Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2016.07.24-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Az élet három alapelvéből az elsőt az Istennek szentelt életet vizsgáltuk meg. Ezt követően a második alapelv – a szeretet. Első lépés az élet, aztán következik a szeretet – ez a lényeg. Szenvedély! Mindannyian beszéljük ezt a nyelvet, ugye? Ha valami túl szattvikus, az annyira unalmas. Ott semmi sem történik – csak béke és tökéletesség. Adj egy kis szenvedélyt, tüzet, történést!

Tehát a második alapelv a szeretet. Ez gyakorlatilag egy nagyon erőteljes oldala a léleknek, mert nem a testhez, hanem a lélekhez tartozik. Ez a szeretet, az alázat képessége – melyek a lélekhez tartoznak. Ezért meg kell tanulnunk hogyan alkalmazzuk, hogyan … nem azt, hogy miként tisztítsuk meg, mert ez eredetileg is tiszta, hanem hogy miként tárjuk fel önmagunk lelki képességeit. Mindannyiunknak van némi tapasztalata a szeretet anyagi oldaláról, ugye? De a lelki szeretetről csak némi információnk van. Az információ, az egy mézesmadzag, cukorka, hogy elcsábítson benneteket a megkóstolásra. De a megvalósításnak is ott kell lennie. A valódi íz megtapasztalása, a teljesség megélése. Élet, szeretet. A szeretet olyan erőteljes, hogy még anyagi szinten is az emberek képesek meghalni érte. Milyen ostobaság!

Szanátan: Puskin.

Szvámí Tírtha: S még sokan mások is, túl sokan. De valójában, alapvetően még ebben az esetben is nem a másik személyért akartok meghalni, hanem a saját illúzióitok miatt, a saját álmaitokért. Tehát, ha készek vagytok meghalni az anyagi társatokért, akkor nem vagytok képesek meghalni Istenért, az örök társatokért? Hogy van ez kedveseim?

Tehát ez az Istenszeretet a lélek természetes funkciója. Rúpa Gószvámí összehasonlítja ezt az alapvető, természetes lelki működést (istenszeretet), az emberek közötti nagyon természetes érzelmi kötődéssel (szeretet). Azt mondja: amikor egy fiatal lányt és fiút összezárnak, természetes módon kialakul valamiféle szeretet. Az istenszeretet útja ugyanilyen természetű. Ha önmagadat, az igazi lelki lényedet közel helyezed Istenhez, Krsnához, természetes szeretet fog megnyilvánulni. De, mint ahogy anyagi szinten ezek a szerelmi, romantikus ügyek, tekervényesen mozognak, mint egy kígyó, cikk-cakkban, a lelki szeretet ugyanúgy hol erre, hol arra kanyarog. Tehát, ne legyetek meglepve, ha úgy tűnik, hogy az utatok egy másik irányt vesz, vagy váratlan tapasztalatokkal találkoztok.

Egyszer Gurudév még a nehéz időkben meglátogatott bennünket. Amikor távozni készült az ásramból egy bhaktával együtt, aki segített vinni a csomagjait, az autóhoz érve vajon mit láttak? Rendőrök és emberek csoportja veszi körül az autót. S tudjátok azokban az időkben, ha rendőröket láttatok a nyugati rendszámú autótok körül … Tehát Gurudév azonnal így reagált: „Ó, minő meglepetés!” majd átfordult a másik irányba. Természetesen később kiderült, hogy valaki betörte a kocsi ablakát és a rendőrség csak azért volt ott, hogy segítsen. De nem tudod előre, hogy mi fog történni. Tehát néha váratlan dolgokkal találkozunk a lelki életünk során. Mit is mondhatnátok: „Ó, ez váratlan!”  S talán veszünk egy fordulatot, de sohasem U-fordulatot. Kérlek, ezt jegyezzétek meg!

Az egyik legfontosabb titkos tanítás, az Ísópanisad Istent, Krsnát a következőképp nevezi meg: „Ó Uram, hatalmas, mint a tűz!” Ő nagyon hatalmas! S kik vagytok ti? Ti vagytok az élet lényege. Az élet maga a tej és az élet lényege pedig a vaj. Ha kiveszel egy darab vajat az anyagi lét hűtőszekrényéből és csak odahelyezed Isten közelébe, aki végtelenül hatalmas, mint a tűz – mi fog történni természetszerűleg? Egyszerűen megolvadsz. Ez azt jelenti, hogy kapcsolat, szeretet fog megnyilvánulni valamiképpen. Talán van némi információnk, talán van némi reményünk, de ha gyakoroljuk a folyamatot, biztosan fog történni valami.

Gondoljatok csak magatokra: milyen volt az életetek néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtétek a folyamatot, mielőtt találkoztatok a bhaktákkal; és hogyan van most? Mondhatjátok azt, hogy ‘Korábban boldogabb voltam, mert nem tudtam, hogy mi történik. Az illúziónak ez a sötétsége olyan elbűvölő volt; nincsenek magasabb gondolatok, nincsenek problémák. Korábban csak anyagi ambíciók foglalkoztattak, most pedig kétszer annyi problémám van, most már lelki ambícióim is vannak.’ Vigyázzatok, még több problémátok lesz! De ennek ellenére tudjátok, mégis érdemes ilyen problémákkal küzdeni. Mivel legalább egy kis darab cukorkát találtunk magunknak, ezért vagyunk itt.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2016.07.24-i szófiai reggeli tanításából)

