Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

Kérdés: Kérdésem az alázatossággal kapcsolatos – amiről tudjuk, hogy a célunk eléréséhez vezető legrövidebb út. Milyen legyen a hozzáállásunk a különböző csoportokhoz – a vaisnavákhoz, a többi emberhez, a Jóistenhez?

Szvámí Tírtha: Az alázatossághoz való hozzáállásunk legyen alázatos. Tudjátok, egyes prédikátorok a trnad api szunícséna elvéről beszélnek, vagyis „Légy alázatosabb egy fűszálnál.”, ám készek vitába szállni vagy pletykába bocsátkozni másokkal kapcsolatban. Úgy vonulnak be az előadóterembe, mint valami generális és kemény előadást tartanak – az alázatosságról. Ne feledjétek, az emberek általában a gyengeségeikről beszélnek! Ha valaki túlságosan is ezt vagy azt a témát hangsúlyozza, elképzelhető, hogy valami nehézsége van azon a területen. Éppen ezért én általában sokat beszélek a Legfelsőbb iránti alázatos odaadásról, mert nekem ott vannak nehézségeim, de remélem, hogy e téma ismételgetésével valami majd bejut az elmémbe is.

Az alázatosságnak nagy ereje van, ebben egyetértek, éppen ezért nagyon óvatosnak kell lennünk az alkalmazásával. Sríla Shrídhar Mahárádzs iránymutatása nagyon hasznos ebben az értelemben, hiszen így szól: „Ne legyetek alázatosak az ostobákkal! Az alázatot a vaisnavák társaságában gyakoroljátok!” Azt mondja, hogy ha például egy rabló beront a templomba, és az alázatosság nevében így szóltok hozzá: „Rendben van, mindent elvihetsz az oltárról, és ne feledkezz meg a templom pénzéről sem, az is ott van még!’” Hangsúlyozom, az alázatosság nevében. De nem! Ilyenkor ragadjatok botot, és űzzétek ki a templomból! Az alázatosság nevében!

Tehát meg kell tanulnunk az alázat helyes alkalmazását! A vaisnavákban is vannak félelmek, például úgy vélhetik, hogy ha valamivel nem értenek egyet, akkor aparádhát követnek el. Nem! Ez nem így van! Ha különbözik a véleményetek, és ezt szépen tudjátok képviselni, az nem sértő. Nem sértő, ha véleményetek van! S ha elmondjátok, és azt a választ kapjátok, hogy „Ó, ez aparádha!’, ne higgyétek el!  Ha szándékotok tiszta és nemes, ha követitek az etikettet és a szabályokat, ne higgyétek ezt el! Ti ismeritek a szíveteket. Más a helyzet, ha csupán ostoba harcosok vagytok, akik mindig megpróbálnak bajt csinálni – természetesen nem erről beszélek. Ám ha bizonyos tekintetben van egy bizonyos meggyőződésünk, az nem minősül aparádhának, ha egyes pontokban nem értünk egyet!

Engedjétek meg, hogy elmeséljek egy történetet! Egyszer egy lelki tanítómester így szólt egyik tanítványához: „Arra kérlek, menj el az egyik tanítványomhoz – mostanában meggyűlt vele a bajom. Mondd el neki, hogy visszaveszem a nevét, és visszakérem a dzsapáját, többé nem a tanítványom! Kitagadom! Kérlek, mondd el neki ezt, és hozd vissza nekem a dzsapáját!’ Így hát barátunk, mesterének alázatos szolgájaként meglátogatta ezt a hittestvérét. Értette ő az üzenetet, de a politika tudományában is járatos volt – nem a negyedik elvvel indított – ami az erőszak, hanem az elsővel: kedvesen és barátságosan viselkedett. Elkezdtek beszélgetni, végül barátunk arra a megértésre jutott, hogy ez az ember nem fordult a tanítómestere ellen, egész egyszerűen gyenge, és vannak problémák a magánéletében. Végül úgy döntött, nem veszi vissza az avatását, nem kéri vissza a dzsapáját, és nem veszi vissza a nevét sem.

Barátunk hamarosan visszament a tanítómesterhez és a guru megkérdezte: „Megtetted, amire kértelek? Visszavetted a nevét? És hol van a dzsapája?” Ő pedig nagyon komolyan így felelt: „Nem, nem hajtottam végre az utasításodat!” Általában követnünk kell a guru utasításait, ugye? Ő pedig egy nagyon felelősségteljes bhakta volt, hiszen ez egy felelősségteljes feladat, valami komoly dolog, nem a padlót kellett felmosni. Erre a guru megkérdezte: „Miért nem teljesítetted, amit mondtam?” – ő pedig elkezdte magyarázni: „Hát, ez történt, megértettem a helyzetét, és megértettem azt, hogy ő alapvetően rendes, ez csupán egy ideiglenes hiányosság.” Ezután a guru így szólt: „Jól van, fiam. Nagyon örülök, hogy nem hajtottad végre az utasításomat!”

