Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Néha Prabhupád nagyon vicces volt. Például az amerikai társadalommal kapcsolatos megjegyzése az volt, hogy „Nektek egy huss, huss civilizációtok van”. A nagy autók miatt – ez a 60-as évek vége felé történt Amerikában, amikor nagyon hatalmas autóik voltak és csak ezt a huss, huss hangot lehetett hallani az autópályán. Tehát „Nektek egy huss, huss civilizációtok van”. S tudjátok, amikor megérkezett New York-ba akkor találkozott életében először hóval, téllel. Azelőtt még nem látott havat. Bengálban nem esik hó, sem Vrndávanban. Emlékeztek arra a nagyon megindító képre, melyen New York-ban télen dhótit és egy hatalmas kabátot viselt – olyan bájos! A körülötte lévő bhakták megkérdezték tőle, hogy: „Ó, Prabhupád van hó a lelki világban?” Fogós kérdés. Majd gondolkodott egy darabig és azt mondta: „Igen, de ott nem hideg.”

Egy másik alkalommal Amerikán belül utazott különböző helyekre repülővel és mindig VIP ellátásban volt része – különféle fogadások és interjúk, több száz interjú. S tudjátok ekkoriban kezdtek a hölgyek ilyen rövid miniszoknyákat viselni. Tehát, éppen egy riporter hölgy készített interjút Sríla Prabhupáddal és nagyon profán kérdései voltak: „Miért kopasz az Ön feje? Miért van leborotválva?” Majd Prabhupád válaszolt: „Mert a mi filozófiánk az, hogy hideg fej, de meleg láb. S miért kopasz az Ön lába?” S Prabhupád mindvégig mosolygott, amig válaszolt; olyan volt, mint egy gyerek, mókás. Ostoba kérdés – jó visszavágás. Rengeteg történet van.

Nagyon szellemes, okos és gyakorlatias volt. Egyszer megkérdezték tőle a bhakták: „Prabhupád, mi az intelligencia definíciója?” Mindenki valami nagyon filozofikus, emelkedett és bonyolult választ várt. Majd Prabhupád így felelt: „Tudjátok az intelligencia az, hogy mindig van némi pénz a zsebedben.” Nem ilyen választ várnátok egy szádhutól, igaz? De ő ezt már megtapasztalta, amikor nem volt semmi pénze. Még Indiában felkeresett embereket, néhány üzletembert, hogy a Vissza Istenhez c. magazin nyomtatásáról tárgyaljanak ill. adományokat kérjen hozzá. Ez délelőtt 11-12 óra körül lehetett. S amíg beszélgettek végül az egyik úriember megkérdezte tőle, hogy: „Szvámídzsí, ettél ma már?” S Prabhupád így felelt: „Nem, még nem volt rá alkalmam.” Majd ez az ember azonnal elment és hozott valami praszádamot neki. Tehát, már megtanulta a nincstelenségről szóló leckét. Ezért ő nagyon is jól tudta, hogy az intelligencia azt jelenti, hogy mindig van pénz a zsebetekben. Tegnap épp eszembe jutott, hogy a korai prédikációs időkben, Szófiában, amikor még itt is nehéz idők jártak és nem volt elegendő forrásunk, hogy a halavát finanszírozzuk. Nem volt elég pénzünk, hogy vajat vásároljunk a halavához. Most megengedhetünk magunknak egy kis vajat a halavához? Most megtehetjük és nagy lakomát rendezhetünk. De ne feledjétek azokat az időket, amikor a halava még olajjal készült. Talán ez azt jelenti, hogy intelligensek vagytok.

S ha még megoszthatom a kedves történetemet Sríla Prabhupádról. Ha megnézitek a videókat akkor találtok egy nagyon szép felvételt róla, ahogy praszádázik. Az egy spirituális élmény; kérlek nézzétek meg azt a videót – tiszta transzcendencia! S van egy másik felvétel, amikor valahová megérkezik, ahol a bhakták várják. Több száz bhakta sorakozott fel kétoldalt, azért, hogy Sríla Prabhupád közöttük sétáljon el mialatt egy hatalmas ugrálós táncos kírtannal ünnepelték. S ő egy alacsony ember volt, egyáltalán nem volt magas. Ott sétált a dandájával és hatalmas virágfüzérrel a nyakában, legtöbbször nagyon békés léptekkel. S tudjátok néha leesnek virágok a virágfüzérről. S amikor elhaladt, ezeket a lehullott virágszirmokat, mahá-praszádákat a bhakták a sorokból kiugrálva próbálták megszerezni. A bhakták teljes eksztázisban táncoltak, örültek, sírtak és ujjongtak. Akkortájt volt egy szenior tanítványa, aki személyi titkára is volt egyben és állandóan vele utazott. S ennek a fiatalembernek össze volt törve a szíve, mert bár annyira közel állt Sríla Prabhupádhoz, vele utazott, mindig vele maradt, állandóan szolgálta, mégsem volt ez az ugrálós és könnyezős, kiabálós érzése – semmi! Tehát ez a szívszorító, nehéz teher volt a szívén. A következő este végül elhatározta ‘Ezt meg kell osztanom a lelki tanítómesteremmel’. Tehát, amíg masszírozta Sríla Prabhupádát bevallotta érzéseit: „Prabhupád, a bhaktáid nagyon szeretnek téged! Bárhová is érkezel kírtannal üdvözölnek ugrálnak, boldogok és sírnak. Olyan sok érzés van bennük irántad, de nekem nincs ugrálhatnékom, nincsenek könnyeim és szeretet sincs bennem. Bennem nincs szeretet irántad.” Csak képzeljétek el magatokat: az égő érzéssel a szívetekben megnyíltok a lelki tanítómestereteknek… s akkor Sríla Prabhupád nem szólt semmit. A masszázs után elment, hogy fürdőt vegyen; semmi hozzáfűzni való, semmi válasz, semmi. Majd várt az esti praszádjára, s a fiatalember behozta az egész tálcát – még most sem kapott választ, semmi megjegyzést, semmit. Prabhupád hozzálátott az étkezéshez és a tanítvány pedig várt az ajtónál. Majd hosszú, hosszú hallgatás után Prabhupád megkérdezte: „Szeretsz-e szolgálni engem?” A fiú válaszolt: „Igen, természetesen! Természetesen szeretlek szolgálni!” S akkor Prabhupád azt mondta: „Ez a szeretet! Ugrálni és táncolni mindenki tud, de szolgálatot végezni…”

Tehát nagyon aranyos volt, nagyon mély, nagyon vicces és ugyanakkor nagyon súlyos. Egy valódi guru! Sríla Prabhupád ki dzsáj!