Sharanagati

Tudjátok, ha nagy emberekkel, spirituális emberekkel találkozunk, próbára fogják tenni az odaadásunkat. Volt egy barátunk, egy magyar egyetem hallgatója. Egyszer meglátogatta a bhaktákat Nandafalván a tanyájukon és felajánlotta a segítségét: „Tehetek valamit, segíthetek?” Gurudév is ott volt akkor éppen, és rögtön válaszolt: „Igen, tudsz segíteni. Összeszednéd, kérlek, a trágyát a tehenek alól?” Képzeljétek csak magatok elé a szituációt, eljössz – a kiváló újonc – kifejezed a hajlandóságodat, hogy kész vagy szolgálatot végezni az egyetemen megszerzett összes tudásoddal. Felajánlod a szolgálataidat egy kiváló lelki tanítómesternek, aki azt mondja: „Ó, kedves fiam, itt van a szar, amit el kéne távolítani.” És mi van most ezzel az emberrel? Még mindig nagyon jó barátja a bhaktáknak, most egy gimnázium igazgatója. Azt gondolom, áldást kapott Gurudévtől ezzel a példával: legyünk becsületesek, alázatosak, és ha valami egyszerű munka akad – csináljuk meg jól, ha pedig komplikált a feladat, azt is csináljuk jól!

Tehát miért van az, hogy próbára teszik a hajlandóságunkat? Mert az odaadásnak ezt az útját követve el lehet érni a tökéletességet, s ezért nagyon komolyan kell vennünk. S mert ez a gyakorlat „az igazi bhakták élete”[1]. De mi az igazi élet? Az igazi élet akkor kezdődik, amikor a hamis életnek vége. Tehát a hamis önazonosság halálával születhet meg újra, juthat a felszínre az igazi én. Emiatt ez az igazi élet, nem csak egyszerűen élet, de az igazi, az igazi lelki élet.

Ha figyelmesek vagyunk, akkor a vers utolsó részéből meg fogjuk érteni, hogy miképpen alkalmazzuk ennek a folyamatnak az elemeit. Mert az író, Bhaktivinód – aki bíró volt és nagy tiszteletnek örvendett a huszadik század legelején Indiában – azt mondja: „Egy fűszálat veszek a fogaim közé”, ami az alázat kifejezése. Persze nem kötelező követni ezeket a külsőségeket; ha ki akarjátok fejezni az engedelmességeteket vagy alázatotokat a lelki tanítómestereteknek, nem kell kiszaladni pár fűszálért. De ez a mód: ki kell fejeznünk az alázatosságunkat. Meg kell mutatnunk, hogy üres a poharunk, készen áll arra, hogy megtöltsék. S ebben a nagyon alázatos elmeállapotban leborulva ajánljuk dandavatunkat, hódolatunkat Rúpa és Szanátan, a két Gószvámí lótusz lábainál. Ez arra utal, hogy fejezzük ki a hálánkat és az alázatosságunkat a feljebbvalóinkkal szemben. Aztán zokogva így szól: „Kétségkívül én vagyok a leghitványabb ember, de tegyetek a legkiválóbbá azáltal, hogy megtanítjátok nekem a meghódolás hat útját!” Ez pedig azt jelenti, hogy ha követjük ezt a folyamatot, akkor mi, vagy ti a legjobb emberekké válhatunk. Koro he uttama – tegyetek a legkiválóbbá! Ki a legjobb ember? Szerintetek mik az ismertetőjelei?

Prémánanda: Az a legjobb ember, aki az ember lelki természetét kinyilvánítja és példát tud mutatni a többieknek is, lelkesítve őket.

Szvámí Tírtha: Ó, ez nem egyszerűen a legjobb, hanem a legeslegjobb! A válaszod nagyon szép és nagyon mély, mert ez azt jelenti, hogy egyetemes módon, általánosságban mindegyikünk részesedik ebben a tehetségben, mindegyikünkből lehet a legjobb. Miért? Mivel lelkes lények vagyunk, eredeti természetünk a tökéletesség. Csak el kell távolítani az illúzió fátylát, és akkor a tökéletességünk újra megnyilvánul. Tehát az első a tökéletes – aki eléri a spirituális önazonosság szintjét. Ennél magasabb a második, amit említettél – aki inspirálni tudja a többieket is, hogy elérjék ezt a szintet. Krsna azt mondja a Gítában, hogy, „aki segít ezt az isteni tudást a többieknek megérteni, az a legdrágább szolgám.”[2] Tehát legjobbnak lenni nemcsak azt jelenti, hogy te magad eléred a szintet, de azt is, hogy szolgálsz másokat, segítesz másoknak, ennek szenteled az életedet.

Jamuná: Maharádzs, néhány évvel ezelőtt egy hölgy egyszer azt mondta neked, hogy a Bhagavad Gítá egy nagyon pesszimista könyv, s te meglepődve kérdezted tőle: „Miért?”A válasz ez volt: „Mert az szerepel benne, hogy emberek százezrei közül csak egy olyan van, aki elkezd a tökéletesség útján járni. S azok között a százezrek között, akik elkezdtek ezen az úton járni, egyikük talán elér valamit. S azok között a százezrek között, akik elértek valamit, talán egy éri el a tökéletességet.” Te erre ezt kérdezted: „S mit akarsz ezzel mondani?” A válasz így szólt: „Hát, ez nagyon pesszimista.” Te ezt felelted neki: „Nem, én azt gondolom, hogy a Bhagavad Gítá nagyon optimista könyv”, ő meg visszakérdezett „Hogyhogy? Milyen optimizmust látsz ezekben a százezrekben?”A te válaszod így szólt: „Nagyon optimista, mert egynek van esélye rá, hogy elérje a tökéletességet, és én szeretnék lenni az az egy.”

Szvámí Tírtha: Te szeretnél az lenni?

Jamuná: Te!

Szvámí Tírtha: Ez biztosan nagyon régen történt.

Jamuná: Akkor, mi az új verzió?

Szvámí Tírtha: Az új verzió, az update az, hogy te lehetsz az a személy. Tehát ennyi a kicsinyke változás ez alatt a néhány év alatt. Mindamellett nem kétséges, hogy a Bhagavad Gítá nagyon pesszimista. A Gítá nagyon pesszimista az anyagi eredményekkel kapcsolatban, de ami a lelki eredményeket illeti – nagyon optimista.

[1] Bhaktiwinód Thákur: Saranágati

[2] Bhagavad Gitá 18.69.

