Sharanagati

 (Szvámí Tírtha, 2024. nyári lengyelországi tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Szóval csupán a következő két kinccsel rendelkezünk, ezeket tudjuk odaadni, s ez az életünk,valamint a létezésünk lényege, a szeretetünk. S kinek adjuk oda mindezeket, kinek szenteljük az életenergiánkat, a szeretetünket? Úgy hiszem ez a legfőbb kérdés. Valószínűleg erre a legegyszerűbb válasz az, hogy a szeretetünket egy másik személynek kell, hogy odaadjuk, de azt hiszem, ezzel már mindannyian próbálkoztunk több-kevesebb sikerrel. Azt hiszem, mindannyiunknak magas elvárásai vannak az emberi kapcsolatokat illetően. S tudjátok, azt mondják, hogy ha nincs elvárásunk, akkor nem fogunk csalódni, viszont, ha igen magas az elvárásunk, az biztosan komoly frusztrációt eredményez. Tehát, ha a szeretetünket valami behatárolt, időleges dologra kell, hogy szenteljük, akkor az eredmény is, ideiglenes lesz? Viszont, ha a szeretetünket valami határtalan dolognak szenteljük, akkor annak az eredménye, és viszonzása is mérhetetlen lesz. 

Úgy gondolom, hogy a szívbéli felajánlásunknak, az érzelmi elköteleződésünknek a legmegfelelőbb tárgya az Isteni Pár lótuszlába. Ha találkoztok Góvindával, akkor hamarjában Rádhikával is találkozni fogtok, illetve, ha véletlenül Rádhikával találkoztok, akkor nyomvást Góvindával is fogtok találkozni. Tehát, akár így lesz, akár úgy, nem menekültök. Ily módon tudjuk a legjobbat, életünk legjavát a megfelelő helyen és a megfelelő személynek felajánlani.  

Az életünket általában önmagunknál valami magasabbnak kell szentelnünk, s akkor válik ez egy misztikus felajánlássá. Viszont, ha a jelenlegi helyzetünkhöz viszonyítva, valami alacsonyabb rendűnek kötelezzük el magunkat, akkor az egy nagyon boldogtalan élet lesz. Tehát, ha önmagunkat egy magasabbrendűnek ajánljuk fel, akkor az egy nagyon örömteli, boldog felajánlás lesz. Ezért ne elégedjetek meg semmi alacsonyabb rendűvel, mint a nektárral, az amrtával. Mint ahogy a sásztrákban olvashatjuk, ‘A nektáróceán szülöttei vagytok, ne érjétek be kevesebbel!’ Az isteni boldogság részei vagytok, ez a ti jussotok, ez a vagyonotok, ne elégedjetek meg semmi kevesebbel. Ez legyen a mi eszményünk, akkor életünk eme felajánlása egy dicsőséges, és örömteli felajánlás lesz. Szeretetünk, és elkötelezettségünk odaszentelése, e két legerősebb emberi tényező, ezek lesznek a legszebb felajánlások az Isteni Pár lótuszlábánál. 

Ezt az eszményt, és ezt a gyakorlatot a mahádzsanáktól kell megtanulnunk, akik az életükkel ezt gyakorolják. Számukra ez nem csupán elmélet, hogy néha azt gondolják, ‘Ó, igen, elméletileg fel kell ajánlanom a szeretetemet és elméletileg szeretem Istent’. Csak képzeljétek el magatokat, hogy valaki odalép hozzátok és azt mondja, hogy „Prabhu, elméletileg szeretlek.” Miféle kapcsolat lehet az ilyen? Ilyen kapcsolat nem létezik! A szeretet csak igazi lehet, máskülönben az nem szeretet. A felajánlásunknak valódinak kell lennie, máskülönben az nem felajánlás. Életünk odaszentelésének szintén igazinak kell lennie, máskülönben az nem odaszentelődés, hiszen akkor még mindig magatokért éltek. S ha saját magunkért éltünk, akkor senkiért sem élünk, de, ha egy másik emberért élünk, akkor már legalább másvalakiért élünk. Viszont, ha a Legfelsőbb, az Isteni Pár dicsőségéért éltek akkor életetek csodálatos és örömteli lesz, s ez a legkiválóbb felajánlás. Tehát ne feledkezzetek meg erről a két dologról, amivel rendelkeztek, az egyik az életetek a pránátok, a másik pedig a szeretetetek, a prémátok, s mindezeket Rádhá és Góvinda lótuszlábainál kell felajánlanunk. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2024. nyári lengyelországi tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A nagy lelkeknek, a mahádzsanákak, akik a helyes úton járnak egyik jellemző tulajdonsága a kegyesség. S ebből adódóan olyan együttérzőek, hogy a Földet és embertársaikat szemlélve, összeszorul a szívük, olyannyira, hogy könnyek záporoznak a szemükből. S könnyeikkel nem csak a mellkasukat, hanem a földet is eláztatják. Mégis, haladnak tovább, próbálva követni azt az isteni útmutatást, invitálást, mely elhívta őket. S így a könny áztatta föld, mely sárrá változott, őrzi és mutatja lépteik nyomát. Mahádzsano jéna gatah sza pantháh – tehát bármit is tesz, bármiről is gondolkodik egy mahádzsana, az követendő mérce, eszmény a számunkra, és bármilyen érzések töltsék is be a szívét, a legfőbb vágyunk az legyen, hogy abba az érzéskörbe bebocsátást nyerjünk.
Tehát a mahádzsanákat követve nagyon hamar ti is átmadzsanává válhattok, kis lelkekké. Viszont Krisna szereti a parányi dolgokat, az újonnan érkező érdeklődőket. A szentírásokban olvashatjuk, hogy Őt nem teszik elégedetté a Vaikuntha-béli gazdag felajánlások, viszont, patram puspam phalam tódzsam[1] – „Ha valaki szeretettel és áhitattal áldoz Nekem egy levelet, virágot, gyümölcsöt vagy egy kis vizet, Én elfogadom azt.” S amikor ezt a verset olvassuk, akkor azt gondolhatnánk, hogy ‘Igen, ez a krisna-bhakti egy nagyon takarékos vallás. Kis víz, némi virág és a Jóisten máris boldog, szóval könnyen megvásárolhatjuk az Ő elégedettségét! ‘Igen!!! Ez a vallás kell nekem, kis befektetés, nagy nyereség’! Haszonelvűen gondolkozunk még a lelki dolgokban is, hiszen a sásztrák is alátámasztják, s még maga Krisna is elismeri, hogy „Rendben, adj egy kis vizet, s Én elégedett leszek azzal is.” Viszont megnéztétek már, hogy mi a következő vers? „És minden egyebet! Ajánld fel Nekem mindazt, amit cselekszel, eszel, elajándékozol, gondolsz, valamennyi vezekléseddel együtt.” Látjátok, Ő igencsak trükkös valaki! ‘Adj Nekem egy kis valamit, aztán pedig, add Nekem mindenedet!’ Azt hiszem mindannyiónkat rászedtek. Először megpróbáltuk odaadni a kisebb dolgokat, egy kis vizet, most meg Várja a többit  – „Ajánld fel Nekem mindenedet, amid csak van.”
S mi az, amitek van? Azt mondják, hogy egy nyugati háztartásban átlagosan 10000 különböző tárgy található. De amikor hazamentek, kérlek ne kezdjétek el számolgatni egyesével ezeket, egy kettő, három…, mindannyiunknak úgyis túl sok van. Végső soron csak két dolog az, amivel itt a Földön rendelkezünk, csak kettő, az egyik az életünk, a másik pedig a szeretetünk. A pránánk, és a prémánk. Csupán ezzel a két dologgal rendelkezünk. Tehát valójában mit is jelent ez az ‘All in ’, avagy: ‘Mindenemet odaadom, egyszer s mindörökre’, csak ezt a két dolgot jelenti. Kis víz, némi virág, amit külsőleg adhatunk, értéktelenek, semmi különös. ‘Mindazt, amid csak van’, ez a saját kincsetekre, az életetekre, és az életetek lényegére vonatkozik, ami a szeretetetek. Csak ezt a két dolgot kell odaadnunk.

