Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2013 májusában, Szófiában elhangzott esti tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Jézus halála és feltámadása a keresztény hit gyakorlatilag legnagyobb misztériuma, valóság a hívők számára, és megkérdőjelezhető tény a történészek számára, de ez nem igazán számít. A világ bűneinek kompenzálásáért és az emberiség javára hozott isteni áldozat. Egy kijárathoz hasonlatos: ha áldozat által megváltanak, megtisztítanak bennünket, akkor rálelhetünk a tökéletesség felé vezető útra.

Hol találhatjuk meg az áldozatnak ezt az elvét a mi hagyományunkban? Sok fontos példára lelhetünk ezzel kapcsolatban, de van egy sarkalatos pont, amelyet a Rg-véda tartalmaz – az ősi, eredeti áldozatról beszél. A teremtés kezdetén az ősi szentek és rsik nagyon intenzív meditációjának közepette az Úr, aki minden emberi elképzelés fölött áll, kész volt rá, hogy feláldozza Magát a az eljövendő teremtésért. Isteni teste a rsik meditációjában áldozati felajánlássá vált.

Láthatjátok, Jézus áldozata volt a végső – a világ, az emberiség megmentésére. A mi Urunk áldozata pedig a teremtés kezdetén volt– azért adta oda Magát, hogy a teremtés megfelelően menjen végbe. Az áldozatnak ezt az elvét láthatjuk a kezdetekben és a végén. Azt mondhatjuk tehát, hogy nem csupán a megváltás isteni tett, hanem a kezdet is.

’Jó, ez mind nagyon szép, most bővítettük a tudásunk a keresztre feszített Jézusról, a végén és az elején meghozott áldozatról. Látjuk hát a párhuzamokat a különböző vallási hagyományok között – ez nagyon szép: az áldozat Istennek való, most már megértettük. A Jóisten keresztény fia az életét áldozta fel, a hindu Isten pedig Önnön Magát – az egyik a teremtés végén, a másik a kezdetén. Ez már az Ő dolguk; boldogan élhetünk.’

S mi van a mi áldozatunkkal? Hogyan áldozzuk fel önnön magunkat? Ha a mi Istenünk kész odaadni Önmagát, akkor mit tegyünk mi? Sokan akarják a munka gyümölcseit élvezni, vagy mások áldozatát, de nagyon kevesen készek arra, hogy áldozatot hozzanak. Mindannyian szeretnénk élvezni a feltámadást, de ne feledjétek el azt sem, mi történt két nappal előtte! Halál nélkül nincsen születés! Keresztre feszítés nélkül nincsen feltámadás, de azt is mondhatjuk, hogy feltámadás nélkül nincsen keresztre feszítés sem! Érzitek a két kifejezés közötti különbséget? Pedig csupán a szavak sorrendje változott. De késznek kell lennünk egyéni áldozatainkat hasonló mentalitásban meghozni, hogy elnyerjük a feltámadás boldogságát, az örök élet boldogságát.

A kereszt meghívás az örök életre, arról szól, hogy ’a halál nem létezik, az élet győzedelmeskedett a halálon.’ Ha a kezdetek isteni áldozatán meditáltok, az ismét arról szól, hogy ’csupán a létezés létezik, a nem-létezés nem létezik.’ Az üzenet ugyanaz, s ha készen állunk egy ilyen intenzív áldozatra, ha készen állunk életünket az egész világ vagy a következő teremtés javának szentelni, vagy ha készek vagyunk életünket mások bűneinek megváltásáért feláldozni, akkor elérhetjük az örök életet vagy a feltámadást. Tehát ha az örök életet szeretnénk élvezni, akkor egy kis áldozatot kell hoznunk. Egyetlen élet az örökkévalóságért- az nem nagy ügy.

S ha készen álltok erre, akkor fog eljönni az átalakulás, a transzformáció. Ebben a dalban[1] a legfontosabb versszak az, hogy „Szíved mindig az Úr Góvinda pihenőhelye, az Úr Góvinda pedig azt mondja: „A vaisnavák a szívemben laknak.”

Látjátok, a kereszt a szívcsakrára mutat, ez az a fontos gázló, amin átkelhettek a folyón. Itt vannak a titkok, itt van az áttörés módja! Az Úr a tiszta szívekben lakozik, Krsna ott van a vaisnavák szívében, s ami még nagyobb misztérium: a tiszta vaisnavák szintén ott vannak Krsna szívében. Tehát szívében mindegyikük magához öleli a másikat, ezért áll ez a Gítában: „Minden lény bennem van, de én nem vagyok Bennük. És mégsem nyugszik Bennem minden teremtett[2]. Tehát a szívetekben ott van Krsna, és Ti is ott vagytok az Ő szívében – ez tehát a szívek találkozása! Hogy jussunk át ezen a csatornán: Az örök élet szent mantrájának éneklésével: Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré

[1] éi-báró karuná kóró

[2] Bhagavad-gítá 9.4-5.

