Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.13-ai ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Egy általános jótanács, ami igaz bármilyen viszonyrendszerre, legyen az családi, baráti, partneri kapcsolat: ahelyett, hogy uralkodni próbálnál, inkább igyekezz szolgálni másokat! Hogyha a feleségetekre úgy tekintetek, mintha a női princípium szolgálatára kapnátok esélyt, akkor nagyon lelki szinten vagytok. Úgy hiszem ez egy nagyon szép jótanács, amivel könnyen egyet is értünk, na de mi van akkor, ha mások akarnak uralkodni mifelettünk? Persze, hogy ellenállunk, és akkor kezdetét veszi a civódás. De mindaddig, amíg ti egy nagyon fejlett “karosszék filozófusok” vagytok és otthon ültök a hermetikus szobátokban, addig zavartalan a meditációtok. Viszont, amint belép valaki ebbe a szobába, akkor rögtön összedől az egész. Tehát ki kell tennnünk magunkat ilyen viszonyredszereknek, és ott tudjuk, terhelés alatt lemérni azt, hogy vajon mire is jutottunk. Többségetek párkapcsolatban él, és remélem viselitek is a gyűrűtöket!

Beszélhetünk tovább az emberi viszonyokról? Az élet találkozások sorozata, és mivel mi egyéni élőlények különböző dolgokból vagyunk összerakva, ezért különböző szinteken tudunk találkozni egymással. Mondjatok ezekre néhány példát, hogy milyen szinten találkozhatunk embertársainkkal.

Rámvidzsáj: Testi, gondolati, érzelmi szinten, vágyakon, ambíciókon keresztül.

Szvámí Tírtha: Ha mégis összegezi akarjuk ezeket a találkozási felületeket, akkor alapvetően három szintről beszélhetünk: amikor az egók, amikor a testek, és amikor a szívek találkoznak. Mi történik akkor, ha az egók találkoznak? Abból súrlódás és nézeteltérés származik. Mi az eredménye annak, ha a testek találkoznak?

Rámvidzsáj: Kiterjedés, szaporodás.

Más bhakta: A férfi és a nő, egymást kiegészítő, jin és jan energiákkal rendelkezik, és ha megvan az egyensúly, a harmónia, akkor egy magasabb szintre tudják egymást segíteni.

Szvámí Tírtha: Az egyensúlyi állapot majd később jön, a testek találkozásából legelőször is gyönyör származik. Mi történik akkor, ha a szívek találkoznak? Annak mi a következménye?

Válaszok: Szerelem, barátság. Az ÓM hang. Időtlenség, beteljesedés, szolgálat.

Szvámí Tírtha: Amikor a szívek találkoznak az egy érzelmi kötés, az együvé tartozás érzése nyilvánul meg. Hogyan nevezzük ezt szanszkritül?

Rámvidzsáj: Jóga.

Szvámí Tírtha: Így van, tehát ha a szívek találkoznak, azt összeköttetésnek, szanszkrtul jógának nevezzük. Hogyan hangzik szanszkrtul a „gyönyör”?

Bhakta: Bhóga.

Szvámí Tírtha: Így van, ha a testek találkoznak, abból gyönyör, élvezet, bhóga lesz. Mi történik, ha az egók találkoznak? Abból veszekedés, viszály, súrlódás, nézeteltérés származik, ez egy energia vesztő állapot, ezért mondjuk azt, hogy az egy beteg állapot. Hogyan nevezzük szanszkrtul a betegséget?

Rámvidzsáj: Róga.

Szvámí Tírtha: Róga – betegség. Tehát bármilyen kapcsolatban is találkoznak az egók annak az eredménye róga lesz. Ez egy beteg állapot, ami energiavesztéssel jár, amiben benne van az összes hiányosságunk, hibánk, súrlódási felületünk. A testek találkozásának az eredménye   a bhóga – élvezet. De a bhógát, praszádammá kell alakítanunk! A szívek találkozásának az eredménye pedig a  jóga – harmonikus kapcsolat, mely felemel. Voltatok már igazán szerelmesek? Amikor szinte szárnyaltok a boldogságtól?

Baladév: Az nem szerelem!

Szvámí Tírtha: Az illúzió, igen tudjuk.

Baladév: Az olyan, mintha szerelmesek lennénk.

Szvámí Tírtha: Jól van, rendben. De ne rombold le az álmaimat … Ez egyfajta repeső érzést ad az embernek, amikor szinte megfeledkezünk önmagunkról. Tudjuk, hogy ez illúzió és nem tart sokáig. Az idealisták azt mondják, hogy ‘Ó, ez nagyon rövid, csak egy-két évig tart’, a pesszimisták szerint ‘Néhány hónap’, a realisták pedig  azt mondják, hogy ‘Egy-két hét’. De ez nem is lényeges. Tehát, hogy róga, bhóga, jóga; vagyis egy beteg, egy élvezeti vagy egy igazi kapcsolati szintre szeretnétek jutni, ezt nektek kell eldöntenetek, hogy mit akartok. Van-e ezeken túlmenően is valami?

Bhakta:  Az örökké létező lélek.

Szvámí Tírtha: Helyes! Amikor nem az egók, nem a testek, nem a szívek, hanem a lelkek találkoznak. Mi az eredménye annak, ha a lelkek találkoznak, ha megtaláljátok a lélektársatokat? Ha lelki szinten társultok a lélektársatokkal, akkor abból préma, tiszta istenszeretet származik.

Baladév: És ez az igaz szeretet.

