Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai reggeli tanításából)

Csak hogy emlékeztessük magunkat: a tanulmányok eredményeképpen fogunk találkozni szeretett Urunkkal. De elképzeltétek már valaha, hogy tényleg találkoztok szeretett Uratokkal? Vagy csak egyszerűen követtek valamit, bármilyen mélyebb megfontolás nélkül? Van arra elképzelésetek, ha ez a találkozás megtörténik, hogy fogtok majd viselkedni? Néha szükségünk van arra, hogy álmokat szőjjünk.

Mert a találkozás egy nagyon intenzív pillanat. Ha az ellenségetekkel találkoztok, az nagyon felkavaró, ha a szerelmetekkel találkoztok – szintén az. De többnyire mi is történik az életünkben? Találkozunk emberekkel, aztán elfelejtjük őket. Talán néhány halvány emlék megmarad, de általában elválunk egymástól. Ha elváltok az ellenségetektől, az jó érzés? ‘Á, végre nincs a közelemben!’ – igen, ez egy jó érzés. Ha elváltok a szerelmetektől, az is jó érzés? Á, az nagyon fájdalmas! Az első esetben nem akartok újra találkozni, a másodikban pedig nem  szeretnétek soha többé elválni. Ezért Maháprabhu arra a következtetésre jutott, hogy az együttlét is nagyon intenzív, de az elválás még erőteljesebb érzés.

És a gyakorlati tapasztalatok valahogy azt mutatják, hogy ez történik velünk is. Például amikor itt vagyunk együtt, ezen a hétvégén, Szófiában, az nagyon jó. De amikor ez az együttlét véget ér, akkor utána még jobban fogjuk értékelni ezt a pár napot: ‘Ó, a praszádam! Ó, a bhakták! Ó, az a hangulat!’ Mélyebbnek sokszor még fájdalmasabbnak érezzük: ‘Olyan szép volt, olyan nagyszerű! És már nem lehetek ott, abban a hangulatban.’ Maháprabhunak tehát ismét igaza van – az elválás, intenzívebb, mint az együttlét.

Amikor erre ráeszmélünk, hogy ez az egész világ a dualitás elvén működik – pl.: jó és rossz, stb. -, akkor azt reméljük, hogy a lelki gyakorlataink segítségével megszabadulunk ezektől a kettősségektől. De aztán újra csak – együttlét és elválás! Istenem, hát mi a különbség!?

Sokszor említettem már nektek, de talán jó, ha itt most újra elmesélem, hogy egyszer egy kedves hittestvérem ezt a kérdést tette fel Gurudévnek: „Tudjuk, hogy az anyagi élet alapvetően szenvedés. Ha megfigyeljük a gópík életét, ők is legtöbbször elválásban vannak Krisnától, így ők is szenvednek. Mi a különbség tehát ez a szenvedés és az a szenvedés között? Miben különböznek?” És akkor Gurudév azt mondta: „Ó, rettentő nagy a különbség: az anyagi szenvedés egyszer véget ér, míg a lelki szenvedés örökké tart.”

Szóval, gondoljátok át újra! Hogyan oldhatjuk meg ezt a rejtélyt? Hogyan kerülhetjük el a szenvedésnek ezt a – nem mondom, hogy váratlan, de nem kívánt – hatását? Remélhetőleg találkozunk majd valami valóságos dologgal az életünkben.

Amikor találkoztok a szerelmetekkel, azt gondoljátok: ‘Á, ezek életem legcsodálatosabb napjai!’. Aztán egy idő múlva általában valaki mással családot alapítotok. Nagyon ritka, ha az első szerelmetekkel tudtok családot alapítani. S akkor majd azt mondjátok: ‘Á, nem is azok voltak életem legcsodálatosabb napjai, hanem ezek!’. Mégis néha azt látjuk, hogy az emberi kapcsolatok megszakadnak vagy nehézségekkel terheltek. Így életünk legszebb évei nagyon hamar rémálommá válhatnak. Aztán találkoztok a bhaktákkal, ami egy esély, egy hatalmas esély. És először azt gondoljuk: ‘Á, korábban azt hittem, hogy azok voltak életem legszebb pillanatai, de tévedtem. Most – ez itt az aranykor! És mert ez a közösség, ez a társulás a lelki alapokra épül, így ez az érzés biztosan nem fog elhalványulni soha. A szádhu-szanga nem csak egy kellemes összejövetel, vagy egy jó társaság, ahol beszélgethetünk; ez valami más, valami magasabb rendű dolog. A szádhu-szanga egy szentség, egy szent társulás. Ez az egyik fő gyakorlata a lelki folyamatunknak – szádhu-szanga, náma kírtan[1].

 1. „Szentek társasága, a Szent Név magasztalása.” A bhakti gyakorlatának első két eleme az ötből, mely a Csaitanja-csaritámrtában (2.22.128.) található.