(Szvámí Tírtha 2013 májusában, Szófiában elhangzott esti tanításából)

Húsvét áldott napján jöttünk össze, hogy az élet győzelmét ünnepeljük a halál felett. Beszéljünk erről egy kicsit? Úgy vélem, hogy ez fontos, mert a halál valójában nem létezik. Bár néha nagyon félelmetesnek és valóságosnak tűnik, de igazából nem létezik. Mi nem a halálban hiszünk, mi az életben hiszünk. Az élet, az örök élet elve szolgál számunkra iránymutatásul. Ehhez képest semmi más nem lényeges. Először mélyen meg kell értenünk, hogy örök lelkek vagyunk, a Legfelsőbb energiájának elkülönült, egyéni részecskéi. S ahogy Istent nem kötik korlátok és örök, mi ebből a szempontból osztozunk a tulajdonságain. Mi is örökké létezünk, de a mi erőnk és a mi kiterjedésünk korlátok között mozog. S sajnos egy rendkívül nehéz korban élünk – a hanyatlás korában. Tehát még ezek a csekély képességeink is fogyatkoznak. Azelőtt az embereknek szélesebb és mélyebb volt a megértésük, ma azonban nagyon gyenge és nagyon sekélyes a felfogásunk. Még azt is elfelejtjük, hogy örök lelkek vagyunk. Ennél fogva az első lépés a lelki utunkon az, hogy ráébredünk: nem vagyunk mulandóak, nem változunk. Ami változik, az csak a felszín, mélyen legbelül maradandóak és örökkévalóak vagyunk.

Erre mondhatjátok, hogy:’Hogyan tudom megváltoztatni a jellememet? Hogy tudok megszabadulni a rossz szokásaimtól? – ha nincs változás.’ Nem; csak fel kell elevenítenünk az eredeti, alapvető lét- és tudatállapotunkat. Először mélyrehatóan és alaposan meg kell értenünk, hogy örökkévalóak vagyunk. Másodjára meg kell békítenünk az értelmünket – mivel állandóan különféle intellektuális hatások zavarnak meg bennünket. Azonban még ha nagyon rátermettekké is válunk szellemi tekintetben, az nem a lélek boldogsága. Ezért végül meg kell találnunk szívünk és lelkünk boldogságát.

Tehát a hanyatlás korában élünk, s a mai áldott napon egy, a művészet történetéből vett példával szeretném nektek illusztrálni ezt a hanyatlást Mi a kereszténység fő szimbóluma?

Válasz: A kereszt.

Szvámí Tírtha: Helyes. S üres ez a kereszt? Van valaki a kereszten, ugye? Tehát a kereszténység fő szimbóluma a feszület – Jézus a kereszten. Nem tudom, hogy van ez a pravoszláv ikonográfiában, de ha megvizsgáljuk a nyugati keresztény feszületeket, a korai századokban a megfeszített Jézust mosolygó arccal ábrázolják. Az arca nem megtört, nem a totális fájdalom és szenvedés jeleit mutatja, nem – boldog, örömteli hangulatban van. Hogy van ez – a keresztrefeszítés vidám esemény lenne? Ha elképzeled, hogy téged feszítenek keresztre – az azért nem tűnik olyan könnyűnek. De mi volt a szimbólum a kezdeti időkben? A mosolygó arcú Úr Jézus a kereszten, s a kereszt metszéspontja melyik csakra helyére esett? Oda, ahol a szívcsakra van. Tehát a megfeszített Úr, Isten fia ezt hirdeti:”Nyitva áll a szívem számotokra. Kérlek, jöjjetek, az örök életre akarlak ölelni benneteket! Ezért volt boldog – mivel készen állt szolgálni mindazokat, akik készek voltak követni Őt.

Aztán telnek-múlnak az évszázadok, és fokozatosan azt látjuk, hogy Jézus egyre lejjebb csúszik a szívcsakra helyétől. Ma Jézus függ a kereszten, s a kereszt metszéspontja már nem is a koronacsakrájánál van, hanem a feje fölött. Ez mutatja az emberek megértésének a hanyatlását. A feltámadás boldogsága helyett, ma csak a szenvedést látják. Nyomon követhető a szimbólum átalakulása: a kereszt eleinte meghívás volt az örök életre, ma meg a teljes megsemmisülés félelmetes emlékeztető jele. Látszik a különbség?

De mi a vaisnavák legfőbb szimbóluma? Olyan sok van, hogy nehéz egyet kiemelni, de mondjuk a táncoló Maháprabhu vagy a fuvolázó Krsna. Nagyon sok boldog szimbólum van a mi tradíciónkban. Kérlek benneteket, hogy vigyázzatok, nehogy a boldog szimbólumok félelmetes emlékeztető jelekké váljanak!

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krpadhám kérdése: Van szimbolikus jelentése Hiranjakasipu és Nrszinhadév történetének, amely a szádhanánkat segítené?

Szvámí Tírtha: Igen. A régi időkben a démonok rajtunk kívül voltak, oly hatalmasak, hogy a Jóistennek kellett eljönnie és végeznie velük. Ma éppen a fordítottja áll fenn: van néhány rajtunk kívül álló ellentétes erő, ám a démonok inkább belül találhatóak, éppen ezért ebben a korszakban a Legfelsőbb Úr nem az éles körmű, a beleket vérben áztató alakjában, hanem gyönyörű formájában, Arany Avatarként jelenik meg, mégis készen állva a démoni tendenciák megfékezésére. Máskülönben nagyon is szelíd, de ezúttal a belső ellenségekkel segít megküzdeni.

Kérdés: Úgy tűnik, a Jóisten Önnön magát változtatta démonná azért, hogy megöljön egy démont. Mi a különbség e két démon között – a jó és a rossz között? A motivációik tisztasága?

