Sharanagati

 

Az imák meghallgattatnak. Egyetértetek ezzel? Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges az, hogy őszintén fohászkodunk és megtörténik – ez nagyon szokatlan! Ha hiszünk abban, hogy az anyagi világ a lelki égbolt visszatükröződése, olyan, mint egy tükörkép, akkor kell, hogy legyen kapcsolat e között a két valóság között. Az elsődleges kapcsolat a kivetítés – az igazi kivetíti a tükörképet. S feltételezhetjük az egyirányúságot e két valóság, a valódi és a tükrözött között; a tükörkép nem képes visszahatni az eredetire, mert az csupán egy kép. Épp úgy, mint az árnyék; az árnyék nem képes tükrözni az eredeti alakot. Tehát, ha egyirányúság van, hogyan lehet visszajelzést kapni az eredeti valóságból? Ha hiszünk és látjuk az ima működését és a hathatós eredményét, akkor ez határozott bizonyíték arra, hogy bár ez egy tükrözött valóság, lehetséges, hogy ebből a valóságból kapcsolatba kerüljünk az örök valósággal. 

Aztán ismét felmerül néhány kérdés: Ki az, aki imádkozik? Miért imádkozik? S ki az, aki meghallgatja? Szóval, ki imádkozik? 

Jasódá: A dzsíva.

Szvámí Tírtha: Bármelyik dzsíva?

Manydzsari: Aki szükséget szenved.

Szvámí Tírtha: Gyakorlatilag, akinek szüksége van rá: „Ó, Uram annyira szenvedek, kérlek, segíts nekem!” Általában azok fohászkodnak, akik szükséget szenvednek. Valaminek a hiányában nagyon erősen tudsz fohászkodni: „Szükségem van erre, szükségem van arra. Add meg nekem ezt, add meg nekem azt!” De szerény javaslatom az, hogy van egy másik alternatíva is, amikor megvan a kapcsolat és szükséged van a fohászkodásra, szükséged van arra, hogy megoszd Istennel a legbensőbb érzéseidet. Ez egy különleges ima. Ez nem egy olyan ima, amikor szükséged van valamire: „Kérlek segíts nekem!” hanem „Jöjj el, kérlek, mert annyira szeretlek!”

Jó, fohászkodnunk kell, mantráznunk kell, meditálnunk kell. De általában ki hallgatja meg az emberek imáit? 

Jasódá: Paramátmá?

Másvalaki: Guru?

Másvalaki: Krsna.

Manydzsari: Talán attól függ, hogy kihez fohászkodunk.

Szvámí Tírtha: Nagyon okos. Látom, megfertőződtél a perszonalista filozófiával. Senki sem mondta azt, hogy az ákása krónika hallgatja meg az imáidat vagy az univerzum információs háttere, a pszí mező – az éter új neve. Tehát van elképzelésünk róla, hogy ‘Ha személyként fohászkodom, akkor lennie kell egy másik személynek, aki meghallgatja’, igaz? Ez nagyon ésszerű. 

De néha nem tudjuk megfelelően irányítani a fohászainkat, hogy pontosan kihez fohászkodjunk. Azt mondjuk, hogy: „Jöjjön valaki!” Nem baj, az a hierarchia nagyon jól szervezett. Mert a fohászok néha nem helyénvalóak – valami hiba van bennük vagy valami rossz. De akkor mi történik? Mindezek a téves fohászok Szaraszvatí Dévíhez kerülnek helyesbítésre. S ez nemcsak a nyelvi hibák kijavítására vonatkozik, hanem még az átkokra is, vagy ha ökölcsapást is küldesz az égbe, ő átformálja a panaszt dicsőítéssé. Ez a lelki valóság védelmi rendszere – semmi rossz nem férkőzhet be oda. 

 

 

Kérdés: Ha valaki még nem kapott avatást, mi a helyzet a mantrázással? Hogyan mantrázzon, illetve mantrázzon-e egyáltalán vagy sem?

Szvámí Tírtha: Ez egy nagyon komoly téma. Miért? Mert a Szent Név az emberiség közös öröksége. Ez a juga-dharma vagyis ez a kor javasolt önmegvalósítási módszere. Mondhatjuk azt, hogy bárki is ki van zárva a felszabadulásból vagy a lelkiség lehetőségéből? 

