Sharanagati

(Tírtha szvámí 2017.10.02-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krisna-prijá kérdése: Amikor a vízről, a tejről és a tilakról szóló történetet mesélted, említetted, hogy a guru dühös volt. Azt szeretném megkérdezni, hogy valójában mikor dühös a guru? Olykor a tanítvány nagyon súlyos hibát követ el és azt gondolja, hogy majd megharagszik rá a mestere, de ő mégsem lesz dühös. Tehát honnan tudjuk, hogy a tanítómester haragos?

Tírtha szvámí: Hm, próbáljatok mindent megtenni, hogy ne legyen dühös Rátok!

Általában azt mondják, hogy mindaddig, amíg a tanítómester kiabál velünk, addig van némi reményünk. Viszont, amikor azt mondja: „Nagyon szép, nagyon jó..”, akkor elvesztünk! Gurudév ezt is nagyon ügyesen alkalmazta. Az egyik kedves hittestvérem mindig felemlegeti azokat a történeteket, amikor Gurudév kiabált vele. Az ilyen tanítások alkalmával úgy éreztük, teljesen megsemmisülünk. De ez a hittestvérem azt mondta, hogy amikor ezek történtek, akkor mindig Gurudév szemét figyelte, és bár kiabált, a szeme közben végig mosolygott. Én sajnos nem láttam ezt a mosoly…

De tudjátok, minden tanítómester más; más temperamentum, más karakter. Egy nagyon kedves barátom említette, hogy a tanítómesterét Chili Mahárádzsnak hívták. Chili- mert olyan csípős volt, mint a chili. A Mahárádzs azt jelenti ‘édes, mint a laddu’, de Chili Mahárádzs arról volt ismert, hogy hamar dühbe gurult.

Nagyon különleges személy volt; egyszer láttam, hogyan fogadta a Vjászapúdzsá felajánlásokat. Sok tanítvány gyűlt össze különböző országokból, körülbelül kétszáz bhakta ünnepelt együtt. Nagyon lelkes kírtan volt: táncoltak, ugráltak a bhakták örömükben, szóltak a mrdangák… Ez a kírtan annyira eksztatikus volt, hogy  még a rendőrség is csatlakozott, de Chili Mahárádzs rezdületlen arccal ült – semmi reakció, egyáltalán semmi. Aztán a bátrak, a nagy prédikátorok, a szannjászík és az elöljáró tanítványok elkezdték hódolatukat ajánlani neki, ő pedig még csak fel sem nézett. A sarokból szemléltem az eseményeket. Majd végül egy fiatal mátádzsí közeledett remegve a mesteréhez, fel sem emelve tekintetét, csak mestere lótuszlábait nézte. Viszont Chili Mahárádzs arca ekkor megváltozott és nagyon szeretetteljes szemekkel, széles mosollyal fogadta őt.

Mi az, amit itt igazán elfogadott a mester? A nagy neveket vagy az alázatos felajánlásokat? Ez egy igazi Bhágavatam lecke volt, nem szavakkal, hanem tettekkel magyarázva. Hogyan nyerhetjük el egy igazi bhakta figyelmét? Nem egy rangos pozíció elérésével, sokkal inkább egy szerény felajánlással. Ez teljesen egyértelmű volt.

Ha megpróbálunk megsérteni egy tiszta bhaktát, nagyon nehéz dolgunk lesz, hiszen ő nem veszi majd sértésnek azt. Nagyon nehéz feladatunk lesz, ha mégis erre vállalkozunk. Viszont, ha egy tiszta bhakta előtt megsértetek egy másik tiszta bhaktát, az is nagyon nehéz helyzet lesz, mert akkor biztosan meg fog büntetni titeket. Értitek?

Ez is egy meghatározó alapelvünk kell, hogy legyen. Ha valaki megsért titeket, ne is foglalkozzatok vele, vegyétek úgy, mint egy karmikus visszahatást, melyet most ily módon kifizettetek. De, ha valaki megsérti, veszélyezteti a tanításokat, a tradíciót vagy egy bhaktát- az nem túl áldásos, tehát próbáljátok elkerülni, vagy megmenteni az adott helyzetet.

 (folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Egy dolog biztos – az összes formaságon és bonyolult filozófián túl a Legfelsőbbel vagyunk kapcsolatban. Akár egy adott társadalmon belül, akár azon kívül, akár a Legfelsőbb áldásával, vagy anélkül, a célunk, hogy kifejlesszük azt a sóvárgó vágyat, mellyel az Isteni szférát szeretnén magunkhoz ölelni. Tehát, hogy kapcsolódjunk és lassanként integrálódjunk abba az isteni valóságba. Ha megvan bennünk ez az alapvető elköteleződés, akkor mindent meg fogunk kapni, amire szükségünk van a célunk megvalósításához. Erről szilárd meggyőződésünknek kell lennie, mert Isten jó.

Egyszer találkoztam egy ügyvéddel, akinek megemlítettem, hogy: „Isten jó”, mire azt felelte, hogy: „Ó, ezt be is tudnád bizonyítani nekem?”  Erre azt mondtam, hogy: „Nagy nehézségeid lesznek. Ha ezt bizonyítani kell, akkor réges rég elvesztél.” Hogyan is lehetne ezt bizonyítani!? Ha ez nem nyilvánvaló, akkor ki az, aki képes ezt bebizonyítani neked?

Mindenesetre, ha Isten jó, akkor szeretnénk, hogy mindenki ott lehessen Vele együtt és szintén jó legyen. Éppen úgy, mint amiről a minap beszélgettünk, hogy minden lélek valamiképpen az isteni forrásból származik. Annak ellenére, hogy tudjuk kétféle ember létezik: az egyik bhakta, a másik…, nem éppen démon, hanem leeldő bhakta. Végülis, mindenki vaisnava, mert mi ennek a szónak a jelentése? Vaisnava, az Visnu birtokos esete, melynek jelentése, hogy ‘Visnuhoz tartozik’. Minden lélek Őhozzá, a létezés Istenéhez, a világ fenntartójához, a végső forráshoz tartozik. Lételméletileg és természete szerint mindenki vaisnava. Tehát nem keresztények, muzulmánok, hinduk, buddhisták és bolgárok, magyarok vagy ateisták vagytok, hanem vaisnavák. Se nem félistenek vagy démonok, hanem vaisnavák. Van akinek hamarabb, van akinek később sikerül megértenie ezt az igazságot.

