Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából)

(Az előző hétfői idézet folytatása) 

“Látván, hogy a daitják minden erőfeszítése hiábavaló, Hiranjakasipu félni kezdett. Egy időre megkötözte Prahládot, majd különtöző módokat eszelt ki rá, hogy hogyan is ölhetné meg őt. Legelőször azzal próbálkozott, hogy elefántok lábai alá vetette Prahládot, majd mérgeskígyók harapása által próbálta elpusztítani. Mivel célját nem sikerült elérnie, a fekete mágia eszközeihez folyamodott. Majd egy magas hegy csúcsáról taszította a mélybe; élve eltemette; megmérgezte az ételét; éheztette; hatalmas jégdarabok között próbálta megfagyasztani; orkánnal fújatta el; tűzbe dobta; víz alá merítette és hatalmas köveket görgetett rá. Számtalan módon próbálkozott Prahládban kárt tenni, ám valamennyi erőfeszítése meghiúsult.

Miután számtalan módon próbálkozott az ártatalan fiúcska megölésével, a daitják ura rájött, hogy nem tehet kárt Prahládban. Most még nagyobb aggodalom lett úrrá rajta, és így kezdett gondolkozni: „Becsméreltem már ezt a fiút nyers szavakkal, különböző fegyverekkel próbáltam meg eltenni láb alól, mégis óriási ereje révén semmilyen módon nem lehet benne kárt tenni, még velem négyszemközt is félelem nélküli maradt. Mivel lehetetlen megváltoztatni a dolgok lényegét, ez a fiú sohasem fogja feladni a velem szemben tanúsított engedetlen viselkedését. Olyan ez, mint a kunkori farkú kutya farkának kiegyenesítése.”[1]

Ez egy nagyon jó példa: ha meghúzod a kutya farkát, akkor egyenes, addig ameddig el nem engeded – majd visszatér az eredeti helyzetébe. A dolgok alapvető természetének megváltoztatása tehát ehhez hasonlatos – a kutya farkának meghúzásához. Akkor hogyan lehetséges alaptermészetünk megváltoztatása? Ugyanaz a probléma.

Ez volt tehát Hiranjakasipu konfliktusa: ’Nem tudom megváltoztatni a fiamat! Sosem fogja feladni Isten iránti szolgálatát és elkötelezettségét!” Erre a következtetésre jutott: „Ez a fiú bizonyára halhatatlan, és ha ellene fordulok, én is meghalhatok.”

„A démonok ura láthatta, hogy ereje fogytán és emiatt aggodalom öntötte el. Ekkor Sukrácsárja fiai, Sanda és Amarka egy félreeső helyen a közelébe férkőztek, és megpróbálták őt lecsendesíteni: „Ó, Uram! Valamennyi király halálra rémült szemed puszta fenyegető villanásától, egyedül meghódítottad mindhárom világot. Miért vagy ilyen izgatott? A kisgyerekek nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, tudatlanok és hebehurgyák, éppen ezért cselekedeteik nem minősülnek jónak vagy hibásnak. Hadd térjen vissza Sukrácsárja, és hadd kérjük ki az ő tanácsát! Eközben ijessz rá Prahládra, és ne adj esélyt neki a menekülésre! Kötözd meg Varuna bűvös köteleivel, e módon nem fog tudni kapcsolatba kerülni a szádhukkal, és talán idővel, amire felnő, megváltoztatja véleményét.”

Hiranjakasipu elfogadta a tanácsot, és így válaszolt: „Igen, ezt kell tennünk! Prahládot egy családos ember és egy király feladataira és jótékonyságra fogjátok tanítani.” Sanda és Amarka nagy gondossággal okították újra Prahládot az anyagi értelemben vett vallásosságról, a gazdasági fejlődésről és az érzékkielégítésről. A fiú ismét jelen volt az órákon, nagyon udvariasan viselkedett, ám nem vette túl komolyan az utasításokat. Valójában sosem fogadta el követendőként ezeket az utasításokat, mert tanárai az anyagi világhoz kötődtek, s ezért a ragaszkodás és színlelés kettősségei uralták életüket.” 

(folytatása következik)

^[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai előadásából) 

Folytatjuk Srí Prahládnak, a teljes odaadás hercegének rendkívül tanulságos történetét. Ez a történet egy nagyon hatalmas, ám fölöttébb rossz-szándékú királyról szól, aki a Jóisten ellenlábasa és támadója is. Nem mondhatjuk, hogy nincsen hite, ő hisz a Legfelsőbb létezésében, de nem tudja azt kedvező módon elfogadni. Fia nemes jellemű és nagy bhakta, a Jóisten híve. Ez egy konfliktushelyzet, ugyebár – amikor a fiú nem követi az édesapja óhaját. ’Azt akarom, hogy olyan légy, mint én, a Legfelsőbb ellenlábasa, s te Őt favorizálod? Családunk szégyene!’ Az apa egyszer azt kérdezte: „Mi a legjobb dolog, amit az iskolában megtanultál?” Prahlád így válaszolt: „A Visnu iránti odaadás – az a legjobb az életben.”

