Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából)

Csak hogy emlékeztessük magunkat: a tanulmányok eredményeképpen fogunk találkozni szeretett Urunkkal. De elképzeltétek már valaha, hogy tényleg találkoztok szeretett Uratokkal? Vagy csak egyszerűen követtek valamit, bármilyen mélyebb megfontolás nélkül? Van arra elképzelésetek, ha ez a találkozás megtörténik, hogy fogtok majd viselkedni? Néha szükségünk van arra, hogy álmokat szőjjünk.

Mert a találkozás egy nagyon intenzív pillanat. Ha az ellenségetekkel találkoztok, az nagyon felkavaró, ha a szerelmetekkel találkoztok – szintén az. De többnyire mi is történik az életünkben? Találkozunk emberekkel, aztán elfelejtjük őket. Talán néhány halvány emlék megmarad, de általában elválunk egymástól. Ha elváltok az ellenségetektől, az jó érzés? ‘Á, végre nincs a közelemben!’ – igen, ez egy jó érzés. Ha elváltok a szerelmetektől, az is jó érzés? Á, az nagyon fájdalmas! Az első esetben nem akartok újra találkozni, a másodikban pedig nem  szeretnétek soha többé elválni. Ezért Maháprabhu arra a következtetésre jutott, hogy az együttlét is nagyon intenzív, de az elválás még erőteljesebb érzés.

És a gyakorlati tapasztalatok valahogy azt mutatják, hogy ez történik velünk is. Például amikor itt vagyunk együtt, ezen a hétvégén, Szófiában, az nagyon jó. De amikor ez az együttlét véget ér, akkor utána még jobban fogjuk értékelni ezt a pár napot: ‘Ó, a praszádam! Ó, a bhakták! Ó, az a hangulat!’ Mélyebbnek sokszor még fájdalmasabbnak érezzük: ‘Olyan szép volt, olyan nagyszerű! És már nem lehetek ott, abban a hangulatban.’ Maháprabhunak tehát ismét igaza van – az elválás, intenzívebb, mint az együttlét.

Amikor erre ráeszmélünk, hogy ez az egész világ a dualitás elvén működik – pl.: jó és rossz, stb. -, akkor azt reméljük, hogy a lelki gyakorlataink segítségével megszabadulunk ezektől a kettősségektől. De aztán újra csak – együttlét és elválás! Istenem, hát mi a különbség!?

Sokszor említettem már nektek, de talán jó, ha itt most újra elmesélem, hogy egyszer egy kedves hittestvérem ezt a kérdést tette fel Gurudévnek: „Tudjuk, hogy az anyagi élet alapvetően szenvedés. Ha megfigyeljük a gópík életét, ők is legtöbbször elválásban vannak Krisnától, így ők is szenvednek. Mi a különbség tehát ez a szenvedés és az a szenvedés között? Miben különböznek?” És akkor Gurudév azt mondta: „Ó, rettentő nagy a különbség: az anyagi szenvedés egyszer véget ér, míg a lelki szenvedés örökké tart.”

Szóval, gondoljátok át újra! Hogyan oldhatjuk meg ezt a rejtélyt? Hogyan kerülhetjük el a szenvedésnek ezt a – nem mondom, hogy váratlan, de nem kívánt – hatását? Remélhetőleg találkozunk majd valami valóságos dologgal az életünkben.

Amikor találkoztok a szerelmetekkel, azt gondoljátok: ‘Á, ezek életem legcsodálatosabb napjai!’. Aztán egy idő múlva általában valaki mással családot alapítotok. Nagyon ritka, ha az első szerelmetekkel tudtok családot alapítani. S akkor majd azt mondjátok: ‘Á, nem is azok voltak életem legcsodálatosabb napjai, hanem ezek!’. Mégis néha azt látjuk, hogy az emberi kapcsolatok megszakadnak vagy nehézségekkel terheltek. Így életünk legszebb évei nagyon hamar rémálommá válhatnak. Aztán találkoztok a bhaktákkal, ami egy esély, egy hatalmas esély. És először azt gondoljuk: ‘Á, korábban azt hittem, hogy azok voltak életem legszebb pillanatai, de tévedtem. Most – ez itt az aranykor! És mert ez a közösség, ez a társulás a lelki alapokra épül, így ez az érzés biztosan nem fog elhalványulni soha. A szádhu-szanga nem csak egy kellemes összejövetel, vagy egy jó társaság, ahol beszélgethetünk; ez valami más, valami magasabb rendű dolog. A szádhu-szanga egy szentség, egy szent társulás. Ez az egyik fő gyakorlata a lelki folyamatunknak – szádhu-szanga, náma kírtan[1].

 1. „Szentek társasága, a Szent Név magasztalása.” A bhakti gyakorlatának első két eleme az ötből, mely a Csaitanja-csaritámrtában (2.22.128.) található.

(Szvámí Tírtha, 2017.09.30- ai szófiai esti tanításából)

Pavitra kérdése: Gurudév, megosztanál velünk Bhaktivinód Thákur életéből pár történetet?

Szvámí Tírtha: Nagyon erőteljes testalkatú ember volt. Látnoki képességgel rendelkezett és egyfajta bírói szerepkört töltött be. Egy ideig ő vezette a Dzsagannáth Purí templomának adminisztrációs teendőit. Sok fia volt, akik közül az egyiket a Dzsagannáth-templom egyik szolgáló-istennőjéről, a Világegyetem Anyjáról – Bimal Dévi – egyik aspektusáról nevezték el. Ennek az isteni Anyának az ajándéka volt Bimal Praszád dász. De ki is az a Bimal Praszád dász? Soha nem is hallottunk róla! De talán ha a másik nevén említjük – Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur – akkor talán rögtön tudjuk, hogy kiről van itt szó. Ha a fiú, Bhaktisziddhánta – vagyis Bimal Praszád – egy szinha-guru, egy oroszlán-guru volt, akkor el tudjátok képzelni, milyen lehetett  az apja.