Azt hiszem tudjátok, mire gondolok? Ezért az egyetlen dolog, amit ebben az életben meg kell valósítanunk, hogy felismerjük ezt az igazságot, az eredeti hovatartozásunkkal kapcsolatban. Ezt hívják szambandha-gjánának, melynek jelentése ‘a Legfelsőbbhöz tartozom’. Ez az első kisebb fajta misztérium. A második, kicsit nagyobb misztérium az Út-ra vonatkozik, hogy mit kell tennünk, ez az abhidéja. És a harmadik, a legnagyobb misztérium a prajódzsana, ez a célunk, oda kell megérkeznünk. Ebből a hármas tagozódásból, már meg is érthetjük az első alapelv részleteit, mert az, hogy ‘a Legfelsőbbhöz tartozom’ ez egy általános elv. Az, hogy ez hogyan történik, milyen kapcsolat által jön létre ez a Legfelsőbbhöz való tartozás, milyen természetű ez a kapcsolat, az a prajódzsana.

Ezeken a lépcsőfokokon keresztül kell fejlődnünk és elérnünk a lelki tudatosságot. Erről pedig szilárd meggyőződésünk kell hogy legyen, kell egy szankalpa: ‘Ha Hozzád tartozom, akkor megteszek mindent, ami szükséges ahhoz, hogy elérhessem ezt a célt, elérhesselek Téged.’ És amennyiben sikerül túljutnunk ezen a bevezető szakaszon, ennek megértésén, akkor már tisztább képet kaphatunk a célról is.

Az igazán hűséges tanítvány nagyon ritka, próbáljatok azzá válni! Hűnek lenni nem csak a tanítómester külső formájához, hanem a tanításának a szelleméhez is!

Azt mondják: „Dicsőséges az a bhakta, aki nem hagyja el Ura menedékét, s dicsőséges az az Úr, aki nem válik meg szolgájától.”[1] Ezt megtaláljátok a Csaitanja-csaritámrtában, kérlek nézzetek utána. Van egy gyönyörű történet erről a tanításról, amikor Maháprabhu meginvitált bizonyos bhaktákat egy adott meditációra, de mivel nem tudtak áthangolódni arra a típusú meditációra, ezért zavarban érezték magukat. Majd sikerült feltárniuk a szívüket: „Kedves Maháprabhu, megtettem mindent, hogy követni tudjam a tanácsodat, de nem tudom feladni az Úr Ráma iránti szeretetemet!” Ekkor Maháprabhu így szólt: „Dicsőséges az a tanítvány, aki sohasem hagyja el mesterét, és dicsőséges az a mester, aki sohasem hagyja el tanítványát.”

Tehát a lényeg a hűség, a ragaszkodás ebben a mély egységben, az imádat szellemében. Egy mindenható Isten és egy meghódolt bhaktája, legyőzhetetlen páros!

(folytatása következik) 

1.Csaitanja-csaritámrta, Antja-lílá, 4.46.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mint az előző példák is szemléltették (“Egy pohár tej, vagy egy pohár víz”), az nagyon hasznos, ha helyesen értjük feljebbvalóink tanácsait és nyelvezetét. Itt nem csak a nyelvet kell jól megértenünk, hanem ezzel együtt a mögötte rejlő gondolatot is. Ha  a tetteinkkel és szavainkkal is rájuk tudunk hangolódni, akkor előbb-utóbb  a lelki hangulatban, mentalitásban és gondolkodásban is ráérzünk majd tanítóink hangulatára. Valahol el kell kezdenünk azt, hogy összehangba kerüljünk velük, mert ez egy olyan feladat, amit mindenképpen  meg kell valósítanunk. Például lehet, hogy neked van egyfajta ízvilágod, de ha a mesterednek más az ízvilága, akkor meg kell tanulnod, hogyan kell az ő ízlésének megfelelően főzni. Minél többször t fogsz úgy főzni, előbb-utóbb a te ízlésed is meg fog változni.  Bár eleinte nem tetszik az, ahogy Ő kéri, hogyan főzz, de majd elkezded azt is megszeretni.

Gurudévánk például nagyon szerette a bablevest. Néhány tanítványa valószínűleg nem volt a bableves fanatikus híve, ennek ellenére, mivel gyakorlatilag minden nap azt szeretett volna enni, mindent meg kellett tenniük, hogy  teljesítsék ezt a vágyát. Volt, hogy hozták a bhakták az aznapra szánt bablevest, mire ő megkérdezte: ‘Hmm, ezt hogyan készítetted?’ Aztán elkezdték magyarázni, hogy így és így készült… Mire Gurudév azt mondja: ‘Nem. Ezt így kell csinálni’.

Látjátok, ez a ráhangolódási folyamat valahonnan mindig kiindul. Erre azt mondhatjuk: ‘Figyelj csak, ez a bhakti egy ilyen főzős vallás? Miért a bablevesről prédikálsz? Nekünk a tökéletesség eléréséről kell hallanunk, nem a bablevesről! De valahol el kell kezdenünk összhangba kerülni. A szolgálat nem a te vágyad szerint, hanem a másik fél vágya szerint történik. Hogy egyszerűsítve mondjam: ‘nem úgy, ahogy neked tetszik, hanem ahogy nekem tetszik’. De azért meg kell említenem, hogy néhány tanítványa a világegyetem legjobb bablevesét készítette.

Ha megvan a tiszta szolgálat, és a megfelelő hangulat, akkor ez nem csak simán az összetevőkről szól, hanem valami sokkal többről. Mint ahogy az Maháprabhu esetében is történt: amikor egyszer megkóstolta a mahápraszádamot – különleges édesség volt, ami cukrot, fekete borsot és nem tudom még mit tartalmazott – és azt mondta: ‘Ó, micsoda ízek! Ismerjük az összes hozzávalót, de van itt még valami különleges íz. Ezt biztosan megízlelte Krisna! Ez a magasabb íz  Tőle származik.’

