Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.14-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„A pihenő után, alkonyatkor a múrtit fel kell ébreszteni, és azonnal ételt és vizet kell felajánlani Neki. Amint szerte a vidéken híre ment, hogy az Úr Gópál megjelent a Góvardhan-hegy tetején, a szomszédos falvakból özönleni kezdtek az emberek, hogy megnézzék a múrtit. Egyik falu a másik után kérte boldogan Mádhavéndra Purít, hogy jelöljön ki számára egy napot, amikor elvégezheti az annakúta szertartást, amelyet így egy ideig minden áldott nap bemutattak. Srí Mádhavéndra Purí egész nap nem evett semmit, de este, miután lefektette a múrtit pihenni, ő is megkóstolt egy tejből készült ételt. Másnap reggel újra kezdetét vette a múrtinak végzett szolgálat. Az egyik faluból emberek érkeztek, gabonafélékkel megrakodva. Annyi gabonát, ghít, joghurtot és tejet hoztak a Gópál múrtinak, amennyi csak volt a falujukban.”

Néha nem is tudjuk, hogy valami szentírást, vagy inkább szent szakácskönyvet olvasunk? Mivel Sríla Prabhupád itt még hozzáteszi, hogy „Anna, ghrta, dadhi, dugdha, azaz gabona, ghí, joghurt és tej, ezek képezik minden étel alapját, a zöldségek és gyümölcsök csupán kiegészítők. Gabonából, ghíből, joghurtból és tejből ételek ezreit lehet elkészíteni.” De miért vonzódnak annyira az emberek az ételhez? Azért, mert az ember azt gondolja, hogy az étel a létfenntartásának az eszköze. Nem vitás a testnek időről-időre szüksége van egy kis energia bevitelre, de a megszentelt ételnek az a különlegessége, hogy nem csupán a testet táplálja, hanem tisztítja az ember szívét, tudatát és ugyanakkor a lelkét is élteti. Így lesz egy nagyon egyszerű biológiai funkció, a táplálkozás, tulajdonképpen egy lelki gyakorlat. Éppen ezért a praszádból ne csak egyetek, hanem tiszteljétek meg, vegyétek magatokhoz, fogadjátok el. Tehát ez egy lelki gyakorlat, és akkor válik igazán azzá, ha igazán e szerint csináljuk. Az egy más hangulat, más hozzáállás.

„Másnap – szinte pontosan úgy, mint korábban – ismét sor került az annakúta szertartásra. A bráhmanák ételeket főztek, Gópál pedig mindent elfogadott. A Krisna-tudat végzéséhez Vradzsabhúmí, Vrndávan az eszményi hely, ahol az embereknek természetes ösztönük a Krisna iránti szeretet, és Krisnának is természetes hajlama, hogy szeresse őket. Emberek tömegei érkeztek a különböző falvakból, hogy láthassák Gópál múrtiját, és mindannyian bőségesen ettek mahápraszádamot. Amint megpillantották az Úr Gópál csodálatos formáját, minden bánatuk és boldogtalanságuk tovatűnt. Vradzsabhúmí [Vṛndávana] közelében minden faluban hírét vették Gópál megjelenésének, s lakóik mind felkerekedtek, hogy megnézzék Őt. Nap nap után mindannyian elvégezték az annakúta szertartást. Igy aztán nemcsak a szomszédos falvak, de minden más tartomány is tudomást szerzett Gópál megjelenéséről. Mindenhonnan özönlöttek az emberek, és tengernyi ajándékot hoztak. Mathurá lakói, akik roppant gazdagok voltak, szintén ajándékokkal megrakodva érkeztek, és ajándékaikat odaadó szolgálatként felajánlották a múrtinak. Határtalan mennyiségű arany, ezüst, tengernyi ruha, illatszer és étel gyűlt össze. Gópál kincsestára napról napra gyarapodott. Egy módfelett gazdag, királyi rendből származó ksatrja, templomot emelt. Volt, aki főzőedényeket készített, valaki más pedig határfalakat húzott fel. A Vradzsabhúmí földjén élő családok mind ajándékoztak egy-egy tehenet, s így Gópálnak sok ezer tehene lett.”

Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy ne szó szerint kövessétek ezt a tanítást, mert Isvara a sok ezer tehenet kicsit nehezen viselné. Néhány tehén is elég lesz! Tehát mi itt a lényeg? Az osztozás és a nagylelkűség megtanulása, hiszen Krisnáé a világ minden kincse, minden az Ő birtoka. Mi nem vagyunk tulajdonosok, legfeljebb gondviselői vagyunk azoknak a dolgoknak, amik ránk vannak bízva. Sőt, hogy Krisna az egyik vagy másik zsebébe akar-e valamit tartani az teljesen az Ő dolga. Ezért a legegyszerűbb, ha odaadjuk és majd Ő eldönti, hogy melyik zsebében akarja tartani. Tudatában kell lennünk annak, hogy minden áldás fentről származik. De természetesen mindenért fizetnünk kell. Az osztozás, a nagylelkűség nagyon nemes vonások, és ebben a történetben ezt kell látnunk, és persze gyakorolnunk is kell nekünk magunknak is.