Egyszer a faluban, nem messze tőle megjelent egy hamis jógi, aki Istennek adta ki magát. Valóban rendelkezett némi  misztikus képességgel, de Bhaktivinód ismerte az összes trükkjét. Ennek a jóginak hosszú haja volt. Mit tett hát Bhaktivinód? Rávette a hamis jógit, hogy borotválja le a haját, aki így elvesztette varázserejét, mely a hajában rejlett. De kedveseim, nektek nem szükséges megnöveszteni a hajatokat! Ne ott gyűjtsétek a  lelki erőtöket! Bhaktivinód tehát nagyon karizmatikus személyiség volt, aki véget vetett; ‘elvágott’ minden tévképzetet.

Navadvíp területén lakott, ami akkora, mint egy falu Dzsagannáth Puríhoz képest és abban az időben gyakorlatilag egy dzsungel volt. Néhány nagyon szokatlan gyakorlata volt: például úgy mantrázott, mintha hangosan kiabált volna. Fel-alá járkált a kertjében, és a Szent Neveket kiáltozta. A lelki vágyakozása annyira túlcsordult benne, hogy nem tudott neki ellenállni, nem tudta türtőztetni magát. Bár abban az időben még Csaitanja Maháprabhu szülőhelyét sem lehetett beazonosítani – az is egy dzsungel volt -, Bhaktivinódnak mégis gyönyörű, monumentáris templomokról volt látomása. És aztán mi történt? Száz év múlva minden megnyilvánult. A 19. század elején még alig volt ott valami, a 20. század végére pedig hatalmas kupolájú templomok álltak mindenütt. Tehát a látomásának a teremtő ereje olyan erős volt, hogy elkezdett megnyilvánulni.

Rájött, hogy valamiért sokáig nem ismerte Maháprabhu tanításait. De amint ráeszmélt, hogy: ‘Megmentője itt élt Bengálban!’, teljesen beleszeretett. Annyira elbűvölték Maháprabhu történetei és tanításai, hogy nagyon elszántan nekilátott a Róla szóló prédikációnak. És amikor már megírt és lefordított néhány könyvet, összeállított egy listát a világ fontos helyeiről. Sok könyvet küldött Kanadába, Németországba, Oroszországba… és még sok helyre – így terjesztette az írásait.

Bhaktivinód egy nagyon erőteljes személyiség, aki valójában a fiain keresztül vitte véghez a misszióját. Fiain és barátain keresztül, mint Gaurakisóra dász Bábádzsí. Azt hiszem a Bhagavad Gítáról is két vagy három különböző magyarázatot írt. A Bhágavata-purána összefoglalóját, novellákat és spirituális elbeszéléseket vetett papírra – szóval nagyon sokrétű író volt. És emellett költő is volt. Dalokat írt bengáli nyelven – csak azért, hogy így közvetlenül elérje vele az embereket.  Mindaz, ami ma a bhakti tradiciójában megtalálható, az gyakorlatilag vele kezdődött. Olyan ő, mint aki újjá fakasztja a rejtett forrást.

És még egy dolog: nagyon szokatlan volt a napirendje A napot hajnali kettőkor kezdte, az étkezése egy csésze tejből és két csapátiból állt, majd ezt egy nagyon intenzív nap követte. Valahol  le van írva, hogy melyik órában mit csinált: két-három órát aludt, egyébként zengte a Szent Neveket, fordított, elment dolgozni, stb. Hallottam egy bhaktáról, akit ez annyira inspirált, hogy úgy döntött, ő is ezt a rutint fogja követni. Sikerült is neki, nagyon rövid ideig.

Természetesen a nagy lelkek példája inspirál bennünket. De tudatában kell lennünk a saját helyzetünkkel, és annak megfelelően kell cselekednünk. Hogy is szokták mondani?  Tedd meg a tőled telhető legtöbbet,  és még egy kicsivel többet. Tedd meg a tőled telhető legtöbbet, és még egy kicsit. De ne túlzottan.

Minden a rasza kérdése. Ha szépen, kitartóan gyakoroltok, el fogjátok érni. Minden el fog jönni. Ha a teljes megvalósítás előbb jönne, minthogy ezt el tudnátok viselni, az nem lenne a hasznotokra.

(Szvámí Tírtha, 2017.09.30-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: „Mi a sravana-dasá és a varana-dasá?“[1] Végre valami jó kérdés! Izgultok? Ezek valójában nagyon komoly dolgok, mert ezek a lelki fejlődés különböző szintjei. „A sravana-dasá az, amikor az ember kezdő gyakorlóként először hallja a filozófiát, a tanításokat stb. és ez elégedetté teszi.  A varana-dasá, vagyis az elfogadás stádiuma az, amikor valaki elégedett a sravana-dasával, és eljut oda, hogy elfogad egy lelki vezetőt; egy Gurut Ilyenkor van abban a hangulatban: ‘Most már készen állok arra, hogy hivatalosan is felvételt nyerjek ebbe a vonalba, és elfogadjalak Téged, mint vezetőmet. Most már bármit is mondasz, engedelmeskedni fogok.” 

Ez a varána-dásza, az elfogadás szakasza. Bármit is mondasz, engedelmeskedni fogok.

„Először egy vallási csoporttal, például a kereszténységgel, a mohamedanizmussal ismerkedünk meg, majd elfogadjuk. Miután először elfogadtunk egy hitvallást, kiválasztunk egy olyan személyt, aki az adott hitvallás értékei szerint képes lelki vágyódásunkat elégedetté tenni és megmutatni az élet végső célját Ő lesz a gurunk. Tehát először a hitvallást fogadjuk el, majd a vezetőt.

Tehát a két szakasz: a sravana-dasá szakasza, a hallás, a tanításokra való odafigyelés ideje – mondhatjuk, hogy ez az információszerzés szakasza. Aztán a következő a varana-dasá, az átalakulás szakasza, amikor elfogadjátok és követitek az útmutatást.

