Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.05.11-i szófiai délelőtti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Sríla Prabhupád a Bhágavata-puránának a Rahugana királyról és Dzsada Bharatról szóló története kapcsán, már az elején leszögezi, hogy „Mivel Rahugana Mahárádzs továbbra is kételkedett a megvilágosodását illetően, megkérte Dzsada Bharatot, hogy ismételje el tanítását és világosítsa meg azokat a gondolatokat, melyeket nem értett.”

„Rahugana király így szólt: Ó, legkiválóbb személyiség, te nem különbözöl az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől! Igaz éned hatásával a sásztrák minden ellentmondását felszámoltad. Transzcendentális, gyönyörteli helyzetedet egy bráhmana barátjának öltözve rejtegeted. Tiszteletteljes hódolatom ajánlom neked!

Ó, bráhmanák gyöngye! Testem szennyes dolgokkal van teli, látásomat pedig a büszkeség kígyója marta meg. Anyagi felfogásom miatt betegség gyötör. Nektári tanításod gyógyír annak, aki ilyen láztól szenved, s hűsítő víz annak, akit a hőség perzsel.”[1]

Tehát itt egy betegségben szenvedő ember állapotáról olvashatunk. Kedves testvéreim, mindannyian az anyagi lét betegségében szenvedünk. Egész lényünk csordultig van tisztátalan dolgokkal, mit sem szólva az elméről, mely annyi ’junk-food’-dal, egészségtelen, értéktelen szeméttel van tele. Mindannyiunkat megmart a büszkeség és az illúzió tévképzete, mely olyan, mint egy mérgeskígyó, aki másodmagával érkezik és úgy hívják, Idő, ami felfalja az egész világmindenséget. Szájának felső része a jövő, alsó része a múlt és egyszerűen mindent felemészt. Óvakodjatok a kígyóktól! Ráadásul van még egy másik kígyó is, mégpedig a testetekben, a kundaliní-sakti, melynek erejét mindenki szeretné felébreszteni magában. Vigyázzatok, nagyon óvatosnak kell lennünk ezekkel a kígyókkal! Jobban tennénk, ha egy másik kígyót imádnánk, a csodálatos szolgálatot végző kígyót, aki kényelmes fekhelyet biztosít a Legfelsőbbnek, az Úr Visnu számára. Ő Ananta, Ananta-sésa – a határtalan, a végtelen, a mindent Magába foglaló.

A határtalan fogalma nagyon szimbolikus. Tudjátok, amikor valamit képekben írnak le, az nagyon szimbolikus és filozófiai jelentésű. Mivel mi rendkívül parányiak vagyunk, ezért az egyik leghatalmasabb, legemelkedettebb gondolat, amit egy ember el tud képzelni, az a végtelen. Alig tudjuk elképzelni, hogyan lehetséges az, hogy valaminek nincs vége. Erre nem látunk példát, ezzel sohasem találkozunk. Igaz a matematika, néha említést tesz végtelen számsorokról, melynél, ha eljuttok a legnagyobb számhoz, azt mindig tudjátok eggyel növelni. Tehát végtelen, a végtelen fogalma és a hatalmas, véget nem érő számsoroknak a száma. Ez talán az egyetlen módja, annak, hogy megpróbáljuk elképzelni azt, hogy valami végtelen, örök. Ezt az elméletet szimbolizálja a kozmológiánkban és az ikonográfiánkban a végtelenség kígyója. S mit tesz ez a kígyó, Ananta-sésa? A Jóisten alatt fekszik, fekhelyül szolgál a Számára. Ezt nagyon egyszerű megérteni – a végtelen egy alacsonyabb elvet jelent, a személyes Istenképhez viszonyítva, mely egy magasabb koncepció. Az örökkévalóság vagy a végtelenség a Legfelsőbb Urat szolgálja – ezt olyan egyszerű megérteni! Tehát jobb, ha ezt az elvet szolgáljuk, mert ily módon válunk a szolgák szolgáinak a szolgáivá.

Nézzük meg, hogy mit tesz az Úr Visnu ezen a kígyó fekhelyen? Isteni álmában szendereg. Számos jógaoktató és jógát gyakorló van itt körünkben, tehát értitek, hogy a jóga-nidrá, az valójában az Isteni szendergés. A jóga-nidrá nem egyenlő az alvással, hanem egy teremtő álom, egy kreatívan cselekvő tudatállapot, amikor kapcsolódtok az Isteni szférához. Ez a célja a jóga-nidrának, hogy elérjük ezt az Isteni szférához való kapcsolódást, amely gyönyörű Istennel kapcsolatos gondolatokkal és érzésekkel hatja át a tudatunkat.

Az Úr Visnuról egy olyan leírást olvasunk, melyben számos segítőjével, félistennel és különböző személyekkel, lényekkel körülvéve időzik, akik közül néhányan a fejénél, mások pedig a lábánál foglalnak helyet. Ha azt mérlegeljük, hogy vajon melyik testrészénél vagyunk közelebb a Jóistenhez, akkor talán azt gondolhatnánk, hogy kedvezőbb lehet a Fejénél helyet foglalni. Ő végtelenül okos, így talán, ha ott vagyunk mi is, akkor ennek az energiájának egy kis része bennünk is megcsillanhat. Azonban Laksmí déví mindig az Úr Visnu lótuszlábánál foglal helyet, Ő nem a fejéhez szeretne közel kerülni, még akkor sem, amikor szendereg. S azt gondolhatnátok, hogy ‘Ó, milyen alacsony helyzet ez, valakinek a lábánál lenni, még ha Istené is, akkor is ez egy nagyon alacsony helyzetet jelent.’ Viszont, nekünk magyaroknak, van egy közmondásunk: ‘Megfogta az Isten lábát’, ami azt jelenti, hogy valakit nagyon nagy szerencse ért. Nektek bolgároknak is van valami hasonló mondásotok? Az hogyan hangzik?