((folytatása következik)

1. Bhagavad-gítá, 9.26.

(Szvámí Tírtha, 2024. nyári lengyelországi tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Az eszmények csak az idealista embereket motiválják. Az emelkedett eszmények, csak a lelki elitet, a magas színvonalú embereket fogják motiválni. S mit gondoltok, hogyan lesznek a nagy lelkek, a mahádzsanák? Mi a véleményetek erről?
Válasz: Követik a tanítómestert.
Szvámí Tírtha: Igen, mivel ha követjük a mahádzsanákat, akkor a helyes úton járunk, és hamarjában mi is mahádzsanákká válhatunk. Tehát, mahádzsano jéna gatah sza pantháh[1] – követnünk kell a nagy lelkek nyomdokait, és nagyon szerencsések vagyunk akkor, ha van szemünk meglátni ezeket a lábnyomokat.
De kik is a mahádzsanák, hogyan lehet őket felismerni? Biztos vagyok abban, hogy már jópár fontos versét áttanulmányoztátok a Gítának, az elejétől a végéig, de mi a helyzet a Gítá középső részével? Mely versek találhatók a Gítá közepén? Igen, helyes, mahátmánasz tu mám pártha[2]… Tehát Krisna a Gítá közepén az emberről szól. A bhaktáit, a híveit helyezi a figyelem középpontjába. Hát nem gyönyörű? A legfelsőbb Úr a mahátmákat, a nagy lelkeket dicsőíti, rájuk irányítja a figyelmünket, és nagyon szépen ecseteli az ismertetőjegyeiket. „Ők feltétel nélkül szolgálnak Engem, véget nem érő bhadzsanával és szüntelen odaadással zengik dicsőségem.”[3] A kilencedik fejezetnek ebből a verséből megérthetjük, hogy mi van egy mahádzsana figyelmének a középpontjában, hogyan viselkedik, miként foglalják le magukat teljesen a Legfelsőbb Úr szüntelen és önzetlen szolgálatában.
Szóval, ha mahádzsanákká szeretnénk válni, akkor az első lépés, a megfelelő követés. A második lépés pedig az, hogy meginvitáljuk, illetve elsajátítjuk ennek a zavartalan, teljes odaadással történő szolgálatnak, és az állandó dicsőítésnek a képességét. Tehát ilyen elfoglaltságok kellenek ahhoz, hogy nagy lelkekké váljunk. Természetesen, ez nem egy anyagi ambíció, hogy nagy léleknek tekintsenek bennünket, mivel mi a szolgák, szolgáinak a szolgái akarunk lenni. Mégis tudjuk, hogy ez a megfelelő módja annak, hogy mahádzsanává váljunk. S  azon nyomban, hogy a legutolsókká váltok a sorban, azt fogjátok tapasztalni, hogy mindenki mögétek akar majd sorakozni. Önmagunk ilyen fajta valódi lelki önazonosítása, és az igazi alázat automatikusan az első sorba repít bennünket. Szóval egy nagy lélek ilyen tettekkel foglalatoskodik, így viselkedik, ilyen tulajdonságok jellemzők rá. Mindig kapcsolatban áll a Legfelsőbbel, egy pillanatot sem mulasztana el ebből az isteni ölelésből.

