Extra kiadások issues

(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Szanátan: Nem kérdezni szeretnék, hanem megosztani valamit az életemből, és előre is elnézést kérek, hogy ezzel rabolom az időtöket. Sportolói szemszögből szeretném elmagyarázni, hogy mi is a lelkesedés. Hat, hét éves lehettem, amikor sportolni kezdtem, abban a kisvárosban, ahol laktunk, és volt egy baráti körünk, akikkel együtt jártunk vízilabdázni. Nekünk ez játék volt, egy örömteli együttlét. Később, amikor kicsit idősebb lettem, elkezdődtek a versenyek. Ekkor még eléggé gyermekien viszonyultunk mindehhez, hiszen ott voltak a barátok, a csapat, akikkel együtt kezdtünk. Aztán serdülőként megint egy másik szintre léptünk. Akkor már meg akartuk nyerni a bajnokságot. Sok éven át edzettem, ami még a mai napig is tart. Amikor felkeltem, az első utam a medencéhez vezetett, négy, öt, hat óra edzés naponta, amikor egy meccs már nem csupán játék, hanem elkezd munkává válni. A célunk pedig, ami nem csak egyéni szempontból, hanem a csapat, az edző részéről is az volt, hogy bajnokok legyünk. Felelősséggel tartozunk az edző, a csapat és akár a város felé is. Majd, amikor bekerültem a válogatottba, akkor már az ország iránt is felelősséggel tartoztam. Tehát a bajnokká váláshoz, a gyermeki játszadozást, kemény munkává, igazi céllá kell alakítani.

Tehát egyrészt ezt szerettem volna megosztani a lelkesedéssel kapcsolatban, másrészt pedig azt, hogyan kerültem a bhaktákhoz. Úgy kezdődött, hogy meghívtak egy kirándulásra a hegyekbe, ami csodálatos volt. Ennek kapcsán egy nagyon szép felismerésre jutottam az iménti előadásod kapcsán, hogy ha meg akarjuk látni a hegyet, akkor ahhoz fel kell jutnunk egy csúcsra. Viszont ahhoz, hogy ezt a csúcsot elérjük, először felfelé kell másznunk, majd lefelé, aztán egy magasabb csúcsra, majd ismét lefelé, aztán egy még magasabb csúcsra, majd ismét lefelé, idővel megint egy másik csúcsra kell feljutnunk. S, ha elérjük a Napot, akkor elérjük! Ez olyan, mint az életünk, és nem csupán a lelki, hanem általában maga az élet is ilyen. Tudnunk kell, hogy a kisebb magaslatok után, lefelé is haladnunk kell, de azt ismét egy magasabb csúcs követi majd. S nem szabad félnünk ezektől a leejtőktől. Amikor felfelé megyünk, csak megbotolhatunk, de nem csúszhatunk meg! Viszont, amikor lefelé tartunk, az természetszerűleg csúszós. Ebben nincs semmi ijesztő, egyfajta sportolói attitűddel, lelkesedéssel kell hozzáállnunk.

Szvámí Tírtha: Igen, ez az! Te nagyon szerencsés vagy, mivel van még néhány vizilabdás a körünkben. Na ez egy szép kihívás, mindent meg fogsz találni.

Nagyon hálás vagyok neked, hogy megosztottad ezt a tapasztalatodat a szív gyengeségével kapcsolatban, mert úgy hiszem mindannyian érezzük ennek a komoly őszinteségét. Ezeknek a megvalósításoknak a megosztása, és a folyamat során tapasztalható nehézségek feltárása mindannyiunk számára nagyon hasznos. Mert sose feledjétek, hogy az előttünk járó nagy szentek is keresztül mentek ezeken a lépcsőfokokon, és odaát várnak ránk. Az utunk végén pedig egy könyörületes és szerető Isten vár, hogy átölelhessen bennünket.



(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: A tegnap elhangzott tanítással kapcsolatban szeretnék kérdezni, mivel ma is utaltál arra, hogy amiket nem tudunk bebizonyítani azokat a dolgokat el kell fogadnunk. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ehhez egy keresztény püspököt idéztél. Hadd ismételjem el, hogy jól emlékszem-e? Azt mondtad, hogy a vallás misztérium nélkül olyan, mint a vallás Isten nélkül. Van Sríla Prahupádnak egy gondolata, amit kicsit nehezemre esik megérteni, mégpedig az, hogy cA Krisna-tudat egy tudomány”. Hogyan fér össze a tudomány a misztériummal? Illetve hol van itt a préma (az istenszeretet), ha ez egy tudomány, amit bizonyítani kell? Tehát isteni kegyelemről és a tudománnyal való kapcsolatáról szeretnék kérdezni – hogyan férnek ezek össze?

Szvámí Tírtha: Úgy érzem ez a kérdésed minimum egy hetes szeminárium témája is lehetne. Viszont, ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy általában a tudomány úgy működik, hogy ‘van egy elmélet, aztán jön a gyakorlatbani kipróbálása, majd a bizonyítás, hogy aztán egy magasabb felismerésre jussunk’. Tehát általában ahhoz, hogy a tudományos megértés egy magasabb szintjére lépjünk, meg kell cáfolnunk az előtte lévő szintet. A tudomány általában elméleti módon közelít dolgokhoz. Sríla Prabhupád nem igazán szerette az elméleti dolgokat: „Elmélet, elmélet – ez nem tudás! A „Ha” – az azt jelenti, hogy még nem tudod. A tudomány pedig azt jelenti, hogy tudod.” Tehát számára a „tudomány„ tényt, és igazságot jelentett, nem pedig kételyt, vizsgálódást, vagy kudarcot. Ebben az értelemben számára az odaadás útja egy tudomány, mert tényeket közöl a számunkra a legfelsőbb igazságról, az Abszolútról. Ily módon értelmezte a bhakti-jógát, mint Isten tudományos megismerésének az útját, mely tényekből, igazságokból áll, és nem száraz elméletből.