Válasz: “Elkapni a Jóistent a viharkabátjáért.”

Szvámí Tírtha: Igen, kicsit hasonló. Szóval, amikor szunyókáltok, nem alszotok nagyon mélyen, néha kinyitjátok a szemeteket, majd vissza bóbiskoltok és pihentek. Viszont tudjátok, ha ilyenkor kinyitjátok a szemeteket, mi az, amit először megpillantotok? A saját lábatok és az, aki ott van éppen. Tehát a szolgák, szolgáinak a szolgáivá kell válnunk, mert a mi Legfelsőbb Drága Urunk óvón figyeli a szolgáit. Ezért van nálunk ez a gyönyörű kifejezés ‘meghódolni az Úr lótuszlábainál’. Hiszen bármikor nyitja ki az Úr a szemét, az első pillantás a lábaira esik és mindazok, akik a Jóisten lába körül vannak, a látószögébe kerülnek, darsanát vehetnek Tőle. Tehát ez az egyik módja annak, hogy rátaláljunk az anyagi világ betegségének gyógyírjára.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána, 5.12.1-2.

(Szvámí Tírtha, 2017.05.11-i szófiai délelőtti tanításából)

Folytassuk tovább a Bhágavata-purána tanulmányozását. A purána szó szerinti jelentése ‘ősi’, azonban számunkra azt jelenti, hogy ‘örök’. Az ősi nem régit, divatjamúltat jelent, hanem az örökkévalósághoz való kapcsolódást, mely ugyanúgy érvényes a múltra, mint amennyire hasznos a jövőre nézve. Gyökerek nélkül nincs gyümölcs sem! Szükségünk van a hagyomány, a lelki láncolat mély gyökereire és akkor ezeken az igazságokon keresztül mi is gazdagodhatunk. Végtelen számú purána létezik, mint például a Siva-purána, Linga-purána, Visnu-purána, Agni-purána. Ezek közül különösen egy emelkedik ki, amely a Legfelsőbbel, Bhagavánnal kapcsolatos. Természetesen az összes többi purána is nagyon jelentős a maga nemében, de azok számára, akik meg akarják érteni az isteni tudományt, a Bhágavata-purána a legmegfelelőbb. Megelégszetek Isten tudományával?

Krisna-prijá: Nem.

Szvámí Tírtha: Nem vagytok elégedettek, de hiszen olyan sokat mosolyogtok és annyira szépen ragyogtok! Az Ő tudománya végső soron az érzelmekben tetőzik. Ha ismertek valamit vagy valakit, akkor elkezditek értékelni is azt, vagy őt? Természetesen az is igaz, hogy, ha elkezdtek valamit értékelni, akkor elkezditek megismerni azt. De néha úgy tűnik, hogy az emberek nem igazán szeretik a tudást, máskor pedig úgy tűnik, hogy nem értik a szeretetet. Ezért a legjobb párosítás, egy kevés tudás és egy kevés érzelem.

A Bhágavata-purána nem kis adag tudást és kis adag érzelmet tartalmaz! Tehát azok, akik meg akarják kóstolni a halhatatlanság nektárját, azoknak hatalmasat kell kortyolniuk a Bhágavatamból. Ha valami kapcsolódik Istenhez, azt Ő feltölti és áthatja energiájával. Tehát leszögezhetjük, hogy ez Isten örök tudománya. A leglényegesebb rész, pedig a kölcsönösségről szól, hogyan éreznek a bhakták, az állhatatos hívek és hogyan követik az Úr Krisnát. Ez a legfontosabb, hogy mi lelkesít egy bhaktát? Mi inspirálja egy tiszta szent szívét? Nagyon érdekes megérteni, hogyan közelítsünk ehhez a témához: Mi motivál egy tiszta szentet? Ha ezt megértjük, akkor majdnem mindent megértettünk.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2017.05.10-i szófiai délutáni tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Hari-bhakti kérdése: Lehetséges az, hogy megismerjük, érzékeljük, illetve a szívünkbe fogadjuk Istent azzal a tudatossággal, ami adatott nekünk, hiszen még a Bhágavata-puránában az Úr Brahmá is azt magyarázza Náradának, hogy nem képes megérteni a Jóistent?

Szvámí Tírtha: Mit is mondhatnék erre? Azt hiszem teljesen igaz, amit mondasz, mert bár nagyon közel van hozzánk a Legfelsőbb Úr, mégis nagyon távol érezzük magunkat Tőle. Itt nem egy valódi távolságról van szó, hanem úgymond a tudat torzulásáról. A tökéletesség itt és most van, ha most nem tudjuk befogadni, akkor mikor? Miért gondoljátok azt, hogy holnap majd képesek lesztek rá? Ha most azonnal nem tudjuk megérinteni az isteni szférát, ha nem tudunk a Legfelsőbb elé állni, hogy Vele lehessünk – akkor mikor? Miért is lenne jobb esélyünk holnap minderre, mint ma?