(folytatása következik)

1. Mahábhárata, Vana-parva  313.117.
2. Bhagavad-gítá 9.13.
3. Bhagavad-gítá 9.14.

(Szvámí Tírtha, 2024. nyári lengyelországi tanításából)

Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek veletek, és ez nem csak amolyan illemtudó szófordulat, hanem egy igazán szívből jövő üdvözlés. Először is szeretném kifejezni hódolatomat Srípád Tripurári Mahárádzs előtt, aki egy kedves hittestvére volt lelki tanítómesteremnek.  A vele való találkozás által kicsit a tanítómesteremmel is találkozhattam. Ez egy elég intenzív emlékezetes pillanat volt, nemcsak a múltba, hanem a jövőt illetően is. S mint tudjátok, a múlt és a jövő találkozási pontja a jelen. Ha itt és most részesülni tudunk ennek a valódi szádhu-szangának az áldásában, akkor ily módon magunkhoz ölelhetjük a lelki életünknek mind a múltját, mind pedig a jövőbeli távlatait. Ez a prajódzsanánk, kapcsolatunk az örökkévalósággal, az örök élettel. Számunkra az emlékek nem csupán a múltra való emlékezést jelentik, nekünk az emlékezet, a szmarana olyan, mint a lelki tevékenységekkel való állandó foglalatosság.
Úton idefelé azon gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék. Ti már évek, ha nem életek óta gyakoroljátok a bhakti jógát, mit is tehetnék hozzá a megtapasztalásaitokhoz, a megvalósításotokhoz? Már tudtok mindent, legalábbis többnyire, amit fontos tudni, mivel valójában ez a folyamat, nem csak a tudásról, hanem sokkal inkább az érzésekről szól. S azt mondják, hogy az út, melyet a jelenlegi helyzetünktől Srí Guru lótuszlábáig bejárunk, sokkal hosszabb, mint ami a Gurutól az Isteni Párig, Rádhá-Góvindáig tart. Ez annyit jelent, hogy ha sikerül oltalmat nyernünk a lelki tanítómesterünk lótuszlábánál, akkor azzal, a hazafelé, a vissza Istenhez vezető út nagyobb részét már megtettük. Ebben az értelemben nagyon szerencsések vagytok, hogy ilyen nagy lélek oltalmát élvezhetitek, aki egy kivételes generációnak volt a hithű tagja. Ő képes volt Szvámí Sríla Prabhupád és Sríla Srídhar mahárádzs személyes áldását és a velük való kapcsolatot közvetíteni, akik, ki tudja, talán egyszer egy évszázadban, vagy egyszer egy júgában jönnek el. E nagy lelkek, a mi reménységeink, és a sásztrák azt mondják, hogy: mahádzsano jéna gatah sza pantháh[1]. A vallás, a dharma útját a mahádzsanák, a nagy lelkek lábnyomai jelzik, akik kiválóan ismerik a lelki ragaszkodás mélységes érzéseit, és akik készek útjelzőket hagyni a számunkra, hogy követhessük azokat. Ha annyira nagy szentek vagytok, hogy a föld felett lebegtek, akkor nem hagytok lábnyomokat. Kicsit lejjebb kell ereszkednetek, hogy megérintsétek a földet, s így, akik utánatok jönnek olvasni tudnak majd a jelekből, és láthatják, hogy merre tartottatok.
S ez nagyon fontos, mert nem az a kérdés, hogy „honnan jöttök”, hanem a valódi kérdés az, hogy mi a célotok, hová tartotok, mi az eszményetek. Ahogy Sríla Srídhar mahárádzs mondja: „Az ember az eszményei alapján ismerszik meg”. Ha magas eszményeink vannak, akkor valószínűleg nagyon hamar magas szintűvé válik a gyakorlatunk, a lelkesedésünk, és a megvalósításunk is. Ha alacsonyak az eszményeink, akkor mi is úgymond másodosztályúak vagyunk. Ha ugyan magasak az eszményeink, de mi magunk nem vagyunk igazán kiemelkedőek, akkor is legalább az eszményeink magasak. S remélhetőleg hamarjában magukkal ragadnak, meginvitálnak ezek az eszmények, és a nagy lelkek közé emelnek bennünket. Az embereket általában a céljaik motiválják. Nektek vannak céljaitok? Úgy hiszem mindannyiunknak vannak. Túl akarom élni a mai napot, el akarom dzsapázni a köreimet, ezek is lehetnek célok, rengeteg célunk van. De el kell mondjam nektek, hogy a célok azok kicsik, és parányiak. Válasszunk eszményeket, amelyek emelkedettek. Találjunk egy olyan magas és értékes eszményt, ami útjelzőként, fényes csillagként fog ragyogni előttünk az egész életünk során. Egy ilyen eszmény örökre velünk marad, s mi is vele maradunk örökre. Elválaszthatatlanok leszünk egymástól.

(folytatása következik)

1. Mahábhárata, Vana-parva 313.117.

(Szvámí Tírtha, 2018. május 10-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mialatt a szolgálatainkat, misszós-, illetve ásrami tevékenységeinket végezzük, megtisztul a tudatunk, és megértjük, hogy ‘Ki vagyok én’. Egyszer egy delhi-i ásramban jártunk, ahol a helyi gurudzsí azt mondta, „Én bárkinek meg tudom törni a hamis egóját 10 nap alatt.” Hogy miként? Nagyon egyszerű: minden este 200 embernek osztanak  praszádamot. Ha másokat szolgáltok, akkor automatikusan nagyon alázatos helyzetbe kerültök, ami rendkívül jó, mert  ez majd megszabadít az összes hamis tévképzettől. Sríla Srídhár mahárádzs ásramában csak idősebb, szenior brahmacsárík osztották a praszádamot. Azt gondolhatnánk, hogy az ételosztás egy nagyon alacsony szintű szolgálat, ellenben  a  praszádam nem étel, hanem Isten kegye. S ki az, aki Isten kegyelmét tudja közvetíteni a számunkra? Csakis a legkiválóbb személyek! 

Tehát ezért ülünk itt a tanításokon, hogy tanuljunk valamit. Gurudév azt mondta, „Először azt kell megtanulnotok, hogy figyelni kell a tanítás alatt.” Majd hozzátette, hogy, „Később pedig azt, hogy mindig figyelni kell.” Hiszen mi egy ácsárját akarunk követni, és nem olyasvalakit, aki tökéletes előadásokat tart. A profi lecketartó ragyogó tanításokat ad, majd utána visszatér az anyagi teendőiehez, a magánéletéhez. Viszont nekünk egy ácsárjára van szükségünk, aki az élete példájával tanít. Ezért alázatosan arra kérlek benneteket, hogy ti is váljatok ácsárjává, hogy mások jó példái lehessetek. Nem szükséges bölcs tanítóvá vagy meggyőző szónokká válnotok. Legyetek szép példaképek, és jó emberek. Azonban egyszerűen csak jó emberré válni, az nem elég! Különböző vallások tagjai segíthetnek másokon azért, hogy kedves emberekké váljanak, de tőletek más váratik el! Nektek lelki emberekké kell válnotok, hogy közelebb kerüljetek az eredeti lelki önvalótokhoz. S akkor majd onnan merítitek a boldogságot, fényesen fogtok ragyogni mások számára. Az ácsárja jelentése az, hogy először gyakorol, s azután prédikál. 

