Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2016.01.09-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

“A Bhagavad-gítá alátámasztja, hogy sok-sok élet után, amikor valaki valóban bölccsé válik, meghódol Vászudévának, mert tökéletesen tudatában van annak, hogy Krsna (Vászudéva) az eredet, minden ok oka. Így aztán ragaszkodik Krsna lótuszlábához, és fokozatosan felébred benne a szeretet Iránta. Noha az ilyen bölcs ember rendkívül kedves Krsnának, a többieket szintén nagyon nemes szívűnek tekintjük, mivel annak ellenére, hogy szenvednek vagy pénzre vágynak, Krsnához fordultak, hogy boldogok lehessenek.”[1] (32. oldal)

Tehát az Isteni tudásból vagy odaadásból, ha csak egy parányi morzsával is rendelkezünk, előbb vagy utóbb az egész tudatunkat az fogja áthatni, ha nem követünk el valami nagyobb hibát.

„Anélkül, hogy felemelkedne a gjání, a bölcs szintjére, senki sem tudja kitartóan követni az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának elvét. A bölcs ember az, aki alaposan megértette, hogy ő lélek, s nem csupán a test.”

Ez nagyon egyszerű információnak hangzik, mégis hosszú időbe telik a megvalósítása! Ha a cselekedeteinknek egy nagyon általános célt akarunk kitűzni, akkor azt a következő módon fogalmazhatjuk meg: segítsünk az embereknek megérteni, hogy ők nem a mulandó testük, hanem örökkévaló lelkek! Ez jó alap lehet egy hosszútávú tervhez – egy nagyon általános, nagyon egyetemes elv, hogy az emberek ne ragadjanak bele az élet anyagi felfogásába, inkább a lelkiségre törekedjenek. Így a képességeink, hajlandóságunk és tisztaságunk szerint, eljuthatunk egy magasabb, finomabb szintjére a valóságnak. De ahogy ez a nagyon fontos vers elhangzik a Gítában: bahunám dzsanmanám anté gjánaván mám prapadjaté. Bahunám dzsanmanám – sok-sok élet és születés után; gjánaván – azok, akik tudással, megértéssel rendelkeznek, azok meghódolnak Énelőttem, mám prapadjaté. Vászudévah szarvam iti – Vászudéva minden. Ő minden! Krsna minden, de nem minden Krsna! Ez úgy hangzik, mint egy Zen koan. Meditáljatok ezen a koanon! Krsna minden, de nem minden Krsna! Vászudévah szarvam iti – Ő minden; sza mahátmá szudurlabhah – aki megérti ezeket a titkokat, az ilyen nagy lélek ritka! Bahunám dzsanmanám ante – tehát, ha meghívás által esélyt kapunk, hogy megértsünk valamit ebből a titokból, az még mindig sok- sok további életet jelent. S lehet, hogy most még nem teljesen értjük ezt meg, ennek ellenére elszántan kell nekifognunk, hogy végül eljuthassunk a tökéletes megértésig.

Majd így folytatja: „Levonhatjuk azt a következtetést, hogy aki mentes a testi életfelfogástól, az alkalmas jelölt a tiszta odaadó szolgálatra. A Bhagavad-gítá szintén megerősíti, hogy a Brahman-megvalósítás után, amikor már valaki nem szenved többé az anyagi aggodalmaktól, és minden élőlényt egyenlőnek lát, alkalmas arra, hogy elkezdje az odaadó szolgálatot.”

Tehát ez a mi jelenlegi helyzetünk és ez a reménységünk! Ha meghívást kapunk a Legfelsőbb szeretetteljes szolgálatára, előbb vagy utóbb megszabadulnunk az anyagi kötelékektől is. S a legkönnyebben úgy tudjuk ezt elérni, hogy egy másfajta kötelékbe kapaszkodunk. De hogyan szabaduljunk meg mondjuk az anyagi befolyástól, ha a hatása alatt állunk? Kerüljetek egy másfajta befolyás alá! Ha egy helyi kormányzó irányítása alatt álltok és nem vagytok elégedettek ezzel a helyzettel, akkor kerüljetek egy magasabb vezetés alá, egy magasabb oltalom alá! Ha csak félig vagy elégedett a miniszterrel, akkor menjél a királyhoz! Így módosíthatjuk a határainkat! Ha nem vagyunk elégedettek az illúzió befolyásával és uralmával, váltsunk és adjuk át magunkat az isteni oltalomnak! Ehhez nagyon elszántnak kell lennünk: ‘Mostantól mindent megteszek, nem csupán elmenekülök az illúzió befolyásától, mert az lehetetlen…!’A Gítá kijelenti, hogy „Az anyagi természet három kötőerejéből álló Isteni energiámat nagyon nehéz legyőzni.” De azt is elmondja, hogy „Akik átadták magukat Nekem, azok könnyen túllépnek rajta.”[2]. Igen, tudatosan, mérhetetlen vágyakozással akarjuk az Isteni energia és oltalom alá helyezni magunkat!

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 3. fejezet

2 Bhagavad-gítá 7.14.

(Szvámí Tírtha 2016.01.09-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

„Az Úr Krsna azonban a Gítában elmondja, hogy a kezdők négy fajtája közül – aki szenved, aki pénzszűkében van, aki tudásra vágyik és aki bölcs – a bölcs az, aki nagyon kedves számára, hiszen, ha a bölcs ember ragaszkodik Krsnához, nem kíván Tőle cserébe anyagi nyereséget. A Krsnához ragaszkodó bölcs ember nem kér az Úrtól semmit viszonzásul, sem a szenvedése enyhítését, sem pénzt. Ez azt jelenti, hogy Krsnához fűződő ragaszkodásának alapelve kezdettől fogva többé-kevésbé a szeretet.”[1] (Neked: 31.o. lap alja utolsó bekezdés).

Tehát a szeretetteljes ragaszkodás önzetlen. Ellenkező esetben bármilyen kötődést üzletnek hívunk. ‘Szeretlek téged azért, mert te is szeretsz engem. Szolgállak azért, mert te is szolgálsz engem.’ Ez nagyon gyakori. De próbáljunk meg egyediek lenni! Miért kellene követnünk a tömegeket, az emberek általános útját ebben az üzleti mentalitásban? Miért is ne kezdhetnénk egy új fejezetet az élet történelemkönyvében? Próbáljunk önzetlenek lenni! Ez egy nagyon jól ismert titok, hogy minél inkább meg akarsz tartani magadnak valamit, annál inkább elveszíted; míg, ha kész vagy minél többet odaadni, annál többet fogsz visszakapni. Természetesen nem kell ezt vakon elhinnetek! Teszteljétek, próbáljátok ki saját magatok – vajon működi-e a ti életetekben is, vagy sem.