Azonban, amit említettél a legtöbb esetben nagyon is igaz, nehéz érzékelni és befogadni az Isteni szférát, a Jóistent. De, ha kellőképp figyelmesek vagyunk, akkor bár nem látjuk szemtől szemben a Legfelsőbb Urat, de észrevehetjük az Őt felfedő jeleket, azok mindent elárulnak Róla. Ezeket mindig felfedezhetjük. A Napot mindennap láthatjátok. Mi a Nap? A Nap számunkra a Legfelsőbb Úr szeme. Vagy a Holdat is láthatjátok – ő Krisna-csandra, Gaura-csandra, a telihold az éjszakai égbolt horizontján. Tehát számtalan módon emlékezhetünk Őrá. Csak valóban látó szemre és befogadó szívre van hozzá szükség.

Erről nagyon szépen ír Sríla Srídhar Mahárádzs. Egyszer egy nagyon kedves bhakta látogatott el hozzá, amint egyedül üldögélt a templom verandáján. Tudjátok, Navadvíp akkoriban csupán egyetlen templomból állt dzsungellel körülvéve. Srídhar Mahárádzs épp meditált, a dzsungelt szemlélte, majd megszólalt: „Olyan sok minden van itt, ami az Úr Csaitanjára emlékeztet Bennünket.” Mi a dzsungelt látjuk, ő pedig Maháprabhut.

Ezért azt szokták mondani, hogy bár az ostoba és a bölcs is ugyanazt a fát nézi, mégis mindketten más fát látnak. Ebben a hasonlatban a fa olyan, mint az élet, valójában ezt szemlélik másként. De mit látunk mi valójában? Korlátokat, szenvedést, halált, vagy örömöt, boldogságot, az örök élet lehetőségét? Ti mit láttok? Legyetek realisták, mert az életnek vannak korlátai, de legyetek optimisták is, mivel létezik a felsőbb valóság!

Tehát azt mondom, igen lehetséges az Istennel való találkozás.

Egyszer Gurudév megkérdezte a bhaktákat: „Szeretnétek találkozni Srímatí Rádháráníval?” Mindenki egyszerre mondta, hogy: „Igen, persze, természetesen!” erre azt felelte: „Nos, akkor reggel 4:30-kor találkozhattok Vele, itt a templomban. Ő itt van az oltáron.”

Szóval, ha elakartok érni valamit, akkor hozzatok érte egy kis áldozatot. Gyerünk, minél előbb!

(Szvámí Tírtha, 2017.05.10-i szófiai délutáni tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Az elménk lehet az ellenségünk vagy a barátunk is. Egy dolog azonban biztos, hogy – az elme olyan, mint egy éhes szellem. Enni akar, tehát meg kell, hogy etessétek. Milyen ételt adnátok neki? Ez rajtatok múlik. Viszont ez az étel hatással lesz az elme működésére. Az elménk pedig szelektív és nem tudom, hogy a tiétek hogyan működik, de az enyém hajlamos a rossz, negatív dolgokra. Állandóan hibákat, hiányosságokat és hasonlókat keres … Istenem, nem egyszerű dolog ez!

Nem szabadna hibakeresőknek lennünk és nem szabadna, hogy a hiányosságaink, a rossz hírek befolyásolják, táplálják az elménket. Mivel ebben az esetben a rossz hírek már nem odakint, hanem idebent lesznek és akkor valóban rossz társaságba kerültök. Tehát óvatosnak kell lennünk, hogy mivel tápláljuk az elmét.

Mivel az elmének szüksége van arra, hogy valamin rágódjon, valamivel elfoglalja magát, ezért biztosítanunk kell számára valami „táplálékot”. Az elme három fő feladata: a gondolkodás, az akarat és az érzés, ezért „super food”-ot, tökéletes táplálékot kell kínálnunk a számára.

Nos, akkor nézzük meg, mi is az a tökéletes táplálék, amire az első területnek, a gondolkodásnak szüksége van? Istenen és az Ő végtelen tulajdonságain gondolkodni, meditálni.

A második terület az akarat. Képzeljétek el magatokat, amint éppen egy labirintusból szeretnétek kijutni. Tehát az elme akaratereje számára a tökéletes táplálék, a személyes üdvösségetek megvalósulásának képzete. Meg kell találnotok életetek küldetését, nem szabad másokra várnotok, ez a ti feladatotok. Találjátok meg az életfeladatotokat, legyen tervetek erre az életre: ‘Igen, haza akarok menni, vissza Istenhez. Minden akaraterőmet arra szeretném használni, hogy „nemet mondjak” az illúzióra és „igent” az Isteni valóságra.’ Az ősi keresztény szentírások nagyon részletesen leírják a megkeresztelés metódusát. Ha valaki szeretne csatlakozni a gyülekezethez, azt hiszem háromszor is „Nem-et” kell mondania az ördögnek. Tehát használjátok az akaraterőtöket, hogy elszigeteljétek magatokat az ostobaságoktól. Ez volt az elme második feladatának a tökéletes tápláléka – használjátok az akaraterőtöket az igazság iránti elköteleződéshez.

Milyen tökéletes táplálékot találjunk az elme harmadik feladatához – az érzelemhez?

Válasz: A Szent Nevek zengését.

Szvámí Tírtha: Igen. Kezdjük egy egyszerű táplálékkal, az együttérzéssel, különben lelkileg magányosnak fogjátok érezni magatokat, kirekesztődve a lelki világból. Ezután már együttérzőek tudtok lenni másokkal is.