Nem igazán vagyok biztos abban, hogy ez kielégítő választ adott a kérdésre, hogy miként határozzuk meg magukat, hogy kik is vagyunk valójában, és hogy miként tudunk mindig ebben a tudatban maradni? Úgy hiszem, ha szolgálataink – mantrázás, különböző gyakorlati tevékenységek, szervezés – közben sikerül ráéreznünk a hangulatra, akkor egy nagyon finom tisztulás megy végbe rajtunk, ami által közelebb kerülhetünk a lelki önvalónkhoz. Mások szolgálatával pedig, a saját lelki javunkat is szolgáljuk. Általánosságban azt mondhatjuk, ahogy tisztul a látásmódunk, úgy egyre finomabban fogjuk látni a bhaktákat magunk körül, beleértve a tanítómesterünket is. Többnyire azt szoktuk mondani, hogy a guru, magának Istennek a kiterjedése, hiszen ez egy isteni funkció. Viszont remélhetőleg idővel, még finomabban fogjuk látni és megérteni az ő személyiségét, hogy miként is vesz részt ő a szolgálatban, és hogy milyen hangulatban van a Legfelsőbbel. Ehhez pedig nagyon közeli kapcsolatban kell lennünk vele. 

Viszont egyszer, 1984. áprilisában, azt hiszem 24-én, Gurudév azt mondta, „nincs szükség arra, hogy a tanítómester személyiségét vizsgálgassuk, mivel sohasem fogjuk tudni megérteni őt! Jobb, ha inkább követjük az utasításait, illetve ott vagyunk körülötte.” Ezért remélem, hogy el fog jönni az az idő, amikor végre feladjuk ezt az elméleti erőfeszítésünket, és végre követjük az ácsárjáink tanácsait: ámi tó’ kángála, ‘krsna’ ‘krsna’ boli'[1] – „Krisna, Krisna- mondom, míg szaladok a nyomodban!”

A szolgák szolgáinak a szolgája 

(Szvámí Tírtha, 2018. május 10-ei szófiai tanításából)

Krpadhamá kérdése: Gurudév, még korábban említetted azt, hogyan határozzuk meg magunkat, illetve különböztessük meg attól, hogy mik nem vagyunk: ‘Nem vagyunk sem az anyag, sem az elme, sem a test, sem az intellektus’. Majd tanítottál egy olyan módszert, melynek segítségével pozitívan tudunk viszonyulni mindehhez, mégpedig úgy, hogy arra összpontosítunk, hogy a tanítómesterünk szolgái vagyunk. Azt szeretném kérdezni, hogyan tudjuk mindig ilyen szellemben végezni a szolgálatainkat, hogy megvalósítsuk, illetve meg is haladjuk a különböző fejlődési szinteket, mivel néha csak egy elméleti tagadásig jutunk? 

Szvámí Tírtha: Nos, minden tanítás, minden jótanács arról szól, hogy pozitív szellemben végezzük a szolgálatainkat azért, hogy eljussunk a lelki önvalónkhoz. A gyakorlatban ez pedig úgy néz ki, hogy ‘Egy szent szolgájának tekintem magam’ – úgy hiszem ez így valóban működőképes. Miért? Mivel Maháprabhu is valami nagyon hasonlót mondott: „Én nem vagyok sem bráhmana, sem ksatrja, se ez, se az nem vagyok, hanem a szolgák szolgáinak a szolgája vagyok.” Tehát ez a mi célkitűzésünk, hogy ebbe az alázatos hangulatú szolgálatba nyerjünk bebocsátást. Ugyanis, ha a léleknek, az átmannak, csak egy teológiai definícióját kapjuk, tehát, hogy ez egy lelki transzcendentális energia, azt nagyon nehéz a gyakorlatban alkalmazni. Hiszen ez egy elméleti meghatározása a léleknek, de hogy mit tegyünk ebben a helyzetben, arra nem ad választ. Ezért itt és most a bhakták körében fel kell vennünk egy olyan gyakorlati szolgálói szerepet, amellyel aztán eljuthatunk a lelki megvalósítás szintjére.  

Ha mondjuk Ambarish mahárádzs példájára gondolunk, aki egy király volt, és mégis saját maga végzett különböző szolgálatokat Krisna számára, akkor úgy hiszem mi is alkalmazhatjuk a különféle adottságainkat az Úr szolgálatában. Például kész volt a kormányzással járó feladatokat a minisztereinek átadni, de sohase mondott volna le, vagy bízta volna másra az Úr szolgálatát, azt mindig saját maga végezte. 

Tehát az önvalóra való rátalálással kapcsolatban hallottunk különböző történeteket. Emlékeztek arra a bhaktára, akit a tanítómestere, nem egy nagytekintélyű szannjászíhoz küldött, akitől bonyolult tanításokat hallhatott volna, hanem az egyszerű kertész bhaktához. Egy dolgot sohasem tudhatunk, hogy ki Krisna kedvence? Efelől sohasem lehetünk biztosak. Ezért kell minden bhaktát nagyon tisztelnünk. Lehet, hogy azt gondoljátok valakiről, hogy ‘Ó, ez a valaki teljesen hasznavehetetlen’, de meglehet, hogy Krisnának ő a legkedvesebb bhaktája. Esetleg azt mondhatjátok, ‘De hiszen ő még egy verset sem tud idézni a Gítából.’ Viszont Krisnának nem tudós bhakták kellenek, azokból van elég, de a legkedvesebb barátait, és a többi kedves hívét, azokat mindig keresi. Ezért mindenkit a helyzetének megfelelően kell tisztelnünk, értve ez alatt az ideiglenes, és a végső lelki helyzetét egyaránt. Tehát, ha az alapvető hozzáállásunk az, hogy ‘Mindenkit egyformán szeretnék tisztelni,’ az egy nagyon biztonságos helyzet. Ily módon sohasem veszíthetünk, ha mindenkit a helyzetének megfelelően tisztelünk. S ha valamennyi embertársunkra, illetve valamennyi élőlényre a lelki helyzetének megfelelő tisztelettel tekintünk, akkor azáltal egy még tisztább látásmódra tehetünk szert.  