Az étel egy energiaáramlás, a szeretet áramlása. A kölcsönös szeretet kifejezése, tehát mindenképpen feltölthetitek magasabb szintű lelki energiákkal. És ha összhangban vagy mestered ízlésével, akkor talán a raszikus hangulatotok is egyezni fog, mert valahol el kell kezdeni. Ha még nem vagytok raszikus szinten, akkor a babgulyásnál kell kezdenünk. Majd jön az is idővel, ne aggódjatok! Lépésről lépésre haladva, hogy ki tudjon alakulni ez a hangulat.

Egyszer találkoztam egy nagyon kedves szenior bhaktával, aki soha életében nem evett karfiolt. Azt mondta: ‘Gurumahárádzsám nem szerette a karfiolt, ezért én sem eszem.’ Látjátok: ‘úgy szeretem, ahogy ő szereti’. Úgy gondolom tehát, hogy ez egy nagyon szép elv.

De mit tegyünk akkor, ha a lelki tanítómesterünk például nem szereti a csokoládét? Ó, ezek a szádhuk nagyon bonyolult emberek! Ez nem vicc, hanem nagyon komoly dolog. Ebben a földi életben meg kell osztanunk a tapasztalatainkat, próbáljuk megtanulni, hogyan kell helyesen szolgálatot végezni ezeken a nagyon jelentéktelen kis lépéseken keresztül. És végül, ha a tanítómesterünk meghív minket a tökéletességre, képesnek kell lennünk igent mondani rá.

Kérdés: Mi a kedvenc ételed?

Szvámí Tírtha: A bableves. De a gnocchit is szeretem. Ez egy beugratós kérdés volt.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Bizonyára ismeritek azt a híres történetet, amikor az apa azt mondja a fiának: ‘Most, hogy már elég okos vagy fiam, menj el Gurudzsíhoz, és tanulmányozd a Bhágavata-puránát!’. A fiú elment, majd egy év múlva visszatért az apjához. Az apa megkérdezte: ‘Sikerült tanulmányoznod a Bhágavata-puránát?’ ‘Igen, mindent értek, és mindent tudok a Bhágavata-puránáról!‘ Erre az apa így szólt: ‘Akkor nem értettél meg semmit, menj hát vissza a mesteredhez!‘ Így hát visszament és tovább folytatta a tanulást. Újabb egy év telt el, míg a fiú visszatért. Az apa kérdezte: ‘Drága fiam, tanultál-e rendesen?‘ ‘Igen, apám. Amit tavaly megértettem, az úgy nem volt helyes, de most már mindent tudok a Bhágavata-puránáról.‘ Az apa megint így szólt: ‘Menj vissza!‘ A harmadik év után a fiú ismét visszatért, és az apa újfent megkérdezte: ‘Kedves fiam, megértetted-e a Bhágavata-puránát?‘ ‘Kedves apám, az első évben azt hittem, hogy mindent tudok. A második évben azt hittem, hogy az első évben nem tanulmányoztam jól az írásokat, de aztán sikerült megértenem. Most, három év tanulás után rájöttem, hogy semmit sem értek.‘ Ekkor az apa nagyon elégedett lett, megölelte a fiát és azt mondta: ‘Na, ez az, drága fiam! Most már tényleg alkalmas vagy arra, hogy visszamenj a mesteredhez és elkezdj igazán tanulni tőle.’

Tehát pontosan kell megértenünk a tanítómesterek szavának mögöttes értelmét. Szintén sokszor meséltem már nektek azt a régi klasszikus történetet, amikor egy mester arra kérte a tanítványát, hogy vigyen neki egy pohár vizet. Mire a tanítvány azt gondolta: ‘Vizet? A víz egy nagyon egyszerű folyadék, az én mesterem pedig nem egy hétköznapi ember! Ilyen egyszerű innivalót vigyek egy ilyen kivételes személynek? Nem! A legfinomabb nektárt fogom neki vinni, ezért tejet viszek. Gurudévám olyan alázatos, hogy vizet kért, de biztosan a tejre gondolt. Hűséges tanítvány vagyok, értem a nyelvét és tudok olvasni a gondolataiban.‘ Erre a tanítvány visszajön egy pohár tejjel, ám a Guru nagyon megharagszik rá: ‘Kedves fiam, én nem tejet kértem, hanem vizet, csak a tilakomat akartam felfesteni. Hozzál nekem vizet!‘

Amikor halljátok ezt a történetet, azt gondolhatjátok: ‘Á, igen, hajdanán az ősi puránikus időkben, talán a Mahábháratában, valahol ez így megtörtént.‘ De amikor a saját szememmel láttam, hogy Gurudév egy pohár vizet kért, és a bhakták egy pohár tejet vittek neki és dühös lett, akkor értettem meg, hogy mi az örökkévalóságban élünk. Tehát a régi történetek megismétlődnek… vagy csak mi is a puránák idejében élünk.

Ugye emlékeztek arra, hogy mit javasolnak a védák, mit tegyünk, ha a guru dühös lesz?! Emlékeztek rá? ‘Maradjatok hallótávolságon, kívül!’ Látjátok, a Védák úgy vigyáznak a tanítványra, mint egy gyengéden gondoskodó apa.

De miért fontos, hogy megfelelően értsük tanítómesterünk szavait? Azért, mert amikor azt fogja mondani, hogy ‘mádhurja-rasza’ és te úgy érted, hogy ‘szakhja-bháva’ az nem jó. Ez ugyanaz, amikor a mestered egy pohár tejet kér, te pedig egy pohár vizet hozol.

A hűség azt jelenti, hogy teljesen elkötelezettek vagyunk. Azonban mindezt tegyük úgy, hogy közben ne bosszantsuk fel a mesterünket. Tehát itt nem arról van szó, hogy teljesen odaszögezitek magatokat a szobájához, mert már annyira meghódoltak vagytok, vagy pedig hogy nagyon látványossá teszitek mások számára, hogy mennyire odaadóak vagytok.

A mester és tanítvány közötti harmónia valami nagyon mély és elemi egyetértés a szolgálatban. Ez egy szoros megállapodás közöttük arról, hogy ebben az életben megpróbálják közösen művelni az istenszerető szolgálatot, a szolgálat szellemében egyesülve. Ez a módja annak, ahogy a lelki hangulat, a rasza fokról-fokra megnyilvánul.