„Trónján ülve Hiranyakasipu megbántva hallgatta kisfiának beszédét. A dühtől elvakultan hajította le Prahládot az öléből a földre azzal a szándékkal, hogy megölje őt. Hogyan tűrhetné el, hogy ez a fiú fenyegeti a családi tradíciót?! Látván, hogy Prahlád nem sérült meg brutális tettétől, Hiranjakasipu a méregtől vöröslő szemekkel kezdett el ordítani: „Ráksaszák, vigyétek azonnal ezt a fiút, és késedelem nélkül gyilkoljátok meg, azt akarom, hogy meghaljon!” Ezt hallván a ráksaszák összezavarodtak: „Mit mond a király? Kit kellene megölni? Ez a saját fia, Prahlád!” Hiranjakasipu látva csodálkozásukat hangosan ismételte: „Miért haboztok? Ez a szörnyűséges fajzat nem az én fiam, inkább testvérem gyilkosa! Másképpen hogy tudná elárulni a saját családját azzal, hogy fivérem gyilkosának, Visnunak a lótuszlábait szolgálja! Hogy tudta megtagadni szüleit és jóakaróit miközben még csak ötéves? Ez az áruló egy napon Visnut is elárulhatja, mi a garancia arra, hogy megtartja a hitét? És hogyan lehet ő bizonyos abban, hogy az a megbízhatatlan Visnu igaz lesz hozzá?

Még az ilyen világos utasítások hallatán sem vették a ráksaszák a bátorságot arra, hogy megöljék Prahládot. Hiranjakasipu akkor így magyarázkodott tovább: „Ha valamely jótékony hatású növény nő az erdőben, azt gondosan kell védenünk. Hasonlóképpen, ha valaki másnak a fia kedvez nekünk, minden védelmet és szeretetet meg kell adnunk a számára. Másfelől, sohasem védünk meg egy betegséget, amely a testünkben megjelent, és amely azt tönkreteheti. Inkább megpróbáljuk eltávolítani a fertőzést. Hasonlóképpen, ha a tulajdon gyermekünk ellenségesen viselkedik velünk, akkor azonnal meg kell őt tagadnunk. Ha valakinek a testét fertőzés támadja meg, és valamelyik végtag elkezd rothadni, szükség van rá, hogy levágjuk azt a végtagot és megszabaduljunk tőle, hogy a test többi részét megvédjük. Éppígy, ha a daitják dinasztiáját akarjuk megvédeni, a megfelelő kezelés a gyermek eltávolítása. Ahogyan a kontrollálatlan érzékek a jógi ellenségei, ez a gonosz Prahlád az én legnagyobb ellenségem, még ha barátnak és családtagnak tűnik is.”[1]

Tehát egy magasabb, teljesebb szint kedvéért néha fel kell áldozni egy alacsonyabb, kisebb elvet. Hogy a testet megmentsük, néha fel kell áldoznunk egy végtagot. Hogy a családot megmentsük, néha fel kell áldozni magunkat. Hogy a falunkat megmentsük, fel kell áldozni a családunkat. Országunk megmentéséért fel kell áldoznunk a falunkat. Tehát mindig meg kell próbálnunk meglátni, hogy mi a magasabb elv, és ahhoz alkalmazkodni. Bár fájdalmas ezt az áldozatot meghozni, mégis meg kell tenni.

„Ekképpen Hiranjakasipu által bátorítva az összes ráksasza lándzsáikkal hadonászva izgatott, fenyegető hangon így kiabált: „Öljétek meg! Öljétek meg!” Kegyetlenül megpróbálták Prahlád létfontosságú testrészeit átdöfni, de ő teljesen elmélyedve Srí Harin meditált, és rájuk sem hederített. Azonban ahogy azoknak, akik nem halmoztak fel erényeket jámbor cselekedeteik által, meghiúsulnak a tervei, a démonok minden igyekezete hiábavaló volt. Ahogy a Legfelsőbb Urat sem lehet szavakkal leírni, mert mentes minden anyagi tulajdonságtól, Prahládot sem tudta semmiféle fegyver megsebezni. Mivel maradéktalanul elmerülve meditált Srí Góvindán, Prahládot az Úr ölébe vette, s így tökéletesen védve volt minden támadástól. Bár nehéz elhinni, de ilyen tényleg lehetséges. A Legfelsőbb Úr ott lakozik minden létező dolog mélyén – beleértve a démonokat és a fegyvereiket is – s mindent ellenőrzése alatt tart. Az Ő beleegyezése nélkül senki sem tud elpusztítani vagy megvédeni senkit sem.

(folytatása következik)

[1]  A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Jadunáth kérdése: Megmagyaráznád, kérlek, hogy a mi tanítványi láncunkban mit is jelent a szad-guru? Hogy mi az a kenyér, ami a szad-gurutól származik? És mit kell adnunk cserébe?

Szvámí Tírtha: Ez az utolsó kérdés tetszik nekem.

A szad-guru nem egy egyszerű személy. A szentírásokban az áll, hogy ha egy ember egy szent helyet pusztán közönséges földrajzi helynek gondol, egy múrtira csupán mint fára, kőre vagy fémre tekint, vagy a lelki tanítómesterről azt gondolja, hogy közönséges ember, az nagy hibát követ el. A felszínen talán így nézhet ki, de ha pusztán a formális oldalt látjuk, akkor szem elől veszítjük a lényeget, és az nem kezd életünk aktív alapelvévé válni.