Szvámí Tírtha: Hát, bár a forma nagyon is ijesztő, mégsem nevezném ezt ’démoninak’ – ez isteni, de abban igazad van, hogy a külső forma félelemkeltő és erőszakos. Ezek az erők néha mégis arra használhatók, hogy megvédjék a dharmát – ez tehát Krsna különleges tulajdonsága, és a bhakták védelmező Istenként imádják Őt. Mi viszont fogalmazhatunk úgy, hogy különböző oltalomra, különböző védelmekre van szükség. Akiknek egyfajta harcos szellemük van, azok Nrszinhánál kereshetnek menedéket, de, akik raszikus típusúak, ők Girirádzsnál nyerhetnek oltalmat. Ez a tulajdonság sokkal szelídebb módon mutatja meg Krsna tanítványait oltalmazó erejét.

Megjegyzés: Ez talán a büszkeség miatt lehet, s mivel ennek a démonnak túl nagy volt a büszkesége, ezért nem volt számára elegendő a szelídebb mód?

Szvámí Tírtha: Igen – mivel erőszakos volt, a válasz is erőszakos módon érkezett, a Jóisten a kérdésednek megfelelően fog válaszolni.

Lílávatár kérdése: Említetted, hogy a démonok a mi bensőnkben lakoznak. Ha Nrszinhadévhez fohászkodunk, hogy jöjjön el, és segítsen nekünk megszabadulni a démonainktól, vajon azzal nem kockáztatjuk azt, hogy fizikai testünket is tönkreteszi mialatt megöli a bennünk lakozó démonokat?

Szvámí Tírtha: Mondtam én egy szóval is, hogy Nrszinhadévhez fohászkodjatok? Azt mondtam, hogy most Maháprabhu száll alá, Ő az Arany Avatár, nem a Véres Avatár. Ezt vegyétek komolyan, hiszen a hittestvéreimtől azt tanultam, hogy Nrszinhadév védelme nagyon erőszakos, tehát vigyázzatok ezzel!

És mi Csaitanja Maháprabhu fegyvere? Nrszinhadévnek ott voltak a körmei, a fogai, és az ereje mint fegyver. Visnunak is különböző fegyverei vannak – a buzogány és a diszkosz…. Maháprabhu? Az ő kezei az ég felé mutatnak – vajon ilyenkor milyen fegyvert lehet használni? Semmilyent. Az Ő fegyvere a szent név, egy kis tánc és a mahá-praszádam – ez a legjobb módja manapság a belső démonok kiirtásának, és ez nem csupán az ősi tradíció felhígított változata! Hiszen ha az ég felé emelt kezekkel a magasba szökkenve az oltár előtt énekeltek, az összes rossz érzelmetek és gondolatotok kisöprődik! Ez tehát egy nagyon különleges jógatechnika, amely aktiválja a szervezetet azért, hogy megtisztítsa. A mahá-praszádam pedig belülről tisztít, a testünkbe juttatja be a spirituális energiát – e módon tisztítja majd az elmét, amely a negatív gondolatok székhelye. Nem is szólva a szent névről, amelynek a legerőteljesebb a tisztító ereje!

Ezek tehát nagyon hathatós módszerek, hatékonyan lehet velük megküzdeni az ellenséggel, ha megfelelően használjuk őket. S mi a helyes használat? A szolgálat. Tehát nem ’használnunk’ kell a szent nevet, a mahá-praszádamot, a táncot, hanem szolgálnunk és tisztelnünk, és akkor minden jótékony hatásuk ránk száll majd. Ez egy tudomány.

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Az Úr Nrszinhadév buzogányának utolsó csapásával megállította Hiranjakasiput. Az összes félisten, akit HIranjakasipu kiűzött Szvargából (a mennyből)) összesereglett és egy rejtekhelyről kezdte el figyelni a harcot. Akárcsak Garuda, aki néha eljátszadozik egy kígyóval, mielőtt megöli, hagyva hogy elmeneküljön a szájából, majd újra megragadja – az Úr Nrszinha is hagyta, hogy a démon megszökjön kezei közül, s ez félelemmel töltötte el a félisteneket. A hatalmas aszura, azt gondolván, hogy az Úr Nrszinha fél tőle, szusszanásnyi szünetet tartott a harc közepette, majd újult energiával karddal és lándzsával támadt Rá. Senki sem képes Srí Harinak ellenállni. Nárájan Nrszinha alakjában Hiranjakasipu felé fordult, aki hangosan felnevetett. Ennek a démonnak hatalmában állt az égen úgy mozogni, mintha csak a földön lenne, ám az Úr megkaparintotta, akárcsak egy kígyó kap el egy egeret. Pusztán a körmei segítségével, vagyis fegyver használata nélkül Az Úr szétmarcangolta Hiranjakasipu testét. Mindez alkonyatkor történt, napnyugtakor – sem nem nappal, sem nem éjszaka. A gyülekezési csarnok közepén történt, sem nem kint, sem nem bent; az ölében tartotta őt, amely pedig sem nem az ég, sem nem a föld.”[1] Ezen áldásokat kérte Hiranjakasipu – „hogy senki se tudjon megölni engem sem bent, sem kint, sem az égen, sem a földön, sem állat, sem semmi…” Ám elfeledkezett Krsnáról, Visnuról, és arról hogy Ő bármely formában megjelenhet, kijátszva a démonok összes trükkjét.

Most pedig egy nagyon eleven leírás következik: “Ezután hozzálátott kibelezni a démont, majd beleivel körbetekerte Magát úgy, hogy hófehér szőrét teljesen vér áztatta. Nrszinha eme sokkarú és rémes tekintetű formája különösen ijesztőnek tűnt. Végül az Úr kitépte Hiranjakasipu szívét a mellkasából, majd odafordult a démonok ezreihez, akik sok-sok fegyverrel azért siettek oda, hogy harcoljanak Vele, és csupán a körmeit használva megölte őket.” A küldetés tehát teljesítve.