Dzsíva gószvámí mégis elmagyarázza, hogy a juga kezdetekor a rsik, a munik előre látták ennek a kornak a nehézségeit, és a biztonság, a valódi és a megfelelő előrehaladás érdekében bizonyos intézményeket hoztak létre. Mindannyian tudjuk, hogy nincsenek szigorú és kötött szabályok a Szent Nevek zengésére vonatkozólag, ám ezek az intézmények hozzájárulnak a gyakorlat rossz befolyásoktól vagy korrupciótól történő megóvásához; és segíti is a gyakorlókat abban, hogy sikeresebbek legyenek az előrehaladásban. Az egyik ilyen intézmény a guru elv. S a mantrázásra adott áldás is ehhez az elvhez kapcsolódik. 

Tehát egyfajta értelemben azt mondhatjuk, hogy a Szent Név mindenki számára szabadon hozzáférhető; ugyanakkor tudnunk kell, hogy ha megkapjuk egy tiszta bhakta áldását, akkor az nagyon hatásos lesz. De mindig figyelembe kell vennünk a magasabb elvet: melyik a fontosabb – a mantrázás vagy bizonyos óvintézkedések betartása? 

Manydzsari: A mantrázás.

Szvámí Tírtha: Ez sokkal fontosabb! Egy dolog szükségeltetik – őszinte szív. Ha megvan ez az alapvető őszinteség, akkor folytathatod a lelki gyakorlataidat. De nagyon sokféle módja létezik a mantrázásnak. Ahogy előző nap kipróbáltuk – közösen, sorban ülve, másokkal együtt a nagy dzsapán mantrázunk. Vagy dzsapa-sétát teszel az erdőben. Vagy másokkal együtt énekelsz – ez is egyfajta mantrázás. Remélhetőleg a Szent Név elősegíti a fejlődést, hogy megértésre, magasabb és mélyebb megvalósításra jussunk. 

De úgy gondolom, hogy e bonyolult magyarázat alapján nem volt világos, hogy mi is a válaszom. A véleményem az, hogy: folytasd a mantrázást, mert az segíteni fogja a tisztánlátást, és hogy bebocsátást nyerjünk ezekbe a mélyebb megvalósításokba. Az őszinte emberek nem hibázhatnak. 

 

Egyszer beszélgettünk a tanítványokkal és kissé tovább vittük azt a kérdést, hogy vajon hogyan léphetünk be a tanítványi körbe – hogy térhet vissza a dzsíva, a lélek a lelki égboltra?  Született erre egy magyarázat, melynek alapja az volt, hogy Gólóka Vrndávanban kevés a férfierő – vagyis inkább a női erő, nem is a férfi. Hiszen Rádhárání megannyi gyönyörű virágfüzérrel próbálja meg elégedetté tenni Krsnát. Srímatí Rádhárání 64 transzcendentális tulajdonsága közül az egyik ilyen pedig az a képessége, mellyel gyönyörű virágdíszeket képes készíteni. S mivel különböző erdei virágokat szándékozik gyűjteni a szép virágfüzérekhez, majd Ő akarja megcsinálni azokat, s Ő kívánja elrendezni is őket, ám ehhez sok-sok segítőre van szüksége. De, amit ő észrevesz az az, hogy: ‘Nincs aki segítsen!’ Mindenki az imádott Isteni Párnak végzett különféle szolgálatokkal van elfoglalva. ‘Ő éppen a bételdiókat készíti elő; a másik táncot próbál; megint mások édességeket készítenek az esti találkához. Mindenki elfoglalt – nem találok itt egyetlen segítőt sem! ’Majdan, körülnézve így szólt Ő: ‘Ó! A Viradzsá folyó mögött van néhány dzsíva, lélek, invitáljuk meg őket! A tanítás után odajött hozzám egy panditzsí, és azt kérdezte: ‘Még sosem olvastam ezt a történetet a sásztrákban.’ Hát, mit is mondhatnék?

Létezik hát sok ismeretlen magyarázat arra, hogy miért lépünk be a bhakták körbe. Kérlek, sose feledjétek az isteni perspektívát! Vélhetjük úgy, hogy ez a mi saját jutalmunk, ‘ez az én megvalósításom, szeretem ezeket az alakokat, ezért én is csatlakozom a társaságukhoz. Szeretem ezt a tanítómestert, mert kékek a szemei, így hát csatlakozom a bhaktákhoz…’ Ám kérlek benneteket, ne feledkezzetek meg az isteni meghívásról! Bizonyára nyomós oknak kell lennie, amiért az egész életetek és az egész univerzum úgy rendeződött el, hogy találkozzatok a bhaktákkal. Ha Pátala-lókán születtetek volna, nem találkoznátok itt a bhaktákkal – a pokolban, a pokoli bolygókon nem találkoznátok ezekkel a bhaktákkal. Nyomós oknak kell hát lennie, amiért az odaadó szolgálatok e csoportjába invitáltak mindannyiunkat. Semmi sem történik ok nélkül. Gyökerek nélkül nem léteznek gyümölcsök.

