Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Srí Csaitanja Maháprabhu négy bhaktájával Dzsagannáth Purí felé tartott, s nagy lelkesedéssel énekelte az Úr Szent Nevét, a Haré Krisna mantrát. Mindennap Maga ment el egy faluba, ahol aztán roppant mennyiségű rizst és egyéb gabonát koldult, hogy praszádamot készíthessenek belőle. Útjukat számos folyó keresztezte, s mindegyiknek a partján találkoztak egy adószedővel. Az adószedők azonban nem tartóztatták fel az Urat, s az Úr ezért kegyében részesítette őket. Így érkeztek meg végül Rémuná falvába. Rémuná templomának Gópínáth múrtija végtelenül vonzó volt. Az Úr Csaitanja ellátogatott a templomba, és nagy odaadással felajánlotta hódolatát.[1]

Ez olyan csodálatos, ahogy Sríla Prabhupád ezeket a részleteket közli. Azt mondja, hogy  „A Balésvar nevű vasútállomástól öt mérföldre nyugatra fekszik Rémuná falva, és ezen a helyen még mindig áll Ksíracsóra-Gópínáth temploma. Tehát ettől az elágazótól jobbra fordulsz, balra fordulsz és ott megleled Krisnát.” Micsoda gondoskodás ez egy tiszta bhakta részéről. Gyönyörű!

„Amint hódolatát ajánlotta a Gópínáth múrti lótuszlábánál, Gópínáth fejéről a virágkorona Csaitanja Maháprabhu fejére esett. Amikor a múrti koronája a fejére esett, Srí Csaitanja Maháprabhut nagy öröm töltötte el, s bhaktáival változatos éneklésbe és táncba kezdett. A múrti szolgái mind ámulattal figyelték Srí Csaitanja Maháprabhu mély szeretetét, páratlan szépségét és transzcendentális tulajdonságait. Iránta érzett szeretetük miatt számtalan módon szolgálták, az Úr pedig a Gópínáth templomban töltötte az éjszakát.”[2]

Az ember általában elkeseredetten várja a jeleket, ‘Ó, Uram adj már valami jelet!‘ S akkor az Úr megszólal, ‘Az nem elég jel neked, hogy tudsz Hozzám fohászkodni?‘ De néha történnek csodák. Nem, nem, nem! Jobb, ha úgy fogalmazok, hogy csodák állandóan történnek, és néha mi magunk is érzékeljük. Ha egy szent helyre ellátogattok és őszintén fohászkodtok, akkor biztos, hogy kaptok válaszokat.

Egy barátom mesélte, hogy Rúpa gószvámí szamádhíjánál ajánlotta fel a hódolatát, így kérve, ‘Ó, Rúpa gószvámí! Te vagy az egész tanítványi láncolatnak az oktató lelki tanítómestere, kérlek add áldásodat rám.’ Mire odalépette a púdzsárí és a nyakába akasztotta a virágfüzért és hozott mahápraszádot. Tehát, ha kérsz, kapsz!

De van egy kis tudnivaló, hogy hogyan kell jól kérni egy ilyen áldó fohászban. Egy másik alkalommal valaki, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí szamádhi-mandirja előtt fohászkodott. ‘Ó, Te vagy a prédikálásnak az oroszlános lelki tanítómestere, kérlek add az áldásodat, hadd tegyek én is valamit ez ügyben.’ Aztán mire visszatért a saját templomába, annyi szolgálat volt, hogy majd bele fulladt. Mivel egy valamit elfelejtett, elfeledkezett erőt kérni hozzá, hogy azt a sok feladatot el tudja látni. Picit figyeljetek arra, hogy mit kértek, mert megkapjátok.

Itt azonban Krisna virágkoronája Maháprabhu fején landolt. De igazából miről van itt szó? Arról, hogy „Én viselem ezt a virágkoronát, akár ebben a formában itt az oltáron, akár abban a formában, aki most a hódolatát ajánlja Előtted. Mindkettő Én vagyok.”

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,, 4.10-13.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,, 4.14-17.