A szad-guru az a személy, aki személyiségében teljes mértékben képviseli a guru-tattvát. Egy igazi szad-guru szamaszta-guru is, valamennyi lelki tanítómester képviselője. A szamaszta a guruk összessége. míg a guru nem egy teológiai tattva, nem egy teológiai igazság vagy elv, szerencsére egy személy. Az isteni energia egy személyen keresztül nyilvánul meg az életünkben, tehát ugyanaz az ember az egyik tanítvány számára pusztán egy guru, a másik számára pedig szad-guru, és ez nem az elért nevektől vagy titulusoktól függ. Például Mahámandalésvar Srí Srí Ez meg Az Kámabhógánanda Szvámí – a káma-bhóga jelentése élvezet és szex. Hiszen tudjátok, korlátlan számú titulus létezik, melyre az emberek vadásznak. ’Nos, pillanatnyilag csak a(z) HH szinten vagyok.’ A(z) HH jelentése ’Őszentsége’. ’Még nem tartok a(z) HDG – Ő Isteni Kegyelme – síkon. Az emberek tehát titulusokra vadásznak.

Mi a lényeg? A lényeg az, hogy nekem kell tudnom felismerni, ki az, aki valódi. Nem az én titulusom, nem az ő titulusa a meghatározó, hanem az én látásmódom. Néha ez a paramparán belül van, néha pedig azon kívül keresendő, hiszen a guru elv egyetemes. Ám mit kezdhetünk az életünkben jelen lévő egyetemes elvvel? Semmit, mert ehhez személyes interpretációra van szükség, éppen ezért a mi iciri-piciri kis jelentéktelen gurunk a legeslegnagyobb valamennyiünk számára.

Ez tehát a kérdésed első része, mi is a második?

Jadunáth: Hogy mi az a kenyér, ami a szad-gurutól származik.

Jamuná: És mit kell tennünk cserébe.

Szvámí Tírtha: Az volt a harmadik, azt nem felejtettem el.

Tulajdonképpen mi, a hittestvéreim és én, nem ettünk krisna-praszádamot. Nem. Folytassam? Szerintem értitek a lényeget – hagyjuk is nyitva ezt a kérdést, a megértést bízzuk mindenkinek a saját képességeire!

De ismeritek a pelikánt? Hogyan eteti meg a pelikán a kicsinyeit? Előre emésztett halat ad a kicsinyeinek. Valójában mi ilyenek vagyunk, csak és kizárólag praszádamot kellene fogyasztanunk. Bármi is jön a lelki tanítómestertől, az mind praszádam. Sajnos néha az emberek visszaélnek ezzel az elvvel.

És mit kell adnunk cserébe? Hát, mitek van? Van egy kis vizetek? Egy kis gyümölcsötök, pár leveletek? Azt mindet felajánlhatjátok a mi Urunknak, aztán majd Ő jelentkezik a további kívánságaival.

(Szvámí Tírtha, 2012. májusi, szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)           

Giridhárí kérdése: Ahhoz nem fér kétség, hogy a gurunak egy tanítványi lánchoz, paramparához kell tartoznia, ezt a meghatározást elfogadjuk. Ám a bolgárok utolsó királya német volt, nem pedig bolgár. A démonok hercege Prahlád Mahárádzs nem démon volt, hanem bhakta. Bizonyos vagyok abban, hogy sok-sok guru létezik, aki nem egy tanítványi lánc tagja; ez egy újabb ellentmondás. Hogy lehet ezt összhangba hozni, hogy áll össze a kép?

Szvámí Tírtha: Mondhatni ez igaz – sok bona fide guru érkezik a tradíción kívülről, de még ha valaki képes is a tradíción kívülről jönni, általában elkötelezi magát a formalitások mellett. A nagyon emelkedett szinten lévő kiválasztottak szabadon jöhetnek, maradhatnak és távozhatnak, de mi nem jöhetünk, maradhatunk és távozhatunk szabadon – úgy értem az átlagemberek, éppen ezért sokkal biztonságosabb egy hagyományt követni. A nagy tanítók általában erre adnak példát, ám lehetséges néhány bona fide tanító számára, hogy nagyon szokatlan, különleges módon érkezzen. Ami számunkra váratlan és szokatlan, az nagyon is megszokott az ő számukra. Ami itt az anyagi síkon nagyon formális lehet, az a lelki síkon nagyon is lényeges.

Képesnek kell lennünk megítélni, hogy ki az, aki akár a tradíciót, akár a tradíción kívüliséget kifogásként használja. Hiszen nem egyszer magunkat akarjuk támogatni, igazolni szeretnénk magunkat vagy a helyzetünket, ezért lelki tanítómesterünk dhótija mögé bújunk. És ha követjük a szokásait, gesztusait és szavait, akkor azt hisszük, hogy ugyanazon a síkon vagyunk. Van erre egy nagyon jó példa: Sríla Prabhupád hetven, majdnem nyolcvanéves férfiként sétapálcával járt; a fiatal tanítványai, a húszévesek szintén elkezdtek ugyanolyan bottal járni. ’Ha Gurudévnek van, nekem is kell’ – mondták. Már elnézést, de annyira nevetséges volt! Néhányan sétapálcával jártak, miért is?