Természetesen a tudomány általában, és főleg a természettudományok, a természettel – görögül „physis” foglalkoznak, míg a lelki tudományok Istenre vonatkoznak. Ő túl van a fizikailag megtapasztalhatón, és ezért hívják ezt a területet „metafizikának”. Tehát a természettudományokat a fizika területén, míg az úgymond lelki tudományokat a metafizika területén tudjuk alkalmazni. És ha az egyik terület eszközeit, illetve módszereit próbáljuk alkalmazni a másiknál, az nem fog működni. Persze ez nagyon kategorikusan hangzik, mivel mindig van némi átfedés. De alapvetően más a tudomány materialista módú megközelítése, mint a spirituális. Nem tudom, hogy ez így kicsit tisztábban érthető-e?

Különben a tudományos megközelítés másik módszere, a kísérlet, amelynél az egyik fontos ismérv az, hogy megismételhető legyen és ugyanarra az eredményre jusson. Egy kísérlet akkor bizonyság erejű, ha megismételhető, és ugyanazon feltételek mellett ugyanazt az eredményt hozza. Ezt nevezik tudományos megközelítésnek. S ha ugyanezt alkalmazzuk a lelki gyakorlatoknál, akkor ott szintén működni fog. Tehát, hogyan néz ki ez a mi esetünkben, a bhakti-jógára vonatkozólag? Ha mantráztok, akkor békére leltek. Mivel ezt már sok előttünk járó megtapasztalta, ezért, ha mi is megismételjük ezt a kísérletet és mantrázni kezdünk, akkor mi is rá fogunk lelni a saját belső békénkre. Akkor ezt egy bizonyított ténynek vehetjük.

Tehát a tudományos vizsgálódás néhány eszközét mi is tudjuk alkalmazni a lelki folyamatban. Természetesen a kétkedő elmének van szüksége bizonyságokra és vizsgálódásra, a szívnek valami másra van szüksége. Ezért Sríla Srídhár mahárádzs azt mondja, hogy „Először az elmét kell elégedetté tennünk, utána léphetünk a szív elégedettségének a mezejére”. Ezért kell olyan magas filozófiát találnunk, amely abszolút kikezdhetetlen, és minden tudás felett áll, amire azt mondhatjuk, hogy, ’Ó, ez elképesztő!’ Így az elménk majd elégedetté válik, és nekiláthatunk a további lelki gyakorlatoknak.

(folytatása következik)



(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Hari-lílá kérdése: Említetted, hogy a szív gyengeségének a legyőzéséhez, leginkább lelkesedésre van szükségünk. De éppen ez az, aminek a hiányában vagyunk ilyenkor!

Szvámí Tírtha: A  lelkesedést azért kell gyakorolnunk, hogy elkerüljön bennünket a szív gyengeségének az állapota, és ne is legyen hatással ránk. Viszont, ha ez a gyengeség a  lelkesedésetektől függetlenül mégis megjelenik, akkor természetesen nem tudtok lelkesek lenni, mert nem tudjátok a pillanatot megélni. Ilyen esetben olyanokkal kell társulnotok, akik lelkesek. Ha láttok olyasvalakit magatok körül, aki boldog a lelki életben, akkor azonnal ragadjátok meg a száriját vagy a dhótiját, és ő majd átlendít benneteket a következő szintre. Ezért olyan áldásos a szádhu-szanga. Még, ha csak egyetlen bhakta van is körülöttetek, mondjuk a házastársatok, – mivel általában ritkán fordul elő, hogy mindkét fél majában van. Többnyire csak az egyikőtök van majában, és akkor ott a másik, hogy segítsen rajtatok, aztán majd cseréltek. Tehát találnunk kell valakit, aki éppen nagyon lelkes és őt kell követnünk.

Hari-lílá: Amikor a lelki utat járjuk, akkor azonosulunk azzal az eszménnyel, hogy ‘Én a mesterem szolgája vagyok’. Nemrég arról beszélgettünk, hogy amikor egy adott formát gyakorlunk, akkor még ha nem is érezzük mögötte a tartalmat, idővel az is el fog jönni. Ezzel kapcsolatban, azt szeretném kérdezni, hogy ha éppen tele vagyunk különböző nehézségekkel, és szeretnénk pozitív dolgokat gyakorolni, ami majd segít túljutni a hiányosságokon, akkor mi az a konkrét gyakorlati dolog ami segíteni fog bennünket. Hiszen az egész Gítában épp a lelkesedésért fohászkodik Ardzsuna, tehát nyilvánvaló, hogy nem olyan könnyű megkapni ezt a lendületet, ezt a kegyet, mivel a végén azt mondja Krisna, hogy „Egyszerűen add át magad Nekem”. Viszont a legelején ez mégsem olyan könnyű. Szóval szeretnék gyakorlatias lenni és megkérdezni, hogy ha éppen nem is vagyunk lelkesek, akkor erőltessük kicsit mesterkélten, és majd azok leszünk?