Elmesélhetek ezzel kapcsolatban egy személyes történetet? Egyszer éppen Góvardhan-púdzsát tartottunk. Ez egy olyan ünnepnap volt, melyet a hétvégére halasztottak a bhakták, mert nem tudtak összejönni, de a hivatalos évforduló ekkorra a hétköznapi dátumra esett. Egész nap mindenféle más szolgálattal voltam elfoglalva – ezt-azt tettem, fordítottam – tehát magára az ünnepre nem tudtam túl sok időt szentelni. Azonban szokatlan módon délután azt éreztem, hogy Girirádzs akar tőlem valamit. Késztetést éreztem arra, hogy adományozzak valamennyit a templomi adományos ládikába. Tudjátok, nagyon szép az, ha meglátogattok egy templomot és hoztok némi adományt. De amikor az ásramban élsz? S azt mondtam, hogy: ‘Rendben, ha ez az, amit elfogadsz tőlem, akkor örömmel adom. Nem számít, hogy az adományos dobozban vagy a zsebetekben tartjátok a pénzeteket – amúgy is a ti pénzetek.’ Mindenesetre úgy döntöttem, hogy az első papírpénzt, ami majd a kezembe akad oda fogom adni. Látjátok, ez nem számítgatás: ‘hogy majd inkább a legkisebbet adom’ vagy ‘inkább a másodikat fogom odaadni’. Nem, add az elsőt! S mi történt? Két nap múlva váratlan vendégek jelentek meg és ők is nagy adományt hoztak Girirádzsnak. Tehát, ha adsz, akkor akkor neked is juttatnak. De tisztázzuk, hogy ez nem egy pénzügyi tanács!

Baladév: De miért nem, Gurudév?

Swámí Tírtha: Mert Isteni dolgokból mi nem csinálunk üzletet. Mi önzetlenül odaadóak akarunk lenni, még akkor is, ha Ő nem viszonozza akár hússzorosan is az általunk adományozott pénzt. Még akkor is adni akarunk! Ne legyen számítgató az odaadásunk!

Mondhatok egy példát a számítgatásra? Egyik barátunk egyszer azt mondta: „Nagyon szerencsés voltam a múlt héten! Találtam két darab százdollárost az utcán és elhatároztam, hogy ebből az egyiket a templomnak fogom adományozni. De tudjátok van egy nagyon huncut fiacskám és elcsente az egyik százdollárost. S melyiket csente el? Azt, amelyiket a templomnak szerettem volna adományozni.” Ez egy valós történet, nem kitaláció! Teljesen elképedtem, amikor ezt meghallottam! Elképesztő! Szóval ez a mi feltételhez kötött helyzetünk, mi pont ilyenek vagyunk – egy kissé számítgatók. Óvatosnak kell lennünk a számítgató elménkkel!

Általában azt mondhatjuk, hogy sohasem veszítünk, ha odaadással végzünk valamit. De van egy ismérve ennek a típusú szolgálatnak, mint az adományozás. Ha egyszer már odaadtad, akkor ne gondolj rá többet! Többé már nem a te dolgod! Ahogy a Bibliában található: ne tudja a bal kéz mit csinál a jobb. Ha egyszer már odaadtad, akkor kész! Ha már Istennek adtad, akkor az az Ő dolga.

Ugyanez van minden más szolgálattal kapcsolatban – utána már ne számítgass! Ha egyszer már elvégeztünk valamilyen szolgálatot, az a mi javunkat szolgálja. Legyetek erről nagyon meggyőződve – utána már ne számítgassatok! Természetesen okosnak kell lennünk, úgy értem, először is meg kell értenünk, hogy hol és miképpen van szüksége a Legfelsőbbnek a szolgálatunkra; utána annak megfelelően kell cselekedjünk. De miután elvégezted, ne töprengj rajta tovább!

Egyszer egy tanítvány adományt szeretett volna adni Gurudévnek. S azt mondta: „Ez az adomány erre meg erre a célra van.” Gurudév nagyon dühös lett: „Hogy gondolod, hogy eldöntheted mire kell ezt fordítani?”

Természetesen van egy ajánlott módja mindenféle lelki vagy jámbor cselekedetnek. Mivel minimum a jóság szintjén kell cselekednünk; és a jóság minőségében adományozni azt jelenti, hogy megfelelő helyen, megfelelő személynek, megfelelő mentalitással stb. Hasonlóan minden egyéb típusú áldozat esetében, amit teszünk – némi erőfeszítés, némi tanulás, némi segítségadás – bármit a megfelelő szellemben tegyük. Mivel akkor kevesebb por lesz a tükrötökön, kevesebb füst keletkezik a tüzetekből és kevesebb réteg fedi el a lélekszikrát.

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 3. fejezet

(Szvámí Tírtha 2016.01.09-i szófiai reggeli tanításából)

Annak érdekében, hogy befogadóak, finoman hangoltak legyünk, hogy megérinthessen bennünket a magasabb lelki üzenet, egy bizonyos előtisztulásra van szükségünk. Végső soron minden rezonancia kérdése. Vajon képesek vagyunk-e érzékelni a Legfelsőbbnek ezt a nagyon finom lelki jelenlétét, vajon tudjuk-e érzékelni az istenit, vajon képesek vagyunk-e ekkora hullámhosszt generálni, mondhatni csak azért, hogy összekapcsolódjunk az isteni valósággal. Ezért a test-elme szintjén keltett hangvibráció rezonanciája és a szív-léleknek a finom, lágy rezonálása együttesen kapcsol össze bennünket a valóságnak egy nagyon magas, nagyon valós szintjével. Ne feledkezzetek meg erről az elvről! Bármit is mondotok, bármit is gondoltok, az bizonyos hatással lesz a rendszeretekre. S nem szabad megállnunk az akció-reakció elvnél, szükségünk van a harmadik lépésre is, ami a perfekció, a tökéletesség.