Az élet arra szolgál, hogy kijavítsuk a kihibáidat. Sríla Srídhar Mahárádzs definíciója szerint a vallás megfelelő alkalmazkodást jelent. Vajon ez a kellő alkalmazkodás valamiféle jóléti cselekedet? Vagy pedig valamilyen agyagi elrendezés, hogyan tegyük kényelmessé az életünket? Vagy valami mást jelent? Nos, gyakorlati szinten a helyes alkalmazkodás, különös tekintettel az élet anyagi valóságára, túlélést jelent. Megszületünk és próbálunk túlélni – többnyire kevés sikerrel. Mivel egy dolog biztos, ha belekezdesz ebbe a földi utazásba, az egyszer véget is fog érni. Ebben az értelemben, ha elfogadjuk, hogy az anyagi élet egyfajta túlélés, akkor meg kell vizsgálnunk ennek a túlélésnek a célját. Az élet nem pusztán biológiai történés, az élet misztérium. S nem elég beszélgetni vagy gondolkozni ezen a misztériumon; meg is kell tapasztalnunk. Tehát az élet tapasztalás, egy misztikus tapasztalat, mely az életetek minőségétől függ. Eltékozolhatjuk vagy megvalósíthatjuk. Azonban mi teszi értékessé az életet, a túlélést, még az anyagi szinten is? Ez a misztikus élmény, az isteni találkozás. Találkozni Istennel az életünkben.

De ahogy említettem, bármilyen keményen is próbáljuk túlélni az életnek ezt a megtapasztalását, mégis elbukhatunk. A földi élet lényege három szóban összefoglalva – élni, szeretni, távozni. A középső elem az, amellyel megpróbáljuk túlélni. Ily módon küzdenek az emberi lények a megsemmisüléstől való elemi félelemmel. Ez a mi tiltakozásunk a halállal szemben. Azonban kudarcot vallunk, mert el is kell távoznunk innen. Jövünk és megyünk. Tehát anyagi értelemben csak néhány év, mégis néha azt érzitek, hogy ez a rövid idő egy végtelen játszma.

De a lelki túlélés azt jelenti, hogy meghalsz a testi éned számára és újjászületsz a lelki önvalódért. Meghalsz a mulandóság számára és ismét megszületsz az örökkévalóságnak. Meghalsz a jelentéktelenek számára és megszületsz a valódi értékekért. Ez az igazi túlélés. S mit fogsz ott ismét tapasztalni? Életet. Az a valódi élet. A lelki élet az a valódi élet. Örök élet. Természetesen, ha ezeket a feltételekhez kötött életre vonatkozó tapasztalatainkat az örökkévalóságra vetítjük, nem vagyok benne biztos, hogy be akarunk lépni az örök életbe. Mivel azt fogjátok mondani, hogy az élet egy kínszenvedés, legyen ez a nyomorúságom az örökkévalóságig? Erre nem állok készen! Ne add ezt nekem! Csak, hogy egy nagyon „pozitív” és „optimista” embert, Schopenhauert idézzek, aki azt mondta, hogy: „Az élet egy nyomorúság, ezért elhatároztam, hogy erről elmélkedem.” Elégedettek vagytok ezzel? Akarjátok ezt az örökkévalóságig kiterjeszteni? Nem! Bár tudjuk, hogy ez a feltételekhez kötött élet egyfajta nyomorúság, természetesen, ha az örök életre gondolunk, azt szeretnénk, hogy az teljesen örömteli legyen. Majd, amikor belefogsz a szádhanádba; mi az, amit tapasztalni fogsz? Azt gondolod, hogy először is békét, másodsorban eksztázist, harmadsorban – felsőfokú eksztázist tapasztalsz majd. Tehát, belefogsz és mi az, amit átélsz majd? Nyomorúságot ismét! ‘Hogy van ez? Megléptem a dolgokat, változtatni szerettem volna rajtuk, de még mindig ugyanabban a cipőben járok.’ Ám én azt mondom nektek, ez még csak a kezdet. Még több vár rátok. Azt gondoljátok, hogy még több nyomorúság? Nem, dehogy!

A korábbi beidegződéseink szerint kétségkívül keresztül kell mennünk egy tisztulási folyamaton, amely néha keserű, máskor pedig nagyon boldog tapasztalatokat eredményez. Mint ahogy azt mondják, másokat legyőzni erő, önmagunk legyőzése pedig belső erő. S mindannyiunknak vannak kisebb-nagyobb győzelmei.

Ebben a templomban történt egyszer, hogy az egyik kedves bhakta megkérdezte: „Mindannyian tudjuk, hogy a lelki fejlődés az, ha a hamis egónkat szétzúzzák, de ezt nem lehetne inkább enyhe, kíméletes módon tenni?” Ezért kell keresztülmennünk egy megvalósítási folyamaton. Egy lépéssel közelebb jutni az igazsághoz. Ez az első lépés – az élet. Ha magunkért élünk – az értelmetlen. Ha Istenért élünk, akkor mindenkiért élünk. Tehát a lelki életben ismét az első elv az ‘élet’. Élnünk kell, meg kell próbálnunk, meg kell csinálnunk. Valamennyi küzdelmével, nehézségével együtt. S meg kell győződjünk arról, hogy az út végén vár ránk valaki. Ennek az alapvető bizalomnak ott kell lennie a szívünkben, hogy ‘bárhogyan is kell küzdenem és bármin is kell keresztülmennem, valaki vár rám az út végén’.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2016.07.23-i szófiai esti tanításából) 

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Történt egyszer egy nagyon misztikus élmény. Egy indiai prédikátor szvámít láttunk vendégül, aki egy teljesen hagyományos leckét tartott, ismertetve az anyagi élet valamennyi nehézségét. Ez nagyon népszerű téma, mivel mindenki érti. Ezalatt az egyik bhaktánk azon töprengett, hogy: ‘Hogyan tudom Krsnát a szívembe zárni?’ Majd arra a történetre emlékezett, melyet az ácsárjáinktól hallott, hogy csak egyetlenegy hely létezik, ahonnan Krsna nem tud elmenekülni – ez pedig a szív fogsága. S azon nyomban a vendégünk ezt a történetet kezdte emlegetni: „Ha el akarod fogni Krsnát, akkor egy nagyon szép fogdát, kell készítened a szívedben.” Misztikus élmény. Gondolsz valamire, majd az előadó ugyanarról a témáról kezd el beszélni.