Szvámí Tírtha: Igen, igen, igen, úgy hiszem ezt kell tennünk! Néha mutatunk némi lelkesedést, de mégsincs ott a lényeg mögötte, nem rendelkezünk a lelkesedés minőségével. Ezért van nagy különbség, aközött ha mutatjuk vagy ha birtokoljuk a lelkesedést. De hogyan tegyünk szert erre a minőségre, ha még csak nem is mutatjuk azt? Szóval teljesen egyetértek veled, hogy először kicsit meg kell játsszuk magunkat. S ha alapvetően minden körülmény adott, illetve mindenki tisztában van azzal, hogy ez még csak egy kezdő szint, akkor senki sem fog megsértődni, senki sem lesz meglepődvei, mindenki örülni és biztatni fog: ‘Rajta, csak próbálj meg repülni, indulj!’ De el kell jutnunk a lelkesedés egy mélyebb szintjére, amikor már nem külsőleg akarunk lelkesek lenni, hanem ez már egy mély szívbéli minőség. Ehhez azért időre van szükség. S általában egy megvalósított személy lekesedése, s itt nem egy teljesen megvalósított maha-bhágavatára, tiszta bhaktára gondolok, hanem egy elkötelezett bhaktára, hiszen az ő lelkesedése kicsit más, mint egy kezdő bhaktáé. Tehát egy elkötelezett bhakta lehet, hogy kevesebb külső lelkesedést mutat, mégis birtokában van ennek a minőségnek. Viszont, amikor eljön a pillanat, akkor megmutatja  a lelkesedésének, az odaadásának a mélységét. Eleinte külsőleg nagyon lelkesek vagyunk, de amikor eljön egy adott pont, akkor elbukunk a gyakorlás terén. Nagyon tetszett a Gítával kapcsolatos véleményed, hogy alapvetően az egy kiáltás, könyörgés a lelkesedésért.

Hari-lílá: Nagyon meglepett, amikor ezt olvastam, mert Ardzsuna egy nagyon emelkedett lélek és még ő sem értette meg, pedig Krisnától hallhatta, hogy mit kell tennie, hiszen azt felelte „De kérlek magyarázd meg, mondd meg nekem, hadd értsem meg…”

Szvámí Tírtha: Ez részéről nem kérdés, hanem tudakozódás. Tehát jobb, hogyha minőségileg fejlődünk, és nem csak külsőleg vagyunk nagyon lelkesnek.

(folytatása következik)



(Szvámí Tírtha előadása, 2018. május 9., Szófia)

(az előző hétfői lecke folytatása)

Sjáma Tulaszí: Egy személyes gondolatomat szeretném megosztani veletek, mégpedig azt, hogy az utóbbi időben valahogy elvesztettem  a lelkesedésem és az inspirációm.

Szvámí Tírtha: Tényleg?! És így néz ki, amikor nem vagy lelkes?! Ó, Istenem! Nem rossz!

Sjáma Tulaszí: Az utóbbi időben, még az egyik kedvenc szolgálatomhoz, a reggeli púdzsához sem volt kedvem, például tilakot festeni vagy szárít húzni. Mikor felébredtem, arra gondoltam: „Ó, már megint púdzsa…”, és csak minimálisan tudtam odaszentelni magam. A vasárnapi programokon, amikor ismét púdzsát tartottam teljesen képmutatónak éreztem magam. Majd miközben próbáltam megfejteni, hogy vajon mi is történik velem, találkoztam ‘a lélek sötét éjszakája’ koncepcióval. Ahogy egyre többet olvastam erről a témáról, úgy éreztem, hogy számomra még ez egy túl korai megtapasztalás. A kérdésem az lenne, hogy a korábban tárgyalt szív gyengeség, illetve ‘a lélek sötét éjszakája’ fogalmak kapcsolódnak-e egymáshoz, és hogy ez utóbbin szükségszerű-e mindenképp keresztül mennünk?

Szvámí Tírtha: Igen, szükségszerű, mert amíg nem tapasztaljuk meg a sötétséget, addig nem fogjuk tudni megérteni azt sem, hogy mi is a világosság. Sajnos olyan neveltetésben és oktatásban részesültünk, hogy nagyon-nagyon nehezen tanulunk pusztán a jó példákból, még egy támogató közegben is. Sokszor meg kell tapasztalnunk a negatív dolgokat, ahhoz, hogy észhez térjünk.

Nagyon megérintett, amikor azt mondtad, hogy úgy érzed, számodra ez egy túl korai tapasztalás. Ebből látszik, hogy milyen természetesen alázatos vagy, mivel a nehézségek elfogadása is, már egy nagyon magas szint. Ez azt is mutatja, hogy a bhakti egy nagyon hathatós folyamat, tehát, ha gyakoroljuk, akkor az nagyon komoly hatást fog gyakorolni ránk. Szembenézni a kihívásokkal – ez a megtisztulás folyamata. Amikor szembesülnünk kell a problémáinkkal, a hitetlenségünkkel, amikor üresnek érezzük magunkat – onnan tudunk elkezdeni építkezni. Amíg nincs próbára téve a hitünk, addig nem tudjuk, hogy erős-e vagy sem. Úgyhogy valamennyi nagy misztikus szintén keresztülment ezeken a belső küzdelmeken.

Általában erről a témáról nem szoktunk beszélni a leckéken, főleg a nyilvános előadásokon nem. Hiszen az emberek élete enélkül is kellőképpen küzdelmes, s ha arról prédikálunk, hogy a lelki útra lépve még több szenvedésben lesz részük, akkor ki fog egyáltalán belekezdeni? Úgyhogy inkább kampányolni szoktunk. De ha a szentek életét, vagy a misztikusok tanításait tanulmányozzuk, akkor hasonló történeteket fogunk ott is találni, ami el is várható egy komoly lelki úttól. Viszont: Post tenebras lux – a sötétséget követi a világosság. A sötét Úr után a világos Úrnővel fogunk találkozni.

(folytatása következik)

 



(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-i szófiai tanításából) 

 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krisna-prijá kérdése: Az anartháktól való megszabadulással kapcsolatban szeretném kérdezni, hogy ez a megtisztulás azt jelenti, hogy közelebb kerülünk a valódi énünkhöz, tehát ez az önmegvalósítás? Hallhatnánk kicsit többet erről? Mivel rengeteg külső hatás ér bennünket, hogyan ismerhetjük fel az igaz dolgokat önmagunkban.