Azonban volna egy szerény javaslatom: Ne gondolkozzatok túl sokat a múltotokon! Miért? Ha már találkoztatok a bhaktákkal, legyetek lelkileg boldogok, hiszen ez az invitálás a személyes síkra. 

Ezt most nagyon komolyan mondom nektek, hogy meg kell lelnünk azt az okot, miért tettek össze bennünket a bhakták e csoportjába. Vajon Krsna mit vár tőlünk – akár egyénenként, csoportként vagy misszióként? Vajon mi Krsna elvárása? Tudjátok, ha nekünk vannak elvárásaink, egy nagyon alapvető lelki elv fog működésbe lépni: az elvárás egyenlő a frusztrációval. Ezért elég bölcsnek kell lennünk: semmi elvárás – semmi frusztráció. Ha feltétel nélküli vagy, boldognak kell lenned, szupraszídati, tökéletesen boldog, ha pedig elvárásaid vannak, frusztrált leszel.

Mi legyen akkor a Jóisten elvárásaival? Vajon Ő is tudatában van ennek az elvnek, hogy semmi elvárás, semmi frusztráció? Ez egy összetett kérdés, s szerintem az emberiség már több ezerszer bebizonyította, hogy magukra tudják haragítani a Jóistent. Mégis azt mondják: minden csecsemő születése megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a Jóisten még nem adta fel az emberiségbe vetett hitét. Gyermekként születünk, ám néhányan egész életükben azok is maradnak. Tehát, kérlek benneteket, tegyetek eleget ennek az elvárásnak! Tegyétek Őt boldoggá. Ha valamely megmagyarázhatatlanul szerencsés helyzet folytán valahogyan találkozunk a bhaktákkal – maradjunk ott!

Manydzsari kérdése: Az előző magyarázatodra visszatérve: említetted, hogy Rádhárání új lelkeket is meghív, és utána azt mondtad, hogy Krsna is várja az új lelkeket. Az én kérdésem az, hogy Rádhá, vagy Krsna, vagy mindkettő, vagy nem tudjuk, hogy ki várja ezeket a lelkeket? Ez nagyon fontos a számomra.

Szvámí Tírtha: Akár Krsna, akár Rádhika invitál, akár mindketten, az mindenképpen szerencsés. Ha egyikük sem invitál titeket, az nagy szerencsétlenség. Tehát valamiképp nyissátok ki a fületeket, hogy meghalljátok ezt az isteni hívást! 

S ne feledjétek azt, amit egy másik alkalommal vitattunk meg a lelki alkímia három folyamatát: fekete, fehér és bíborszínű. Nigredo a fekete invitálás, albedo a fehér színű és rubedo a bíborvörös vagy arany színű invitálás. Mert valójában csak ezek a színek vannak jelen – fekete, fehér és aranyszínű. A vörös és az aranyszínű gyakorlatilag ugyanaz. Ez az a folyamat, amelynek ki kell tenni magunkat – vagy a Jóistenen keresztül, vagy az Istennőn keresztül, vagy Maháprabhun keresztül terjed ki az invitálás köre.

Máskülönben általában a lelkeknek vissza kell térniük az eredetükhöz – ez pedig a középső, a tataszthá helyzet, ám különleges kegy folytán – a rúpánuga által – feljebb is juthattok. Ha tehát van egy invitálás, válaszolnunk kell rá, s ez csak fohász útján lehetséges: fohászkodni a Legfelsőbb Úr áldásaiért, és hogy szolgálhassuk a szent neveket. Ez a legvégső válasz valamennyi kérdésünkre. Fohászkodjatok, hogy legyen áldás az életeteken, a lelki gyakorlataitokon! Kövessétek, folytassátok a hallás, mantrázás, emlékezés, szolgálat és barátkozás…. gyönyörűséges isteni folyamatát – s végül jussatok el a teljes önátadáshoz!

 

Kérdés: Vajon milyen indokokból lelhet rá valaki a bhakták társaságára, és hogyan lehet belépni? Mi a magyarázat? 

