnal körülölel bennünket.

(folytatása következik)

1. Idézet Szvámí B. R. Srídhar: A Szent Név alászállása (lejegyezte: Acsjutánanda Mahárádzs)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ai szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Szadgurudév a Haré Krisna mantrát zengi. Anyagi fülünk olyan hangot érzékel, amely Krisna transzcendentális nevére emlékeztet. A dobhártya megmozgatja a belsőfül folyadékát, amely félig víz, félig levegő, ez továbbítja rezgését az éterelemnek, s végül eljut az elmébe. Ám a lélekhez ekkor még nem jutott el a hangrezgés, még nincs igazi lelki élmény, tapasztalat. Az elme impresszióira támaszkodva élvezzük a karatálok hangját, a dalok ritmusát, a kellemes társaságot, a hallás és figyelés eredményét. De még nincs vége.” [1]

Ahogyan négy különböző tudatállapot létezik, ébrenlét, álom, mélyalvás, és a turíja, a megvilágosodott állapot, ehhez hasonlóan a hangok is négy különböző szinten fejtik ki hatásukat. Az első a fiziológiai, ami maga a hangrezgés, a második a kognitív képességek, azaz a gondolatok szintje, mivel a hangvibráció információt is közvetít, melyet értelmezünk. A harmadik az érzelmi visszacsatolás, és a negyedik a lelki erő, amit a hangvibráció kelt életre. Hogyan is tudjuk ezt megérteni? Ha azt mondom, hogy ‘mangó’, a hanghullámok megrezegtetik a dobhártyát, ez történik fiziológiai szinten. Majd az elmétek és az értelmetek működésbe lép és azt mondjátok, hogy, ‘Ó, mangó! Tehát nem alma, nem körte, hanem valami más, azaz mangó.’ S ha szeretitek a mangót, akkor jön egy érzelmi megerősítés is, hogy ‘Mangó! Igen, azt szeretem.’ Viszont, ha emlékeztek arra, hogy Krisna is szereti a mangót, az már egy lelki szint. 

Tehát a kérdés az, hogy megelégszetek-e a fiziológiai hangrezgéssel? Feltehetően, nem. Menjünk tovább egy lépéssel, hogy megértsük mi micsoda. Eggyel tovább lépve szükségünk van egy érzelmi egyetértésre, hogy ‘Igen, én ezt akarom’. A legmagasabb szint pedig az, amikor megolvadtok Krisna ízére emlékezve. Ehhez hasonlóan, a bhadzsan nem csak azt jelenti, hogy élvezzük a  zenét, mert ez csupán a filizológiai hatása. Meg kell értenünk azt, hogy ez egy lelki gyakorlat, ami egy intellektuális megértés. Majd kedvelnünk kell, vonzódnunk kell hozzá, oda kell adnunk a szívünket, az érzelmünket, szeretnünk kell, és lelkesen rajongva gyakorolnunk. A legmagasabb szint pedig az, amikor a Szent Név feltárja önmagát, Rádhá-Góvinda elfogadja felajánlásunkat. 

„A guru által kiejtett eredeti hangzás átszeli az elmét, megmozgatja intellektusunkat, s a bhakti filozófiájával kezdünk foglalkozni. Millió éveken át tanították ezt a bölcsek a szent folyók partján. A mantrázás lehetséges hatásairól szóló ideák mindenütt megtalálhatók. Ám ez, a szó szoros értelmében még nem lelki kinyilatkoztatás. Az intelligencián túl ott van a spirituális tényező, ott van a lélek, ott vagyok én magam. Az érzékek, az elme, s az értelem határait maga mögött hagyó hang végre saját tényleges létünk legfinomabb érzelmi húrjait pendíti meg. Ez a Szent Név megtapasztalása, lelki fülekkel való meghallása. Majd az inspirált lélek válaszol, visszhangot küld az értelmen, az elmén, a külső érzékeken át, s kimondjuk, ‘Haré Krisna’. Ez a Szent Név maga Isten. S ettől táncolunk örömünkben.”