„Hogy kifejezésre juttassa egy a legyőzött ellenség trónjára lépő király győzedelmes viselkedését, az Úr elfoglalta Hiranjakasipu trónját. Nrszinhadév mély szeretetet érzett szolgája, Vaikuntha kapuőre iránt, aki egy átok miatt démoni testet öltött. Az Úr felszabadította Hiranjakasiput azáltal, hogy megölte őt, hiszen mindenki, aki az Úr saját keze által vész el, eléri az üdvösséget. Az Úr a gyűlésteremben ült trónján, arca még mindig ijesztő és haragos volt. Senkinek sem volt bátorsága hozzá, hogy szolgálatait felajánlva megközelítse Őt. Hiranjakasipu mindhárom világnak terhére volt. Most, hogy Nrszinha véget vetett démoni életének, a félistenek feleségei személyesen hullattak virágesőt Szvargából Nriszinhadévre. Az Úr haragját enyhítendő, anélkül, hogy túl közel kerültek volna Hozzá, valamennyi szolgája és bhaktája (mint Brahmá, Indra, Mahádév, a rsik, stb) fohászok felajánlásába kezdett.

Ez volt tehát Visnu ellenlábasának szomorú története. Jobb hát, ha Isten szerető szolgái leszünk. Tudjuk, hogy ez a forma nagyon ijesztő az Úr ellenségei számára, és nagyon kedves a bhaktái számára. Ezért ajánlatos a Legfelsőbb Úr kegyéért és védelméért fohászkodni bármily módon, bármely formájához, amely inspirál benneteket. Tudjátok, hogy Krsnának két jellegzetessége van: Dínabandhu (az elesettek barátja), tehát mindenki meghívott, ám ha megértjük, hogy Krsna Bhaktavatszala „a bhakták védelmezője” is, akkor az bennünket is inspirál rá, hogy előlépjünk. Változtassuk meg a helyzetünket, s elesett lelkek helyett legyünk a Legfelsőbb bhaktái! Ez ennek a történetnek az egyszerű tanulsága: legyetek jó bhakták, és védelemben részesültök! A történet legeslegvége pedig mindig pozitív.

[1] B.B. Tírtha Mahárádzs Prahlád szent élete c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

 „Az Úr Srí Hari hallotta szolgájának, Prahládnak a szavait. Mivel Ő mindenütt ott van, saját csodálatos formájában, Nrszinha képében jelent meg az oszlopban, hogy nyomatékot adjon szolgája állításának. Ez az ijesztő forma – sem nem állati, sem nem emberi – azonnal nekiállt valamennyi démon elpusztításának. Az Úr nem kívánta kompromittálni Brahmá szavait, aki szintén az Ő szolgája, hiszen Brahmá megígérte, hogy Hiranjakasiput sem ember sem állat, sem egyéb, Brahmá által teremtett lény nem ölheti meg sem kint, sem bent, semmilyen fegyver által. Az Úr egyben a saját ígéretéhez is tartani akarta magát „Hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”[1], valamint Nárada Muni szavait is támogatta ezzel, aki azt mondta, hogy Prahlád Ananta bhaktája, ezért nem lehet őt meggyilkolni. Mindezen okokra tekintettel jelent meg az Úr Nrszinha.

Bár az oszlop belsejéből jelent meg, a Jóisten nem egy teremtmény.

Hiranjakasipu látta ezt a bámulatos formát, ám nem látta meg a Jóistent. Számára ez nem a Jóisten volt, hanem egy fantasztikus élőlény – félig ember (nri) és félig oroszlán (sinha). Ahhoz, hogy valamit a valódi fényében lássunk, szükséges a megfelelő tulajdonságok birtoklása is, máskülönben az ember nem lesz képes látni, még akkor sem, ha egy adott tárgy pontosan a szeme előtt van. Az Úr önmagában is tökéletes és önmegvalósult. Amint a napot is csupán a fényén keresztül lehetséges meglátnunk, úgy az Urat magát is csupán az Ő kegyéből lehet megpillantani, nem másként. Kizárólag egy odaadó, meghódolt lélek képes meglátni a Jóistent, míg a nem meghódolt ostoba emberek örökké képtelenek lesznek megérteni Őt.

Srí Hari a legnagyobb és leghatalmasabb varázsló, Ő bármely formát felvehet. Ha eldönti, hogy meggyilkol valakit, senki sem tud ellenállni határtalan erejének. Azonban Nrsinha bámulatos formáját látva Hiranjakasipu még mindig úgy vélte, van némi esélye legyőzni Őt, és buzogányát suhogtatva, üvöltve és mennydörögve nekirontott az Úrnak. Mint egy légy, mely beleesik a tűzbe, Hiranjakasipu eltűnt a vakító fényben, majd az Úr Nrsmha testéből áradt. Semmi kétségünk nem lehet a Bhágavatam e leírásával kapcsolatban, mivel a Legfelsőbb Úr legfelsőbb hatalma révén bármit képes megtenni. A teremtés kezdetén a mélységes sötétséget is a saját hatalma által pusztítja el a Jóisten, ezért nem meglepő, hogy a sötét démon könnyen el tud tűnni Srí Hari tiszta szattvikus fényében.