Ez egy nagyon is minősített eset – ez nem csupán egy eltérő vélemény kifejezése bizonyos témákról, hanem egyenesen szembe megy egy utasítással, hiszen hiába mondják neki, hogy tedd ezt, az a bhakta mégsem azt teszi. Egy igazi tanítómester mégis elégedett lesz ilyen esetben, ezért mondja, hogy „Jól van, fiam!’ Hiszen a lényeg nem egy másik ember kínzása, hanem az igazság kiderítése. Az igazsághoz csak úgy juthatunk közelebb, ha jobban megértjük a helyzetet – több információhoz jutunk, jobban tápláljuk a barátságot, nagyobb szándékot mutatunk a osztozásra – akkor teljesítettük a feladatunkat. Természetesen ezzel nem azt szeretném mondani, hogy minden egyes alkalommal legyetek okosabbak, mint a lelki tanítómesteretek, és szegüljetek szembe az akaratával – nem! De próbáljátok a lényeget megérteni!

Az alázatosságnak tehát hatalmas ereje van, ezért meg kell tanulnunk helyesen alkalmazni! Ám ha a szent neveket zengjük, az segíteni fog nekünk abban, hogyan tegyük ezt szépen. Erre láttam példát Sríla Paramadvaiti Mahárádzs gyakorlatában – láttam, hogy egy felmerülő konfliktus esetén, amikor döntést kellett hoznia, ő csendben maradt, elmondott néhány kör fohászt, majd állást foglalt. Ez a lényeg, ez az, amit követnünk kell! Mindig próbáljátok az isteni szintet meginvitálni az egyes helyzetekbe, és akkor szépen meg tudjátok oldani azokat! 

(Szvámí Tírtha 2012 májusában, Szófiában elhangzott tanítása)

Kérdés: Mit jelent pontosan az isteni kegy?

Szvámí Tírtha: Mit jelent a levegő? Mit jelent a víz? Mit jelent az élet? Mit jelent a szeretet? A kegyelem nem valami furcsa és szokatlan dolog, amire szert kell tennünk, és amely nagyon messze van tőlünk – nem! Ez egy természetes közeg, amely körülvesz bennünket. Látjátok, érzitek? Ha nem, az nem az isteni kegyelem hibája. Más kérdés?

Hajagríva kérdése: Az egyik dolog, amit megtudtunk Hiranjakasipu történetéből az, hogy komoly vezeklései és önmegtartóztatása ellenére sem adja fel az élvezetekre törekvő mentalitását. Hogy tud valaki megszabadulni ettől az élvezni akarástól?

Szvámí Tírtha: De kedves barátom, ha feladjuk az élvezetek elnyerésére irányuló törekvéseinket, akkor mi marad belőlünk? Semmi, csak egy üres kagyló. Fel kell-e hát adnunk az élvezetekre törekvést? Nem! Megértettük, hogy kapcsolódnunk kell, vágyakkal telve, irigynek kell lennünk. Ne adjátok fel az élvezetekre törekvő mentalitásotokat! Minősítsétek át! Hiszen az anyagi síkon élő emberek úgy gondolják, hogy élveznek, de ez hiba – ők szenvednek. Ezt szenvedésnek hívják! Az ő élvezetüket szenvedésnek hívják! Ne adjátok fel tehát az élvezetekre való törekvéseteket, csak minősítsétek át! Jussatok el az élvezetek valódi síkjára!

Meg tudjátok nekem mondani, melyik a legdrágább fűszer? A sáfrány – ebből olajt is készítenek. Nem magából a virágból, hanem a benne lévő apró porzóból nyerhető ki a nektár. Tehát nehéz munkával nyerhető ki belőle az esszencia, éppen ezért még az aranynál is drágább. Ám ha megnyomjuk, olajos, tehát olaj készíthető a sáfrányból. Régebben a mahárádzsák sáfrányolajt használtak testmasszázsra.. Ma pedig néhány nyugati azt gondolja, hogy tudnak valamit az élvezetekről – el kell, áruljam, hogy fogalmuk sincs róla.

Mi is az élvezet valódi szintje? A bhakta élet, hiszen akkor nem teszel sáfrányolajt a testedre, amely úgyis eltűnik, hanem lelkedet a nektáróceánban fürdeted meg. Tehát igen, élvezni akarunk! De úgy igazán, kiadósan! Nem elégítenek ki az egyszerű anyagi élvezetek, nem! Okosabbnak kell lennünk ennél, kapcsolódjunk az igazi boldogsághoz! Az véget nem érő!

Dragi kérdése: A Srímad Bhágavatamban olvastam, hogy az élőlény hét vagy huszonnégy dimenzióba képes eljutni. Vajon a Srímad Bhágavatam olvasásával eljuthatunk ezek közül valamelyik dimenzióba, és szert tehetünk ott lelki tudásra?