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.88-93.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.94-102.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.14-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„A főtt rizst mind palása levelekre halmozták, amelyek a földre terített új vásznakon feküdtek. A halomnyi főtt rizs körül csapátik tornyosultak. A zöldségeket és zöldségleveseket edényekbe szedték, s köréjük rakták. A joghurttal, tejjel, íróval, sikharinível, tejberizzsel, tejszínnel és kemény tejszínnel teli köcsögöket a zöldségek mellé tették. Így mutatták be az annakúta szertartást, és Mádhavéndra Purí gószvámí mindent személyesen ajánlott fel Gópálnak. A sok vizeskorsó mind színültig volt illatos ivóvízzel, s az Úr Srí Gópál, aki oly hosszú ideig éhezett, megevett mindent, amit felajánlottak Neki. Noha Srí Gópál megevett mindent, amit felajánlottak Neki, transzcendentális kezének érintésére mégis minden megmaradt.”[1]

Hála Istennek, hogy valami azért maradt! Egyszer Nandafalván csoda történt. A főpúdzsárí a legkiválóbb mantrákkal és nagyszerű odaadással felajánlotta az ételt, majd visszavonult, hogy Krisna nyugalomban elfogyaszthassa az ételt. Mikor újra belépett a templomszobába, hogy kivigye a tálat, azt látta, hogy: „Ó, üresek a tányérok! Az Úr elfogadta.” Mire a többiek, akik a konyhában voltak azt mondták, „Jajj Prabhu, már megint elfelejtetted kitálalni az ételt az edényekbe.” De ki tudja, hogy a csodák hogyan működnek! Lehet, hogy Krisna elfogadja, és mégis otthagy mindent. Vagy lehet, hogy nem tesztek Neki semmit a tányérra, és Ő azt is el tudja fogadni, és teljesen elégedett lesz vele. Egyesek azt mondják, hogy a csodák nem valóságosak, én meg azt mondom, hogy a valóság az egy csoda!

„Mádhavéndra Purí gószvámí transzcendentálisan érzékelte, hogyan evett meg Gópál mindent, annak ellenére, hogy az étel ugyanannyi maradt. Az Úr bhaktái előtt semmi sem maradhat rejtve. A csodálatos ünnepség és Srí Gópáldzsí beállítása egy nap alatt zajlott le, s nem kétséges, hogy Gópál hatalmának köszönhetően valósulhatott csak meg. Ezt csakis egy bhakta képes megérteni.  Mádhavéndra Purí  vizet ajánlott fel Gópálnak, hogy megmoshassa a száját, és bételdiót adott Neki rágni. Ezután, miközben folyt az árati, az emberek mind énekelni kezdtek: „Dzsáj, dzsáj, dzsáj Gópál!” [„Minden dicsőséget Gópálnak!”] Hogy gondoskodjon az Úr pihenéséről, Srí Mádhavéndra Purí egy új ágyat hozott, s egy tiszta ágyterítővel letakarva megvetette. Az ágyat gyékényekkel vették körül. Egy átmeneti templomot építettek így, melyben ott állt az ágy, s felülről is gyékény takarta el. Miután az Urat lefektették, hogy pihenjen, Mádhavéndra Purí összehívta a bráhmanákat, akik a praszádamot főzték, és így szólt hozzájuk: „Most pedig a gyerekektől kezdve az öregekig mindenkit bőségesen vendégeljetek meg!” Az összesereglett emberek mind leültek, hogy megtiszteljék a praszádamot, s ahogy telt az idő, mindannyian ettek. Először a bráhmanák és feleségeik kaptak az ételből. Nemcsak Góvardhan falu népe evett a praszádamból, hanem azok is, akik más falvakból jöttek. Ők is megnézték Gópál múrtiját, és őket is megkínálták praszádammal. Amikor tanúi voltak Mádhavéndra Purí erejének, az összegyűltek mind megdöbbentek. Látták, hogy kegyéből az annakúta szertartásra, amelyet hajdanán, Krisna idejében mutattak be, most újra sor került. Mádhavéndra Purí minden jelenlévő bráhmanát beavatott a vaisnava hitbe, és különféle szolgálatokkal bízta meg őket.[2]

Szóval az annakúta, ez a tengernyi praszád ceremónia. Azt hiszem a szent hagyományinknak ezt a részét mindenki kedveli. „Filozófia? Elmélet? Hú, az bonyolult. Tapaszja?  Jújj, az kellemetlen. Praszád? Igen! Jövök!”

De legalább valamilyen úton-módon megérzi az ember, Krisnának ezt a vonzó erejét. És igaz, hogy az Urat bonyolult elméletekkel, filozófiával úgysem tudjátok megfogni. A vezeklésetek elöl is elfut. De ahogy láttuk tegnap, amikor Jasódá anya már feladta, akkor Krisna segített neki, hogy összeköthesse a kezét. Ezért, amíg csak egyik kezedet tartod fel, az még csak fél odaadás, ha mind a kettőt feltartod, az már a teljes odaadás.

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.72-77.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.78-87.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.14-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Tehát Srí Mádhavéndra Purí maga látott hozzá a fürdetési szertartáshoz, az abhisékához, és most ennek a részletes leírását olvashatjuk.

„Miután a mantra éneklésével minden szerencsétlenséget messzire űztek, elkezdődött a múrti fürdetési szertartása. Először sok-sok olajjal masszírozták be, hogy teste fényesen ragyogjon. Az első fürdetést követően további fürdetésekre került sor, először panycsa-gavjával, aztán pedig pancsámrtával. Ezután elvégezték a mahá-sznánát (nagy fürdetés) ghível és vízzel, amelyet száz edényben vittek oda. A mahá-sznána után a múrtit újra illatos olajjal masszírozták be, hogy teste ragyogjon. Ezután illatos vízzel, melyet kagylóhéjba öntöttek, elvégezték az utolsó fürdetési szertartást. Miután megtisztították a múrti testét, nagyon szépen új ruhákba öltöztették, majd szantálfapéppel, tulaszí füzérekkel és más illatos virágfüzérekkel ékesítették fel. A fürdetési szertartás végeztével füstölőket és lámpákat gyújtottak, s ételeket ajánlottak fel a múrtinak. Az ételek között volt joghurt, tej és annyi édesség, amennyit csak kaptak.”