Tehát a Jóistennel való találkozás nincs is annyira távol tőlünk. Csupán egyetlen lépés előre. Mégis ez az egy lépés mindig megmarad. Ennek ellenére mégis el kell kezdenünk a futást. Ez egy fogócska. De, ha szeretnél nyerni, akkor meg kell változtatnod az üldözés irányát – nem úgy, hogy te szaladsz a Jóisten után, hanem hogy Ő fut utánad. Ez az igazi! Szeretetteljes kutatás az elveszett szolga után – ez a mi felfogásunk a Legfelsőbb Istenről. Ő olyan együttérző, annyira eltöltik a szeretetteljes érzelmek, hogy meg akarja osztani azokat. Ezért találta ki az elválás érzését. Találkozni akar az újonnan érkezőkkel. Azt mondják, hogy néha Krsna unja a régieket, szüksége van új arcokra. S nem találkozhatunk, ha nem váltunk el, igaz? Ha mindig ott vagy, akkor olyan vagy, mint egy könyvespolc – állandó és mozdulatlan. Szükségünk van az elválásra azért, hogy ismét együtt lehessünk. Ez a púrva-rága. Elkülönülve, szükségünk van, sóvárogunk a találkozás után. Amikor pedig találkoztok, az elválástól való félelem egy cseppnyi keserűsége is belevegyül. Ismeritek ezt az érzést? Amikor minden olyan szép, de mégis félsz egy kicsit: ‘Vajon meddig fog maradni? Most, ebben a pillanatban érzem az extázist. De eljön a következő pillanat és elveszítem ezt az érzést, mert egy még nagyobb eksztázis vár rám.’ Látjátok, a bhakta élet tele van veszteségekkel, mindig elveszítetek valamit. Vesztesek vagytok. Elveszítitek a jelen pillanat mély eksztázisát, hogy egy még mélyebb extázist érezhessetek.

(Szvámí Tírtha 2016.07.23-i szófiai esti tanításából) 

Az élet olyan, mint egy hosszú utazás. Mindannyian ezt az utat járjuk. A lényeg nem az út elkezdése, hanem a megérkezés. Sokan fognak bele, mégis kevesen érkeznek meg. Ma nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, mert elindultunk és meg is érkeztünk. Azonban ez a közös utunknak csak a kezdete.

Idefelé azon gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék. Olyan sok mindent tudtok már. Olyan képzettek és olyan komoly gyakorlók vagytok! Legalábbis én így gondolom. De aztán mégis eszembe jutott valami: beszélgessünk az isteni természettel való találkozásról. Hogyan találkozhatunk az isteni természettel? Belebonyolódtunk és ily módon körbe vagyunk véve az anyaggal. Tudjuk, hogy van ez. De azt nem tudjuk, hogyan találkozhatunk az isteni természettel. Ez olyan, mint egy fehér folt az élet térképén, mint egy igazi kalandtúra – találkozni az életünk során az isteni természettel. Amikor először találkozol Vele, akkor nem ismered fel. A második alkalommal egy darabig kapcsolatod van Vele, aztán elveszíted. A találkozások harmadik típusánál – találkoztok, melyet sikerül fenntartani, de néha elveszted a kapcsolatot. A találkozások negyedik típusa – amikor találkoztok és többé már sohasem váltok el.

Szerencsére Maháprabhu realista volt. Nem az együttlét extatikus hullámain lebegett, de mindig az elválásról beszélt. Miért? Mert nagyon jól ismerte, hogy milyen az alapvető emberi természet. Amikor részesei vagyunk az eseményeknek, nem tudjuk kellőképpen megbecsülni. Ahhoz, hogy értékeljük el kell veszítenünk! Akkor azonnal meg fogjátok érteni, hogy mit veszítettetek. Amikor összeköttetésben vagyunk az isteni természettel vagy a lelki odaadás örömteli állapotában vagyunk, néha nem igazán tudjuk értékelni ezt a helyzetet. De ezen áldások hiányában azonnal megértjük azok értékét.

Tehát mik a kilátásaink? Maradjunk olyanok, mint az átlagos emberek, mint a többiek, akik arra lettek kondicionálva, hogy ne értékeljék, amijük van? Vagy váljunk olyan angyali szuper lényekké, akik értékelik, amijük van? S ki az, aki még azt is értékeli tudja, aminek nincs a birtokában? Látjátok ennek a távlatnak a mélységét? Éppúgy, ahogy Maháprabhu kifejezte: „Ha akarod szeretettel magadhoz ölelhetsz engem, vagy akár el is tiporhatsz, én feltétel nélküli szolgád vagyok”[1]. Ez egy nagyon magas szintű odaadás. Amikor először olvastam ezt, nagyon megérintett. Valahogy minden formaságon túl csak elrabolta a szívemet. Nagyon mélyen! Tehát olvassatok és emlékezzetek, éppúgy, mint legelőször!