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 13.80.

(Szvámí Tírtha, 2018. május 10-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Ha megengeditek ma szeretnék elmesélni egy büszkeségről szóló történetet, ami Nárada Munival kapcsolatos. Ő egy nagyon különleges személy, akit azzal átkoztak meg, hogy ne tudjon sokáig egy helyen tartózkodni, így állandóan vándorolni kényszerül a világban. Úgy hiszem a szannjászík Nárada tanítványai lehetnek, mivel számukra is azt tanácsolják, hogy ne tartózkodjanak huzamosabb ideig egy helyen. A hagyomány úgy tartja, hogy tanyán – egy tehénfejésnyi ideig, egy kisebb faluban – egy napig, egy kisvárosban – három éjszakányit, míg egy nagyvárosban – öt éjszakát tanácsos maradni. Szóval úgy sejtem, hogy lassan innen is tovább kell állnom, bár Szófia elég nagynak számít!

Tehát ez a történet Nárada Muniról szól, aki a bhakti apostolának számít. S ekkor felmerülhet bennetek a kérdés, ‘Hogyan lehetséges az, hogy Isten egy hírvivőjét megátkozzák? Várjunk csak egy kicsit, akkor ha én is csatlakozom a tiszta istenszeretet folyamatához, a préma-bhaktihoz, és netán én is majd egykor a bhakti apostola leszek, akkor történetesen engem is megátkoznak majd? Nos, ez esetben, jobban teszem, ha kétszer is meggondolom, hogy belefogok-e ebbe a folyamatba! Ha itt erre számíthat egy ilyen kaliberű isteni hírnök, akkor jobb, ha egy másik vallást választok, és inkább keresztény leszek!’ Már megbocsássatok kedveseim, de emlékeztek mi történt az apostolokkal? Ott nem csak átok volt, hanem keresztrefeszítés is! Szóval bárhová is mentek, az ottani valósággal szembe kell néznetek.

De ez most mindegy is, térjünk vissza Nárada Muni történetéhez, aki egy igencsak ellentmondásos személyiség. Egyrészt teljes mértékben tudatos az Isteni valóságról, másrészt bárhol is jelenik meg, ott igencsak felkavaródnak, és beindulnak az események. Itt-ott elhint néhány dolgot, illetve valamire inspirál valakiket, majd hirtelen felkavaródnak a történések. Nos, ez alkalommal megpillantott egy földművelő parasztot, egy kertészt, aki reggelente Krisnához imádkozott: „Ó, Kedves Uram, annyira szeretlek! Kérlek áldj meg, hogy szépen végezhessem a napi kötelességem.” Még pár percig imádkozott, majd nekilátott a munkának. Majd mikor este a fáradságos nap után hazatért, ismét imáiba merült: „Ó, Kedves Uram, köszönöm, hogy ma is megtapasztalhattam végtelen kegyelmed!”

Nárada ekkor felháborodva így szólt: „Na, ez meg micsoda? Ez lenne az uttama-bhakti? Milyen nyomorúságos szolgálat ez, egész nap csak kétszer gondol az Úrra! Egy kis ima reggel, meg este, máskülönben meg egész nap csak a dolgaival van elfoglalva. Hogy lehet az, hogy csak ennyit csinál?” Nos, ezt el is panaszolta Krisnának. „Érted? Vannak ilyen emberek, akik egész nap csak kétszer gondolnak Rád! Elképesztő! Nem is értem, hogy történhet meg ilyen.” Mire Krisna így felelt: „Igen, előfordul, hogy vannak olyan személyek, akik mélységes majában vannak. Apropó, kedves Náradám tudnál nekem segíteni egy kicsit?” Nárada így felelt: „Igen, örök szolgád vagyok, mindig a dicsőséged zengem, kész vagyok szolgálni Téged, mondd mit tehetek Érted?” Ekkor a következőt kérte tőle Krisna: „Nos, itt ez a kis pohár víz”, – ami gyakorlatilag csordultig tele volt, „Megtennéd Nekem, hogy körbeviszed ezt a pohár vizet az egész városon úgy, hogy egy csepp se folyjon ki belőle?” Erre Nárada azt felelte, hogy, „Természetesen, körbeviszem.”

Mint tudjátok Krisna körül, főleg Nárada Muni esetében, akiről számtalan sok más hasonló történet is szól, megváltoznak a dimenziók. Például, néha Nárada csak egy pillanatra elgondolkodik, közben pedig jugák telnek el. Máskor meg azt gondolja, hogy, ‘Ó, ez csak egy kis falu itten, fél óra alatt körbejárom’, miközben valahogy kitágulnak a dimenziók. Nos, ez esetben is ez történt, Nárada elindult, hogy körbevigye a poharat, de az út egyre csak hosszabb lett. Így aztán egy egész napba telt mire körbejárta a falut. Reggel elindult, és este ért vissza. Teljesen leizzadt a nagy igyekezettől, hogy egy csepp se hulljon ki a pohárból, de végül is sikerrel járt. Úgyhogy nagy örömmel ment Krisnához, hogy elújságolja az örömhírt, „Nézd Kedves Uram, itt a pohár.” Mire Krisna így felelt, „Ó, ez igazán csodálatos, de kérdezhetek tőled valamit? Miközben vitted a poharat, hányszor gondoltál Rám közben?” „Hogy Rád gondoltam volna?! Egyszer sem! Minden figyelmemet a pohárra szenteltem, nehogy kiloccsanjon a víz. Nem tudtam még Rád is gondolni, egyfolytában a vizet figyeltem.” Erre Krisna így felelt, „Szóval, vannak ilyen emberek, akik még csak kétszer sem gondolnak Rám!” Nárada azonnal megértette, hogy a büszkeség hibájába esett, egy olyan embert kritizált, aki ugyan, csak reggel, és este imádkozott Istenhez, de közben minden figyelmét az Úr szolgálatának szentelte.