Tehát, ha a Szent Név táncot lejt az ajkatokon, akkor ti is táncra fogtok perdülni. Persze, meglehet, hogy ez egy kicsit bonyolult így, de leegyszerűsítve, ha tiszta forrásból jut el hozzátok a Szent Név, akkor bejut a fülbe, átjárja, megtisztítja a szíveteket, visszhangot kelt és feltárja magát a nyelveteken. Tehát arra van szükségünk, hogy tiszta forrásból halljuk és, hogy hagyjuk hadd járjon át bennünket. 

(folytatása következik)

1. Idézet Szvámí B. R. Srídhar: A Szent Név alászállása (lejegyezte: Acsjutánanda Mahárádzs)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ei szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Tehát ez a kérdés hangzott el Srídhar Mahárádzs felé:  „Miképpen lehetséges az, hogy az emberek a Szent Nevet zenghetik, ha az teljességgel lelki?” Ez nagyon egyszerűen megérthető. Ahhoz, hogy adjunk valakinek valamit és a másik fél valamit cserébe visszaadjon, mint például akár itt ezt a kis labdát, ehhez két ember szükséges. Adni és kapni mindenki szeret, attól mindenki boldog. Ti örültök annak, hogy adhattok, a másik fél pedig boldog, hogy kap valamit. Ez sokkal magasabb filozófia annál, mint hogy ‘semmi sem létezik’. Sajnálom, de mi látjuk, hogy legalább a labda létezik. Ha nem hiszünk abban, hogy mi létezünk, attól még a labda az itt van! És ettől mi nagyon boldogok vagyunk.

Ha nem feledkezünk el önmagunkról, ha rálelünk az igaz önvalónkra, akkor Istenre is rátalálunk. Ezért azt mondják, hogy az önreflexió, önmagunk megértése szükséges ahhoz, hogy a Legfelsőbbet megértsük. Ha meglátjuk Őt, meglátjátok önmagatokat is. S ha megértjük önmagunkat, akkor arra a következtetésre kell jussunk, hogy kell lennie egy forrásnak, kell léteznie valami magasabbnak.

„Léteznek olyan csatornák, melyeken keresztül a Végtelen alászáll. Ő a teljes hatalom, dicsőség, szépség, tudás, gazdagság és lemondás Ő az uralkodó, a mindenhová elterjedő, teljességgel szabad, és autokrata. A végtelen nem zárható véges térbe, ám ha Ő a Végtelen, akkor képes a maga teljességében is megmutatkozni a véges elme számára is. Amikor saját szándéka szerint átveszi a kezdeményezést, és feltárja magát híve előtt, akkor ismerhető fel ténylegesen Isten, akkor következik be az önmegvalósítás, az a transzcendentális kinyilatkoztatás. S Ő a lelki hangon keresztül száll alá, amikor rezgésbe hozza a világban Őt képviselő tiszta bhaktái transzcendentális ajkait. A szat-guru hallgatóságának eladdig néma lelki ajkain is a transzcendens hang vibrál.”[1] 

Látjátok ez a kettő együtt halad egymással, az önmegvalósítás és a Legfelsőbbel való kapcsolatunk felismerése. És mivel Krisna és a krisna-náma teljesen szabadok, semmi sem korlátozza őket, ezért képes feltárni, megmutatni Magát a számunkra, még a véges emberi lények számára is. Srídhar Mahárádzs sokszor mondja azt, hogy Krisnának bármi a jogában áll. Tudjátok az üzleti világban az emberek azt gondolják, hogy bármilyen jogot fenntarthatnak maguknak, mint például a szellemi tulajdon, vagy hogy is hívják ezt? Szerzői jog, védjegy … Viszont minden jog Krisnáé. Amikor csak akarja, eljön és átveszi a kezdeményezést. Nem akkor, amikor mi akarjuk. ‘Kedves Uram, most reggel hét óra van, Rajtad meditálok, úgyhogy kérlek jöjj el hozzám.’ Lehet, hogy eljön, lehet hogy nem. Fenntartja magának a jogot.