Összpontosítsuk figyelmünket ezekre az isteni természettel való találkozásokra! Fohászkodjunk azért, hogy ez megtörténjen az életünkben, mely nem igazán tőlünk függ. Nem, ezt meg kell fontolnom – valójában mégis! Mert a mi kedves Krsnánk olyan, mint egy kisfiú. S milyen a természete a kisfiúknak? Fel-le rohangálnak, nagyon nehéz egyhelyben tartani őket. Ugyanígy van ez Krsnával is, állandóan ide-oda rohangál, olyan sok minden foglalkoztatja. Nagyon nehéz egy helyen tartani, hacsak nem készítünk Neki börtönt. Az egyik isteni tulajdonsága, hogy Ő teljesen abszolút, független és szuverin. Ez annyit jelent, hogy senki sem tudja elkapni. Ő független. Ezért keressük a szabadságot. Mi is szabadok akarunk lenni, olyanok akarunk lenni, mint a kis istenek. De akkor hogyan lehet egy független Istent börtönbe zárni? Azt mondják, hogy csak egyetlen fajta börtön létezik, ahonnan Ő nem tud elmenekülni.

(folytatása következik)

[1] Siksástakam 8

(Szvámí Tírtha 2015.09.08-i szófiai reggeli tanításából)

Ezután a néhány együtt töltött nap után eljött egy különleges pillanat, a találkozás pillanata – az elválás érzésével fogunk találkozni. Erről a tanítóink azt mondják, hogy egy nagyon átható érzés, mely néha intenzívebb, mint a találkozás, mert amikor az isteni kegy ölelésében vagyunk, azt természetesnek vesszük. Amint azt érezzük, hogy hiányzik ez az isteni ölelés, azonnal sokkal jobban fogjuk értékelni, mint azelőtt. Ezért a lelki gyakorlás szempontjából melyik érzés a jobb?

Rukminí: Az elválás sokkal mélyebb, de találkozás nélkül nincsen elválás.

Szvámí Tírtha: Ó, látom, hogy ismered az odaadás filozófiájának magasabb következtetéseit. Azonban hadd idézzek fel néhány eseményt. Az egyik alkalommal, amikor Gurudév egy nagyon kedves barátja jött el és meglehetősen mély bepillantást engedett a tradíciónkba, a filozófiánkba és hogy mindezeket hogyan ültessünk át a gyakorlatba. Ő említette azt, hogy: „Ne vegyetek semmit se biztosnak a lelki életben. Ne gondoljátok azt, hogy ‘Majd holnap megteszem’. Nem biztos, hogy lesz holnap.” Ha ma nem tudjuk megtenni, nem tudjuk elérni, nem tudunk odaszentelődni és – ennek következtében – elégedettnek lenni, akkor az a nap sohasem fog eljönni. Ha ma elszalasztunk egy szolgálati lehetőséget, nem biztos, hogy holnap még megtehetjük, mert amit elveszíthetünk az csupán a lehetőség. A karmánkat nem veszíthetjük el – az úgy is el fog jönni, de az odaadás lehetősége, az isteni esély saját kedve szerint nyilvánul meg.

Ez egy apró dolog, amire szerettelek volna benneteket és saját magamat is emlékeztetni: hogy ne vegyetek semmit sem biztosra, ne gondoljátok azt, hogy ‘Elhalaszthatom az extázisomat holnapra’.

S még egy dologra szeretnék mindig emlékezni. Ti mindig nagyon szép virágfüzéreket ajánlotok fel a lelki tanítómestereteknek. S én ismerem őt; csak úgy fogadja el ezeket a dolgokat, mint a tanítók szent inézményét reprezentáló dolgot. Egyszer régen az történt, hogy az ásram egyik fiatal brahmacsáríja egy „kertészetben” dolgozott, ahol palántákat árusítanak. Akkoriban vártuk Gurudévet az ásramba. S képzeljétek annyi rózsa volt, olyan sok volt a rózsa, hogy a templomszobát tele tudtuk tenni rózsával. Az történt, hogy a kertészetben, ha már kicsit is ki volt nyílva a rózsa, akkor már nem volt eladható, nem tudták eladni. Tehát ez a fiú összegyűjthette ezeket a kinyílt rózsákat és az ingében az ásramba vitte. Az inge tele volt rózsával, mintha nagy pocakja lett volna. Tudjátok akkoriban nagyon szegény volt az ásram, nem engedhettük meg magunknak, hogy túl sok virágot vegyünk, mellyel Gurudévet üdvözölhettük, de most volt rózsánk! Olyan hosszú virágfüzért készítettünk, hogy Gurudév nyakába téve a földet érte. Elkészítettük a virágfüzért és vártunk és vártunk és vártunk. De aznap Gurudév nem jött el.

Általában nem szoktunk neveket említeni, de el kell, hogy mondjam, hogy ez a fiatal brahmacsárí, aki összegyűjtötte ezeket a virágokat és ezt a virágfüzért Gurudév számára elkészítette – az Nandakumár Prabhu volt. Remélem, hogy mindannyian annyi rózsát gyűjthettek életetek rózskertjében, mint amennyit ő szedett lelki tanítómestere köszöntésére.

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Említetted a célok kitűzését. Ezek után számomra nehéz megérteni a célok kitűzését, mert visszapillantva mindazok a célok, melyeket kitűztem magamnak, illúziónak bizonyultak. S nem merek lelki célokat kitűzni, mert ezek elérhetetlennek tűnnek a számomra és most olyan vagyok, mint egy vákuum, légüres tér.