Szvámí Tírtha: Az olvasás egy dolog, a hallgatás a második, a követés pedig a harmadik. De nem elég pusztán olvasni, még a lelki tanácsokat sem – sokkal jobb meghallgatni azt az üzenetet. Ha pedig ezt az üzenetet egy élő csatornán keresztül kapjuk, követnünk kell. Csaitanja Maháprabhu a Srímad Bhágavatamot tartotta a legjobb sásztrának. Ennek legjobb része pedig a Tízedik Énekben található, ahol Krsna és bhaktái szerelmes kedvtelései szerepelnek. Rúpa gószvámí ezt a képet pedig még jobban árnyalta. Tehát egyetérthetünk abban, hogy Rúpa gószvámí követésével rúpánuga-vaisnavákként átszelhetjük a létezés valamennyi különböző rétegét, szintjét és fokozatát. Nem csupán az anyagi síkon, hanem lelki értelemben is. A válasz tehát: ’igen’; olvasással, tanulmányozással, követéssel és gyakorlással szelhetjük át!

(részlet Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

          Négyféle módon viszonyulhatunk tehát az ellenséghez egy konfliktushelyzetben vagy kihívásban. Ezek: először is légy barátságos – ez a legjobb választás. Ha kihívást tapasztalsz, próbálj meg barátságos lenni! Sokszor ez nem elég, ugye? Akkor a második lehetőséget kell választanotok: ajándékok adása, felajánlása. Ha valami számára kedves dologgal közeledtek az ellenségetekhez, akkor az tetszeni fog neki: ’Ó, nagyon szép, nagyon szép!’ Ezzel meg lehet őt vesztegetni. Ha még az sem segít, akkor élhettek a harmadik módszerrel, ami a bheda – azt jelenti, hogy ’megosztani’, vagyis megosztani a figyelmet. Próbáljátok meg elérni, hogy kétkedni kezdjen a meggyőződésében! Ha pedig még az sem segít, húzzatok be neki egyet – de az erőszak az utolsó, csakis a legutolsó módja a konfliktushelyzetek megoldásának.

          Talán nem vagytok nemzetközi diplomaták, de életetek, otthonotok és családotok diplomatái vagytok. Kérlek benneteket, ha konfliktushelyzetbe kerültök, ne a negyedik ponttal kezdjétek: ’Orron váglak, ha nem értesz velem egyet!’. Az elsővel… mi is volt az első? Legyetek kedvesek, legyetek barátságosak! Azt tudom, hogy ti, mint nemzet, nagyon nagylelkűek is vagytok, így élhettek a második lehetőséggel – ajándékozzatok! Például ha a feleségetek mérges rátok valamiért, vigyetek neki virágot! Ez egy olcsó megoldás. Ha tehetősebbek vagytok, lepjétek meg egy gyémántgyűrűvel – a hölgyek nem tudnak ellenállni az ilyesmiknek. Ó, elnézést, ezeket a témákat négyszemközt kellene megvitatnunk. De ti, bolgárok, ti jó diplomaták is vagytok – abban az esetben, ha ez nem működik, próbáljatok meg egy kis kétséget elhinteni! És tudom, hogy jó harcosok is vagytok, tehát némely esetben az utóbbi is működhet, de csak és kizárólag az ’összetartozunk’ elv alapján.

          Tudjátok, időről időre meglátogatok néhány bhakta barátot. Van egy hely ahová már több, mint tíz éve járok, és valahányszor elmegyek, mindig konfliktusok tanúja vagyok ott: veszekedésnek, félreértésnek, összecsapásnak. Nem értettem, azt hittem, hogy van valami problémájuk – ám sok-sok év után rájöttem, hogy nem – ez csupán az ő természetes szádhu-szangájuk. Ez az, ahogy ők működnek, ők ilyenek. Azóta nem veszem komolyan, ha panaszkodnak valami miatt, és kilátásban van a következő botrány; mert ez a só és bors a mindennapi kenyerükön.

          „A daitják dinasztiája olyan, mint egy szantálfa-kert, de ez a gyerek tüskés faként látta meg a napvilágot. Visnu olyan, mint egy balta, mely kivágja és gyökerestül kiirtja a daitják családját, és ez a Prahlád az erős fa, mely a balta nyeléül fog szolgálni, hogy a pusztítás teljesen végbemenjen.”[1] Ők ezt panasznak szánták, számunkra bóknak hangzik.

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012-es szófiai előadásából)

 (az előző hétfői tanítás folytatása)

 „Hallva Prahlád intelligens válaszát, a két tanár méregbe gurult, hiszen nem azt a választ kapták, amelyet szerettek volna. Valójában azt remélték, hogy Prahlád majd elárulja nekik egy bizonyos ember nevét, hogy aztán elfoghassák az illetőt és átadják a császárnak. Most, hogy tervük kudarcba fulladt, nagyon mérgesek lettek és elkezdték megdorgálni Prahládot. Azt kiabálták: „Siessetek! Valaki hozzon egy pálcát! Ha nem verjük meg a családnak ezt a szégyenét, nem fogja megérteni a tanítást, amire szüksége van. Ez a szégyentelen fiú megrontotta családunk hírnevét. A négy cselekedet közül – barátságosság, ajándékok adása, mások megosztása és a büntetés – őt bizonyosan meg kell büntetni, semmilyen más módon nem lehet vele bánni.”[1]

 Ez a politika négy módja, mivel Sanda és Amarka politikát tanítottak. Az egyik a száman – barátságosnak lenni. A következő a dána – ajándékot felajánlani. A harmadik a régi-régi politika, a divide et impera, az oszd meg és uralkodj elve. Az utolsó pedig a büntetés – erőszak, hatalom.