Óriási dühvel és erővel Hiranjakasipu bunkósbotjával támadt az Úr Nrsinhára, ám az Úr a saját buzogányával oly könnyedén válaszolt, ahogyan Garuda elnyel egy hatalmas kígyót. A bunkósbot vagy a buzogány egyfajta nehéz fegyver, általában vasból készítik, és a bottal való harc tényleg veszélyes párbaj. A félistenek közül Visnu a legnagyobb buzogányharcos.

A Váju-purána elmagyarázza az Úr botjának eredetét. Élt egyszer egy Gada nevű nagyon tüzes és veszélyes démon, akinek csontjai keményebbek és erősebbek voltak bármely fegyvernél. Nagy zavart okozott a félistenek körében, így Brahmá elment hozzá, és elkérte csontjait adományként. Később egy buzogányt készítettek Gada csontjaiból, melyet Visnunak ajánlottak fel. Erről kapta az Úr a Gadádhara nevet. [2]

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 9.31.

[2] B.B. Tírtha Mahárádzs Prahlád szent élete c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi tanítása, Szófia) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Múltkori beszélgetésünket azzal zártuk, hogy “az Úr Góvinda tiszta bhaktái látják a Jóisten jelenlétét valamennyi élőlényben, s ez a legfelsőbb cél, amit ezen a világon az emberek számára az összes szentírás javasol.

A daitják fiai elfogadták Prahlád útmutatásait és nagyra becsülték őket, ezáltal elutasítva, amit démonikus tanítóik, Sanda és Amarka tanítottak nekik. Prahláddal való társulásuknak köszönhetően a fiatal daitják szilárdan elkötelezetté váltak a Visnu iránti hitükben, míg tanáraik megrettenve az események ilyetén fordulatától, felkeresték Hiranjakasiput, hogy elmagyarázzák neki, mi történt. A rossz híreket hallva Hiranjakasiput iszonyatos düh öntötte el, egész testében remegve elhatározta, hogy személyesen vet véget Prahlád életének. Eltaposott kígyóként sziszegve Hiranjakasipu dörgedelmes hangon sértegette Prahládot, azt kiabálva, hogy a fiúnak még csak arra sincs joga, hogy megszólítsa őt. Prahlád nagyon alázatosan, összekulcsolt kezekkel állt Hiranjakasipu előtt, míg a király ádáz pillantásokat vetve rá kegyetlen szavakat vágott a fejéhez „Te arrogáns, ostoba fiú, családod elpusztítója! De átokfajzat, hogy merészeled nem tisztelni a parancsaimat! Te idióta, elküldelek a halál urának, Jamarádzsnak a lakhelyére, most azonnal! Ó, te buta gyerek, a világ valamennyi királya beleremeg, ha haragosnak látnak engem. Honnét veszed ezt az erőt, hogy nem fog el a félelem előttem?” Prahlád így felelt „Ó, király, Ez az erő, melyet említettél, nem csupán az enyém, hanem a tiéd is. Ez ugyanaz az erő, mely valamennyi élőlényt fenntartja, Brahmától kezdve, és beleértve az összes teremtményt, aki az uralma alatt áll, akár a földön, akár a vízben, magasan vagy alacsonyan él. Ő az egyetlen legfelsőbb irányító, az örök idő és a halál is. Ő az érzékek ereje, az elme ereje, a test ereje és az érzékszervek lelke, a gunák ura, határtalan, és bárkit képes meghódítani. Ez a Legfelsőbb Úr e világ teremtője és elpusztítója. Kérlek, add fel démoni természetedet és dualista nézetedet, mi szerint az emberek vagy a barátaink, vagy az ellenségeink. Mindenkit egyenlőnek kell tekintened, mivel a mi nagy és egyetlen ellenségünk a fegyelmezetlen elme. Ezen kívül nincsen más ellenségünk. Akik másokra egyenlő látásmóddal tekintenek, azok a legjobbak az Úr imádói között. Régen az olyasfajta ostoba emberek, mint te, szintén a fegyelmezetlen elme zaklatásait szenvedték el. A kéjvágy, a düh, az illúzió, a kapzsiság, az őrültség és az irigység azok a tolvajok, melyek mindent elcsennek a szerencsétlen lélektől. Ezek meghódítása nélkül hogyan is gondolhatnánk, hogy meghódítottuk a világot? Egy olyan szádhunak, aki egyenlő látásmóddal bír és tökéletesen fegyelmezett az elméje, nem lehet ellensége.

Prahlád beszédén felbőszülve Hiranjakasipu ezt kiabálta: „Te idióta, hogy merészelsz ellenem szegülni, és inzultálni engem? Sértegetsz engem, azt gondolva, hogy valamennyi ellenségedet legyőzted? Én határozottan azt látom, hogy eljött a halálod, hiszen a halál órájában az emberek elveszítik az eszüket, és elkezdenek félrebeszélni, minden értelem nélkül. Ó, te szerencsétlen nyomorult, ki a világ ura rajtam kívül? Ha van ilyen Úr, hol van?” Prahlád így szólt: „Ő jelen van mindenhol.” Hiranjakasipu ismételten megkérdezte: „Ha így van, miért nem látom Őt ebben az oszlopban?“ Prahlád így felelt: „Én látom Őt.” „Ó, szóval Ő itt van ebben az oszlopban? Azonnal le fogom vágni az arrogáns fejedet – jöjjön Hari, a védelmeződ, és mentsen meg Téged!”