Általában azt gondoljuk, hogy a gurunak kell megfelelő képzettséggel rendelkeznie, de valójában az igazi  minőség a tanítványtól váratik el. A mi feladatunk az, hogy fejlesszük magunkban a sisja-abhimánt, a sisja mentalitásunkat. A sisja-abhimán azt jelenti, hogy figyelünk, és hagyjuk magunkat tanítani. Ha létezik sisja-abhimán, tanítványi mentalitás, akkor van guru-abhimán is, igaz? A guru-abhimán azt jelenti, hogy valaki kész felvállalni azt a szerepet, hogy másokat oktat, ily módon szolgálva őket.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai esti tanításából)

Ma Sríla Srídhar Mahárádzs[1] Centenáriumi antológiájából fogok felolvasni. Annyiszor beszéltünk már a ‘guru’ kérdésről, azt javaslom ma beszéljünk egy kicsit a ‘tanítványságról’.

„Makulátlan tisztaság. Kérdés: Mahárádzs, mit jelent a tisztaság egy valódi tanítvány számára? Sríla Srídhar Mahárádzs: A tisztaság a hűséget jelenti ahhoz a feladathoz, amiért jöttünk. Ez relatív: az abszolút értelemben vett tisztaság a Krisna-tudathoz való szilárd ragaszkodás. De létezhet relatív tisztaság is, például amikor valaki őszintén követi az érdeklődésének megfelelő témát egy bizonyos területen.  Ez a fajta komolyság azonban nem teljes. Úgy gondoljuk, hogy az őszinteség csak akkor lehet teljes, ha valaki elfogadja a Krisna-tudatot. Az tisztaság más formái mind relatívak. Nincsen Krisnától független tudás, ami tiszta lenne. A Krisna-tudattal kapcsolatban se gondoljuk azt, hogy amint kapcsolatba kerülünk vele már miénk az egész. Amikor megkapjuk a tiszta eszmét, a homályos elképzeléseink szertefoszlanak. A tiszta Krisna-tudaton belül is az önmegvalósításnak különböző fokozatai vannak, ahol az eszmélésünk mértéke szerint válunk egyre tisztábbá.”

Szerintem a tisztaság egy jó téma, mert a tanítvány így tudja kifejezni háláját és hűségét a lelki tanítómestere iránt. Természetesen ennek sokféle aspektusa létezik. Srídhar Mahárádzs azt mondja: „A tisztaság az igazsághoz való ragaszkodásunkat jelenti, ahhoz, amelyet a Krisna-tudat által ismertünk fel. Ez nem egy véges valami, amit az ember a kezébe fog és bekebelez, hanem végtelen. A Krisna-tudat fokozatos és széles lehetőséget ad a fejlődésre. Azt mondhatjuk, hogy valaki a saját őszinte fejlődése miatt tiszta, nem pedig a formához való ragaszkodása miatt. Vjászó vétti na vétti vá – milyen erőteljes megfogalmazás: „…Vjásza vagy tudja, vagy nem…”[2]. Bár Vjásza a guruk archetípusa, talán tudja az igazságot, talán nem. Bár a mi elvárásunk egy feljebbvalótól, hogy tudja az igazságot, de mivel a bhakti határtalan, így  természetesen minden joga megvan arra, hogy valamit ne tudjon. Mégis van lehetőségünk rá, hogy a bhaktit a maga hamisítatlan tisztaságában fogjuk fel, mert az ácsárják így adták át nekünk. Egy új diáktól, akit épp felvettek a főiskolára, nem várható el, hogy mindent tudjon. Rendszeres tanulásra és megfelelően alkalmazott tudásra van szüksége.

Sokan vannak a közösségünkben, akik csak részben hallották meg Sríla Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád szavait, tanácsait. Egyik nap egy idősebb férfi és egy szannjászí idéztek fel valamit, amit Sríla Prabhupád mondott. Bár az egy adott időre és helyre vonatkozott, mégis általánosságban akarták alkalmazni tanítását. Tiltakoztam: „Mahárádzs! Az igaz, hogy Sríla Prabhupád ezt mondta, de ez így nem teljes, mivel más dolgokról is beszélt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tanácsának a további részét! El kell jutnunk Srí Gurudév szavainak alapos megértéséhez és megfelelő alkalmazásához.”

Miért? Mert a helyes megértés életmentő! Ehhez szükség van egy kis gyakorlásra, és hogy képesek legyünk megfejteni a mesterek nyelvét. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok ezzel, de amikor én először vettem részt egy vaisnava tanításon, nem értettem belőle semmit. Nagyon elvarázsolt, de…

Egyszer volt egy idős házaspár, akik évek óta rendszeresen látogatták az Akadémia előadásait. Rendkívül érdeklődők voltak és nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem.Végül odamentem hozzájuk és megkérdeztem: „Hasznosnak találják az itt elhangzottakat? ” Amire ők azt felelték: „Hát, nem igazán tudunk visszaemlékezni semmire, de szép és jó érzés itt lenni.” Nos, mit is mondhatnék, nem tudok ezzel vitába szállni, hiszen mindannyian az érzést keressük és nem a tudást. Tehát valójában igazuk van. „Nem értem, de szép.”

(folytatása következik)

1. Sríla Srídhar Mahárádzs, Centenáriumi antológia

2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 24.313. A vershez egy történet is tartozik: Srídhar szvámí megírta a Bhágavatam-kommentárját, ám a benáreszi szerzetesek kételkedtek annak következtetéseit illetően, és úgy határoztak, a templomban Siva lábai elé helyezik a kérdést: helyénvaló-e Srídhar szvámí Bhávártha-dípikája? És Siva válaszolta ezt: Suka tudja, Vjásza vagy tudja vagy nem, (ám) Srídhar hiánytalanul érti, Srí Nrszinha kegyéből.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Szvámí Tírtha: Tehát, ha most három dologról kell döntened, amit magaddal vihetsz a következő születésedre – mi lenne az a három?

Rága: Először a Szent név, a dzsapa jutott eszembe, majd a Sásztrák és végül pedig az érzelmeim – a Legfelsőbb és Gurudév iránti szeretetem.

