Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

A Csaitanja Csaritámrtának e következő fejezete egy nagyon különleges bhaktáról szól, melynek címe „Srí Mádhavéndra Purí odaadó szolgálata”.

„Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Mádhavéndra Purínak, aki kapott egy tál tejberizst, melyet Srí Gópínáth csent el, aki ezután Ksíra-csóraként lett híres. Srí Gópálnak, Góvardhan múrtijának örömet okozott Mádhavéndra Purí szeretete, ezért megjelent az emberek szeme előtt. Minden dicsőséget az Úr Csitanja Maháprabhunak! Minden dicsőséget Nitjánanda Prabhunak! Minden dicsőséget Advaita Prabhunak! Minden dicsőséget az Úr Csaitanja összes bhaktájának!”[1]

Ez az első vers az egész fejezet tartalmát összefoglalja, s ugyan nagyon sokféle névről, meg nagyon sokféle történésről lesz majd szó, ebben mégis minden benne van. Három fő karakter szerepel a fejezetben. Az egyik Gópináth,  Krisna egyik múrtija. A másik az Gópál, Krisna egy másik múrtija.  A harmadik pedig Mádhavéndra Purí, aki egy bhakta, mert a mi Urunk az nem tud meglenni a hívei nélkül. De a bhaktái sem tudnak meglenni Krisna nélkül. Ezért mondhatjuk azt, hogy Krisna, Gópál múrti formájában vette meg Mádhavéndra Purít. De azt is mondhatjuk, hogy Mádhavéndra Purí vásárolta meg Krisnát. No de ki itt az árus, és ki a vevő? És mit árulnak? Ez a nagy kérdés. Úgyhogy ebben a fejezetben ezt fogjuk megtudni, hogy vajon milyen tranzakció folyik itt?

„Az Úr Dzsagannáth Puríba ment, ellátogatott az Úr  Dzsagannáth templomába, és találkozott Szárvabhauma Bhattácsárjával. Vrndávan dász Thákur nagyon részletesen beszámol e kedvtelésekről Csaitanja-bhágavata című könyvében. Srí Csaitanja Maháprabhu cselekedetei természetükből eredően mind nagyon csodálatosak és édesek, s amikor Vrndávan dász Thákur meséli el őket, olyanok lesznek, akár a nektárzápor. Mély alázattal kijelentem ezért, hogy mivel ezeket az eseményeket Vrndávan dász Thákur már szépen leírta, nagy büszkeség lenne részemről, ha ugyanazt ismételném el, és semmi jó nem származna belőle. Nekem nincs olyan erő a birtokomban. Így aztán csupán összegezve beszélem el azokat az eseményeket, amelyekről Vrndávan dász Thákur részletesen írt a Csaitanja-mangalában [amelyet most Csaitanja-bhágavataként ismer a világ]. Az események közül néhányat nem írt le részletesen, csupán tömören tett említést róluk. Ezeket megpróbálom e könyvbe elbeszélni. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Vrndávan dász Thákur lótuszlábának! Remélem e tettel nem sértem meg lótuszlábát.”[2]

Tehát itt jóllehet csak egy irodalmi bevezetőről van szó, valami nagyon fontosat mégis megtanulhatunk belőle. Micsodát? Azt hogy hogyan kell tisztelni és hogyan lehet követni  valamit. A szerző Krsnadász Kavirádzs gószvámí jóllehet ilyenkor, amikor írja a könyvet egy nagyon idős valaki, de mégis, ezt a korábbi szerzőt, bizonyos Vrndávan dász Thákurt, ezt elöljárójának tekinti. S azt mondja, „Ő már mindent elmondott, mivel jobban nem tudnám, ezért én ezzel nem is foglalkozok, nem is érintem ezt a témát. Mit csinálok? A morzsákat gyűjtögetem, ami az Ő asztaláról leesik.” Ahhoz, hogy követni tudjunk valakit, ahhoz tisztelnünk is kell. Nincs tisztelet, nincs követés. Ez nagyon egyszerű.

Maháprabhu minden bhaktája annyira lelkes volt, és természetesen szerették volna rögzíteni az életét, ezért több életrajza is készült. Ez nagyon fontos volt a bhakták számára. S Maháprabhu egyik követőjének Raghunáth dász gószvámínak nagyon különleges napirendje volt. Hosszú órákon keresztül meditált, mantrázott, alvásra egy-két óra ha jutott neki naponta, és alig evett valamit. De minden nap másfél órát azzal töltött, hogy Maháprabhut dicsőítette. Milyen csodálatos szádhana.

És akkor most egynéhány keserű pirula következik. Gurudév egy meglehetősen szigorú lelki tanítómester volt.  Egyszer finoman fogalmazva, instruálta a növendékeit. S azt mondta, hogy  „Megtanítottalak benneteket erre, meg arra, meg amarra, hogy menjen a prédikálás, vagy hogy menjen a kírtan, ehelyett mindenki csak panaszkodik. Ez a ti kírtanátok?” Ennél sokkal szigorúbban mondta, szinte lefagytak a bhakták. De ezen el kell gondolkodnunk, hogy mi vajon mire szánunk másfél órát? Arra, hogy Maháprabhut, vagy az elöljáróinkat dicsőítsük, vagy másfél óra panaszkodásra? S mi a te kírtanád? Mi a te lelki gyakorlatod? Ezt mindenkinek meg kell vizsgálnia! A panaszkodás az grámja-kathá, világi beszéd[3]^, .