 Az emberek jelleme és szintje kétféle módon érthető meg, kétféle helyzetben. Az egyik a veszélyhelyzet, amikor konfliktus van. Például ha meg akartok ítélni egy vezetőt – főnököt vagy egy lelki vezetőt – az egyik módja képességei felmérésének az, ha megnézitek, hogyan kezeli a konfliktust. Tehát a konfliktuskezelés – ez nem üzleti téma, ez egyetemes, általános emberi szituáció, hiszen az élet mindig hoz konfliktusokat. A mi törekvésünk nem a konfliktus-mentesség, hanem az, hogy jó válaszokat adjunk a konfliktushelyzetekre. A konfliktuskezelés tehát egy olyan jel, melyből felmérheted, ki az, aki rátermettebb, és ki az, aki kevésbé. Mert általában elvárjuk a vezetőinktől, hogy megoldják a mi problémáinkat. ’”Gurudév, ez és ez a problémám – meg tudod oldani? Tudnál nekem tanácsot adni a konfliktuskezelésben?” Máskor meg: „Tudnál nekem pénzügyi tanácsot adni?” Legyetek tudatában, ha lelki vezetőkké akartok válni, sok-sok mindenhez kell értenetek. A guru nem befektetési tanácsadó, sem nem konfliktuskezelő. Bár ha jó tanácsot tud adni, akkor boldogok vagytok, ugye?

 A konfliktushelyzet tehát az egyik módja annak, hogy felismerjük bárkinek a potenciáját vagy pozícióját. A másik mód egy lelki ember hangulatának és jellemének megértésére az, hogy hogyan úszik a nektáróceánban. Látásmódunkat többnyire a konfliktusok alakítják, amit mi látunk, azok a problémák. Amit ők látnak, az a nektár. Ne feledjétek hát, ez a kétféle lehetséges módja egy ember megértésének – a konfliktushelyzetek, hogyan oldja meg a konfliktusokat, és a nektáróceán hullámaiban való úszás. De egyet elárulok nektek – nagyon nehéz anélkül úszni, hogy nedvesek lennénk. Ha tehát nem vetitek bele magatokat az Úr szerető szolgálatának óceánjába, akkor hogy várjátok el, hogy részesüljetek a nektárból?

(folytatása következik)

^[1] A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

“A társadalmi szokások szerint egy gyermek engedelmességgel tartozik az apjának. Ám itt az áll, hogy Prahlád a ‘démonok legkiválóbbika’ jelzővel illette édesapját. Az aszurák, vagy démonok sohasem érdeklődnek sem a jó vagy kedvező dolgok megvitatása, sem a szádhuk (szent emberek) beszélgetése iránt. Képzelhetjük hát, mennyire hihetetlen volt Hiranjakasipu, a démonok fejedelme számára valami igazán jót hallani a fiától! Erre utalt Prahlád, amikor így szólította meg őt: ’Ó, aszurák legkiválóbbika!’ – mivel egy ilyen nagy démon az élet legfontosabb és a legelőnyösebb dolgáról érdeklődött! Meg kell próbálnunk megérteni és elfogadni Prahládnak ezt a fontos útmutatását: a mulandó dolgok nem adhatnak boldogságot.” Rossz hír a fogyasztói társadalomnak. „Ellenkezőleg – csupán bonyodalmat és problémákat okoznak. Az embernek, mint mikor valaki elmenekül egy száraz kútból; fel kell adnia az anyagias családi életet, és egy csendes lakhelyet kell választania, az Úr Hari lábainál oltalmat véve.”[1]

Miután e szavak elhagyták fia száját, Hiranjakasipu nevetésben tört ki, majd így szólt: „Valaki megrontotta ennek az ártatlan gyermeknek az értelmét! Bizonyára egy vaisnavától hallotta ezeket a gondolatokat, és most csak ismételgeti azokat.” Erre jutva parancsot adott démon szolgáinak: „Ó, daitják, vigyétek vissza ezt a gyereket tanárai házába, és őrizzétek nagyon szigorúan, hogy egyetlen szádhu se kerülhessen vele kapcsolatba, még akkor sem, ha álruhát visel! Sőt, gondotok legyen rá, hogy egyetlen szádhu se tehesse be a lábát még a fővárosba sem, mert megrontja a gyermekem felfogását!” Így hát a démonok Prahládot visszavitték a tanárai házába, és gondosan jelentették Hiranjakasipu szavait. Tanárai, Sanda és Amarka megijedtek, és elkezdtek gondolkozni: „Ha Prahlád elmegy a királyhoz, dicsőítve a Visnu iránti odaadást, akkor a király úgy gondolhatja, hogy mindezt mi tanítottuk neki, és ezért ennek megfelelően fog bennünket megbüntetni. Visnu imádatának gondolata nem tőlünk származik!  Bizonyára egy vaisnavától hallotta. Most okosan meg fogjuk kérdezni Prahládot, hogy honnét is származik a tudása. Ennek az információnak a birtokában elkapjuk a tettest, és összekötözve a király elé hurcoljuk. Ekképpen fogjuk teljes mértékben bizonyítani a király iránti hűségünket.