Az igazi vallás nagyon fontos. S mivel egyfajta átmeneti korban élünk, mindig új módokat kell keresnünk vallásos érzéseink kifejezésére. A tökéletességet kutatjuk, tehát meg kell találnunk a tökéletességhez vezető utat. Ezért koncentráljunk egy dalra^[1], ami a tökéletességhez vezető útról szól. Ez a dal bemutatja az ember általános helyzetét – nagyon elesettek vagyunk, nagyon alacsony a helyzetünk. De ez nem egy vesztes ügy, mert eljött a megváltó. Valójában a megváltás útját Isten jelölte ki vagy mutatta meg. A tökéletességhez vezető utat nem az emberek találták ki, hanem a Legfelsőbb Úrtól kaptuk. De mivel az emberek nagyon nehezen értik meg, hogy mit kíván az Isten, ezért nagyon nyilvánvaló módon kell kifejeznie, hogy mit akar. Így különleges személyeket például megváltókat, prédikátorokat, prófétákat és gurukat választ ki arra, hogy terjesszék az igazságot és segítsenek az embereknek, hogy hazataláljanak, vissza Istenhez.

Az első versszakok erről szólnak; arról hogy valaki eljött, hogy minket is megmentsen, mert minden embert születésénél fogva megillet egy jog – téged is, mindegyikünket. Születési jogunk, hogy az isteni harmónia részesei legyünk. És mit tapasztaltok nap, mint nap e helyett az isteni harmónia helyett? Néha nem igazán látjuk az élet napos oldalát, ennek ellenére születési jogunk, hogy az isteni szféra részei legyünk. Valakinek meg kell mutatnia azt, hogy hogyan juthatunk el oda, hogyan részesedhetünk ebben az isteni örökségben. Valakinek, aki ismeri a titkát annak, hogy miképpen kell ezt csinálni.

Általában az emberek azt gondolják, hogy a vallás gyümölcsei a felszabadulás és a tökéletesség. De itt ez a vers valami sokkal magasabbról beszél. Itt arról van szó, hogy ,,az eksztatikus Istenszeretetet ingyen osztogatják”. Nem egyszerűen csak a tökéletességet. Próbáljuk csak megérteni: ,,csak a tökéletességet” – a tökéletesség nagyon magas szint! De mégis a határokkal összehasonlítva, vagy az eksztatikus Istenszeretet határtalan határaival összehasonlítva, teljesen jelentéktelen. Az isteni boldogság, a lélek boldogsága messze- messze túl van az egyszerű tökéletességen. Néhány tanítónk azt írta, hogy eddig eltöltöttük az időt, így vagy úgy túléltük az időt a tökéletesség keresésével vagy a tökéletességhez vezető úton járva. De mostanra ez az időszak, ez a periódus véget ért. ,,Srímatí Rádhárání, kegyed nélkül nem tudom többé elviselni az életet, még egy pillanatra sem.”[2] Az teljesen nyilvánvaló, hogy ti bolgárok a Gangesz partjairól származtok, mert őrzitek ennek a szépséges ifjú lánykának, Rádhának az emlékét.

Jamuná: A mondáinkban nem létezik csúnya Rádhá.

Szvámí Tírtha: Hát persze! S ha találkoztok ezzel a szépséges Rádhával, boldogok lesztek. Tehát a boldogság Tőle származik. Így ha találkozunk a Legfelsőbb Úr, Srí Krsna szépséges isteni társával, akkor ez a belső boldogság, belső harmónia biztosan el fog jönni.

Röviden összefoglalva ez az a verzió, ami a tökéletességen túl van. A felszabaduláson túl van valami, ami sokkal magasabb. Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünkünk, hogy részesülni akarunk ebben az isteni örökségben, ahol az eksztatikus istenszeretetet ingyen osztogatják. Igen, ott akarunk lenni! De csak lassan, lassan, kedveseim, mert ennek vannak kicsinyke feltételei is. S ez a saranágati – a meghódolás, az odaadás útja. Az odaadás útja vezet el bennünket ezekhez a nagyon intenzív isteni érzésekhez és ,,ez a meghódolás az igazi bhakták élete”. Eztán a saranágati hat elemét sorolja fel a dal: alázatosság és önátadás, az Úr elfogadása mint egyedüli fönntartóé és védelmezőé, a kedvező dolgok gyakorlása és tartózkodás azoktól, amik nem kedvezők.

Miért olyan fontos ez a hat folyamat? Mert ,,Krsna mindenki fohászát meghallgatja, aki e gyakorlatok révén keresi az Ő oltalmát.” Az Isten keresése az emberi élet egyik értelme. De hogy kell ezt csinálni? Ez a fő kérdés. És az is, hogy hogyan emelkedjünk fel, hogy keresőből ,,találóvá” váljunk. Ugye, találkoztatok olyan emberekkel, akik ezt mondogatják: ,,Kereső vagyok, úton járó, és nyitott.” Nagyon sokan állítják ezt, nemde? De nagyon kevesen vannak azok, akik először is komolyan gondolják, s még kevesebben azok, akik igazán el is értek valamit a lelki fejlődésben.

[1]Bhaktivinód Thákur: Saranágati

[2] Raghunáth  dász Gószvámí:  Vilapa Kuszunmandzsali 101

Mandzsári kérdése: Gurudév, helyes volt, hogy Dzsagadánanda összetörte a korsót? Végül is megfogadhatta volna a tanácsot és elvihette volna az olajat a templomba!

Szvámí Tírtha: Dzsagadánanda személye és ez a kedvtelés Szatjabhámának felel meg Dvárakában, Szatjabhámáról pedig tudjuk, hogy követelődző feleség volt. Egy engedelmes feleség mindig követi a férje tanácsait. Ha tehát Maháprabhu a férj, és Dzsagadánanda Pandit engedelmes feleség, akkor biztosan elmegy a templomba és elégeti az olajat a lámpásokban. De mivel itt egy kissé heves  természetű, ezért kész eltörni a korsót. Kedves férfi testvéreim, hogy látjátok, a feleségetek úgy viselkedik néha, mint Szatjabhámá? Vagy mindig engedelmes, és mindent megtesz, amit mondotok? Nekem úgy tűnik, hogy valószínűleg a hölgyek is olvastak a Dváraká-líláról, ahol le van írva, hogy miképpen tudja fokozni ez a Szatjabhámá-típus a partnerünk boldogságát.

Végső soron egy igazi kapcsolatban nem merül fel a jó és rossz kérdése, nincsenek szabályok. Az abszolút síkon nincsenek szabályok. A szabályokat Isten és a szolga folyton újraírja, mert ez egy eleven folyamat, nem valami áporodott dolog. Ebből látható, hogy ki az erősebb, ha legfelsőbb Úr és egy tiszta bhakta konfliktusba kerülnek egymással. Hát persze, hogy a bhakta erősebb! Itt Maháprabhu úgy viselkedik, mint egy engedelmes férj. Nem arról van szó, hogy Dzsagadánanda viselkedik úgy, mint egy engedelmes feleség.

Tehát rengeteg dolgot tanulhatunk ezekből a példákból, de mindennek ezen az isteni lelki szereteten kell alapulnia. Akkor ez egy harmonikus rasza. Még „az ellenkezés (is) fokozza a szépséget” – ahogy Sríla Srídhar Mahárádzs mondja. Ha ez nem a szereteten alapul, akkor viszont undorító. De ha a férjed, mindig engedelmeskedik neked, az meg olyan unalmas. Néha egy kis fűszerre szükség van, ez az élet sója. Igen, tessék!