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

Amikor erre az összejövetelünkre készültem, sokat töprengtem azon, hogy vajon milyen témákat, milyen kérdéseket érintsünk, s mint általában, én megint valami keserű pirulával készültem. De aztán arra gondoltam, hogy annyi keserű pirula volt már ebben az életben, hogy nem lehetne ezeket inkább nektárcseppekké változtatni? Ti mit szeretnétek? A keserű pirulákat, vagy a nektári cseppeket?

Pránanáth Prabhu: Tőled még a keserű dolgok is édesek!

Szvámí Tírtha: Látom jól képzettek vagytok az elokvenciában (ékesszólás). Az élet keserű valóságáról kell beszélnünk, de mindenképpen törekednünk kell a nektári látásmódra is, mert semmiképpen sem lehetünk pesszimisták. Ehhez nem férhet kétség! Talán néha lehetünk kicsit realisták, de alapvetően mégis inkább optimistáknak kell lennünk, de leginkább idealistának. Jóllehet igyekszünk minden fölmerülő feladatnak, beleértve a keserű cseppeket is, majd eleget tenni, de alapvetően mégis egy javaslatom van a mostani összejöveteleinknek az alapvető tematikája gyanánt, hogy: Hogyan legyünk jó bhakták? Ha így ezzel egyet tudtok érteni?

Ez a téma azonban nem az elemi foka a tanításoknak a lelki életben, ez már a posztgraduális képzés. Legelőször az eredeti, az ősi helyzetünket kell fölismernünk, utána azonosítanunk azt a célt, amit szeretnénk elérni, és végül meg kell keresnünk azt a metódust, ami el fog vezetni bennünket a célunkhoz. Annak érdekében, hogy megértsük mi is a teendő ebben a lelki törekvésben el kell jutnunk az anyagi lét durva realitásától egyfajta tökéletességig, egyfajta teljességig. S ezen a teljességen túl pedig kezdődik valami más. Hiszen azt mondják, hogy a filozófia az igazságnál végződik, és a vallásosság, az odaadás pedig a szépségnél kezdődik.   

Hol kezdjük tehát? Az anyagi élet brutális realitásánál? Szeretnétek, ha így kezdenénk? Vagy beszélgessünk erről az unalmas tökéletességről, ami annyira tökéletes, hogy gyakorlatilag semmi sem történik benne. Vagy pedig beszélgessünk inkább a lelki életről, az igazi életről, s annak szépségéről?  

Ti mindannyian nagyon tapasztalt gyakorlók vagytok, mit is mondhatnék nektek? Legfeljebb azt, hogy Haré Krisna, vagy talán azt, hogy Dzsáj Rádhé! Ez elég, és majd ti tovább fűzitek ezeket a gondolatokat a saját magatok számára. De hogy mégis, hogyan tudjuk ezt a lehető legjobban kiejteni, ezeket az egyszerű és végső üzeneteket, no ez a lelki élet tudománya és ennek érdekében kell tanulmányokat folytatnunk. Vajon honnan lehet ezt jól megtanulni, hogyan legyünk jó bhakták? Ehhez a legjobb forrás a Csaitanja Csartámrta, hiszen ebben megismerjük azt, amikor Isten hajlandó alászállni, egy hívő képében, hogy megmutassa milyen érzés bhaktának lenni, és milyen az a cél, amit így el lehet érni. Na erre nagyon oda kell figyelni! Néhányan bírálják Maháprabhut, hogy: „Ez nem egy komoly valaki, ezzel nem lehet mély filozófiai diszkussziót folytatni, folyton elájul”. Hát mi éppen ezt keressük. 

Egyszer amikor Indiában jártunk, amint megérkeztünk Delhibe én elmentem egy könyvesboltba. S akik jól ismernek engem azok tudják, hogy ez egy nagyon veszélyes dolog, nagy türelmet kell tanúsítaniuk, napokba telik amíg végez az ember. Volt ott egy nagyon tekintélyes indiai úriember, aki azt kérdezte, hogy „Ó, nagyon jó, hogy eljöttetek Bharata Varsába, Indiába! Mi az úti célotok, merrefelé mentek?” Mire én azt feleltem, „Nos, ide, oda, amoda, és végül Vrndávanba fogunk menni.” Erre ő: „Vrndávanba? Minek? Miért nem Benáreszbe mentek? Ott legalább tudás van. Vrindávanban csak bhakti van. Csak a bhakti van ott, minek is mennétek oda?” Kérdésben a felelet. Ezért megyünk Vrndávanba, ezért tanulmányozzuk a Csaitanja Csartámrtát, mert meg akarjuk tanulni ezt a tudományt, meg akarjuk ismerni ezt a gyönyörű témát. 

 (folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.10-i ludastói tanításából)

Egy misztikus folyamatnak vagyunk a részesei. Egy dolog pedig teljesen biztos, hogy Isten mindenki szívében ott lakozik. Viszont mi nem elégszünk meg azzal, hogy ezt egyszerűen elhisszük, meg is akarunk győződni erről, szeretnénk, ha valósággá válna a számunkra. Ezért mondtam azt, hogy egy misztikus folyamatnak vagyunk a részesei, mert rálelni a Legfelsőbbnek erre a belső jelenlétére az egy misztikus egyesülés.

Rendben, ezzel mindannyian egyetértünk, de mit tehetünk ennek érdekében? Váljunk himalájai jógivá, mindenféle tapaszját, vezeklést vállalva? Vagy ez már túl extrém a számunkra? Jobb, ha semmit sem változtatunk az életünkön, jobb, ha nem teszünk semmit, csak elfogadjuk a az összes kedvező dolgot, mindennek a hasznát?