Tehát nem az utánzás számít! Ne bújjatok a lelki tanítómesteretek dhótija mögé, ne idézzétek őt, amikor magatokat kell kifejeznetek, ahol nektek kell megmutatnotok az erőtöket! Ne próbáljátok meg hiányosságaitokat az ő nevével befedni! Sokszor a nagy tanítókat hibáink elfedésére használjuk.

Akárhogyan is, miért beszélnénk túl sokat a hibáinkról, problémáinkról és bajainkról? Mások hiányosságai nem segítenek bennünket. Meg kell próbálnunk elköteleződni amennyire csak lehetséges, a végső, a legfelsőbb igazság mellett, melyre ráleltünk. És ha tiszta forrást és tiszta átadást találunk, akkor, ha a tiszta tulajdonságaink legjava szerint tudunk cselekedni, szerencsések vagyunk. Éppen ezért hűségesen kell követnünk az odaadó szolgálat e kilenc elemét – sravanam, kírtanam, szmaranam…..hiszen ha egyre mélyebbre és mélyebbre jutunk az isteni elköteleződésünkben, minden bizonnyal egy sokkal jobb és árnyaltabb képet kapunk.

Giridhárí: Amit mondani akartam az, hogy Jézus nem tartozott guru-paramparához…

Szvámí Tírtha: Hogy érted ezt? Beavatott volt, Keresztelő Szent Jánostól kapta a beavatását – ez parampará.

Kérdés: Hogyan tudjuk megkülönböztetni az utánzást a valódi követéstől?

Szvámí Tírtha: Nagyon egyszerű: a gyümölcseiről. Imitáció esetén nem fértek hozzá egyetlen gyümölcshöz sem, frusztráltak lesztek, míg a valódi követésénél eléritek a célotokat. Sajnos mindezt csak a végén ismerjük fel, hogy vajon ez valódi követés volt vagy pusztán imitáció. De ne aggódjatok, a valódi tanítómesterek megnyirbálják az imitációs hajlamaitokat, akármennyire fájdalmas is az, meg fogják tenni, mert nem várnak cserébe semmit. Tudjátok, mások hibáit kijavítani nem túl népszerű, hiszen senkinek sem fog tetszeni. De bizonyosak lehetünk benne, hogy ha mi elkötelezettek vagyunk egy igazi mester, egy szad-guru mellett, akkor le fog nyirbálni mindent, ami formális, mesterséges vagy utánzás a fejlődésünkben.  

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2012.májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)         

Giridhárí kérdése: Teljesen egyetértek abban, hogy mindent annak az embernek köszönhetünk, akinek a kenyerét esszük, és nem csupán a kenyeret, hiszen ott mindenünk megvan. Azt láttuk, hogy Prahlád tényleg tiszteletét ajánlja az édesapjának, ám ezzel együtt saját véleményét is kifejtette egy bizonyos témával kapcsolatban. Hogy létezhet együtt e két tendencia?

Szvámí Tírtha: Köszönöm! Most be kell bizonyítanom az igazamat, hogy eloszlassam a kétségeiteket. Prahlád tehát hivatalosan és formálisan az aszura fajhoz tartozik, ezért teljes tisztelettel adózik az édesapjának, ám lelki vonalon Visnuhoz , a tanítványi vonalhoz, hiszen az igazság mellett elkötelezett. A tudásnak két szintje ismeretes: az egyik a para, a másik az apara, az egyik a magasabb igazság, a másik az alacsonyabb igazság. Tehát az alacsonyabb síkon Prahlád a démoni fajhoz tartozik, az édesapja fia, a tanárai tanítványa, stb. – számos viszonylagos helyzetet foglal el. Csakúgy, mint ahogy nekünk is van számos viszonylagos kötelezettségünk és helyzetünk. Ám lelki avatás és lelki kapcsolódás tekintetében mégis Náradához, a tanárához és Visnuhoz, szeretett Istenéhez tartozik – és ez a valódi kapcsolódás, az igazi élet, nem a hivatalos. Éppen ezért édes szavakkal és tisztelettel akarja kibékíteni az édesapját, de elkötelezett az igazság mellett. A szövegben sokszor említették: „Mert nyilvánosan kérdezték meg.” Ha édesapja négyszemközt kérdezte volna meg Prahládot, akkor nem tanította volna az édesapját, hiszen az nem javasolt. De mivel ez egy nyilvános eset volt, kihasználta az alkalmat a Visnu-imádat páratlan magasztosságának dicsőítésére.

Mit kell hát ebből megtanulnunk? Mindenkinek adjátok meg a kellő tiszteletet az adott személy helyzetétől függően, mégis maradjatok elkötelezettek az igazság iránt! A későbbiekben látni fogjuk, hogy Prahlád annyira elkötelezett volt, hogy nem adta fel az imádatát még akkor sem, amikor megannyi problémával és kínzással kellett szembenéznie, nagyon erősnek bizonyult a próbatételek közepette. Ez tehát a relatív vagyis anyagi kötelezettségek, illetve a végső elköteleződés közötti összecsapás – ha ilyen összeütközésre kerülne sor az életetekben, akkor általában ajánlott a magasabb kapcsolatot választani.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Az étel készítőjének tulajdonságai tehát arra szállnak, aki megeszi az ételt. Nevezzétek meg Krsna egy tulajdonságát! Az Úr egyik neve Hari, ugye? Hari, tolvaj. Ha a mestereink egy tolvaj ételét fogyasztják, ez a minőség fog rájuk szállni! Akkor hát lelki tanítómesteremre, mint tolvajra tekintsek? Egy bizonyos értelemben igen, hiszen Krsna mindent elcsen szeretett szolgáitól, ami lelki fejlődésükre nézve hátrányos. Hari tehát azt jelenti, hogy „elragad”, ő az Elragadó, valamennyi akadály és ragaszkodás eltávolítója. A Hari-praszádot fogyasztóknak szintén lesz ilyen tulajdonságuk, ők is azon fognak dolgozni, hogy elragadják, elvegyék a ragaszkodásaidat.