 Kamen kérdése: Egy ellentétes kérdés. Mivel azt mondják, hogy a szeretet magasabb rendű, mint az elvek, akkor mi van, ha Maháprabhu elfogadta volna az olajat?

Szvámí Tírtha: Semmi. Akkor nem ülnénk itt erről a történetről beszélgetve, mert csak egyetlen versszak lenne: „Dzsagadánanda Pandit olajat hozott, Maháprabhu pedig elfogadta azt.” Erről nincs mit mondani, mert ez a szokványos, szolgálatot végzek, és elfogadják. Még egyszer: az ellenkezés fokozza a szépséget, ugye. Volt egy konfliktus, és ötszáz éve a bhakták erről beszélnek, és próbálnak szépséges következtetéseket levonni a történetből. Ez több fejlődési lehetőséget kínál a számunkra.

De úgy gondolom, hogy a lényeget elfogadta Maháprabhu. A felajánlás finomabb, nem látható részét elfogadta. Más esetekben arról is szó esett, hogy Maháprabhu felhasználta az alkalmat, hogy különböző, eltérő aspektusokat és eredményeket mutasson be. Ha csak egyszerűen elfogadná az olajat, nem tudná szemléltetni, hogy a bhakta erősebb, mint az Isten. Akkor nem tudná dicsőíteni Dzsagadánandát, hogy „még ha dühös hangulatban főzöl is, amit csinálsz az csodálatos”. Tehát így ezzel a kis konfliktussal Maháprabhu egyre inkább felszínre hozza a gyümölcsöket és a nektárt. A békéről nem lehet eposzt írni.

Dragi kérdése: Ez egy személyes kérdés, ami hosszú évek óta foglalkoztat, de még mindig nem tudom rá a választ. Vajon saját magunk határozzuk meg a jövőnket, vagy befolyás alatt állunk?

Szvámí Tírtha: Mind a kettő. Attól függ, hogy milyen erősek vagyunk, mennyire elszántak. Ha kezdők vagyunk és nem elég erősek, akkor teljes egészében a karmánk fog bennünket irányítani. Ha a lelki gyakorlatok vagy az isteni kegy révén – mind a kettő lehet – megerősödsz, akkor hatással lehetsz a karmádra. De egyébként, ha teljesen Krsnának szenteled az életed, arra gondolok, hogy tényleg meghódolt lélek vagy, akkor nem bánod, ha ide-oda fúj a szél. De ez már nem ugyanaz a szint, mint az első, ahol nincs befolyásod a karmádra. Ez az a felső szint, amikor többé már nem érdekel, hogy a karmádat befolyásold.

De mondhatjuk, hogy vannak külső tényezők, és a személyes hozzájárulás is alakítja a sorsunkat. Így ha a mahámantra zengésével és szolgálat végzésével egyre több isteni befolyást invitálunk meg az életünkbe, akkor meg tudjuk változtatni a karmánk léptékét. Mondjuk, ha a karmád szerint gyomorrákot kell megtapasztalnod, de aztán változtatsz az életmódodon, és materialista szemléletű emberből bhaktává válsz, ez azt jelenti, hogy változtatsz a táplálkozásodon is. Így, ami a karmádban meg van írva, az manifesztálódik, de sokkal kisebb mértékben. Lehet, hogy nem lesz rákod – gyomorfekélyed lesz. Valami ott van, a jelzés ott van, mert valaminek történnie kell, de nem a súlyos büntetés, hogy úgy mondjam. Miért? Ebben a tekintetben azt mondhatjuk, hogy a karma olyan, mint egy tanár, mert az akció-reakció világában élünk. Tehát bármit csinálsz, meg kell fizetned az árát. De mint ahogyan egy osztályban is sok különböző diák van – az egyik engedelmes, a másik buta vagy agresszív – a tanárnak különböző módszereket kell alkalmaznia, hogy irányítsa őket. Az agresszív diák fegyelmezésére a tanár a botot használja. Azok számára, akik engedelmesek, egy pár szó is elég, az elitet pedig csak támogatja és a legjobb tudását adja nekik. Ily módon a karmánk különböző módszereket vesz igénybe, hogy beteljesítse azt, ami szükséges, de ha több engedelmességet tanúsítunk Isten, Krisna iránt, akkor a karma kisebb hatással lesz ránk. Mert mi a meghódolás jelentése? ‘Kész vagyok figyelni rád.’ Tehát ha valaki hajlandó figyelni, az azt jelenti, hogy kevesebb behatás szükséges ahhoz, hogy el lehessen őt érni. Valami más? Igen!

Neli kérdése:  Ez azt jelenti, hogy a félelem az egyetlen dolog, amitől félnünk kell?

Szvámí Tírtha: Attól is kell félnünk, hogy elfelejtkezünk Krsnáról. De éppenséggel ahelyett, hogy a félelmet gyakorolnánk, jobb, ha a szeretetet ápoljuk, mert vége-hossza sincs annak, hogy miért féljünk, de ugyanígy nincs vége annak a listának sem, hogy miért szeressünk. Tehát miénk a választás, hogy melyik listát választjuk – a félelem listáját vagy a szeretetét. Ugyanazzal az erővel lehetünk zaklatottak vagy elégedettek, igaz? Jobb, ha az energiánkat helyesen használjuk. Ezért azt mondják, hogy döntened kell: azt akarod elérni, hogy igazad legyen, vagy boldog akarsz lenni. Ez az egyenlet.

Dragi kérdése: Mondanál nekünk valamit a különböző raszákról és kifejezetten az elválásban átélt házastársi szeretetről?

Szvámi Tírtha: A rasza az rasza, függetlenül a különböző kategóriáktól, mert bármilyen is az ember személyes kapcsolata a Legfelsőbbel, az számára teljesen kielégítő. A rasza nem midig harmonikus érzés. Pontosan úgy, mint itt; látszik, hogy Dzsagadánanda Pandit kissé heves természetű volt. Rá akarta erőszakolni a szolgálatát Maháprabhura. “Kérlek, fogadd el az olajat! Fogadd el az olajat!” Maháprabhu nagyon tartózkodó, tehát visszautasította. Ekkor Dzsagadánanda annyira megbántódott, hogy még le is tagadta: “Nem, nem, nem. Én nem hoztam olajat. Nem én voltam.”  Aztán végül összetörte a korsót. Ez így olyan mint egy veszekedés, de az alapja a szolgálat, a szeretet.

Az emberi kapcsolatainkban néha ugyanígy csatákat vívunk. De ha ez a küzdelem anyagi hiányosságaitokból fakad, akkor ebből nem rasza fog származni a partneretek számára. De ha a csatározásunk, a vitánk az odaadó szolgálat része, ha ez szeretetteljes felajánlásunk az Úr lótusz lábainál és a körülöttünk levő bhakták megörvendeztetése a célja, akkor figyeljük meg a körülöttünk lévők arcát! Ha boldogság sugárzik róluk, akkor megértették, hogy mit akarsz, ha nem tűnnek boldognak, akkor ne folytasd tovább!