Ma tovább folytatjuk a Bhakti-raszámrta-szindhu olvasását: „A Bhagavad-gítá hetedik fejezete leírást ad a bhakták e négy fajtájáról, és mindannyiukat jámbornak tekinti. Senki sem kezdheti el az odaadó szolgálatot, amíg nem él jámbor életet. A Bhagavad-gítá elmagyarázza, hogy csakis az tudja elfogadni a Krsna-tudatot, aki megszakítás nélkül jámboran cselekedett, s akinek életében a bűnös visszahatások már teljesen megsemmisültek. Mások nem képesek erre. A kezdő bhaktákat jámbor tetteik súlya alapján négy csoportba sorolhatjuk: akik szenvednek, akik pénzszűkében vannak, akik tudásra vágynak és akik bölcsek. Aki mögött nem állnak jámbor cselekedetek, az megpróbáltatások idején agnosztikussá, kommunistává vagy hasonlóvá válik. Mivel nincs szilárd hite Istenben, azt hiszi, hogy enyhíthet szenvedésén, ha teljesen megtagadja Őt.”[1]

Az agnoszticizmus éppen olyan, mint a jelen korszak egy másfajta kórtünete. Tehát a korábbi jámbor cselekedeteink szintje szerint kerülünk a megfelelő besorolásba. S ne feledkezzetek meg arról, hogy az anyagi világban minden cselekedetet némi hiba fed be. A Gítá szerint, úgy fedi be, mint ahogy a tüzet a füst, a magzatot az anya méhe vagy mint ahogy por lepi el a tükröt. Mindig valamiféle hiányosság, hiba fedi be a cselekedeteinket vagy a tudatunkat. Ezért egy hatásos tisztítási folyamatra van szükség. El kell távolítanunk a szennyeződést a szív tükréről. Akkor majd képesek lesztek helyesen látni. A füst bizonyos mértékben mindig elfedi a lángot, főleg, ha nedves a fa – akkor jobban füstöl. A tűz szolgál, míg a füst csak zavaró jelenség. Tehát még a jó cselekedeteknél is, ha vannak negatív következmények, különbséget kell tennünk a kettő között. A cselekedeteitek némely része segíthet, de vannak olyan részei is, amik több problémát fognak okozni. Igaz, hogy a tükör tisztasága is el van rejtve egy igen vékony porréteggel, mégis nagyon közel van az eredetihez, ugye? Ha van tűz, akkor mindig van némi füst is, természetes következmény, és a füstből megérthetjük, hogy ott van a tűz is. A legreménytelenebb a csecsemő helyzete az anyaméhben, mert ott nagyon el van rejtve a tudat szikrája. Ezért óvatosnak kell lennünk a cselekedeteinkkel kapcsolatban – miként cselekedjünk helyesen, hogy kevesebb por, kevesebb füst és kevesebb rétege legyen a befedettségnek.

S ha nem szilárd a hitetek, akkor lehet, hogy teljesen feladjátok azt. Agnosztikusakká váltok. Az agnosztikus úgymond olyan, mint egy tudományosan hitetlen. Vagy kommunisták lesztek. A kommunista pedig még annál is rosszabb, egy tudás nélküli hitetlen. Kihagyják a lényeget – az élet misztikus részét. Mert semmiféle anyagi cselekedettel nem tudjátok kijavítani az anyagi hibákat. Inkább több gondot okoztok. Természetesen nem azt mondom, hogy ne cselekedjetek, mert ha nem cselekedtek nem lesz visszahatás. A Gítában az áll[2], hogy egyszerűen a cselekedetektől való tartózkodással nem érhetitek el a tökéletességet! Egy darab kő teljesen inaktív, mégis nem egy lelki tekintély. Kivéve, ha nem különleges helyről származik, de az egy másik történet.

Ezért kell megtanulnunk hogyan cselekedjünk, gondolkodjunk és beszéljünk megfelelően, hogy a létezésünk valamennyi területén összekapcsolódhassunk, harmóniába kerülhessünk az isteni elvekkel. S ennek a harmóniának a nyelve a jámbor élet. Mit várhatunk az isteni valóságtól, ha nagyon istentelen, szentségtörő életet élünk?

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 3. fejezet

[2] Bhagavad-gítá 3.4.

(Szvámí Tírtha 2016.01.08-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Kérdés: Ha egy tiszta bhakta az Úr oltalma alatt áll, akkor miféle oltalomban részesülhet egy imperszonalista, aki sem az anyagi természetet, sem Isten személyes aspektusát nem fogadja el?

Szvámí Tírtha: Ezek egymás testvérei. Valamennyi transzcendentálista egymás testvére. Akár májávádí, brahmavádí, ez a vádí, az a vádí – valamennyien testvérek vagyunk, mert az anyagi korlátok meghaladására törekszünk. S mivel mindannyiunknak van valamilyen lelki célja, amit meg akarunk valósítani, el kell érnünk – és nekik is.

De a válasz erre a kérdésre néha igen vicces. Ha nem bánjátok, szeretnék egy humoros magyarázatot adni erre a kérdésre: alapvetően három különböző megvalósítás létezik a lelki életben. Az egyik a szat – az öröklét; a másik a csit – a tudatosság, és a harmadik az ánanda – az isteni, a lelki boldogság, mint a lelki törekvések által elérhető eredmények. Szat-csit-ánandam – ahogy mindannyian tudjuk. Tehát valamennyi lelki életet gyakorlónak van célja; lelki eszménye, melyre törekednek. A jóga gyakorlói az ember testi mivoltának átmeneti természetét valósítják meg. Ők az örök életet szeretnék elérni, tehát nagyon elszántak ebben a fajta meditációban. S amikor elérik a tökéletességet és eljutnak a lelki világba, elnyerik ennek a felajánlásnak az eredményét – a szat-ot. A szat-csit-ánandam hatalmas tortájának ezt az örök szeletét fogják elnyerni. Aztán vannak barátaink, akik nagyon bölcsek: a filozófusok, a gjáník. A szanszkrit nyelv tökéletes ismerői. Nagyon tájékozottak valamennyi szentírásban, nagyon jól tudnak érvelni, cáfolni és jók a logikai képességeik. S rendkívül eltökéltek a lelki gyakorlatok iránt is. Tehát, amikor elérik a lelki valóságot, akkor látják, hogy a torta egy szeletét a szat-ot, az örökkévalóságot a jógik már elvették. ‘Mi maradt nekünk?’ Csit – a tökéletes tudatosság, mert nagyon precízek,  céltudatosak a gyakorlataikban. S a lelki úton haladók harmadik csoportja – ezek a bhakták. S tudjátok, a bhakták mindig valamilyen szolgálattal vannak nagyon elfoglalva – virágfüzért készítenek az oltárra, praszádamot főznek vagy valakinek prédikálnak…, tehát általában késnek. Amikor megbeszélsz valakivel egy találkozót, mondjuk 4 órára, akkor meg kell kérdezned, hogy: „Ez német, olasz, indiai, vagy bhakta idő szerinti 4 óra?” Mert a német 4 óra, az 4 óra – pontosan. Az indiai 4 óra azt jelenti, hogy ‘valamelyik nap’. S a bhakták szerinti 4 óra az ‘talán ebben a kalpában’. Tehát tudjátok, a bhakták általában késnek egy kicsit. A jógik időben érkeztek – ők elvették a tortából a szat részt, az örökkévalóságot. A gjáník szintén időben érkeztek, elvették az ő részüket – a csit részt, a tökéletes tudatosságot. A bhakták túl későn érkeztek, mi az, ami nekik a tortából maradt? Az ánandam! Mit tehetünk?!  Csak a boldogság maradt a bhakták számára.