Látjátok, szerepcsere történt. Ezelőtt Sanda és Amarka voltak a tanárok, és látszólag Prahlád volt a diák. Most a tanárok tudakozódnak egy kicsiny fiútól. Ez a Visnutól eredő tudásnak tudható be. Ha tehát változtatni akarsz a helyzeteden, vértezd fel magad isteni tudással!

„Ezzel a szándékkal igyekeztek Prahládot magukhoz édesgetni szavaikkal: „Kedves Prahládka, minden jószerencse szálljon rád! Kérlek, mondd el az igazat, és ne hazudj a tanáraidnak! Az osztályodba járó többi gyerekkel együtt tanítottunk téged, mégis senki más nem rendelkezik azzal a tudással, mint te. Kérlek, mondd el nekünk, vajon kitől tettél szert erre a ritka tudásra? Ó, nagy dinasztia leszármazottja, valaki más győzött meg téged erről a mi tanításaink ellenében? Avagy ez az elképzelés kizárólag tőled származik? Nagyon szeretnénk ezt megtudni, kérlek, ne tarts titkot a tanáraid előtt!” Prahlád így válaszolt „Sokszor hallottam olyan emberekről, akik az illúzió hálójába kerültek, és az Úr illuzórikus energiája kerítette őket hatalmába, ezáltal mindenben az ’én és ők’ hamis azonosítását láttatva velük. Ma a gyakorlatban tanúja lehettem egy ilyen illúziónak, ám tiszteletteljes hódolatomat ajánlom a Legfelsőbb Úrnak, az illúzió mesterének. Kizárólag az Ő kegyelméből tisztázódhat ez a félreértés, amely barátokra és ellenségekre osztja ketté a világot. Ha még Brahmára, Rudrára és az összes többi hatalmas félistenre, a bölcsekre és a Védák követőire is hat az Úrnak ez az energiája, akkor mit mondhatnánk azokról, akik barátokban és ellenségekben gondolkoznak? Bizonyosan tudom, hogy Maga a Jóisten volt az, aki megértésemet lehetővé tette. Ó, bráhmanák, pontosan úgy, ahogy a vas is természeténél fogva vonzódik a mágneshez, az én szívem is éppoly természetes vonzalmat érez az Úr Visnu iránt.”

^[1] A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Prahládnak jó szerencséje úgy hozta, hogy találkozott a nagy szenttel, Nárada Munival, aki teljességgel visszavonult az anyagi élvezetektől. Ennek az igazán páratlan társulásnak köszönhetően Prahlád tiszta odaadással fordult a Legfelsőbb Úr felé, aki Uttamaslókaként ismert, s akit emelkedett költészettel dicsőítenek. Így Prahlád mindig magasztos örömöt érzett, amikor az Urat szolgálta, és vele találkozva még azok is, akik nem voltak bhakták, illetve a nem vallásos életet folytató szerencsétlenek is elkezdtek vonzódni a Jóistenhez, aki békét és boldogságot hozott számukra.” [1]

Nekünk arra kell törekednünk, hogy az isteni kegyelem eszközévé váljunk. Ne elégedjetek meg azzal, hogy a karma eszközévé váltok – hogy beteljesítitek mások karmáját, függetlenül attól, hogy azok jók, vagy rosszak, hanem próbáljatok meg az isteni kegyelem eszközévé válni! Ez a legjobb választás az életben!

„Sukrácsárja volt a daitják, a démonok papja. Két fia: Sanda és Amarka Hiranjakasipu palotája mellett élt. Az akkori társadalmi szokásnak megfelelően Hiranjakasipu elküldte Prahládot abba az iskolába, ahol gurujának, Sukrácsárjának két fia politikára oktatta az aszurák gyerekeit.”

Látjátok, Hiranjakasipu jó apa. Nagy démon, aki azt szeretné, hogy a fia is nagy démonná váljon, még nálánál is hatalmasabbá – hiszen ez valamennyi apa törekvése: ’Az én fiam legyen jobb nálam. Ám megtanulni, hogyan váljunk jó démonná, az némi képzést igényel. Küldjük el hát iskolába!’