Sríla Gaurakisóra dász bábádzsí nagyon emelkedett személy volt, egy teljesen lemondott rendben élt, gyakorlatilag semmije sem volt. Egyszer Navadvípban, egy viharos éjszakán Bhakivinód Thákur otthonában valaki kopogott. Amikor Bhaktivinód kinyitotta az ajtót, Gaurakisórara dász bábádzsít pillantotta meg a zuhogó esőben. Bhaktivinód igencsak tisztelte Bábádzsí Mahárádzsot. Bár ez kissé szokatlan, hogy a rangidős lelki tanítód éjfélkor felkelt téged egy viharban, az ajtódon kopogtatva, de Bhaktivinód Thákur mégis azonnal így szólt: „Ó, Bábádzsí Mahárádzs, mivel szolgálhatlak? Talán be szeretnél jönni az eső elől? Éjszakai menedékre volna szükséged? Semmi ilyesmiről nem volt szó. Gaurakisóra ezt kérdezte: „Van egy krumplid?” Bhaktivinód Thákur így válaszolt: „Valószínűleg, igen…” Bement hát a házba, keresett egy krumplit, majd előhozta. „Tessék, itt van a krumpli.” Gaurakisóra dász elvette, és elment. Bhaktivinód Thákur mélyen elgondolkozott: „Micsoda szokatlan dolog történt! Egy viharos éjszakán Bábádzsí Mahárádzs eljön, és elviszi az utolsó krumplimat.” Azonnal megértette, hogy nem a krumplit vitte Bábádzsí Mahárádzs magával, hanem az ő ragaszkodását ahhoz az utolsó krumplihoz. Erre nagy öröm töltötte el. Miért? Mert Gaurakisóra dász bábádzsí mahárádzs szintén Hari-praszádot evett, így mindent, ami nem jó, el akart vinni.

Ez valójában a lelki tanítómesternek egy nagyon magas szintű tulajdonsága – hogy elvesz valamit. De tudjátok, ez a kali-juga, itt aztán megannyi kali-juga tanító akad, aki elveszi a követői hitét, vagy aki elviszi a követői pénzét. Bármit! Ám csak néhányan vannak, akik az anyagi szenvedéstől szabadítanak meg, vagy képesek arra, hogy eloszlassák a tanítványok kétségeit. Ez pedig, mondhatjuk, a lelki tanítómester alapvető tulajdonsága – képes eloszlatni a tanítványai kétségeit. Ez nagyon fontos.  

Most bizonyára arra gondoltok, ezt vajon miért nem említik itt? Mert erről máshol van szó.

(folytatása  következik)

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai előadásából)

Kérdés: Két fontos tulajdonságot emeltél ki a guruval kapcsolatban – az isteni tudást, és a hitet. Itt miért nem említik, hogy egy tanítványi láncolatnak is tagja kell, hogy legyen?

Szvámí Tírtha: Mert azt egy másik helyen említik, nem lehet mindent egy helyen – ez ilyen egyszerű.

A guru tulajdonságainak listája valójában nagyon hosszú. Sok guru létezik; mint Sanda és Amarka – a brahminok kasztjához tartoznak, mégis az aszurák oktatási szolgálatát látják el, és a politikatudomány terén jártasak. Tanítók ők, tisztelni kell őket. Valamennyi tanítót tisztelni kell, ez az egyes számú pont. Ha mindenkinek megadjátok a saját pozíciója szerinti tiszteletet, akkor nem követtek el hibát. Ez legyen hát az alapelv: mindenkit a státusza szerint tisztelni!

Ám mivel Sanda és Amarka az édesapjuk és tanítójuk, Sukrácsárja szolgái, és Hiranjakasipu szolgálatában is állnak, nem taníthatnak szabadon, nem cselekedhetnek szabad akaratuk szerint. Ha valakinek a kenyerét eszitek, akkor elkötelezettek vagytok az iránt a személy iránt. Értitek ezt? Ez világos? Egyszer megpróbáltam ezt elmagyarázni az egyik tanításon, aztán másnap odajött hozzám valaki, és megkérdezte: ’Hogy is volt az, amit tegnap a praszáddal kapcsolatban említettél?’ Ebből arra következtettem, hogy nem fejezhettem ki magam valami egyértelműen, ezért kérdezem, hogy értitek-e azt, amit mondok. Például fiatal felnőttekként otthon laktok, a szüleitek tartanak el benneteket, az ő ételüket fogyasztjátok, és mégis kritizáljátok őket. Ugyan már, miről is beszélünk!? Legyetek egyedül, egyétek a saját kenyereteket – akkor majd megértitek, mit is jelent az. Ez tehát nem szép – ha másoktól függtök és kritizáljátok azt, akitől függtök, az nem szép dolog, hiszen bármi is köt velük össze benneteket – a dharma, a karma, a hagyomány, a vér – függtök tőlük. Nem vagytok tehát szabadok.