„Majd a varana-dasán túl kezdődik a szádhana-dasá. Ez a harmadik szakasz, ahol a  guru vezetésével követjük a gyakorlatokat. Ezen az úton járva bizonyos felismerésekre teszünk szert és elérünk arra a szintre, hogy: ‘Igen, érzem, hogy ami eddig a szavakban és a prédikációkban volt, az most már a szívemben lakozik. A szívem ellágyult’ Igen, ezt a tünetek alapján megítélhetitek. „Ez a szakasz a prápana-dasá, az odaszentelődés szakasza. Miután a gyakorló ezeken a lépcsőfokokon végighaladva megszilárdította hitét, csak azután válik képessé (a guru kegyelméből) szétosztani mindezt másoknak is: ezt a szakaszt ápana-dasának hívjuk. Anélkül, hogy a prápana-dasát megalapoznánk, azaz teljes odaadást, csak olyasvalakinek a társaságában mehetünk prédikálni, aki már megalapozta azt. Értitek?”

„Létezik ötödik szakasz is?” – jön a következő kérdés. „A sravana, a varana és a szádhana egy  csoportban vannak. Ezután jön a prápana, a kézzelfogható felismerés, vagyis az a helyzet, amikor az ember már saját maga tapasztalja meg az eredményeket, a teljességet. Először kapcsolatba kerülünk ezzel a valósággal, aztán megvetjük lábunkat ezen az igazi síkon, és akkor képesek leszünk másoknak is terjeszteni/hirdetni – ápanát.”

Ez az ‘Útmutatás’: végig kell mennünk a lelki megvalósítás e különböző szintjein: első a hallás, hogy tájékozódjunk; majd az elfogadás – hogy átalakítsuk magunkat; ezután jön a beavatás; aztán az érzés; majd a megosztás.

Ezért mondják: „Ha van hited – prédikálj! Ha nincs hited – prédikálj!”

1. Sríla Srídhar Mahárádzs, Századfordulós Antológia

(Szvámí Tírtha, 2017.09.30-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Valamiféle veszélyhelyzet bármikor az utunkba kerülhet. De ha kellőképpen őszinték vagyunk, akkor ez a veszély egy olyan próbatétel lesz, amit legyőzve a dicsőségünkhöz járul hozzá. Az elutasított és legyőzött kísértések újra és újra visszaköszönnek. Tehát komolyságra, az igazság utáni őszinte vágyakozásra van szükségünk, ha készek vagyunk továbbmenni. Az őszinte vágy a szukrtiből[1], az Isten küldötteinek kegye által száll ránk, akik természetüknél fogva azért vándorolnak ezen az elátkozott földön, hogy úgy segítsenek másokon, hogy azok ne is tudják, hogy segítenek rajtuk.”[2]
Látjátok! Ez olyan szép! Ha találkozunk egy ilyen vándorló szenttel, az megváltoztathatja az életünket. Van egy nagyon régi barátunk Magyarországon, aki még diákként stoppolt és vajon ki vette fel? Gurudév… Még mindig a közösség tagja. Tehát egy félórás út örökre megváltoztatta az életét. Olyan gyönyörű!
Egy másik példa innen, Szófiából: egy barátom, annyira összezavarodott és frusztrált volt azoktól a dolgoktól, amik érték őt az életben, hogy véget akart neki vetni. Akkoriban kapott egy Sríla Prabhupád könyvet, ami megmentette az életét. Ekkora ereje van egy ilyen találkozásnak. Megváltoztathat, megmenthet – erre az életre és az örökkévalóságra. Mert remélhetőleg a végső elszámolásnál nem az ostobaságok lesznek majd a listánkon, hanem azok az apró kis dolgok, amiket helyesen tettünk.
A versben azt olvashattuk, hogy a kísértéseket elutasítjuk. Tudjátok, annyi minden van, aminek ellen kell állnunk, ha a lelki utat akarjuk követni. Egyszer egy ember azt mondta: „Valójában csak egyetlen dolog van, aminek nem tudok ellenállni”. „Mi az?” – érdeklődtek a többiek – „Mi az a bizonyos dolog?”. Erre azt mondta: „Hát a kísértés!”
De ‘sikerül ellenállni a kísértéseknek’. Ha van valami, ami jobb, mint amit a kísértés tud ígérni, akkor mosolygó arccal tudtok továbbsétálni. Természetesen itt is alázatosnak kell lennünk; ne hívjuk ki a sorsot! De ha valahogy a nagy lelkek nyomdokain haladunk, és sikerül elkapnunk mesterünk dhótiját, akkor remélhetőleg biztonságban vagyunk.
Esetleg vannak kérdéseitek azzal kapcsolatban, amiről eddig beszéltünk – a mi szentháromságunkkal kapcsolatban? Guru, sásztra, szádhu – mindannyian értünk dolgoznak, segítenek nekünk. És valójában ezt soha nem szabad elfelejtenünk – sokkal több jóakarónk van, mint azt gondolnánk. Ebben teljesen biztos vagyok.
Harilílá: Egy kérdésem lenne. Mi a különbség a guru és szádhu között?
Szvámí Tírtha: Valójában a szerepkörük és a minőségük is nagyon hasonló. Mert ki a szádhu? Mi a szádhu definíciója?
Válasz: Az, aki ragaszkodik az igazsághoz.
Szvámí Tírtha: Helyes. Aki az igazság szerint él, az igazságnak kötelezte el magát, és követi a szádhanát – az igazsághoz vezető utat, az a szádhu. Ha tehát ti is követitek a szádhanát, akkor szádhukká válhattok. A gurunak is az igazság szerint kell élnie. Mi a guru szó jelentése?
Hajagríva: Az, aki a sötétségből a világosságra vezet.
Szvámí Tírtha: Helyes. Aki eloszlatja a sötétséget. A Guru olyan világosság, amely eloszlatja a sötétséget. Tehát mondhatjuk, hogy a tulajdonságuk és a szerepkörük nagyon hasonlóak, de valójában a kapcsolat az, ami egy szádhut guruvá formál. Mert egy szádhu az szádhu: elvárjuk tőle, hogy utazzon – jöjjön és menjen tovább. Egyszer valaki adott egy nagyon jó meghatározást a szádhu fogalmára: a szádhu olyan ember, aki leckét tart, eszik valamit és elmegy. Ez a módja annak, hogy elégedetté tegyük, és megszabaduljunk a problémáktól. De a guru marad. Tehát egy közönséges szádhu elmegy, de a különleges szádhu velünk marad. Vagy inkább nekünk kéne vele maradnunk. Egy különleges, kiválasztott szádhu elkezd guruvá válni számunkra, hogy eloszlassa a sötétségünket.
De ez nagyon szép, amit említesz, mert: guru, sásztra és szádhu. Mi van középen? Középen van a sásztra. Ez az, ami az embert guruvá teszi, és ez az, ami az embert szádhuvá teszi. Ha követitek a sásztrát, akkor szádhukká, majd gurukká is válhattok. Ez tehát az ajánlólevél, ez a megkülönböztető védjegy.