De végül is miért ne tápláljuk elménket a halhatatlanság nektárával, amritával! Adjatok amritát! Minap megkértem Pavitra Prabhut, hogy legyen szíves hozzon egy kis tejszínhabot az italomba, talán a forró csokoládéba vagy ilyesmibe, de éppen megromlott. Erre Pavitra Prabhu nyomban felajánlotta, hogy „Mindjárt hozok a boltból egy másikat, semmi probléma.” Erre én „Már csak egy-két napig vagyok itt, szóval nem szükséges másikat hoznod.” Ám ekkor hirtelen megvilágosodott számomra valami, és azt mondtam: „Nem, két napig nem bírom ki nélkül! Szóval, hozzál kérlek tejszínhabot.” Miért kellene e nektár, a lélek tökéletes tápláléka nélkül élnünk, ha megtehetjük? A lélek legfőbb éltetője az Istenhez fűződő érzelmek! Tehát gyakoroljátok a folyamatot, ízleljétek az ambróziát! A Nektáróceán szülöttei vagytok, ez van elrendelve a számotokra. Ne elégedjetek meg kevesebbel, azért jöttetek a világra, hogy belemerüljetek a halhatatlanság nektárába! Nem azért láttuk meg a napvilágot, hogy szenvedjünk és meghaljunk, hanem azért, hogy beteljesítsük az utunkat és hogy megízleljük az égi nektárt. Az Isteni Pár csodálatos, szeretetteljes kedvtelései – ezek a legjobb táplálékai az elmének, amin meditálnunk kell. Ily módon lelhetitek meg a belső békéteket.

„A megzabolázatlan elme az élőlény legnagyobb ellensége. Ha valaki nem vigyáz vele, vagy esélyt ad neki, egyre hatalmasabbá válik, és végül győzedelmeskedni fog. Noha nem valóságos, mégis nagyon erős, és eltakarja szem elől a lélek örök helyzetét. Ó, király! Kérlek, próbálj ezen az elmén felülkerekedni a lelki tanítómester és az Istenség Legfelsőbb Személyisége lótuszlába szolgálatának fegyverével! Nagy figyelemmel törekedj erre!”[1]

Ez az út, és ez a mi módszerünk. Jaszja dévé pará bhaktir / jathá dévé tathá gurau / taszjaité kathitá hjartháh / prakásanté mahátmanah [2] – azon nagy lelkek előtt, akiknek rendíthetetlen hitük van az Úrban és a lelki tanítómesterben, a védikus tudás teljes jelentése automatikusan feltárul. Jaszja dévé pará bhaktir / jathá dévé tathá gurau – ha teljes hitetek van Istenben és hasonlóképp a lelki tanítómesterben, akkor valamennyi isteni titok feltárul számotokra. Prakás – feltárul.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.11.17.

[2] Svétásvatara upanisad 6.23.

 (Szvámí Tírtha, 2017.05.10-i szófiai délutáni tanításából)

 (az előző pénteki tanítás folytatása)

 „Kedves Rahugana király! Amíg a feltételekhez kötött lélek anyagi testben van, amíg nem szabadul meg az anyagi élvezet szennyeződésétől, amíg nem győzi le hat ellenségét, és amíg a lelki tudás felébresztésével nem éri el az önmegvalósítás szintjét, addig arra kényszerül, hogy különféle fajokon át vándoroljon az anyagi világban.

Az elme az oka minden megpróbáltatásnak az anyagi világban. Amíg a feltételekhez kötött élőlény nincs tisztában ezzel a ténnyel, addig el kell fogadnia az anyagi test gyötrelmes helyzetét, és újabb és újabb körülmények közé kerülve kell vándorolnia ebben az univerzumban. Az elmére hatással van a betegség, a bánat, az illúzió, a ragaszkodás, a mohóság és az ellenségeskedés, így az elme leköti az élőlényt, és a birtoklás hamis érzetét kelti az anyagi világban.”[1]

Itt, régi jó barátunkról, az elméről kaptunk leírást. Ahogy tegnap, vagy tegnapelőtt, végre meghatároztuk, hogy hol található a szenvedés központja, hol érzékeljük – az elme szintjén – itt pedig különböző az elmét háborító, ostorozó dolgokról kapunk leírást, úgymint: betegség, bánat, illúzió, ragaszkodás, mohóság és ellenségeskedés. Olyan sok minden háborgat bennünket, melyekből néhányat itt is ismertetnek. Milyen dolgok zavarhatják meg az elmét? Némely, a testet érintő kellemetlenség – például, amikor éhesek vagy szomjasak vagytok, nagyon könnyen ingerlékennyé váltok, viszont, ha kielégítitek az érzékszerveiteket, ha esztek, jobb lesz a hangulatotok. Ezért találták ki az üzleti ebédeket, mert miután elégedetté váltak az érzékek, jóval könnyebben érhetitek el a céljaitokat. Vagy például, ha nem alszotok eleget – szintén könnyebben váltok ingerültté. Illetve, ha valamilyen kétséges dolog van az életetekben, bizonytalanok vagytok valamiben – az nagy problémát tud okozni. Azt hiszem valamennyi közül ez a legnehezebb, mivel az összes többi legyőzhető, azonban ez teljesen szétforgácsolja az erőtöket.