Ezért a folyamatunkban, nagyon ajánlatos még az ilyen ártatlan kritikáktól is tartózkodni. A dolgokat általában kritikával illetjük, miért is ne szabaduljunk meg ettől a rossz szokástól? Ahogy mások működnek, az az ő dolguk, a miénk pedig az, hogy a saját feladatunkat végezzük a  magunktól telhető legtökéletesebben.

(Szvámí Tírtha, 2018. május 10-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A tiszta bhakti mentes mindenféle szennyeződéstől. Ezt a lelki gyakorlatok megfelelő módú végzésével tudjuk elérni, és ezért igyekszünk, minden erre irányuló utasítást követni. Ilyen például az étel megszententelése, mivel ez is egy energia bevitel, és ha nem tiszta energiákat juttattunk a testünkbe, az megzavarja az elmét, ez ilyen egyszerű. Viszont ez nem csak a bejuttatott táplálékkal, hanem a gondolatokkal kapcsolatban is igaz. Ezeket is kell tudnunk szelektálni. Kerüljétek a konfliktusokat, ne a rossz híreket adjátok tovább. S mi szolgálja ennek a belső mentális tisztaságnak a megtartását? Az, ha nem mi vagyunk a rossz hírek hozói. Kijelenthetjük, hogy ennek az egész információs forradalomnak a mozgatója a rossz hírek, konfliktusok, botrányokok terjesztése. Miért legyünk részesei ennek mi is?
Tehát, válogassátok meg, hogy mit engedtek be az elmétekbe (input), illetve az is fontos, hogy mit adtok tovább (output). Viszont arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy nagyon meg kell válogatnunk a lelki információkat is. Válasszátok a legkiválóbbat, ne érjétek be kevesebbel! S ezzel kapcsolatban egy nagyon jó tanácsot kapunk Beinsa Duno bolgár mestertől, bár meglehet, hogy ezt kicsit nehezebb lesz elfogadni a jelen lévő férfiaknak, mint a hölgyeknek. Nos, ő azt mondta, hogy ha a férjetek gyémántgyűrűt szeretne vásárolni nektek, ne elégedjetek meg holmi másodosztályú zárványos gyémánttal, a legtisztábbra vágyjatok! Tehát, akkor mi a mai tanítás lényege? Az, hogy a legszebb gyűrűt kell akarnunk? Azt hiszem ezt meg fogjátok jegyezni. Kedves férfitársaim, sajnálom, hogy ilyen tanácsot kell, hogy adjak, de értsétek jól ennek a lényegét, bármit is teszünk, bármire is törekszünk, bármi is a célunk, ne érjük be a csupán másodrangúval. Válasszuk mindig a legkiválóbbat, mert ha így teszünk, akkor képesek leszünk arra, hogy a legjobbat is adjuk mindenből. A tiszta forrásból származó, tiszta tanítás, egy tiszta bhakta felé – ez a legtökéletesebb kombináció.
A legtökéletesebb szolgálat azt jelenti, hogy a legjobbbat, a legtisztábbat, a leglényegesebbet adjátok magatokból. S a kérdés az, hogy mi ez?
Válasz: A szívünk, a lelkünk.
Szvámí Tírtha: Tudjátok, hogy csak két dologgal rendelkezünk igazán, a pránával és a prémával – az életünkkel, és a szeretetünkkel. Ez a két legértékesebb dolog bennünk, és ezek azok, amiket oda kell szentelnünk az Isteni Párnak. Ne tartsuk meg magunknak, mivel azt mondják, hogy amit nem adunk oda, azt előbb vagy utóbb el fogjuk veszíteni, úgyhogy jobb, ha inkább odaadjuk. A legtökéletesebb szolgálat, mentes mindenféle szennyeződéstől, ezt hívják tiszta odaadásnak, vagyis uttamá–bhaktinak.
S még egy nagyon fontos verset szeretnék idézni Csaitanja Maháprabhutól, a mi személyes megmentőnktől, atah srí-krsna-námádi na bhavéd gráhjam indrijaih, szévónmukhé hi dzsihvádau szvajam éva szphuratj adah[1] – „Az anyagi érzékek nem képesek felfogni Krisna Szent Nevét, formáját jellemvonásait. Amint a feltételekhez kötött lélek Krisna-tudatára ébred, az Ő szolgálatát végzi: szévónmukhé. Szent Nevét énekli, ételmaradékát ízleli, így a nyelve megtisztul és lassanként megérti, kicsoda Krisna valójában.” Ez arra fogja ösztönözni Krisnát, hogy feltárja Önmagát. Miért? Mert Őt elégedetté teszik ezek a szolgálatok. Ebből megérthetjük, hogy mi a lelki élet sikerének a kulcsa. Nem csak a mi törekvésünk szükséges, bár az is kell, elengedhetetlen, de a kegyelem által válik lehetségessé. Ezzel a szolgálatteljes hozzáállással győzhetjük le az anyagi érzékeket, korlátozott megértésünket, és démonikus eltévejedéseinket. Majd ezt követően haladhatunk a megfelelő sorrendben tovább. Tehát simogassuk a macskát a fejétől kezdve és ne fordítva. Teljes alázattal arra kérlek benneteket, hogy, ha legközelebb megsimogattok egy macskát, akkor jusson eszetekbe az, hogy Isten szolgálatának megvan a helyes sorrendje.
Maháprabhu azt mondja, hogy kírtaníjah szadá harih[2] – „Az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krisna Szent Nevét”. Hogyan lehet azt állandóan zengeni? Nos, ehhez egyfajta teljes megtisztulásra van szükség, amikor már nem csak a fizikai száj az, ami a napi gyakorlataink során zengi a Szent Neveket, hanem lehetségessé válik az is, hogy a biológiai működésünk  ritmusa is a legfelsőbb valósággal lesz összhangban. A bhakták szívverése másról árulkodik, mint a hétköznapi embereké. Rá-dhá, Rá-dhá, Rá-dhá, Kris-na, Kris-na, így hangzik a bhakták szívverése. Engedjétek, hogy Krisna beköltözzön a szívetekbe, és a többit majd Ő elvégzi.
Atah srí-krsna-námádi – Ő az érzékekkel el nem érhető. Védésu durlabham[3] – a Védákon keresztül elérhetetlen marad. De a lélek makulátlanul tiszta odaadása által átma-bhaktau – könnyen kapcsolatba kerülhetünk a Legfelsőbbel.