Nos, úgy hiszem a jó megoldás a kettő között van. Belül váljunk jógivá, viszont kívül maradjunk ugyanazok a jól ismert figurák, akik eddig voltunk. Úgy vélem ez sokkal jobb, mintha külsőleg válnánk jógivá, és belül maradnánk ugyanolyanok. Ezért mondja Sríla Prabhupád azt, hogy sokkal jobb egy őszinte utcaseprő, mint egy hamis jógi.

Mégis szeretnénk tenni valamit ezért a misztikus megtapasztalásért. De mégis mit? Azt hiszem, azt kellene tennünk, ami általában leginkább hiányzik az életünkből. S vajon mi hiányzik? Az alapvető, egyszerű lelki gyakorlatok. Mint az, hogy meditáljunk még többet, társuljunk többet a bhaktákkal, végezzünk még több szívből felajánlott szép szolgálatot. Hallgassunk többet, mivel egyfolytában beszélünk. Úgyhogy nyugodtan szabadságoltassátok az állandó beszédet, inkább maradjatok csöndben. Többet bhadzsanázzatok, többet praszádamozzatok. Ez az én szerény javaslatom. Valójában miért is szoktunk összegyűlni? Azért, hogy ezeket a nagyon egyszerű lelki gyakorlatokat még többször, még jobban végezzük. Tehát a szolgálatunk során két dolgot mindig növelhetünk, az egyik a mennyiség, a másik pedig a minőség. A dzsapázás mennyiségét, és a dzsapázás mélységének a minőségét.

Valamennyi spirituális körben elfogadott tény az, hogy a mantra meditáció a legalkalmasabb eszköz arra, hogy élő és szeretetteljes kapcsolatot építsünk ki a saját lelkünk és a Legfelsőbb között. Ez segíti az említett lelki, misztikus egyesülést. Ezért alázatosan kérek mindenkit, hogy ebben a hangulatban és szellemben vegyen részt. Külsőleg lehet, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint korábban, de belsőleg meg kell változnunk, fejlődnünk kell! S ne fordítva tegyük, hogy külsőleg megváltozunk, viszont belül ugyanolyanok maradunk. Sokszor találkozok emberekkel, akik azt szokták mondani, hogy „Ó, még mindig ugyanolyan vagy!” Mire én „Sajnos, ez így igaz.”

Fohászkodjunk mindannyian elöljáróink mérhetetlen kegyelméért, hogy le tudjuk győzni mind a külső, mind a belső nehézségeket, és hogy közelebb kerülhessünk a lélek eredeti természetéhez, ami az Úr szerető szolgálatához.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.01.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Emlékezzünk vissza arra, hogy honnan kezdtük a beszélgetésünket. Onnan hogy ‘Mutasd meg a kedvesed, és megmondom, ki vagy’. Tehát, ha Rádhá kedvese a Legfőbb Isten, aki a mindenkit vonzó, és a legesleggyönyörűbb személy, akkor ez a kedveséről, Rádháráníról is elárul valamit.

Krisna szeret mindenkit, szereti az összes teremtményét, mégis valaki még kedvesebb a számára. A legnagyobb figyelmet annak szenteli, aki a legnagyobb boldogságot és elégedettséget tudja nyújtani Neki. S ez a személy, Rádhá. Tehát Ők örökké egyek, az eszményi Pár megtestesítői. Ez az isteni párkapcsolat, az istenszeretet eszményi példája, ami az Ő személyükben nyilvánul meg.

Most pedig próbáljatok meg visszaemlékezni egy olyan pillanatra, mikor eluralkodott rajtatok a harag. Azt hiszem, mindannyiunknak van kellő tapasztalata arról, amikor majd szétrobbanunk a méregtől. Ilyenkor azt érezzük, hogy a testünkben nincs se víz, se levegő, se csont, se hús, teljesen elönt bennünket a harag. Úgy gondolom mindannyian emlékszünk erre az érzésre, mintha csak dühből lennénk. Kétségkívül gyötrelmes érzés! És amikor ebben az állapotban az élet egy kicsit megszorongat bennünket, akkor a düh ki fog robbanni belőlünk, egyszerűen előtör?

Hogy miként is működik ez, vegyük például a narancsot. Mi fog kijönni a narancsból, ha kifacsarjuk? Úgy van, narancslé. S ha még erősebben facsarjuk, akkor mi fog kijönni belőle? Megintcsak narancslé. S, ha a legvégén, még egy utolsót szorítunk rajta, akkor is csak narancslé fog kijönni belőle!

Szóval megállapodhatunk abban, hogy a narancs narancsléből áll. De ennek mintájára nézzük meg az igazán fontos, végső kérdést: Miből áll a Jóisten? Mi található Őbenne? Se nem harag, se nem narancslé, hanem valami más! A legnagyobb szakértők azt mondják, hogy Istenben, csak szeretet van. Végső soron semmi más, csak szeretet. Viszont egy különleges szeretet, szeretet Rádhárání iránt.

Majd ezután jön az a kérdés, hogy: Miből áll Rádhárání, „A falu legszebb lánya”? Ő is szeretetből. Ő a Krisnából áradó szeretet vonzerejének tükörképe, a tiszta szeretettel vonzódó ragaszkodás  Krisnához.  Tehát, ‘Mutasd meg, kit szeretsz, és megmondom, ki vagy’.

Kérlek véssétek ezt jól a szívetekbe! Krisna, a Rádhá iránti szeretetből van, és Rádhiká pedig a Krisna iránti szeretetből. Mi pedig a Mindkettejük iránti szeretetből állunk.