1. nem tudatosan végzett jócselekedet
2. Sríla Srídhar Mahárádzs, Századfordulós Antológia

(Szvámí Tírtha 2017.09.30. szófiai esti tanításából

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Nemrég egy nagyon okos fiatalember megkérdezte a leckén: „Hogyan bízhatunk a lelki tapasztalásainkban? Végeztek néhány gyakorlatot, és lesznek bizonyos felismeréseitek, látomásaitok. De hogyan lehet megítélni, hogy ezek igazak-e vagy sem, ez a jó irány vagy sem?”. Ez egy jó kérdés. Nagyon nehéz megítélni, hogyan és miben bízzunk. Melyik választ szeretnétek hallani – a kecsegtető és édeset; vagy a reálisat?

Válasz: Mindkettőt.

Szvámí Tírtha: Nos, mindenképpen elmondom mindkettőt, de Jobb, ha megkérdezem: melyik pirulát kéritek előbb – a keserűt vagy az édeset? Valójában először az édeset kellene odaadnom, mert az édes éppen az, amit Srídhar Mahárádzs mond: bízz magadban. Én is teljesen egyetértek ezzel a véleménnyel. Mindannyian rendelkezünk ezzel a legvégső belső vezetéssel: amikor van, hogy úgy érzitek, ’valami itt helyes, vagy helytelen’ – még ha nem is tudjátok megmagyarázni miért, mert nem vagytok éppen filozófusok. Úgy gondolom, mindannyiunkban megvan ez a képesség, és ha elég őszinték, vagy tiszták vagytok, és készek elmenni a végső határig, akkor bízhattok ebben a belső útmutatásban.

Akkoriban ezt a választ adtam ennek a fiatalembernek: „Bízz magadban. Bízz a szívedben, bízz ebben a belső vezetésben, az mindig veled van.” De valahogy elfelejtettem megadni neki a keserű…, nos, nem teljesen keserű, inkább a valószerű alternatívát. Mert Srídhar Mahárádzs azt is mondja, hogy ha esztek és jóllakottá váltok, meg kell-e erről bárkit is kérdeznetek? Nem, ez egy ilyen alapvető érzés: „Most már jóllaktam”. Nem kérdezed meg valakitől, hogy: „Meg tudod mondani, hogy jóllaktam-e már?”. Egyszerűen csak érzed. Srídhar Mahárádzs azt mondja, hogy ezt a tünetek alapján tudjátok megítélni. Ha esztek, bizonyos dolgok történni fognak veletek: az éhségetek csökkenni fog, az energiátok, a boldogságérzetetek és az elégedettségetek pedig nőni fog. Tehát a tünetek alapján ellenőrizhetitek az érzéseiteket. Ha ezt az elvet a lelki elégedettségünk szempontjából vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy erre a belső érzésnek az eldöntésére kell edzenünk és tanítanunk magunkat.  Ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni: elégedettebbek vagyunk-e vagy sem, csökkent-e a lelki éhségünk vagy sem, több energiánk lett vagy sem. Van egy elsődleges érzés és egy másodlagos csatolás. Mindannyian rendelkezünk ezzel a képességgel, hogy ellenőrizni tudjuk, és bízzunk magunkban.

De akkor mi is a reális alternatíva? Ha nem tudjátok megítélni, ha nem vagytok benne biztosak, akkor kérdezzetek meg valakit, aki tudja. Ez nagyon egyszerű!

Jasódá: De ez nem keserű.

Szvámí Tírtha: Nos… lehet, hogy keserű, mert ha előhozakodunk a lenyűgöző elképzeléseinkkel és valaki összetöri azokat, az keserű ízű lesz. De mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy meg kell találnotok egy felsőbb tekintélyt, aki tud válaszokat adni a kérdéseitekre. És ha nem tudjátok a tüneteiteket értelmezni, akkor ő majd képes lesz ezt megtenni.

Bhaktivinód Thákur Dzsaiva-dharma című regényében is van egy ilyen történet: egy olyan ember lelki útjáról szól, aki a tökéletességet keresi és ehhez megpróbálja megtalálni a lelki vezetőit. Találkozik egy szádhuval, majd elkezd gyakorolni. Mélyen belemerül a gyakorlatokba, de elér egy végső határt. Olyan kérdések és témák vetődnek fel benne, hogy a guru azt mondja:  „Nem tudok tovább segíteni neked, de van egy jó barátom, aki tudja a kérdéseidre a válaszokat. Kérlek, menj el hozzá, és érdeklődj nála”.