Sanda és Amarka apjuktól és tanítójuktól, Sukrácsárjától kapta a kenyerét, aki pedig a démonkirály, Hiranjakasipu szolgálatában állott. Vagyis ők Hiranjakasipu praszádján éltek. Mit tanulhatunk tőlük? Emiatt voltak ezek a tanárok e sötét tendencia elkötelezettjei.

Mi a helyzet a vaisnava gurukkal? Ők kinek a kenyerét eszik?

Hajagríva: Krsnáét…

Szvámí Tírtha: Krsna kenyerét, helyes. Akkor tehát szabadon cselekedhetnek és nyilatkozhatnak meg? Dehogy! És az ételen keresztül egy nagyon sajátos energiaátvitel történik, hiszen akinek a főztjét, vagy akinek a kenyerét eszitek, annak átveszitek az energiáját, az ételt készítő személy tulajdonságai rászállnak az ételt elfogyasztóra. Ez bizonyítást is nyert. Egyszer az egyik tanítvány valahogy nagyon keserű hangulatban volt, szomorkodott, kissé mérges volt, szóval nem túl jó hangulatban állt neki főzni. Higgyétek el nekem, az étel keserű lett! Keserű! Vigyázzatok tehát, amikor főztök, legyetek nagyon pozitívak, nagyon boldog, nagyon derűs, az Úr iránt elkötelezett hangulatban! És akkor az általatok készített étel nemcsak édessé, hanem istenivé válik majd. Akik pedig elfogyasztják, mindannyian táncra perdülnek majd az extázistól.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2012. szófiai tanításának részlete) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Prahlád így szólt: „Nem lehetséges a Krsna iránti odaadást elnyerni azoktól, akik ragaszkodnak az anyagi élethez. Ezeket a materialista embereket teljesen lefoglalja érzékeik korlátozások nélküli kielégítése, ezért a legsötétebb pokolba zuhannak, és folyton a lerágott csonton rágódnak. Habár e két guru, Sanda és Amarka ismerik a Védákat, képtelenek felfogni, hogy a Védák egyetlen tárgya Visnu; mivel tele vannak anyagi vágyakkal, ezért megmaradnak a Védák karma-kánda részének édes szavaihoz és virágos nyelvezetéhez való vonzódásnál. Ahogy a vak ember sem tudja megmutatni a helyes ösvényt egy másik vak embernek, ők sem tudják nekem megtanítani a Visnu iránti odaadást, hiszen szemüket a három kötőerő sűrű fátyla takarja el. Amíg valaki nem tisztul meg egy anyagi vágyakkal már nem rendelkező mahátma lótuszlábainál, addig nincs lehetősége kapcsolatba kerülni az Úrral. Ha valaki annyira szerencsés, hogy találkozik egy ilyen ritka lélekkel, mint egy mahátma, s ha őszintén elkötelezi a szívét és a lelkét Srí Krsna lótuszlábainak szolgálata mellett, akkor valamennyi anartha, rossz tulajdonság és szokás el fog tűnni.”[1]

Ki tud tehát bhaktit adni? Shríla Prabhupád egyik könyve, az ’Élet az életből származik’. Ezt tovább fejlesztve, mondhatjuk, hogy a tudás a tudatból származik, a szeretet forrása pedig, a préma, az istenszeretet. Honnét származik a bhakti? Ha az élet az életből származik, a szeretet pedig a szeretetből, akkor honnét ered a bhakti? Helyes, a bhaktiból. Ki tud tehát nektek bhaktit adni? Csak azok, akiknek van, akik nem rendelkeznek vele, azok nem tudnak belőle nektek is juttatni. Éppen ezért elszántan keresnünk kell egy olyan embert, aki rendelkezik vele, és kérni kell a részünket: „Kérlek, légy kegyes! Megszentelt ételedet, praszádodat Krsna fényűzően megterített asztalánál fogyasztod el, kérlek, juttass nekem is néhány morzsát!” Ez legyen a vágyunk! Tehát próbáljatok meg bhaktit szerezni azoktól, akiknek megadatott! Mit is mondhatnék még?

Vajon hogyan ismerjük fel, hogy ki az, akinek van? Nem könnyű. Shríla Shrídhar Mahárádzs azt mondja: „Hogy ismered fel, hogy valaki intelligens? Ha te is intelligens vagy.”Ám hogyan ismerjük fel, hogy kinek van bhaktija? Csak azok ismerik fel, akik szintén rendelkeznek a bhaktival. De ha nekem még nincs, honnét tudom felismerni, hogy kinek van? Ó, nagyon bonyolult! Szerencsére akad néhány jóakarónk, akik el fogják nekünk mondani: „Hé, itt a forrás!”