Most nevettek, de majd ha az egész életeteket mély meditációval töltitek és Ő nem jön el, akkor vajon fogtok nevetni, boldogok lesztek attól? Minden jog az övé. Ez egy nagyon komoly dolog. Nem kényszeríthetjük ki az isteni kegyet. Néha azt látjátok, hogy valamelyik hittestvéretek bár nem veszi túl komolyan a lelki gyakorlatait, mégis Krisna eljön és őt öleli magához. Mire ti panaszkodni kezdetek, hogy: „Ácsi! Hát én főztem mindig, nem ő! Miért pont őt választottad, miért nem engem? Én állandóan szolgálatokat végeztem, ő meg csak élvezte a dolgokat .”

Sohasem tudhatjuk, ez csak az Ő édes akaratától függ. Inkább azt mondják, ha erővel akarjuk megfogni Rádhikát, akkor Ő el fog szaladni tőlünk. S minél inkább üldözzük, Ő annál inkább elmenekül, mert ekkor ismét egy felfelé törekvő módszer alkalmaztunk ‘ Én akarom elérni’. Nos, mit is tehetnétek? Invitáljátok meg Őket, fohászkodjatok. S akkor nem az anyagi nyelv fogja zengeni, és nem az anyagi fül fogja hallani a Szent Neveket. A transzcendentális hang fog vibrálni a lelki ajkakon.

(folytatása következik)

1. Idézet Szvámí B. R. Srídhar: A Szent Név alászállása (lejegyezte: Acsjutánanda Mahárádzs)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ei szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Tehát ott tartottunk, hogy Srídhar Mahárádzs navadvípi templomának tetőteraszán szemlélődött, miközben gondolatait Csaitanja Maháprabhuval kapcsolatos emlékek, élmények hullámai töltötték el. S egyszer csak észrevette, hogy valaki ott ül mellette. A látogatóhoz fordulva, így szólt: „Mit szeretnél?” „Meg tudná magyarázni, miképpen lehetséges az, hogy az emberek a Szent Nevet zenghetik, ha az teljességgel lelki?” – kérdeztem, eléggé ostobán érezve magam. Némi hallgatás után Srídhar Mahárádzs megszólalt, „Nitái Csaitanja, Nitái Csaitanja, majd belekezdett válaszába.” [1]

Ha hallgattatok már bármilyen felvételt Sríla Srídhar Mahárádzstól, akkor talán emlékeztek, hogy amikor szünetet tart, ő mindig azt mondja, hogy „Nitái Csaitanja, Nitái Csaitanja”, ahelyett, hogy „Nos…”, ő azt mondja, hogy Nitái Csaitanja. Ki Nitái? Nitái, a mi Gurudévánk. És ki Csaitanja? Ő Rádhá-Góvinda. Tehát ők a mi szentháromságunk, ez a négy személy. Az első, Nitái, aki Gurudév, a második és harmadik egyben Rádhá-Góvinda, s a negyedik Maháprabhu, akiben mindezek együttesen jelen vannak.

Majd Srídhar Mahárádzs belekezdett a magyarázatába, „A Szent Nevet nem ejtheti ki anyagi nyelv, nem hallhatja anyagi fül. A név adhóksadzsa, vagyis túl van a tapasztalati tudáson, s fönntartja magának a jogot, hogy rejtve maradjon a világi érzékek előtt. Tapasztalataink, tudásunk és emlékeink, amivel csak rendelkezünk, mind a világi érzékekkel foghatók fel. Nyelvünk főként föld-, és vízelemből áll, de a szervezetet behálózó idegvégződések, amelyek elektromos töltést hordoznak, szintúgy anyagiak. Ha egy tárgy túlságosan távol van, érinthetetlen, nem látható, nem ízlelhető, de ha túlságosan közel van szemünkhöz, hasonlóképpen láthatatlan, hisz nem látjuk saját tilakunkat, vagy a szemfestéket sem.”