A rasza témája olyan, mint a cukornád nedvének a sűrítése. Ha összepréselik a cukornádat, édes levet ereszt. Ennek már önmagában nagyon jó az íze. Amikor felteszik főni, még sűrűbbé válik. S ha később ebből a sűrítményből cukorkát készítenek például, akkor az még finomabb. Ezek a rasza különböző fokozatai – már az első is nagyon édes, de ha egyre tovább és tovább sűrítjük, még élvzetesebb lesz. A nagyjaink azt mondják, hogy a házastársi szeretet az istenszeretet raszájának nagyon-nagyon sűrített lényege. S ha még gyümölcsöt vagy gyümölcs esszenciát is adunk ehhez a sűrített cukorhoz, akkor az olyanná válik, mint egy különleges ízű cukorka. Nemcsak édes, de mondjuk néha keserű; pár csepp keserű íz itt-ott, vagy egy kis savanyú – csak azért, hogy az édes ízt kifinomultabbá tegye, hogy még ízletesebb legyen.

Ugyanígy a Legfelsőbb Úrral való kapcsolatok ezen az érzelmi intenzitáson alapulnak. Az Úrhoz fűződő szeretői viszonyt tartják a legintenzívebbnek. S ha ehhez hozzáadjuk az elválás ízét, akkor az még inkább elégedetté tesz.

De a rasza témája nagyon mély és szerteágazó, ezért itt erről csak pár szót tudunk ejteni.

Dzsagadánanda másnap reggel meglátogatta az Urat. Srí Csaitanja Maháprabhu így szólt Dzsagadánanda Pandithoz: „Kedves Panditom, Bengálból olajat hoztál Nekem, mivel azonban a lemondott rendben élek, nem fogadhatom el.” „Vidd el az olajat Dzsagannáth templomába, hogy a lámpásokban elégethessék! Így majd gyümölcsöző lesz fáradozásod, amellyel az olajat készítetted.” Ki áltat Téged ilyen hazug mesékkel? Sosem hoztam olajat Neked Bengálból!” — felelte Dzsagadánanda Pandit.” Kissé zaklatott volt, ugye. Dzsagadánanda Pandit e szavakkal felkapta az olajoskorsót, és Srí Csaitanja Maháprabhu szeme láttára az udvaron földhöz vágta és összetörte. Miután eltörte a korsót, Dzsagadánanda Pandit visszatért a szobájába, magára zárta az ajtót, és lefeküdt.”[1]

Teljesen kijött a sodrából, mert Maháprabhu nem fogadta el a szolgálatát. Egy kissé szenvedélyes bhakta volt, lehetséges, hogy tiszteletbeli bolgár, tele érzelmekkel. Olyannyira, hogy ha „nem fogadod el a szolgálatomat, akkor földhöz vágom ezt az olajat.” Így pazarolva el 15 kg aranyat, ha már az Isten nem fogadta el. S mi történt aztán? Hazasietett és elrejtőzött.

“Három nap múltán Srí Csaitanja Maháprabhu a szobája ajtajához ment, és így szólt: „Kedves Dzsagadánanda Panditom, kérlek, kelj fel! Szeretném, ha te főznél ma ebédet Nekem. Most megyek, megnézem az Urat a templomban, s délben visszatérek.” Így szólt Srí Csaitanja Maháprabhu, és elment. Dzsagadánanda Pandit felkelt az ágyából, megfürdött, és hozzálátott, hogy különféle zöldségeket főzzön. Az Úr befejezte déli rituális teendőit, s megérkezett ebédre. Dzsagadánanda Pandit megmosta az Úr lábát, és ülőhellyel kínálta. Nagyon finom rizst főzött, ghível meglocsolta, és púpos halomban egy banánlevélre szedte. Volt sokféle zöldség is, melyeket banánfa kérgéből készült tálakban a rizs körül helyezett el. A rizst és a zöldségeket tulaszí virágokkal díszítette, majd kitette az Úr elé a süteményeket, a tejberizst és a Dzsagannáthtól hozott többi praszádamot is. Az Úr így szólt: „Szedj egy másik levélre is egy adag rizst és zöldséget, hogy te és Én ma együtt ebédelhessünk!” Srí Csaitanja Maháprabhu felemelte a kezét, és nem látott hozzá addig a praszádamhoz, míg Dzsagadánanda Pandit gyengéden és szeretettel így nem szólt: Kérlek, először Te költsd el a praszádamot; én majd később eszek! Nem fogom megtagadni a kérésed.” Ekkor Srí Csaitanja Maháprabhu nagy boldogan elfogadta az ebédet. Amikor megkóstolta a zöldségeket, ismét megszólalt: „Még ha dühös hangulatban főzöl, az étel akkor is csodálatosan finom. Ez megmutatja, mennyire elégedett veled Krsna.” „Krsna Maga eszi meg az ételt, ezért főzet veled ilyen jót.” „Milyen nektári rizst ajánlasz fel Krsnának! Ki tudná felbecsülni szerencséd határait?” „Az főzte mindezt, aki enni fog — felelte Dzsagadánanda Pandit. — Ami engem illet, én csupán összegyűjtöm a hozzávalókat.” Dzsagadánanda Pandit egyre csak kínálgatta az Urat a különféle zöldségekkel, s az Úr félelmében nem szólt semmit, csak boldogan evett tovább. Dzsagadánanda Pandit lázas igyekezetében addig unszolta az Urat, míg az Úr végül tízszer annyit evett, mint máskor. Valahányszor az Úr fel akart állni, Dzsagadánanda Pandit újra szedett Neki a zöldségekből. Srí Csaitanja Maháprabhu nem merte megtiltani neki, hogy még többet rakjon a tányérjára. Csak folytatta az evést, mert attól tartott, hogy ha abbahagyná, Dzsagadánanda böjtölni kezdene. Az Úr végül alázatosan így szólt hozzá: „Kedves Dzsagadánandám, már tízszer annyit megetettél Velem, mint amennyit máskor enni szoktam. Most kérlek, hagyd abba!” Srí Csaitanja Maháprabhu felállt, megmosta a kezét meg a száját, közben pedig Dzsagadánanda Pandit fűszereket, virágfüzért és szantálpépet hozott. Az Úr elfogadta a szantálpépet és a virágfüzért, majd helyet foglalt, és így szólt: „Most aztán itt, a szemem láttára enned kell!” Dzsagadánanda így felelt: „Uram, menj és pihenj le! Én majd akkor eszem praszádamot, ha elvégeztem néhány teendőmet.” „Rámái Pandit és Raghunáth Bhatta főztek, és szeretnék nekik adni egy kis rizst meg zöldséget.” [2] Észreveszitek a vaisnavák különböző trükkjeit, hogy hogyan próbálnak megszökni? “Srí Csaitanja Maháprabhu ekkor így szólt Góvindához: „Te maradj itt, aztán gyere és tudasd Velem, amikor a Pandit megette az ebédjét!” E szavakkal aztán távozott. Dzsagadánanda Pandit Góvindához fordult: „Menj szaporán, és masszírozd meg az Úr lábát! — mondta. — Megmondhatod neki: A Pandit éppen most ült le ebédelni.” „Félreteszem neked az Úr ételmaradékának egy részét. Amikor elaludt, gyere és fogyaszd el!” Dzsagadánanda Pandit ezzel szétosztotta az Úr ételének maradékait Rámái, Nandái, Góvinda és Raghunáth Bhatta között. Ő maga is evett Srí Csaitanja Maháprabhu ételmaradékából. Ekkor az Úr újra odaküldte Góvindát. „Menj, és nézd meg, hogy Dzsagadánanda Pandit eszik-e! — mondta neki az Úr. — Aztán siess vissza, és számolj be róla!” Góvinda látta, hogy Dzsagadánanda Pandit valóban eszik. Tudatta az Úrral, aki ettől megnyugodott és álomba merült. Ilyen gyengéd és szeretetteljes kapcsolat állt fenn Dzsagadánanda Pandit és az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu között. Olyan volt épp, mint Szatjabhámá és az Úr Krsna viszonya, amelyről a Srímad-Bhágavatam beszél. Ki mérhetné fel Dzsagadánanda Pandit szerencséjének határait? Ő maga a példa saját végtelen szerencséjére. Bárki, aki hall Dzsagadánanda Pandit és Srí Csaitanja Maháprabhu szeretetteljes kapcsolatáról, vagy elolvassa Dzsagadánanda Préma-vivarta című könyvét, megértheti, mi a szeretet, s mi több, szert tehet a Krsna iránti eksztatikus szeretetre. Srí Rúpa és Srí Raghunátha lótuszlábánál imádkozva, örökké kegyükre vágyva én, Krsnadász, nyomdokaikat követve így beszélem el a Srí Csaitanja-csaritámṛtát.”[3]