Hogy vizet találjunk, mélyre kell ásnunk. Hogy isteni tudásra leljünk, még mélyebbre. Hogy istenszeretetre leljünk, még annál is mélyebbre, s még akkor sem fogjátok megtalálni. ’Nincs itt! Csak ások és ások, már túljutottam a tudáson, de nincs itt!’ Majd utána visszatértek a felszínre abból a nagy lyukból, amit ti csináltatok, és amikor ismét felbukkantok a felszínen, így szóltok: „Hé! Éppen itt van! Valaki éppen terjeszti!”

Ez hát a reménységünk: hogy megtaláljuk a forrást, és azokat az embereket, akik segíteni fognak nekünk.

(folytatása következik)

^[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(részlet Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Prahlád tehát így gondolkozott magában: „Sanda és Amarka nem igazi guruk. A Visnu iránti odaadás, a visnu-bhakti tanulmányozására igazán Nárada Muni adott lehetőséget, aki az én igazi gurum. Édesapám vágyainak megfelelően mondhatok valamit Sanda és Amarka tanításaiból, ám mivel mások jelenlétében kérdeztek erről, ezért az én valódi gurum, Nárada Muni tanításairól fogok beszélni…”[1]

E két tanítótól ugyan mit tanulhattok? Csupán politikát. Mit tanulhattok Nárada Munitól? Odaadást. Általában valamennyi rsi és tanító írásos formában, azaz sásztrákban (szent iratokban) teszi közzé tanításait. Náradát egy nagyon fontos szentírás, a Nárada-bhakti-szútrák szerzőjének tartják. A szútra jelentése fonál, vagy a gondolkodás esszenciája, a bhakti pedig az ’Isten iránti odaadást’ jelenti. Ez tehát egy alapvető tanulmány a bhaktiról, s ha ez Nárada legfontosabb szentírása, mit tanulhattok tőle? Kizárólag bhaktit.

Miután ekképpen elmélkedett. Prahlád a következőképpen válaszolta meg édesapja kérdését: „A tudás legmagasabb formája a Visnu előtti meghódolás vágya, és közvetlenül az Ő örömének keresése az odaadás kilenc módjának segítségével. Ezek pedig a következők: a Visnuval kapcsolatos dolgokat hallani vagy zengeni, Rá emlékezni, lótusz lábait szolgálni, imádni Őt, tiszteletünket ajánlani az Ő lótuszlábainál, intelmeit követni, az Ő barátjává válni, egész testünket, elménket és beszédünket teljességgel Neki átadni. Úgy vélem, hogy aki rendszeresen gyakorolja mindezeket, a legjobb tudományt sajátítja el.”

Prahlád tehát ragaszkodik az igazsághoz, sosem köt kompromisszumot. Annak ellenére, hogy démonikus természetű tanároktól kapott képzést, és hogy édesapja elvárásai teljességgel különbözőek (’Mit tanultál, édes fiam?’), s tudja, hogy őszinte válasza nem lesz népszerű, ő mégis kész elmondani a véleményét. Tehát „Mi a legjobb az életben?” „Meghódolni Visnu előtt.”

„Saját tulajdon fia ajkairól hallva azt a választ, hogy Visnu szolgálata és imádata a legjobb típusú tudás, Hiranjakasipu biztos volt abban, hogy ezeket az ideákat tanárai ültették el Prahlád fejében. Rettenetes mérgében ajkai remegése közepette átkokat kiabált Sandára, fiának gurujára. „Ó, te leghitványabb bráhmin, te idióta! Mit tettél? Megsértettél engem azáltal, hogy ellenségem pártját fogtad, és a Visnu iránti értelmetlen odaadásra tanítottál egy tudatlan gyermeket! Az ember titokban követhet el bűnös cselekedeteket, ám előbb, utóbb, ezek betegségek vagy más tünetek formájában megnyilvánulnak. Hasonlóképpen, ebben a mai világban sok-sok komisz ember él, akik szádhunak öltöznek és barátokként viselkednek, ám az idő múlásával feltárul valódi természetük.” Hiranjakasipu a családi gurujának fiait hibáztatta, akik nagyon szerették volna a vádak alól tisztázni magukat, ezért így feleltek: „Ó, Indra legyőzője, mindhárom világ megremeg erőd láttán, még Szvarga ura is fél tőled. Hogy is tudna egy hozzám hasonló alacsony ember bátorságot venni ahhoz, hogy veled szemben foglaljon állást! Kérlek, higgy nekem, Prahlád eszméi vele született természetének eredményei, ezeket a gondolatokat senki mástól nem tanulta. Ne vádolj hát bennünket, és ne légy mérges!”

Abban az időben, a Szatja-jugában mindenki őszinte volt, tehát nem volt ok kételkedni mások szavaiban. Hiranjakasipu elfogadta a guru szavainak őszinteségét, és ismét feltette a kérdést Prahládnak: „Ó, családod szégyene és romba döntője, ha ezeket az eszméket nem a guruid tanításaiból vetted, akkor hogy tudtál ennyire hűtlenné és szégyenteljessé válni? Hogy terelődhetett az elméd egy ilyen baljós ösvényre?”

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

Folytassuk felolvasásunkat! Arról beszéltünk, hogy milyen hányattatások érték Prahládot az iskolájában, hogy Visnu iránti odaadása és az a törekvése, hogy elkötelezettségét másokkal is megossza keverték őt bajba.

