Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha




(Szvámí Tírtha, 2018. május 9-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Szanátan: Nem kérdezni szeretnék, hanem megosztani valamit az életemből, és előre is elnézést kérek, hogy ezzel rabolom az időtöket. Sportolói szemszögből szeretném elmagyarázni, hogy mi is a lelkesedés. Hat, hét éves lehettem, amikor sportolni kezdtem, abban a kisvárosban, ahol laktunk, és volt egy baráti körünk, akikkel együtt jártunk vízilabdázni. Nekünk ez játék volt, egy örömteli együttlét. Később, amikor kicsit idősebb lettem, elkezdődtek a versenyek. Ekkor még eléggé gyermekien viszonyultunk mindehhez, hiszen ott voltak a barátok, a csapat, akikkel együtt kezdtünk. Aztán serdülőként megint egy másik szintre léptünk. Akkor már meg akartuk nyerni a bajnokságot. Sok éven át edzettem, ami még a mai napig is tart. Amikor felkeltem, az első utam a medencéhez vezetett, négy, öt, hat óra edzés naponta, amikor egy meccs már nem csupán játék, hanem elkezd munkává válni. A célunk pedig, ami nem csak egyéni szempontból, hanem a csapat, az edző részéről is az volt, hogy bajnokok legyünk. Felelősséggel tartozunk az edző, a csapat és akár a város felé is. Majd, amikor bekerültem a válogatottba, akkor már az ország iránt is felelősséggel tartoztam. Tehát a bajnokká váláshoz, a gyermeki játszadozást, kemény munkává, igazi céllá kell alakítani.

Tehát egyrészt ezt szerettem volna megosztani a lelkesedéssel kapcsolatban, másrészt pedig azt, hogyan kerültem a bhaktákhoz. Úgy kezdődött, hogy meghívtak egy kirándulásra a hegyekbe, ami csodálatos volt. Ennek kapcsán egy nagyon szép felismerésre jutottam az iménti előadásod kapcsán, hogy ha meg akarjuk látni a hegyet, akkor ahhoz fel kell jutnunk egy csúcsra. Viszont ahhoz, hogy ezt a csúcsot elérjük, először felfelé kell másznunk, majd lefelé, aztán egy magasabb csúcsra, majd ismét lefelé, aztán egy még magasabb csúcsra, majd ismét lefelé, idővel megint egy másik csúcsra kell feljutnunk. S, ha elérjük a Napot, akkor elérjük! Ez olyan, mint az életünk, és nem csupán a lelki, hanem általában maga az élet is ilyen. Tudnunk kell, hogy a kisebb magaslatok után, lefelé is haladnunk kell, de azt ismét egy magasabb csúcs követi majd. S nem szabad félnünk ezektől a leejtőktől. Amikor felfelé megyünk, csak megbotolhatunk, de nem csúszhatunk meg! Viszont, amikor lefelé tartunk, az természetszerűleg csúszós. Ebben nincs semmi ijesztő, egyfajta sportolói attitűddel, lelkesedéssel kell hozzáállnunk.

Szvámí Tírtha: Igen, ez az! Te nagyon szerencsés vagy, mivel van még néhány vizilabdás a körünkben. Na ez egy szép kihívás, mindent meg fogsz találni.

Nagyon hálás vagyok neked, hogy megosztottad ezt a tapasztalatodat a szív gyengeségével kapcsolatban, mert úgy hiszem mindannyian érezzük ennek a komoly őszinteségét. Ezeknek a megvalósításoknak a megosztása, és a folyamat során tapasztalható nehézségek feltárása mindannyiunk számára nagyon hasznos. Mert sose feledjétek, hogy az előttünk járó nagy szentek is keresztül mentek ezeken a lépcsőfokokon, és odaát várnak ránk. Az utunk végén pedig egy könyörületes és szerető Isten vár, hogy átölelhessen bennünket.



Leave a Reply