Szvámí Tírtha: Nem! Mint ahogy Sríla Prabhupád útmutatásából megtanultuk, azért, hogy elnyerhessük a bölcsek kövének páratlan átalakító erejét, bizonyos tulajdonságokra kell szert tennünk. S ezek voltak: az állhatatosság, az őszinteség, a belső tisztaság, a jó társaság – fejleszthetjük ezeket a tulajdonságokat. S tudnunk kell, merre tartunk. Mert, ha nem tudjuk, melyik kikötőbe hajózunk, akkor egyik széljárás sem lesz kedvező. De, ha ismeritek a végső célotokat és elég okosak vagytok, akkor felhasználhatjátok a különböző széljárásoknak a jótékony erejét.

Ebben az értelemben, nem értek egyet veled. Tudnunk kell megtalálni a lelki céljainkat. A Visnu Szahaszranámában a szatja-szankalpa van említve; ami annyit jelent, hogy Ő az igazi elköteleződés vagy az igazi odaadás. S ha megvan bennünk ez a valódi odaszentelődés, a cél, akkor szatja-szadhanára, egy tökéletes folyamatra van szükségünk, hogy elérjük a célt. Ezért kell meghatároznunk a célunkat, majd megtalálni a megfelelő módszert annak megvalósításához. Mi a célunk? Megtalálni a hazavezető utunkat az isteni Valósághoz, a Gyönyörűséghez. Mi az út? A Szent Nevek zengése. S hogyan lehet megvalósítani ezt a folyamatot? Mantrázással. Szóval, nem olyan bonyolult.

De ott vannak a lelki illúziók is. Ezért szükségünk van egy bizonyos kiábrándulásra. Meglehet, hogy eleinte nagyon ambiciózusak vagyunk. A szolgák szolgájának a szolgájának, a szolgájának a szolgái akarunk lenni. Később, amikor már kicsit fejlődtök, megelégszetek az alacsonyabb: a szolgák szolgájának a szolgája pozíciójával. S ha még egy kicsit tovább fejlődtök, akkor már a szolgák szolgájának a helyzetével is elégedettek vagytok. S akkor visszatérünk az eredeti ponthoz, mely szerint ‘Úgy tekintek magamra, hogy én a követője, tanítványa, szolgája vagyok szeretett mesteremnek, aki az Isteni Pár szolgája.’

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Tédzsaszviní: Említetted, hogy legelőször tisztázni kell a helyzetünket. Hogyan tudjuk ezt megtenni és miként tudunk annak megfelelően cselekedni?

Szvámí Tírtha: Nagyon szép kérdés. Köszönöm! Ha meg akarjuk határozni a helyzetünket, akkor különbséget kell tennünk a testi és a lelki sík között, mert kétségtelen, hogy a testi identitásunknak vannak bizonyos szükségletei. A testnek szüksége van alvásra, táplálni kell, hogy némi energiához jusson, illetve számos egyéb vágya és szükséglete van – ez egy hosszú lista. Miközben a léleknek másfajta táplálékra van igénye. Itt is szükség van egyfajta energia bevitelre, de ez másfajta energia. S ahhoz, hogy szépen fejlődjünk meg kell értenünk a testi és a lelki dolgokra fordított figyelem mértékét. Azt, hogy mennyire befolyásol bennünket a testünk és hogy mennyire tudjuk azonosítani magunkat lelkileg. Mivel előfordulhat, hogy a lelkünk éjjel-nappal a Szent Neveket akarja zengeni, de a testünk nappal azt mondja, hogy ‘Nem érek rá’ és éjjel pedig, hogy ‘Fáradt vagyok’. Ez a helyzet, nézzünk szembe a valósággal. Mindannyian tisztában vagyunk az elmélettel: ‘Ó, éjjel-nappal szeretetteljes extázis!’ Majd eljön a hétfő reggel és: ‘Ó, rohannom kell a munkahelyemre, majd ismét hazaérek és este már annyira kimerült vagyok.’ Előfordul néha? ‘Igen, ismerjük ezt az érzést. Végül megértünk valamit a tanításból, hogy ez valójában a mi életünkről szól.’

Akkor mitévők legyünk? Valahogy ez az anyagi élet teljesen fel akar emészteni, rabul akar ejteni benneteket, el kell adnotok a lelketeket azért, hogy bármilyen kis eredményt elérhessetek. Ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk ezt a kérdést, akkor már a kezdetekkor találnunk kell valami nagyon szép eszményt a magunk számára. ‘Igen, olyan szeretnék lenni, mint ez a bhakta. Szeretném, ha olyan odaadásom lenne, mint Naróttam dász Thákurnak volt.’ Vagy bármi más. Azonban nagyon hamar rádöbbenünk, hogy bennünk ezek nincsenek meg. Ne aggódjatok, minden hosszú utazás az első lépéssel kezdődik.

Ennek ellenére meg kell találnunk magunknak az identitásunkat. Úgy gondolom, hogy meglehetősen hosszú ideig a lelki gyakorlataink során, ha mesterünk tanítványaként vagy szolgájaként azonosítjuk magunkat – az segít bennünket. Mivel ez a mi valóságunk, ezt tudjuk megtenni. Lehet, hogy hirtelen nem vagyok képes elérni a mádhurja-prémát és a gópí-bhávát. Ez teljesen irreális. Azonban lehet az új identitásom az, hogy ‘Igen, egy lelki tanítványi láncolathoz, a mesteremhez tartozom!’ Ez az, amit megtehetünk, ez valós. S majd ezen az új azonosságon keresztül, amit megszereztünk, megkezdhetjük a megtisztulás folyamatát – szolgálat, társulás és a mantrázás által. S majd lassanként az anarthák vagy az akadályok is eltűnnek.