Tehát mindenki megkapja a maga részét. S azt mondhatjuk, hogy a bhakták fogják a legtökéletesebb részt kapni – a lelki boldogságot. Más testvéreink más részt fognak elnyerni a lelki tökéletességből. Mivel azt mondhatjuk, hogy a Legfelsőbb általános, személytelen felfogásának a tökéletes szintjéig jutnak el. Van egyfajta lelki boldogság, ami ott található. De a gyakorlatainkért várható viszonzásból – a Legfelsőbb Istennel való személyes társulás által – nagyobb áldást kaphatunk, nagyobb elégedettséget érezhetünk. Mégis az összes egyéb tiszta szívű és valóban eltökélt gyakorló el fogja nyerni a saját tökéletességét és Krsna elégedetté fogja tenni a saját vágya szerint.

Ugyanezt a kérdést teszi fel Ardzsuna a Gítában: „Kérlek mondd meg, mi a jobb – ha valaki az általános, személytelen formádban imád Téged vagy azok, akik személyes formádon meditálva imádnak?”[1] S Krsna így felel: „Mindkét út célravezető. De, akik tiszta odaadással, tiszta szeretettel imádnak Engem – azok nagyon kedvesek Nekem.” Ezért azt mondhatjuk, hogy ez egy szép folyamat. Nagyon közel kerülhetünk a Legfelsőbbhöz. Mivel Isten személytelen felfogása olyan, mint a torta illata. Szintén kellemes, ki tudna ellenállni neki? De, amikor a torta megolvad a szádban – az egy másfajta megtapasztalás. Édesebb, kielégítőbb. Hasonlóan, ha bármilyen elképzelésünk van a Legfelsőbbről az jó, de kétségkívül léteznek olyan utak, melyek a még lényegesebb, még tökéletesebb koncepciójához visznek közelebb.

Jádrsí jádrsí sraddhá sziddhir bhavati tádrsí [2]– Mindenki a hite szerinti felismerésre jut. Tehát, ha ilyen szeretetteljes hittel rendelkezünk, akkor egy szeretetteljes típusú választ fogunk kapni a Legfelsőbbtől. Ez a mi reményünk.

[1] Bhagavad-gítá 12.1.

[2] Brahma-szanhitá 5.61.

(Szvámí Tírtha 2016.01.08-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Paramánanda kérdése: Említetted, hogy amikor a bhakti folyamatával találkozunk, kezdetben csupán egyetlen motivációnk van, mely a gyakorlás során formálódik, egyre finomabbá válik. Mondanál erről kicsit többet a számunkra?

Szvámí Tírtha: Igen. Általában először a saját boldogságunkat, saját elégedettségünket keressük. ‘Hol az én megváltásom? Hol az én beteljesülésem? Hol az én felszabadulásom vagy lelki boldogságom?’ Később, ha kellőképpen fejlődünk, már másokat szeretnénk elégedetté tenni, ennek a mikéntjére szeretnénk rálelni. S ezen a második szinten nagyon fontos a guru intézménye, mert akkor az Ő elégedettségéért élhetünk. Ez nagyon egyszerű, nem kell túlbonyolítanunk. Ha egy tiszta bhakta elégedettségéért élünk, akkor a fejlődésünk biztosított.

Aztán jön a következő kérdés: hogyan lehet elégedetté tenni egy tiszta bhaktát? Úgy, hogy mi is nagyon odaadó bhaktákká válunk. Hogyan tudja a fiú elégedetté tenni az apát?

Válasz: Teljesíti az akaratát.

Szvámí Tírtha: Ha ő egy önző apa, akkor igen ezzel elégedetté teheted. De egy önzetlen apát boldogsággal tölt el, ha a fiú megtalálja a saját útját és egy kedves úriemberré válik – ez a minimum! Sríla Prabhupád apjának például két elvárása volt a fiával szemben. Mik voltak azok?

Paramánanda: Legyen Rádhá szolgálója.

Damódár: Legyen tiszta bhakta.

Tédzsaszviní: Legyen egy jó mrdanga játékos.

Szvámí Tírtha: Igen, ez volt a két elvárása: „A fiamnak tökéletes mrdanga játékossá és Rádhiká tiszta bhaktájává kell válnia.” Nos, kedves apák, akik itt ültök, nektek mik az elvárásaitok a fiaitokkal és a lányaitokkal szemben?

Ez a módja, hogy elégedetté tegyünk egy apát és ez a módja annak is, hogy elégedetté tegyünk egy lelki tanítómestert – ha mi magunk nem csak beteljesítjük az álmát, hanem valami lelkit érünk el. Nem azt mondta az apja, hogy: „Nos, nagyon örülök, hogy szépen szolgálsz engem.” Hanem azt mondta, hogy: „Nagyon boldog vagyok, ha szépen szolgálod Őket.” Ugyanígy, a legjobb módja a lelki tanítómesterünk, a gurunk szolgálatának, ha megfelelően szolgáljuk az Isteni Párt.