A dühtől elvakulva a hatalmas Hiranjakasipu kiabált és üvöltött mialatt görbe kardját suhogtatva felpattant trónjáról és hevesen rávágott az oszlopra. Ezután egy fülsiketítő hang jött az oszlopból. Brahmá és valamennyi félisten azt gondolta, hogy az univerzum burka repedt szét, és attól féltek, hogy bolygóik összeomolhatnak. A démonok vezére, Hiranjakasipu, akitől rettegett minden démon és király, meg akarta ölni a saját fiát, Prahládot, azonban ez a rettenetes hang elijesztette tervétől. Még hosszadalmas keresés után sem tudott meg-bizonyosodni róla, hogy vajon honnan eredt.”[1]

[1]  Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai tanításából)

Paramánanda: Az lenne a kérdésem, hogy hogyan oldjuk meg a lelki gyakorlatunkkal, főképpen a mantrázással kapcsolatos problémáinkat a leghatékonyabban? S hogyan emeljük a mantrázásunk minőségét?

Szvámí Tírtha: Mi volt az első rész?

Paramánanda: Hogyan kerekedjünk felül a mantrázásban felmerülő akadályokon, nehézségeken?

Szvámí Tírtha: Az mi? Én nem tapasztaltam semmiféle nehézséget a mantrázásban. Ezt, kérlek, magyarázzad el, nem értem!

Paramánanda: Néha nehéz…

Szvámí Tírtha: Nehéz? Ilyesmi nem létezik a mantrázásban. Egyszer Gurudév egy hasonló kérdést tett fel Sríla Srídhar Mahárádzsnak – ez az a kérdés volt, amit csak egy nyugatról származó valaki tesz fel – „Gurumahárádzs, mit tegyünk, ha az odaadás gyakorlata, rutinná válik, ha kiszárad?” Srídhar Mahárádzs ezt válaszolta: „Nem értem.” Gurudév megismételte a kérdést. Aztán újra megismételte. S aztán megértette, hogy ilyen nem létezik Srídhar Mahárádzs számára, ilyen, hogy a lelki élet száraz rutinná válik, nem létezik. Ez túl volt azon, amit meg tudott érteni, ilyet nem tudott elképzelni.

Tehát Srídhar Mahárádzs példáját követve, neked is nehéz lesz elmagyarázni nekem a mantrázás nehézségeit. De azért egy nehézség lehetséges a mantrázásban – az hogy nem figyelünk oda eléggé. Amikor a mahámantrát háttérzajként használjuk, az nem fog segíteni.

De ami a kérdésed második felét illeti – hogyan lehet javítani a mantrázásunk minőségén – az nagyon fontos. Ha azokat szolgáljuk, akik helyesen mantráznak – ez a legjobb mód rá, bár igen kifinomult.

Dragi kérdése: Az erőfeszítéseink végeredménye az erőfeszítéseinktől vagy Krsna akaratától függ?

Szvámí Tírtha: Azt mondanám, hogy mindkettőtől. Krsna persze meg tud téged megmenteni a vonakodásod ellenére is, de könnyebb Neki, ha te ’igent’ mondasz. Mivel a bhakti egy alászálló folyamat, minden föntről jön, de ha mi szépen csináljuk, akkor ez segít abban, hogy gyorsabban menjen végbe a folyamat. Az Úr és a guru kegye ülteti el a bhakti magját a bhakta szívében. Tehát azt mondhatjuk, hogy tőlük függ. S mi a mi kötelességünk? A mi kötelességünk a kertünk művelése. Akkor a mag szépen fog növekedni.

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, szófiai tanításának részlete)

Hajagríva kérdése: Prahlád történetének egyik részében Jamarádzs Hiranjáksa özvegyeinek ad tanácsot, ott azt látjuk, hogy Hiranjakasipu tökéletesen érti a filozófiát, hogy ő nem a test, de valójában nincs tisztában vele. Hogyan ismerjük fel a gyakorlatban, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel?

Szvámí Tírtha: Nagyon könnyű, kerüld el, hogy rossz sofőrök autójában utazz! Hiszen ha valaki rossz sofőr, akkor neked utasként halálfélelmed van, félsz a balesettől, és ez növeli a testtudatodat.

De tudjátok, hogy valamennyi ‘hogyan’ kérdésre egy a válasz. Vagyis hogyan ismerjük fel, hogy nem vagyok azonos a testemmel? Dzsapázz többet!

Ám nem akarom ezt kifogásként használni. Nos, lassan-lassan, az anartháinkkal szembenézve, tisztítva magunkat, és közelebb kerülve végső átman-identitásunkhoz az anyagi tudatosságnak el kell tűnnie. Könnyű mondani, hogy ‘nem a test vagyunk’, ám gyakorlatilag a jelen helyzetben a test az egyetlen eszköz, amellyel bármi külső dologgal kapcsolatba kerülhetünk. A Gítát a kezeddel tudod megfogni, a szemeddel tudod elolvasni, az agyaddal megérteni, ugye? A test tehát nagyon is fontos.

A test szükségletekkel van teli, a test egy biológiai szerkezet. Ahhoz, hogy szépen működjön, etetnünk kell, némi alvásra is szüksége van, és néha egy kis élvezetre, hiszen másként nem fog működni. Egy autóhoz lehetne hasonlítani – üzemanyag nélkül használhatatlan. Tehát erről az eszközről, ami nekünk adatott ugyanúgy, mint egy autóról, gondoskodnunk kell annak érdekében, hogy célunkat elérjük. A test nem egy imádandó tárgy, de mégis egy olyan eszköz, amit felhasználhatunk lelki céljaink eléréséhez.