Tehát mindig sokféle rasza van. Sok különböző mód az Úrral és a bhaktákkal való társulásra. Ebből láthatjuk, hogy ha néha egy bhaktát sértés ér, vannak módok a megbékítésére.

[1] Csaitanja-csaritámrta Antja-lilá, 12.115-120.

[2] Csaitanja-csaritámrta Antja-lilá, 12.121-143.

[3] Csaitanja-csaritámrta Antja- lilá, 12.144-155.

Dzsagadánanda Pandit egy ideig Sivánanda Széna házában maradt, ahol aztán közös erővel készítettek körülbelül tizenhat széra[1] illatos szantálolajat. Egy öblös cserépkorsót színültig töltöttek ezzel az illatos olajjal, és Dzsagadánanda Pandit vigyázva Nílácsalba, Dzsagannáth Puríba vitte.[2]

A szantálfa olaja, ez egy nagyon értékes anyag. Sok időbe telik, amíg az olaj vagy az illat megnyilvánul a fában. Mondjuk húsz évet kell várni rá, amíg egy picinyke kis illat elkezd megnyilvánulni. És aztán tizenöt kilónyit előállítani ebből az olajból, az már egy vagyon, nagyon értékes. A valódi szantálolaj ára megközelíti, vagy még meg is haladja az arany árát. Képzeljük csak el, hogy tizenöt kilogramm aranyat viselünk az Isten szolgálatában! Felelősségteljes feladat, de jó oka van. Meg fogjuk érteni, hogy miért.

Dzsagadánanda Góvinda[3] gondjaira bízta az olajat, és megkérte őt: „Kérlek, kend be ezzel az olajjal az Úr testét!” Így aztán Góvinda megmondta Srí Csaitanja Maháprabhunak: „Dzsagadánanda Pandit illatos szantálolajat hozott. „Az a kívánsága, hogy tégy ebből az olajból egy keveset a fejedre, Uram, s ez az epe és a levegő miatti vérnyomást jelentősen csökkenteni fogja.”

Hallottam, hogy az ájurvéda nagyon népszerű, és hogy sok embernek van problémája a vérnyomásával – nos, itt egy gyógymód: kell hozzá 15 kiló szantálfa olaj Indiából, és a homlokukra kell tenni belőle egy keveset mindennap.

„Bengálban egy hatalmas korsónyival készített belőle, és nagy gonddal elhozta ide.” Az Úr így felelt: „Egy szannjászí nem használhat olajat, különösen olyan illatos olajat nem, mint ez. Tüstént vidd ki .”[4]

Sríla Prabhupád magyarázata: „Raghunandan Bhattácsárja, a szmárta szabályozó elvek szószólója így ír: »Aki fogadalmat tett, ám reggeli fürdője közben vagy rituális szertartást – például sráddha ceremóniát – végezve, illetve dvádasí napján mégis olajjal keni be magát, az akár bort is önthetne testére. Az olajat éppen ezért el kell utasítani. «”

Nektek az, hogy bort öntötök a testetekre, nem jelent semmit, azt gondolhatjátok, hogy „ez egy jó kis borfürdő”. De egy tradicionális indiai bráhmana számára a bor, és egyáltalán az alkohol, egyszerűen nagyon taszító, undorító. Tehát ezért szerepel itt az összehasonlítás ezzel a gyakorlattal. Ugyanez a személy, Raghunandan Bhattácsárja így folytatja: „Ez azt jelenti, hogy tisztított vajat (ghít) mustárolajat, virágolajat és olajkencét csupán grhaszthák, házasemberek használhatnak.”

Ezután Maháprabhu így szólt: „Vidd el ezt az olajat Dzsagannáth templomába, ahol a lámpásokban majd elégethetik!”

Tehát égesd el a templomban azt az olajat, ami pontosan ugyanolyan értékes, mint az arany – ez mutatja Maháprabhu lemondását. Nem ragaszkodik. Inkább azt mondta: Dzsagadánanda igyekezetét, amivel az olajat készítette, tökéletes siker fogja így koronázni.” Amikor Góvinda átadta Dzsagadánanda Panditnak ezt az üzenetet, Dzsagadánanda egy szót sem szólt, csak hallgatott. Tíz nap elteltével Góvinda ismét megemlítette Srí Csaitanja Maháprabhunak: „Dzsagadánanda Panditnak az a kívánsága, hogy fogadd el az olajat, Uram.” E szavak hallatán az Úr haragosan így szólt: „Ne tartsak talán masszőrt, hogy megmasszírozzon?” „Ezért a boldogságért léptem a szannjásza rendbe? Ha elfogadom ezt az olajat, a vesztemet fogja okozni, és mindannyian csak nevetni fogtok.” „Ha valaki az utcán szembejőve megérezné ennek az olajnak az illatát a fejemen, azt hinné, hogy dárí szannjászí, a tantrákat követő szannjászí vagyok, aki nőket tart.” Srí Csaitanja Maháprabhu szavai hallatán Góvinda csak hallgatott.”[5]

Ez a példa azt mutatja, hogy a lemondott rend nem az érzékkielégítésre, nem a kényelemre való. A Legfelsőbb megvalósítása a cél. De a helyzet az, hogy a mi vonalunkban, a mi tradíciónkban a szannjász nem első sorban a lemondásról szól, hanem inkább az odaadás gyakorlása. És miért nem kell szannjásziként túl nagy kényelmet elfogadni az életben? Mert az isteni kegytől kell függni. Tehát ha mások segítségétől függsz, az nem szabályosan közvetlen függés az isteni kegytől. Persze, ki fog másokat inspirálni arra, hogy segítsenek neked, a szannjászinak? Ez megint az Úr Krsna.