Szvámí Tírtha: Igen, kétségtelen, hogy rengeteg hatás ér bennünket! Az anartha-nivritti azt jelenti, hogy megszabadulunk a nemkívánatos akadályoktól, tévképzetektől, és valóban ez az önmegvalósítás folyamatának a része. Ehhez, először is fel kell tennünk magunknak néhány kérdést. ‘Vajon én ennek a feje tetejére állt, beteg világnak a része lennék? ‘Nem, én az örök élethez tartozom.’ ‘Vagy esetleg ez a test lennék?’ Bizonyos mértékben igen, hatással van rám, de én nem ez a test vagyok. ‘Vajon az anyag része vagyok? Hat rám, de mégsem az anyag vagyok. ‘Akkor az elmém lennék?’ Az is hatással van rám, de az sem vagyok. ‘Akkor az intelligenciám lennék?’ Mármint, ha van egyáltalán?! Az is hat rám, de nem az vagyok. ‘Akkor az érzelmeim lennék?’ Na ez már közelít a lényeghez, mert az emberek általában nagyon is az érzelmeikkel azonosítják magukat: ‘Én az érzelmeim vagyok, én ilyen érzelmes típus vagyok.’ ‘Igen, befolyásolnak az érzelmeim, de nem vagyok azonos az engem ért érzelmekkel.’ Máskor meg a szenvedéseikkel azonosítjátok magatokat az emberek, hogy ez az életük értelme. Néha az emberek annyira azonosítják magukat a szenvedéseikkel, hogy ha jön valaki, hogy segítsen nekik, akkor teljesen összeomlanak, hogy ‘Ne, ne, ne segíts nekem! Ez én vagyok. Ne vedd el tőlem, mert különben nem marad semmim.’ Tehát, akkor ezt a kérdést is fel kell tennünk, ‘Vajon én a szenvedésem lennék? Igen, ez is hatással van rám, de mégsem ez vagyok.’

Nos, ha feltettük mindezeket a kérdéseket, és meg is vizsgáltuk magunkat, akkor ezáltal képesek leszünk megszabadulni az összes hamis önazonítástól. S még azt is meg kell kérdeznünk magunktól, hogy ‘Jó bhakta vagyok-e?’ Hiszen még ezen a szinten is megbújhatnak hamis elképzelések, amit meg kell tisztítanunk. Mindezek után el kell jutnunk a leglényegünkhöz. Tehát, ha lefejtjük ezeket a testi rétegeket, mármint az anyag, a test, elme, tudat, érzelmek, bármilyen hamis anyagi tévképzetet, végül el kell, hogy jussunk önmagunkhoz. A hamis egón túl, ott van az igazi én. Önmagunktól el kell jutnunk jómagunkig, és ez egy gyönyörű út, melynek végén találkozunk saját magunkkal. Ameddig csak a démonainkkal találkozunk, addig az nem valami jó társulás, de legvégül majd eljutunk saját magunkhoz, a tiszta lélekhez. Mert arra a kérdésre, hogy kik is vagyunk, a válasz, ‘Én lélek vagyok.’ Az isteni valósághoz tartozom. Amrtaszja putra[1] – az amrita, nektár szülöttei vagyunk. Tehát ne elégedjetek meg kevesebbel, mint a nektárral!

De folytassuk tovább, és vizsgáljuk meg a maga teljességében ezt a nagyon intenzív önismereti utat, ami nem is olyan könnyű. Ehhez segítségünkre van, ha a megtisztulás útján különböző lelki szerepekkel azonosítjuk magunkat. Mondok erre néhány példát: megtalálni az átmant, önmagunkat, a saját átma-tattva szintünkre jutni, az rendkívül nehéz, nagyon magas megvalósítás. Bharma-bhútah praszannátmá na sócsati na kánksati[2] – elérni a brahma-bhuta szintet, ahol önmagunkat a végső lelki átmannal azonosítjuk, az egy igen hosszú út, nagyon magas megvalósítás. Eközben kielégítő választ kell kapnunk arra a kérdésre, hogy ‘Ki vagyok én?’ Erre nem válaszolhatjuk azt, hogy, ‘Nos, én egy gazdag valaki vagyok, vagy ez meg az vagyok’. Mivel már rendelkezünk egyfajta lelki megértéssel, ezért azt fogjuk felelni, hogy, ‘Én egy kereső vagyok; én lelki gyakorló vagyok; én lélek vagyok’. Viszont erre az válaszolni, hogy ‘Én átman vagyok’ az nem reális, mivel nem vagyunk még azon a szinten. Keressünk néhány reális példát arra, hogy kik is vagyunk. ‘A lelki tanítómesterem szolgája vagyok’ – ez egy hosszútávó kapcsolat, melyen mélyrehatóan dolgozhatunk. Ez segít azonosítani bennünket, hogy hová tartozunk ‘Az én életem nem máshová tartozik, hanem ide. Nem máshol vannak a távlataim, hanem itt’. Tehát így azonosíthatjuk magunkat: ‘Itt már kaptam valamit, ez vagyok, és ide tartozom.’ Úgy hiszem ez egy olyasfajta azonosítás, amivel érdemes hosszútávon foglalkoznunk. S mindeközben, mivel a megfelelő utat követjük, illetve megteszünk minden tőlünk telhetőt, végezzük a szolgálatainkat stb….. stb., egyre közelebb kerülünk a legvégső azonosságunkhoz, ami az átman.

