Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018. május 7-i Rila-hegységbeni előadásából)

(az előtő hétfői tanítás folytatása)

Azt kívánom, hogy bárcsak megint érdeklődő lehetnék! Gyakran gondolkozom azon, hogy ha ez lenne az első alkalom, amikor társulhatok a bhaktákkal, akkor milyennek látnám azt, mit hallanék meg, mi lenne az első benyomásom? Tudjátok, ha az életetek során már ezerszer volt lehetőségetek a szádhu-szangára, vagy ha ez már a 108. Dzsanmástamí ünnep, amin részt vesztek, és a milliomodik mantra, melyet elzengetek, akkor nagyon nehéz meglátni, ennek az egésznek a mélyebb értelmét. Viszont, ha ez a legelső alkalom, akkor még mindent tisztán érzékeltek, mert nagyon éles a látásmódotok. Minden hamisságot észre fogtok venni, és ez egy nagyon egészséges hozzáállás.

Nos, én erről álmodozom. Ha első alkalommal lépnék be ebbe a helyiségbe, akkor azt mondanám, ‘Várjunk csak, ezek az alakok még késő éjjel is ugrándoznak örömükben, lelkendeznek, reggel meg a sötétben üldögélnek és magukban mormolnak valamit, majd pedig  egész nap egyfolytában beszélgetnek. Azon tűnődöm, hogy vajon nekem való ez a dolog vagy sem? Aztán egy adott időpontban összegyűlnek, hogy egy emelvényen ülő illetőt hallgassanak, akit úgy tisztelnek, mint egy félistent. S mikor a várva várt személy belép a terembe mindenki megszeppen, illetve egy nagyon furcsa nyelven kezd el beszélni, amit én nem értek. És amiről beszél az pedig annyira bonyolultnak tűnik, hogy semmit sem értek belőle. Aztán esznek, és kétóránként esznek. Nagyon furcsa és szokatlan, mégis varázslatos. Kicsit furcsa, de nagyon vonzó.’

Ezt a látásmódot kell megőriznünk. ‘Milyen csodálatos’. Ami ‘furcsa’ benne az amúgy is olyan marad, szóval azért nem kell keményen dolgoznunk. Viszont a második részén, hogy  ‘Furcsa, de szép. Furcsa, de elbűvölő’, azon nagyon is keményen kell, hogy dolgozzunk.

Különben… Szeretnék mondani nektek valamit, amit nem olyan kellemes hallani. Különben egy bhakta élete egyébként is a túlélésről szól, mert nem az az elsődleges célja, hogy itt maradjon, élvezze az életet, és ezen a Föld nevű bolygón rendezkedjen be. Nem, nekünk más a célunk. Tehát, akár sikeresek vagyunk, akár elbukunk, akár boldognak, esetleg szomorúnak is érezzük magunkat, ez nem számít, mert nem ez a végső valóság a számunkra. Csak 60-80 évet kell túlélnünk, elviselnünk, melyből a fele már amúgy is eltelt.

De tudjátok, hogy én próbálok életigenlő lenni. Tehát, amíg kénytelenek vagyunk itt lenni a Földön, addig csináljunk valami szépet,  és remélem ebben egyet tudunk érteni. Akárhogy is, ha már kénytelenek vagyunk itt lenni, akkor miért fecsérelnénk az életünket ostoba dolgokra, vagy szomorkodásra? Akkor inkább már csatlakozzunk valami különlegeshez, valami széphez, ami a saját és mások hasznára is van? Tehát próbáljunk meg mindig emelkedettek, lelkiek lenni, törekedjünk az isteni perspektívára. Például, ha egy hegytetőről lenéztek, akkor a lent mászkáló emberek elenyészően kicsinek tűnnek. Szemléljétek a problémáitokat, hiányosságaitokat, saját valóságotokat is ebből a magasabb perspektívából, akkor azok is jelentéktelenek lesznek.

Tehát arról álmodozok, hogy megintcsak érdeklődő leszek. És csak reménykedni tudok abban, hogy ez a kicsit furcsa társaság azért elfogad engem. Én nem bánom a reggeli, és az éjszakai szokásaitokat, csak kérlek ti is fogadjatok el engem. Énekelhetünk egyet?

(folytatása következik)