Elmegy ehhez a nagyon különleges bábádzsíhoz, és tudakozódni akar a saját lelki fejlődéséről. De mit mond a mester? ” Mondd el, mit érzel? Mit érzel, amikor a Szent Neveket zenged?” Erre ő így szól: „Nos, amikor belépek szeretett Urunk templomába, néha majdnem elájulok. És néha, amikor elkezdem a Szent Neveket zengeni, olyan sok könny szökik a szemembe és a hangom annyira elakad, hogy nem tudom folytatni.” És akkor a mester azt mondja: „Rendben, elérted a neofita, kezdő szintet”.

Kedveseim, ti mit éreztek, amikor beléptek a templomba? Mi történik, amikor elkezditek zengeni a Szent Neveket? Haré Krisna Haré Krisna Krisna Krisna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré. Látjátok, el kell jutnunk legalább erre a neofita szintre. És ebből megérthetjük, hogy fényes jövő és nagy távlatok vannak előttünk.

Tehát, ha el akarjátok dönteni, hogy a lelki érzéseitek vagy megvalósításaitok igazak, valósak-e vagy sem – vagy megtanultok, a belső vezetőtökhöz kapcsolódni, vagy kérdezzetek meg egy felsőbb tekintélyt.

(folyt.köv.)

(Szvámí Tírtha 2017. 09. 30-i szófiai esti tanításából)

Olvassunk tovább Sríla Srídhar Mahárádzstól, hiszen ez a legjobb program így szombat estére; mi mást is tehetnénk? Egy nagyon fontos téma következik: „A vezetés”.

„Érdekelne, hogy miről ismerhetem fel a gurut, a sásztrát és a szádhut?” Ez a tradíciónk Szentháromsága. Szerencsések vagyunk, hiszen a tradíciónk nagyon gazdag, sok Szentháromságról lehet ismeretünk, esetleg tudnátok említeni néhányat?

Hajagríva: Brahmá, Visnu, Siva.

Harilílá: Szat, csit, ánanda.

Más: Hari, guru, vaisnava.

Prémánanda: Rádhá, Krisna, Gurudév.

Szvámí Tírtha: Vagy Maháprabhu és Rádhá-Góvinda.

Pavitra: Dzsagannáth, Baladév, Szubhadrá.

Szvámí Tírtha: Rúpa, Szanátan, Raghunáth. Madan-móhan, Góvinda, Gópínáth. Milyen sok Szentháromság! De a guru-sásztra-szádhu nagyon alapvető és nagyon fontos.

„Megerősítést kapunk a szívünkből, a belső meggyőződésünkből. Követnünk kell ezt a nyomot, hiszen ez vezetett el minket a gurunkhoz. A guru minden együttesen. De ki vezetett el a gurumhoz? Ez egy belső érzés volt, egy belső vezető. Semmi mást nem szerettem az életembenben, inkább ezt a tanácsot követtem. Sokan nem szívesen jönnek ide és nevetségesnek tartják ezt az egészet, engem mégis mi hozott el ide? Nem tudom elutasítani ezt a belső érzést, ezt a tudatosságot és őszinteséget. Ezért ez egy nagyon fontos tényező, végső soron ettől a belső tudatosságtól kell leginkább függenünk. Amikor útmutatást gyűjtök a szentírásokból vagy egy szádhu útmutatásaira bízom magam, az egyetlen dolog, ami elvezet oda az a belső beleegyezés, a belső barátom. Ha ez nem lett volna, ma nem lennék itt. Valójában sokan nem érkeznek meg. Mégis engem ki hozott erre a helyre?

Az, aki tényleg szeretné a valódi jóságot, nem téveszthető meg. Ha valaki valóban keresi az igazságot, sosem téveszthető meg. Krisna azt mondja: ‘Kedves barátom, aki őszintén vágyik az igazságra, azt sohasem éri balszerencse. Ha látszólag mégis valamilyen szerencsétlenség éri, csak azért történik, hogy javítsa helyzetét a fejlődése érdekében.”

Azt hiszem ez egy nagyon fontos kérdés: hogyan ismerhetjük fel ezeket a szent információ forrásokat? Hogyan ismerhetjük fel az igazságot? Néhány éve azt éreztem: ‘Igen, most már értem!’ De mit fogtok holnap mondani? ‘Sajnálom, ez nem az volt.’ Másnap ugyanazzal a szilárd meggyőződéssel fogjátok mondani: „Tegnap még nem tudtam, de ma már biztosan tudom!” Azt hiszem, hogy sok életet pazaroltunk el ezzel – amikor annyira meg vagyunk győződve, majd kiderül, hogy hamis a meggyőződésünk.

Mégis kell lennie valaminek, ami segít megtalálni a valóságot. Mi az? Srídhar Mahárádzs nem azt mondta, hogy „Ez vagy az, vagy talán valami más…” – nem, rögtön azt mondta: “Túl a Szentháromságon van egy negyedik elv – a szíved, a belső beleegyezésed”.

Ezzel egyetértetek, látom, hogy mindenkinek tetszik. De a feltételek csak ezután következnek, de mik is ezek? “Aki őszintén vágyik a jóra, az igazság valódi keresője” – az ilyen személy támaszkodhat a belső útmutatásra, a szívére. Viszont, amíg nem tartunk itt… Nincs más forrás, amiben bízhatnánk; nagyon tisztának és őszintének kell lennünk ebben a kutatásban, ahogyan a vágyainknak is, hiszen, amíg nem érünk a végéhez, létezésünk fordulópontjához, addig mindig becsaphatjuk magunkat.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2017. 09. 30-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krpadhámá kérdése: Gurudév, mi módon láthatjuk meg a gurunak azt az oldalát, ami a tanítványi tattvát képviseli, nem pedig csak a guru-tattvát?