(folytatása következik)

1.    Csaitanja Csartámrta, Madhja-lílá, 17.136.
2.    Siksástakam, 3.
3.    Brahma-szanhitá,  5.33.

(Szvámí Tírtha, 2018. május 10-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Az együtt töltött napokban, felidéztünk néhány tanítást a Szent Név tisztító erejéről, szépségéről, illetve abban is egyetértettünk, hogy folyamatunk a kezdeti hittől az istenszeretet eléréséig tart. Ám mi jellemző az odaadásra, milyen a valódi odaadás? Sríla Rúpa gószvámí, a bhakti, a tiszta istenszeretet következő leírását adja: anjábhilásitá-súnjam gjána-karmádj-anávrtam ánukúljéna krsnánusílanam bhaktir uttamá[1]. Vagyis, „A tiszta odaadás vagy uttamá–bhakti nem más, mint a Legfelsőbbnek, Krisnának olyan szolgálata, amely nemcsak kedvező, de mentes a gyümölcsöző tettektől (karma), a személytelen léten való spekulációtól (gjána) és minden egyéb önző érdektől.” Tehát a tiszta odaadás mentes mindenféle szennyeződéstől. Ez egy örökké létező folyamat, mely olyan tiszta, hogy a közelébe sem férnek a jelen kor ártó erői. Tehát ezért ajánlatos, hogy nagy óvatossággal, és tiszta szándékkal közelítsünk ehhez a folyamathoz. Odaadásunk legyen a lehető legtisztább, s még egy kicsivel több is, hogy feszegessük a határainkat.

Sem a gjána-karma, a mentális spekuláció, sem semmilyen gyümölcsöző cselekedet nem  szennyezheti be a Krisna utáni kutatásunkat. Az ánukúlja, jelentése kedvező, tehát a dolgok általánosan elfogadott értékrendje szerinti legkedvezőbb. Hogyan is kell ezt érteni? Vegyünk egy egyszerű példát. Társadalmilag elfogadott, ha a férj egy magasabb kasztba tartozik, mint a feleség, ezt hívják anulóma házasságnak. Viszont, ha a feleség származik egy magasabb kasztból, a férj pedig egy alacsonyabból, azt már pratilóma házasságnak hívják, tehát ami a általánosan elfogadottal ellentétes. Nos, hogyan is értsük meg ezt a pratilómát? Ha mondjuk van egy macskátok, akkor azonnal meg fogjátok tudni érteni. Hogyan lehet egy macskát simogatni? Azt szereti, ha a fejétől a farkáig simogatjuk. Viszont, ha visszafelé, a farkától a fejéig simítjuk, akkor azonnal el fog szaladni. Tehát a fejétől a farkáig való simogatás az anulóma, az elfogadottnak megfelelő, amilyen irányba nő a szőre.

Nos, akkor mi is az a pratilóma? A pratilóma a megbotránkoztató, vagy negatív eltévelyedés, amikor nem ismerjük a helyes irányt, illetve amikor az Isten iránti szolgálatunk, a mentalitásunk ellenkezik az elvekkel. Amikor az alacsonyabb rendű, átveszi a magasabb rendű pozícióját, ez ellenkezik az általánosan elfogadottól. És mi az anulóma? Amikor a megfelelő irányba simogatjuk a macskát. Ez a helyes, isteni irányultság, amikor úgy végzitek a dolgokat, ahogy azoknak lenniük kell. Rend van a világban, semmi sem véletlen! Néha nem látjuk ezt a belső rendet, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.

Tehát Krisna szolgálatának kifogástalannak, általánosan elfogadottak kell lennie. S miként teremthetünk az elménkben, a tudatunkban ilyen egyre kedvezőbb körülményeket, s hogyan teremthetünk egyre magasabb szintű harmóniát önmagunk és a legfelsőbb között? Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré. A tiszta fohász, később pedig a tiszta dicsőítés fogja megtisztítani a szívünket a megfelelő arányban.

Kérdés: Azt mondtad, hogy „tiszta fohász, később pedig a tiszta dicsőítés”. Mondanál erről pár dolgot?

Szvámí Tírtha: Úgy értettem, hogy először általában lelki cselekedeteket végzünk a saját érdekünkben: ‘Meg szeretném tisztítani saját magamat, meg akarom szüntetni a karmámat, szeretném elérni a megvilágosodást’, és így tovább. Ez nem rossz, mert egy reális kezdet, hiszen még a lelki törekvéseink, lelki vágyaink is a felsőbb valóságtól függnek, tehát onnét akarjuk a megvilágosodásunkat, a lelki beteljesedésünket. Később azonban el kell jutnunk odáig, hogy már megfeledkezünk önmagunkról, és a fohászainkat dicsőítéssé változtatjuk. Meglehetősen sokáig velünk kezdődik, illetve ér véget a történet, de valójában, ez a történet Velük kezdődik és Velük is ér véget. El kell jutnunk idáig, s akkor a mantránk már nem önmagunk megtisztulásáért szóló ima lesz, hanem inkább egy csodálatos tavaszi réten történő hajnali virággyűjtés, hogy elvihessük ezeket a virágokat az Isteni Pár lótuszlábához. A tökéletesség elérésének, karma megszüntetésnek, vagy felszabadulásnak ott már nincs helye. Egyszerűen elégedetté tesz e virágok gyűjtése. Feledkezzetek meg önmagatokról, egyszerűen csak szenteljétek oda magatokat az Isteni Párnak. Ezt hívják odaadó szolgálatnak, adjátok oda magatokat. S nem mondanám, a kezdeti fohászokat önösnek, mert szükséges, hogy megtisztuljunk, de ez még rólunk szól. El kell jutnunk odáig, hogy mindez „Róluk szóljon”.

