Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai délutáni tanításából)                                                             

(az előző hétfői pénteki tanítás folytatása) 

Nincs magasabb tudás, nincs felsőbb tudomány, mint az a tudás, mely Krsna odaadó szolgálatára vonatkozik. Azt hiszem már sokszor elmondtam nektek, de újra el kell ismételjem azt, hogy 64 féle kelléke vagy eleme van az imádatnak, amiket felajánlhattok. S az én személyes kedvencem az, amikor olyan dolgot is felajánlhattok, ami nektek kedves, amit ti szerettek – hogy azt is odaadhassátok Istennek. Azt hiszem ez teszi nagyon személyessé. S mi a ragaszkodásunk végső tárgya?

Válasz: Önmagunk.

Szvámí Tírtha: Tehát, végül ezt a számunkra nagyon kedves tárgyat szintén oda kell adnunk, fel kell ajánlanunk. Mert ettől válik igazán személyessé. Láthatjátok, hogy ez nem egy elméleti tudomány, hanem ez az élet. Ez az odaadó élet! „Uram, kész vagyok átadni magam Neked!” A tudomány mindig eleven. Az igazi tudomány mindig gyakorlati.

Rendben, most megértettük, mi az a legfelsőbb tudomány. De „Mi nyújtja a világon a legdicsőbb hírnevet?”[1] Általában nagyon ambiciózusok vagyunk. Mások figyelmének a középpontjában akarunk lenni. Élvezni akarjuk mások figyelmét, híresek akarunk lenni. Tehát, mi a legnagyobb hírnév?

Mahábháva: Bhaktának lenni. A szolgák szolgájának lenni.

Szvámí Tírtha: Nos, azt hiszem téged megfertőzött ez a vaisnavizmus. Mert valahogy a válasz nagyon hasonló ahhoz, amit említettél. „Az élőlény legnagyobb dicsőségére az válik, ha Srí Krsna híve lesz.” Tehát, bhaktának lenni – ez egy nagyon kivételes helyzet. S például miért imádjunk egy tiszta bhaktát? Mert nekik ott lakozik valaki a szívükben. Az Isteni Pár van a szívükben. Tehát, ha meg akarjátok találni Őket, kerüljetek egy szádhu közelébe. Akkor majd könnyen ráleltek a mi drága szeretett Isteni Párunkra. Ez teszi a szádhut, a tiszta bhaktát olyan értékessé a számunkra. Ezért olyan magasztos helyzet bhaktának lenni.

De azt mondhatjátok erre: „Bár én bhakta vagyok, a Földön senkinek sincs tudomása a szolgálataimról, olyan jelentéktelen vagyok. Mit ajánlhatok én fel Krsnának? Neki mindene megvan.” De a lelki valóságban más mércével mérik a dolgokat, mint itt a Földön. Nem a számok, a dolgok súlya és hossza az, ami számít a lelki világban, hanem ez egy sokkal finomabb minőség. Ez a finomabb minőség, valamennyi apró, jelentéktelen szolgálat érzelmi túlfűtöttsége. A teremtett világon mindennek az Úr Krsna a birtokosa. Csupán egy dologra van szüksége – a szeretetetekre. Ezért olyan áldásos dolog bhaktának lenni. Még, ha senki sem tud itt a földön végzett szolgálatotokról, ne aggódjatok, a lelki világban jegyzik ezeket a dolgokat.

Folytathatjuk a harmadik kérdéssel? „Mi a legértékesebb a világ minden kincse közül?” Ki számít gazdagnak, más szóval: Mi a legnagyobb kincs?

Válasz: Préma.

Szvámí Tírtha: Igen. „A legértékesebb kincset az birtokolja, aki a Rádhá és Krsna iránti szeretetben a leggazdagabb.” Hová helyezed magad a gazdagság mércéje szerint?

Válasz: Koldus.

Szvámí Tírtha: Koldus? Milyen ragyogó pozíció! Nemrégiben találkoztam egy elég befolyásos személlyel, aki azt mondta: „Nos, én meglehetősen gazdag vagyok”. Tehát, a világ gazdagsága sem tudja kielégíteni a vágyaidat. Ha nincs valamid, akkor meg akarod szerezni. Ha megszerezted, akkor többet akarsz. Ha több van, akkor még többet akarsz. Ennek a történetnek nincs vége. S azt mondom nektek, hogy ez az anyagi világ az eredeti tükörképe – ugyanígy működik a lelki világban is. Ha nincs benned istenszeretet, akkor szeretnéd, hogy legyen. Ha már kaptál egy cseppet, akkor kettőt akarsz. S ha két cseppet kaptál, akkor egy pohárnyit, majd egy óceánnyit akarsz. Ez a kapzsiság, ez az alapvető kielégíthetetlen kapzsiság, ami mindannyiunknak a birtoka. S úgy hiszem, mindannyian ismerjük ezt az érzést, ugye – többet akarni! Csupán át kell ültetnünk ezt az anyagi elégedettségre irányuló érzést a lelki szolgálatra.

Mi az univerzum időkerete? Brahmának egy élete. Ez egy nagyon hosszú időintervallum – mintegy háromszáztizenegyezer milliárd év. De azt mondják, hogy ez Krsna számára csupán egy szempillantás. Hasonló módon, ha az egész teremtés összes vagyonát fel is halmozzuk ez teljesen jelentéktelen az istenszeretetnek ehhez a kincséhez viszonyítva. Ezért nem tudjuk megvásárolni azt. Lehetetlen kompenzálni vagy akár megvásárolni. Ez nem egy árucikk. Ez valami más, ez egy olyan kincs, melyet ingyen osztogatnak.

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai délutáni tanításából)                                                             

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Ha intelligens és tanult emberek akarunk lenni, akkor az általános ismeretektől el kell jutnunk a specifikusabb tudásig. Az alapvető általános felfogás az anyagi, hogy az anyagi valóság létezik. De már ennél az első lépésnél reménykedünk abban, hogy létezik valami ezen túl, mivel mindaz, amit megfigyelünk biztos, hogy elpusztul. Azonban reménykedünk benne, hogy valaminek meg kell maradnia. Él bennünk egy egyetemes félelem a haláltól és a pusztulástól. S ennek a problémának a feloldásához az kell, hogy bepillantást nyerjünk az öröklétbe, az isteni valóságba. Majd ezt követően megértjük, hogy mindaz, amit korábban tapasztaltunk csupán tükröződés volt. Tehát az anyag sötétsége helyett, most a szellem fényességét látjuk. Néha ez olyan fényes, hogy elvakít bennünket. De ne álljunk meg itt a lélek vakságánál, a lelki vakságnál. Sokszor azt mondják a szentírások, hogy: „Ó Uram, valódi arcodat isteni fényár fedi. Kérlek, távolítsd el ezt a ragyogást! Nem ezt a fényt akarom látni, hanem Téged!”