Ez a motiváció finomítása. Először magunkért dolgozunk, a saját elégedettségünkért, felszabadulásunkért; később a guruért, a vaisnava elvért cselekszünk; és legvégül erőfeszítéseinket az Isteni Pár elégedettségére tudjuk szentelni. Tehát nem elég megtanulni a bhakti elveket, hanem tudnunk kell alkalmazni, gyakorlattá tenni, megvalósítani azokat.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2016.01.08-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

A lélek – nem a test, nem az elme, nem a gondolatok, nem a kulturális hovatartozásunk, melyeket gyarapítunk. Még csak nem is a személyiségünk, amire azt hisszük, hogy mi vagyunk; ez olyasvalami, ami mindezeken túl létezik. Rá kell lelnünk ennek a test-elme egységnek a leglényegére. A lényeg az átman. S az átman az én vagyok, én vagyok. Én vagyok az átman. Végül az átman érdeklődik, az átman teszi fel a kérdést: „Ki vagyok én?” Néha előfordul, hogy az átman fél: ‘Ó, felvettem ezt a hamis személyiséget – mi történik, ha elveszítem?’ Csak képzeljétek el, hogy mindazok az összetevők, amelyek a jelenlegi létezésetek eléréséhez segítettek, csak részei a valódi önazonosításnak, ahogy gondolkoztok – ezek többé kevésbé hamisak. De mi nem ezek vagyunk, nem azok. Lélekszikrák vagyunk mindezen meghatározásokon túl. Tehát, ha elég erősek vagyunk az önreflexiónkban, akkor talán képesek leszünk eljutni az átman esszenciájához.

Az anyagi élet bonyolult. Azt gondolhatjuk, hogy a lelki igazság vagy teológia szintén nagyon bonyolult. De lebonthatjuk mindössze három alapelvre. Lelkek vagytok – ez a lelki szikra; Istenhez tartoztok; és egy élő, szeretetteljes kapcsolat van kettőtök között. Ez bonyolult? Nem, nem az! Én nem a mulandó test, hanem egy örökkévaló lélek vagyok. A Legfelsőbbhöz tartozom – a Hatalmas Tűzhöz, Istenhez. S kapcsolatunk a szereteten alapszik.

Tehát ne gondoljátok azt, hogy nagyon bonyolult – nagyon egyszerű. A végső igazság mindig nagyon egyszerű. Egyszer találkoztam egy ügyvéddel. Valamilyen lelki témát vitattunk meg, majd hirtelen, véletlenül azt mondtam, hogy „Nos, Isten jó”. Erre ő azt felelte, hogy: „Van egy problémám ezzel: Ha valaki be tudná nekem bizonyítani, hogy Isten jó!” Mire azt feleltem, hogy „Nehéz dolgod lesz. Ha nem nyilvánvaló, ki tudja ezt bizonyítani?” Isten természeténél fogva jó. Ha viszont rossz, akkor nem lehet Isten, de akkor honnan jönnek a jó dolgok!? A végső igazságok nagyon egyszerűek – elfogadáson, hiten, megvalósításon alapulnak. Tehát ez a spirituális elmélet valósággá válik a számunkra. Ez az, amire szükségünk van. Ezért társulunk olyanokkal, akik számára az isteni valóság már megvalósult valóság. Ha gyenge hitű emberekkel társulunk, akkor gyenge hitűek leszünk. Ha erős hitű emberekkel társulunk, akkor mi is erős hitűvé válhatunk. Mivel ez fertőző. A szeretet, az Istenszeretet nagyon ragályos! Kimondottan fertőző – vigyázzatok! Ne érjetek azokhoz, akik ebben a betegségben szenvednek, mert ti is elkapjátok. Az összes többi betegség típusra van gyógymód, van megoldás, visszanyerhetitek a korábbi állapototokat; de ebből nem. Az Istenszeretetből nem tudtok kigyógyulni. De ez a legédesebb betegség, a legédesebb tudatállapot, élet, amit valaha is elképzelhettünk.

Tehát visszatérve az eredeti kérdésünkhöz[1]: mindig próbáljuk megvizsgálni, hogy ki kérdez, ki érdeklődik, kinek vannak kétségei. Ha eléggé belemélyedünk, végül eljuthatunk önmagunkhoz, a valódihoz, túl valamennyi lehetséges tévképzeten.

S ha úgy érezzük, hogy elveszíthetünk valamit – az nem a valódi énünk. Mivel rá kell lelnünk az igazi önvalónkra, nem pedig elveszítenünk! Ez a mi reményünk – hogy végre találkozunk önmagunkkal. Ezért Sríla Prabhupád kijelenti a Gítában, hogy az önmegvalósítás kéz a kézben együtt jár Isten megvalósításával. Nem történhet meg az egyik a másik nélkül. Ha megértjük, hogy átmanok, lelkek vagyunk sokkal könnyebb megérteni a Legfelsőbb Lelket. Csak a lélekszikra képes kutatni a lelki tüzet. Az anyagi szikra nem képes megtalálni a lelki tüzet, mert nem kompatibilisek. Csak ugyanabból a lényegből származó entitások képesek társulni egymással. Madarat tolláról, embert barátjáról. Az azonos lelki hangulatú embereknek szükségük van egymás társaságára. Ezért együtt kell tartanunk azokkal, akiknek hasonló a hangulatuk és az érzelemviláguk.

Ez valami nagyon fontos, mert azt gondolhatnánk, hogy az Istenhez való közeledésnek különböző eszközei vannak. Talán ez az elmém, ez az értelmem – amit meg fogok érteni. Vagy pedig, hogy a testem az eszköz Isten megértéséhez. Vagy pedig, hogy lemondás által jutok el Istenhez. De valójában el kell mondanom nektek, hogy nincs más eszközünk, mint önmagunk. Ezért hangsúlyozza a Srímad Bhágavatam: átmánam átmaná[2] – az átman, a lélek által érhetitek el a Felsőlelket. Nagyon gyönyörű! A lélek képes rálelni a Felsőlélekre – csodálatos! Nem a test, nem az elme – nem ti! Onnan származtok és a sorsotok elrendelése szerint oda kell eljutnotok. Átmánam átmaná – a leglényegünkkel megérthetjük a Legfelsőbb Urat. Mindannyian rendelkezünk ezzel az eszközzel. Tehát alkalmazzuk azt. A lelkünkön keresztül találjuk meg az eredeti kapcsolatunkat a Legfelsőbbel.

(folytatása következik)

[1] A korábbi témához tartozó kérdés így szólt: „Mi a lélek? Materialista neveltetésemből kifolyólag úgy gondolom, hogy az egyéniségem az elmémben van, s ha az elme nem működik, akkor elveszítem önmagamat. Önmagam melyik része van a lélekben?”