Egy múrti felszentelése, meginvitálása egy különlegesen szép és gazdag ceremónia. Erről részletes leírásokat találhatunk a rítus könyvekben, hogyan kell meginvitálni Krisnát, hogy elfogadja ezt a formát. A vízben, és igen a tejben-vajban történő fürdést mindannyian ismerjük, de mondjuk a mézben, ghíben, joghurtban, gyümölcslében, gabonaszemekben, drágakövekben való fürdetést már kevésbé. Szóval sokféleképpen lehet kifejeznünk a hódolatunkat Krisna felé, és ez nagyon gyönyörű! Milyen költői meginvitálása ez Istennek!

Amikor egy új múrtit szentelnek fel, aki például ott volt a nandafalvi múrti szentelésen, talán emlékszik, hogy sokáig be van kötve a múrti szeme. És a ceremónia végén különlegesen erős fohászok, mantrák kíséretében kérik meg Krisnát, hogy nyissa rá a szemét a világra, tekintsen ránk. Ez egészen fantasztikusan csodálatos! S eztán a füstölők, lámpások, ételfelajánlás következik.

„Először számtalan ételt ajánlottak fel Neki, majd illatos ivóvizet új edényekben, ezután pedig vizet a szájmosáshoz. Végül különböző fűszerekkel kevert bétellel kínálták. Az utolsó támbula és bétel felajánlása után elvégezték a bhóga-árátrikát. Végül aztán valamennyien imákat mondtak a múrtihoz, s teljes meghódolással a földre vetve magukat Előtte a hódolatukat ajánlották Neki. Amikor a falubeliek megtudták, hogy a múrtit be fogják avatni, ami rizsük, dháluk és búzalisztjük csak volt, mind odavitték. Annyit hoztak, hogy terményeik beborították az egész hegytetőt. Miután a falusiak elhozták teljes rizs-, dhál- és lisztkészletüket, a falu fazekasai főzőedényeket hoztak, s reggel kezdetét vette a főzés.”

Azt hiszem ez nagyon ismerős. A bhógát felhalmozzuk és elkezdődik a főzés már korán reggel.

„Tíz bráhmaņa a gabonafélékből készített ételt, öt bráhmaņa pedig száraz zöldségételeket és zöldségleveseket főzött. A zöldségételeket különféle spenótokból, gyökerekből és gyümölcsökből készítették, amelyeket az erdőben gyűjtöttek, egyvalaki pedig dhált megőrölve badát és badit főzött. A bráhmanák számtalan fogást készítettek így el. Öten vagy heten tengernyi csapátit sütöttek, s a zöldségek, a rizs és a dhál mellett ezeket is bőségesen meglocsolták ghível [tisztított vajjal].”

Tehát megszámlálhatatlan mennyiségű csapáti – ez milyen jól hangzik!

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.60-64.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,65-68.
3. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,69-71.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.14-ei ludastói tanításából)

Intenzív napjaink vannak, de szerintem mindenki emlékszik  arra, ahol abbahagytuk a történetet: „Az Én falumban nem éhezik senki.”

Mádhavéndra Purí kolduló vándorszerzetesként megérkezett Krisna egykori lakóhelyére, Vrndávan falvába, ahol  először is találkozott egy fiúcskával, aki tejet hozott neki. Majd  pedig, amikor aludt egy isteni álmot látott, melyben Gópál így szólt hozzá, „Milyen régóta vártam már, hogy megjöjjél! Kérlek szabadíts ki innen a bokrok közül és készíts egy megfelelő helyet, ahol imádhatsz Engem.”

„Egy ideig sírdogált, azután elméjét Gópál utasításának végrehajtására rögzítette, s megnyugodott. Reggeli fürdője után a faluba ment, összehívta az embereket, majd így szólt: „A falu tulajdonosa, Góvardhana-dhárí a bokrok között fekszik. Menjünk oda, és szabadítsuk ki onnan! A sűrű bokrok miatt nem fogunk tudni behatolni a dzsungelbe. Hozzatok hát bárdokat és ásókat, hogy utat vágjunk benne! Amikor az emberek ezt meghallották, nagy örömmel csatlakoztak Mádhavéndra Puríhoz. Parancsa szerint kivágták a bokrokat, s utat törtek a dzsungelbe. A földdel és fűvel borított múrti láttán mindannyiukat öröm és csodálat töltötte el. Miután megtisztították a testét, néhányan így szóltak, „Ez a múrti nagyon nehéz! Egyedül senki sem képes megmozdítani!” A múrti rendkívül súlyos volt, ezért néhány erősebb férfi összefogott, hogy felvigyék a hegy tetejére. Mádhavéndra Purí szintén odament. Egy nagy kőből trónt készítettek, s arra állították a múrtit, egy másik nagy követ pedig Mögé helyeztek támasztéknak.”[1]

Látjátok ez a különbség a vrndávani Góvardhan-hegy és Gupta-Vrndávan, a rejtett Vrndávan, vagyis Ludastó között. Ott kövekből építik az oltárt, itt pedig farönkből, de az is két darab, ez is két darab, úgyhogy minden stimmel.