Szvámí Tírtha: Általában a guruk adják a dzsapa-málát, a tanítványok pedig elfogadják. Azonban néha másképp is alakulhat – a tanítvány hozza a dzsapa-málát a tanítómesternek. Látom ez most összezavart. Váratlanul ért, igaz? Hogyan lehetséges? Ne feledkezzetek meg arról, hogy mindkettő egy adott szerepet képvisel, és mindketten eszközök a Legfelsőbb kezében. Ha ez az egész helyzet, illetve a kapcsolatuk is eszményi, tiszta, transzcendentális, akkor ők egy lilának, azaz egy Isteni kedvtelésnek a szereplői. Létezik egy hivatalos hierarchia, amelyben egyikük a jelenlegi vezető, másikuk pedig a leendő feljebbvaló. De mi van akkor, amikor Isten ezt a tanítványt választotta ki arra, hogy egy aktuális, új üzenetet hozzon el a tanítómesternek? Vajon ez lehetséges? Nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a tanítványon keresztül fog valami feltárulni a tanítómester előtt.

Ennek gyönyörű példája Sjámánanda gószvámí és tanítómestere esete, melyet biztos vagyok benne, hogy mindannyian ismertek. A történetben, amikor Sjámánanda gószvámí lelki tanítómestere megértette, hogy milyen különleges kegyelemben részesült fiatal bhaktája, rögtön hódolatát ajánlotta neki. Tehát ebben az esetben ki volt a feljebbvaló? Mi volt a hivatalos szereposztás és mi történt valójában?

De nagyon fontos, amit kérdeztél, mert ismét emlékeztetett Gurudévnek egy nagyon meghatározó jellemére. Életének mércéje Sríla Prabhupád szolgálata volt, és azt mondta, hogy: „Szeretettel várom mindazokat, akik segítenek nekem Sríla Prabhupád szolgálatában, mely nagyon boldoggá tesz engem. Viszont mit tegyek azokkal, akik nem támogatnak ebben?” Annyira eltökélt volt a szolgálatban, hogy ez bennünket is arra sarkallt, hogy csatlakozzunk ehhez a szolgálathoz.

Azt hiszem ez teljesen megegyezik azzal az alapelvvel, melyet ismerünk: krsnéra-dászánudászánudász – a Legfelsőbb szolgáinak a szolgáinak a szolgája. S mivel Gurudév a feljebbvalóit szolgálta, a legjobb tanítást adta nekünk: az elöljárókat szolgálva mutattok példát a követőiteknek. Nagyon kifinomult, gondos volt a dolgait illetően és ily módon tanított bennünket arra, hogy legyünk nagyon igényesek, érzékenyek a lelki gyakorlatainkra is. Tehát, ha a tanítómester tanítványként viszonyul a tanítómesteréhez, ez a legtökéletesebb tanítás a számunkra.

Életem legnagyobb ajándéka az volt, hogy találkoztam vele, mert ez teljesen megváltoztatott. Azt hittem, hogy nincs ennél magasabb dolog, azonban megértettem, hogy Édes Urunk határtalan. Gurudévám eltávozása után kaptam még egy ajándékot Tőle: benneteket. Bár… nem teljesen változtatott meg… még…, de igyekszem keményen dolgozni rajta.

Prémánanda: Gurudév, mi nagyon is tiszteletben tartjuk a guru elvet, azonban napjainkban, amikor az emberek ünnepelnek, összegyűlnek, többnyire attól félnek, hogy bizonyos radikális elemek is előtérbe kerülnek.

Szvámí Tírtha: Mi pedig reméljük, hogy pár Rádhika elem is jelen lesz!

Prémánanda: Szóval, lehet, hogy vannak olyanok, akik valójában a guru személyét tiszteletben tartva érkeztek közénk, bár ezt nem tudjuk, mert esetleg rejtőzködnek.

Szvámí Tírtha: Valóban a legnagyobb misztérium az, amikor egy elv belép az életünkbe. Sríla Prabhupád egyik tanítványa azt mondta, miközben az emlékeit gyűjtötte össze, hogy: „Számtalan találkozás és történet van Prabhupáddal kapcsolatban, viszont a számomra legkedvesebb, örökre velem marad ebben az életben: amikor Prabhupád a fejünkön lévő sikhát[1] megsimogatta az ujjaival.”

A tattva erre nem képes. Ez a tanítás, a tattva gyakorlatra való lefordítása. Mennyi szeretet van abban, amikor valakinek a sikháját az ujjaiddal simogatod!? Ez a szeretet természetes megnyilvánulása. Ez túl van mindenféle magyarázaton. Néha a tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak.

(folytatása következik)

[1] Az egyistenhitet jelző hajtincs

(Szvámí Tírtha 2017. 09. 30-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Srí Guru imádata nem személyi kultuszt jelent, hanem a személyes istenben való hit gyakorlását. Óriási különbség van a kettő között. Ez nem guruizmus, hanem Srí Guru alázatos szolgálata.

Hogyan hozhatnánk közelebb magunkhoz ezt az elvet? Srídhar Mahárádzs segít némi elméleti megvilágítással: ácsárjam mám vidzsániján¹– „Tudd meg, hogy én vagyok az ácsárja”, mondja Krisna; vagy „A vallás megfelelő igazodást jelent és képességeinknek megfelelően részesülünk szolgálatban.”

Ma sokszor juttattátok eszembe a tanítómesteremet. Olyan volt Ő, mint egy isteni vulkán, ami nagyon édes. Erős! Ha egy vulkán kitörne mellettetek, megsemmisülnétek, igaz? De ez édes volt, annyira édes, hogy nem tudtunk elszakadni ezektől a kitörésektől. Tudjátok Gurudév sok dologra nagyon érzékeny volt. Egyszer azt mondta: „Prédikálni a krisna-bhaktit nem olyan, mint, amikor egy üzletember próbál porszívót eladni.” Ez volt a prédikálásról az elképzelése. Ez nem egy választási propaganda, inkább az, hogy próbáljuk megmutatni a legfelsőbb valóságot másoknak is.