„Prahlád igyekezett az iskolában, a többiekhez hasonlóan odafigyelt a tanárokra, olvasott és a leckéket ismételte, ahogy elvárták tőle, bár közben azon járt az esze, hogy a politika tudománya értelmetlen, illuzórikus tudás, és egyáltalán nem tetszett neki.”

Úgy vélem, ez a legjobb politika ellenséges körülmények között. „Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak!’ Néha a negatív környezetet is el kell viselnünk. Tartsátok fent ezt a békés hozzáállást, de belsőleg sose adjátok fel önmagatokat és eszményeiteket! Néha titokban kell megóvnunk és megőriznünk, amink van. És ahogy az Úr Visnu mondta: „Várjatok a pillanatra, a megfelelő pillanatra, amikor meg tudjátok mutatni az odaadásotokat és spirituális hajlamaitokat!”

„Egy napon, amikor a kisfiú hazaért, édesapja nagyon szeretetteljesen ölébe vette Prahládot, és érdeklődött tőle: „Kedves gyermekem, Prahlád, kérlek, mondd meg, mi a megértésed szerinti legjobb dolog?” Tudjátok, egy jó apa mindig ellenőrzi a fia iskolai előmenetelét: ’Elküldtelek téged ebbe a nagyon jó hírű démoniskolába – tehát, mit tanultál, kedves fiam?’ „Hiranjakasipu nem tett fel specifikus kérdéseket Prahlád tantárgyait illetően, mert azt gondolta, hogy a gyerek nem biztos, hogy tudja a tankönyvekből a választ, és a kisfiú zavarban érezné és szégyellné magát. Inkább egy általános kérdést tett fel, amire a gyerek könnyedén, tetszése szerint tud válaszolni. Hiranjakasipu azt remélte, hogy Prahlád majd az iskolai tantárgyakkal kapcsolatban fog válaszolni neki. Bár Prahlád nagyon jól értette apja szándékát, de mivel olyan sok ember volt jelen, kötelességének érezte, hogy igazat szóljon. Ezért hát ezt mondta: „Ó démonok legjobbika, most elmondom neked, hogy véleményem szerint mi a legjobb tudás! Amikor egy megtestesült élőlény mulandó tárgyakra tesz szert, ez értelmét óhatatlanul megzavarja. Ilyen emberek társaságában élni olyan, mint egy sötét kútban lenni. Ezért otthonának elhagyása és az erdőbe vonulás után az embernek Srí Hari lótuszlábainál kell oltalomra lelnie.”

Látjátok, az apa is nagyon jól ismerte a filozófiát, olvastuk, hogy 99%-ban mennyire szépen prédikált. Most pedig a fiából is filozófus lett, és ő képes hozzátenni azt a hiányzó 1%-ot az elmélethez. Azt az egy kicsinyke százalékot: a meghódolást Hari, Visnu és Krsna előtt.

[1] A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(részlet Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Elérkeztünk hát Prahládhoz. “A démonok fejedelmének, Hiranjakasipunak négy nagy erejű fia született: Prahlád, Anuhláda, Szanhláda és Hláda. Közülük Prahlád volt a legkiválóbb. Mindig szeretettel és tisztelettel adózott a bhaktáknak, és egy bráhmana valamennyi jó tulajdonságával rendelkezett. Becsületes volt, jellemes, mindig igazat szólt és önuralmat gyakorolt. A Paramátmához hasonlóan valamennyi élőlény legkedvesebb barátja volt. Mindig tisztelte a feljebbvalóit, szolgálatát és hódolatát ajánlva nekik, saját magára mindig mint szolgájukra tekintett. A gyámoltalanokkal kedves volt, és szerető apához hasonlóan viselkedett velük, a nálánál idősebbekhez szeretettel és tisztelettel testvérként fordult. Ugyanolyan tiszteletet tanúsított siksá és diksá guruja, valamint hittestvérei iránt, mint ahogy az Úrhoz közeledett. Bár fölöttébb tanult, vagyonos és jóképű volt, minden tekintetben kiváló szakértő, mégis mentes volt minden büszkeségtől. Ugyan Prahlád az aszurák családjában született, természete nem hasonlított az övékre. Ha veszéllyel nézett szembe, félelem nélküli és állhatatos volt, és nem tulajdonított nagy jelentőséget a világi dolgoknak. Egy kicsit sem érdekelték az önző cselekedetek, mindig fegyelmezte érzékeit és életerejét, tökéletesen szilárd értelemmel és tisztánlátással rendelkezett. Mindig boldog és elégedett volt, valamennyi tanult ember tisztelte őt. Azokon a gyűléseken, amelyeken szóba kerültek a szent emberek, még az ellenségei is az ő kiválóságát emlegették példaként. Szavakba foglalni dicsőítését szinte lehetetlen – a Jóisten tiszta bhaktájaként élt.”[1]

Itt láthatjátok azokat a nemes tulajdonságokat, amikre érdemes törekednünk. Gyakorlatunknak vágyakkal, ragaszkodásokkal és irigységgel telinek kell lennie. Egyetértetek? Vagy nem értetek egyet? Sosem értetek velem egyet?