Szvámí Tírtha: A bhakti általában nagyon alapvető ugyanakkor nagyon emelkedett. Miért mondom, hogy alapvető? Mivel ez a végső nyelv, gyakorlatilag ez az egyetlen nyelv a Legfelsőbb körül. A legfelsőbb isteni körökben semmilyen egyéb módja nincs a kommunikációnak, mint az isteni szeretet. Éppen ezért nagyon természetes és nagyon alapvető. Vajon miért mondom, hogy nagyon egyedi, ugyanakkor különleges? Mert ebben a szavakkal átszőtt világban ezzel a szóval szoktunk leginkább visszaélni. 

E Legfelsőbbhöz fűződő szeretetteljes kapcsolat művelőit bhaktáknak nevezik. A lelki gyakorlatoknak korlátlan számú változata ismeretes. Néhányan azt mondják, ezek az ateizmus, az agnoszticizmus és a vallás. Viszont én azt mondom, csupán a vallás létezik. Miért? Mivel azoknak, akik az ateistákhoz hasonlóan meg akarják tagadni Isten létezését, először el kell ismerniük a Jóisten létezését mielőtt később meg akarják azt tagadni. Ily módon tehát az ateizmus is egyfajta hit – hit a Jóisten nem-létezésében.

Ám valamennyi különböző csoport, lelki és vallási folyamat fölött létezik egy nagyon különleges, igen speciális viszony, ez pedig a bhakti, a bhakti –jóga, ha úgy tetszik. A bhakti ez az odaadó szeretetteljes kötődés a Legfelsőbb Úrhoz, miközben a jóga ’kapcsolódás’-t jelent, e kapcsolat alapja tehát az érzelmi kötődés. Mivel csak nagyon kevés ember követi ezt az utat, nagyon oda kell erre figyelnünk – hiszen csak néhány kiválasztott követi.

Hogy léphetünk hát be a tanítványok körébe? Nagyon egyszerűen – csak beléptek! E kör nyitva áll, éppen ezért mondhatjuk, hogy ez nem is egy kör, ha nyitva van, ez nem egy kör, hiszen a kör mindig zárva van. Ám ez a kör egy különleges kör, ez nyitva van, ez a közelállók köre. S az ok, amiért az ember találkozhat a bhaktákkal a bhakti útján, az a mi jószerencsénk. Azok, akik szerencsések, rátalálnak, akik kevésbé szerencsések, azok pedig nem. Azok, akik még szerencsétlenebbek, még ha rá is találnak, nem csatlakoznak a folyamathoz. Mit tehetünk? Csupán fohászkodhatunk értük. Miért? Mert ők csupán egyetlen dolgot hagynak ki – az extázist.

Néhány tanítvány vette a fáradságot, készek voltak prédikálni, más emberekkel találkozni ahelyett, hogy csak élvezték volna a belső bhadzsanjukat. Valójában mi e bhakták áldozata miatt ülhetünk itt. Objektívan szemlélve a bhaktit azt mondhatjuk, hogy az odaadás gyakorlatával, a bhaktival az áldozatok útján találkozunk, valaki más áldozathozatalának köszönhetően.

E kérdésre tehát két válasz is létezik: az egyik a véletlen szerencse, a másik pedig más emberek áldozata. Mindazonáltal ha elméletben vizsgáljuk meg a kérdést, azt mondhatjuk, hogy néhány korábbi jámbor cselekedet következtében találkozhatunk a bhaktákkal – ezt hívják szukritinek.

Volt egy elég komoly problémám, egy fölöttébb elgondolkoztató téma: hogyan terjed az ateizmus? Miért? Mi az oka az ateizmus terjedésének? Hogy lehetséges az, hogy az emberek nem értik ezt a gyönyörű, valódi, vallásos kapcsolatot és az isteni valóságot – miért nem értik? Személy szerint nem voltam elégedett azzal az egyszerű állítással, hogy Kali-juga (Vaskor) van, ez pedig nem a hit korszaka. Mit sem szólva azokról az úgynevezett tudományos magyarázatokról, hogy vajon a vallás miért nem szükséges. A tudomány is próbálja magyarázni, de ez abszolút nem releváns (helytálló). A tudomány álláspontja szerint az anyag valamely ismeretlen módon állandóan a semmiből keletkezik – ez a létezés tudományos magyarázata. Miért tudományos? Ez egyfajta hit, nem tudjátok bizonyítani. E módon nem létezik releváns (helytálló) magyarázat arra, miért terjed a vallástalanság. Ekkor bukkantam rá Sríla Shrídhár Mahárádzs válaszára, aki azt állítja, hogy a vallástalanság azért terjed, mert az emberek nem rendelkeznek elég szukriti-vel. Nagyon degradálódott életet élnek, s ezért megértésük nem eléggé fejlett a magasabb igazságok megértésére. Tehát, ha nagyon degradálódott életet élünk, el fogjuk veszíteni a hitünket. Akkor hogy találkozzunk az igazi isteni folyamattal? Éljetek nagyon jámbor, nagyon minőségi életet!