“Prahlád tanárai súlyosan megdorgálták őt, ám nem volt bátorságuk megütni, hiszen a király fia volt. Egy idő múlva aztán ismét nagy gonddal és figyelemmel kezdték őt tanítani a dharma, artha s a káma elveire, és a három fajta sásztrára, hogy ezeknek az ösvényeknek a követésére inspirálják őt. Néhány nap múlva megállapították, hogy Prahlád mindent megtanult a politika tudományáról, mert képes volt helyesen válaszolni valamennyi kérdésre. Ennek megörülvén először is az édesanyjához vitték vissza a fiúcskát. A királynő hihetetlenül boldog volt, hogy látja a gyermekét, szépen megfürdette, testét illatszerrel kente be, majd áldásos jelekkel díszítette. Ezután gyönyörűen felöltöztette a legszebb ruháiba, majd sok értékes ékszerrel ékesítette. Ezt követően tanárai Hiranjakasipuhoz vitték Prahládot. Prahlád rögtön hódolatát ajánlotta, amint az édesapja elé járult. Amikor HIranjakasipu látta, ahogy fia leborul előtte a földre, megáldotta őt és örömében mindkét karjával szorosan átölelte. Majd ölébe vette, és biztatóan örömkönnyek között, örömteli mosollyal így szólt hozzá: “Ó, Prahlád, kedves gyerekem, élj sokáig! Kérlek, mondj bármilyen jó dolgot, amit a mestereidtől tanultál, s neked a legjobban tetszik!” Miután édesapja ezt kérdezte tőle, Prahlád azt gondolta:“Sukrácsárja e két fia nem tisztességes tanítók. A szentírások azt mondják, hogy a szad-guru, a valódi guru két tulajdonsággal kell, hogy rendelkezzen. Az első a srótrijam, vagyis jól kell ismernie a szentírásokat. A másik a brahma-nistha, vagyis teljes hittel kell szolgálni a Jóistent. Elmondhatjuk, hogy Sanda és Amarka, a két tanár jól ismerik a szentírásokat, ám nem hisznek a Jóistenben. Épp ellenkezőleg, nagyon is kötődnek az anyagi dolgokhoz, ezért nem tekinthetők igazi gurunak.“[1]

Sokszor kérdezitek: “Ki a valódi guru?” Általában ilyenkor én azt szoktam megkérdezni, hogy “Ki a valódi tanítvány? “ Mindannyiunknak vannak tehát kérdései és megvitatásra váró témái, de itt ezt a két tulajdonságot említik: srótrijam brahma-nistham. Srótrijam: rendelkezik a sásztrákról szóló tudással, és brahma-nistham: nincs semmilyen más elkötelezettsége, csak a Jóisten iránti elkötelezettség.[2] Ez azt jelenti, hogy semmilyen magánélete sincsen már többé. Sok-sok egyéb tulajdonság és követelmény létezik még, melyeket az ősi tradíció és Srí Csaitanja Maháprabhu és követői alakítottak ki. De ha ebből a két tulajdonságból kell választani, melyik a fontosabb? . A sásztrákról szóló tudás, vagy a Jóistenbe vetett mélységes hit? Az utóbbi sokkal fontosabb, hiszen a sásztráknak vége-hossza nincsen! Természetesen kell rendelkezni egy bizonyos szintű információval, ám végső soron az elköteleződés és a megvalósítás isteni minősége az, amire szükség van.

Általában az emberek így gondolkoznak magukról: ’Ha van tudásom, jobban fognak tisztelni.’ Tehát szert tesztek egy kis tudásra innen-onnan, s megpróbáljátok másoknak megmutatni. Ám az ilyen típusú tudás olyan, mint a vaj – minél kevesebb van valakinek belőle, annál inkább terjeszti. Később, amikor a lelki utatok egy kissé érettebb szakaszába juttok, akkor már nem az fog érdekelni, hogy túl sok tudást gyűjtsetek össze, s még kevésbé az, hogy terjesszétek. S erre Bhakti Vaibhava Purí Mahárádzs szolgált nagyon szép példával. Ifjú szannjász tanítványai rendkívül felkészült tanításokat tartottak – ékesszóló, ragyogó, briliáns, történetekkel és idézetekkel teli tanításokat. Egyszer éppen abban a templomban jártam, ahol Purí Mahárádzs tartott leckét, s hát ugye, a bhakták a tanítás után rendszerint megbeszélik, hogy mit hallottak. Ez alkalommal is ez történt, azt mondták: „Gurumahárádzs arról beszélt, hogy ha belépünk a templomba, meg kell próbálnunk alázatosan tiszteletünket ajánlani a múrtiknak.” S én azt gondoltam, hogy nem csillogtatja a felkészültségét, nincsenek extra történetek, idézetek, csak valami nagyon egyszerű – próbáld meg szeretetteljes hódolatodat ajánlani az Úrnak! De ez egy alapvető üzenet, ami túlmutat az összes lehetséges briliáns tanításon? Azt gondolom, hogy nagyon is alapvető.

Tehát, ha választanunk kell a kettő között – tudás vagy hit – akkor jobb, ha a hitet választjuk; mert ha van hited, akkor a tudás is rád száll. Ha tudásod van, akkor még azt a kicsikét is, amit tudsz, könnyen elveszítheted.

(folytatása következik)

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

[2] Lásd Mundaka-upanisad 1.2.12.