Hatalmunkba kell keríteni a tudatos énünket, de aztán mit is kezdjünk vele? Birtokomban van a tudatos énem, de… Oda kell helyeznünk az Isteni  Pár lótuszlábaihoz, ez a meghódolás. Az önmegvalósítást sokan elérhetik, de ha odaszenteljük magunkat Krisna szolgálatának, akkor az az önmegvalósítás még pontosabb, összeszedettebb, és még esszenciálisabb lesz. Tehát, akkor mit is veszíthetünk a lelki gyakorlataink során? Csupán a hamis koncepcióinkat, minden mást csak nyerünk.

(folytatása következik)

1. Bhagavad-gítá 18.54.
2. Shvetashvatara Upanishad 2.5



(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-i szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krisna-prijá: A szív gyengeségével kapcsolatban szeretnék kérdezi, hogy ez hasonló lehet az üresség érzéséhez?

Szvámí Tírtha: Az üresség az nagyon jó, mert akkor legalább már a hitvány dolgok nincsenek bennünk. Tehát, ha majd jön Gurudzsí azzal, hogy: „Szeretnék egy kis nektárt adni neked”, de erre ti azt felelitek, hogy „Ó, sajnos tele van a poharam, köszönöm, de már nincs hely a nektárod számára, az nem jó!” Először is ki kell ürítenetek a poharat. Vagy esetleg, amikor Maháprabhu belép az életetekbe és azt mondja, hogy: „Íme itt az istenszeretet kincse, ezt szeretném a szívetekbe ültetni”, de ha ekkor nem üres a szívetek, hanem tele van különböző vágyakkal, életeken át gyűjtögetett őrült dolgokkal – izgalmas állati kövületekkel, furcsa vudu varázseszközökkel… Akkor erre azt fogjátok mondani, hogy „Sajnálom, Maháprabhu, de már nincs helyem, teljesen tele vagyok mindenféle dologgal.” Sajnos nem tele vagytok (full), hanem teljesen ostobák vagytok (fool)! Az üresség valójában egyfajta tisztulás, önmagában nem egy rossz dolog, csak ha úgy fogjuk fel.

Viszont lehet, hogy te a magányosság érzése alatt egyfajta elhagyatottságra, megfeneklettségre gondoltál, amikor elvesztjük a lelkesedésünket. A misztikus írások ezt ‘a lélek sivatagának’ nevezik. Ne lepődjetek meg, ha ezzel kerültök szembe, mivel ez a fajta magányosság, a lelkiség, a magasabb lelki íz hiánya, a lelki fejlődés egy temészetes fázisa. Amikor azt érzitek, hogy ‘Megpróbáltam mindenemet felajánlani, feláldozni, és most pedig nincs semmim, teljesen elvesztem’. Ez a belső üresség egy ilyesfajta érzés, melyet ‘a lélek sivatagának’ neveznek. De nem szabad eltévednünk ebben a sivatagban, hanem át kell szelnünk azt.

Prémpraszád: A televízióval kapcsolatban szeretnék kérdezni, hogy mi az ami jó, és mi az, ami rossz benne?

Baladév: Egyáltalán van benne valami jó?

Prémpraszád: Tudom, hogy nem jó.

Szvámí Tírtha: Ez egy nagyon jó kérdés, hiszen a szív gyengeségéről beszélgettünk. A televízió illetve mindenféle tömegmédia által közölt információ, egy nagyon erős befolyásoló tényező a szív gyengeségének a kérdésében, amolyan külsődleges tényező. Hogy hívják a televíziót bhakta körökben? „Az egyszemű guru”. Értitek? Hiszen odaszenteljük a figyelmünket. Képesek vagyunk órákon át azt figyelni. Egy igazán központi helyet tölt be a szobánkban, és amit abban látunk azt készpénznek vesszük: ‘A tévében hallottam’. Na és akkor mi van? Viszont, ha valamit a Bhagavad-gítából vagy a Bibliából idéztek, arra azt mondják, hogy: „Nem, ezek már rég elavult, idejétmúlt, furcsa dolgok.” Viszont mi az, ami a jó a televízióban, az hogy havonta fizethetjük.

Baladév: De az kinek jó?

Szvámí Tírtha: Azért jó, mert ebből megtanulhatjuk, hogy mindenért fizetnünk kell! Ha lelkileg akartok tudakozódni, akkor annak is ára van, nektek is kell valamit adni cserébe. A figyelmeteket, a pénzeteket, a hiteteket. Általában az ilyesfajta külsődleges információk megmételyezik a hiteteket, mert világi információkat közvetítenek, többnyire botrányokat, intrikákat. Minek is áldozzuk az időnket ilyen ostoba dolgokra?

(folytatása következik)



(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-i szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Legutóbb az anarthákról, a bűnös cselekedetekről, rossz berögződésekről, tudatlanságról beszélgettünk, illetve szó esett egy még súlyosabb anartháról, a ‘szív gyengeségéről’, mely a hit hiányából fakad. Ez történt Ardzsunával is, amikor kétségei támadtak a harcot illetően, illetve mi is így vagyunk ezzel, amikor elfogy a lelkesedésünk. De hogyan tartsuk elevenen a hitünket? Úgy, hogy tápláljuk a tüzet. Vonjunk be mindent, ami csak kellhet a szolgálat érdekében, hogy lelkileg növekedhessünk! Életeken keresztül gyűjtjük a szükséges tűzifát, amit a mesteretek fog majd lángra lobbantani, ő adja hozzá a szikrát, Krisna pedig a ghít, a szeretetet. Ha rendelkeztek ezekkel a hozzávalókkal, akkor nagyon szépen, erősen fog égni a tüzetek.