„A falu valamennyi bráhmana papja összesereglett, kilenc korsóban vizet hoztak a Góvinda-kunda tóból, s megszűrték. A múrti beállításakor kilencszáz korsó vizet hordtak oda a Góvinda-kundából. Kürtök, dobok hangja zengett, asszonyok éneke hallatszott. A beállítási szertartás ünnepén voltak, akik énekeltek, míg mások táncoltak. Az ünnepségre minden tejet, joghurtot és tisztított vajat elhoztak a faluból. Az emberek különféle ételekkel, édességekkel és egyéb ajándékokkal érkeztek. Képtelen vagyok valamennyit leírni. A falubeliek tengernyi tulaszi levelet, virágot és sok-sok ruhát hoztak. Ezután Srí Mádhavéndra Purí maga látott hozzá a fürdetési szertartáshoz.”[2]

Ilyen egy igazi ünnep, hogy bármilyük is volt a falubelieknek, a környékbelieknek, azt mind elhozták. S mivel ezek pásztornépek voltak, hoztak tejet, joghurtot, édességet, virágot, kelmét, ami éppen volt otthon. Ezt mind, mind bevonták a szolgálatba. Ezután  megkezdődött az abhiséka, a fürdetési ceremónia, s a következőkben ennek a leírását olvashatjuk.

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,46-54.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.55-59.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Szeretném, hogyha egy nagyon fontos dologról, történésről még beszélhetnék veletek. Az első este említettem, hogy néha úgy tűnik az illúzió győzedelmeskedik a lélek felett. Hitünk szerint tudjuk és reméljük, hogy nem az illúzió, hanem a lélek fog győzni a fontos dolgokban, de néha ez a reménységünk várakozó állásponton van. Reménykedünk, de nem látjuk! Ez nem azt jelenti, hogy nem létezik, de sajnos, most nem tapasztaljuk. Néha csak úgy, szívünk legrejtettebb zugában hisszük, és bízunk abban, hogy végre nem az illúzió fog győzni ismét, hanem a lélek. Ez egyfajta keserű érzés, egyfajta éhség erre a csodálatos győzelemre, az istenszeretet hatalmas győzelmére.

Az emberi viszonyok nagyon kényesek, nagyon törékenyek. A legtöbb esetben azt látjuk hogy az embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkban, alá és fölérendeltség van. Általában már az érzelmi egyensúly sem tud megvalósulni, mivel az egyik embernek nagyobb szüksége van a másikra, vagy az egyik fél többet tud beletenni egy adott kapcsolatba, mint a másik. Sok ilyen egyensúlytalanság van az amúgy sem egy szinten lévő viszonyokban. Ez nagyon hasonlóan igaz a lelki kapcsolatokra is. Néha a történet rólunk szól és sokszor nem a lelki gyakorló cselekszik, hanem az egyszerű ember. Tehát olykor nem Akincsan Prabhu a cselekvő, hanem Boga Áron. Gyakran a korlátozott énünk, az emberi oldalunk teszi a dolgokat, nem pedig a spirituális énünk és ebből sok súrlódás adódhat. Olykor ilyen félreértések, viszályok a bhakták között is előfordulnak, melyek általában nem filozófiai, vagy raszikus nézeteltérések, hanem egyszerű emberi összezördülések. Személy szerint nekem is volt ilyen konfliktusom, élethelyzetem egy feljebbvalómmal, amikor az ember úgy érzi, hogy zsákutcába került és nincs kiút abból amiben van. Semmit sem tud tenni, bármit is próbál az nem segít a helyzeten. Ilyenkor mégis mit lehet tenni? Vársz, imádkozol. Adsz egy kis időt, egy kis távolságot, esélyt, és amit nem tudsz megoldani, azt bízd az isteni kegyelemre, Ő képes orvosolni a helyzetet. Ahol az emberi képességek véget érnek, ott kezdődik az isteni kegyelem.

Nehéz volt megélni, de persze az élet, a szolgálat megy tovább, és az idő képes begyógyítja a sebeket. Tehát gyakorlatilag a fájdalom elmúlt, viszont a teher nem! A tehertétel azért van, mert ha valakinek gondot okozunk, akkor annak a terhét nekünk is viselnünk kell.

Nemrégiben volt egy találkozóm ezzel a feljebbvalómmal, nevesül Bhakti Alóka Paramadvaiti Mahárádzzsal, aki személyesen felhívott telefonon, hogy szeretne találkozni és beszélni velem. Ez nagyon meglepő volt, hiszen meglehetősen fagyos volt közöttünk a viszony. Sajnos, a megbeszélt időpontban nem tudtam elmenni, de amint lehetőségem nyílt rá, azonnal odasiettem, és felkerestem őt. Azt mondhatom, hogy egyetlen nagyvonalú gesztussal az egész tehertétel megszűnt, eltűnt. Nagyon felemelő, egyben megható, megrázó pillanat volt, és rögtön megmutatta, hogy ebben a helyzetben ki a feljebbvaló, és ki az alárendelt. Mint alárendelt, bármit teszel az kevés, a feljebbvaló részéről viszont egyetlen gesztus képes feloldani minden zavart, problémát!