Azonban ezeket a kellemetlenségeket fel tudjuk használni a lelki fejlődésünk érdekében. Ha nem alszotok, ha virrasztotok, jóval érzékenyebbé, kifinomultabbakká váltok. Ha nem esztek, akkor először ingerlékenyebbek lesztek, majd fájni kezd a fejetek, de utána úgy érzitek, hogy több energiátok van és ismét finomabban érzékeltek dolgokat, máshogy érzékelitek a környezeteteket. Tehát mindezen kellemetlenségek nagyon jó eredményhez vezethetnek – ha lelki módon alkalmazzuk őket. Könnyű böjtölni, ha eldöntitek: ‘Szilárd vagyok a lemondásomban, ma böjtölök!’ De jobb, ha akkor böjtöltök, amikor valaki más dönt helyettetek, hogy ajánlott vagy sem, hogy egyetek. Elárulom, így sokkal nehezebb böjtölni!

Mindenesetre, ezeket a megpróbáltatásokat használhatjátok a lelki fejlődésetek érdekében is. Majd lassanként, ezáltal a fokozatos folyamat által rátaláltok a belső békétekre és érzékenyebbek lesztek a lelki igazságok, a lelki valóság iránt, és talán közelebb kerültök ahhoz az áldott pillanathoz, amikor feltárja Magát a számotokra.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána, 5.11.15-16.

(Szvámí Tírtha, 2017.05.10-i szófiai délutáni tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Kétféle ksétragja van, az aki a testet, mint mezőt ismeri – az élőlény, ahogy azt már elmondtam, valamint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, akit a következőképpen jellemezhetünk: Ő a teremtés mindent átható oka. Teljes Önmagában, és nem függ senki mástól. A hallás és a közvetlen tapasztalat útján érzékelhető. Önragyogó, s nincs kitéve a születésnek, a halálnak, az öregkornak és a betegségnek.  Ő az Úr Brahmától kezdve minden félisten Ura. Nárájanának hívják, és Ő az élőlények menedéke az anyagi világ megsemmisülése után. Minden fenséggel teljes, és Ő minden anyagi dolog nyugvóhelye, ezért Vászudévának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének nevezik. Saját energiája révén jelen van minden élőlény szívében, miképpen a levegő vagy az életerő is jelen van minden mozgó és mozdulatlan lény testében, s így irányítja a testet. Részleges kiterjedésében az Istenség Legfelsőbb Személyisége belép minden testbe, és irányítja valamennyit. “[1]

Tehát a test egy mező – a cselekvés mezeje, ahol két élőlény tevékenykedik, az egyik valóban cselekvő, a másik pedig megfigyelő. Az upanisadok egyik nagyon szép verse azt mondja, hogy két madár ül egy fa ágán. Itt a testet egy fához és a szívet pedig a fa főágához hasonlítják. A kisebb madár, az egyéni lélek, pedig a szívben lakozik. Amikor azt akarjátok mondani, hogy ‘Én’, nem a homlokotokat, hanem a szíveteket érintitek meg: ‘Itt vagyok!’ Ugye, ti ott laktok, mert a szív a főág, ez a hely, ahol ti laktok a testben, de nem vagytok egyedül. Valaki más is van ott – a Felsőlélek (Krisna) szintén jelen van, Ő a másik madár, a tanú-madár.

Az élőlény kissé tompa/bódult/kábult és ostoba, a Felsőlélek pedig mindentudó – tanúja minden cselekedetünknek, ismeri a múltunkat, a jövőnket és eszerint kapunk iránymutatást Tőle. A kismadár az átman, a felsőbbrendű madár, pedig a Paramátmá (Felsőlélek) vagy antarjámí – a belső vezetőnk. Ez olyan csodálatos, hogy sohasem vagyunk egyedül, létezik egy belső vezetőnk!

Ha szerettek valakit, akkor hol helyeznétek el: a zsebetekbe, a gondolataitokba vagy a szívetekbe? Melyik a legjobb hely valakinek a foglyul ejtésére? Úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a szív. De hogyan kötődjünk olyasvalakihez, aki már eleve a szívünkben van, hiszen a Legfelsőbb már eredendően jelen van. A szívben lakozó Úrral való szeretetteljes kapcsolaton keresztül jobban fogjátok hallani azt, amit mond. Ily módon könnyebben kapcsolatba kerülhettek a jelenetek, múltatok és jövőtök e felsőbb ismerőjével.

Itt hallhattunk a Legfelsőbb Úr néhány jellemző tulajdonságáról, mint a teremtés mindent átható oka, az önragyogó és az Önmagában teljes. Nagyon nehéz Őt jellemezni, mert hogyan is lehetne leírni az összes tulajdonságát? Ez jóval meghaladja az emberi értelmet és képzeleterőt. Mi korlátozott képességekkel rendelkezünk, hogyan is tudnánk megragadni a végtelent? Szerencsére Őt nem korlátozza semmi, így képes feltárni Önmagát a véges lények előtt. Ugye így van? Lehet, hogy az én képességeim végesek, de az Övé nem. Ő képes feltárni bármit, amit szeretne, ezért így fohászkodunk: „Ó, Uram, kérlek távolítsd el ezt a ragyogást! Szemtől szemben akarlak látni Téged, de elvakít a ragyogásod. Kérlek, tárd fel magad olyannak, amilyen vagy!” Ezt hívják megvilágosodásnak, amikor látod, és ilyen közvetlen módon fogadod be a Legfelsőbb jelenlétét.

Krisna-prijá: Azt mondtad, hogy az egyéni lélek cselekszik, míg a Felsőlélek megfigyel. Azon gondolkodtam, hogy valójában a lélek is megfigyelheti a gunák által meghatározott hamis ego történéseit, és ezen a megfigyelésen keresztül szerez tapasztalatot, mint Dzsada Bharat ebben a történetben.