Tehát, ha ez a vágyatok, hogy rátaláljatok valamennyi lelki nagyság és fenség forrására, akkor a jó úton jártok. Mivel ezen a legfelsőbb, fenséges, hatalmas és igazságos Istenen túl, van még valaki. Végső soron az Úr Krsna, a mindenkit Vonzó. Krsna nevének jelentése az, hogy “mindenkit vonzó,” saját magát is beleértve. Ez egy nagyon érdekes kérdés! Tudjátok, amikor Krsna, néha megpillantja saját tükörképét, teljesen elbűvöli a látvány, s azt mondja: ‘Ki ez a gyönyörű személy? Mitől olyan rendkívülin szép! Hogyan lehetséges, hogy létezik ilyes valaki!’ Természetesen, nem azt akarom mondani, hogy a nárcizmus isteni eredetű. De miről is szól ez szimbolikusan – arról, hogy szépsége még a saját elképzelését is felülmúlja! El tudunk képzelni olyan szépséget, akit önmaga szépsége is zavarba ejt? Azt gondolom vannak erre szavaink, hogy most beszélünk erről, de nem igazán tudjuk elképzelni. Ezért mondja az egyik tanító azt, hogy: „Krsna útja tele van csodákkal. Álljatok készen a csodákra!” Csak képzeljétek el a látványát ennek a végső szépségnek és harmóniának – el fogtok ájulni! Jobb, ha nem lesz ilyen látomásban részetek, mert mihez is kezdhetnék annyi elalélt bhaktával. Ki fogja a templomot kitakarítani? Ki fogja megfőzni a praszádamot? Tehát, kérlek ne ájuljatok el! De ez nem csupán vicc. Csak azt bizonyítja, hogy mindez messze meghaladja, amit el tudunk képzelni.

Tehát valóban intelligensnek és valóban tanultnak lenni, azt jelenti, hogy kapcsolatban vagyunk a valóságnak ezzel a síkjával. A megfigyelésnek három lépése van. Az első a tények; a második az igazság. Tényből számtalan van, míg az igazságból csak egy. De a valóság harmadik foka, mind a tényeken, mind az igazságon túl van. Kapcsolatban kell lennünk a létezés felsőbb valóságával. Az anyagi élet az tény, mivel testben születtünk. Az örök élet egy igazság. S a szeretetteljes imádat a valóság. Remélem, most már látjátok a különbséget ezek között a különböző fokozatok között. Ezért, ha intelligensek vagyunk, kapcsolódnunk kell a létezés ezen végső szintjéhez.

Akkor miként lehet megítélni, hogy eléggé intelligensek vagyunk-e vagy sem? Sikeresen teljesítenünk kell egy IQ tesztet. Készen álltok egy spirituális IQ tesztre? Felteszek pár kérdést, nektek pedig válaszolnotok kell. Valójában, most visszaemlékezünk egy nagyon mély beszélgetésre, mely Csaitanja Maháprabhu és egyik nagyon-nagyon emelkedett követője Rámánanda Ráj között hangzott el. Az Úr Csaitanja kérdéseket tett fel és Rámánanda pedig válaszolt. Csaitanja Maháprabhu, aki egy nagyon különleges avatárja Krsnának és Rádhának együtt, tudakozódik. Csak képzeljétek el magatokat ebben a helyzetben: Isten tesz fel kérdéseket Nektek. Általában mi szoktunk kérdezni: „Ó, Istenem! Kérlek, mondd el, hogy van ez? Kérlek, mondd meg, hogy van az?” Most azonban Ő teszi fel a kérdéseket.

Az első kérdés: „Mi a legfontosabb tudnivaló?”[1] Tehát mit tanuljunk, miféle tudást? Ti mit válaszolnátok? ‘Nem tudom!’ – ez a helyes válasz! Fogalmunk sincs mi az igazi tudás. A válasz – kérlek figyeljetek – a következő „Srí Krsna odaadó szolgálata a legmagasztosabb tudnivaló.” Tehát a legfőbb tudomány az, hogyan lehet Istent szolgálni. S a szolgálat összekapcsolódást jelent, a szolgálat kapcsolatot jelent. A szolgálat nem elméleti. Elméletileg szolgállak, de … Ez így nem megy! A szolgálat mindig személyes. A szolgálat alapja mindig a kapcsolat. Tegnap tanultam tőletek valamit. Mi a fő mantrája egy kisgyereknek? „Mom, mom, mom! Anya, Anya, Anya!” Minél többet ismétlik ezt a fő mantrát, annál inkább benne lesz a lényeg. Mi az?

Válasz: Óm.

Szvámí Tírtha: Óm. Tehát valamiféle szent tudás van elrejtve gyermekeiteknek ebben az alapvető mantrájában. S egyre eksztatikusabbá válnak az ismétlése által. Látjátok, az isteni valóság mennyire ott rejtőzik még a legalapvetőbb dolgokban is, melyeket életünk során teszünk. Hasonló módon, ha valamiképpen visszatükrözöd az isteni valóságot előbb vagy utóbb kapcsolódni fogsz hozzá. S szerencsére, elöljáróink és a mi Csaitanja Maháprabhunk elmondott nemünk egy mantrát: Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré, Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré. Remélhetőleg a mantrazengésnek ezzel a folyamatával közelíthetünk és közelebb juthatunk a léleknek ehhez a legfőbb tudományához.

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai délutáni tanításából)

Azt mondják, hogy a Jóisten sohasincs egyedül. Mindig örül kedves hívei társaságának. Ezért bárhol is jelenjen meg az Úr Krsnánk, mások is jönnek Vele. S szimbolikusan ez olyan szép, hogy először Isten jött el és egy nappal utána pedig Sríla Prabhupád jelent meg. Ő dzsagad-guru volt, az egész világ tanítója. Csaitanja Maháprabhu üzenetét hozta el Nyugatra. S ennek az üzenetnek köszönhetően ülünk most itt valamennyien. 

Mi a legjobb módja annak, hogy egy ilyen kiváló személyiséget és ezt a különleges eseményt megünnepeljük? Az, ha hallgatunk egy ilyen  nagyhatású tanító tanácsára. Röpke tizenegy év alatt, gyakorlatilag teljesítette a küldetését, hogy megalapozza a Krsna-bhaktit a világban. Mi az amit mi elértünk életünk elmúlt tizenegy évében? Világméretű befolyást? Talán nem. Mégis, ha képesek lennénk az életünkön és a hozzáállásunkon javítani – akkor már az is hasonlóan nagy lépés lenne. De ne csak az elmúlt tizenegy évet nézzük, hanem az elkövetkezendő tizenegyet is. S remélem a majdan előttünk álló évtizedben mi is valami nagyot fogunk elérni.

Sríla Prabhupád egy nagyon ékesszóló szónok volt; sok könyvet írt és számos szakrális irodalmi művet fordított. Még a halálos ágyán is a Srímad Bhágavatamot fordította. Ez egy nagyon szép példa a számunkra – hogy még az utolsó pillanatban is a szolgálattal foglalkozott. S egyik korai műve egy kincsestár. Ebben elképzeléseink, hitünk fokozatos fejlődését taglalja. Ez a könyv: Az élet végső célja. Azt hiszem mindannyian meg kell határozzuk, mi is az életünk célja. Live, love, leave – élni, szeretni, távozni? Három lépés: élni, szeretni és majd távozni. Ha ezt megfelelő módon tudjuk megtenni – az elég. Mert, ha már idejöttünk, mindenképpen el is kell hagynunk ezt a helyet. Tehát jövünk és megyünk – ez bizonyos. S hogy mit fogunk tenni a bejárat és a kijárat között – ez a kérdés. Tehát ebben a három furcsa szóban: a szeretet, az istenszeretet ez a feladat, amit meg kell valósítanunk. S hogyan lehet ezt megtenni – ez a kérdés. Ezért olvassunk Sríla Prabhupádnak ebből az alapvető fontosságú könyvéből. S tudjátok, ahhoz, hogy meghatározhassuk a célunkat intelligensnek kell lennünk. Ezért ennek a fejezetnek a címe: Tökéletes kérdések, tökéletes válaszok.

 „A megismerés fejlődése imígyen követhető nyomon: az anyagi világ ismereténél magasabb rendű a lélekről szóló tudás (brahma-vidja); Isten Személyének ismerete feljebb való, mint a személytelen Brahman, a Lélek megismerése; Srí Krsnának s az Ő kedvteléseinek tudománya pedig magasztosabb, mint Srí Visnu ismerete.”[1].

Tehát itt egy fokozatos magyarázatot kapunk a lelki tudás egyre magasabb szintjeiről és eredményeiről. A tudás vagy érzékelés első szintje a külső világ. Mennyit is tudunk a bennünket körülvevő anyagi világról? Nem túl sokat. Azt gondoljuk, hogy már mindent felfedeztek ezen a Föld bolygón. De ez nem így van! Bármelyik pillanatban még ez a Föld is képes új csodákat mutatni. Azonban az ilyen típusú anyagi tudáson túl ott van a lélekről szóló tudás, ami több ennél. Ezt hívják brahma-vidjának – ez az a tudás, hogy valamennyi anyagi megnyilvánuláson túl létezik egy eleven lelki alapelv. Ez az istenségről alkotott nagyon általános elképzelés. De, ha szeretnénk jobban összpontosítani a figyelmünket, akkor eljutunk Isten személyes koncepciójához, meglátjuk minden isteni erő és energia forrását. S olyan sokaknak van személyes elképzelése a Legfelsőbb Úrról, de ezekből a különböző megközelítésekből az – árádhanánám szarvésám visnór árádhanám param[2] – az imádat a legjobb mód, az Úr Visnu imádata, aki minden létezőt áthat. Létezik bármi is ezen túl? Ezen túlmenően a Legfelsőbbnek egy nagyon sajátos koncepciója létezik. A játékos Isten; ez pedig Srí Krsna, kedvteléseivel együtt. S a kedvtelésekben benne vannak a bhakták is. Tehát ez az út – találjatok Őrá és ott majd megtaláltok mindenkit. Krsnát mindig szeretett hívei veszik körül.

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

[1] Padma-purána

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Néha Prabhupád nagyon vicces volt. Például az amerikai társadalommal kapcsolatos megjegyzése az volt, hogy „Nektek egy huss, huss civilizációtok van”. A nagy autók miatt – ez a 60-as évek vége felé történt Amerikában, amikor nagyon hatalmas autóik voltak és csak ezt a huss, huss hangot lehetett hallani az autópályán. Tehát „Nektek egy huss, huss civilizációtok van”. S tudjátok, amikor megérkezett New York-ba akkor találkozott életében először hóval, téllel. Azelőtt még nem látott havat. Bengálban nem esik hó, sem Vrndávanban. Emlékeztek arra a nagyon megindító képre, melyen New York-ban télen dhótit és egy hatalmas kabátot viselt – olyan bájos! A körülötte lévő bhakták megkérdezték tőle, hogy: „Ó, Prabhupád van hó a lelki világban?” Fogós kérdés. Majd gondolkodott egy darabig és azt mondta: „Igen, de ott nem hideg.”

Egy másik alkalommal Amerikán belül utazott különböző helyekre repülővel és mindig VIP ellátásban volt része – különféle fogadások és interjúk, több száz interjú. S tudjátok ekkoriban kezdtek a hölgyek ilyen rövid miniszoknyákat viselni. Tehát, éppen egy riporter hölgy készített interjút Sríla Prabhupáddal és nagyon profán kérdései voltak: „Miért kopasz az Ön feje? Miért van leborotválva?” Majd Prabhupád válaszolt: „Mert a mi filozófiánk az, hogy hideg fej, de meleg láb. S miért kopasz az Ön lába?” S Prabhupád mindvégig mosolygott, amig válaszolt; olyan volt, mint egy gyerek, mókás. Ostoba kérdés – jó visszavágás. Rengeteg történet van.

Nagyon szellemes, okos és gyakorlatias volt. Egyszer megkérdezték tőle a bhakták: „Prabhupád, mi az intelligencia definíciója?” Mindenki valami nagyon filozofikus, emelkedett és bonyolult választ várt. Majd Prabhupád így felelt: „Tudjátok az intelligencia az, hogy mindig van némi pénz a zsebedben.” Nem ilyen választ várnátok egy szádhutól, igaz? De ő ezt már megtapasztalta, amikor nem volt semmi pénze. Még Indiában felkeresett embereket, néhány üzletembert, hogy a Vissza Istenhez c. magazin nyomtatásáról tárgyaljanak ill. adományokat kérjen hozzá. Ez délelőtt 11-12 óra körül lehetett. S amíg beszélgettek végül az egyik úriember megkérdezte tőle, hogy: „Szvámídzsí, ettél ma már?” S Prabhupád így felelt: „Nem, még nem volt rá alkalmam.” Majd ez az ember azonnal elment és hozott valami praszádamot neki. Tehát, már megtanulta a nincstelenségről szóló leckét. Ezért ő nagyon is jól tudta, hogy az intelligencia azt jelenti, hogy mindig van pénz a zsebetekben. Tegnap épp eszembe jutott, hogy a korai prédikációs időkben, Szófiában, amikor még itt is nehéz idők jártak és nem volt elegendő forrásunk, hogy a halavát finanszírozzuk. Nem volt elég pénzünk, hogy vajat vásároljunk a halavához. Most megengedhetünk magunknak egy kis vajat a halavához? Most megtehetjük és nagy lakomát rendezhetünk. De ne feledjétek azokat az időket, amikor a halava még olajjal készült. Talán ez azt jelenti, hogy intelligensek vagytok.

S ha még megoszthatom a kedves történetemet Sríla Prabhupádról. Ha megnézitek a videókat akkor találtok egy nagyon szép felvételt róla, ahogy praszádázik. Az egy spirituális élmény; kérlek nézzétek meg azt a videót – tiszta transzcendencia! S van egy másik felvétel, amikor valahová megérkezik, ahol a bhakták várják. Több száz bhakta sorakozott fel kétoldalt, azért, hogy Sríla Prabhupád közöttük sétáljon el mialatt egy hatalmas ugrálós táncos kírtannal ünnepelték. S ő egy alacsony ember volt, egyáltalán nem volt magas. Ott sétált a dandájával és hatalmas virágfüzérrel a nyakában, legtöbbször nagyon békés léptekkel. S tudjátok néha leesnek virágok a virágfüzérről. S amikor elhaladt, ezeket a lehullott virágszirmokat, mahá-praszádákat a bhakták a sorokból kiugrálva próbálták megszerezni. A bhakták teljes eksztázisban táncoltak, örültek, sírtak és ujjongtak. Akkortájt volt egy szenior tanítványa, aki személyi titkára is volt egyben és állandóan vele utazott. S ennek a fiatalembernek össze volt törve a szíve, mert bár annyira közel állt Sríla Prabhupádhoz, vele utazott, mindig vele maradt, állandóan szolgálta, mégsem volt ez az ugrálós és könnyezős, kiabálós érzése – semmi! Tehát ez a szívszorító, nehéz teher volt a szívén. A következő este végül elhatározta ‘Ezt meg kell osztanom a lelki tanítómesteremmel’. Tehát, amíg masszírozta Sríla Prabhupádát bevallotta érzéseit: „Prabhupád, a bhaktáid nagyon szeretnek téged! Bárhová is érkezel kírtannal üdvözölnek ugrálnak, boldogok és sírnak. Olyan sok érzés van bennük irántad, de nekem nincs ugrálhatnékom, nincsenek könnyeim és szeretet sincs bennem. Bennem nincs szeretet irántad.” Csak képzeljétek el magatokat: az égő érzéssel a szívetekben megnyíltok a lelki tanítómestereteknek… s akkor Sríla Prabhupád nem szólt semmit. A masszázs után elment, hogy fürdőt vegyen; semmi hozzáfűzni való, semmi válasz, semmi. Majd várt az esti praszádjára, s a fiatalember behozta az egész tálcát – még most sem kapott választ, semmi megjegyzést, semmit. Prabhupád hozzálátott az étkezéshez és a tanítvány pedig várt az ajtónál. Majd hosszú, hosszú hallgatás után Prabhupád megkérdezte: „Szeretsz-e szolgálni engem?” A fiú válaszolt: „Igen, természetesen! Természetesen szeretlek szolgálni!” S akkor Prabhupád azt mondta: „Ez a szeretet! Ugrálni és táncolni mindenki tud, de szolgálatot végezni…”

Tehát nagyon aranyos volt, nagyon mély, nagyon vicces és ugyanakkor nagyon súlyos. Egy valódi guru! Sríla Prabhupád ki dzsáj!

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Krpadhámá: Ez az első alkalom, amikor meg merek osztani valamit Sríla Prabhupáddal kapcsolatban, bár sohasem találkoztam vele. S ugyan másképpen tiszteljük őt, nem úgy, mint az ISKCON-ban, ahol nagy piedesztálon helyezkedik el a méretarányos szobra, mégis észrevettem, hogy minden egyes bhaktának van valamilyen kapcsolata vele és sokak álmodnak is róla. Csaitja-guruként, útmutatást adva jelenik meg az álmukban. Két alkalommal jelent meg nekem ilyen formában. Az első alkalom még azelőtt volt, hogy találkoztam a bhaktákkal. Egy erőteljes, vad kírtannal álmodtam, ahol sok bhakta volt és középütt Sríla Prabhupád. Hajnali négy órakor teljes verejtékben ébredtem és azt gondoltam, hogy ez valami rémálom volt. Azért osztom meg ezt most veletek, mert néha azok a dolgok, amiket rémálomnak hiszünk a legcsodálatosabb történések, amit valaha is tapasztalhattunk.

A második alkalom egy olyan időszak volt, amikor a mantrázás nem volt prioritásban az életemben, de szerettem volna javítani ezen, s akkor Szvámí Prabhupád megjelent álmomban. Néha az álomban megtörténik, hogy sok-sok lelkileg emelkedett személlyel együtt jelensz meg és fogalmad sincs hogyan kerültél közéjük. Ők a dolgaikról beszélgetnek és ott volt Szvámí Prabhupád, de nem a saját testében, hanem másfajta testben, fekete hajjal. Mégis belül tudod, hogy ő az. Ez előfordul. S arról beszélt nekem, hogy miért is kellene mantráznom, hogyan kellene mantráznom és nagy lelkesedéssel mutatja nekem, hogy hogyan mantrázzak. Aztán felébredtem és reggel nagyon szépen mantráztam, és ez volt a társulásom Sríla Prabhupáddal. Szerettelek volna megkérdezni, hogy ha esetleg Gurudév Neked van valami elképzelésed, hogy miért jelenik meg Sríla Prabhupád a bhakták álmaiban?

Szvámí Tírtha: Elárulom nektek, ha a közvetlen lelki tanítómesteretek annyira gyenge és igencsak jelentéktelen, akkor a dédapátok el fog jönni és kijavítja a valamennyi hibát. Ez nem pusztán az alázatossággal való kérkedés, hanem ez valóban így van; abban az esetben, ha én elkövetek valami hibát, akkor az én feljebbvalóim fognak eljönni és segítenek nektek. Miért? Mert az intézmény veletek van. Nem csak én személy szerint. A szolgátok vagyok ez az én feladatom. Én a szolgátok vagyok. De, mint szolga, követhetek el hibákat, sértéseket. Nekem is vannak korlátaim, nekik viszont nincsenek. Ez a parampará rendszere. Ezért imádjuk ezt az elvet, mert sohasem téved. Sohasem!

Dámódar: Szeretnék kérdezni valamit. Az egyik Sríla Prabhupádhoz szóló mantra a következő: namasz té száraszvaté dévé gaura-váni-pracsáriné nirvisésa-súnjavádi-páscsátja-désa-táriné. Ez a mantra úgy szól, hogy Sríla Prabhupád szembeszáll a súnjavádi tanításokkal. Mégis ezek az iskolák mindig léteztek, és nem tudom megérteni, hogy vajon Sríla Prabhupád ezen iskolák ellen harcol vagy éppen a filozófia ellen?

Szvámí Tírtha: Ez egy nagyon szép téma. Mi Sríla Prabhupád szannjász neve? Valójában az ő szannjász neve Szvámí. Tehát, ha szeretnéd megszólítani őt, akkor ő Szvámí Szvámí. Mint ahogy engem Szvámí Tírthának hívnak, ő pedig Szvámí, Szvámí Szvámí, mert az ő szannjász neve Szvámí, Bhaktivédánta Szvámí. S akkor mi a középső neve? A bhakti jelenti az iskolát, tehát ő az istenszeretet iskolájához tartozik. S a középső név az ő esetében Bhaktivédánta – mindig három szótagból áll – ebben az esetben védánta. Amikor Amerikába érkezett, akkor írt egy verset és ebben azt mondja, hogy: „Ó, drága Uram, Bhaktivédántának neveznek, de sem bhakti, odaadás; sem védánta, tudás nincs bennem. De erős hitem van Krsna szent nevében, hogy az csodákra képes.”  

Tehát, ő védánta, igen is birtokolja az isteni tudást. Nem fogadjuk el az ő alázatos véleményét saját magáról. Ezért általában nagyon erősen képviselte az imádat személyes koncepcióját, szemben a személytelen koncepcióval. Alapvetően azt gondolom, hogy mély meggyőződése szerint Krsna szeretetteljes személyes megközelítése sokkal inkább elégedetté teszi mind a lelket, mind pedig Istent – ezért szállt szembe a személytelen koncepcióval.

Egyszer ezekről a témákról beszélgetett a bhaktákkal; sokszor beszélgetett velük, de egy alkalommal azt mondta a tanítványainak, hogy szerezzék be a bhakta könyvtár számára Shankarának a könyveit. Ezen igencsak meglepődtek a tanítványok: „Shankara könyveit! A májáváda iskola fő vezetőjének a könyveit?” Majd Prabhupád így szólt: „Nos, Shankarának 99%-ban igaza van. Ő India egyik kiváló filozófusa és van némi tekintélye. De manapság ezek az ostoba követői – nos, az ő prédikációjuk helytelen!” Tehát, Prabhupád tisztelte a szádhukat, még akkor is, ha más véleményen voltak, mint például Shankara. Ezért Shankara verseit néhány kommentárral látta el, de nagyon ellenezte a torzításokat, melyeket manapság Shankara nevében elkövetnek. S alapvetően azt hiszem, hogy nem valami ellen, hanem valamiért harcolt. Ez sokkal kedvezőbb megközelítés.

Néha azt gondoljuk, hogy nagyon sokat követelt a tanítványaitól. Ez egyrészt igaz is, de ugyanakkor nagyon nyitott is volt. A prédikálása nagyon nyílt volt. Amikor azt kérdezték tőle az emberek, hogy: „Nos, ha csatlakozni szeretnék hozzád, akkor fel kell adnom a vallásomat?” Mire ő így felelt: „Nem. Erre nincs szükség”. „Adjam fel a munkámat?” Mire ő: „Nem. Nem szükséges.” „Hagyjam ott a családomat?” „Nem. Nem kell”. „Borotváljam le a hajamat?” „Nem muszáj” Miért? Mert a valódi kapcsolat túlvan ezeken a formaságokon. Az ő gondolata az volt, hogy: ha találkozol egy kereszténnyel, akkor segítsd őt abban, hogy jobb keresztény váljon belőle; ha találkozol egy muzulmánnal, akkor segítsd, hogy jobb muzulmán legyen. S természetesen, segíts magadon, hogy jobb bhakta legyél. Ez a cél, amiért harcolnunk kell.  Mindannyian fejlődünk a saját szintünkön személyes körülményeinknek megfelelően.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Majd végül 1965-ben Sríla Prabhupád megérkezett New Yorkba. S tudjátok, csak köztünk szólva, az indiaiak nagyon különleges elképzelésekkel rendelkeznek Nyugatról. A közelmúltban, 10-15 évvel ezelőtt, amikor egy másik indiai szannjászí tanítványaival együtt Nyugatra utazott, a biztonság kedvéért vittek magukkal burgonyát. ‘Arra az esetre, ha nem lenne burgonya Nyugaton, tudjunk főzni valamit.’ Annyira ártatlan!

Egyszer velünk is megtörtént, amikor Indiából Srí Lankára repültünk, hogy amikor az egyik stewardess meglátta a kanti-málánkat[1], nagyon felderült az arca: „Ó, ti követitek a dharmát, nagyon szép!” S kedvesen hozott nekünk azokból a kis üveges narancslevekből és mogyorókból. „Mert ti, oda az igencsak nehéz helyre utaztok, Srí Lankára! Ki tudja mi vár rátok ott!” Ekkor megkérdeztem: „Elhagyta már egyszer is a repteret?” Ő így felelt: „Soha! S kérem kezelje ezt bizalmasan!”

Tehát Prabhupád is úgymond „felfegyverkezve” érkezett és elkezdte az önálló életét az Államokban. Először egy indiai családnál kapott menedéket, majd végül New York egyik nagyon rossz hírű negyedében, mely tele volt alkoholistákkal, bérelt egy helyet. Az emeleten volt egy szobája, lent pedig agy ajándékbolt. Láthatjátok, hogy mennyire szimbolikus az előző tulaj által adott neve a boltnak „Páratlan ajándék”. S Ő a „Páratlan ajándék” nevű bolt egyik helyiségében tartotta leckéit. Annyira szimbolikus! S tudjátok, az emberek, akik elkezdtek járni olyan átlagos new yorki külvárosi srácok voltak. Sríla Prabhupád prédikálni kezdett és apró kellékeket használt az imádathoz, mint egy oltár, egy ghí-lámpás, stb. Egyszer az történt, hogy valaki épp dohányzott a templomszobában és a ghí-lámpán nyomta el a cigarettáját. Úgy hiszem, ekkor Prabhupád toleranciáját tesztelték az égiek. De Ő ezt nem tartotta annyira nagy sértésnek – hamutálcának használni a szent ghí-lámpást, Atya ég! Egy másik alkalommal valaki egy guriga wc papírt hozott az ásramnak. S tudjátok, a bhakták kissé meg voltak lepődve: „Ez meg mi?” De Prabhupád nagyon elégedett volt és így szólt: „Ez nagyon szép adomány!” Valakinek ez volt a kezdet, valahol el kell kezdenünk. Hozzatok valamit a templomba! Hozzatok valamit az ásramnak! Tehát ezekben a korai években néhány fiatal gyűlt e köré az idős szádhu köré, hallgatták Őt és megpróbálták követni és gyakorolni mindazt, amit tanácsolt.

Aztán 1966-ban létrehozott egy szervezetet – a Krsna-tudatú hívők Nemzetközi Közösségét (ISKCON), ekkor jöttek el Sríla Prabhupád Aranyévei. A következő néhány évben ezrek csatlakoztak hozzá. Nem igazán lehet tudni, hogy végül 3000 vagy 5000 tanítványt avatott-e fel, mindenesetre ez körülbelül annyi, mint egy kis falu lélekszáma – 3000 ember. Mégis ennek a falunak a prédikációja az egész világra hatással volt. Ebből hittestvérei is megérthették és beazonosították, hogy Ő az a személy, akit erre a célra kiválasztottak. Eleinte csak az Egyesült Államokon belül utazott, majd visszatért Indiába és belekezdett a világméretű mozgalmába.

S akkor jött a következő évtized. Mi történt 1977-ben? Eltávozott. Tehát röpke 11 év alatt végül, 44 év meditáció után, megvalósította lelki tanítómestere álmát. Akkor az a katasztrófa érte a bhaktákat, hogy szeretett Sríla Prabhupádájuk eltávozott. Majd mi történt újabb 11 esztendő elteltével 1988-ban? Sríla Srídhar Mahárádzs távozott el. Valójában Prabhupádnak számos barátja volt a hittestvérei között, de Srídhar Mahárádzzsal működött szorosabban együtt és prédikáltak sokat. Volt egy megállapodás közöttük. Prabhupád azt mondta, hogy: „Én fogok mrdangázni, te pedig prédikálsz!” Látjátok, milyen szép. Az együttműködés azt jelenti, hogy megosszák a feladatokat. Aztán később együtt végeztek szolgálatokat és együtt prédikáltak. Természetesen hittestvérét, Srídhar Mahárádzsot feljebbvalójaként tisztelte. Egyszer bengáliul beszélgettek, amikor a nyugati bhakták próbáltak néhány szót elcsípni, de semmit sem értettek belőle. S Sríla Prabhupád az mondta a nyugati bhaktáknak: „Ó, ha hallottátok volna a végkövetkeztetését, elájultatok volna”. Természetesen, miután Sríla Prabhupád eltávozott, néhány tanítványa oltalmat vett Sríla Srídhar Mahárádzsnál. Mint, ahogy Gurudévánk is tette. S akkor szintén egy új fejezet kezdődött.

De még, ha több száz ajkunk is lenne, az sem volna elegendő, hogy megfelelőképpen dicsőíthessük Őt. Talán volna némi hozzáfűzni valótok Prabhupádhoz, vagy valami megvalósításotok?

Nandakumár: Nekem van egy nagyon meghatározó emlékem Sríla Prabhupádhoz kötődően, mert elég szerencsés voltam ahhoz, hogy 1988-ban találkozhattam egy tanítványával. Ez valójában Sríla Prabhupád eltávozása után 11 évvel történt. Nagyon nehéz szavakkal megfogalmazni azt a légkört, amely akkoriban volt Nandafalván. Az Sríla Prabhupád ereje volt. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezt megízlelhettem, a sok ellentmondás ellenére, mely utána következett, valóban egy páratlan ajándék. Úgy érzem, hogy ez olyasvalami, mely bennem él. Lehetetlen kifejezni, de vannak emlékeim, vannak lelki ízeim, illataim és színeim és még oly sok élményem. Nem tudom, hogy a következő generáció megtapasztalhatja-e ezt vagy sem. Talán nem, nem tudom. De bizonyos vagyok abban, hogy a Jóisten mindenkiről gondoskodik és Ő az, aki másfajta gyönyörű ízeket és emlékeket ad mindenkinek.

Szvámí Tírtha: Nem tudom, arról tudtok-e, hogy: állítólag Magyarországra kellett volna jönnie akkoriban. Magyarország 1977-ben rajta volt azon a listán, melyet tervezett meglátogatni, de végül ez meghiúsult. Ám ahogy Nandakumár Prabhu mondta, az akkori bhakták úgy mesélték, hogy: „Amikor Prabhupád tanítványai jöttek prédikálni, akkor egy egészen különleges láng izzott a szemükben, s magukkal hozták gurujuk jelenlétét is.” Tehát ez egy újabb bizonyíték arra, amiben hiszünk: a lélek jelenléte, nem pedig a testi jelenlét. Valójában az Ő erőfeszítése és áldozata nélkül nem tudnánk most itt ülni és beszélgetni, azt hiszem örökre adósai vagyunk.

(folytatása következik)

[1] Kantí-málá – az odaadás nyaklánca tulaszí gyöngyökből

(Szvámí Tírtha 2016.01.04-i szófiai esti tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Krpadhámá kérdése: Tudatosnak kell lennünk a tiszta odaadó szolgálatról, vagy nem vagyunk tudatosak róla? Milyen érzés az, amikor már közel járunk ahhoz, hogy tiszta odaadó szolgálatot végezzünk? Tudnál nekünk mondani néhány példát a tiszta odaadó szolgálatra?

Szvámí Tírtha: Hogy tudatosak vagyunk-e a tiszta odaadó szolgálatról, vagy minden tudattalan számunkra? Valójában ez a lelki megvalósítás két szintje. Az egyik az úgynevezett hivatalosan szabályozott odaadó szolgálat, mint a szádhana – amikor valamennyi testi és szellemi tevékenységünket tudatosan és célzottan a szolgálatunk felé kötelezzük el. Ez jó, nagyon jó. A másik oldal pedig a spontán ’flow’ (áramlás). Amikor ez nem szükségszerűen egy jól kigondolt terv, mint hogy ’Na, most akkor ezt és ezt a típusú szolgálatot fogom felajánlani, mert ennek lesz majd gyümölcse, stb’. De ez olyan, mint a flow (áramlás).

Azt hiszem, beszéltünk már az olaj folyásáról. Az olaj nagyon másféleképpen folyik, mint a víz. Tudjátok, a víz folyamatosan ’ugrál’, de amikor az olajat öntitek, az nagyon sima, folyása zavartalan. E módon kell felajánlanunk zavartalan, spontán vonzódásunkat a lótuszlábaknak – ahogyan az olaj folyik. A mi vonzódásunknak is hasonlóképpen kell áramolnia az isteni szolgálat felé – tisztán, nagyon sűrűn és nagyon simán, zavartalanul áradva. Ha megkérdezitek az olajat: ’Vajon te tudatos vagy afelől, hogy hogyan folydogálsz, avagy sem?’, akkor erre így fog válaszolni: ’Nem, nem tudom, hogyan csinálom. Fogalmam sincsen, ilyen a természetem, hogy folydogálok. Ez a természetem, nem tudom másként csinálni.’ Hasonlóképpen kell eljutnunk a természetesen spontán áramláshoz – zavartalanul, amikor már nem tudjuk igazán megmagyarázni. Mindaddig, amíg képesek vagyunk bármiféle magyarázatra, ez egy veszett ügy, hiszen még mindig csak gondolati síkon vagyunk. Ám amikor már nincsen rá magyarázat… Meg tudjátok magyarázni az emberi élőlények közötti szerelmet? Előjöhettek egy magyarázattal, de akkor mindenki unatkozni fog. Ha meg akarjátok magyarázni a Rómeó és Júlia történetét az embereknek, akkor nem fognak Benneteket meghallgatni – hiszen ahhoz nincs szükségük magyarázatra. A megtapasztalásra van szükségünk. S az isteni megtapasztalás olyan, mint az odaadás olajának szabad áramlása.

De ne keseredjetek el, ha még nem érzitek magatokat az olajhoz hasonlóan, ha még ellenőriznetek kell magatokat és el kell köteleződnötök az odaadó szolgálat felé! Néha ide-oda ugráltok, mint a víz, locsi-pocsiztok. Ám az olaj majd egyszerűen csak folyik. Legyetek türelmesek, eljön majd a ti időtök is! Akár tudatosan, akár spontán, fel kell ajánlani magunkat, ezt a nagyon is szent energiát – az életünket – az isteni szolgálatra. S akkor nem követjük el azt a hibát, hogy bűnös cselekedeteket végzünk – hogy magasabb típusú energiát alacsonyabb célokra használunk fel. Az életet azért kapták az emberek, hogy a Legfelsőbbet szolgálják. Tehát akár tudatosan, akár tudattalanul, vagy spontán – csak csináljuk!

Mi volt a kérdés második része? Hogy hogyan érezzük meg, ha közelebb kerülünk a tiszta odaadó szolgálathoz? Hát, köszönöm, de valaki olyasvalakit kellene megkérdeznetek, aki közelebb áll a tiszta odaadó szolgálathoz.

Krpádhámá kérdése: Szerény megértésem szerint Gurudév, azt hiszem, olyasvalakit kérdezek, aki közel áll ehhez.

Szvámí Tírtha: Egyszer a klasszikus puránai időkben történt egy eset. Volt egyszer egy nagyon törekvő tanítvány, aki több év gyakorlás után közeledett a lelki tanítómestere felé. Így szólt: ’Ó, kedves mesterem! Volna egy kérésem Hozzád. Kérhetném az útmutatásodat arról, hogy mi is az Istenszeretet?’ Ilyen különleges pillanat! Igen, azt hisszük, hogy ez a megfelelő kérdés. Ám mi történt? A guru nagyon elkeseredett: ’Miért engem kérdezel? Semmit sem tudok erről a témáról.’ Egy még szentebb pillanat! Hiszen a sásztrákban ez áll: akik azt állítják, hogy tudják, azok nem tudják; s akik azt állítják, hogy nem tudják – ők tudják. Ám néha az is előfordul, hogy azok, akik azt állítják, hogy nem tudják, ők tényleg nem tudják; s azok, akik azt állítják, hogy tudják, azok tényleg tudják. Micsoda talány! Mondom, ez túl bonyolult. Akkor mit tehetünk? Képesek vagyunk ezt a logika vagy az értelem által felfogni? Lehetetlenség! És mivel nem voltatok elégedettek az igazságos Istennel, szerintem hasonlóképpen elégedetlenek lesztek az értelem Istenével is. Ám nekünk a kegyelem és a csodák Istenére van szükségünk. Ez az, amire szükségünk van. Sríla Srídhar Mahárádzs azt mondja, hogy „Krsna útja tele van csodákkal. Álljatok készen a csodákra!” Micsoda meghívás!

Tudjátok, amikor a mester a saját kanalával kezdi el megetetni a tanítványt – ez az olajozott, finom, szeretetteljes figyelem és törődés szabad áramlásának megnyilvánulása. Hogyan tudjuk ezt megmagyarázni? Hogyan tudjuk elemezni az érzelmeinket? Jobb, ha megéljük őket! Az élet, és a lelki élet nem egy elmélet, ez egy misztérium. Érezzétek meg, éljétek, ne beszéljetek róla! Éljétek! Ez lehetséges! Vagy legalábbis nem lehetetlen!

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző péntek tanítás folytatása) 

Mi történt Sríla Prabhupáddal 1944-ben? Elindított egy magazint. Nem Kagylókürtnek hívták, de majdnem. A címe Vissza Istenhez volt. Néhány lapból állt, olyan volt, mint egy szórólap, de ez történelmi pillanat volt a bhakták számára. S ezekben az években még mindig az előkészületeket végezte, hogyan teljesítse ezt a küldetését.

Aztán jött a következő évtized. Mi történt 1955-ben? Felvette a szannjászt, a lemondott életrendbe lépett. Közel 60 éves volt és ismeritek azt a közismert történetet, amikor a felesége eladta a Srímad Bhágavatam kötetét azért, hogy kekszet vásárolhasson, úgy hiszem. Ez nem a hölgyek iránti kritika akar lenni, hiszen ők csak gondoskodni szeretnének az élet mindennapi szükségleteiről. De Prabhupád az isteni valóságra vágyott, így némi nézeteltérés adódott kettejük között. Miért éppen kekszet? Mert szeretett teázni. S a tea  sütemény nélkül olyan, mintha félig lenne elkészítve. Prabhupád nem igazán kedvelte a teát. Végül megkérdezte: „A tea vagy én?” S a felesége így válaszolt: „A tea!” Ezzel engedélyt kapott: „Rendben, ha ennyire szeretsz teázni, akkor el is mehetek!”

Kedves férfitársaim, ha eljön az ideje, akkor elismételhetitek ezt a mantrát: ‘A tea vagy én?’ S kedves hölgyek, ha meghalljátok ezt a mantrát és ha továbbra is élvezni szeretnétek kedves férjetek társaságát, akkor tegyétek egyértelművé a számukra: „Te!” Nem pedig a tea. Láthatjátok, lehetnek konfliktusok az életünkben, de ha meg akarjuk találni a valódi megoldást, akkor muszáj magasabb szintre emelni az életünket. Ha egyik hibánkat egy másikkal helyettesítjük – akkor annak mi értelme? Menjetek tovább, lépjetek a következő szintre!

Tehát egyik hittestvérétől, Késhava Mahárádzstól felvette a szannjászt. S most már úgy érezte, hogy még jobban részese a missziónak. S mivel mindig nagyon aktív ember volt, tudatosan hozzá látott lelki missziójának megvalósításához. Megpróbálta létrehozni a Bhakták Ligáját. Az élet végső célja magyar változatában közzétettük a Liga alkotmányát. Nagyon érdekes! Szerette volna a szanszkrtot India hivatalos nyelvévé tenni, mert akkor mindenki számára érthetővé válik a szent hagyományok alapján. Nem pedig a hindit, hanem a szanszkrtot, mivel a hindit politikai okokból választották. S még sok egyéb dolgot szeretett volna megváltoztatni… deklarálta vízióját, miszerint hogyan működhet egy lelki közösség és voltak tervei nemcsak Indiára, hanem az egész világra vonatkozólag – már a nagyon korai bhakta éveiben is. Szeretett volna segítőket, növendékeket találni ehhez. Mert tudjátok egy szannjászí, brahmacsárík, növendékek nélkül – szintén az is, mintha csak félig lenne kész. S kritizálták is ezért: „Miért akarsz tanítványokat?” De akkor azt mondta, hogy: „Nos, összeházasítottatok a dandámmal[1] és nem engeditek meg nekem, hogy gyerekeim legyenek? Ez nem szép!” Tehát, kedves férfitársaim, ha eljön az idő és miután felvettétek a szannjászt ez a kritika ér benneteket: „Ó, ennek a fickónak nagy az egója és nagy guruként akar tetszelegni”, emlékezzetek erre a mantrára: „Van feleségem, tehát családra és gyerekekre is szükségem van.” Néhány ember elkötelezte magát, hogy Sríla Prabhupád követői lesznek – akkoriban ők voltak az első indiai tanítványai.

De gyakorlatilag ez a ligája a bhaktáknak nem igazán volt sikeres. Ezután visszavonult Vrndávanba. Néhány évig Vrndávanban tartózkodott. Ez nagyon fontos hely a számunkra; ha ellátogattok Indiába, akkor nézzétek meg a szobáját a Rádhá Dámódar templomban. Ez egy nagyon puritán, apró szoba, egy szomszédos konyhával. Nagyon szépen rendben van tartva a bhakták által – a tanítványai és a tanítványainak a tanítványai által. Ezen a helyen mély meditációba és az előkészületekbe merült. S ekkor jelent meg Az élet végső célja.

Majd eltelt egy újabb évtized és elérkeztünk 1965-höz. Mi történt akkortájt? Végül megkezdte az útját. Volt egy nagyon híres és gazdag kereskedő család, akinek idősebb hölgy tagja biztosított Sríla Prabhupádnak egy jegyet Amerikába a Dzsaladúta gőzhajó fedélzetén. Mindenki próbálta lebeszélni Prabhupádot az utazásról: „Már idős vagy! Már gyenge vagy! Ez egy nagyon hosszú utazás és egy teljesen más ország. Ne menj oda!” De nagyon eltökélt volt és sohasem adott fel dolgokat. Úgyhogy elindult. S tudjátok egy ortodox indiai számára tilos átkelni az óceánon. Mert ha Mleccshadés földjére lépsz, beszennyeződsz. De ő ezt nem vette figyelembe. Összerakta a poggyászát és ez a poggyász nagyon figyelemre méltó volt. Mi volt a csomagjában? Néhány kinyomtatott könyv – a Srímad Bhágavatam első éneke és egy esernyő. Mivel egy indiai úriember esernyő nélkül senki. Még volt 7 dollárja is a zsebében! Ebből állt a csomagja. A legfontosabb dolgok: némi pénz a zsebedben – de 7 dollár, még abban az időben is, semmi volt; és egy esernyő – gyakorlati okból; és a Srímad Bhágavatam – misztikus okokból. Érzitek ezt az ártatlanságot! Meg akarod hódítani az egész világot és magaddal viszed a Bhágavatamodat és egy esernyőt. Ez annyira szép!

(folytatása következik)

[1] danda – a lemondott életrendhez tartozó tárgy

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai reggeli tanításából) 

Dzsanmástamí gyönyörű és intenzív ünnepe után egy másik nagyon fontos megemlékezés következik, mégpedig egy tiszta bhaktára történő emlékezés. Egy nagyon különleges személy született a Dzsanmástamít, Krsna megjelenési napját követő napon. Ő egy tiszteletreméltó bengáli családból származik, a Dé családból és Abhaj Csaran Dének hívták, aki a 19. század végén született. Tudjátok, amikor századforduló következik, akkor számos változás tapasztalható; nem csupán az évszám változik, hanem néhány figyelemreméltó esemény is történhet. De azért ez a fiú ebbe a családba született és látszólag nagyon egyszerű élete volt, éppúgy, mint az összes többi fiúnak az utcában. Ennek ellenére az édesapjának látomása volt a fiáról. Két elvárás volt a fiúval szemben. Emlékeztek rá mi volt az a két elvárás? Váljon Rádhiká tiszta bhaktájává és tökéletes mrdanga játékossá. Napjainkban nem igazán szeretjük az elvárásokat. Kijelentjük, hogy: ‘Ó, az elvárások el fogják kényeztetni a gyereket.’ De, ha egy apa ilyen elvárásokat támaszt a fiával szemben: hogy Srímatí Rádhárání tiszta híve legyen és kiváló mrdanga játékos, akkor az teljesül. Tehát nem osztom napjaink pszichológiai megközelítését, miszerint ‘nincsenek elvárások’. Támogatom az elvárásokat, de a megfelelő elvárásokat.

S ha elolvassátok ezt a nagyon figyelemre méltó élettörténetet, meg fogjátok érteni, hogy amikor kisfiú volt, Dzsagannáth fesztiválokat szervezett. Dzsagannáth az egész Univerzum Ura. S talán Ő annyira elégedett volt ennek a fiúcskának a felajánlásával, hogy az egész Univerzum prédikátorává tette.

Egy másik nagyon fontos dolog, mely meghatározta gyerekkorát az, hogy édesapja szádhukat fogadott vendégül az otthonukban. Tehát abban az atmoszférában nőtt fel, hogy miként szolgáljuk a szádhukat: ha szádhuk érkeznek, figyeljünk rájuk, szépen szolgáljuk őket, hallgassunk a tanácsaikra. Ilyen bevésődést kapott gyermekkorában – egy másik pszichológiai kifejezést használva. Ha ezt összehasonlítjuk a saját gyermekkori bevésődéseinkkel, akkor ugye van némi különbség. Mert mi is volt a mi gyermekkori imprintünk? TV nézés, mellyel csendben lehetett tartani a gyermeket. De az ő esetében, ennek a fiúnak lehetősége volt megfigyelni néhány nagyon lényeges dolgot. Nem csak egy hagyományos vaisnava család életét, hanem néhány gyakorlatot is megtapasztalhatott.

Majd mikor felnőtt, gyógyszerész lett és saját üzleti vállalkozásba kezdett. Az igazat megvallva nem volt valami sikeres. Ezalatt sokszor ment csődbe. De azokban az időkben mindig egy versre emlékezett a Srímad Bhágavatamból: „Akik kedvesek Krsnának, azoknak az útját Ő egy kissé megnehezíti, minden anyagit elvesz tőlük.” Ennek ellenére soha nem adta fel a Legfelsőbb iránti ragaszkodását és az anyagi életben tett erőfeszítéseit. Tanult ember volt, éppúgy, mint az a generáció a 20. század kezdetén Indiában – tudjátok a bengáliak nagyon büszkék arra, hogy bengáliak. Vannak a bengáliak és van India többi része. Tehát a 20. század e korai éveiben valamennyi intelligens fiatalember Gandhi mozgalmának a hatása alatt állt, mely India önállóságáért és függetlenségért küzdött. Gandhit szentnek tartották a politikusok között és politikusnak a szentek között. Sríla Prabhupád generációja modern gondolkozású tanult, nagyon tájékozott fiatalokból állt.

Majd hirtelen 1922-ben valami nagyon különleges dolog történt vele. Mi volt az? Találkozott egy szádhuval, egy nagyon különleges szádhuval. Arról értesült, hogy egy szádhu a közelben tart előadásokat, ezért úgy döntött: ‘Rendben, elmegyek. Olyan sok szádhuval találkoztam már, akkor meghallgatom őt is.’ Ennek a szádhunak a neve Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur volt. S amint, Abhaj Csaran Dé belépett a terembe, már horogra is akadt, teljesen rabul ejtették. S mi volt az első mondat, amit ez a szádhu mondott ennek a ragyogó fiatalembernek? „Olyan jól beszélsz angolul! Miért nem prédikálsz Nyugaton?” Nagyon váratlan üzenet. De ez annyira bevésődött ennek a fiatalembernek a szívébe, hogy a következő 44 évében ezen az útmutatáson meditált: ‘Ezt hogyan valósítsa meg?’

Tehát ez 1922-ben történt. S mi történt 1933-ban? Beavatást kapott ettől a szádhutól, a mesterétől. Tizenegy évet várt rá. Néha rövidebb idő alatt is megtörténik, de némelyeknek 10-11 évre van szükség az elköteleződéshez. Bár a valódi kapcsolat egy pillanat alatt létrejön – itt ez a lényeg. Mert van egy hivatalos, formai oldala a tanítványi elköteleződésnek; és ott vannak a valódi dolgok. S mi a valódi dolgokat kutatjuk. Minden egyéb másodlagos. Természetesen jó oka van annak, hogy az összes formális előírást be kell tartani. De teljesítheted valamennyi formális előírást; ha nem jutsz el a lényegig, akkor hasztalan. S mi a lényeg? Ez a fajta elköteleződés – ha kapsz egy üzenetet, meditálj azon 44 évig. Tehát 1933-ban kapott felavatást a Gaudíja Math Vaisnava közösségébe. S ott ő úgy volt számon tartva, mint egy átlagos családos bhakta. De mindig próbálta valahogy a küldetését előmozdítani, szádhuk invitálásával, találkozók szervezésével, mestere tanításait hallgatva, látogatva stb. S mit mondott róla a lelki tanítómestere?

Dámódar: Azt, hogy őbelőle egy nagyon jó prédikátor válik majd, mert nagyon jó hallgatóság.

Szvámí Tírtha: „Ő jól tud hallgatni”, igen. Tehát, ha követjük a példáját – megragadni valami lényeges dolgot és odafigyelni, akkor talán a mi életünkben is történhet valami. Majd néhány év múlva eltávozott a lelki tanítómesterük – talán 1937-ben. S utána el tudjátok képzelni az elválásnak azt a hangulatát – amikor életetek fénylő hőse eltávozik. Mindenképpen ez egy nagyon nehéz pillanat volt az egész tanítványi közösség számára. De az élet soha nem áll meg, így eljött a következő évtized. S mi történt 1944-ben?

(folytatása következik)