Az élet egy misztérium, ugyanakkor létezik biológiai, anyagi magyarázata is. Vannak akik anyagi módszerekkel próbálják megmagyarázni ezt a misztériumot, és azt mondják, hogy a gondolat az elme fölösleges hulladéka, ami nem valami kedves meghatározás. Vagy mondjuk, hogy az intelligencia, az idegek elektromos töltése, vagy hogy az érzelmeink, egyszerű biokémiai reakciók. Azt hiszem ez nem igazán kielégítő a számunkra. Az élet lényege, az élet misztériuma kicsúszik ezeknek a magyarázóknak a markából.

„Az érzékszerveinket megtoldó mikroszkópok és teleszkópok érzékenyebb eszközök, de még mindig az anyagi szférára korlátozódnak. Egyetlen teleszkóp sem képes kifürkészni az univerzum legkülső burkait, s a mikroszkóp lencséi is atomokból állnak, így nem képesek megmutatni az atomokat, vagy az annál kisebb részecskéket. Ugyanilyen eredménytelen a mentális agytorna is a lelki dolgok vizsgálatában Az elme olyan anyagi elem, melynek sűrűsége igen kicsiny. Így a magasabb absztrakciók cseppet sem lelkibbek a kődarabnál. Sokan hiszik, hogy az elme képességeinek kiterjesztésével, felfogható a végtelen, csakhogy  e számítás hibás. Ha a végtelen beleférne a korlátozott elmébe, nem lehetne végtelen. Az ember azt sem tudja, hány hajszála van, hiába töri a fejét az absztrakt zen – vagy upanisad – aforizmákon, hiába spekulál, saját erejéből úgysem válhat végtelenné. Szellemi önkielégítés ez, s az elme túlcsordul és kiég, ami sajnálatos következményekkel jár: az önvalót és a végtelent illető teljes tudatlansággal.” 

Kemény szavak, viszont nagyon igazak. Általában Srídhar Mahárádzs nagyon finoman fogalmaz, de ez az üzenet, amit át akar adni, nagyon erős. S valójában itt a hatósugárról beszél, a tapasztalataitok hatóköréről. Ez az a sugár, amilyen messze elértek. Tehát azt a következtetést vonja le, hogy az érzékek semmilyen képessége, még az elme sem elégséges ahhoz, hogy elérjük az élet igazi misztériumát. S ha csak ezeket az elmét meghódolásra késztető módszereket használjuk is, akkor is milyen eredményre számíthatunk? Az önvalót és a Végtelent illető teljes tudatlanságra. Az önvalóról való teljes megfeledkezés, ami ebben az értelemben olyan, mint a spirituális öngyilkosság, a létezésetek megszűnése. S ha kizárjátok magatokat, automatikusan kizártok mindenki mást is.

(folytatása következik)

1. Idézet Szvámí B. R. Srídhar: A Szent Név alászállása (lejegyezte: Acsjutánanda Mahárádzs)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ei szófiai előadásából)

Talán emlékeztek még arra a legutóbbi komolyabb témánkra, amiről elkezdtünk beszélgetni, hogy megmutatkozhat-e Isten a korlátozott emberei tapasztalás számára? Vagy, ha még jobban le akarjuk egyszerűsíteni, hogyan juthat el hozzánk a Szent Név, hiszen az teljességgel lelki?