[2] Srímad Bhágavatam 2.2.31.

(Szvámí Tírtha 2016.01.08-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Kérdés: Mi a lélek? Materialista neveltetésemből kifolyólag úgy gondolom, hogy az egyéniségem az elmémben van, s ha az elme nem működik, akkor elveszítem önmagamat. Önmagam melyik része van a lélekben?

Szvámí Tírtha: Nos, az önmegvalósítás tudományának első lépése önmagunk helyes megértése. Meg kell vizsgálnunk, hogy: ki vagyok én, ki az, aki kérdez, ki szeretné tudni, hogy mi micsoda? Vajon ez a test az, mely az elme ketrecében van; vagy valaki más? Vajon az elme van-e az elme ketrecében és teszi fel ezeket a kérdéseket; vagy valami más? Hol van a személyiségem? Hol van az egyéniségem? Ki vagyok én? Végső kérdések.

S valójában ez az emberiség egy nagyon régóta fennálló problémája. Ötszáz évvel ezelőtt Szanátan gószvámínak ugyanezek a kételyei voltak és ugyanezeket a kérdéseket tette fel, amikor találkozott Csaitanja Maháprabhuval: „Nem tudom, mi a lélek. Ki vagyok én? Miért zavarnak az anyagi viszálykodások? Mi az eredeti helyzetem? Valaki mondja meg, hogy ki vagyok én!” Maháprabhu nagyon világos válasza így hangzott: – dzsívéra szvarúpa haja krsnéra nitja-dász, krsnéra tataszthá sakti bhédábhéda-prakás[1] – „A lélek eredeti helyzetében szeretetteljes szolgálaton alapuló kapcsolatban áll az Istenség Legfelső Személyiségével, Krsnával; mivel a lélek a Jóisten közbülső, határenergiája, hasonlatos is a Forráshoz, de ugyanakkor különbözik is Tőle.”

Ha kicsit megvizsgáljuk ezt a meghatározást, sok mindent megérthetünk belőle. A lélek a Jóisten közbülső energiája – félúton a lelki és az anyagi energia között. A lélek tehát – energia! Energiák vagyunk! S mi az energia? A fény energia. A hő energia. A szeretet energia. Ebből vagyunk! Isteni fényrészecskék vagytok. Isteni szikrák. Hát nem gyönyörű? Nem egy rakás tisztátlan anyag, hanem az isteni fény részesei! Hatvan kiló – víz, szénhidrátok, miegymás… értékét tekintve nulla. Isteni forrásból származó, isteni energiából vagyunk, ezért oda tartozunk, ahonnan minden energia, minden világosság, minden szeretet végső soron ered. Az élet eredete élet, a tudat eredete tudat és a szeretet eredete szeretet.

Tehát az isteni birodalomhoz tartozunk – ott van az otthonunk, onnan származunk. S ha oda tartozunk, akkor osztozunk a tulajdonságok egy részén is. A Jóisten hatalmas, mi kicsik vagyunk, de nekünk is van méretünk. Ő mindent tud, mi is ismerünk néhány dolgot. Ő maradéktalanul boldog, mi részben. Van bennünk valami közös, más szavakkal kifejezve: a Jóisten fiai és lányai vagyunk. Ugyanabból a családból származunk, de egyidejűleg különbözünk is Tőle, mert Ő a forrás, mi pedig a kiterjedései. Ő hatalmas, mi kicsik vagyunk. Van saját egyénisége, nekünk is, de másmilyen. A Jóistenből csak egy van, belőlünk is – nincs még egy ugyanolyan. Tehát hasonlítunk Rá, a természetünk minőségileg hasonló, de mennyiségi szempontból különbözőek vagyunk a Jóistentől.

Nekünk is van egy eredeti foglalkozásunk, hivatásunk – ez pedig a harmonikus szerető kapcsolódás Hozzá. Tehát a lélek egy személyes lelki energia, s az energia mindig a forrásához tartozik. Ha mi ebből az isteni forrásból származunk, ez azt jelenti, hogy vissza is tudunk térni oda. Nem azért születtünk meg a Földön, hogy meghaljunk, hanem azért születtünk itt meg, hogy tudomást szerezzünk róla, hogy létezik öröklét. S ez a mi óriási lehetőségünk – hogy ezt felismerjük. 

(folytatása következik) 

[1] Csaitanja Csaritámrta, Madhja 20.108.

(Szvámí Tírtha 2016.01.08-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

„Dhruva Mahárádzs szerette volna megkapni apja birodalmát, ezért odaadó szolgálatot végzett az Úrnak, de amikor végül teljesen megtisztult, nem akart semmilyen anyagi áldást elfogadni az Úrtól.”[1] Tehát a lelki tanítómesterének az utasításait nagyon szigorúan és nagyon odaadó módon követte, így végül az Úr Visnu megjelent előtte. Majd így szólt: „Ó, üvegdarabokért imádkoztam … S végül elnyertem a Veled való találkozást, darsant, találkozhattam Veled!” Aztán azonnal rájött, hogy az anyagi haszon nagyon jelentéktelen az Isteni megnyilvánulásához képest.

„Gadzséndra ugyanígy gyötrelmek közepette imádkozott Krsnához oltalomért, s ezután tiszta bhakta lett.” Tehát számos példát találunk a nagy szentekre, akik életük korábbi szakaszában anyagi ambíció vagy egyéb szorult helyzet miatt a Legfelsőbb Istenhez fordultak és vágyuk beteljesedett. „Hasonló dolog történt a Naimisáranja erdejében összesereglett szentekkel is – a felszabadulás hatalmas erdejében. Tudásra vágytak, és örökké Krsnáról faggatták Szúta gószvámít, így aztán lehetőséget kaptak arra, hogy egy tiszta bhaktával társuljanak, és ők maguk is tiszta bhakták lettek. Ez tehát a módja a felemelkedésnek. Bármilyen helyzetben vagyunk is, ha olyan szerencsében van részünk, hogy tiszta bhakták társaságát élvezhetjük, akkor nagyon gyorsan felemelkedünk a második vagy első osztályú szintre.”