Röviden összefoglalva, ha meg akartok szabadulni bármiféle akadálytól, melyek közül mi csak egyet, a szív gyengeségét vizsgáltuk, ami néha előfordul – tehát ne lepődjetek meg, ha bekövetkezik -, akkor ez a recept. Ismernetek kell, hogyan tudjátok majd legyőzni a nehézségeket, a pozitív dolgok gyakorlásával. Majd, ahogy tovább fejlődtök, végül remélhetőleg eljuttok a rucsihoz, a magasabb ízhez. S ha rendelkeztek ezzel a magasabb ízzel, rucsival, az azt jelenti, hogy már megtisztultatok minden akadálytól, anarthától. Ne gondoljátok azt, hogy ez a rucsi valami nagyon különleges, elérhetetlen valami. Igenis lehetséges elérni! Hiszen a rucsi azt jelenti, hogy ‘Teljes bizonyossággal tudom, hogy mindenemet odaadom, egyszer s mindörökre’. Ha egyszer már odaadtátok az életeteket, akkor hogyan vehetnétek azt vissza? Ez lehetetlen. Ha azt gondoljátok, hogy valamit vissza tudtok még venni, az azt jelenti, hogy nem is adtátok oda. Talán azt gondolhatjátok, hogy ez a lelki fejlődésnek a vége, de ez még csak egy középső szint, és vannak még további szintek.

A rucsit még megelőzi a nishthá, mely a pozitív dolgok gyakorlását, a szolgálat állhatatos végzését jelenti. Azt mondják, hogy egy kerékkel nem megy a kordé, mind a két kerék szükséges hozzá. Az egyik kerék a hajlandóságunk, elkötelezettségünk, cselekedeteink, a másik pedig a Legfelsőbb Úr áldása, és együtt  akkor majd menni fog a lelki életünk szekere. Ha elnyertétek a Legfelsőbb Úr áldását, illetve ti is hozzáadtátok a saját részeteket, akkor el fogjátok érni a célotokat, el fogjátok nyerni a magasabb ízt, a rucsit.

Természetesen még nagyon sok különböző szint létezik, mint például az asakti, magasabb szintű vonzódás, aztán a bháva, az istenszerető szolgálat kezdő szintje, és végül a préma, a tiszta, beteljesült rajongó istenszeretet. Ez a Rúpa gószvámí által meghatározott sorrend. S ez egy rendkívül fontos dolog, amit már ugye kívülről tudtok! Kérlek ezt jól jegyezzétek meg! Ádau sraddhá tatah szádhu-szangó ‘tha bhadzsana-krijá/ tató ‘nartha-nivrttih szját tató nisthá rucsisz tatah/ athászaktisz tató bhávasz tatah prémábhjudanycsati/ szádhakánám ajam prémnah prádurbhávé bhavét kramah.[1] Ha álmotokból felébresztelek benneteket, akkor is tudnotok kell. S akkor mindig tisztában lesztek azzal, hogy ‘Vajon én milyen szinten is vagyok? Tapasztalom-e már ezt a magasabb ízt? Vagy jobban teszem-e, ha inkább még a pozitív dolgokra összpontosítok, hogy legyőzhessem az anartháimat.’ Tehát kérlek ne csak elméletnek tekintsétek az ácsárják javaslatait. Alkalmazzátok is azokat! Alaposan vizsgáljátok meg magatokat, hogy ‘Hol is tartok én valójában?’

(folytatása következik)

1. Bhakti-raszámrta-szindhu 1.4.15-16.



(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-i szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Legutóbb az anarthákról, a bűnös cselekedetekről, rossz berögződésekről, tudatlanságról beszélgettünk, illetve megemítettem egy még súlyosabb anarthát, a ‘szív gyengeségét’. Ilyen például az, amikor a kétségeinkkel küzdünk, vagy amikor a különféle ambícióink eluralkodnak rajtunk. Elindultok egy adott irányba, majd visszafordultok a jól ismert régi utakhoz, depresszióhoz, vagy azt érzitek, hogy elvesztettétek a bátorságotokat a folytatáshoz. Tehát a szívemmmmk ez a fajta gyengesége alapvetően egy nagyon árnyalt, rejtett megnyilvánulás. Amikor elveszítjük a lendületünket, a lelki eszményeink iránti törekvésünket hajlandóságunkat.

Valójában Ardzsunával is ez történt, amikor azt mondta Krisnának, hogy „Nem tudom mitévő legyek. Elvesztettem a lélekjelenlétemet, és zavarban vagyok a kötelességemet illetően. Ebben a helyzetben kérlek Téged, mondd meg világosan, mi a legjobb a számomra! Képtelen vagyok harcolni, eleget tenni kötelességemnek.” Néha mi is így érzünk. Olykor elbukunk, küzdelmesnek érezzük a lelki gyakorlatainkat és nehézségekbe ütközünk. Ardzsuna mindig az embert, tehát bennünket személyesít meg, ezért amikor Krisna a következő utasítást adja számára: „Művelt beszéded ellenére olyasmit gyászolsz, amiért nem szabadna bánkódnod, nem illik hozzád ez a kesergés. A ksatrijáknak lelkesnek és boldognak kell lenniük, ha a kötelességüket végezhetik.“ Tehát, ha megfogadjuk ezt a tanácsot, – még ha nem is vagyunk ksatriják, mivel próbálunk bhakták lenni -, akkor is próbáljunk meg alkalmazni néhány alapelvet. Ha valamilyen kihívással kerülünk szembe, ez a legjobb módja a fejlődésnek. S nem nagyon akarok ilyen olcsó „New Age”-es dolgokat idézni, minthogy „ a kihívások azok jók”, vagy „a nehézségeknek örülni kell”, nem! De látjátok, a Gítában is azt mondja Krisna Ardzsunának, hogy: „Búslakodásra nincs okod, boldognak kell lenned, ha megmutathatod Isten adta képességeidet, a szívnek ez a gyengesége nem illik hozzád”.

