Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017. 09. 30-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krpadhámá kérdése: Gurudév, mi módon láthatjuk meg a gurunak azt az oldalát, ami a tanítványi tattvát képviseli, nem pedig csak a guru-tattvát?

Szvámí Tírtha: Általában a guruk adják a dzsapa-málát, a tanítványok pedig elfogadják. Azonban néha másképp is alakulhat – a tanítvány hozza a dzsapa-málát a tanítómesternek. Látom ez most összezavart. Váratlanul ért, igaz? Hogyan lehetséges? Ne feledkezzetek meg arról, hogy mindkettő egy adott szerepet képvisel, és mindketten eszközök a Legfelsőbb kezében. Ha ez az egész helyzet, illetve a kapcsolatuk is eszményi, tiszta, transzcendentális, akkor ők egy lilának, azaz egy Isteni kedvtelésnek a szereplői. Létezik egy hivatalos hierarchia, amelyben egyikük a jelenlegi vezető, másikuk pedig a leendő feljebbvaló. De mi van akkor, amikor Isten ezt a tanítványt választotta ki arra, hogy egy aktuális, új üzenetet hozzon el a tanítómesternek? Vajon ez lehetséges? Nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a tanítványon keresztül fog valami feltárulni a tanítómester előtt.

Ennek gyönyörű példája Sjámánanda gószvámí és tanítómestere esete, melyet biztos vagyok benne, hogy mindannyian ismertek. A történetben, amikor Sjámánanda gószvámí lelki tanítómestere megértette, hogy milyen különleges kegyelemben részesült fiatal bhaktája, rögtön hódolatát ajánlotta neki. Tehát ebben az esetben ki volt a feljebbvaló? Mi volt a hivatalos szereposztás és mi történt valójában?

De nagyon fontos, amit kérdeztél, mert ismét emlékeztetett Gurudévnek egy nagyon meghatározó jellemére. Életének mércéje Sríla Prabhupád szolgálata volt, és azt mondta, hogy: „Szeretettel várom mindazokat, akik segítenek nekem Sríla Prabhupád szolgálatában, mely nagyon boldoggá tesz engem. Viszont mit tegyek azokkal, akik nem támogatnak ebben?” Annyira eltökélt volt a szolgálatban, hogy ez bennünket is arra sarkallt, hogy csatlakozzunk ehhez a szolgálathoz.

Azt hiszem ez teljesen megegyezik azzal az alapelvvel, melyet ismerünk: krsnéra-dászánudászánudász – a Legfelsőbb szolgáinak a szolgáinak a szolgája. S mivel Gurudév a feljebbvalóit szolgálta, a legjobb tanítást adta nekünk: az elöljárókat szolgálva mutattok példát a követőiteknek. Nagyon kifinomult, gondos volt a dolgait illetően és ily módon tanított bennünket arra, hogy legyünk nagyon igényesek, érzékenyek a lelki gyakorlatainkra is. Tehát, ha a tanítómester tanítványként viszonyul a tanítómesteréhez, ez a legtökéletesebb tanítás a számunkra.

Életem legnagyobb ajándéka az volt, hogy találkoztam vele, mert ez teljesen megváltoztatott. Azt hittem, hogy nincs ennél magasabb dolog, azonban megértettem, hogy Édes Urunk határtalan. Gurudévám eltávozása után kaptam még egy ajándékot Tőle: benneteket. Bár… nem teljesen változtatott meg… még…, de igyekszem keményen dolgozni rajta.

Prémánanda: Gurudév, mi nagyon is tiszteletben tartjuk a guru elvet, azonban napjainkban, amikor az emberek ünnepelnek, összegyűlnek, többnyire attól félnek, hogy bizonyos radikális elemek is előtérbe kerülnek.

Szvámí Tírtha: Mi pedig reméljük, hogy pár Rádhika elem is jelen lesz!

Prémánanda: Szóval, lehet, hogy vannak olyanok, akik valójában a guru személyét tiszteletben tartva érkeztek közénk, bár ezt nem tudjuk, mert esetleg rejtőzködnek.

Szvámí Tírtha: Valóban a legnagyobb misztérium az, amikor egy elv belép az életünkbe. Sríla Prabhupád egyik tanítványa azt mondta, miközben az emlékeit gyűjtötte össze, hogy: „Számtalan találkozás és történet van Prabhupáddal kapcsolatban, viszont a számomra legkedvesebb, örökre velem marad ebben az életben: amikor Prabhupád a fejünkön lévő sikhát[1] megsimogatta az ujjaival.”

A tattva erre nem képes. Ez a tanítás, a tattva gyakorlatra való lefordítása. Mennyi szeretet van abban, amikor valakinek a sikháját az ujjaiddal simogatod!? Ez a szeretet természetes megnyilvánulása. Ez túl van mindenféle magyarázaton. Néha a tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak.

(folytatása következik)

[1] Az egyistenhitet jelző hajtincs