Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2015.09.06-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Majd végül 1965-ben Sríla Prabhupád megérkezett New Yorkba. S tudjátok, csak köztünk szólva, az indiaiak nagyon különleges elképzelésekkel rendelkeznek Nyugatról. A közelmúltban, 10-15 évvel ezelőtt, amikor egy másik indiai szannjászí tanítványaival együtt Nyugatra utazott, a biztonság kedvéért vittek magukkal burgonyát. ‘Arra az esetre, ha nem lenne burgonya Nyugaton, tudjunk főzni valamit.’ Annyira ártatlan!

Egyszer velünk is megtörtént, amikor Indiából Srí Lankára repültünk, hogy amikor az egyik stewardess meglátta a kanti-málánkat[1], nagyon felderült az arca: „Ó, ti követitek a dharmát, nagyon szép!” S kedvesen hozott nekünk azokból a kis üveges narancslevekből és mogyorókból. „Mert ti, oda az igencsak nehéz helyre utaztok, Srí Lankára! Ki tudja mi vár rátok ott!” Ekkor megkérdeztem: „Elhagyta már egyszer is a repteret?” Ő így felelt: „Soha! S kérem kezelje ezt bizalmasan!”

Tehát Prabhupád is úgymond „felfegyverkezve” érkezett és elkezdte az önálló életét az Államokban. Először egy indiai családnál kapott menedéket, majd végül New York egyik nagyon rossz hírű negyedében, mely tele volt alkoholistákkal, bérelt egy helyet. Az emeleten volt egy szobája, lent pedig agy ajándékbolt. Láthatjátok, hogy mennyire szimbolikus az előző tulaj által adott neve a boltnak „Páratlan ajándék”. S Ő a „Páratlan ajándék” nevű bolt egyik helyiségében tartotta leckéit. Annyira szimbolikus! S tudjátok, az emberek, akik elkezdtek járni olyan átlagos new yorki külvárosi srácok voltak. Sríla Prabhupád prédikálni kezdett és apró kellékeket használt az imádathoz, mint egy oltár, egy ghí-lámpás, stb. Egyszer az történt, hogy valaki épp dohányzott a templomszobában és a ghí-lámpán nyomta el a cigarettáját. Úgy hiszem, ekkor Prabhupád toleranciáját tesztelték az égiek. De Ő ezt nem tartotta annyira nagy sértésnek – hamutálcának használni a szent ghí-lámpást, Atya ég! Egy másik alkalommal valaki egy guriga wc papírt hozott az ásramnak. S tudjátok, a bhakták kissé meg voltak lepődve: „Ez meg mi?” De Prabhupád nagyon elégedett volt és így szólt: „Ez nagyon szép adomány!” Valakinek ez volt a kezdet, valahol el kell kezdenünk. Hozzatok valamit a templomba! Hozzatok valamit az ásramnak! Tehát ezekben a korai években néhány fiatal gyűlt e köré az idős szádhu köré, hallgatták Őt és megpróbálták követni és gyakorolni mindazt, amit tanácsolt.

Aztán 1966-ban létrehozott egy szervezetet – a Krsna-tudatú hívők Nemzetközi Közösségét (ISKCON), ekkor jöttek el Sríla Prabhupád Aranyévei. A következő néhány évben ezrek csatlakoztak hozzá. Nem igazán lehet tudni, hogy végül 3000 vagy 5000 tanítványt avatott-e fel, mindenesetre ez körülbelül annyi, mint egy kis falu lélekszáma – 3000 ember. Mégis ennek a falunak a prédikációja az egész világra hatással volt. Ebből hittestvérei is megérthették és beazonosították, hogy Ő az a személy, akit erre a célra kiválasztottak. Eleinte csak az Egyesült Államokon belül utazott, majd visszatért Indiába és belekezdett a világméretű mozgalmába.

S akkor jött a következő évtized. Mi történt 1977-ben? Eltávozott. Tehát röpke 11 év alatt végül, 44 év meditáció után, megvalósította lelki tanítómestere álmát. Akkor az a katasztrófa érte a bhaktákat, hogy szeretett Sríla Prabhupádájuk eltávozott. Majd mi történt újabb 11 esztendő elteltével 1988-ban? Sríla Srídhar Mahárádzs távozott el. Valójában Prabhupádnak számos barátja volt a hittestvérei között, de Srídhar Mahárádzzsal működött szorosabban együtt és prédikáltak sokat. Volt egy megállapodás közöttük. Prabhupád azt mondta, hogy: „Én fogok mrdangázni, te pedig prédikálsz!” Látjátok, milyen szép. Az együttműködés azt jelenti, hogy megosszák a feladatokat. Aztán később együtt végeztek szolgálatokat és együtt prédikáltak. Természetesen hittestvérét, Srídhar Mahárádzsot feljebbvalójaként tisztelte. Egyszer bengáliul beszélgettek, amikor a nyugati bhakták próbáltak néhány szót elcsípni, de semmit sem értettek belőle. S Sríla Prabhupád az mondta a nyugati bhaktáknak: „Ó, ha hallottátok volna a végkövetkeztetését, elájultatok volna”. Természetesen, miután Sríla Prabhupád eltávozott, néhány tanítványa oltalmat vett Sríla Srídhar Mahárádzsnál. Mint, ahogy Gurudévánk is tette. S akkor szintén egy új fejezet kezdődött.

De még, ha több száz ajkunk is lenne, az sem volna elegendő, hogy megfelelőképpen dicsőíthessük Őt. Talán volna némi hozzáfűzni valótok Prabhupádhoz, vagy valami megvalósításotok?

Nandakumár: Nekem van egy nagyon meghatározó emlékem Sríla Prabhupádhoz kötődően, mert elég szerencsés voltam ahhoz, hogy 1988-ban találkozhattam egy tanítványával. Ez valójában Sríla Prabhupád eltávozása után 11 évvel történt. Nagyon nehéz szavakkal megfogalmazni azt a légkört, amely akkoriban volt Nandafalván. Az Sríla Prabhupád ereje volt. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezt megízlelhettem, a sok ellentmondás ellenére, mely utána következett, valóban egy páratlan ajándék. Úgy érzem, hogy ez olyasvalami, mely bennem él. Lehetetlen kifejezni, de vannak emlékeim, vannak lelki ízeim, illataim és színeim és még oly sok élményem. Nem tudom, hogy a következő generáció megtapasztalhatja-e ezt vagy sem. Talán nem, nem tudom. De bizonyos vagyok abban, hogy a Jóisten mindenkiről gondoskodik és Ő az, aki másfajta gyönyörű ízeket és emlékeket ad mindenkinek.

Szvámí Tírtha: Nem tudom, arról tudtok-e, hogy: állítólag Magyarországra kellett volna jönnie akkoriban. Magyarország 1977-ben rajta volt azon a listán, melyet tervezett meglátogatni, de végül ez meghiúsult. Ám ahogy Nandakumár Prabhu mondta, az akkori bhakták úgy mesélték, hogy: „Amikor Prabhupád tanítványai jöttek prédikálni, akkor egy egészen különleges láng izzott a szemükben, s magukkal hozták gurujuk jelenlétét is.” Tehát ez egy újabb bizonyíték arra, amiben hiszünk: a lélek jelenléte, nem pedig a testi jelenlét. Valójában az Ő erőfeszítése és áldozata nélkül nem tudnánk most itt ülni és beszélgetni, azt hiszem örökre adósai vagyunk.

(folytatása következik)

[1] Kantí-málá – az odaadás nyaklánca tulaszí gyöngyökből