Préma-gópál: Egy létra, amin felmászhatok, hogy ne fulladjak bele az anyagi óceánba – például egy kötél néhány csomóval, egy málá, azért, hogy meglegyen a lelki kapcsolatom a paramparával, hogy képes legyek belefogózkodni, különben ki tudja hova sodródnék el. A Szent Név, a málá és a szeretetem Isten felé.

Szvámí Tírtha: Szép gyűjtemény. Gópál-sakti?

Gópál-sakti: Természetesen Laddu Gópál! Ő Mindent megad nekem, amire csak szükségem van.

Szvámí Tírtha: Okos!

Mira: Remélem, hogy sok lélek itt a Földön felemelkedhet és közelebb kerülhet Istenhez. Remélem, hogy mindannyian találkozhatunk és együtt lehetünk Istennel.

Szvámí Tírtha: Ez nagyon empatikus látásmód.

Bhagavat-praszád: Az egyik az Isten elérésére való törekvés, a másik pedig a Guruval való kapcsolat. És nem tudok egy harmadikra sem gondolni.

Szvámí Tírtha: Kettő is elég. Nem rossz!

Baladév: Gurudév, szerintem egy is elég. Ha magunkkal visszük a bhaktákat, akkor mindezek a gyönyörű dolgok is velük jönnek.

Szvámí Tírtha: Ez is egy okos megoldás. Jasóda, te mit vinnél magaddal, a szabóműhelyed?

Jasódá: Az több mint tízezer dolog lenne. Már régóta foglalkoztat ez a kérdés. Amióta itt van Gaura-Nitái, néha félek, hogy mi lesz Velük, ha én elmegyek.

Szvámí Tírtha: Efelől ne aggódj.

Jasódá: Ezt a szeretetet és ezt a kapcsolatot, ami köztünk van – ezt szeretném magammal vinni. És ha még egyszer meg kell születnem, imádkozom, hogy valahogy újra találkozni tudjak Veled!

Szvámí Tírtha: Tehát Gaura Nitái és a szanga. Tulaszí?

Sjáma Tulaszí: Maháprabhu nélkül én el sem tudom elképzelni, hogy bárhová is menjek. Mert Ő akárhol is van, ott szépség és szeretet lakozik. Vinném még magammal a dzsapa-málám, hogy minden nap tudjak rajta dzsapázni. És talán vinnék egy Tulaszi Dévit, hogy leveleket ajánlhassak fel Maháprabhu lótuszvirág lábaihoz abban a reményben, hogy az ő jelenlétében majd jobban egybeforrhatok a nevemmel.

Szvámí Tírtha: Ez igazán szép, szerintem a gyűjteményed nagyon értékes. Manóhari azt hiszed, hogy ki tudsz bújni a kérdés alól? Pedig most rajtad a sor!

Manóhari: Sajnos nem volt időm gondolkodni.

Szvámí Tírtha: Ne gondolkodj! Ha eljön a pillanat, akkor sem lesz időd gondolkodni. Cselekedj! Itt nem a gondolkodásról van szó.

Manóhari: Az első legyen a málá, mert nem tudom magam elképzelni nélküle. A második pedig… Nem is úgy mondanám, hogy ‘a számítógépem’, hanem inkább eszközöm a szolgálatokhoz? – ez bármi lehet. A harmadik pedig – ezek a szeretetteljes kapcsolatok, amelyeket ápolok ebben az életben, nem akarom őket elveszíteni.

Szvámí Tírtha: Akkor miért kellene még egyszer megszületned, hiszen minden, amit magaddal akarsz vinni az már itt van. Miért mennél innen bárhová is, hiszen minden vágyad már itt teljesült. Bármit is érzel kincsnek, az már most megvan. Érted? Itt van! A tökéletesség utáni vágy és a nagy lehetőség az mind itt és most van! Próbáljátok meg tehát ezt ebből a szempontból nézni! Az örökkévalóság most van.

Manóhari: Gurudév, te ki akarsz bújni a válasz alól?

Szvámí Tírtha: Igen, a kérdezés által már ki is bújtam,

Manóhari: De ez így nem igazságos! Szeretnénk, ha Te is megosztanád velünk.

Szvámí Tírtha: Nem igazságos?!? Mindenesetre nektek is tudnotok kell, hogy én mit részesítek előnyben.

Tehát, ha egy másik helyre születtek majd, egy másik időben, én azt hiszem, meglesz a megfelelő felszerelésetek, amik majd segíteni fognak titeket. És ez nem olyasmi, mint a kedvenc tárgyaink gyűjteménye, amelyekhez ragaszkodunk, és újra meg akarjuk szerezni, hanem azt hiszem, ez az örökkévalóság, a lelkiséggel való kapcsolat, az isteni érintés.

A mi szentháromságunk a hari-guru-vaisnava. Alapvetően ezek a különböző dolgok, amiket felsoroltatok, mind e körül forognak. A kapcsolat, a szeretet, a Szent Név… a szádhu-szanga náma-kírtan. Szóval, arra kérlek benneteket, hogy ezt mindig tartsátok szem előtt: nincs szükségünk túl sok dologra az élethez! Amikor szembe kellett néznem egy bhakta halálával, akkor értettem meg ezt – nincs sok mindenre szükségünk. De ezeket a kincseket meg kell becsülnünk, amíg itt vagyunk, és utána egészen az örökkévalóságig.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mert mi az élet jelentése? Általánosságban ugye az, hogy próbálunk dolgokat gyűjtögetni. És néha már belefulladunk abba a sok mindenbe, amit összegyűjtöttünk. Azt mondják, hogy egy átlagos nyugati háztartásban tízezer tárgy van. Megfulladunk ennyitől! De persze ezek nem csak a tárgyak, hanem a tapasztalások is, amiket összegyűjtünk és egy újabb polcra helyezzük ‘életünk érdekességeinek múzeumában’. Nektek is van ilyen gyűjteményetek?

Az első kérdésem az volt, hogy mi az elképzelésetek az életről, hányszor élünk, vagy hogy mi az idő. A második kérdésem pedig az lenne, ha most három dolgot kellene megneveznetek, amit továbbvihettek a következő születésetekre – akkor mi lenne az a három? Holnap már mennetek kell, most pakolhátok össze a csomagot, de csak három dolgot vihettek a batyutokban. De ha a batyut is beleszámoljuk, akkor már csak két dolog marad, mert az egyik a táskád – tehát légy okos.