1988-ban Dzsanmástamín ragyogó ruhában lépett be a templom ajtaján, frissen borotvált fejjel és olyan volt, mint egy angyal, aki azért jött, hogy mindenkit közelebb vigyen az eszményeihez. Teljes mértékben képviselte a guru princípiumot – erős volt és ellenálhatatlan.

Máskor pedig a tanítványaival futballozott. Nem tudom szeretnétek-e, hogy a tanítómesteretek futballozzon veletek, de azt elmondhatom, hogy a mestereddel futballozni nem olyan egyszerű. Csak képzeljétek el – jobb játékosok vagytok és ő veszít a játékban. Mit csinálnátok? Elég kellemetlen érzés lenne.

Ezért úgy vélem, hogy a lelki élet egy nagy élmény; találkozni az isteni princípiummal a személyes életünkben, ami minden korábbi elképzelést összetör. Vártok valamit és teljesen mást kaptok.

1984 decemberében Gurudév egyik nagyon komoly leckéjén nem nagyon értettük azt, amiről beszél és hogy miért arról az adott témáról beszél. De ennek a tanításnak a lényege a következő három mondat volt: „Krisna sosem vész el. A guru sosem vész el. A szolgálat sosem vész el.” Nagyon hálás vagyok, hogy volt lehetőségem ezen a tanításon jelen lenni, hiszen, ha csak erre a három dologra tudtok emlékezni, sikeresen be tudjátok teljesíteni a lelki utazásotokat. Kérlek, fogadjátok meg ezt a három fontos mondatot, talán jó szolgálatotokra lehet.

Természetesen ez egy kimeríthetetlen princípium és téma, de időről-időre jó visszatérni ehhez a ponthoz, hogy meglássátok az isteni jelenlét hogyan hat az életetekre. Srí Guru, Gurudév – ezekhez mindig valami sokkal több kapcsolódik, nem csak a személy, a vaisnava, hanem a Srí Guru, az isteni tattva, Gurudév, az isteni személyiség.

Ki az angyal? Mit csinál egy angyal? Üzenetet hoz. Az angyalok nem csak azért vannak velünk, hogy boldoggá tegyenek minket és egyszerűbb legyen az életünk. Azért jönnek, hogy bonyolultabbá tegyék az életünket, legalább is mielőtt megkapjuk az üzenetet. Az életemet eddig egy sötét börtönben töltöttem és fogalmam sem volt a fényről, kevesebb bajom volt. Maradt ugyanaz a börtön, de most már van fogalmam a fényről. Megkaptuk az üzenetet is: keresd az isteni fényt, az isteni igazságot. Sokkal bonyolultabb, sokkal nehezebb.

Ezért gondoljátok meg jól!

Hozzászólás: Túl késő!

Szvámí Tírtha: Mit tehetünk… Kövessük az angyalokat és vigyük az üzenetet másoknak is.

(folytatása következik)

1. Bhágavata-purána 11.17.27.

(Szvámí Tírtha 2017. 09. 30-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Csatlakoztatok a Gaudíja misszióhoz, mely hatalmas – rengeteg ága van, nagyon sok Math és vele járó feladat! De hol van az én küldetésem? Kezdetben ez egy nagyon zavaros és nagy feladat. Miután csatlakoztatok, bebocsátást nyertetek és iránymutatást kaptatok. A figyelmetek egy adott feladatra irányult, melynek részesei voltatok és fokozatosan elláttak benneteket feladatokkal, melyeket teljesíteni kellett. A teljes küldetés a tiétek, de vannak adott feladataitok bizonyos területeken, melyek egyre inkább gyarapodni fognak. Lehet, hogy Gurudévátok személyi titkáraivá váltok vagy éppen szakácsaivá, míg mások prédikálni mennek különféle helyekre, melyek olykor éppen veszélyesek is lehetnek, de valakinek fel kell vállalnia ezeket a feladatokat is. Az útbaigazítás nagyon fontos. Beléptek a misszióba, majd megkezdődik az útbaigazítás.”[1] Azt gondolom mindannyiunkkal hasonlóképp történt.

„A vallás a bebocsátást nyert személy rátermettsége szerinti megfelelő alkalmazkodás. Értitek?” „Igen, igen értem, de még mindig van néhány kérdésem.” Srídhar Mahárádzs annyit kérdezett: „Milyen kérdéseitek lehetnek még?!”

Azt nem szabad elfelejteni, hogyan fog az isteni princípium, a guru-tattva belépni az életünkbe, majd teljesen megváltoztatni mindazt, amit eddig tapasztaltunk és megértettünk. Bizonyos értelemben darabokra tör mindent, ami korábban volt az életünkben, ezt is jelenti a misszióhoz való csatlakozás – megtörni benneteket. A következő lépés a hangolás, amikor új valóságot építhettek, egy lelki valóságot, az isteni valóságot az életetekben. A képességeink és a szolgálatkészségünk szerint helyezkedünk el, kapunk szolgálatokat.

Kérlek ne feledkezzetek meg erről; nem csak a mesterek, a guruk képviselnek elveket, hanem ti is, mint tanítványok képviselitek a tanítvány isteni princípiumát. Sokan hiszik azt, hogy gurunak lenni nagyon tekintélyes dolog. Például azt gondolhatjátok, hogy: ‘Mindig ő kapja a virágfűzért és nem én.’. De igazából a másik oldalon lenni, tanítványként véleményem szerint sokkal tekintélyesebb, hiszen így szolgálhatjuk azokat, akik kedvesek Krisnának. A legjobb módja, hogy szolgáljunk valakit, ha azokat szolgáljuk, akik ennek a személynek kedvesek. Tehát, ha találkoztok egy emberrel az utcán, aki a kutyáját sétáltatja és szeretnétek a szívébe lopni magatokat, mit fogtok mondani? ‘Milyen szép kutya!’ Vagy, ha találkoztok egy kutyával, aki a gazdáját sétáltatja és szeretnétek elnyerni a szívét, mit fogtok mondani? ‘Milyen kedves gazdád van!’ Szolgáld azokat, akiket szeretnek az emberek és titeket is szeretni fognak! Ha találkoztok egy barátotokkal az utcán és elmondjátok neki mennyire kedvelitek, majd hozzáteszitek, hogy a kutyája nagyon koszos, kergesse el, az nem fog neki tetszeni. Ezért mondja az Úr, hogy „Akik szertartásokkal imádnak engem a templomokban, de kegyetlenül bánnak másokkal, azok igazából nem imádnak engem és őket nem fogadom el.”