Tehát ez a neofita szint. Nem számít, hogy mi a motivációnk – akár legyen ez valamiféle kis szenvedés, vagy akár egy kis hiány – ha valahogy kapcsolatban állunk a lelki szférával, tiszta bhakták társaságában élünk, akkor ez segíteni fog bennünket és emeli az életünket. Még, ha úgy is gondoljuk, hogy a lelki fejlődésünk egy hosszú út, mégis az első lépéssel kezdődik. Miért kéne haboznunk megtenni az első lépést? Bízzuk rá magunkat erre a gyönyörű folyamatra, a bhaktira. Mivel még akkor is, ha neofiták vagyunk, újonnan érkezünk ebbe a folyamatba, nagyon szerencsések, áldottak vagyunk. Miért? Mert Krsna szereti az újonnan érkezőket. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretné az öreg fickókat maga körül, de boldogabb, ha valaki újat üdvözölhet.

Éppúgy, mint egy családban. Mindig nagyon lelkesen várjuk az új jövevényt a családba. Az első gyereket – nagyon áhítva várjátok. A másodikat – szintén nagyon lelkesen várjátok. Amikor a hat gószvámí hirtelen megjelenik az életetekbe… akkor úgy érzitek, hogy áldottak vagytok. Tehát ez az, ami lefoglal bennünket a várakozásban. Ezért azt mondják, hogy egy gyerek az jó, két gyerek az jobb és három gyerek az a minimum egy családban.

Hasonló módon, a lelki családunkban is mindig nagyon szeretjük az újonnan érkezőket, mert új értelmet adnak az életnek. Bármit is szereztem, bármit is gyűjtöttem ebben az életben – értük volt. Értelmet ad az egész rendszernek. Miért? Mert végső soron egy nagyon egyszerű dolog: nem önmagunkért, hanem valaki másért kell, hogy éljünk. Másokért kell, hogy éljünk. S ha valamiképpen ebben a típusú lelki kapcsolatban vagyunk lefoglalva ez nagy szerencse, nagy áldás a számunkra.

Ugyanakkor a lelki élet kezdete nagyon lelkesítő és nagyon isteni – azért, hogy megmutassa nekünk a folyamat szépségét és a távlatait. Később egyre többet kell tennünk azért, hogy fenntartsuk a kezdeti tudatállapotot. S talán eleinte nagyon egyszerű és általános volt a motivációnk; később, amikor már kicsit csiszolódunk, egyre kifinomultabb motivációkat találunk. Ez a lelki fejlődés – hogy egyre finomabb ízeket találunk a gyakorlás során. Ezért fohászkodunk, ezért próbálunk meditálni – megtisztítani a tudatot és fenntartani a sztenderdet. Ha már megtisztult a tudatunk, akkor olyanná válik, mint egy jó barát. Ha nem tiszta, akkor sok bajt okozhat. Remélhetőleg az elménket is bhaktává tudjuk tenni és akkor automatikusan társulhattok egy vaisnavával, aki csak jó tanácsokat fog adni a számotokra.

Ez a reményünk – felemelni magunkat a neofita szintről. De a kezdet nélkül, nem juthatunk el a gyakorló és a megvalósított szintre. Tehát ne aggódjatok e miatt! Nem azt várják tőlünk, hogy a végén kezdjük a folyamatot! Nagyon könnyen kezdhetitek a legelején.

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 3. fejezet

(Szvámí Tírtha 2016.01.08-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Megtárgyaltuk és megértettük az első osztályú, a második és a harmadik osztályba tartozó bhakták besorolását – mint a jó, jobb és a legjobb bhakták. Most pedig folytassuk felolvasásunkat ebből a nagyon fontos könyvből a Bhakti-raszámrta-szindhuból:

„A kezdő bhakták további alcsoportjairól a Bhagavad-gítában olvashatunk. A Bhagavad-gítá elmondja, hogy az emberek négy fajtája kezdi el az odaadó szolgálatot és fordul az Úrhoz, hogy saját elégedettsége érdekében enyhülést keressen Nála: aki szenved, aki pénzszűkében van, aki kíváncsi és aki bölcs. Az ilyen emberek elmennek a templomokba, és Istenhez fohászkodnak, hogy csökkentse anyagi szenvedésüket, hogy gyarapíthassák vagyonukat, vagy azért, hogy kielégítsék kíváncsiságukat. Az a bölcs ember, aki csupán azt érti meg, hogy Isten hatalmas, szintén a kezdők közé sorolható. Tiszta bhakták társaságában ezek a kezdők a második, illetve az első osztályú szintre emelkedhetnek.”[1]

Tehát itt található a négy alapvető motiváció a lelki út elkezdéséhez. Ha szenvedünk – ez egy általános nyelve az anyagi betegségben szenvedő léleknek, itt a Földön. A szenvedés az a nyelv, melyet mindannyian megértünk. S szeretnénk erre megoldást találni – ez az egyik oka a fohászkodás elkezdésének.

A másik az élet valamiféle hiánya. Ha szűkölködünk valamiben, akkor ezt a hiányt valahogy be akarjuk tölteni. Horror vacui – az ürességtől való félelem. Be akarjuk tölteni az üres helyeket, ezért készek vagyunk minden zegzugot agyondekorálni. Ez a magánytól való kozmikus félelem. Tehát szükségünk van a beteljesülésre, az elégedettségre – ezért végül, ha elég bölcsek vagyunk, Istenhez fordulunk.

Vagy valaki például kíváncsi: ‘Hé, mondd csak, mi a titok itt? Ez a rendszer működőképesnek tűnik – hogy van ez? Ez az egész teremtés működik – ez egy csoda! Ki áll mögötte?’ Tehát ezek a Legfelsőbb alapvető és legelemibb megközelítései – mint a szenvedés, a hiányérzet, vagy a kíváncsi megközelítés.

S ott van még a negyedik, a bölcsek csoportja, akik kapcsolódni akarnak a legfelsőbb valósághoz. Ennek ellenére mind a négy kategóriát neofitának, kezdőnek tekintik.

