Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.12-i ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

A Csaitanja Csaritámrtának e következő fejezete egy nagyon különleges bhaktáról szól, melynek címe „Srí Mádhavéndra Purí odaadó szolgálata”.

„Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Mádhavéndra Purínak, aki kapott egy tál tejberizst, melyet Srí Gópínáth csent el, aki ezután Ksíra-csóraként lett híres. Srí Gópálnak, Góvardhan múrtijának örömet okozott Mádhavéndra Purí szeretete, ezért megjelent az emberek szeme előtt. Minden dicsőséget az Úr Csitanja Maháprabhunak! Minden dicsőséget Nitjánanda Prabhunak! Minden dicsőséget Advaita Prabhunak! Minden dicsőséget az Úr Csaitanja összes bhaktájának!”[1]

Ez az első vers az egész fejezet tartalmát összefoglalja, s ugyan nagyon sokféle névről, meg nagyon sokféle történésről lesz majd szó, ebben mégis minden benne van. Három fő karakter szerepel a fejezetben. Az egyik Gópináth,  Krisna egyik múrtija. A másik az Gópál, Krisna egy másik múrtija.  A harmadik pedig Mádhavéndra Purí, aki egy bhakta, mert a mi Urunk az nem tud meglenni a hívei nélkül. De a bhaktái sem tudnak meglenni Krisna nélkül. Ezért mondhatjuk azt, hogy Krisna, Gópál múrti formájában vette meg Mádhavéndra Purít. De azt is mondhatjuk, hogy Mádhavéndra Purí vásárolta meg Krisnát. No de ki itt az árus, és ki a vevő? És mit árulnak? Ez a nagy kérdés. Úgyhogy ebben a fejezetben ezt fogjuk megtudni, hogy vajon milyen tranzakció folyik itt?

„Az Úr Dzsagannáth Puríba ment, ellátogatott az Úr  Dzsagannáth templomába, és találkozott Szárvabhauma Bhattácsárjával. Vrndávan dász Thákur nagyon részletesen beszámol e kedvtelésekről Csaitanja-bhágavata című könyvében. Srí Csaitanja Maháprabhu cselekedetei természetükből eredően mind nagyon csodálatosak és édesek, s amikor Vrndávan dász Thákur meséli el őket, olyanok lesznek, akár a nektárzápor. Mély alázattal kijelentem ezért, hogy mivel ezeket az eseményeket Vrndávan dász Thákur már szépen leírta, nagy büszkeség lenne részemről, ha ugyanazt ismételném el, és semmi jó nem származna belőle. Nekem nincs olyan erő a birtokomban. Így aztán csupán összegezve beszélem el azokat az eseményeket, amelyekről Vrndávan dász Thákur részletesen írt a Csaitanja-mangalában [amelyet most Csaitanja-bhágavataként ismer a világ]. Az események közül néhányat nem írt le részletesen, csupán tömören tett említést róluk. Ezeket megpróbálom e könyvbe elbeszélni. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Vrndávan dász Thákur lótuszlábának! Remélem e tettel nem sértem meg lótuszlábát.”[2]

Tehát itt jóllehet csak egy irodalmi bevezetőről van szó, valami nagyon fontosat mégis megtanulhatunk belőle. Micsodát? Azt hogy hogyan kell tisztelni és hogyan lehet követni  valamit. A szerző Krsnadász Kavirádzs gószvámí jóllehet ilyenkor, amikor írja a könyvet egy nagyon idős valaki, de mégis, ezt a korábbi szerzőt, bizonyos Vrndávan dász Thákurt, ezt elöljárójának tekinti. S azt mondja, „Ő már mindent elmondott, mivel jobban nem tudnám, ezért én ezzel nem is foglalkozok, nem is érintem ezt a témát. Mit csinálok? A morzsákat gyűjtögetem, ami az Ő asztaláról leesik.” Ahhoz, hogy követni tudjunk valakit, ahhoz tisztelnünk is kell. Nincs tisztelet, nincs követés. Ez nagyon egyszerű.

Maháprabhu minden bhaktája annyira lelkes volt, és természetesen szerették volna rögzíteni az életét, ezért több életrajza is készült. Ez nagyon fontos volt a bhakták számára. S Maháprabhu egyik követőjének Raghunáth dász gószvámínak nagyon különleges napirendje volt. Hosszú órákon keresztül meditált, mantrázott, alvásra egy-két óra ha jutott neki naponta, és alig evett valamit. De minden nap másfél órát azzal töltött, hogy Maháprabhut dicsőítette. Milyen csodálatos szádhana.

És akkor most egynéhány keserű pirula következik. Gurudév egy meglehetősen szigorú lelki tanítómester volt.  Egyszer finoman fogalmazva, instruálta a növendékeit. S azt mondta, hogy  „Megtanítottalak benneteket erre, meg arra, meg amarra, hogy menjen a prédikálás, vagy hogy menjen a kírtan, ehelyett mindenki csak panaszkodik. Ez a ti kírtanátok?” Ennél sokkal szigorúbban mondta, szinte lefagytak a bhakták. De ezen el kell gondolkodnunk, hogy mi vajon mire szánunk másfél órát? Arra, hogy Maháprabhut, vagy az elöljáróinkat dicsőítsük, vagy másfél óra panaszkodásra? S mi a te kírtanád? Mi a te lelki gyakorlatod? Ezt mindenkinek meg kell vizsgálnia! A panaszkodás az grámja-kathá, világi beszéd[3]^, .

(folytatása következik)