Szanátan: Szeretetet, bölcsességet és odaadást.

Petar: Először a szeretetem pakolnám be, aztán az erkölcsösségemet és azokat a pozitív tapasztalatokat, amelyeket tudatosan gyűjtöttem össze ebben a testben.

Szvámí Tírtha: Úgy érted, mint a lelki kincseket? Nagyon jó! Krsna-prijá? Á, te egy  igazi gyűjtögető vagy!

Krsna-prijá: Én Ivánt, a bhaktákat és Gurudévát vinném.

Szvámí Tírtha: És mi van a macskáitokkal?

Krsna–prijá: Hát, feláldozom őket.

Szvámí Tírtha: Szóval azt akarod, hogy legyen másik születésem. Rendben…

Baladév: Az én batyum hasonló Krsna-prijáéhoz. Én is Gurudévet, a bhaktákat és Maháprabhut vinném magammal.

Pavitra: Az elejéről lemaradtam, de a kérdést kitalálva az én megközelítésem egy kicsit más: valakinek a táskájában szeretnék helyet találni. Tudom, hogy elég nagy vagyok, de megpróbálok majd valahogy elférni.

Szvámí Tírtha: Ez jó! Valaki más? Bo, te mit választanál?

Bo: Nem jut eszembe más válasz, mint amik már elhangzottak.

Dámódar: Azt hittem, hogy ez csak néhány tárgy lehet…

Szvámí Tírtha: Bármi lehet a gyűjteményedben.

Dámódar: Vinnék egy MP3-lejátszót a tanításaiddal, ha egy könyvnek is kell lennie, akkor ez az Az élet tengelye volna, és a harmadik a dzsapa-málám.

Válasz: Mindenki hordozza azokat a tapasztalatokat amiket már korábban összegyűjtött, és most automatikusan szembejönnek. A dolgok, amiket most becsben tartunk, a következő életünkben is megjelennek. A legfontosabb dolog a bhaktákkal és azokkal az emberekkel való kapcsolódás, akiket szeretünk és megbecsülünk – ezeket tudatosan kell keresnünk a következő életünkben.

Szvámí Tírtha: Nagyon fontos, amit mondasz. Ezek a mi igazi kincseink! És ha össze kell pakolnod a batyudat, akkor először otthonról szedsz össze mindent. Mármint ebből az életből. Aztán megpróbálsz mindent betuszkolni, de a táska túl kicsi, így szelektálnod kell: ‘ez nem is olyan fontos, meg az sem olyan fontos…’ Hogy végül csak néhány dolog maradjon – az igazi kincseink. Szúrja-tírtha, mi a te választásod? A fényképezőgéped? A Himalája? A jóga?

Szúrja–tírtha: Én a harmónium bőröndjében vinnék egy üres jegyzetfüzetet és egy málát magammal. Ugyan a harmóniumon nem tudok játszani, de szeretem hallgatni. Kitalálom, hogy mit írjak a jegyzetfüzetbe és a málá – azt hiszem, az a mi részünk.

Manóram: Én három dolgot szeretnék magammal vinni: az egyik a szeretet minden ácsárja, és lelki tanítómester iránt, a józan ész, amit ebben az életben magamévá tettem, végül azt, hogy megtaláljam, kit szolgáljak a következő életemben.

Védavid: Egyetértek az előadásokkal teli MP3-lejátszóval, a dzsapa-málával; és én még csokoládét – praszádamot  vinnék, természetesen!

Szvámí Tírtha:  Akkor én is veled tartok! Tehát, elmélet, gyakorlat és praszádam. Ez így nagyon szép! Valójában az Úr Brahmának és Szaraszvatí Dévínek, a hitvesének is van legalább kettő ebből… á, három! Az egyik kezükben vannak a sásztrák, a másik kezükben pedig a málá; tehát elmélet és gyakorlat. Ha Brahmá a legmagasabb intelligencia ebben a világegyetemben, akkor ez ennek a legfelsőbb intelligenciának az alapja az elmélet és gyakorlat. Szaraszvatí Déví pedig rendelkezik még egy összetevővel, amiből a szépség származik – a vínával  – amit a harmadik kezében tart. Ez szépíti meg az elméletedet és a gyakorlatodat. Látjátok, ő is három dolgot tart a kezében és azt hiszem, ezeket örökké az élőlények javára fogja fordítani.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai reggeli tanításából)

Ma én fogok kérdéseket feltenni. Jó lesz így? Úgy gondoltam, hogy ma egy kérdezz-felelek beszélgetést tartanánk, de általában, amikor ezt felajánlom, nincsenek kérdéseitek. Ennek két oka lehet: vagy mindent, vagy semmit sem tudtok. De mivel ma egy nagyon fontos témáról szeretnék beszélgetni veletek, ezért hadd tegyek fel én kérdéseket. Hányszor élünk?

Hozzászólás: Ebben az életben azt hiszem, úgy érezzük, hogy ez az egyetlen életünk.

Krisna-prijá: Véleményem szerint két válasz is lehetséges. Az egyik, hogy a reinkarnáció miatt sokszor élünk, a másik, pedig a csak itt és most, és ha nem ragadjuk meg ezt a lehetőséget, akkor az ez egy teljesen értelmetlen élet volt.

Dámódar: Annyiszor élünk, ahányszor csak szükséges, hogy elérjük a halhatatlanságot.

Jasódá:  Hiszem, hogy akkor élünk, amikor a bhaktákkal vagyunk. Tehát akkor élünk, amikor elakad a lélegzetünk.

Baladév: Elméletileg értem, hogy mindannyian Istentől származunk, és nem számít, hányszor élünk, mivel legvégül visszatérünk Hozzá. De a probléma az, hogy még ebben az életben sem élünk mindig igazán.

Szvámí Tírtha: Helyes. Élni – ez egy minőséget jelent.

Gópál-sakti: Annyiszor élünk, ahányszor csak vissza kell térnünk az eredeti otthonunkba.