Hétköznapi életünk során, ahhoz vagyunk szokva, és azt gyakoroljuk, hogy ez egy felfelé emelő folyamat. Összegyűjtjük az apró kis tapasztalatainkat, amelyekből majd egy piramis fog összeállni. S ezekből a csöppnyi kis részekből akarunk valami nagyot létrehozni. Gyűjtjük a pillanatokat, melyekből az örökkévalóságot akarjuk összerakni. De sajnálom ez soha nem fog megtörténni! Nem számít hány millió pillanatot raktok is össze, abból sosem lesz örökkévalóság, mert az egy más minőség. Az örökkévalóság nem jelentéktelen és múló pillanatokból áll. Az egy másik dimenzió.

Ugyanígy, ha az anyagi tapasztalataink bármely apró részletét rakjuk is össze, akkor sem tudjuk a teljes képet megalkotni, mert az isteni valóság ettől különböző.

Viszont a szentírások egy nagyon magas üzenetet adnak a számunkra, hogy Góvinda Rádhikával együtt táncol. Tehát próbáljuk összegyűjteni a tapasztalatainkat, tudásunkat, próbáljuk összerakni az apró darabkákat, hogy abból egy nagy képet alkossunk, de ez soha nem fog megtörténni. Vajon mi mit gondolunk a táncról? Valamiféle rángatózás, techno-rángás? Azt inkább ne próbáljátok ki. De ez egy igazán komoly dolog, mivel ha anyagi vágyaink vannak, akkor sohasem fogjuk elérni a lelki eszményeket, a lelki valóságot, mert az egy más minőség.

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az isteni valósághoz, egyetlen esélyünk van, ha Ő feltárja magát nekünk, leereszkedik hozzánk, és akkor talán bepillantást nyerhetünk abae a magasabb valóságba. Mindig csak egy lépésnyire van tőlünk. De ahhoz, hogy ezt a  lépést megtegyük, néha életekre van szükség.

Akkor hogyan léphetünk kapcsolatba a Szent Névvel? Csak úgy, ha alászáll! Ezért azt javaslom mára, hogy emlékezzünk Sríla Srídhar Mahárádzsnak a következő nagyon fontos tanítására, melynek címe: A Szent Név alászállása.

„Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs navadvípí templomának tetőteraszán lévő lakhelyén ült. Az idős szádhu igen elmélyült hangulatban volt, szinte vétek volt zavarni őt. Intett, üljek le előtte egy gyékényülésre. Senki más nem volt ott.” 

Látjátok, hogy a lelki élet, mennyire kifinomult kultúrájú. Egy fontos gondolatot mindig észben kell tartanunk, hogy az ostoba ajtóstul ront be oda, ahová az angyal is csak félve teszi be a lábát. S az a bhakta, aki Sríla Srídhar Mahárádzstól tudakozódik, meglehetősen zavarban érzi magát, ‘Ó, most nagyon elmélyült hangulatban van. Merjem zavarni ilyenkor?’ De mivel ez egy alászálló folyamat, az idős szádhu kegyesen így szól: „Igen, gyere csak, foglalj helyet.” Ez nagyon szép!

„A környéken közel, s távol nem volt senki. „Milyen sok minden látszik innen felülről, ami Csaitanja Maháprabhura emlékeztet bennünket”, mondotta az idős mester. „A Gangesz, az erdő, a templomok, a kedvenc fái, a banjanfák…Mit szeretnél?” 

Látjátok ez a különbség, én csak a dzsungelt, semmi egyéb különöset nem látok. Ő pedig, „Ó, mennyi minden emlékeztet engem Maháprabhura.” Minden ott van, bár pontosabb, ha azt mondom, hogy minden itt van. Csak meg kell tisztítanunk a látásmódunkat. S ha elég tisztává válik, akkor Krisna már nem tud elrejtőzni előlünk. Ez a cél, hogy ilyen éles, kifinomult látásmódra tegyünk szert.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.05-ei Rila-hegységbeni előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: A következő két dolog közül melyik felemelőbb a lélek számára? Esetleg az, amikor nehéz helyzetbe kerülünk, de tudjuk, hogy ez is Istentől jön, vagy pedig az, amikor egyszerűen elutasítjuk az anyagi dolgokat, az anyagi boldogsághoz való ragaszkodást? Tehát, amikor kevésbé ragaszkodunk az anyagi dolgokhoz, az felemelőbb a lélek számára, vagy pedig az, amikor látjuk, hogy a szenvedésünket a Jóisten rendezte a számunkra?