Tehát a következő a javaslatom: próbáljuk meg szolgaként, mesterünk tanítványaként azonosítani magunkat, mert egy engedelmes tanítvány követi mesterét. Bárhova is megy a mester, a tanítvány követni fogja. Néha azt fogja mondani a mester, hogy: „Most egyedül megyek.” Nektek pedig az ajtónál kell várakoznotok. Ne féljetek, visszajön értetek. Tehát ez a komoly és őszinte realitásérzék azt jelenti, hogy: ‘Reálisan látom magam.’

De azt mondhatjátok, hogy: ‘Rendben, eleinte mesterem tanítványaként, szolgájaként azonosítom magam. Addig, amíg nincs tiszta látásom, amíg nem vagyok megvilágosodva – rendben, egy szolga vagyok! De mi történik az identitásommal, ha már megvilágosodtam? Végül mesterré válok majd? Olyan sokáig szolga voltam. Már hány éve hallgatom ezeket az tanításokat! Én akarok végre leckéket tartani – hogy mások hallgassák az én felismeréseimet. Tehát mi történik, ha megvilágosodok?’

Hadd idézzek egy történetet egy buddhista kolostorról. Egy fiatalember csatlakozott a buddhista kolostorhoz és megkérdezte a mahant, a Szvámidzsít: „Szeretném elérni a buddhaságot. Szeretnék megvilágosodni. Mit tegyek?” Az idős ember így válaszolt: „Ó, kedves fiam, nagyon jó, hogy eljöttél! Ha szeretnél megvilágosodni, akkor húzzál vizet és vágjál tűzifát.” „Kedves mesterem, ez nagyon szép, nagyon szorgalmasan fogom majd húzni a vizet és vágni a fát. De kérlek mondd el, hogy mi fog történni akkor, ha majd megvilágosodom? Mit kell majd tennem?” „Húzni a vizet és vágni a fát.” Ugyanaz a cselekedet, de más szinten.

Tehát mi lesz velünk, ha ‘mesterünk tanítványaként’ azonosítjuk magunkat, végül elérjük a felszabadulást? Majd ismét ez az identitás fog segíteni benneteket, de magasabb szinten. Nem szükséges mesterekké válnotok. Legyetek önmagatok mesterei. Mások legyőzése erő, saját magunk legyőzése belső erő

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„A spekulatív tudástól mentes odaadás gjána-sunja csodakövét az a bhakta nyerheti el, aki állhatatos, energikus, kitartó, jó társasága van, s minden szándékában őszinte. Mindezen szükségszerű képességekkel a bölcsek köve könnyedén elérhetővé válik.”[1]

Tehát ezen kvalitásokban kellene fejlődnünk: energikusság, erő a lelki gyakorlatokhoz… Honnan jön a lelki erő a gyakorlatotokhoz?

Válasz: A lelki tanítómester lótuszlábaitól.

Szvámí Tírtha: Aha, ismét a mestereteknek kell dolgoznia? Kedveseim, a lelki gyakorlatok erőforrása a tapaszja, az aszkézis. Nekünk is kell tennünk valamit. Ha úgy érzitek, hogy több erőre van szükségetek a lelki életetekben, végezzetek tapaszját. Ez mindenképpen magasabb szintű energiához juttat. Szokatlan, mert általában azt gondoljuk, hogy akkor válunk erősebbekké, ha valamit birtoklunk és nem pedig, ha lemondunk valamiről. Azonban ez fordítva történik: ha erősebbek akartok lenni, akkor kövessetek valami nagyon szigorú gyakorlatot. Silány gyakorlat, silány eredménnyel jár! A jó gyakorlat jó eredményt szül. Tehát, ha több erőre van szükségetek, akkor végezzetek valamennyi tapaszját.

A kitartás vagy állhatatosság – az elszántságból származik. A szankalpa egy nagyon lényeges dolog, elszántság nélkül, a cél meghatározása nélkül nem tudjátok elérni. Tehát, ha kitűzitek a célotokat, sokkal eltökéltebbek lehettek, mint a célotok meghatározása nélkül.

S ahhoz, hogy a lelki életünk végső célját elérjük, megfelelő társulásra van szükségünk. Hasonló gondolkodású emberek, barátok, segítők kellenek.

S végül, a még finomabb minőség, amit talán fejlesztenünk kell – ez pedig a cél őszintesége. Őszintének, komolynak kell lennünk. S mi az őszinteség? Az őszinteség az, hogy tudatosultok a helyzetetekről, felismeritek a célotokat, azonosítjátok és annak megfelelően cselekedtek. Nem az illúzió hatására, hanem a helyzeteteknek megfelelően végzitek a feladataitokat. Ez a cél őszintesége.

„Mindezen szükségszerű képességekkel a bölcsek köve könnyedén elérhetővé válik.” Ez egy szép végkövetkeztetése a mostani beszélgetésünknek, mely a lelki ércbányászatra vonatkozott, hogy miként juthatunk el az alapelemektől a leghatásosabbig, a bölcsek kövéig. Valamint szó volt a Legfelsőbb megközelítésére szolgáló folyamatokról és az Isteni párhoz fűződő különböző kapcsolatokról, mint a szolgálói, baráti, szülői szeretet és a szeretői viszony.

Mahádév: A lelki ércbányászatnak ebben az osztályozásában hova sorolnád az egyén és Isten, valamint fiú és az Atya közötti kapcsolatot? Mint Jézus esetében.