(Szvámí Tírtha, 2018.01.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Visszatérhetünk ahhoz a gondolathoz, hogy ‘Mutasd meg, kit szeretsz, és megmondom ki vagy’?

Sok millió életen át keressük az eszményi szeretetet. Az előző életeinkben és most is ezt tesszük, próbálunk rátalálni az igaz szeretetre, mert ez a szív és a lélek nyelve. Szárnyakat ad, és segít angyalokká válnunk. Szerencsére megtanultuk, hogy a lehető legmagasabb fokú szeretet igenis létezik, méghozzá a lelki világban.

Tradíciónkban az istenszeretet útján, Krisna, mint a legmagasabb fokú isteni szépség megtestesítője szerepel. Isten nemcsak jó, hanem gyönyörű is! Mindannyian próbáljuk szeretni a Legfelsőbbet, kis szeretetet kibontakoztatni Iránta, érezni valamit Feléje. Viszont vannak bhakták, akik Istenszerelemben élnek és nagyon közel állnak Hozzá, ami a ti bolgár néphagyományaitokban is tükröződik. Amikor Krisna itt járt a Földön, akkor tehénpásztorként jelent meg, nem pedig királyként, vagy mindenható Istenként, hanem mint egy közülünk. S tudjátok, ha egy faluban van egy jóképű, vonzó fiatalember, akkor ott megtalálható lesz a falu legszebb lánya is. Hogy hívják a népdalaitokban, a ‘falu legszebb lányát’? Ugye Rádhának. Akkor ti már mindent tudtok a vaisnava hagyományokról is, mert Rádhá a főszereplője a Legfelsőbb iránti szerelmes kedvteléseknek is. Körülötte mindig történik valami. S mi történhet egy gyönyörű lány körül? Netán némi elméleti, ultra száraz eszmecsere? Nem, soha! Valójában ugyanígy van ez a lelki égbolton is. Krisna a végső szépség és Rádhá, az Ő legkedvesebbje, a végső szeretet.

A legfőbb titok pedig az Ő szerelmes találkozásukról szól. Mivel Rádhá és Krisna találkozását a lélek, az emberi lélek és a Legfelsőbb Úr találkozásának tekintik. Ez az Isteni meginvitálást jelképezi a számunkra, a Legfelsőbbel való találkozás lehetőségét.

S hogy csak némi fogalmat alkothassunk a lélek és Isten, illetve Rádhá és Krisna közötti szeretet intenzitásáról, hadd idézzek valamit, ősi hagyományunk egyik nagyon jelentős írásából. Ez Rúpa gószvámí könyve, aki nagyon aszketikus szent életmódot folytatott 500 évvel ezelőtt Indiában, és ezekről az Istenhez fűződő legmagasabb szintű kapcsolatokról írt könyvében. A Krisna iránti odaadó érzelmek következő leírását olvashatjuk: „Így szólt Srímatí Rádhárání: „Kedves Uram, óh, Kámadéva! Kérlek, ne izgass fel azzal, hogy nyilaiddal lövöldözöd a testemet! Kedves Uram, óh, Levegő! Kérlek, ne ajzz fel a virágok illatával! Nem élvezhetem többé Krisna szerelmes játékát, így aztán mi értelme életben tartanom ezt a haszontalan testet?”[1]

Tehát ‘Kedves Kámadéva, ne lövöldözd szerelmes nyilaidat reám. Kedves Uram, Levegő, ne tébolyíts meg a virágok illatával. Mivel nem láthatom, nem lehet velem az én szeretett Krisnám, így életemnek nincs tovább értelme. Alig pislákol bennem az élet lángja.’

Ez a legmagasabb szintű filozófia, amikor az elválás, az Istentől való elszakítottság miatt, annyira le vagytok sújtva, hogy azt érzitek az életetek értelmetlenné vált. Vannak emberek, akik olyan elv alapján választanak maguknak társat, hogy ‘kivel tudok együtt élni ebben az életben’, és azt gondolják, hogy ez a szerelem. Valójában ez csak félig meddig tökéletes, mivel az igazi szerelem az, hogy ‘kinek a hiányába halnék bele azonnal’. Tehát, amíg fejben tervezgetitek, hogy kivel éljetek együtt, addig az egy neofita szintű szeretet. Viszont, ha az illető személytől való elválás miatt teljesen megsemmisülve azt érzitek, hogy vége az életeteknek, akkor az már egy igazán magas mércét jelent. 

(folytatása következik)

1. Az odaadás nektárja fejezet

(Szvámí Tírtha, 2018.01.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Egyesek azt mondják, hogy a lelki fejlődés nehéz, mások pedig azt, hogy könnyű. Gurudév pedig azt tanította, hogy a lelki életben kétféle módon lehet fejlődni, lassan és kitartóan, vagy pedig gyorsan és kitartóan. Csupán ez a kétféle alternatíva létezik. Természetesen, amikor vele társultunk, az mindig nagyon intenzív volt, egyáltalán nem lassú, de mindenképpen komolyság és szilárdság jellemezte. Miért? Mert egy tiszta személy közvetlen közelében az összes lelki inspirációnk felkavarodik. Elkezdenek valóra válni a dolgok. Egyfajta különleges vibráció veszi körül, mely segít bennünket átlépni a határainkat. Ezért teljesen lényegtelen, hogy gyors vagy lassú a fejlődésetek, de mindenképpen folyamatosnak kell lennie.