Szvámí Tírtha: Mindegyik nagyon szép gondolat. Én azt mondom, hogy csak egyszer élünk, de az az örökkévalóságnak szól. Ezek a különböző életek olyanok, mint egyazon történet fejezetei. Erről nagyon szilárd és mély meggyőződésünk kell, hogy legyen. Nem csak elhinni, mint olyasvalamit, ami nem tudunk, de hisszük, hanem mint valamit, ami egy állandó, valóság a számunkra.

Ez az egyik módja annak, hogy megszabaduljunk a félelmektől az életben. Mert ha úgy érzed, hogy korlátaid vannak, vagy hogy kimaradsz valamiből, vagy hogy az idő nem elég ahhoz, hogy befejezz, elérj valamit, mert hamarabb meghalsz… az nagy baj. Könnyen okozunk frusztrációt saját magunknak ezzel a korlátolt gondolkodásmóddal. Ezért a lelki életben meg kell értenünk és azon túlmenően meg is kell valósítanunk, hogy örök lelkek vagyunk. Hogy az időnek csak egyetlen értelmezése lehetséges, az örökkévalóság. Ha valaki megkérdezi tőletek: ‘Mi az idő?’ ‘Nem tudom. Valami, ami elszalad…’ Nem! ‘Az idő? Az az örökkévalóság.’

Az idő a mi Legfelsőbb Urunknak, Krisnának egy másik, arca, hatalma és energiája. A Gítában például azt mondja: „Idő vagyok, világok pusztítója”[1] – ez azokhoz az emberekhez szól, akiknek korlátozott életfelfogásuk van. Egy másik fejezetben viszont úgy említi: „Én a kimeríthetetlen időként is létezem”[2] – az időnek és a Legfelsőbb Istennek ez az fogalma azokhoz szól, akik összhangban vannak Vele.

Az örökkévalóságnak úgymond két pólusa van. Az egyik vége kezdet nélküli, a másik pedig vég nélküli. Tehát anádi és ananta – nincs kezdete és nincs vége – ez az örökkévalóság. Ha tehát eljutunk a megértésnek, a reménynek, az imának és a meggyőződésnek erre a fokára, akkor az életünk problémáinak  a fele már megoldódott.

Persze néha olyan problémákat és szörnyűségeket kell megélnünk az életben, hogy ha abban kell hinnünk, hogy az élet örök, akkor inkább azt mondjuk: ‘Ó, bocsánat! Ezt a szenvedést még tovább kell elviselnem? Azt már nem!’ De mi nem erre születtünk. Nem azért születtünk, hogy meghaljunk. Arra születtünk, hogy beteljesítsük a lelki utunkat. Ne hagyjátok, hogy ez a lehetőség elszálljon!

Tehát az élet problémáinak a fele megoldódik, ha megértjük, hogy az időnek csak egy igazi tulajdonsága van, és ez az örökkévalóság. A problémák másik fele pedig akkor oldódik meg, ha finomítjuk az ebben az életben szerzett tapasztalatainkat.

(folytatása következik)

1.     Bhagavad-gítá 11.32.
2.     Bhagavad-gítá 10.33.

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

Kérdés: Reggel azt említetted, hogy a pénz és a hölgyek nem olyan fontosak. Mit javasolsz, akkor mégis hogyan viszonyuljunk a család fogalmához? Mert ez a kettő alkotja a családot.

Szvámí Tírtha: Ez veled együtt már három, igaz? Nos, mindennek megvan a maga helye. Krisnának is van családja és nem csak egy felesége van, hanem sok. Mindenki a maga képességei szerint, ugyebár! Krisna a világ összes vagyonával rendelkezik, így több hölgyről tud gondoskodni. Valójában ez az előző juga végén volt így, mert most már más idők járnak. Ha a világ összes vagyona a birtokodban van, akkor is nagyon nehéz egyetlen hölgyet eltartani.

Kérdés: Hogyan sikerült neki?

Szvámí Tírtha: Ő Isten. Ez bizonyítja, hogy minden anyagi, emberi fölött áll.

De hogy komolyan válaszoljak a kérdésre: nem vagyunk családellenesek. A mi hitünk támogatja a családi életet, mint ásramot. Mert az ásram a lelki fejlődés helye, és végső soron azt mondják: grihe thako vane thako sada hari bole dako[1] – „Légy családos vagy szannjászí, mindig mondjad: Hari! Hari!”.

Ez az idézet – illetve a  hölgyek és a pénz kerülése – azokra vonatkozik, akik aszketikus életet akarnak élni. Mert általában ezek a kísértések nagyon könnyen jönnek, főleg, amikor egy brahmacsárí kerülni akarjuk őket., akkor azok nagyon könnyen áramlanak hozzá. De ha családos ember vagy, és pénzre vágysz, akkor  azt nagyon nehéz megszerezned. Az anyagi dolgok mindig ellenkezőleg hatnak. Ezért ne fordítsatok túl sok figyelmet erre, inkább a lelki oldalra figyeljetek fókuszáljatok.

De a család mindenféleképpen nagyon fontos. Még a szannjászik is anyától születnek. Szükségünk van családokra ahhoz, hogy legyenek aszkétáink. Az én szerény felfogásom szerint mindenképpen támogatnunk kell az embereket a saját feladataikban. Ha növendék vagy, akkor jó brahmacsárínak-, ha családfő, akkor pedig nagyon felelősségteljes embernek kell lenned. Ha aszkéta vagy, egy szannjászí, akkor a  az előírásoknak megfelelően kell élned. Mert ha mindenki szépen végzi a feladatát, akkor mindenki annak megfelelően fog fejlődni. Krisna nincs az aszkétáknak fenntartva. Ő ott van a ti szívetekben is, veletek van. Függetlenül attól, hogy milyen ásramhoz tartoztok – akár egyedül éltek, akár családban – Ő veletek van. Ez az egyetlen dolog, amit fel kell ismernünk: Én egy lélekszikra vagyok, Hozzá tartozom, és szeretetteljes kapcsolat fűz össze bennünket.