Tehát, ezt szerettem volna megosztani veletek. Néhányatok ismeri a történetet, és vannak akik nem, de ez egyáltalán nem számít, mivel mindannyian komoly tanulságot vonhatunk le ebből. Számomra ez azért olyan fontos, mert végre ismét azt igazolja, hogy nem az illúzió győz! Ugyanis minden konfliktus, minden ostoba emberi nézeteltérés az illúzió műve, ami nem valós. A hitünk győz, ez az istenszeretet nagyszabású elsöprő győzelme! Ez emlékeztessen benneteket is arra, hogy ha a hitünk elveit alkalmazzuk az működik, az működik! Ameddig az erődet akarod megmutatni, addig mindig kudarcot fogsz vallani, de amint a nagyságod akarod felmutatni győzöl. Ez egy nagyon fontos mozzanat és én nagyon hálás vagyok azért, hogy ennek a részese lehettem, és sokat tanulhattam belőle!

Ezeknek néha egy kis időt kell adnunk. Ezúttal 16 évbe telt, de a türelem gyakorlása az egy nemes lelki eszmény. S mivel Szófiában is, és itthon Magyarországon is nagyon sok szoros baráti kapcsolat van a Mahárádzs missziójával, bhaktáival ezért ez mindenkinek egy rendkívül jó hír, nagyszerű távlat! És úgy hiszem, hogy ma az égben az angyalok táncolnak! Dzsáj!

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Még a tanítás legelején említetted, hogy az Isten és ember közötti kapcsolatban, nem kezdő szint az, amikor nem az ember keresi Istent, hanem Isten keresi az embert. Ez már az odaadás felsőfokú iskolája. Ez netán azt jelentené, hogy esetleg a felsőfokú tanulmányokkal is kezdhetjük?

Szvámí Tírtha: Mindenesetre úgy hiszem, hogy ez semmiképpen sem a ezzel kezdődik. Jópár filozófiával, szolgálattal és szívbéli elkötelezettséggel töltött év után ugyanannak az igazságnak az egyre komolyabb megértésére kell, hogy jussunk. Lehet, hogy már az első bhakta leckék alkalmával hallottátok ugyanazt a történetet, de ma már sokkal mélyebb módon kell, hogy meghalljátok. S ennek a Mádhavéndra Puríról szóló történetnek már a legelejétől kezdve, erre emlékezzetek kérlek, hogy „Az Én falumban nem éhezik senki.” Tekintsétek ezt életetek mottójának. Ez a szolgálatra való meghívás.

Kripadhám: Kedves Gurudév, említetted, hogy fel kell készülnünk a Krisnával való esetleges találkozásra. Már sokszor próbáltam erre ráhangolódni, de nem igazán találtam meg az ehhez illő szavakat. Tehát, tudnál tanácsolni valamit, hogy milyennek is kéne ennek lennie?

Szvámí Tírtha: Rádhé! Ez tetszeni fog Neki. Egyetértetek? Azért mondtam nektek azt, hogy legyen valami elképzelésetek, hogy legyen mit elfelejtenetek. Többnyire elméleti és nem lelki síkon éljük az életünket. Tehát elméletben elképzelünk valamit, bizonyos szavakat, mantrákat, valamiféle üdvözlést illetve arra valamiféle választ Tőle. Viszont, amikor majd odakerültök, mindaz, amire felkészültetek egyszerűen csak szertefoszlik, mivel ez az egész nem valóságos, nem lelki. Jató vácsó nivartanté aprápja manaszá szaha[1] – „A gondolat és a szó visszafordul, mert képtelen elérni Őt.” Tehát szükségünk van valamire, amit elfelejthetünk.

Szvámí Tírtha: Néhány nappal ezelőtt, amikor az egész Méla programját ismertettük, elhangzott egy kérés.  „Elmehetünk megint fagyizni?” Mert az Én falumban nem éhezik senki.

Rámvidzsáj: Tényleg ezt kérdezte valaki? Ja persze, ez magától értetődik.

Szvámí Tírtha: Nos, akik nem régóta vannak velünk, azoknak nem annyira egyértelmű, de mivel az Én falumban nem éhezik senki, ezért minden szükségletet orvosolni kell. Néha kedveskedve, máskor szigorúbban, viszont ezek ugyanazok, amire szükségetek van, azt kapjátok, az biztos! S ez nem csak a fizikai, vagy testi szükségletekre vonatkozik, mert az másodlagos, valahogy túl fogjátok élni, mindenki túl fogja élni. Nem fogtok belehalni. Viszont lelkileg nem éhezhetünk. Ha azt érzitek, hogy éheztek, az csak az elmében van. A lelketeknek sohasem szabad éheznie. Tehát ez a végső szükséglet, amiről gondoskodnunk kell. Lelki szinten nincs éhezés. Mindenesetre ez ellentmond az élet törvényszerűségeinek, teljesen lehetetlen.  Mivel a lelki szint azt jelenti, hogy teljes, egész, minden abszolút szinten létezik, nincs szükség semmire, nem hiányzik semmi. Mindenképpen ennek kellene lennie az eszményünknek. „Az Én falumban nem éhezik senki.”

(folytatása következik)

1. Taittiríja Upanisad, 2.4.1.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

De megvan-e már a ti személyes tervetek arra, hogy mi lesz akkor, amikor találkoztok az Úrral? Töprengtetek már ezen, hogy mit fogtok csinálni, amikor majd találkoztok Krisnával? Gondolkoztatok már a ti személyes találkozásotokon? Mondjuk, ha az a szádhanátok az, hogy minden reggel ezer dandavatot ajánlotok fel, és mondjuk a 999-nél egy ilyen gyönyörű lótuszvirág lábat láttok meg magatok előtt, mit fogtok csinálni? Gondoltatok már erre valaha? ‘Ó, várj csak egy pillanatot Krisna, az ezredik dandavatom még hátra van!’ Vagy mit csináltok? Ezért kérlek, dolgozzátok ki a saját terveteket. Legalább lesz mit elfelejtsetek, amikor találkoztok Vele. Ha nincs semmitek, akkor legalább legyen valami, amit elfelejthettek, mi mást is tudnátok vinni Neki?