Itt van egy másik magyarázat arra, hogyan találkozhatunk a bhaktákkal, vagy a bhaktival. Ám ha már találkoztunk, tegyünk is érte valamit! Mondhatjuk, hogy a bhakti, vagy az isteni szeretet a lélek végső funkciója, s nincs is egyéb hivatásunk ennél. Mégis megannyi egyéb tevékenység mellett kötelezzük el magunkat. 

 

 

 

Jasódá kérdése: Mit jelent a tökéletes szádhana illetve a szádhana tökéletessége? 

Szvámí Tírtha: Kezdjük a tökéletesség szádhanájával, mert ez az alap.  A tökéletesség szádhanája fájdalmas út, mert a tökéletesség eléréséhez valamennyi anarthától meg kell szabadulnunk – hőn dédelgetett ragaszkodásainktól. Az anartha azt jelenti, hogy ‘érték nélküli. A ‘sziddha-artha’ jelentése a ‘tökéletesség értéke’, az anartha jelentése pedig ‘érték nélküli’. Az ‘anartha-nivrtti jelenti azt a folyamatot, melynek során megszabadultok és megtisztítjátok magatokat valamennyi anarthától – ez pedig fájdalmas. 

Emlékezzetek csak valamennyi démonra – ők a tökéletesség szádhanáját gyakorolták, igaz? Hiranjakasipu testét hangyák megették! El tudjátok magatokat képzelni egy ilyen szádhanát gyakorolva? Mikor a testeteket hangyák emésztik? Ez kissé fájdalmas. 

Baladév: Egy kissé.

Szvámí Tírtha: Azonban ő képes volt az éltető erőit a csontjaiban keringetni –micsoda misztikus erő, ugye? Ti is szeretnétek valami misztikus erőhöz jutni? Nem hinném, hogy ez a csontjainkban keringetett prána a mi célunk, a mi sziddha- arthánk. Elmondhatjuk tehát, hogy még a tökéletesség szádhanájával is lehet démonikus módon visszaélni. 

Éppen ezért vizsgáljuk meg ezt a dolgot az ellenkező irányból, a megfordítás elve alapján – mi a szádhana tökéletessége? A szádhana, a szádhana-artha célja az, hogy szádhukká váljatok, szádhuvá tegyen benneteket. S vajon ki a szádhu Krsna szerint? „Azok, akik sok-sok élet után rájönnek, hogy én vagyok minden, minden ok oka, vászudéva szarvam iti.” [1]

Ezért hát meg kell találnunk a szádhana legmegfelelőbb módját, amely nagyon gyorsan átvisz bennünket az anyagi óceán másik partjára. „…gyorsan felszabadítom őket a születés és halál óceánjából.” [2]. S Maháprabhu óta gyakorlatilag valamennyi különféle iskola egyetért abban, hogy a tökéletesség legjobb módszere a szent nevek zengése. Néha más gyakorlatokat is javasolnak, mint a hóma – tűzáldozatot végezni minden nap az otthonunkban, vagy zarándoklatra menni, vagy bármi hasonló cselekedetet végezni. Ám mindenki egyetért abban, hogy a legközvetlenebb módszer az, ha leülünk és mantrázunk. Ez tehát az univerzális dharma-elv különösen erre a korra. 

S végül itt a szádhana tökéletessége nem fájdalmas. A tökéletesség szádhanája fájdalmas, ám a szádhana tökéletessége áldott. Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré. 

Lókanáth kérdése: Hogyan mantrázzunk helyesen, tisztán?

Szvámí Tírtha: Olyan szerencsések vagyunk, hogy egy tradícióhoz tartozunk, mivel Gurudévnek is feltették ugyanezt a kérdést. Válasza eléggé sokkoló volt, nem azt mondta, hogy ’Üljetek hosszabb ideig’, vagy ’Csináljátok így: mondjátok el a 16 körötöket egyhuzamban’. Nem adott ilyesféle technikai tanácsot, hanem azt mondta: „Hát, szolgáljátok azokat, akik tisztán mantráznak.’ Ily módon hozzájuttok ahhoz a minőséghez, megkapjátok az áldást az életetekbe, a szolgálat által tisztán fogjátok zengeni. Micsoda gyönyörűséges ötlet! Természetesen ez nem azt jelenti, hogy hanyagoljátok el a mantrázásotokat! ’Ó, Gurudév dolga, hogy biztosítsa számomra az isteni nektár feltétlen áramlását, így nem kell semmit sem tennem itt.’ Igenis hozzá kell tennetek a ti részeteket is! Készítsétek elő a szívetekben a kert talaját, hogy majd ha Maháprabhu eljön, Ő el tudja szórni a jó magokat a földben. Éppen ezért a tökéletességhez vezető utunkat a szolgálatkész hangulat jellemzi. 