Szvámí Tírtha: Lehetséges.

Kérdés: Akkor miért mondod azt, hogy a lélek ostoba, hiszen szat-csit-ánanda tulajdonságokkal bír?

Szvámí Tírtha: Rendben, nem teljesen ostoba, csak egy kicsit. Miért? Miért? Miért? Mert az élőlény élvezni akarja a fa gyümölcsét és így gondolkozik: ‘Ó, én teljesen jól megvagyok enélkül a megfigyelő nélkül is, nem szentelek túl sok figyelmet neki, hiszen itt vannak nekem a gyümölcsök, miért is lenne szükségem egy ilyen vezetőre? Igazából ezt egyedül is meg tudom csinálni.” Ezt hívják hamis/zavart/homályos tudatnak –amikor túlontúl a külső dolgokra koncentrálunk, anélkül, hogy figyelembe vennénk az isteni titkokat. De azt mondják, hogy mindaddig, amíg a fa gyümölcseit szedegetitek, melyek teljesen vegyesek, van amelyik édes, van amelyik keserű és van amelyik édes is és keserű is egyben, addig az akció-reakció fog működni: karma, visszahatások, gunák és így tovább. Azonban mihelyst az élőlény figyelme a belső vezetője felé fordul, minden nehézség megszűnik. Tehát mindaddig, amíg nem alakul ki ez a szeretetteljes és élő kapcsolat a belső iránymutatótokkal, addig egy kicsit ostobák vagytok. Bár, ha a tudatotok eredendően tiszta, akkor valamennyi lelki tulajdonságotok is feltárult már, jelen van. Tehát nem szükséges bármit is hozzátenni, csak eltávolítani azt, ami elválaszt bennünket Isten megpillantásától.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána  5.11.13-14.

(Szvámí Tírtha, 2017.05.10-i szófiai délutáni tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

 „A Krisna-tudattal nem rendelkező egyéni léleknek számtalan elképzelése van, és számtalan módon cselekszik. Ezeket az elképzeléseket és cselekedeteket a külső energia hozza létre az elmében, és időtlen idők óta léteznek. Az éber és az álmodó állapotban néha megnyilvánulnak, de mély alvás során [öntudatlan állapotban] vagy a transzban eltűnnek. Az, aki már ebben az életében felszabadult [dzsívan-mukta], tisztán látja mindezt.”[1]

Ez a négyféle tudatszint létezik. Az ősi tradíció és jógabölcselet különböző módokon magyarázza az emberi felépítést. A tudat első állapota az ébrenlét – amikor az érzékszerveink kifelé irányulnak. A második tudatállapot, az álom-állapot, amikor az érzékszervek befelé irányulnak, ezért látjuk az álmokat. A harmadik állapot, amikor alszotok, de nem láttok álomképeket. Azt mondják, hogy ezen a szinten ideiglenesen a kauzális, azaz oksági szférával kerülünk kapcsolatba, valamilyen magasabb rendű inspiráló szférával. És végül a negyedik szint, melyet ‘a negyediknek (tudatszint)’ hívnak, ez a lelki tudatállapot.

Ezek a különböző tudatszintek, a tudatunk működésének különféle folyamatai. Azt mondják, hogy alváskor elhagyjuk a testünket, és amikor felébredünk ebből az álomból, akkor remélhetőleg visszatérünk. Szerencsére, ezt egy megbízható rendszer működteti, így nem történhet az meg, hogy elalszotok és másvalaki kerül vissza a testetekbe, illetve, hogy mi keverednénk egy másik személy testébe. Tehát, amikor felébredtek, azt mondjátok, hogy: „Ó, milyen jót aludtam!” Nagyon kivételes, meglehetősen szokatlan dolog, hogy bár elhagytátok a testeteket, mégis emlékeztek valamire, igaz? Ez azt jelenti, hogy a személyazonosságotok nem változott, nem volt hatással rá, nem befolyásolta az álom. Csak annyi maradt meg, hogy ‘Milyen jót aludtam!’ Viszont, amíg aludtatok, azt éreztétek, hogy: ‘Repülök’, vagy azt, hogy ‘Az óceánban úszok’, és nem voltatok tudatosak arról, hogy valójában csak alszotok.

Viszont, ha sikerül egy felszabadult tudatállapotot elérni, akkor láthatjuk miként működnek ezek a különböző tudatszintek. Ezt az elért állapotot dzsívan-muktának hívják, ami azt jelenti, hogy még ebben az életében felszabadult. Bár itt éltek, de már megvalósítottátok a tökéletességet. Azt hiszem, mindannyian szeretjük ezt az állapotot, de nem vagyok benne biztos, hogy készek is vagyunk megfizetni ennek az árát.

Szeretitek a szabadságot? Azt gondolom, mindannyian szeretjük! Vajon rendelkeztek is ezzel a teljes szabadsággal? Nem igazán. Tehát itt adott egy cél, amit mindannyian szeretünk, viszont mégsem birtokoljuk. Szóval óvatosnak kell lennünk ezzel kapcsolatban és helyesen értelmezni azt, hogy mi is a szabadság. Általában, amikor az emberek azt gondolják, hogy szabadok, akkor valamilyen láthatatlan tényező befolyása alatt állnak. Tehát a szabadság egy nagyon magasztos fogalom! És csak, hogy eláruljak nektek egy apró titkot: a végleges szabadság a teljes elköteleződésből fakad. (hatalmas dudálás kintről) Igen, és most nem hallottatok semmit. Ez a titkok természete, sajnálom.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána  5.11.12.