Szvámí Tírtha: Ezt szintén magába foglalja a szülői rasza. A kereszténységben, ebben a nagyon csodálatos tradícióban, az egyik hangulat jobban hangsúlyos – amikor Istenre Atyaként tekintünk. De ennek a kapcsolatnak van egy másik változata, amikor úgy érzed, hogy Isten édesanyja vagy édesapja vagy. Ez is megjelenik a kereszténységben Mária, mint Jézus édesanyja alakjában. Talán kissé rejtettebb módon, nem olyan nyilvánvalóan, nem annyira kinyilatkoztatva, de ott van. Isten-Atya, Isten-fiú és az anya. De a kapcsolat minősége nagyon hasonló, mert olyan, mint egy családi kázus, családi érzés.

Alapvetően mindannyian családban éltek és személyes tapasztalatból tudjátok, hogy mennyi áldozatot vagytok képesek vállalni a családotokért. Mennyi áldozatot kell hoznotok egy gyerek felnevelése érdekében. Vagy készen állnátok arra, hogy feláldozzátok az életeteket az édesanyátok, az édesapátok vagy a gyermeketek érdekében. Egyszerűen mondva, ez egy nagyon magas szintű elköteleződés, nagyon magas szintű felelősségvállalás és szeretet. De mennyi kockázatot vagyunk hajlandók vállalni lelki családunk érdekében? Hajlandóak vagytok feláldozni az életeteket lelki bátyáitokért, nővéreitekért minden elvárás nélkül? Mennyit vagyunk képesek feláldozni szeretett Istenünkért? Egy apa, egy fiú, vagy egy lány gyermek nagyon valóságos a számunkra. De mennyire valóságos a számunkra a mesterünk? Mennyire valóságos számunkra a szampradájánk? Mennyire valóságosak a számunkra a múrtik?

Tehát ne gondoljátok azt, hogy ez a családi bháva valami jelentéktelen dolog. Ez rendkívül magas minőséget hoz ki az emberekből. Sajnos a nézeteltérések és a képmutatás e korszakában néha nagyon rossz tulajdonságokat hoz ki belőlünk, de mégis nagyon intenzív. Gondoljatok erre az intenzitásra és menjetek tovább. Bármennyit is vagyunk hajlandóak feláldozni, odaszentelni a családunknak, legalább annyit kellene szentelnünk a lelki családunk érdekében is. 

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

„Beszélgetésük befejező szakasza az odaadó szolgálat lelki érzelmeiről szól.”[1] Eddig a különféle lelki folyamatokról, történésekről beszélgettünk, most pedig a különböző típusú Istenhez fűződő hangulatokról (raszákról) fogunk beszélni.

„A szolgai rajongás (dászja-préma) a réz.” Most a transzcendentális ércbányászatot tárgyaljuk és nemesfémek után kutatunk. Tudjuk, hogy különféle megközelítések és érzelmi hangulatok léteznek a Legfelsőbb Úr iránt. Például félelemmel közeledni Istenhez, igaz? Sokan elégedettek ezzel. Ti elégedettek vagytok az Istenfélelemmel? Nem, nekünk ez nem elég. Mások, esetleg valamiféle semleges megértéssel rendelkeznek, hogy ott van Isten, de máskülönben ‘hagyjon nekem nyugtot, hagyjon engem békén’. A folyamatunk mégis a bhakti, a Legfelsőbb Úr iránti szeretetteljes ragaszkodás. Ez azt tudatja velünk, hogy számos eltérő út van a Legfelsőbb megközelítéséhez. Például, azonosíthatjuk magunkat, mint a Legfelsőbb Úr szolgája ‘Te az uram vagy, én pedig a szolgád!’ Ezt hasonlítják a rézhez, mint alapfémhez.

„A baráti ragaszkodás (szakhja-préma) a harangfém.” Ez egy nagyon magas felfogás – azt érezni, hogy Isten a jóbarátod. Nem mint a Legfelsőbb Úr vagy valami nagyon magas és nagyon távoli lény. Nem, ‘Ő nagyon közel áll hozzám, jó barátok vagyunk’.

S arról is értesülünk, hogy kibontakoztathatunk olyan érzelmet, ahol azt érezhetjük ‘Isten hozzánk tartozik, Ő olyan, mint a saját fiunk.’ „A szülői vonzalom (vátszalja-préma), melyet egy anya vagy egy apa érezhet Isten iránt – ezt az ezüsthöz hasonlítják.” Ez még emelkedettebb felfogás. A kereszténységben mindenki ismeri azt a nagyon magas értelmezést, melyet Szűz Mária, Jézus Édesanyja képvisel – mint Isten életadója vagy szülő anyja. Ez egy nagyon magas eszme. Ez olyan, mint az ezüst, nagyon értékes. De mi van az anyai szereteten túl?

Pavitra: A szeretői érzelem.

Szvámí Tírtha: Igen, az a fajta szeretet, amelyért a férfiak képesek lemondani az anyjuk szeretetéről. Az édesanyátok annyira feltétel nélkül szeret benneteket, mégis azt mondjátok, hogy „Sajnálom Édesanyám, elmegyek!” S nem bánjátok többé, hogy nincs ki elétek tegye a reggelit, a zoknitokat, melyről Édesanyátok gondoskodott. Nem, egy másik délibábot kergettek. Talán van valami más, mint az anyai szeretet! Kedves testvéreim, valahogy így történik, ugye? Valami többre vágyunk, nem elégszünk meg az anyai szeretettel. Miért? Mert, amit kerestek az a legeslegmagasabb szinten is megtalálható – s az még önzetlenebb szeretet, mint az anyai szeretet. Tehát, „a szeretői rajongás (mádhurja-préma) az arany.” S, mint ahogy már korábban megértettük, hallgatni arany. Tehát, nem túl bölcs dolog túl sokat beszélni a szeretői érzelmekről. Jobb csöndben maradni, mert akkor aranyló személyiség vagy.