 

 

A második név: sziddha-szankalpa. A szankalpa elkötelezettséget jelent, önmagunk odaadását, ez egy döntés. Amikor úgy döntötök: ’Igen, a sziddhá-ért élek, a tökéletességért!’ akkor bármit is tesztek, azt a tökéletességért teszitek.’ S ne feledjétek, a mi tökéletességünk ez a megolvadt szív. Mégha olykor meg is dorgáljuk magunkat, azért tesszük, hogy megolvadjon a szívünk. 

Szankalpa nélkül nincsen haladás, és nincsen eredmény, ezért minden hagyományban megtaláljátok a szankalpát: ez  rituálé Visnu szolgálatáért, vagy áldozat a világbékéért. Mindannyiunknak egyénileg kell megtalálni, azonosítani és erősíteni ezt a szankalpát az életünkben, a lelki gyakorlatainkban. A szankalpa fogja nektek megadni az erőt – kétségtelenül sok erőre és kitartásra van szükségünk a lelki gyakorlatainkban, s amint kinyilvánítjuk a szankalpánkat, az különleges erővel fog felruházni bennünket. Éppen ezért nagyon gondosan kell eljárnotok a szankalpátokat illetően.

Egyszer hibát követtem el. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur szamádhi mandirjánál[2] azért fohászkodtam, hogy prédikálhassak. Később megértettem mit hibáztam el: elfelejtettem hozzá erőt kérni. Annyi felkérés érkezett, hogy alig bírtam eleget tenni a meghívásoknak. Ma már erőért fohászkodnék. Ne kövessétek hát el ismét ugyanazt a hibát: erőért fohászkodtok, mégis elfelejtetek szolgálatot kérni. 

A szankalpa tehát, a ti odaadásotok egy nagyon fontos dolog. Amint azt egyszer odaadtátok, többé már nem tudjátok visszavenni, és ez olyan szép! Sziddha- szankalpa.

Sziddhi-da, a következő név: a sziddhi maga a tökéletesség, a da pedig, aki adja. Tehát még ha a tökéletesség mellett kötelezitek is el magatokat, még ha követitek is a tökéletesség összes célját, a tökéletesség mindenképpen az Ő kegyéből származik, nem saját erőfeszítésetek eredménye. Hogy mi mennyire szerencsések vagyunk! Ha a saját erőfeszítésünktől függene, vajon miféle tökéletességre tudnánk szert tenni? Valami fél-tökéletességre, vagy helytelen tökéletességre? Vagy mire? Technikai tökéletességet ebben a korban gyakorlatilag lehetetlen elérni – akkor hát miféle tökéletességnek a legnagyobb a valószínűsége? Az isteni által megnyilvánuló tökéletességnek, amely rátok száll, mint egy ajándék!

Az utolsó név azonban összegzi a szavakat. Hiszen úgy tűnik, hogy a feltétlen, könyörületes sziddhi áldás elnyerése érdekében követnünk kell a sziddhi-szádhanát vagyis a szádhanát a tökéletességért. Avagy kövessünk egy másik szádhanát – a szádhana tökéletességét? Nem a tökéletesség szádhanáját, hanem a szádhana tökéletességét. Ha követed a szádhanát, akkor sziddhává, szádhuvá, egy tökéletesített személlyé fogtok válni. A múltban és a jövőben csupán egyfajta élőlény létezett – a sziddha, a tökéletes. Vagy a hanszák – tiszták, mint a hattyúk. A hattyúk pedig szeretik a tiszta vizet, különösen, ha egy tóról van szó, akkor ezt a tó róluk van elnevezve. Hattyúk tava. Csajkovszkijnak akkoriban nagyon mély meditációja lehetett. A szentek tehát, a hattyúhoz hasonló szent emberek egy virtuális tó partján gyűlnek össze, vajon mi okból? Azért, hogy gyakorlatban szolgálják az Istenséget és az ásramot. Miért? Azért, mert ebből különleges ízt nyernek. 