(Szvámí Tírtha, 2017.05.10-i szófiai délutáni tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Öt cselekvő és öt tudásszerző érzékszerv van, ezen kívül pedig ott a hamis ego. Ily módon az elme e tizenegy dolgon keresztül működik. Óh, hős, az érzékek tárgyait [például a hangot és az érintést], a szervek működéseit [amilyen például az ürítés] és a különféle testeket, a társadalmat, a barátságot és a személyiséget a művelt bölcsek az elme működési területének tekintik.

Az öt tudásszerző érzékszerv tárgyai a hang, az érintés, a forma, az íz és az illat, az öt cselekvő érzéké pedig a beszéd, a tapintás, a mozgás, az ürítés és a szexuális érintkezés. Mellettük létezik az a felfogás, amikor az ember azt gondolja, hogy „ez az én testem, az én társadalmam, az én családom, az én nemzetem” és így tovább. Ezt a tizenegyedik funkciót, az elme funkcióját hamis egónak nevezik. Néhány filozófus szerint ez a tizenkettedik funkció, melynek működési területe a test.

A fizikai elemek, a természet, ez eredeti ok, a kultúra, a sors és az idő elem mind anyagi okok. Ezeknek az anyagi okoknak a hatására a tizenegy funkció sok száz, sok ezer, majd sok millió funkcióvá alakul át. Ezek az átalakulások azonban nem automatikusan, kombináció révén következnek be. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége irányítja őket.”[1]

Így épül fel tehát ez a rendszer, amiben élünk. Amit ebből meg kellene értenünk az az, hogy vannak a külső, anyagi dolgok, melyekkel érzékszerveinken keresztül kerülünk kapcsolatba, illetve kapunk róluk információkat. A cselekvő érzékszerveinkkel pedig reagálunk ezekre a kívülről érkező ingerekre, információkra. Ekkor történik valami az elmében és valamilyen következtetésre jutunk. Tehát, van egyfajta fokozatosság ezek között a szintek között. Először van az anyag, majd az érzékszervek, harmadikként egy elme általi reakció és végül ott a lélek is.

Az elején csak egy lépést teszünk – hozunk egy anyagi döntést. Majd ez elkezd kibontakozni, és a folyamat innentől már olyan, akár egy lavina. Mindezeknek az apró elemeknek a kombinálódása által végül bekövetkezik a katasztrófa. Ez egy nagyon bonyolult rendszer, milliónyi következménnyel.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána 5.11.9-11

(Szvámí Tírtha, 2017.05.10-i szófiai esti tanításából)

Nagyon örülök, hogy ma este is együtt lehetünk, ez ismét azt bizonyítja számomra, hogy az érdeklődésetek a lelki témák iránt tovább gyarapodik, illetve ezek a közös együttlétek segítenek abban, hogy emlékezhessek mindarra, amit a mestereimtől tanultam. Ez lelki szempontból is jó lehetőség és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki jelen van.

Napjainkban egy kvantumugrásnak lehetünk tanúi, amikor is egy hosszabb időszakot akarunk besűríteni egy röpke kis pillanatba. Ez azt jelenti, hogy előző korok ősi történeteit tanulmányozzuk azért, hogy megérthessünk valamit napjainkból. Ezt nevezem én kvantumugrásnak, amikor visszanyúlunk a történelemben azért, hogy megérthessünk valamit ma és hogy felemeljük a tudatunkat a jövőbe tekintve. Ebbe valamennyi fizikai dimenzió – az idő, a tér, körülmények – és metafizikai dimenzió: az elme, az intelligencia, a lelki önazonosság, a tudatosság is beleértendő, mivel mindezen területeken emelkednünk, fejlődnünk kell. Tehát ma megpróbálunk több energiához, megértéshez jutni, hogy ezáltal magasabb tudatszintre, úgymond tudatosságra kerüljünk.

Óm namó bhagavaté vászudévája!

Most pedig miután kifejeztük a Legfelsőbb Úr iránti hódolatunkat, hálánkat és fohászkodtunk oltalmáért, folytathatjuk az olvasást. Először, röviden szeretném összefoglalni az eddig elhangzott történetet, mivel épp a közepén járunk: Volt egyszer egy király…, eddig úgy hangzik, mint egy tündérmese, de ez egy igaz történet. Volt egyszer egy király, aki miután eleget tett uralkodói kötelességének, az erdőbe vonult, aszkéta lett belőle, és megpróbálta minden idejét, figyelmét Istennek szentelni. Kiegyensúlyozott tudattal rendelkezett, de mégis kötődés ébredt benne egy kis őzsuta iránt, akit nevelgetni kezdett. Majd olyannyira ragaszkodni kezdett hozzá, hogy élete végén tudata középpontjában egyedül a kis őzsuta állt, aminek eredményeképpen következő életében őzként kellett megszületnie. Azonban nagyon különleges őz volt, mivel meg tudta őrizni előző életbeli tudatát. Majd következő életeiben más-más próbatételeken kellett keresztülmennie – mint például, hogy gyakorlatilag idegenül kellett élnie a saját fajtája között, majd halálos veszéllyel kellett szembenéznie, végül gyaloghintó vivő szolga lett belőle. Itt igen nehéz volt számára együtt dolgozni a többi gyaloghintó szállítóval, így meglehetősen rázkódott a hintó, ahogy vitték. A király ekkor megbüntette, majd a szolga erre adott válaszából a király rájött, ki is ő valójában, és azt mondta, ‘Ó, várjunk csak egy pillanatra, ez nem is egy ostoba süketnéma ember, hanem egy nagytudású, emelkedett személy.’ Ekkor egy párbeszéd vette kezdetét közöttük és itt kapcsolódunk bele a történetbe, melynek utolsó verse így hangzik:

„Amikor egy lámpában a kanóc nem ég megfelelően, a lámpás bekormozódik, ha azonban megtöltjük tisztított vajjal, s jól ég, akkor ragyogó fényt áraszt. Éppen így, ha az elme az anyagi érzékkielégítésbe merül, szenvedést okoz, míg, ha távol marad attól, a Krisna-tudat eredeti ragyogását hozza el.”[1]

Mindannyian szeretjük a fényt. A tűz isalapvetően jó célt szolgál, ahol a füst csupán egy zavaró tényező. Ehhez hasonlóan, ha koncentrált a tudatotok és helyesen működik, akkor az el fogja hozni a fényt. Ha pedig nem megfelelően működik, az problémákhoz vezethet.

(folytatása következik)

[1] Bhágavata-purána, 5.11.8.

(Szvámí Tírtha, 2017.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

Préma-gópál kérdése: Ha elfogadjuk, hogy a szenvedés együttérzéshez vezet, és amikor segítünk a szenvedőknek átvállalva a karmájukat, az nem úgy tűnik, mintha Istennél együttérzőbbnek próbálnánk magunkat beállítani?

Szvámí Tírtha: Végül is úgy gondolom, hogy ez a cselekvésünk hangulatán múlik. Mert ha egyszerűen csak anyagi szinten cselekszünk, akkor kétségtelenül beteljesítjük mások és a saját karmánkat. Tehát egyszerűen csak a karma eszközévé válunk. Azokkal a cselekvéseinkkel, melyek nem tudatosak vagy kevésbé azok, csupán csak ezt a karmikus akció-reakció szintet tápláljuk. De, ha elköteleződünk Isten felé és az isteni kegyelem eszközeivé szeretnénk válni, akkor ez megváltozik. Az isteni kegyelem eszközeiként bármit teszünk is, az mások javát szolgálja majd. Úgy gondolom, hogy ez nem a karmikus síkba való beavatkozás, hanem ilyenkor egy magasabb energiát hozunk le alacsonyabb szintekre.

Egyszer Vrndávanban sétáltunk és egy csiga vagy valamilyen nagyon lassú állat ment át az úton. Átvittem az állatot az út túloldalára, nehogy valami átmenjen rajta. Ekkor valaki a csoportból odajött hozzám és ezt mondta:,,Mahárádzs! Hogyan avatkozhatsz bele ennek az élőlénynek a karmájába? Talán az ő karmája pont az, hogy ott legyen az úton.” Mit lehet ilyenkor mondani, amikor valaki így felelősségre vonja az embert? Azt válaszoltam neki, hogy:,,Rendben, de lehet az volt a karmája, hogy átrakjam az út túloldalára.” Honnan tudhatjuk, hogy mi egy másik élőlény karmája? Hiszen még a saját karmánkat sem ismerjük.

Azonban, ha megpróbálunk együttérzően viselkedni, úgy gondolom kisebb hibát követünk el, mintha ridegek maradnánk. De egyetértek veled, és amit mondtál, az nagyon fontos: ha nagyobb kegyelmet akarunk gyakorolni, mint maga Isten, az nagy félreértés. Tisztelnünk kell az egész rendszert, mert minden Isten irányítása alatt áll. De ha az isteni kegyelem eszközévé tudunk válni, akkor készségesen elfogadhatjuk ezt a szerepet.

Sjáma-tulaszí kérdése: Azt szeretném kérdezni, hogy milyen kapcsolat van a lelki nevünk és a valós személyiségünk között?

Szvámí Tírtha: Nem tudom. Lelki nevet nem emberi döntés alapján kap valaki. Ha a választás rajtam múlna, akkor tudnék rá válaszolni. Pusztán csak megfigyelem és tisztelem a folyamatot, de működik. Kérlek, ti is próbáljátok megfigyelni és tisztelni ezt a folyamatot.

De alapvetően azt mondhatjuk, hogy a lelki név vagy a képességeink összességével van kapcsolatban, vagy egy elérendő életcéllal kapcsolatos. Például Manóram prabhu esetében nem tudom, hogy ez a boldog tudatállapot az általa bejárt útra utal, vagy inkább a jövőbeni feladataival van kapcsolatban. De bármelyik is legyen, ez egy nagyszerű név. Tehát, próbáljátok megérteni a nevetek lelki lényegét. Ez egy vezérfonal lehet számunkra.

És ez nagyon hasznos is, mert ha emlékeztek a bhaktákra és dícsőítitek a nevüket, akkor mondjuk, ha van egy nagyon jó bhakta barátotok és halálotok előtt azt mondjátok neki, hogy:,,Ó, Gópí-bháva, hozz nekem egy kis vizet!” Vagy inkább azt, hogy:,,Kérnék egy kis vizet, Gópí-bháva!”, majd meghalsz. Akkor a következő állomás a gópí-bháva lesz számotokra. Tehát ez így hasznos. Ezért mindig a bhakták társaságában kell lennünk, ápolva ezt a nagyon finom, nagyon barátságos, nagyon bensőséges hangulatot velük, hiszen sosem tudhatjuk, mikor távozunk el ebből a világból.