A szannjász rendnek négy szintje, négy fokozata van. Az egyik a kutícsaka. Mi a kutír? Kunyhó. Tehát a kutícsaka tulajdonában csak egy kutír, csak egy kunyhó van .Ez a fajta lemondott személy a várostól kicsit távolabb él, egy kis kunyhó nyújt neki menedéket és elfogad ételt az előző családjának tagjaitól. A következő a bahudaka – sok segítő. Ez azt jelenti, hogy az emberek elkezdték megbecsülni a lemondását és jönnek segíteni neki. Nemcsak a volt családja segíti őt azzal, hogy ellátják étellel, hanem sokan jönnek. A harmadik a parivrádzsakácsárja vagy hamsza. Ez azt jelenti, hogy vándor  aszkéta, vándorló szerzetes. Ő nem marad egyhelyben, még kutírja sincs, nincs otthona, nincs háza. Mégis a világon mindenütt otthon érzi magát. Ilyen a lemondott rendbe tartozók életmódja. S végül a negyedik a paramahamsza – oly fenséges, akár egy hattyú, aki elérte a lelki megvalósítás legfelső szintjét és nem függ semmitől az isteni gondviselésen kívül.

A többi rendben is megvan ez a négy kategória. Hallani akarjátok a grhasztha–ásram négy kategóriáját? Igen? Biztosak vagytok benne? Rendben, mosom kezeimet. Tehát az egyik a várttá-vrtti  – aki földet művel, állatokat nevel vagy kereskedik, és száz évig – ez azt jelenti, hogy egész életében – áldozatokat mutat be. Tehát az ilyen személynek van egy bizonyos fajta jövedelme és a jövedelmét áldozatokra fordítja. A második a sálína-vrtti – aki maga mutat be áldozatokat, de másokért nem végez áldozatokat. Tanulmányokat folytat, de nem tanít. És mi a helyzet az adományokkal? Adományokat ad, de nem fogad el. És ezt teszi egész életében. A harmadik a jájávara – aki áldozatokat mutat be a maga és mások számára, tanul és tanít, elfogad és ad adományokat, s mindezt száz évig végzi. A negyedik pedig a ghóraszannjászika – aki tisztított vízzel végzi az imádatot, és aki abból él, hogy az elhullajtott búzakalászokat összegyűjti nap mint nap, aki száz évig végzi ezt az áldozatot. Mi is volt az első? Az első a szokásos házasember – normál elfoglaltság, normál foglalkozás. A második egy alapvető személy, aki a családjáról gondoskodik, a harmadik vándorol, a negyedik pedig radikális lemondásban él.

Képzeljétek csak el magatokat ezek szerint az elvek szerint! Kedves férfi testvéreim, ma hazamentek este és ezt mondjátok a feleségeteknek: „Tessék, itt van néhány kalász, amit ma a piacon gyűjtöttem össze. Ezt hoztam ma a családnak.“ És kedves mátádzsík, ha a férjetek az aznap gyűjtött búzakalászokkal tér haza és lát el titeket, ne mérgelődjetek, ne lepődjetek meg! Örüljetek! Ha a férjetek ennyire lemondott, nektek is követnetek kell ezt a példát! Mert a grhasztha-ásram azt jelenti, hogy együtt dolgoztok és megbecsülitek a másik fél hozzájárulását, legyen az bármilyen kicsi vagy jelentéktelen is. Tehát nemcsak a családfő kötelessége, hogy elég kalászt gyűjtsön össze, de a feleség kötelessége is, hogy elégedett legyen. Melyik nehezebb – gyűjtögetni vagy elégedettnek lenni? Úgy vélem mindkettő nagyon nemes spirituális gyakorlat. De ebből láthatjuk, hogy a régi korokban próbálták nem túlbonyolítani az életet.

Természetesen a brahmacsáríknak és a vánaprasztháknak is megvan a maguk négy rendje, de ezt most nem részletezzük. Az eddigiekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szannjász rendnek nem a kényelmes élet a célja. A grhasztha rend annyiban élvezheti a kényelmet, hogy összegyűjthetik a kalászokat a piacon.

Ebből láthatjuk, hogy az eszményt kell alkalmaznunk; nem arról van szó, hogy követnünk kell egy pár évszázaddal ezelőtti gyakorlatot, de az elvet kell alkalmazni a saját körülményeitek között.

[1] 15 kg

[2] Csaitanja-Csaritámrta Antja-lílá, 12.102-103.

[3] Maháprabhu személyes szolgája

[4] Csaitanja-Csaritámrta Antja-lílá, 12.104-108.

[5] Csaitanja-Csaritámrta Antja-lílá, 12.109-115.

Minden dicsőséget Dzsagadánanda Panditnak! Srí Csaitanja Maháprabhu oly nagy keggyel tüntette ki, hogy bárki, aki találkozik vele, azt gondolja: „Most közvetlenül elnyertem Srí Csaitanja Maháprabhu társaságát.” [1]

Tulajdonképpen az előző alkalommal már befejeztük ezt a verset. De itt van még valami nagyon fontos: a meghódolt bhakta annyira magába szívja mesterének tulajdonságait, hogy szinte a képviselőjévé, az eredeti tükörképévé válik. Pontosan úgy, mint Dzsagadánanda Pandit esetében. Ő annyira átadta magát Srí Csaitanja Maháprabhunak, hogy az emberek, akikkel találkozott azt érezték: “Ó, a vele való találkozás, olyan, mint az Úrral való találkozás.”