A Sziddhártha, a Sziddha-szankalpa, a Sziddhi-dá, a Sziddhi-szádhana – a tökéletesség célja, a tökéletesség melletti döntés, a tökéletesség ajándéka, és a szádhana tökéletessége – ez a mi utunk. 

 

 

 

 

 

A név nagyon fontos. Ha valaminek van neve, akkor tudjuk, hogy mi micsoda. Ha valaminek nincsen neve, az ismeretlen és megismerhetetlen a számunkra. Mondhatjuk hát, hogy a név a kommunikáció átlátszó közvetítőközege. S mi azonosulunk a nevünkkel. Képzeljétek csak el, hogy mi történne, ha a nevetek hirtelen elveszne! Úgy éreznétek, hogy elveszett az identitásotok. Tehát a név a kapcsolat eszköze, a megismerés és az élet eszköze – különösen transzcendentális és lelki szemszögből. Ezért valamennyi vallásos gyakorlatban dicsőítik a Jóisten neveit.

Mi szerencsések vagyunk, mivel rendelkezésünkre áll az a lista, mely az Úr Visnu ezer nevét tartalmazza. Biztos vagyok benne, hogy sok jól ismert névvel találkoztatok ebben a felsorolásban. Látjátok, hogy kedves hittestvéreink némelyikének ugyanaz a neve, mint az Úrnak ezen a listán, s nem abból a megfontolásból, hogy idézni szeretnénk a Mahábharátát, hanem inkább azért, mert a Legfelsőbb Úrra szeretnénk emlékezni.

S annak nagyon nagy ereje van, amikor testvéreinknek isteni nevük van, amikor valamilyen isteni elvről, vagy a Legfelsőbb Úrról nevezték el őket. Miért? Képzeljétek csak el, hogy autót vezettek, s majdnem balesetet okoztok. Általában, különösen a hölgyek esetében, mi a szokás ilyenkor? A neveteket kiabálják: ’Ó, Baladév!’ Ez azt jelenti, hogy elméjük Baladéven meditál. Lehet, hogy Baladév dászra gondolnak, aki a bajt okozta a sztrádán, de mégis Baladév Prabhuval, a Legfelsőbbel lépnek kapcsolatba. És amikor az életetek különféle alkalmaikor a Legfelsőbbre tudtok emlékezni, az nagyon áldásos. Akkor hirtelen közbelép az isteni gondviselés, szépen elsimítva mindent. Így hát azért fohászkodom, hogy a szent nevek védelmezzenek bennünket.

 

 

Oly sokan törekednek Krsna lótuszlábainak elérésére. Szeretitek Vrindávant? Teljes egyetértés. Vrindávanban is sokan pályáznak erre, hiszen ha sikerül elkapni egy ember lábát, akkor az a személy meg tud mozdulni, vagy el tud futni? Nem! Ha megfogtad a lábát, megvan a személy is! Vrindávan különféle csoportjai mind Krsna társaságát keresik, ez a különféle raszák piactere. Csupán egyetlen portéka nem kapható – passzív rasza nem létezik, ám valamennyi fő rasza megtalálható Vrindávanban. Ebből a sokféleségből válasszunk ki két csoportot! Melyik legyen? Jasódka, te mit gondolsz?

Jasódá: A gópík és a gópák.

Szvámí Tírtha: Gópík és gópák – hű, nagyon okos választás. Az összes ilyen bhakta csoport Krsna után vágyakozik, s a hangulatuktól és a Jóisten iránt táplált érzéseiktől függően szólítják meg Krsnát. A gópík szeretik a titkokat, ezért Krsnát úgy hívják, hogy először Rádháránit szólítják meg: „Rádhá Krsna”. Albedo! S utána jön a misztérium: „Rádhé Sjám!” Sjám a Sötét Úr: Nigredo! S erre a nagyon dallamos, nagyon magas hangon énekelt női meditációra a gópák a saját stílusukban adnak választ – ők a játszótársukat keresik: „Hé Góvinda, hé Gópál!” Erre vajon mit válaszolnak a gópík? „Rádhá Krsna, Rádhé Sjám”, s a gópák válasza így zeng: „Hé Góvinda, hé Gópál.” Két csoport, szegény Jóisten! Meg kell sokszoroznia magát! Mindenki Őt akarja! 