A lelki élet egyfajta aktív meditáció, ahol a tetteinkkel, szavainkkal, gondolatainkkal tudjuk szolgálni a magasabb isteni célt. S ez a fejlődés nagyon is lényeges, mégha tudtunkon kívül vagy véletlenül gyakoroljuk, akkor is segíteni fog bennünket a fejlődésben.

Elmesélhetek nektek ezzel kapcsolatban egy rövid történetet? Volt egyszer egy hivatásos tolvaj, akinek a felmenői is mind tolvajok voltak. És tudjátok, ha a családban egy adott hivatás öröklődik, akkor abban igazán jók vagyunk. ‘Az Apám, a Nagyapám is tolvaj volt, tehát megörököltem mindazokat a képességeket, amik ahhoz kellenek, hogy jó tolvaj váljék belőlem.’ Viszont ez a tolvaj igencsak ambiciózus volt. ‘Kisstílűen elemelni apróságokat a bazárból, á az bagatell, az degradáló. Én a legjobb akarok lenni, és olyasvalamit akarok lopni, ami igazán megéri.‘ Ezért elhatározta, hogy egy nagyon gazdag földesúr vagyonát fogja ellopni. Éjszaka belopakodott a kertjébe, s mivel mindenféle ruhák voltak kiteregetve a bokrokra, így észrevétlenül a ház közelébe tudott osonni. Odaérve kinyitotta az ajtót és lassan odasettenkedett a kincses ládikához. Mohón mindent megakart kaparintani, de óvatlanul belerúgott az egyik korsóba, ami aztán zajt csapott. Erre a ház összes szolgálója ott termett, üldözni kezdték, de mivel ki kellett ugrania az ablakon, így nem túl sok dolgot tudott magával vinni. Kijutva megpróbált elfutni, és amikor már majdnem elkapták az őrök, akkor az ott lévő sáfrány színű kiteregetett ruhákba bújva próbált elrejtőzni. Szóval gyorsan turbánt készített, a többi ruhát meg a teste köré tekerte, majd mint egy szádhu leült meditálni a fűbe.

Mikor az őrök odaértek, akkor csak egy szádhut láttak és így szóltak hozzá, „Ó, dandavat pranám, namaszté. Nem láttál elrohanni itt egy tolvajt?” „De igen, arrafelé szaladt!” Mire hajnal lett, mindenki tudta már a faluban, hogy egy szent érkezett hozzájuk, és aki ott meditál a kertben. Erre az történt, hogy a falubeliek elkezdtek a szádhuhoz járulni, kis csapátit, rizst, adományokat vitetk neki, áldásáért cserébe. „Szvámidzsí, megáldanád a gyerekünket?” S bár valójában tolvaj volt, aki legfeljebb olyan áldást tud adni, hogy jobb rablók lehessetek, mégis szádhuként kellett viselkednie, ezért azt mondta, „Igen, igen, áldásom fiadra, áldásom a lányodra.” Gondolta, így majd lesz esélye elmenekülni. Idővel megértette, hogy most már ő lett a falu híres szádhuja, úgyhogy nem tud elmenekülni.

És minél több ember jött hozzá áldásért, annál több rizst hoztak ajándékba neki. Majd végül azt mondta, „Nos ez mégiscsak kevesebb rizikóval jár, és jobb üzlet, mint a földesúr kincses ládájának az ellopása, inkább akkor áldást osztok az embereknek, nem is olyan nehéz.”  Viszont mi lett ennek a sok áldás osztásnak a következménye, az hogy ő is megváltozott. Végül elhatározta, hogy véget vet a családi tradíciónak és inkább szádhu lesz, ami teljesen ellenkezett az eredeti vágyával. Alapvetően csak lopni akart valamit, de végül mégis szádhu lett belőle.

Nos, kedveseim, nem ismerem a családotok foglalkozását, de legyetek óvatosak! Ha belefogtok ezekbe a lelki gyakorlatokba, akkor szádhukként fogjátok végezni. Miért? Mert ez teljesen magával ragad benneteket, megtisztítja a tudatotokat. A mantrák zengése meg fogja változtatni a tudatunkat. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha gyakoroljátok a folyamatot, akkor annak lesz eredménye.

Ezért kell tovább folytatni a lelki törekvéseinket. Lehet, hogy a legelején a motivációnk nem 100%-ig tiszta, de ha tovább végezzük, követjük a folyamatot, akkor meg fogunk tisztulni, ez biztos. Tehát ne aggódjatok a hiányosságaitok miatt, ápoljátok a jobbik éneteket. Hiszen tiszta lelkek vagytok, amit részben az illúzió fed be, de eredendően tiszta lelkek vagyunk. És ezt a részünket kell gondoznunk. Az anyaggal való hamis önazonosítástól, az egótól, el kell jutnunk jómagunkíg. Értitek ezt jelenti a lelki út, a hami egótól el kell jussunk önmagunkig. Ez egy hosszú út, de ez egy dicsőséges út.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.01.07-i szófiai esti tanításából)

Folytassuk tovább e heti tanulmányainkat, amely az emberek illetve a Legfelsőbb Úr közötti kapcsolatról szólt. Ember és Isten. Egyetértettünk abban, hogy egy embert leginkább a kapcsolatainak a függvényében ismerhetünk meg. Mindig valakinek a valakije vagyunk, tehát mindig tartozunk valakihez, például mondhatjuk, hogy ez az illető ‘mindenkinek a barátja’, vagy ‘valakinek az ellensége’. Úgy hiszem mindannyian ismeritek ezeket a különböző viszonyulásokat: család, munkahely, stb. De létezik egy eredeti kapcsolat, amelyről sohasem szabad elfeledkeznünk, és ez a végső forráshoz, minden ok végső okához fűződő kapcsolatunk.