Hadd idézzek egy másik verset Sríla Rúpa gószvámítól, hogy mi is a helyes hozzáállás az odaadó szolgálathoz. Utszáhán niscsajád dhairját tat-tat-karma-pravartanát, szanga-tjágát szató vrttéh sadbhir bhaktih praszidhjati[1] . „Utszáha – szívből jövő lelkesedéssel. A bhakti teljes sikeréhez elengedhetetlen az alábbi hat tényező: szívből jövő lelkesedés; elszánt törekvés; kitartás; a szabályozó elvek pontos betartása, a bhakták társasága, valamint az egykori ácsárják nyomdokainak követése.” Tehát az utszáha, a szívből jövő lelkesedés, ami épp ellentétes a szív gyengeségével. Ha követjük ezt a elkötelezett és lelkes gyakorlatot, akkor majd le tudjuk győzni ezt az egy anarthát, a szív gyengeségét.

A szív gyengeségének egyetlen fő oka van, a hit hiánya. Ha gyenge a hitünk, akkor kialakulhat bennünk ez a szívbéli gyengeség. De szerencsére, nekünk nagyon komoly és mély megértésünk van a hittel kapcsolatban: ami az Isteni Pár találkozásából meríthető egyre nagyobb és folyamatosan növekvő lelki boldogság. És ez a boldogság, a hit. S ebben van-e bármekkora hely is a szívbéli gyengeségnek? Nincs. Ezért, hogy legyőzhessük az anarthákat, az anartha-nivrittit, végezzünk pozitív lelki gyakorlatokat. Az utszáha, ez a szívből jövő lelkesedés, rendkívül fontos! Kezdetben azt érezzük, hogy mi rendelkezünk ezzel: ‘Igen, nekem megvan ez az utszáha, és még kellőképp elkötelezett is vagyok, illetve mindent tudok’. De általában ez azt jelenti, hogy még egyikkel sem rendelkezünk. Később aztán úgy érezhetjük, hogy ‘Ó, elvesztettem a lelkesedésem’, ami egy nagyon jó jel, és azt jelezheti, hogy most már rajongó bhaktákká válhatunk. Majd sok év elkötelezett gyakorlás után képesek leszünk újra és újra fellobbantani ezt a tüzet, megőrizni az eltökéltséget, lelkesedést, s ez az, amit mi már nem a szív gyengeségének, hanem szívbéli állhatatosságnak nevezünk.

(folytatása következik)

1. Upadésámrta, A tanítások nektárja, 3



(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-i szófiai tanítása) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Az alázat kapcsán eljutottunk a Bhakti-raszámrta-szindhu verséhez, melynek az első felét vizsgáltuk: ádau sraddhá tatah szádhu-szangó ‘tha bhadzsana-krijá. Ez egy nagyon szép felsorolás: az első a hit, majd a szent társulás, s ezt követi az imádat gyakorlata, az odaadó tettek végzése. Először a hitünk révén adunk egy megelőlegezett bizalmat a folyamatnak, majd megkeressük a hasonló hitűek, és a szentek társaságát, majd ezt követően fogunk bele a lelki gyakorlatainkba. Tehát először érzünk egy elhívást, és ezt követi a tató ‘nartha-nivrttih, vagyis látni kezdjük a kezdeti eredményeket. A nivrttih jelentése ‘megtisztulni, megszabadulni’ valamitől, és az anarthák pedig a nemkívánatos tettek, akadályok a lelki élet során. Már régóta létezik egy vita vaisnava körökben, hogy melyik van előbb, az anartha-nivritti, tehát először meg kell tisztulni, és csak azután tudunk majd teljesebb módon figyelni, meghallani a magasabb igazságokat, vagy pedig pont fordítva, először halljunk a tiszta eszményekről, és ezáltal fogunk megszabadulni a nemkívánatos akadályoktól. Viszont mindenképpen ragaszkodnunk kell Rúpa gószvámí útmutatásához, miszerint: először kezdjük el a lelki gyakorlatokat, melynek természetesen része a lelki eszmecserék hallgatása is, és majd az eltökélt gyakorlás eredményeképpen, egyre inkább megtisztulunk. Természetesen léteznek az anarthák, a lelki élet nemkívánatos akadályozó tényezői, melyektől előbb-utóbb meg kell szabadulnunk.

Folytatva a verset: tató nisthá. Tehát ezután következik a nisthá szintje, amikor már megszilárdul a lelki életünk. A nisthá jelentése ‘nincs már egyéb anyagi vonzódás, megszilárdult a lelki elkötelezettségünk’. Szilárd elköteleződés. S ezt követi a rucsi ‘egy magasabb íz’, amikor már sokkal jobban tudjátok értékelni a lelki dolgokat. Mindezek a különböző szintek egyre inkább haladó jelleget mutatnak. Tehát nem arról van szó, hogy ‘A legelején már teljes volt a hitem, és hogy már nem is kell növekednie, vagy hogy nem fog változni, nem fog tovább gyarapodni’. Vagy pedig, hogy ‘Már kellő számú szádhu-szangában, szent társulásban volt részem. Már elég volt belőle’. Nem! Ez egy folyamatosan fejlődő társulás: minél többet adtok magatokból, annál többet kaptok és tanultok belőle. Ugyanez vonatkozik az anartha-nivrittire is. Amikor később úgy érzitek, hogy ‘most már eléggé megtisztultam’, akkor felbukkan és szembesülnötök kell néhány anarthával, helytelen viselkedéssel, sértéssel, amelyen dolgozhattok még. Ezért az anarthák leküzdésének és az azoktól való megszabadulásnak a legjobb módja, a pozitív dolgok gyakorlása, és ezt hívják artha-pravrittinek. Tehát, ha az ácsárjáink által javasoltakat gyakoroljuk, követjük a bhakták jó példáját, akkor sokkal könnyebben legyőzhetjük a rossz szokásainkat. Azt javasolják, hogy ne a hiányosságainkra koncentráljunk, hanem arra a szolgálatra, ami által fejlődhetünk.

