Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.10.02-ai szófiai reggeli tanításából)

Ma én fogok kérdéseket feltenni. Jó lesz így? Úgy gondoltam, hogy ma egy kérdezz-felelek beszélgetést tartanánk, de általában, amikor ezt felajánlom, nincsenek kérdéseitek. Ennek két oka lehet: vagy mindent, vagy semmit sem tudtok. De mivel ma egy nagyon fontos témáról szeretnék beszélgetni veletek, ezért hadd tegyek fel én kérdéseket. Hányszor élünk?

Hozzászólás: Ebben az életben azt hiszem, úgy érezzük, hogy ez az egyetlen életünk.

Krisna-prijá: Véleményem szerint két válasz is lehetséges. Az egyik, hogy a reinkarnáció miatt sokszor élünk, a másik, pedig a csak itt és most, és ha nem ragadjuk meg ezt a lehetőséget, akkor az ez egy teljesen értelmetlen élet volt.

Dámódar: Annyiszor élünk, ahányszor csak szükséges, hogy elérjük a halhatatlanságot.

Jasódá:  Hiszem, hogy akkor élünk, amikor a bhaktákkal vagyunk. Tehát akkor élünk, amikor elakad a lélegzetünk.

Baladév: Elméletileg értem, hogy mindannyian Istentől származunk, és nem számít, hányszor élünk, mivel legvégül visszatérünk Hozzá. De a probléma az, hogy még ebben az életben sem élünk mindig igazán.

Szvámí Tírtha: Helyes. Élni – ez egy minőséget jelent.

Gópál-sakti: Annyiszor élünk, ahányszor csak vissza kell térnünk az eredeti otthonunkba.

Szvámí Tírtha: Mindegyik nagyon szép gondolat. Én azt mondom, hogy csak egyszer élünk, de az az örökkévalóságnak szól. Ezek a különböző életek olyanok, mint egyazon történet fejezetei. Erről nagyon szilárd és mély meggyőződésünk kell, hogy legyen. Nem csak elhinni, mint olyasvalamit, ami nem tudunk, de hisszük, hanem mint valamit, ami egy állandó, valóság a számunkra.

Ez az egyik módja annak, hogy megszabaduljunk a félelmektől az életben. Mert ha úgy érzed, hogy korlátaid vannak, vagy hogy kimaradsz valamiből, vagy hogy az idő nem elég ahhoz, hogy befejezz, elérj valamit, mert hamarabb meghalsz… az nagy baj. Könnyen okozunk frusztrációt saját magunknak ezzel a korlátolt gondolkodásmóddal. Ezért a lelki életben meg kell értenünk és azon túlmenően meg is kell valósítanunk, hogy örök lelkek vagyunk. Hogy az időnek csak egyetlen értelmezése lehetséges, az örökkévalóság. Ha valaki megkérdezi tőletek: ‘Mi az idő?’ ‘Nem tudom. Valami, ami elszalad…’ Nem! ‘Az idő? Az az örökkévalóság.’

Az idő a mi Legfelsőbb Urunknak, Krisnának egy másik, arca, hatalma és energiája. A Gítában például azt mondja: „Idő vagyok, világok pusztítója”[1] – ez azokhoz az emberekhez szól, akiknek korlátozott életfelfogásuk van. Egy másik fejezetben viszont úgy említi: „Én a kimeríthetetlen időként is létezem”[2] – az időnek és a Legfelsőbb Istennek ez az fogalma azokhoz szól, akik összhangban vannak Vele.

Az örökkévalóságnak úgymond két pólusa van. Az egyik vége kezdet nélküli, a másik pedig vég nélküli. Tehát anádi és ananta – nincs kezdete és nincs vége – ez az örökkévalóság. Ha tehát eljutunk a megértésnek, a reménynek, az imának és a meggyőződésnek erre a fokára, akkor az életünk problémáinak  a fele már megoldódott.

Persze néha olyan problémákat és szörnyűségeket kell megélnünk az életben, hogy ha abban kell hinnünk, hogy az élet örök, akkor inkább azt mondjuk: ‘Ó, bocsánat! Ezt a szenvedést még tovább kell elviselnem? Azt már nem!’ De mi nem erre születtünk. Nem azért születtünk, hogy meghaljunk. Arra születtünk, hogy beteljesítsük a lelki utunkat. Ne hagyjátok, hogy ez a lehetőség elszálljon!

Tehát az élet problémáinak a fele megoldódik, ha megértjük, hogy az időnek csak egy igazi tulajdonsága van, és ez az örökkévalóság. A problémák másik fele pedig akkor oldódik meg, ha finomítjuk az ebben az életben szerzett tapasztalatainkat.

(folytatása következik)

1.     Bhagavad-gítá 11.32.
2.     Bhagavad-gítá 10.33.