Az ember olyan, mint egy kentaur. A kentaur egyik része emberi, hátsó fele állati – ugyanilyenek vagyunk. Van néhány nagyon alapvető biológiai, állati ösztönünk, és van egy elülső részünk egy kis aggyal, ezzel a résszel képesek vagyunk az égre nézni. A hátsó, állati felünk nem tud az égre felnézni, de mégis jön velünk. Mit tegyünk? Ha a testünket lelki céljaink elérésének eszközeként szépen lefoglaljuk, az segíteni fog.

            A testünk által vagyunk kondicionálva, ezért bhaktaként nagyon ajánlatos elemezni magunkat, és megtalálni valódi identitásunkat. Egyszer és mindenkorra meg kell értenünk, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel, ott van ugyan a test, de mi különbözünk tőle. Tehát a lelki fejlődés két fázisa közül az első a tudatos identitás tetten érése, de még az is nehéz. Ám a második még nehezebb, mivel e meglelt tudatos identitást oda is kell szentelnünk, le kell tennünk az Úr lótuszlábaihoz. Ez tehát a két szakasz: ellenőrizni magatokat, létezésetek mesterévé válni, majd átadni magatokat a Legfelsőbbnek.

Szerintem elméletben mindannyian egyetértünk abban, hogy ’Igen, nem a test vagyok!’ Ám amikor a reggelid hiányzik, bekapcsol a vészjelzés, és a test jelzi: ’Én is itt vagyok!’ Hogy lesz ebből felismerés? Először törekedjetek az elméleti megértésre, majd cselekedjetek ennek megfelelően – ám ez a mechanikus folyamat. Ha közvetlenül felismerjük, hogy „A Legfelsőbbhöz tartozom, csitkana vagyok, az isteni fény, az isteni tudatosság parányi része” – akkor ez a forradalmi út, a közvetlen út. Mantrázással, a ránk bízott összes más szolgálat ellátásával lassan-lassan az anyagi tudatosságnak ezek a rétegei is eltűnnek.

(Szvámí Tírtha 2012. májusi tanítása, Szófia) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Prahlád tehát tanította osztálytársait, rámutatva arra, hogy az idő és az emberi élet nagyon értékes, s végül hangsúlyozva, hogy Visnu, a Legfelsőbb szolgálata minden másnál sokkal fontosabb.

A végén a démonfiúk csodálkozva hallották, hogy Prahlád Nárada tanítványa, mert amikor meg akarták tudni, hogy: “Honnét származik a tudásod?” Prahlád így válaszolt: “Náradától tanultam.” “Hogyan? Az hogyan lehetséges?! Nem is találkoztál vele!” Ám mialatt Prahlád édesanyja méhében volt, édesanyja találkozott Nárada Munival, így, mondhatni, Prahlád már megszületése előtt tanításban részesült.

Kedves édesanyák, vigyázzatok! Amikor egy új életet hordoztok a szívetek alatt, ne legyetek mérgesek, legyetek nagyon-nagyon tudatosak, hiszen kommunikáció folyik köztetek és a gyermeketek között. Bármit is tesztek, bármit is gondoltok, bármit is hallotok, mindaz a magzatotokhoz is eljut. Jó nevelést adhattok a jövendő fiatoknak vagy lányotoknak. Például ha már gyermek van a méhetekben, és egyfolytában veszekedtek a férjetekkel, akkor ez az, amit tanítotok a kicsinek. És amikor a kislány megérkezik, ez lesz a természete – a veszekedés. Ez lehetséges. De ha a Bhagavad-gítát olvassátok, akkor a gyermek az odaadás tudományának szakértőjévé válhat. De vigyázzatok, mert ha ő egy nagy lélek, és ti hibát vétetek a Bhágavatam vagy a Gítá olvasása közben, akkor lehet, hogy kaptok belülről egy rúgást.

Ez tényleg működik – van lehetőség befolyásolni a méhben lévő gyermeket, kommunikálni vele, vagy bizonyos dolgokat megtanítani neki, mivel ő már tudatos. Az élet a fogantatás pillanatában kezdődik, tehát egy tudatos lény létezik a testen belül. Ezért új gyermekeket hozni a Földre hatalmas szolgálat.

Végül Prahlád levonta a következtetést: „A Jóistehnez vezető odaadás útján faj vagy kaszt alapján nincsen semmilyen megkülönböztetés. A jaksák, ráksaszák, a nők, a súdrák, a tehénpásztorok s még a bűnözők is, az állatok és madarak mind-mind alkalmasak arra, hogy a Lord Acsjuta iránti odaadás nektárját megízleljék. Éppen ezért azt mondják, hogy Góvinda tiszta bhaktái valamennyi élőlényben látják a Jóisten jelenlétét. És ez a legfelsőbb cél, melyet a szentírások valamennyi élőlény számára követendőnek tartanak – mindenhol a Jóistent látni, és sosem feledkezni meg Őróla.”[1]

[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(Szvámí Tírtha 2012. májusi, Szófiában tartott előadásából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