Hozzászólás: Ragaszkodások – attól függ, kihez ragaszkodunk. És miért az irigység?

Szvámí Tírtha: Vágyak – milyennek kell lennie a vágyainknak? Olyan tulajdonságok után vágyakozzunk, amikkel Prahlád rendelkezett. Törekvések – a mi törekvésünk az legyen, hogy az Úr tiszta bhaktáivá váljunk. És roppantul irigyeljük a szolgálat bármely lehetőségét – de természetesen ezek lelki vágyak, törekvések és irigységek kell, hogy legyenek. És a ragaszkodások – ragaszkodnunk kell – a szolgálatunkhoz és lelki tanítómesterünk lótuszlábaihoz. Ugye, most már egyetértetek? Köszönöm! Úgy láttam, figyelmetek kissé lankadt, mikor erről beszéltem: „Prahlád olyan nemes, Prahlád olyan jó…”. Néha az előadóknak próbára kell tenni a közönségük figyelmét: „Legyetek irigyek!”  Erre mindenki felfigyel: ’Micsoda?!? Ilyent eddig még nem hallottam a tanításon.’ Vagy: „A mi folyamatunk tele van ragaszkodással.” Ilyesfélékre gondolhat a hallgatóság: ’Micsoda?!? Talán Gurumahárádzs egy eretnek? Nem ismeri se a sziddhántát se a Védántát?’

De visszatérve Prahlád tulajdonságaira – ezekre érdemes és kell törekednünk. Egyetlen mondatban össze tudom foglalni, milyen is az ideális bhakta: ’Amikor jelen vagy, senki sem vesz észre, amikor nem vagy jelen, mindenki téged hiányol.’ Ilyen az ideális bhakta. Te melyik szinten vagy? Amikor eljössz a templomba, elismerést szeretnél. S amikor nem vagy ott, akkor igen, mindenki emlékszik rád: ’Ó, szerencsére elment.’ Ezért arra van szükség a lelki életben, hogy nagyon is kifinomult tulajdonságokat fejlesszünk ki magunkban. Nagyon kifinomult tulajdonságokat.

[1]  A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(részlet Szvámí Tírtha Szófiában tartott 2012. májusi tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

 „Hiranjakasipu uralkodásának kínjaitól sújtva valamennyi élőlény, s uraik a félistenek elhatározták, hogy elébe járulva, az Úr Visnunál keresnek menedéket. Elhanyagolták alvásukat, elméjüket és érzékeiket megfegyelmezték, pusztán levegővel táplálkoztak – így kezdett bele valamennyi félisten az Úr Visnu imádatába. Arcukkal az Ő örök hajléka felé fordulva leborultak – azon a szent helyen, ahol a lemondott lelkek örökkön örökké maradhatnak miután elérték Őt. Akkor az égből alászálló isteni hang törte meg a csendet: „Ó, bölcsek kiválóságai, ne féljetek! Áldás szálljon rátok! Valamennyi élőlény vágyai beteljesednek, ha találkoznak Velem. Mindent tudok Hiranjakasipu démon zaklatásairól, és megfelelő büntetésben fogom őt részesíteni, mivel megzavarta a félisteneket, a Védákat, a teheneket, a bráhmanákat, a vaisnavákat, a dharmát és még Jómagamat is – nagyon hamar eljön a veszte. Kérlek benneteket, legyetek türelemmel, amíg elérkezik a megfelelő idő! Amikor e démon kínzásoknak veti alá tulajdon fiát, Prahládot – aki nagy lélek – Brahmá áldásainak ellenére, azonnal meg fogom ölni őt. Sok dolgot el tudok tűrni, de nem tudom elnézni bhaktáim szenvedését.”

Visnu hangját hallva a dévák, Szvarga-lóka lakói hódolatukat ajánlották az Úr Visnunak, és megnyugodva tértek haza azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy Hiranjakasipu démon hamarosan elpusztul.” [1]

A nehézségek idején mindenki tudja, mit kell tennie. Hiranjakasipu nagy hatalomra tett szert, és a félistenek rögtön megértették: „Ó, Visnunál kell menedékre lelnünk.’ Ha a félistenek élete és hatalma zavartalan, hajlamosak elfelejtkezni Visnu legfelsőbb helyzetéről. Nem ugyanez történik meg velünk is néha? Ha minden jól megy, elfelejtkeztek a legfelsőbb kötelességről. Ha már egy picit bajba kerültök, rögtön emlékeztek rá. Azért van szükségünk egy kis stresszre – hogy stressz nélkülivé váljunk! Ez az út – menedékre lelni a Legfelsőbb Úrnál, Visnunál.