Ez az azonosítás mély összeköttetésen alapul. Néha felszínes összeköttetés az alapja. Amikor ez csak a feljebbvaló gesztusainak, szavainak vagy a szokásainak az utánzása, az nem valódi képviselet. Nagyon fontos, hogy különbséget tegyünk helyes követés és képviselet és helytelen utánzás és másolás között. Érezhető a különbség? Az egyik megengedett, a másik nem mondanám, hogy alapvetően nagy hiba, de egy nagyon elemi szintje a követésnek. Például, ha a mestered elmegy valahová és te is próbálsz ugyanoda elmenni, ugyanazt a helyet fogjátok vajon meglátogatni, vagy mégsem? Vagy még ha ugyanoda látogatsz is el, olyanná válsz, mint ö? A legvalószínűbb, hogy nem, mert az ő élete és intenzitása az egy dolog, és a te életed és intenzitásod egy másik. Vagy ugyanígy, mi mindannyian zengjük a szent neveket, de mi az én mantrázásom és mi a ti mantrázásotok? A tietek boldoggá teszi az Urat és kifejezi az önvaló örömét. Hát, én most nem bocsátkoznék részletekbe a másikkal kapcsolatban…

Tehát, ha bizonyos emberek ugyanazokat a tevékenységeket végzik is, az eredmény különböző lesz. Ami nektár az emelkedett léleknek, az méreg lehet a kezdőknek, és ami nektár egy kezdőnek, lehet hogy kellemetlen méreg az emelkedett léleknek.

Hogy lehet elkerülni a hamis követésnek és helytelen utánzásnak ezt a hibáját? Nagyon könnyen, nekünk ugyanazt az intenzitást kell megvalósítanunk az életünkben, mint a példaképeinknek. Nem arról van szó, hogy ugyanazokat kell ismételnünk, amiket ő tett, de meg kell próbálnunk ugyanazzal a mély odaadással és lelkesedéssel élni, és közeledni Istenhez. Egyrészt a saját életünket kell élnünk, másrészt pedig képviselnünk kell a mesterünket, a hitünket, az Istenünket .Mert az emberek a viselkedésetek alapján fognak véleményt alkotni a hitetekről..

[1]  Csaitanja-csaritámrta, Antja-lílá, 12.101.

Neli kérdése: Szeretnék visszatérni a tegnapi kérdésem első feléhez. Vannak-e provokatív kérdések, és fontoljuk-e meg, mielőtt kérdezünk, hogy a kérdés provokatív-e vagy esetleg kellemetlen?

Szvámí Tírtha: Igen. Bhaktivinód Thákur azt mondja: “Minden kérdés jó.” De akkor valódi egy kérdés, ha tényleg akarjuk hallani a választ. Tehát ha valaki csak a kérdezés kedvéért kérdez, de nincs meg benne a vágy a megértésre, az odafigyelésre, akkor az nem ér semmit. Senki sem tud egy olyan kérdést megválaszolni, ahol nincs meg a szándék az odafigyelésre. Tehát, ez az ami szerintem provokatív – amikor nincs meg a hajlandóság arra hogy odafigyeljünk a válaszra. És nem azt mondom, hogy el kell fogadni a választ, csak figyelmesen meg kell hallgatni azt.

És tudjátok, néha a témának és a hangulatnak van egy sajátságos rezgése. És esetleg ezt a rezgést szakítjuk meg valami nem odaillővel – na, ezt kell megfontolnunk. Ha a kérdésünk, vagy ha egy új téma emeli a hangulatot – akkor az odaillő. De ha megzavarnánk ezt a hangulatot, akkor lehetséges, hogy inkább máskor kell feltennünk azt a kérdést. De minden kérdés jó, mert a Bhágavatamban ez áll: “Ó, szádhuk, helyesen kérdeztetek, mert kérdésetek az emberiség sorsát érinti.” Tehát nincsenek rossz kérdések. Kielégítő ez a válasz?

Neli: Bennem ott van ez a félelem, hogy vajon kérdezzek-e. Nem azért kérdezek, mert érdekes akarok lenni, hanem azért, mert akarom tudni az igazságot.

Szvámí Tírtha: Nagyon jó. Ez a lényeg. Az igazságról kell tudakozódnunk. Hiszen, ez az értelme a kérdésnek. A mi köreinkben, a szangánkban, három alapelv van – a leckéről most nem beszélve. Mert a lecke, tudjátok, az az alkalom, amikor próbáljuk szolgálni az igazságot, szolgálni a sásztrákat és ezt az egész hangulatot. Tehát ez a társulásnak az egyik sajátos formája. De általánosságban három alapelv van: nincsenek tabuk, bármit meg lehet kérdezni, bármiről tudakozódhatsz, és nyíltan meg lehet beszélni a dolgokat. Ez abban az értelemben nyílt, hogy a komoly és tiszta tudakozódásnak helye van. Ez a három jog bármelyik résztvevőt megilleti. De a jogok mellett vannak követelmények is. Ha van három jog, akkor van három követelmény is. Meg kell adnunk a szükséges tiszteletet a témának és a partnereknek, a tudakozódásnak pozitívnak kell lennie – ez azt jelenti, hogy nincsenek vég nélküli és haszontalan kérdések – a harmadik pedig az, amit már említettem – hajlandóság a válasz elfogadására. Tegnap arról beszéltünk, hogy hogyan lehet fenntartani és erősíteni a csoport egységét. Ez a hat mód van rá. Tartsd észben és alkalmazd ezt a három követelményt, és akkor élhetsz a jogaiddal is! Add meg a tiszteletet, ne legyen vég nélküli és haszontalan fecsegés, és állj készen arra, hogy elfogadd a választ! Akkor mindent megkérdezhetünk, mert nincsenek tabuk és nagyon nyíltan tudunk megbeszélni dolgokat. Ez a titok: a három jogotok és a három követelmény. Ha egy csoport, az emberek bármelyik csoportja teljesíteni tudja ezeket a követelményeket, az tökéletes. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek konfliktusok vagy megoldandó problémák, de meg fogjátok tudni oldani őket.

Tehát, kérem, hogy alkalmazzátok ezt és nagyon szépen köszönöm a kérdést. Törvények nélkül, követelmények nélkül nincsenek jogok sem. Tehát, ha nem állsz készen a válasz elfogadására, ha nem állsz készen a közreműködésre, akkor nincsen meg a jogod arra, hogy bármit is megkérdezz. Lásd a teljes képet! Jó? Azt hiszen, ez így van rendjén. Ha élvezni akarom a jogaimat, valamit adnom is kell.

Rukminí kérdése: A kérdésem két részből áll. Az első rész az, hogy hogyan készülhetünk fel, hogy olyan anyák lehessünk, mint Sacsi Mátá? Mert mindig várjuk az elválást…

Tírtha Mahárádzs: Valóban? Azt hittem, hogy az elválásban élünk, és az együttlétet várjuk. Lehet, hogy te más vagy. Az együttlétben élsz, és az elválásra vársz?

Rukminí: Nem, nem. Nincsenek fiaim, ezért…

Tírtha Mahárádzs: Lehet, hogy ez a módja, hogy olyan anya lehess. Mert ha lányaid vannak, lesznek vejeid, ha azonban fiaid vannak, elveszíted őket! Ah, ez az anyák fájdalma! Ezért olyan nehéz menynek lenni. Mert el kell venned egy anya fiát. Ezért ez az ősi probléma az anyós és a meny között innen ered, ki birtokolj a fiút. Mert a hölgyek mindig birtokolni és uralni akarják a férfiakat. Az egyik, mint fiát próbálja meg uralni, a másik, mint a férjét, de mindig uralni akarják. Szegény fiúk, női irányítás alatt állnak. És ha elfutnak ez elől: ’Elegem van ezekből a gondokból, amit a körülöttem lévő hölgyek okoznak! Szannyászí akarok lenni!’ akkor megkapják a tanítást: „Öleld magadhoz a női princípiumot.” Megint! Mutassatok nekem egy vallást, ahol még a férfiak is nőként akarnak megszületni legközelebb. Mert a mi ambíciónk, hogy olyanok legyünk, mint egy…

Jasodá: Gópi?

