Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.01.06-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Az öröklét útját kell követnünk, mivel ha nem ezt az utat járjuk, akkor elbukunk. Az emberi lét tökéletessége az öröklét felé tartó út végén vár ránk. De ahhoz, hogy erre rátaláljunk, nagyon szerencsésnek kell lennünk. Viszont erre azt mondhatjátok, hogy: ‘Szerencse? Ha mindent a karma, az akció-reakció határoz meg, akkor ehhez mi köze van a szerencsének?’ Azt gondolhatjátok, hogy az nem is létezik. A lelki dolgokban kevésbé járatos emberek a véletlenben hisznek, a szakavatottabbak az eredményekben, az akció-reakcióban, de akik átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek, azok a jószerencsében hisznek.

Valójában mi is a jószerencse? Amikor rátok mosolyog a Jóisten. Hisztek ebben? Igen, mi akarunk hinni abban, hogy az irgalmas Isten, áldón mosolyog le ránk. S szerencsére a mi eszményképünket, ezt az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Krisnát, örökké mosolygónak írják le és ábrázolják. Nem tudom, ezt megfigyeltétek-e már, hogy Ő mindig mosolyog. Miért? Mivel ezek a képek nem úgy ábrázolják a Legfelsőbbet, mint Akit nagyon megvisel a teremtéssel való kemény foglalatosság, vagy mint Aki igencsak morcosan néz, miközben megítéli az emberek bűneit. Őt ez nem érdekli, vannak erre beosztottjai, akiknek ez a feladata. Viszont Krisnát mindig csak mosolyogni látjátok.

Szépségét a teliholdhoz hasonlítják, ami egy újabb lehetőség, hogy Krisnára emlékezhessünk. Lábai a lótuszvirághoz, Arca a teliholdhoz, Szemei a lótusz szirmához hasonlatosak. Tehát, ha el tudjuk képzelni a legcsodálatosabb szépséget, az Isten. Egyáltalán lehetséges Istent csúnyának elképzelni? Nem, az lehetetlen! Mi a szépségben és a szeretetben hiszünk, a szépség és a szeretet örök útját akarjuk járni. És, ha Fortuna révén rátalálunk erre az örök útra, akkor ez a szerencse. Ez a Legfelsőbb ránk vetülő áldó mosolya.

Kérdés: Nagyon szépen beszéltél Krisnáról, hogy Ő a szeretet, de akkor miért küldte Ardzsunát ilyen pusztító háborúba a Bhagavad-gítában?

Szvámí Tírtha: Köszönöm, ez egy nagyon jó kérdés. Ha Kuruksétrára úgy tekintünk, mint az élet szimbólumára, akkor tudnunk kell, hogy az életben vannak nagyon jó, pozitív, mámoros időszakok, de egyaránt vannak nagyon nehéz pillanatok is. Tehát a kuruksétrai csata egy ilyen nehezebb, konfliktusokkal terhelt időszak volt. Mégis, valójában minden, ami Istentől származik, az áldásos. Tehát a bhaktái, mint a Pándavák és a seregeik felé irányuló kegye közvetlen áldást jelentett. Viszont azok, akiknek az ellenség szerepét kellett játszaniuk, azok számára is áldást jelentett, és bár elvesztették a csatát, mégis elnyerték a felszabadulást. Azt mondhatjuk, hogy az ellenséggel szemben Krisna közvetlen kegye nyilvánult meg. Tehát, bár első pillantásra ez egy konfliktusnak tűnő helyzet, végső soron, ez Isten előre elrendezett kegye.

Az élet ehhez nagyon hasonló. Néha elveszítjük a csatát, de a háborút nem! És természetesen számtalan aspektusból értelmezhetőek a dolgok, de talán ez a néhány apró gondolat segíthet azok megértésében.

(folytatása következik)