Szvámí Tírtha: Tehát, ha jól értem, akkor a kérdés e kétféle lehetőségre vonatkozik, hogy vagy Isten ajándékának tekintjük az élet nehézségeit, vagy pedig egyszerűen lemondunk az anyagi boldogságról? Nos, ha ti lennétek Isten, akkor nektek melyik tetszene jobban ezek közül? 

Válasz: Ez az adott lélek beállítódásától függ. 

Szvámí Tírtha: Nekem az lenne a kedvesebb, akik a nehézségeket tőlem való ajándékként tekintenék. Mert úgy gondolom és úgy érzem, hogy ez egyfajta magasabb szintű tudatosság. Egyszerűen lemondani valamiről, vagy függetlenné válni az anyagi csábításoktól, rendben ez is jó, de ez nem feltétlenül kapcsolódik a Legfelsőbbhöz. Viszont, még ha az élet nehézségeit is Isteni jelként, vagy adományként fogjuk fel, ez egy jóval emelkedettebb megközelítés, sokkal inkább összekapcsol Ővele. Tehát úgy hiszem, hogy ez utóbbi egy kifinomultabb megközelítése az Istenségnek. 

Viszont, ha a Gítára hivatkozunk (7.16), akkor ott Krisna elmagyarázza, hogy az emberek négyféle típusa fordul Hozzá. Hogyan is hangzik ez? Azok, akik szenvednek, akik anyagi javakra vágynak, akik kíváncsiak, és a bölcsek. Ez a négyféle ember fordul Őhozzá. Az első három típusról, azt mondhatjuk, hogy ők a kezdők, egyfajta keresők. Akár anyagi vágyaik vannak, anyagi áldásra vágynak Istentől, akár szenvednek és Istentől várják az enyhülést, vagy egyszerűen kíváncsiak és szeretnének valami újat kipróbálni. Tehát róluk azt mondhatjuk, hogy ők a keresők, a valami után kutatók. De mi a helyzet a bölcsekkel, a negyedik típussal? Ők már nem keresnek tovább, bár a megnevezésük így hangzik, ‘azok, akik az Abszolút Igazság után kutatnak’, mégis ők már nem egyszerű keresők. Ők azok, akiket gyakorlóknak nevezünk. Értitek a különbséget a keresők és a gyakorlók között? Tehát egyszerű keresőből, akinek  számtalan motivációja van, gyakorlóvá kell válnunk. És nem számít, hogy mi volt a kezdeti motivációnk, viszont az igenis számít, hogy mi az amiért maradunk. Ha a motivációnk növekszik, az a legjobb. 

Végül pedig tegyük hozzá, hogy a bhakták mindig boldogok és elégedettek. Hogy miért? Mert tudjuk, ha odaadással cselekszünk, akkor minden, ami a lelki fejlődésünkhöz szükséges, az megadatik. S igazán két dologra van szükségünk, az egyik a tudás, a bölcsesség, és a másik pedig a ragaszkodástól való mentesség. Az első az odaadás, majd aztán jönnek Bhakti déví fiai, Vairágja (lemondás) és Gjána (tudás), ők automatikusan jönnek utána. Nem csak a lemondás, hanem a ragaszkodástól való mentesség is. 

Sok-sok lelki gyakorló járja be a szenvedés útját, de kell lennie más útnak is! Tehát nem csak a nehézségeken, hanem a kedvező dolgokon keresztül is tudunk fejlődni.