Van egy csodálatos ének, a Rádhé Rádhé Góvinda, mely Istent szólongatja, és ebben Őt Góvindának hívják. Góvinda, Krisnának ez a mindenkit vonzó aspektusa, aki viszonozza a szeretetünket. Ti milyen Istent szeretnétek? Olyat, aki meghalt a kereszten? Azt hiszem, nekünk sokkal kedvesebb az, aki feltámadt a halálból. Netán olyan Istent szeretnétek, aki nem hallgatja meg az imáinkat? Nem hiszem, sokkal inkább szeretnénk olyasvalakit, aki meghallgatja azokat. Ha Isten mindentudó, akkor Ő még úgy is el tudja olvasni a könyv végét, ha mi egyáltalán nem nyitjuk ki Neki. Ő tudja, hogy mi szolgálja a javunkat. Számtalan imával fordulunk Felé: ‘Add meg nekem ezt, add meg nekem azt’. S némelyek valóra válnak, mások… Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én már évek óta fohászkodok egy bizonyos dologért, és nem adja meg. Ismerek olyanokat, akiknek az imái mindig meghallgatásra találnak. Úgyhogy, próbálok baráti viszonyba kerülni velük, hátha tudnak értem is fohászkodni, viszont ez eddig még nem sikerült.

Nektek vannak olyan kéréseitek, amik még nem teljesültek? Azt hiszem mindannyiunknak hosszú listája van az ilyen beteljesületlen fohászokból. Vajon miért nem adja meg ezeket az Úr? Úgy hiszem egyetérthetünk abban, hogy Isten jó! Egyszer beszélgettem egy ügyvéddel, és valahogy ezt mondtam neki, hogy „Ugye tudod, hogy Isten jó.” Erre azt felelte,  „Ha ezt valaki be tudná nekem bizonyítani…?!” Mire én,  „Nos, akkor annak nehéz dolga lesz, mivel nagyon nehéz ezt alátámasztani. Ha valaki nem látja, akkor hogyan lehet azt bebizonyítani?” Természetesen nem szeretném megbántani azt közületek, aki egyetért ezzel a felvetésével, de jussunk közös nevezőre abban, hogy Isten jó. De akkor miért nem váltja valóra a vágyainkat, amikért fohászkodunk? Mivel többségük nem szolgálja az érdekünket, és Ő tudja, hogy mi válik a hasznunkra, és mi nem. Miért is akarna Ő úgy szolgálni bennünket, ami nem jó a számunkra, amit jobb lenne nem elfogadnunk a saját érdekünkben?

Ezért azt tanácsolják a számunkra, hogy fohászkodjunk megfelelően. Kérjetek bármit, amit csak akartok, viszont adjátok meg Neki azt a szabadságot, hogy eldönthesse, megadja számunkra az adott dolgot vagy sem. Tehát Góvinda az, Aki viszonoz, ha igazán őszinte a kérdés, akkor jönni fog a válasz.

Egy dolog viszont nagyon fontos, ha a kapcsolatokról beszélünk. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az embert a különböző kapcsolatai alkotják. Bármilyennek is teremtettünk az a kapcsolatainknak köszönhető, apáinknak, anyáinknak, a neveltetésünknek, a kultúránknak, az anyaföldünknek és így tovább. Ezek mind különböző kapcsolatok, és végső soron minden ok végső okához kapcsolódunk, mely mindent áthat és meghatároz. Ezért a megfelelő fohász így hangzik: „Kérlek Uram, segíts engem, hogy sohase feledkezzek meg a végső eredetemről, ahonnan származom. Kérlek, add meg, hogy mindig emlékezzek Rád.”

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.01.06-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Szeretett Maháprabhunk ötszáz egynéhány évvel ezelőtt jelent meg Bengálban, mint Isten, aki egy bhakta szerepét felöltve szállt alá, hogy megízlelhesse a transzcendentális boldogságot. Tehát eljött ebbe a világba, hogy megtudja: ‘Vajon miért is szeretnek annyira a híveim, hogyan éreznek Irántam?’ Maháprabhuként megszületve, már felnőtt fejjel egy hosszabb zarándokútra indult, majd végül egy nagyon szent helyen találkozott lelki tanítómesterével Ísvara Puríval és megkapta tőle a Szent Nevet, a Haré Krisna mahámantrát. Ez egy nagyon ősi fohász még a védikus időkből, vagyis elnézést, az öröklétből! Ez a mantra csupán három szóból áll: Haré, Krisna és Ráma, de ez a három név nagyon mély jelentéssel bír. A Haré jelentése ‘szeretet’, Krisna jelentése ‘szépség’ és a Ráma pedig ‘boldogságot’ jelent.

Tehát Ísvara Purí átadta Maháprabhunak ezt a mantrát, s Ő rendíthetetlen szilárdsággal zengte azt, illetve gyakorolta a folyamatot. Majd pár nap elteltével ismét találkozott tanítómesterével, és megkérdezte tőle: „Kedves Gurudévám, miféle mantrát adtál nekem? Amióta ezt zengem, elkezdtem nagyon furcsán viselkedni. Állandóan táncolok, énekelek és extázisban érzem magam! Miféle mantrát adtál nekem?”