Ezért követjük Mádhavéndra Purí példáját. Nappal van-e vagy éjszaka, nem számít! Minden nap más fa alatt alszik, nem ragaszkodik semmihez. Még a saját koplaló böjtjéhez sem ragaszkodik, ha valaki hoz neki tejet, akkor elfogadja azt. De a kíváncsiság megvan benne. „Ki vagy Te, honnan tudod hogy koplalok, és mi ez az egész?”

Először is éber állapotban kell kontrollálnunk a tudatunkat, majd később álmunkban is. Mit jelent az, hogy a nappal és az éjszaka egybefolyik a számára? Az ő esetében azt jelenti, hogy mindig Krisnával van, pontosabban, hogy  Krisna mindig eljön hozzá személyesen, és hoz neki egy csupor tejet. Hogyan is mondja: „Napokig fürkésztelek, s azon tűnődtem: Mikor jön már Mádhavéndra Purí, hogy szolgáljon Engem?” Értitek, ez az a minőség, amit keresünk! Már az első leckén hallottátok, ‘Ne úgy éljetek, hogy ti lássátok meg Istent, hanem úgy, hogy Ő akarjon látni benneteket!” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Krisna azt mondja, „Hú, már napok óta vártalak! Úgy vártam, hogy végre megjöjj és szolgálj Engem!” Micsoda kapcsolat ez! Nem az ember keresi az Istent, hanem az Isten keresi az embert! Na ez a felsőfok! Ezért mondom azt, hogy ha szeretnétek megtanulni, mit jelent jó bhaktának lenni, akkor ez a metódus követendő.

Mádhavéndra Purí sírdogált egy kicsit. El tudjátok képzelni, hogy egy ilyen tisztaságú, egy ilyen kaliberű bhakta számára mit jelent az, hogy egy kicsit még sírdogált? Óceánnyi könnyeket, könnyek özönét! De aztán megnyugtatta magát, „Ó, van egy kis teendőm, egy kis odaadó szolgálat még vár rám”. Így már értitek azt, amikor a lelki tanítómesteretek azt mondja, hogy „Na hagyjuk már ezt a romantikus történetet, inkább térjünk át realista módon kicsit a szolgálatokra! A pihenőnek vége, menjetek vissza dolgozni, s akkor majd megnyugszotok.” Nos, akkor ez ugyanaezt jelenti. Ha az ember a szolgálataira összpontosít, akkor nem sírdogál. Csak olykor.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Amint a fa alatt üldögélt, egy ismeretlen tehénpásztorfiú lépett elé egy köcsög tejjel. Letette előtte, és mosolyogva így szólt: „Ó, Mádhavéndra Purí, kérlek, idd meg ezt a tejet, amit hoztam! Miért nem koldulsz valami ételt magadnak? Milyen meditációt végzel?” Mádhavéndra Purít a kisfiú szépsége nagy elégedettséggel töltötte el, és kedves szavai hallatán minden éhségről és szomjúságról megfeledkezett. „Ki vagy te? – kérdezte Tőle. – Merre laksz? És honnan tudod, hogy koplalok?”[1]

Ha tehát éppen Vrindávanban jártok és hirtelen odalép hozzátok egy feketés bőrű pásztorfiúcska, akkor lehet találgatni, hogy ki lehet ez, éppúgy, mint Mádhavéndra Purí. „Ki vagy te? Merre laksz? Honnan tudod, hogy éppen böjtöt tartok?”

„A fiú így válaszolt: „Uram, tehénpásztorfiú fiú vagyok, s ebben a faluban élek. É az én falumban nem éhezik  senki.”[2]

Ez Krisna falva. Ez Krisna missziója. „Az én falumban nem éhezik senki. Krisna missziójában senki nem koplal. A családomban, Én gondoskodok mindenkiről.” Ez egy nagyon fontos dolog. Ha ebben a faluban élsz, ha ebbe a misszióba tartozol, akkor mindent meg fogsz kapni, amire szükséged van. „Az én falumban nem éhezik senki.” Ezért Vrindávanban senki sem tart ékádasít, mert ebben a faluban senkinek sem szabadna böjtölnie. De ez nem az én alázatos kérésem, hanem a határozott elvárásom felétek, ha itt vagytok, akkor szolgáljatok másokat. Ez a ti felelősségetek is, hogy ebben a misszióban senki ne éhezzen. Ez a ti kötelességetek.