A félistenek itt úgy gondolták, hogy tájékoztatják Visnut valami újról, ami az univerzumban történik. ’Ó, itt van ez a Hiranjakasipu.’ Mire Ő így szólt: „Ne aggodalmaskodjatok, mindenről tudomásom van. Várjatok egy kicsit még, és segíteni fogok. Sok mindent eltűrök, de a bhaktáim szenvedését nem tudom elviselni.” Ez is tükrözi, hogy mennyire hasznos a bhakták barátjának lenni. Hiszen ha bajt okoztok a bhaktáknak akkor, tudjátok, az Úr Visnu emlékezni fog rátok.’

(folytatása következik)

[1]  A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(részlet Szvámí Tírtha Szófiában elhangzott tanításából, 2012. május) 

Folytassuk felolvasásunkat Prahlád történetéből! Eddig leginkább Hiranjakasipu viselkedéséről beszélgettünk, és az Isópanisad utasításai szerint arra helyeztük a hangsúlyt, hogy vajon mi motiválta őt, hiszen az említett szentírásban ez áll: „Mind a tudásról, mind a tudatlanságról tanulnotok kell.” Nem elég tehát csupán az isteni tudás tanulmányozása, azzal is tisztában kell lennünk, mi is a tudatlanság. Hogy jobban megérthessük a szentéletű Prahlád jellemét, szemügyre kell vennünk apjának, Hiranjakasipunak a jellemét is, aki Visnu ellenlábasa.

Vezeklésének végrehajtása után tehát Hiranjakasipu helyzete stabilizálódott, nagyon is kitüntetett helyzetbe került. A következő leírásban palotájáról olvashatunk, amely csupán Indra (a félistenek vezetője) palotájával vethető össze. Ám van itt még valami más is:

„Az egész univerzum meghódítása után legfelsőbb uralkodóként Hiranjakasipu mindig Indra palotájában tartózkodott, erős borokat fogyasztott, és rézvörös szemei úgy forogtak, mintha mérges volna. Mivel rendkívüli erővel hatalmas lemondásokat végzett, az összes félisten – kivéve az Úr Brahmát, az Úr Sivát és az Úr Visnut – arra kényszerült, hogy elébe járuljon és leborulással és virágfüzérekkel imádja őt.” Látjátok, mindenki másnak elfoglalta a helyét. „Óriási hatalmának köszönhetően Hiranjakasipu meghódította a mennyek királyságát, és mert mindannyian rettegtek tőle, így a gandharvák, sziddhák, vidjádharák, és apszarák, még Visvavaszu és Tumburu, továbbá Nárada és egyéb rsik is valamennyien újra meg újra imákat zengtek hozzá, hogy dicsőítsék őt.

Mi erről a véleményetek?
Jasódá: Azon tűnődtem, vajon miért mérgesek a szemei – ha minden az övé, akkor miért mérges még mindig?

Szvámí Tírtha: „mintha mérges volna” – ez áll a szövegben. Egyébként, ha valaki erős bort iszik, szokatlan kinézete lesz, de itt nem is ez a lényeg. Mit tudtunk meg ez idáig Hiranjakasipuról? Azt, hogy kemény vezeklést vállalt, nagyon komoly, aszketikus gyakorlatot: egy lábon állva, gyakorlatilag egész testét feladva. Mindezt azért, hogy elnyerje Brahmá áldásait. Amikor pedig megkapta, többé semmilyen lemondást (tapaszját) nem végzett. Nekiállt bort inni, élvezni a zenét és a dicsőítést. Azelőtt ő dicsőített, most őt dicsőítették.

Ez helytelen gyakorlat. A helyes gyakorlat szerint jártok el, ha elkezditek, majd folytatjátok is a vezeklést. A folyamat és a cél egyáltalán nem különbözhet egymástól. Ebben az esetben elég nagy volt a különbség: ’Azért kínzom magamat, hogy hatalomhoz jussak.’ Ám a mi esetünkben ennek másképp kell lennie: mi alázatosan szeretnénk a bhakti-jóga gyakorlatát követni azért, hogy végül majd alázatos bhaktákká váljunk. Kérlek, ezt ne feledjétek! Az nem úgy történik, hogy ’Alázatosan gyakorlom a bhakti-jógát kezdetben, és végül egy felfuvalkodott szannjászí leszek.’ Nem ez a cél. A mi célunk a Legfelsőbb élő és szeretetteljes szolgájává válni. Ha erről megfeledkezünk, az már démoni hajlamot mutat.

“Hiranjakasipu erőszakkal megszerezte Indrától az eső, Vájutól a szél és Agnitól a tűz feletti befolyást, s miután megkaparintotta valamennyi félisten, úr és uralkodó erejét, mindegyiküket megfosztotta hatalmától. Hiranjakasipu lett a legyőzhetetlen legfelsőbb uralkodó, ám mivel nem volt képes érzékei megfegyelmezésére, még az után sem vált elégedetté, hogy minden kívánsága megvalósult. Miután kiélvezte a bőség minden lehetőségét, a sásztrákban tiltott élvezetekbe vetette bele magát. Ily módon annyi időt vesztegetett el, hogy ezért Sanaka és a többi rsi megátkozta őt.”

(folytatása következik)