Tehát, szükségünk van valakire, aki bevezet minket ebbe a szeretetbe, szépségbe és boldogságba. ‘Hogyan lehetséges az, hogy eddig nem ismertem ezt a szeretetet? Kérlek mondd el nekem, mi ez az istenszeretet?’ Ahogy már korábban említettem, odaszentelődni a tanítómesternek az egy nagyon erős köteléket jelent, viszont van ennél még erősebb, amikor a Mester szenteli oda saját magát a tanítványának, s ettől a pillanattól fogva Atyai jóakarat támad a szívében.

Ha tehát ti is szokatlanul akartok viselkedni, olykor táncolni, énekelni, vagy elájulni az extázistól, akkor csak zengjétek továbbra is ezt a mantrát, és a szívetekbe költözik: ‘A szépség, a szeretet és a boldogság!’ Hát nem csodálatos, nem gyönyörű ez a mantra? Ennek egy szívbéli fohásznak kell lennie, mely e középpont legrejtettebb zugából fakad. Ez a szív nyelve, nem ez a lélek nyelve, közvetlen kapcsolat a Legfelsőbbel.

S akkor majd ennek a mantrának az ereje felülkerekedik az életünkön. Zengjétek ezt a fohászt, hogy elnyerjétek a szépséget, a szeretetet és a boldogságot. Szeretném kifejezni örök hálámat, tanítóimnak, mestereimnek, és nektek is, hogy lehetőséget adtok, hogy emlékezzek mindarra, amit mestereimtől tanultam, mivel örök tanítványok vagyunk és mindig azok is maradunk.

S ha elárulhatok egy titkot, ami így már nem is lesz titok többé, nagyon jó érdeklődőnek lenni! Mindenki nagy örömmel fogadja őket, az egész bhakta közösség különleges figyelemmel van irántuk, és a Jóisten is szereti az újonnan érkezőket. Persze húsz életnyi bhakta gyakorlattal a hátunk mögött, hogyan is lehetnénk ilyen kezdő újoncok? Ez egy örök folyamat és ne gondoljátok azt, hogy ma kezdtük! Miért is ne érhetnénk el a célunkat ebben az életben, hogy ez legyen ennek a hosszú utazásnak a végső fejezete.

Ellenben meg kell. hogy őrizzük az érdeklődőknek ezt a tiszta, ártatlan mentalitását, mert ha ilyen őszinték és tiszták vagyunk, akkor nem követhetünk el semmilyen hibát.

(Szvámí Tírtha, 2018.01.06-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Tehát arról beszélgettünk, hogy az öröklét útját kell járnunk, de vajon hogyan találjunk rá erre az útra? Ez a dilemma már 5000 éve foglalkoztatja az emberiséget. A Mahábháratában is szerepel ez a kérdés: ‘Mi a teendőnk, mit kell tennünk, ha el akarjuk érni a tökéletességet?’ Erre a következő javaslatot kapjuk: mahádzsanó jéna gatah sza pantháh[1] – „Kövessük az előttünk járó nagy lelkek nyomdokait, vagy az angyalok útját.”

Ehhez szükségünk van példaképekre, számunkra például ilyen a lelki tanítómester. Tőle, illetve rajta keresztül sok mindent megtanulhatunk a lelki gyakorlatokról. S mivel nagyon pozitív és harmonikus kapcsolatban állunk vele, ezért az ő céljai lassanként a mi eszményeinkké is válnak. Ez egy gyönyörű átörökítés, mely által egyre inkább felismerjük, hogy a mulandó testen, korlátozott gondolatokon túl, örökkévaló, tudatos lelkek vagyunk. Az élet nyomorúságának megtapasztalásán túl alapvetően, boldogság lényegűek vagyunk! S valaki el kell hogy jöjjön értünk, hogy ezt elmondja nekünk, mert nem azért születtünk, hogy meghaljunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. Ha ezt felismeritek, akkor válik tökéletessé a tudatotok, és ez teljesen megváltoztatja a létezéseteket.

Az élet korlátozott megtapasztalásából, a korlátozott gondolkodástól el kell jutnunk a lét tökéletességéig, a tökéletes tudatossághoz. A korlátozott élet nyomorúságából el kell jutnunk a lelki élet örök boldogságáig.

Erre azt mondhatnátok, hogy: ‘Ezek csak ígéretek, mi most szeretnénk kapni valami konkrétat. Örök életet, meg ezt azt ígérsz, de ezek olyan távoli dolgok, most adj nekünkvalamit.’ Ez valóban így van, de azért, hogy elérjünk vagy érzékeljünk valami lelkit, ahhoz aktívnak kell lennünk, gyakorolnunk kell, tennünk kell valamit. Nyomorúságos gyakorlat, nyomorúságos eredményt szül, míg szilárd és eltökélt gyakorlással már elérhetünk valamit.

Tehát szükségünk van példaképekre, ezért ha egyre mélyebb kapcsolatba szeretnénk kerülni a Legfelsőbbel, olyasvalakikre van szükségünk, akik megtestesítik ezt az eszményi kapcsolatot. A jó példát követve fejleszthetjük saját lelki kapcsolatunkat a Legfelsőbbel. És a semleges, szolgai, illetve baráti viszonyon túl egy következő lépéssel eljutunk az Istenhez fűződő szülői kapcsolatig. Figyeljétek meg, hogyan segítette a kereszténység az emberekkel megértetni azt, hogy létezik Isten fia és létezik maga az Atyaisten, tehát közöttük is létezik egy adott kapcsolat. Mi szintén Isten gyermekei, parányi gyermekei vagyunk. Viszont tanítóink megosztanak velünk egy nagyon különleges dolgot, mégpedig azt, hogy néha a bhakták is a Legfelsőbb szüleivé válhatnak. Csak gondoljátok jól végig, ahogy Szűz Mária, Isten Anyja, így tehát az elv ott is megtalálható. Amikor ennyire komoly a meditáció, ennyire erős a szolgálatkészség, akkor Isten elfogadja azt és eljön, hogy a gyermekünk legyen. Meglehet, hogy nem éppen a fiatokként fog leszületni, de mégis ilyen odaadó apai, anyai szeretettel szolgálhatjuk Őt. Hát nem csodálatos? Ez egy nagyon bensőséges, önzetlen szolgálat. Néhányan úgy érzik, hogy: ‘Ha lehetséges ilyen bensőséges kapcsolatba kerülni a Legfelsőbbel, Atyai és Anyai érzéseket táplálni Iránta, akkor ez a mi utunk.’