De mind a feleség, mind a pénz női energia. Ezért azoknak, akik családot akarnak alapítani, igazi férfiakká kell  válniuk – hogy képesek legyenek megadni, szolgálni és használni ezeket az energiákat. És mivel Krisna igazi férfi volt, több ezer feleségről tudott gondoskodni. Tudta biztosítani a fenntartásukhoz szükséges vagyont ahogyan Ő a egész világegyetemet. Úgy gondolom tehát, hogy ebben a tekintetben nagyon is családpártinak kell lennünk. Mivel ez egy nagyon jó hely arra, hogy gyakoroljuk és növeljük a szolgálatkészségünket.

1. Bhaktivinód Thákur Srí Náma: Zengd Góra édes nevét! című dalának egy sora

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Hari-bhakti: A Bhágavata-puránában azt mondják, hogy ha Krisnát imádod, az nagyon áldásos, de ha Krisna tiszta bhaktáját imádod, az még értékesebb. Ez újdonság számomra. Esetleg Gurudév kifejtenéd ezt bővebben?

Szvámí Tírtha: Ha én magasztalnálak, az tetszene neked?

Hari-bhakti: Zavarba jönnék.

Szvámí Tírtha: Azért jó érzés lenne. De ha a lányodat magasztalnám? Ó, sokkal jobban éreznéd magad. Ugyanígy, ha dicsőíted Krisnát, Ő is elégedett lesz. Kicsit nyugtalanító érzés neki, de semmi baj, Ő meg tudja emészteni. De ha azokat méltányoljátok, akiket Ő szeret – akkor lesz igazán elégedett.

Ezért vaisnavának lenni és legfőképpen tiszta bhaktának lenni nagyon különleges helyzet. Sríla Prabhupád azt mondja, hogy egy tiszta bhakta mindenható. Ez majdnem úgy hangzik, mint egy istenkáromlás. Nagyon szokatlan! De mit jelenthet ez? Isten mindenható. De azt is tudjuk, hogy megfelelő gyakorlással minden isteni tulajdonság megnyilvánul az odaadó bhaktához. Úgy gondolom tehát, hogy ez nagyon egyszerű, olyan, mint egy érzelmi igazság – ha ki akarod elégíteni a mestert, dicsőítsd a szolgákat.

Tédzsaszviní: Egy gondolat jutott az eszembe: sok évvel ezelőtt azt mondtad, hogy két bhakta, akik egy irányba haladnak, meg tudják változtatni a világot. Ha ugyanaz a céljuk, ha segítik egymást az úton – akkor képesek rá.

Szvámí Tírtha: Igen. Szokásom szerint ma is kinéztem az ablakon. És mit láttam? Két bhakta jött és elszántságot láttam az arcukon. Láttam a vágyakozást, hogy csatlakozzanak a bhadzsanhoz, ami akkor már zajlott a ásramban. Olyan boldogság öntötte el a szívemet, hogy ki akartam ugrani az erkélyre és integetni nekik: ‘Rádhé, Rádhé!’ vagy “Haribo/ól!”. De ők annyira elszántak és koncentráltak voltak, hogy fel sem néztek. Arra fókuszáltak, hogy: ‘Most a templomba megyünk, az esti programra.’. Tehát, ahogy mondod, két bhakta, egy cél, egymást segítve. Most rajtad a sor: változtasd meg a világot!

Baladév: Említetted, hogy a lelki élet célja, hogy jobb emberré váljunk. Mikor tudhatjuk, hogy ebben sikerrel jártunk/ ? És mi egyáltalán a siker?

Szvámí Tírtha: Az a siker, amiről nem gondoljuk, hogy elértük, mert mi egy soha véget nem érő folyamathoz kapcsolódtunk. A jövő korlátlan! Hogyan érhetitek el a határtalan határát? Lehetetlen! Ezért ez nem lelki tudomány vagy lelki tudás – ez a lelki élet! Eljuthatsz a tudás végére, összegyűjthetsz minden információt, megszámolhatod, hány homokszemcse van az óceán partján. De Krisnát soha nem foghatod fel, Ő korlátlan. Ha tehát egy soha véget nem érő, határtalan, transzcendentális folyamathoz kapcsolódunk, akkor azt kell alkalmaznunk, amit Sríla Srídhar Mahárádzs javasol: ‘Tanítványok vagyunk, és azok maradunk’.

Tehát ez nem elérés kérdése. Tehát nem az a  kérdés, hogy elérünk-e valamit, hanem az, hogy együvé tartozunk az Isteni Valóságban.

Volt egy nagyon szép eszmecsere egy fiatal, leendő bhakta és Sríla Prabhupád között Amerikában. Beszélgettek, beszélgettek, ő kérdéseket tett fel, Prabhupád pedig válaszolt. Végül a fiú azt kérdezte: ‘De te vagy a legjobb bhakta, nem igaz?’ Erre Prabhupád azt felelte: ‘Én? Nem! Te vagy a legjobb bhakta!’ És erre persze a fiatalember azt mondta: ‘Nem, nem, ez lehetetlen!’ Látjátok, ez az a mentalitás, amire szükségünk van.

Tehát most próbáltam szemléltetni valamit a legmagasabb sikerről- amikor már nem törődsz azzal, hogy mit értél el. Amikor el akarsz érni valamit – az jó; de amikor már nem akarsz elérni semmit – szerintem az még jobb.

‘Miért jobb? Megtanultuk, hogy Isten az emberekben tevékenységgé válik. Aktívnak kell lennünk, keresnünk kell, el kell érnünk valamit! Miért mondjátok, hogy a passzivitás jobb, mint a cselekvés? Hogy nincs magasabb vágy a lelki vágynál?’

Nos, erre vonatkozóan a Csaitanja-csaritámrtában találhatunk választ. Leírja a gópík belső érzéseit: az odaadás örvénye járja át őket. Krisna  távollétében elméjük és szívük kiszárad, mint ősszel a falevelek. És mi történik a száraz levelekkel, amikor jön a forgószél? Egyszerűen elragadja őket. Azt mondják, hogy kiszáradt szívüket elragadja a forgószél és örökre Krisna lótuszlábaihoz repíti. Ez az igazi megvalósítás! Ha a tiszta odaadás forgószele elkapja kiszáradt szívünket, akkor örökre Krisna lótuszlábaihoz repíti azokat. Azt hiszem, ez nem a mi erőfeszítésünknek a függvénye.