(folytatása következik)

1. Bhakti-raszámrta-szindhu 1.1.11.

(Szvámí Tírtha, 2018. május 10-ei szófiai tanításából)

Néha azt gondoljuk, hogy már valamit megértettünk a lelki gyakorlatok fontosságából, bár kétlem, hogy teljesen és igazán mélyen képesek lennénk felfogi azt, mégis közelebb kell kerülnünk ehhez a valósághoz. Úgy hiszem mindannyian egyetérthetünk abban, hogy a végső dolgok mindig rendkívül egyszerűek: lélek vagyok, Istenhez tartozom, és eleven, szeretetteljes kapcsolat fűz össze bennünket. Ez így egyszerű, ugye? Igen. S vajon könnyű ezt megvalósítani? Igen! Igen! Ne mondjátok azt, hogy „nem”! Mondjatok „nemet”, a „nemre”! A mi filozófiánk az, hogy „igen”-t mondunk. Így van?

Válasz: Igen!

Szvámí Tírtha: Köszönöm, nagyon gyorsan tanultok! Bár az emberek általában épp fordítva vannak ezzel, nagyon lassan tanulnak, és rendkívül gyorsan felejtenek. Előfordul, hogy 20 évbe telik megvilágítani valakinek egy adott dolgot, amit aztán azonnal elfelejt. Viszont Krisna azt mondja a Gítában, hogy „A bhaktáim függetlenek a dolgok általános menetétől”[1]. Jórészt úgy történnek a dolgok, hogy nagyon lassan tanulunk, és nagyon gyorsan felejtünk, de miért is ne változtathatnánk ezen, miért ne lehetnénk függetlenek attól, ahogyan a dolgok általában történnek? Jobbára mi jellemző a kali-jugára? Erre a korszakra a nézeteltérések, veszekedések, tévképzetek, képmutatás, illetve a lelki dolgok iránti lustaság a jellemző. Akkor miért is ne változtassuk meg a dolgok általános menetét? Miért is ne tanuljunk gyorsan és sohase felejtsünk el semmit? Miért ne legyünk függetlenek a három guna befolyásától, és kerüljük el a konfliktusokat? Illetve ne csak elkerüljük, hanem szüntessük is meg azokat. Mint tudjátok, háromféle ember létezik. Az első, aki teremti a konfliktusokat, a második a konfliktuskerülő, a harmadik pedig az, aki harmóniát teremt a nézeteltérések között. Gondolom az első csoportba nem szeretnétek tartozni, mert  azokból van bőven. Viszont nem elég csupán konfliktuskerülőnek lenni, olyanná kell válnunk, akik harmonizálják a konfliktusokat. Sugározzunk olyan lelki rezgést magunk körül, hogy automatikusan harmónia jöjjön létre.

Mindannyian hullámokat keltünk, és mivel lelkek vagyunk, ezért lelki hullámokat ébresztünk. Ha zavart a tudatunk, akkor zavart fogunk magunk körül kelteni. Tehát tisztítsuk meg a tudatunkat, hogy harmonikus hullámokat sugározzunk. Miért is ne változtathatnánk meg tehát a dolgok általános menetét? Veszekedések, félreértések, hamis tévképzetek és lustaság a lelki dolgokban? Hát változtassunk ezen! Gyakoroljuk a lustaságot az anyagi késztetésekkel szemben, kételkedjünk a kételyeket illetően. De a lelki dolgok iránti lustaságot meg kell hogy szüntessük, hiszen ezek csak apró áldozatok, az örök boldogság oltárán!

Tehát legyetek függetlenek a dolgok általános menetétől. És hogy miként érjük el ezt a szabadságot, függetlenséget? Adjátok el a lelketeket, de ne az ördögnek! Idefele tartván láttam egy szállodát, melynek a neve ‘Ördög Hotel’ volt. Sátáni rezidencia. Ekkor azt gondoltam, hogy ‘Várjunk csak egy pillanatot, vajon ki fog itt megszállni? ‘Ördög Hotel’, ki az ördög megy ide?’ Elég furcsa csalogatás. Viszont elég jól érzékelteti a kali-juga valóságát, ami meglehetősen sátáni. Szóval azt mondhatjuk, hogy a démoni dolgok beszivárogtak még a lelki dolgok közé is, és tisztában kell lennünk azzal, hogy mitől óvakodjunk. Ha erről megfeledkezünk, akkor esetleg az ördög bugyrában landolhatunk egy ilyen hotelben.

És hogyan óvakodjuk az ördögi félrevezetéstől? Úgy, hogy az égi vezetésre bízzuk magunkat. Értitek a különbséget a démoni, illetve az égi befolyás között? Az elsőért tennünk sem kell, automatikus. Illúzió, feledékenység, tévképzetek, konfliktusok, ezek mind automatikusan megtörténnek. Általában így működnek a dolgok. Viszont hogyan tehetünk szert az Isteni útmutatásra, orientációra? Alázatos javaslatom az, hogy ezt az iránymutatást próbáljuk meg Keleten (orient), és ne pedig Nyugaton (occident) keresni. Az ‘orientatiáció’, az iránymutatás Keletről (orient) érkezik. Ez nem vicc, ez valóban így van! A helyes útmutatás Keletről fog jönni, ami a függetlenség, a világosság, és a szent hagyományok földje. Valami nagyon különleges dolgot őriznek ott. A préma-bhaktit, ami egyáltalán nem csak valami indiai dolog, hanem az Istenszeretet egyetemes elve. A hitünk az nem egy indiai szektás hit, hanem egy egyetemes kapcsolat a Legfelsőbb valósághoz. Próbáljatok világosságot találni a Keletben, Keleten (orient).

Változtassátok meg az Univerzum történetét. Miért is ne? Függetlenítsük magunkat a dolgok általános menetétől. Keressük meg a szolgálatnak azt a hangulatát, ami kedves a számunkra. A Szent Név kegyéből fel fog tárulni a tiszta Szent Név, és a lelki élet összes többi szükséges felismerése is meg fog nyílni a számunkra. Imádkozzuk tehát.

(folytatása következik)

1. Bhagavad-gítá, 12.16.