Szolgáljátok és értékeljétek azokat, akik kedvesek Krisnának – ezzel elnyerhetitek a figyelmét. Ezért nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az Úr olyan társaságot biztosított számunkra, akik kedvesek Számára. Ő küldi nekünk a bhaktákat és tőle kaptuk a mestereinket is. Szolgáljátok és szeressétek, akik az Úr számára kedvesek, így közelebb kerülhettek Hozzá. Ez nagyon egyszerű, tehát ezért ünnepeljük a guru elvet, hiszen ezzel a szolgálattal elégedetté tehetjük a Legfelsőbb Urat.

(folytatása következik)

[1] Sríla Srídhar Mahárádzs ‘Speciális szolgálat’ c. előadásából

(Szvámí Tírtha 2017. 09. 30-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Azt hiszem a legszebb módja a guru-elv ünneplésének, ha megemlékezünk mindazon képviselőiről, akik igazán közel hozták számunkra ezt az elvet. Ezért szeretném felolvasni Sríla Srídhar Mahárádzstól a „Speciális szolgálat” című írást, mely egy találkozón elhangzott kérdésekre adott válaszokat foglalja össze.

„Kérdés: A tanítvány úgy tekint Mesterére, mint a Legfelsőbbre (Abszolútra), míg mások ugyanehhez a személyhez esetleg anyagi (relatív) módon viszonyulnak. Vajon relatív vagy abszolút-e a guru?

Sríla Srídhar Mahárádzs: Általában azt tanácsolják, hogy kezdetben a tanítvány úgy       tekintsen Mesterére, mint magának a Legfelsőbb Úrnak a képviselőjére. Viszont, ahogy idővel fejlődik, és belső eszmélése kezdetét veszi, a bhakta fokozatosan ráébred, hogy Krisnának, az Abszolútnak van egy sajátságos viszonyrendszere, és vannak különböző fajtájú Energiái. Ekkor a tanítvány benső eszmélésének mértéke szerint rátermetté válik egy bizonyos fajta szolgálatra. Ezt figyelembe véve felsőbb irányítás alatt egy adott típusú szolgálatba fogják bevezetni őt.”

Ez azt jelenti, hogy kezdetben van egy általános elképzelésünk az isteni elvről: ‘Az én Mesterem abszolút Isteni’. Jó lenne, ha később nem változna meg arra a látásmódunk, hogy ‘A tanítómesterem egyáltalán nem Isteni’, de legyetek konkrétabbak: ‘Ő különleges módon Isteni’!

„Amikor valaki találkozik a gurujával, belső érzékenységének, kvalitásainak köszönhetően fokozatosan rá fog lelni a saját raszájára: a dászja-raszára, a szakhja-raszára, a vátszalja-raszára vagy a mádhurja-raszára. Az “állam” biztosítja a szolgálatot, a bhaktának pedig bizonyos vizsgákat kell letennie, próbatételekkel kell szembenéznie, majd egy adott „minisztériumba” kerül, ahol találkozik a közvetlen főnökével, akinek irányítása, vezetése alatt végzi a szolgálatot. Ez az általános helyzet, és ily módon a bhakta ott tesz szert          a legnagyobb nyereségre.”

Ez olyan, mint a hierarchia, melynek az eredeti jelentése ‘a szentség uralkodik’. Tehát ez egy isteni rendszer és, ha beilleszkedtek ebbe a hierarchikus rendszerbe, mely isteni elveken alapul, akkor ráleltek a saját távlataitokra. Mit jelent az, hogy család? A család egy hierarchikus rendszer. Néhányan talán félreértelmezik ezt, mint például a prabhuk, akik azt gondolhatják, hogy ők a főnökök a családban; hagyjuk meg őket ebben az illúzióban! Azonban általánosságban azt mondhatjuk, hogy a családban van a családfő, az édesanya és a gyerekek. Ha a gyerekek szépen beilleszkednek ebbe a rendszerbe, akkor oltalomra is találnak benne. A problémák akkor keletkeznek, amikor elkezdenek harcolni a szabadságukért. Felbomlik a hierarchia, és akkor már nem találják ezt az oltalmat, vagy máshol lelik meg. Ugyanígy, ha mi beilleszkedünk egy úgymond lelki struktúrába, akkor megtaláljuk a helyünket, rálelünk a szolgálatunkra. Ez távlatokat ad a számunkra, hogy merre tartsunk, miként viselkedjünk, hogyan gondolkozzunk és érezzünk.

„Eleinte az egész rendszer, olyan, mintha egy lenne, egy integrált egység. Majd a bhakta rátermettségének és eszmélésének mértéke szerint ennek a rendszernek egy adott részében találja magát. Végül egy bizonyos tanítómester szolgálója lesz, akinek az irányításával bármit és mindent megtesz, amit tőle kérnek.”

Tehát mind a tanítómestereknek, mind a tanítványoknak van egy örök útjuk, melyek néha találkoznak és keresztezik egymást. Olykor a bhaktát adják a gurunak, máskor pedig a gurut adják a bhaktának. Mindkét esetben, a guru és a tanítvány az elv képviselői – guru-elv, tanítványi-elv– és amikor ezek találkoznak, illetve ez a találkozás harmonikus, akkor az egy isteni elrendezés. Tehát ne gondoljátok azt, hogy csak a guru-elv létezik! A sisja szintén egy elvet testesít meg. Nem csupán elmélet, hanem kézzelfogható valóság.

(folytatása következik)