Már mindenki nyugtalan – csak szólongatják szeretett Istenüket, ám Krsnának nyoma sincs, s kis idő elteltével olyannyira megzavarodnak, hogy a gópík elveszítik a sáljaikat. Mialatt hőn szeretett Krsnájukat keresik, elhagynak egyet, s mást az öltözékükből: néhány női ruhadarabot. Ugyanígy a gópák is elveszítenek ezt meg azt, a furulyájukat, a botjaikat, mert nem találják az ő Krsnájukat. Az egyik erdőből ki, a másiba be, mindenki egymást kergeti szeretett Krsnája után eszeveszetten kutatva. Hirtelen a gópák megtalálják a sálakat, és mély meditációban így gondolkodnak: „Ó, ha úgy teszünk, mint a gópík, tán jobban magunkhoz hívhatjuk Krsnát.”  Eközben a gópík szintén találnak szerteszét heverő furulyákat, botokat, köteleket, s ők is meditálnak: „Ó, talán a mi Urunk a gópákkal van, s talán úgy kellene tennünk, ahogy a gópák, s akkor el fog jönni hozzánk!” Így hát mindenki mély meditációba merül. Rubedo – valamennyi szín megváltozott. „Rádhá Krsna Rádhé Sjám, hé Góvinda, hé Gópál!”

Krsnának nyoma sincs, ám a következő kunydzsában[1] találkoznak: „Rádhá Krsna, Rádhé Sjám, hé Góvinda, hé Gópál.” 

Tápláljátok és őrizzétek meg ezt az intenzív kutatást a szívetekben, hiszen nem telt el hosszú idő azóta, hogy elhagytuk az isteni harmóniát. S nem tart hosszú ideig, hogy visszatérjünk oda.

 

1.  Kunydzsa – erdei lugas

 

Hogyan szolgáljunk egy hagyományt? Nagyon könnyű: ne avatkozz bele, s akkor automatikusan megtörténik. Mi az erősebb? Az isteni akarat, avagy az emberi ellenállás? Nagyon nyilvánvaló – az isteni akarat sokkal erősebb, ezért az az egyetlen feladatunk a lelki elköteleződésünkben, hogy ne hátráltassuk Maháprabhu misszióját!

Ám ti nagyon jártasak vagytok a filozófiában, és azt fogjátok mondani, hogy egy ilyen negatív és passzív hangulat nem túl kielégítő – ezzel egyet is tudok érteni. Ha meg akarjátok változtatni ezt a passzív helyzetet, váljatok aktív tagokká!

És ki az, akit invitáljunk? Kinek prédikáljunk? ’Nincsenek barátaim, senki sincs közel hozzám, nincs merszem kimenni a piacra és prédikálni. Hogyan is válhatnék Maháprabhu missziójának aktív tagjává?’ Prédikálj saját magadnak! Tanítsd magadat, hogyan válj jó bhaktává! Ha bhakta vagy – légy bhakta! Ez hát a módja az aktív taggá válásnak.

Azelőtt az illúzió befolyásának tettük ki magunkat, most tegyük ki magunkat az isteni befolyásnak! Srídhar Mahárádzs szerint Krsna egy nagyon furfangos Isten, olyan, mint egy tolvaj. Ha az ajtót csak résnyire hagyod is nyitva, megjelenik a tolvaj. Először a lábát teszi be, s akkor már nem tudod többé becsukni az ajtót. Aztán belép, összeszedi az összes értékedet, majd odébbáll.

Be kell, hogy valljam, hogy még a tolvajok is a Jóistentől származnak. Tőle tanulnak, és Őt követik – hiszen ha szívünk ajtaját csak egy pillanatra is nyitva hagyjuk, Ő beteszi oda a lótuszlábát. S akkor már nem tudod becsukni a szíved ajtaját többé. S aztán belép, begyűjt minden Neki tetszőt, különösen azt, ami a legbecsesebb a számodra. Majd sajnos továbbáll. Akkor most mit tegyünk? Szaladunk azok után, akik a Legfelsőbb után szaladnak. Őt nem tudjátok kizárni az életetekből.

De álljunk itt meg egy pillanatra! Ki tette be a lábát a szívedbe? A Jóisten lába van a szívetekben! Meditáltatok már valaha Krsna lótuszlábain? A lótuszlábak szentírásaink állandó témái, több száz vers, meditáció és szentírás szól róluk. Vajon miért? Mert ez valami nagyon-nagyon lényeges. Volna hát egy alázatos kérésem hozzátok: kérlek, mélyen, a szívetek legmélyén gondolkozzatok el rajta, hogy vajon mit tennétek, ha meglátnátok Krsna lótuszlábait!