Tírtha Mahárádzs: Nem jelenteném így ki, de valami hasonló. Bárhogy is, ha ilyenek az ideáljaink, lehetőségünk van a fejlődésre. Második rész?

Rukminí: A második rész az, hogy hogyan vegyük fel újra a kapcsolatot valakivel? Ha egy olyan anya vagyunk, akinek a fia elhagyja a házat, vagy ha a szeretett személy valaki máshoz tartozik. Hogyan vegyük fel újra a kapcsolatot?

Tírtha Mahárádzs: Főzz jól.

Rukminí: Ezekben a napokban mindig megpróbálunk visszatartani valakit. Meg kéne próbálunk nem vissza tartani, de… lehetetlen.

Tírtha Mahárádzs: Igen, ezek a szerepek – meg kell állítanod, de mégis elmennek.

Rukminí: Igen. De hogyan birkózzunk meg ezekkel az érzésekkel, amik ilyen pokoliak? Egy nő, feleség, vagy anya számára, aki ilyesfajta elválást tapasztal… Hogyan viseljük ezeket az érzéseket, az elválást a szerettünktől, aki – nem számít hogyan próbáljuk megállítani – elmegy?

Tírtha Mahárádzs: Azt mondják, hogy az emberi karakter egy mitikus szerep. Ez azt jelenti, hogy ahogyan előre haladunk az életünkben, különböző archetípus szituációkkal kerülünk szembe. Például: először az anyád lánya vagy, aztán a férjed felesége leszel, majd gyermekeid anyja, majd egy idősödő tiszteletreméltó hölgy, úgy értem, hogy a család valódi feje. Ezek tehát különböző szerepek, melyeket szépen kell megvalósítanunk. „Hamlet” mindig a színpadon van, de időről-időre különböző színészek játsszák el ugyan azt a szerepet. Ugyan így, valakinek anyának kell lennie, valakinek szeretőnek, valakinek feleségnek, férfinak, hősnek, egy elesett fickónak, Júdásnak, Jézusnak – valakinek be kell töltenie ezeket a szerepeket. És belehelyeztettünk a saját kis privát univerzumunkba, ahol az Úr által adott szerepet kell beteljesítenünk. Ezért fogja az anya még a felnőtt fiát is megkérdezni: „Jól vagy, minden rendben?” Habár a fiúnak kell gondoskodni az édesanyjáról, ehelyett az anya próbál meg gondoskodni a fiúról. Mert ez a szerepe, archetípus szerep. Mi a fiú archetípus szerepe? Hogy lázadjon: „Elég anyám! Már felnőttem! Hagyjuk már a reggelit.” ? Nem! Hanem, hogy elfogadja. Ez a rasza. Ha isteni nézőpontból gyakorolod a szereped, akkor ez rasza kérdése, a rasza visszatükröződése.

De ugyanakkor a végső szerepet is keresnünk kell, az ősi archetípus szerepet – ez pedig a dászó’ham. És ezt az isteni archetípus szerepet életünkben is megtapasztalhatjuk – mint tanulók, mint gyakorlók, mint mesterek, mint szolgák, mint púdzsárí, prédikátor, hallgató, vagy bármi más. Ez azt jelenti, hogy együtt megyünk, bármilyen szerepet is kapjunk, aszerint kell itt megfelelnünk. Meg kell tennünk, mert össze tartozunk. Hallgatóság nélkül, a leckeadónak sincs haszna, vagy leckeadó nélkül nincs hallgatóság sem. Mindkét fél szükséges – akik vezetnek, és akik követnek. Mindezen különböző – úgymond – anyagi elfoglaltságon és szerepen túl tehát, mindig emlékeznünk kell elsődleges, eredeti szerepünkre, és arra kell fókuszálnunk. Ha friss anya vagy apa vagy, nem tudsz erre koncentrálni, mert a kisbabára kell koncentrálnod. Ez egy nagyon új tapasztalat. Igaz? Minden mást kitöröl, annyira lefoglal. De ne feledd Krsna mindig ott van újdonsült fiatok vagy lányotok szívében. Különböző trükköket játszik hát veletek.

Hogyan váljunk tehát jó anyákká? Legyél jó bhakta, akkor tökéletes anya lesz belőled. És tökéletes fiú, leány, apa, barát, szerető és tanítvány, vagy guru – ha jó bhaktává válsz. Ez a megoldás. A kulcs a mi kezünkben van. Mestereinktől kaptuk; csak alkalmaznunk kell a módszert.

Rukminí: Ahhoz tehát, hogy újból felvegyük a kapcsolatot, legyünk jó bhakták?

Tírtha Mahárádzs: Igen. Miért? Mert ki van Krsna szívében? A tiszta bhakták. És ki van a tiszta bhakták szívében? A többi bhakták. Más kérdés?

Krpadhám kérdése: Azt mondtad, hogy a kommunikációhoz szükség van mindkét félre: egy aki hallgat, és egy aki beszél. Miért történik ebben a világban az, hogy nem akarjuk elfogadni a szerepünket, hanem más szerepet akarunk?

Tírtha Mahárádzs: Nem tudom!  Ez ostobaság, és aztán elégedetlen leszel. Azt hiszem ez a mélyebb megértés hiányát mutatja. Van egy mondás: „A szomszéd fűje mindig zöldebb.”Az emberi lények tehát mindig ilyenek – nem elég amijük van, nem teszi őket elégedetté. ’Az én szolgálatom olyan bonyolult, az ő szolgálata azonban, olyan szépen tudnám csinálni.

Ha azonban felismerjük a gondolkodásunkban ezt a mintát, keményen kell dolgoznunk, hogy megváltoztassuk. Meg kell tanulnunk annak a művészetét, hogy elégedettek legyünk azzal, amit a Legfelsőbbtől kaptunk. Mert amint átadtad az életed, gondoskodni fog rólad – akár boldogságot és könnyű életet ad, akár nehézségeket és hiányosságokat. Ha átadtad az életed, akkor gondoskodni fog rólad, ellát, szükségleteid szerint adagolva. De az emberi lényeknek van ez a második, szerzett természetük – nem elégedettek. Vissza kell térnünk a lelki tudatosságba szat-csit-ánanda – örökkévaló, tudatos és boldog vagy. Szükséged van bármi másra? Csak vissza kell térnünk lelki azonosságunkhoz. Ez a boldogság művészete, az élet művészete.