Most ismét felteszem ezt a kérdést, mi vajon hol helyezkedünk el? Esetleg a szenvedőkhöz tartozom? Igen, többé-kevésbé oda tartozom. Ha nincs semmi, ami miatt szenvedhetek, akkor csinálok valamit – csak azért, hogy lefoglaljon. Miért pazaroljam az időt egyszerű elégedettséggel? Vagy azoknak a csoportjába tartozom, akiknek valami hiányérzetük van? Igen, nagyon is! Koldus vagyok. Az istenszeretet koldusa vagyok. S remélem, hogy akiket felkeresek, hogy adjanak valamit, nem szűkmarkúak. Vagy inkább kíváncsi vagyok? Nos, a kíváncsiság előfeltétele némi intelligencia, ezért nem tudok túl sokat mondani. S határozottan állíthatom, hogy nem igazán tartozok a negyedik, a bölcs kategóriába sem. Mivel, ha bölcs vagyok, akkor nem szenvedek, igaz? Egy bölcs ember nem szenved. Épp úgy, mint egy bölcs ember sohasem unatkozik.

Látjátok – van néhány közös tulajdonságunk és a hitünk is azonos, ebben anyagi világban.  S ezért mindannyiunknak bizonyos válaszokat kell találnunk a kérdéseinkre.

Tehát miután megértettük, hogy ezek a kezdő bhakták csoportjai, olvassuk tovább: „A kezdőkre Dhruva Mahárádzsát hozhatjuk fel példaként.” Hoppá! Dhruva Mahárádzs – sok fejezet van szentelve a Srímad Bhágavatamban ennek a történetnek. Ő egy szent gyermekként született, aki nagyon eltökélt volt a meditációjában. S nem várhatjuk el, hogy a Srímad Bhágavatam – a kinyilatkoztatott szentírások lényege – megvitassa a neofita bhakták karakterét. Hogyan lehetséges az, hogy Dhruva Mahárádzs egy neofita bhakta – aki képes megküzdeni a démonikus erejű hadsereggel?! Képes erre egy neofita? Vagy emlékeztek a meditációjára, melyet lelki gyakorlatként végzett – hogyan is történt? Először az étkezését szabályozta. S az étkezés szabályozása Dhruva Mahárádzs esetében azt jelentette, hogy semmit sem evett. Majd azt érezte: ‘Ó, ez nem elegendő! Szabályoznom kell a folyadék fogyasztásomat is.’ S a folyadék szabályozása az ő esetében azt jelentette, hogy nem ivott semmit. Majd azt érezte, hogy: ‘Ez nem elég, szabályoznom kell a légvételemet.’ S a légzés szabályozása az ő esetében azt jelentette, hogy félévente vett csak lélegzetet. Tudjátok – ahogy általában a neofiták szokták. Egy kis szabályozás.

Ha ő egy neofita bhakta, akkor hová tartozok én? De szerencsére van hasonlóság közte és köztem. Miben? Mert nagyon elszánt volt, hogy elnyerje a Legfelsőbbel való találkozást, darsant[2] és ezért, amikor találkozott a lelki tanítómesterével, őszintén engedelmeskedett neki. Ez az, ami összeköt bennünket! Nagyon engedelmesen fordult mesteréhez és én is nagyon engedelmes vagyok a mesteremhez. Igen, ez az, ami összeköt benneteket és Dhruva Mahárádzsot.

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 3. fejezet

[2] Personal meeting

(Szvámí Tírtha 2016.01.08-i szófiai esti tanításából)

Azért gyűltünk itt össze, hogy lelki eszmecserét folytassunk s nagyra értékelem, hogy eljöttetek, mert sok dolog van, ami összeköt bennünket, például a közös lelki érdeklődésünk és a lelki céljaink – a végső cél, melyet elérhetünk. S megosztunk még valami nagyon közös sajátságunkat – a különbözőségeinket, amelyekkel rendelkezünk. Ez még szebbé teszi az összképet, mint ahogy egy kert is szép, ha csak egyfajta virágból áll; de még szebb, ha sok különféle virág nyílik benne. Hasonlóak vagyunk, mint a különböző virágok ugyanabban a kertben. S ez a különbözőség annyira összeköt bennünket, mert mindannyian azért dolgozunk és élünk, hogy még szebbé tegyük ezt az isteni kertet.

Éppen azon gondolkoztam, hogy sokatokkal már reggel is találkoztunk és közületek jópáran egy hosszú, kemény munkával töltött nap után ismét ideszentelitek az időtöket, hogy eljöjjetek az ásramba. Milyen volt a napotok? Vajon ez a nap egy újabb lépés volt az örökkévalóság felé vagy egy újabb lépés az idő, az energia és a figyelem elvesztegetésére? Remélem a napotok olyan volt, mellyel egy lépéssel közelebb kerültetek az örökkévalósághoz. Hogyan tudjuk ezt megtenni? Úgy, hogy mindig tudatában vagyunk a végső kötelességünknek itt a Földön.

Nemrégiben olvastam néhány írástudatlan kínai hölgy életszemléletét. Azt mondták: „Valaki világra hozott bennünket, mi pedig másokat hoztunk a világra – mi egyéb lenne a feladatunk?” Azt gondolhatnátok, hogy ez túl egyszerű. De, ha ezt az élet szentségének végzett szolgálatnak tekintjük, akkor ez egy teljes lelki utazás. Tehát minden a tudatosságtól függ. Ha állandóan, folyamatosan fenn tudjuk tartani ezt az összekapcsolt, isteni, lelkiséggel átfűtött tudatosságot – akkor minden nap egy lépéssel közelebb kerülünk az örökkévalósághoz. Akkor ez nem időveszteség.

Viszont reggel megértettünk egy nagyon közös jellemzőt, mely mindannyiunkat összeköt, amikor arról beszéltünk, hogy ki az alkalmas jelölt a bhakti gyakorlására. Elevenítsük fel, hogyan is hangzott: „A nagy lelkekkel, a mahátmákkal társulva, az emberben felébredhet egy parányi vonzalom Srí Krsna iránt, ugyanakkor azonban megeshet, hogy továbbra is nagyon ragaszkodik a gyümölcsöző cselekedetekhez és az anyagi érzéki élvezethez, és nem kész arra, hogy különböző lemondásokat végezzen. Ha az ilyen ember rendíthetetlenül vonzódik Krsnához, alkalmas jelöltté válik arra, hogy odaadó szolgálatot végezzen.”[1]

Látjátok ez az, ami összeköt bennünket. Valami jószerencse folytán lehetőséget kaptunk a tiszta bhaktákkal való társulásra, de azért még megvannak az árnyoldalaink és nem igazán állunk készen, hogy különböző lemondásoknak végezzünk. Ez a mi helyzetünk. Azonban ez tesz bennünket alkalmas jelöltekké a tiszta lelki gyakorlatok végzésére.

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 3. fejezet