„Ebben a faluban bárki koldulhat eleséget másoktól, hogy egyen. Vannak, akik csak tejet isznak, ám ha valaki senkitől sem kér enni, Én gondoskodom betevő falatjáról. Azok az asszonyok, akik a vízért jöttek erre, láttak téged. Ők adták Nekem ezt a tejet, s ők küldtek hozzád. Hamarosan mennem kell, hogy megfejjem a teheneket – folytatta a fiú -,,de eljövök újra, hogy visszakérjem tőled a tejesköcsögöt.” Így szólt a fiúcska, aztán távozott. Egyik pillanatról a másikra eltűnt a szeme elől, s Mádhavéndra Purí szívét eltöltötte a csodálkozás.”Mádhavéndra Purí megitta a tejet, aztán elmosta s félretette a köcsögöt. Kémlelni kezdte az utat, ám a fiú nem tért vissza. Mádhavéndra Purí nem tudott aludni. Csak üldögélt, és a Haré Krisna mahámantrát énekelte. Hajnaltájban egy kicsit elszenderedett, s testi cselekedetei abbamaradtak. Aztán álmában újra megpillantotta a fiút. A fiú odament hozzá, s aztán kézenfogva egy bokorhoz vezette őt a dzsungelben. A bokorra mutatva így szólt Mádhavéndra Puríhoz: „Ebben a bokorban lakom, ezért nagyon szenvedek a zord hidegtől, a zuhogó esőtől, a széltől és az égető hőségtől.” „Kérlek, hozd ide a falusiakat, és mondd meg nekik, hogy vegyenek ki Engem ebből a bokorból, és aztán állítsanak szépen a hegy tetejére!”
„Kérlek, építs egy templomot annak a hegynek a tetején — folytatta a fiú —, és állíts be Engem abban a templomban! Ezután mosdass meg bőséges hideg vízben, hogy testem megtisztulhasson!” „Napokig fürkésztelek, s azon tűnődtem: Mikor jön már Mádhavéndra Purí, hogy szolgáljon Engem?” „Irántam érzett eksztatikus szereteted miatt elfogadtam szolgálatodat. Megjelenek hát, s attól, hogy az elesett lelkek láthatnak Engem, mind fel fognak szabadulni.” „A nevem Gópál, s Én vagyok a Góvardhan-hegy felemelője. Vadzsra állított be, s Én vagyok itt az uralkodó.” „A muzulmán támadás idején a pap, aki szolgált, elrejtett ebben a bokorban, itt a dzsungelben, s a támadástól rettegve elfutott.” „Mióta a pap elment, ebben a bokorban lakom. Nagyon jó, hogy eljöttél. Most aztán nagy körültekintéssel vegyél ki innen!” Így szólt a fiú, s eltűnt. Ekkor Mádhavéndra Purí felébredt, és tűnődni kezdett álmán. Keseregni kezdett: „Szemtől szemben láttam az Úr Krisnát, mégsem ismertem föl!” Eksztatikus szeretetében aztán a földre roskadt. Egy ideig sírt, ám azután elméjét Gőpál utasításának végrehajtására rögzítette, s megnyugodott.[3]

Nem folytathatjuk tovább a nektárcsöppeket, mert félő, hogy elájulnánk az extázistól.

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.24-27.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.28.
3. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.29-46

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Az Úr azért maradt ott, mert lelki tanítómesterétől, Ísvara Purítól egyszer hallotta, mi történt itt valaha, és nagyon szeretett volna kapni a Gópínáth múrtinak felajánlott tejberizs maradékából. Ezt a múrtit mindenki Ksíracsóra-Gópínáthnak ismerte. Csaitanja Maháprabhu elmesélte bhaktáinak a történetet, hogyan lett a múrti oly nevezetes.”[1]

S engedjétek meg, hogy így Maháprabhu, és Gurudév nyomdokait követve ezt a történetet most én is fölidézzem nektek. Maháprabhuval csak négy, vagyis néhány bhakta volt ott, ti meg itten sokan ültök. S amikor Gurudév még igen régen erről a történetről tartott leckét, akkor az azon résztvevő bhakták mesélték, hogy ez hogyan történt. Ez egy meglehetősen hosszú tanítás volt, úgyhogy készüljetek fel ti is! Szóval egy hosszú, szolgálattal teli nap, kírtan és praszád után kimerülve, késő este kezdődött ez az igencsak terjedelmes lecke, ami csak folytatódott, és folytatódott órákon át, egyre tovább. S milyen a jó bhakta, belealszik a leckébe, az igazán jó bhakta még abba is belealszik, ha ő tartja, ezt kevesek tudják megcsinálni. De közben Gurudév meg olyan extatikus volt, hogy ragyogott, sugárzott, kacagott, tehát egyszerre ájult el a fáradtságtól mindenki, és egyben igyekezett is ébren maradni. Mesélték a többiek, hogy próbálták felpöckölni a szemüket, hogy ne csukódjon le. Közben Gurudév pedig heccelte őket, hogy, „Nos, ha álmosak vagytok, akkor be is fejezhetjük a leckét, nyugodtan menjetek aludni.” De olyan extázisban mesélte a történetet, hogy senki sem akart elmenni. Mivel Maháprabhu is olyan volt, mint az aranyló vulkán, melyből feltör a láva, és eléget mindent, de egyben olyan édes is, hogy nem akart elmenekülni onnan senki. Mint amikor inkább el akarsz bújni, de képtelen vagy elmenekülni. Úgyhogy merüljünk is bele.

„Egyszer rég a múrti elcsent egy tál tejberizst Mádhavéndra Purí számára, s ezért úgy tett szert nagy hírnévre, mint „az Úr, Aki ellopta a tejberizst”. Srí Mádhavéndra Purí egyszer Vrndávanába érkezett, ahol útja a Góvardhan-hegyre vezetett.