S a rengeteg anartha közül, mint a bűnös cselekedetek, rossz berögződések, tudatlanság, – jó hosszú a lista – , még egy súlyos anarthára szeretnélek emlékeztetni benneteket. S ez pedig a ‘szív gyengesége’. Ez nem olyan nyilvánvaló anartha, mint például a drogfüggőség. A szív gyengesége, nem olyan magától értetődő dolog, inkább, mint egy rejtett akadály. Általában ez nem akkor jön elő, amikor a leglelkesebbek vagyunk. Eleinte mindenki nagyon lelkes, amikor még épphogy csak egy kicsit hallottunk a lelki életről, viszont azt gondoljuk, hogy már mindent sokkal jobban tudunk mindenki másnál, nos ezt hívják kanisthának, a túl lelkes kezdő szintnek. ‘Igen, már megkaptam a mantrát és két hét múlva hazamegyünk, vissza Istenhez’. Ami nem fog megtörténni. Tehát a finomabb anarthák majd később jönnek. És a szív gyengesége egy ilyen rejtett ellenség. Ez olyasmi, ami nem éppen lustaságnak mondható, inkább, amikor elveszted a fonalat (eltűnik a lélek) és képtelen vagy megmozdulni, vagy cselekedni, valami ilyesmi.

(folytatása következik)



(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-i szófiai tanítása) 

Az anartha olyasvalami, ami megakadályoz bennünket a céljaink elérésében, mivel az artha nem csupán ‘értékeset’, hanem ‘célt’ is jelent. Tehát az an-artha megnehezíti a célok, az eszmények elérését. Egyszerűen mondva, ezek a ‘nemkívánatos tulajdonságok’. Úgy hiszem mindannyian ismerünk jópárat ezekből, régi jó barátaink ezek a rossz tulajdonságaink. A lelki életünknek igencsak mozgalmas része az, amikor meg kell szabadulnunk ezektől az anartháktól, az összes rossz tulajdonságunktól. Ez egy komoly és nehéz munka a lelki életben, amikor követnünk kell a szabályokat, javaslatokat, és tartózkodnunk kell mindazon dolgoktól, amik nem segítik a lelki élet folyamatát. Sok helyen említik, hogy ez ‘a bennünk lévő vadállat megszelidítésének az időszaka’. De hogyan tudjuk ezt a legjobban  megvalósítani? Azt mondják, hogy ennek a legjobb módja nem egyfajta negatív metódus, mint például ezeknek a dolgoknak az elutaítása, hanem a pozitívak gyakorlása. Tehát a legjobb módja az anartháktól, vagyis a kedvezőtlen dolgoktól való megszabadulásnak, ha gyakoroljuk az arthákat, vagyis az értékes, kedvező dolgokat. Ez egy értékrend, amire alapozzuk az életünket, hogy lelkileg emelkedett legyen és eszerint akarjunk élni.

Ezt az artháról és anartháról szóló témát, leginkább a Bhakti-raszámrta-szindhunak[1] egy nagyon fontos verse tartalmazza, mely leírását adja a lelki fejlődés teljes spektrumának.

Azzal kezdődik, hogy ádau sraddhá, „az első, a hit”. A hit, pontosabban az önmegvalósítás, a lelki beteljesedés iránti kezedti vágy. Látjátok, a hit nem valamiféle hitrendszer, hanem a lelki törekvéseiteknek egy nagyon pontos meghatározása, egy vágy, egy kezdeti vágy az önmegvalósításra.

Majd így folytatódik: tatah szádhu-szangó, „társulás a szentekkel”. Szat-szanga vagy szadhu-szanga, az igazsággal való társulás. A szentírások nagyon magasztalják a szentekkel való társulást, mely által nagyon pozitív változások következnek be az életetekben. Lava-mátra szádhu-szangé szarva sziddhi hój[2] – a szentek társaságában töltött legcsekélyebb idő is segíthet abban, hogy elérjük a teljes tökéletességet. Az pedig egy különleges fajtája a szádhu-szangának, amikor egy szent személy szolgálatának kötelezzük el magunkat. Tehát, a szádhu-szanga pontos jelentése az, hogy egy lelki tanítómester avatott tanítványai vagytok, mely egy nagyon mély formája a szádhu-szangának. Igaz, ez néha megtörténik, máskor pedig nem. De valójában a családos életetek is egy szádhu-szanga. Krisna elküldött egy szádhut,  egy lelket, hogy lelki módon társulhassatok vele, ez a szat-szanga, a szádhu-szanga. Minden a látásmódunktól függ. Ha mindenkit bhaktának látunk, akkor bárki, akivel csak kapcsolatba kerülünk, azzal egy szent társulásba vehetünk részt. Azonban általánosságban azt mondhatjuk, hogy szádhu-szanga lényege a lelki fejlődés.

Ádau sraddhá tatah szádhu-szangó ‘tha bhadzsana-krijá, s a hit, és a szent társulás után következik, a bhadzsanátok elkezdése. A bhadzsan nem csupán spirituális dalok éneklését jelenti, hanem a bhadzsan a ti személyes imádatotok. Bármilyen gyakorlatot is követtek, annak bhadzsanná, a Legfelsőbb imádatává kell válnia. Tehát ezek nagyon szépen épülnek egymásra. Először adunk egy kis bizalmat, hitet, majd keresünk ehhez kedves társakat, majd ezt követően belekezdünk a személyes lelki gyakorlatunkba.

(folytatása következik)

 

  1. Bhakti-raszámrta-szindhu 1.4.15-16.
  2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 22.54.