Viszont olyan érzéseket is táplálhattok Iránta, mintha a fiai és a lányai volnátok, a kapcsolat itt is ugyanaz. Tehát próbáljátok meg gyöngéden dédelgetni ezt a gondolatot, hogy ilyen bensőséges kapcsolatba kerülhessetek Vele, mintha a családotok része lenne. Amikor örömmel készítetek Neki ennivalót, mindent szépen elrendeztek körülötte, előre gondoskodtok arról, hogy mit fog másnap csinálni? Előkészíteni a ruháját, vizet vinni Neki. Igen, lehetséges ezzel a teljes és abszolút gondoskodó mentalitással fordulni Őhozzá. És akkor Ő azt elfogadja, mert egy tiszta bhakta, tiszta lélek szolgálatkészsége erősebb, mint Isten maga.

(folytatása következik)

1. Mahábhárata, Vana Parva, 313.117.

(Szvámí Tírtha, 2018.01.06-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Az öröklét útját kell követnünk, mivel ha nem ezt az utat járjuk, akkor elbukunk. Az emberi lét tökéletessége az öröklét felé tartó út végén vár ránk. De ahhoz, hogy erre rátaláljunk, nagyon szerencsésnek kell lennünk. Viszont erre azt mondhatjátok, hogy: ‘Szerencse? Ha mindent a karma, az akció-reakció határoz meg, akkor ehhez mi köze van a szerencsének?’ Azt gondolhatjátok, hogy az nem is létezik. A lelki dolgokban kevésbé járatos emberek a véletlenben hisznek, a szakavatottabbak az eredményekben, az akció-reakcióban, de akik átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek, azok a jószerencsében hisznek.

Valójában mi is a jószerencse? Amikor rátok mosolyog a Jóisten. Hisztek ebben? Igen, mi akarunk hinni abban, hogy az irgalmas Isten, áldón mosolyog le ránk. S szerencsére a mi eszményképünket, ezt az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Krisnát, örökké mosolygónak írják le és ábrázolják. Nem tudom, ezt megfigyeltétek-e már, hogy Ő mindig mosolyog. Miért? Mivel ezek a képek nem úgy ábrázolják a Legfelsőbbet, mint Akit nagyon megvisel a teremtéssel való kemény foglalatosság, vagy mint Aki igencsak morcosan néz, miközben megítéli az emberek bűneit. Őt ez nem érdekli, vannak erre beosztottjai, akiknek ez a feladata. Viszont Krisnát mindig csak mosolyogni látjátok.

Szépségét a teliholdhoz hasonlítják, ami egy újabb lehetőség, hogy Krisnára emlékezhessünk. Lábai a lótuszvirághoz, Arca a teliholdhoz, Szemei a lótusz szirmához hasonlatosak. Tehát, ha el tudjuk képzelni a legcsodálatosabb szépséget, az Isten. Egyáltalán lehetséges Istent csúnyának elképzelni? Nem, az lehetetlen! Mi a szépségben és a szeretetben hiszünk, a szépség és a szeretet örök útját akarjuk járni. És, ha Fortuna révén rátalálunk erre az örök útra, akkor ez a szerencse. Ez a Legfelsőbb ránk vetülő áldó mosolya.

Kérdés: Nagyon szépen beszéltél Krisnáról, hogy Ő a szeretet, de akkor miért küldte Ardzsunát ilyen pusztító háborúba a Bhagavad-gítában?

Szvámí Tírtha: Köszönöm, ez egy nagyon jó kérdés. Ha Kuruksétrára úgy tekintünk, mint az élet szimbólumára, akkor tudnunk kell, hogy az életben vannak nagyon jó, pozitív, mámoros időszakok, de egyaránt vannak nagyon nehéz pillanatok is. Tehát a kuruksétrai csata egy ilyen nehezebb, konfliktusokkal terhelt időszak volt. Mégis, valójában minden, ami Istentől származik, az áldásos. Tehát a bhaktái, mint a Pándavák és a seregeik felé irányuló kegye közvetlen áldást jelentett. Viszont azok, akiknek az ellenség szerepét kellett játszaniuk, azok számára is áldást jelentett, és bár elvesztették a csatát, mégis elnyerték a felszabadulást. Azt mondhatjuk, hogy az ellenséggel szemben Krisna közvetlen kegye nyilvánult meg. Tehát, bár első pillantásra ez egy konfliktusnak tűnő helyzet, végső soron, ez Isten előre elrendezett kegye.

Az élet ehhez nagyon hasonló. Néha elveszítjük a csatát, de a háborút nem! És természetesen számtalan aspektusból értelmezhetőek a dolgok, de talán ez a néhány apró gondolat segíthet azok megértésében.

(folytatása következik)