Szinte megőrült az Isten iránti szeretet eksztázisában, s azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka. Néha felállt, néha pedig a földre roskadt, s nem volt a tudatában annak sem, vajon a megfelelő helyen jár-e. Körbejárta a hegyet, majd a Góvinda-kundához ment. Ott aztán megfürdött, s leült egy fa alá, hogy nyugovóra térjen.”[2]

Tehát sokféle turizmus létezik, kaland turizmus, túlélő túrák, luxus hétvégék, meg van a gószvámí típusú utazási mód, amikor minden este más fa alatt térnek nyugovóra. Nem azért, hogy egy új fának a kényelmét élvezzék, hanem csak azért, hogy nehogy az előző fa iránt valami ragaszkodás támadjon bennük. És nem valami öt csillagos vagy hét csillagos szálloda, hanem sok csillagos!

Még egy dolog nagyon fontos itt, ugye Mádhavéndra Purí majdnem elájult az istenszeretet extázisától, és azt se tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka. S ez a felismerés létezik az unalmas tökéletesség síkján is. Ugyanis az elérhető, hogy a lelki tanulmányai folytán az ember számára a nappal és az éjszaka egybefollyon. De vagy ilyen tudás és lemondás alapú aszketikus folyamatot követsz, vagy pedig az eksztatikus folyamatot, és akkor ugyanúgy eléred ezt, hogy azt sem tudod, nappal van-e vagy éjszaka. Szoktátok úgy érezni néha, hogy azt sem tudjátok, hol áll a fejetek? Ez az extázis! Tehát ne panaszkodjatok erre, ez Mádhavéndra Purí élete. Akkor miből áll a ti kírtanátok?

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.18-19.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.20-23.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Srí Csaitanja Maháprabhu négy bhaktájával Dzsagannáth Purí felé tartott, s nagy lelkesedéssel énekelte az Úr Szent Nevét, a Haré Krisna mantrát. Mindennap Maga ment el egy faluba, ahol aztán roppant mennyiségű rizst és egyéb gabonát koldult, hogy praszádamot készíthessenek belőle. Útjukat számos folyó keresztezte, s mindegyiknek a partján találkoztak egy adószedővel. Az adószedők azonban nem tartóztatták fel az Urat, s az Úr ezért kegyében részesítette őket. Így érkeztek meg végül Rémuná falvába. Rémuná templomának Gópínáth múrtija végtelenül vonzó volt. Az Úr Csaitanja ellátogatott a templomba, és nagy odaadással felajánlotta hódolatát.[1]

Ez olyan csodálatos, ahogy Sríla Prabhupád ezeket a részleteket közli. Azt mondja, hogy  „A Balésvar nevű vasútállomástól öt mérföldre nyugatra fekszik Rémuná falva, és ezen a helyen még mindig áll Ksíracsóra-Gópínáth temploma. Tehát ettől az elágazótól jobbra fordulsz, balra fordulsz és ott megleled Krisnát.” Micsoda gondoskodás ez egy tiszta bhakta részéről. Gyönyörű!

„Amint hódolatát ajánlotta a Gópínáth múrti lótuszlábánál, Gópínáth fejéről a virágkorona Csaitanja Maháprabhu fejére esett. Amikor a múrti koronája a fejére esett, Srí Csaitanja Maháprabhut nagy öröm töltötte el, s bhaktáival változatos éneklésbe és táncba kezdett. A múrti szolgái mind ámulattal figyelték Srí Csaitanja Maháprabhu mély szeretetét, páratlan szépségét és transzcendentális tulajdonságait. Iránta érzett szeretetük miatt számtalan módon szolgálták, az Úr pedig a Gópínáth templomban töltötte az éjszakát.”[2]

Az ember általában elkeseredetten várja a jeleket, ‘Ó, Uram adj már valami jelet!‘ S akkor az Úr megszólal, ‘Az nem elég jel neked, hogy tudsz Hozzám fohászkodni?‘ De néha történnek csodák. Nem, nem, nem! Jobb, ha úgy fogalmazok, hogy csodák állandóan történnek, és néha mi magunk is érzékeljük. Ha egy szent helyre ellátogattok és őszintén fohászkodtok, akkor biztos, hogy kaptok válaszokat.

Egy barátom mesélte, hogy Rúpa gószvámí szamádhíjánál ajánlotta fel a hódolatát, így kérve, ‘Ó, Rúpa gószvámí! Te vagy az egész tanítványi láncolatnak az oktató lelki tanítómestere, kérlek add áldásodat rám.’ Mire odalépette a púdzsárí és a nyakába akasztotta a virágfüzért és hozott mahápraszádot. Tehát, ha kérsz, kapsz!

De van egy kis tudnivaló, hogy hogyan kell jól kérni egy ilyen áldó fohászban. Egy másik alkalommal valaki, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí szamádhi-mandirja előtt fohászkodott. ‘Ó, Te vagy a prédikálásnak az oroszlános lelki tanítómestere, kérlek add az áldásodat, hadd tegyek én is valamit ez ügyben.’ Aztán mire visszatért a saját templomába, annyi szolgálat volt, hogy majd bele fulladt. Mivel egy valamit elfelejtett, elfeledkezett erőt kérni hozzá, hogy azt a sok feladatot el tudja látni. Picit figyeljetek arra, hogy mit kértek, mert megkapjátok.

Itt azonban Krisna virágkoronája Maháprabhu fején landolt. De igazából miről van itt szó? Arról, hogy „Én viselem ezt a virágkoronát, akár ebben a formában itt az oltáron, akár abban a formában, aki most a hódolatát ajánlja Előtted. Mindkettő Én vagyok.”

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,, 4.10-13.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,, 4.14-17.