“Egy napon a tanárok hazamentek, hogy valami munkát elvégezzenek, a fiúknak, akik így egyedül voltak, megadva a lehetőséget, hogy játékkal szórakoztassák magukat. Prahládot is hívták az osztálytársai, hogy játsszon velük, ám Prahlád, aki nagyon bölcs volt, mosolyogva, nagy szeretettel így válaszolt: „Kedves barátaim, kérlek, mondjátok el nekem, mi e világ célja!” Azoknak az ártatlan fiúknak még tiszta volt a szívük, nem szennyezte be a materialistákkal való kapcsolat, akik csupán az élvezethez és a fájdalomhoz kötődnek. Mivel szerették Prahládot és nagyon tisztelték, abbahagyták a játékot és köréje gyűltek. Körben ülve nagyon figyelmesen hallgatták szavait, s ekkor Prahlád így szólt: “Az értelmesek fiatal koruktól kezdve elszegődnek az Úr szolgálatába, mivel az emberi élet ritkán adatik meg. Az emberi születés ideiglenes, de rendkívül értékes.”[1]

Ez azt jelenti, hogy az Isten iránti elköteleződés nem függ a kortól. Ha fiatal vagy, meg tudod tenni, ha idős, akkor is meg tudod tenni. Bár ezeket a jellemzőket kifogásként használjuk: „Túl fiatal vagyok, nem tudok csatlakozni. Most már túl öreg vagyok, miért kellene csatlakoznom, nem tudok.” Mindig kifogásokkal élünk, de nem kellene elvesztegetni az időnket, hiszen az idő folyását nem tudjuk megváltoztatni, és egyetlen pillanatot sem tudunk visszahozni, vagyis helyesen kell bánnunk az idővel. Éppen ezért az emberi élet minden egyes perce rendkívül értékes.

„Ezután Prahlád így folytatta: „A Visnu lótuszlábaival való érintkezés azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Úr lótuszlábait szolgáljuk, ami valamennyi élőlény legmagasabb rendű kötelessége. Srí Visnu a szeretet legfőbb tárgya, a legfőbb irányító és valamennyi élőlény jóakarója és lelke. Srí Visnu lótuszlábainak megközelítése azt jelenti, hogy az odaadó szolgálat folyamatának négy alapérzelmét gyakoroljuk – ezek a semleges érzés, a szolgálatkészség, a barátság és a házastársi szeretet. Ezek közül bármelyik módszernek a követése bhágavata-dharmának, a Legfelsőbb iránti odaadásnak minősül.”

A következő vers így szól: “Ó, daitják gyermekei! Az érzékek kielégítésének öröme valamennyi létformában elérhető, még az állati és madártestben is. Ahogy szenvedésben is részünk van, még ha nem is keressük, az érzékek kielégítése ugyanúgy az előző karmánk szerint fog történni. Ezért e becses emberi élet megszerzése után nincs szükség rá, hogy az érzéki élvezetek kielégítésére törekedjetek, hiszen ezzel a szükségtelen erőfeszítéssel értékes idő veszik el. Lord Mukunda lótuszvirág lábainak odaadó szolgálatán keresztül sokkal nagyobb jótéteményekre tehetünk szert, mint amelyekhez az anyagi élvezeteken keresztül lehet hozzájutni. Az Úr Mukunda fogja számunkra megadni a felszabadulást az anyagi élet kötelékeiből, és ő fogja megadni az élet igazi örömét. Semmilyen más imádatra méltó személyiség sem képes megmenteni bennünket az élet és a halál karmaiból, emiatt az, aki intelligens, félni fogja az anyagi lét szenvedéseit és megérti, hogy az Úr iránti odaadás nélkül lezuhan helyzetéből. Más szavakkal, az Úr szolgálata nélkül nem lehet a nyomorúságból felszabadulni. Ha ezt helyesen megértettük, az embernek őszintén az emberi élet legfőbb jótéteményét kell követnie úgy, hogy már kora gyerekkorában elkötelezi magát az Úr szolgálatában, még mielőtt a betegségek, vagy az öregkor megtámadná.”

A további versek így szólnak: „Az emberi élet megközelítőleg száz évig tart, és e rövid élettartam alatt azok, akiket az érzékeik irányítanak, csupán ötven évet tudnak kihasználni ebből, mivel az éjszakáikat tudatlanság és mély álom fedi.” Alvás közben tehát nem tudjátok a testeteket élvezni. „A fennmaradó időből tíz év a gyerekkorban a megértés lehetősége nélkül telik, egy másik tíz év pedig játékkal és sporttal a serdülőkorban, majd az öregkorban az ember életének utolsó húsz évét betegen, visszavonulásban tölti. A maradék idő – csupán húsz vagy harminc év – általában az érzéki élvezetek hajszolásával és erős kötődések kialakításával telik, ami számtalan szenvedés forrása, és amelynek eredményeként a család és az otthon kötelékének mély illúziójában elveszik az egyén lelki önazonossága. Nem marad idő, arra, hogy a saját üdvünket keressük.”

Tehát ez a számítás azt mondja: egy száz éves élettartam alatt húsz évig alszunk, újabb húsz évig kisgyerekként tudatlanok vagyunk, és csak játszunk, majd a végén ismét van tíz- húsz év, amikor valamilyen fogyatékkal élünk – akkor mennyi marad? Nem sok, igaz? Van tíz jó évünk. Miért kellene ezt a tíz évet buta tevékenységekre vesztegetnünk?

Óvatosnak kell lennünk az idővel kapcsolatban. Hiszen az életeteknek abban az aktív periódusában meghatározhatjátok a jövőtöket – amit aztán később vagy megbántok, vagy élvezni fogtok. A cselekvésnek mindenképpen van eredménye. És a karma-phalát, cselekedeteink gyümölcseit meg fogjuk kapni. – akár szeretnétek, akár nem. Tehát óvatosnak kell lenni a cselekedeteinkkel!

(folytatása következik)

^[1] Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből