Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai reggeli tanításából) 

Dzsanmástamí gyönyörű és intenzív ünnepe után egy másik nagyon fontos megemlékezés következik, mégpedig egy tiszta bhaktára történő emlékezés. Egy nagyon különleges személy született a Dzsanmástamít, Krsna megjelenési napját követő napon. Ő egy tiszteletreméltó bengáli családból származik, a Dé családból és Abhaj Csaran Dének hívták, aki a 19. század végén született. Tudjátok, amikor századforduló következik, akkor számos változás tapasztalható; nem csupán az évszám változik, hanem néhány figyelemreméltó esemény is történhet. De azért ez a fiú ebbe a családba született és látszólag nagyon egyszerű élete volt, éppúgy, mint az összes többi fiúnak az utcában. Ennek ellenére az édesapjának látomása volt a fiáról. Két elvárás volt a fiúval szemben. Emlékeztek rá mi volt az a két elvárás? Váljon Rádhiká tiszta bhaktájává és tökéletes mrdanga játékossá. Napjainkban nem igazán szeretjük az elvárásokat. Kijelentjük, hogy: ‘Ó, az elvárások el fogják kényeztetni a gyereket.’ De, ha egy apa ilyen elvárásokat támaszt a fiával szemben: hogy Srímatí Rádhárání tiszta híve legyen és kiváló mrdanga játékos, akkor az teljesül. Tehát nem osztom napjaink pszichológiai megközelítését, miszerint ‘nincsenek elvárások’. Támogatom az elvárásokat, de a megfelelő elvárásokat.

S ha elolvassátok ezt a nagyon figyelemre méltó élettörténetet, meg fogjátok érteni, hogy amikor kisfiú volt, Dzsagannáth fesztiválokat szervezett. Dzsagannáth az egész Univerzum Ura. S talán Ő annyira elégedett volt ennek a fiúcskának a felajánlásával, hogy az egész Univerzum prédikátorává tette.

Egy másik nagyon fontos dolog, mely meghatározta gyerekkorát az, hogy édesapja szádhukat fogadott vendégül az otthonukban. Tehát abban az atmoszférában nőtt fel, hogy miként szolgáljuk a szádhukat: ha szádhuk érkeznek, figyeljünk rájuk, szépen szolgáljuk őket, hallgassunk a tanácsaikra. Ilyen bevésődést kapott gyermekkorában – egy másik pszichológiai kifejezést használva. Ha ezt összehasonlítjuk a saját gyermekkori bevésődéseinkkel, akkor ugye van némi különbség. Mert mi is volt a mi gyermekkori imprintünk? TV nézés, mellyel csendben lehetett tartani a gyermeket. De az ő esetében, ennek a fiúnak lehetősége volt megfigyelni néhány nagyon lényeges dolgot. Nem csak egy hagyományos vaisnava család életét, hanem néhány gyakorlatot is megtapasztalhatott.

Majd mikor felnőtt, gyógyszerész lett és saját üzleti vállalkozásba kezdett. Az igazat megvallva nem volt valami sikeres. Ezalatt sokszor ment csődbe. De azokban az időkben mindig egy versre emlékezett a Srímad Bhágavatamból: „Akik kedvesek Krsnának, azoknak az útját Ő egy kissé megnehezíti, minden anyagit elvesz tőlük.” Ennek ellenére soha nem adta fel a Legfelsőbb iránti ragaszkodását és az anyagi életben tett erőfeszítéseit. Tanult ember volt, éppúgy, mint az a generáció a 20. század kezdetén Indiában – tudjátok a bengáliak nagyon büszkék arra, hogy bengáliak. Vannak a bengáliak és van India többi része. Tehát a 20. század e korai éveiben valamennyi intelligens fiatalember Gandhi mozgalmának a hatása alatt állt, mely India önállóságáért és függetlenségért küzdött. Gandhit szentnek tartották a politikusok között és politikusnak a szentek között. Sríla Prabhupád generációja modern gondolkozású tanult, nagyon tájékozott fiatalokból állt.

Majd hirtelen 1922-ben valami nagyon különleges dolog történt vele. Mi volt az? Találkozott egy szádhuval, egy nagyon különleges szádhuval. Arról értesült, hogy egy szádhu a közelben tart előadásokat, ezért úgy döntött: ‘Rendben, elmegyek. Olyan sok szádhuval találkoztam már, akkor meghallgatom őt is.’ Ennek a szádhunak a neve Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur volt. S amint, Abhaj Csaran Dé belépett a terembe, már horogra is akadt, teljesen rabul ejtették. S mi volt az első mondat, amit ez a szádhu mondott ennek a ragyogó fiatalembernek? „Olyan jól beszélsz angolul! Miért nem prédikálsz Nyugaton?” Nagyon váratlan üzenet. De ez annyira bevésődött ennek a fiatalembernek a szívébe, hogy a következő 44 évében ezen az útmutatáson meditált: ‘Ezt hogyan valósítsa meg?’

Tehát ez 1922-ben történt. S mi történt 1933-ban? Beavatást kapott ettől a szádhutól, a mesterétől. Tizenegy évet várt rá. Néha rövidebb idő alatt is megtörténik, de némelyeknek 10-11 évre van szükség az elköteleződéshez. Bár a valódi kapcsolat egy pillanat alatt létrejön – itt ez a lényeg. Mert van egy hivatalos, formai oldala a tanítványi elköteleződésnek; és ott vannak a valódi dolgok. S mi a valódi dolgokat kutatjuk. Minden egyéb másodlagos. Természetesen jó oka van annak, hogy az összes formális előírást be kell tartani. De teljesítheted valamennyi formális előírást; ha nem jutsz el a lényegig, akkor hasztalan. S mi a lényeg? Ez a fajta elköteleződés – ha kapsz egy üzenetet, meditálj azon 44 évig. Tehát 1933-ban kapott felavatást a Gaudíja Math Vaisnava közösségébe. S ott ő úgy volt számon tartva, mint egy átlagos családos bhakta. De mindig próbálta valahogy a küldetését előmozdítani, szádhuk invitálásával, találkozók szervezésével, mestere tanításait hallgatva, látogatva stb. S mit mondott róla a lelki tanítómestere?

Dámódar: Azt, hogy őbelőle egy nagyon jó prédikátor válik majd, mert nagyon jó hallgatóság.

Szvámí Tírtha: „Ő jól tud hallgatni”, igen. Tehát, ha követjük a példáját – megragadni valami lényeges dolgot és odafigyelni, akkor talán a mi életünkben is történhet valami. Majd néhány év múlva eltávozott a lelki tanítómesterük – talán 1937-ben. S utána el tudjátok képzelni az elválásnak azt a hangulatát – amikor életetek fénylő hőse eltávozik. Mindenképpen ez egy nagyon nehéz pillanat volt az egész tanítványi közösség számára. De az élet soha nem áll meg, így eljött a következő évtized. S mi történt 1944-ben?

(folytatása következik)