Elég szokatlan módon, volt egy aranyló színű személy a teológiánk történetében. Egy Arany Avatár! Miért volt arany? Azért, mert az anyai szeretetet képviselte? Akkor Ezüst Avatár lett volna. Ha viszont a baráti érzelmeket testesítette volna meg, akkor harangfém Avatárrá vált volna. Nem, az Arany Avatár fedi fel az arany titkokat a szeretői érzelmekről. Létezik ennél több?

„Legvégül pedig Srí Srí Rádhá-Krsna transzcendentális kedvtelése a bölcsek kövéhez fogható.”, mivel az isteni titkok ezen végső szintje hatalommal bír az összes korábbi szintek felett. Srí Srí Rádhá-Góvinda kedvtelései magukban foglalják az összes semleges, szolgálói, baráti, szülői hangulatot és végül megtestesítik ezt a szerelmes rajongást a szeretői viszonyban. 

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja

(Szvámí Tírtha 2015.09.07-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

„A karma-szannjász, vagyis a világról való lemondás gyakorlása az ezüst. Még magasabb, ha lemond minden anyagi cselekedetről.”[1]

Ez az a helyzet, amikor tetteitek gyümölcsének csak a felét adjátok oda, de teljesen lefoglaljátok magatokat az odaadó szolgálattal, mindent az odaadó szolgálatnak szenteltek. Ez az ezüst. Megállhatunk az ezüstkornál? Ti nem elégedtek meg az egyszerű ezüstkorral. Valami többet akartok. Mi van az ezüstön túl?

„Az empirikus, spekulatív tudással vegyített odaadás (gjána-misra-bhakti) az arany”.

Tehát ekkor a Legfelsőbbhöz kötődő kapcsolatotokat valami tudás árnyalja, ami még magasabb az egyszerű lemondásnál. De amikor megpróbáljuk megérteni Krsnát vagy megpróbáljuk analizálni a Legfelsőbbet – az illúzió. Őt lehetetlen megérteni. Ezért még az arany sem teszi teljesen elégedetté a szívet. De, ha értelmesek vagytok, ha rendelkeztek ezzel a gjána-misra-bhaktival, ha az odaadásotokban van némi spekulatív tudás is, akkor bölccsé fogtok válni. Itt ezt a tudással átszőtt odaadást nevezik aranynak. S a csend az arany. Tehát, ha bölcsek vagytok, akkor hallgattok. De beszélni az ezüst. Ha csekély a tudásotok, akkor még beszélni akartok. S ez nagyon is igaz a spirituális tudásra vonatkozólag. Máskülönben a lelki tudást a vajhoz is hasonlítják. Mi történik, ha van elegendő vajatok? Vágtok néhány szeletet és ráteszitek a szendvicsetekre. De mi történik akkor, ha nincs túl sok vajatok? Akkor nem vágtok olyan vastag szeleteket, csak olyan kis véknyakat. A tudásotok olyan, mint a vaj, mert minél kevesebb van belőle, annál buzgóbban próbáljátok minél több emberhez eljuttatni. Minél kevesebb a vajatok, annál nagyobb igyekezettel kell szétkenni, hogy befedje az egész szelet kenyeret. Ezért hallgatni arany és beszélni ezüst – olyan, mint az alig megvajazott kenyér.

Még az arany sem fogja elégedetté tenni a szívünket, a belső sóvárgásunkat, mert végső soron a mindenféle spekulatív tudástól mentes odaadó szolgálat, a gjána-súnja-bhaktit a bölcsek kövéhez hasonlítják.

Tehát, ha valaki egy rézgyűrűvel keres meg, akkor boldogok vagytok. Ha valaki egy ezüst gyűrűvel jön hozzátok, akkor még boldogabbak vagytok. Ha valaki egy arany gyűrűt hoz, akkor még elégedettebbek vagytok, de ha végül egy bölcsek kövéből készült gyűrűt hoz nektek, akkor váltok teljesen elégedetté.

A fő kérdés az, hogy mit részesítünk előnyben? Egyszerűen csak jó emberré akarunk-e válni – az a réz gyűrű. Ha hajlandóak vagyunk lemondani munkánk gyümölcséről – ez a harangfém. Ha hajlandóak vagyunk lemondani a világról – ez olyan, mint az ezüst. Ha tudóssá váltok – az az arany. Anyagi nézőpontból azt mondhatjuk, hogy ez a legmagasabb szint – mint az aranygyűrű egy szép briliánssal. Remélhetőleg több, mint két karátos. De mi az, ami túlszárnyalja az empirikus tudást? Ez a misztikus tudás, misztikus megvalósítás – és ez a bölcsek köve. Ez a szint transzformáló erővel bír. Az előbbi szinteken valamennyi eredményünk az annak a szintnek megfelelő elismerésben részesült. De, ha eléritek ezt a tiszta odaadó szolgálatot, a tiszta Istenszeretetet, az nagy átalakító erővel bír. S a bölcsek kövének puszta érintésével a vas arannyá válik. Tehát hatalma van az összes korábbi szint fölött. Hasonló módon, ez a tiszta odaadás is hatalmat nyer létezésünk valamennyi korábbi szintje fölött.

(folytatása következik)

[1] Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád: Az élet végső célja