Szvámí Tírtha: Tehát ez a legfőbb célja a lelkek társulásának, hogy tudjanak egymáshoz nagyrabecsüléssel fordulni, emelkedjenek, segítsék egymást a lelki törekvéseik betetőzésében, és ehhez a préma ad esélyt arra, hogy közelebb kerüljünk az istenszeretethez.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.13-ai ludastói tanításából)

Azért vagyunk ma itt együtt férfiak, hogy a férfiélet bizonyos feladatairól, szakaszairól beszélgessünk. Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy ha esetleg van olyan téma, kérdés, gondolat, amit szívesen felvetnétek, akkor ne habozzatok megtenni, mert azzal segítetek nekem elindulni egy szálon,  amihez  aztán én is szívesen hozzáfűzöm a gondolataimat. 

Rámvidzsáj: Azt szeretném kérdezni, hogy vajon mi a férj kötelessége, annak érdekében, hogy elégedetté tegye a feleségét?

Szvámí Tírtha: A lehetetlent kérdezed.

Rámvidzsáj: Igen, hiszen amúgy is a lehetetlenre törekszünk. 

Szvámí Tírtha: Igen, mivel ez is egy lelki gyakorlat. Ha tudnám erre a kérdésre a  választ, akkor lehet, hogy megházasodtam volna. De mivel nem tudtam, ezért tartózkodnék ettől a kisérlettől. Mégis, komolyra fordítva a szót, úgy érzem, hogy ebben a kérdésben, hogy miként lehet az asszonyok örömét, boldogságát szolgálni, van egy rövidtávú, és egy hosszútávú megoldás. A rövidtávú, és eléggé behatárolt megoldás az, amikor próbáljátok az asszonyok különböző igényeit kielégíteni. Ez az út egy ideig működik, azonban viszonylag hamar ki fog égni. A másik megoldás pedig az, amikor a saját magad lelki üdvét, lelki beteljesülését, illetve a felismeréseidet keresed és osztod meg az igazi lelki társaddal, nevesül a feleségeddel. Ez közép és hosszútávon egész bizonyosan az ő lelki emelkedését, és ebből kifolyólag a boldogságát is szolgálni fogja. Az első az egy könnyű és gyors megoldásnak látszik , de viszonylag hamar véget fog érni, mivel ez egy korlátozott, véges forrás. A második az szinte láthatatlan, kifürkészhetetlen, alig-alig kitapintható metódusnak tűnik, viszont éppen ezért sokkal finomabban hat, és sokkal mélyebb, tartósabb eredményeket hoz. 

Sokan ugye a boldogságot keresik, azt tekintik egyfajta célnak. De szerintem ez egy téves felfogás, mivel a boldogság nem cél, hanem valaminek a következménye. Az én olvasatom erről a kérdésről az, hogy a legtöbb esetben lelkileg nem vagyunk elég erősek, és ezért aztán az életünk többi területén is gyengének bizonyulunk. 

Azonban, ha arról beszélünk, hogy a lehetetlenre törekedni, akkor ez, tehát a házastársunk elégedetté tétele, egy igazi lelki cél, és Krisna számára a lehetetlen is teljesen lehetséges. De sajnos ugyanez igaz az illúzióra is, mert az is annyira hathatós, és képes ugyanerre, hogy a lehetetlent lehetségessé tegye. Mire gondolok? A lélek számára elméletileg lehetetlen, hogy megfeledkezik eredeti lelki természetéről, de az illúzió erre képessé teszi, „ha akarsz, elfeledkezhetsz”. Ha tehát az eltévedés úgy zajlik, hogy a lehetetlen lehetségessé válik, akkor a kivezető út is ugyanaz, vagyis hogy a lehetetlen, tehát az hogy „lelki emberré válni”, az is lassan-lassan lehetségessé válik. A labirintusba a befelé és a kifelé vezető út is ugyanaz, csak a cél, az elérhető lehetőség, az nem ugyanaz! 

Sokszor mondtam már nektek azt, hogy amit a férfiak gondolnak a nőkről az könyvtárakat tölt meg, és az amit valóban tudnak az asszonyokról, az vékony füzetke, üres lapokkal. Tehát ez egy nagy misztérium, nagy titok, de nem a végső titok sem az életben, és különösképp nem a lelki életben. Ott további misztériumok vannak, amik feltárása, megismerése ugyanúgy fontos lehet, tehát úgy gondolom, hogy ez nem az egyetlen, a legfőbb titok a világon. 

Van egy nagyon szép történet, ami Dhanurdászról szól, aki egy lelki gyakorló, egy igazi férfi, és igazi szerelmes ember. Imádta a feleségét, aki ráadásul egy gyönyörű nő volt, akinek különösen a szeme volt rendkívül szép. Dhanurdász annyira szerette a feleségét, hogy egyfolytában a szemeit bámulta. Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor belenéztek valakinek a szemébe és meglátjátok azt a hihetetlen mélységet, azt a lelki erőt, ami kisugárzik belőle. Dhanurdászt annyira elbűvölte feleségének a szépsége, hogy soha nem akarta levenni a tekintetét a szemeiről. Amikor kiléptek az utcára ő ment elől, a felesége pedig követte, mivel Indiában ez a szokás. De ez akkor azt jelentette volna, hogy így nem láthatja állandóan a felesége szemeit. Ezért mit csinált, mindig az asszonya felé fordult, és így hátrálva haladt előre, hogy mindig láthassa a felesége szemét, szóval elég furcsa látványt nyújtott. Egyik nap, Rámánudzsa Ácsárja, egy másik férfi, egy másik lelki gyakorló, és egy nagy szerelmes, aki ugyan nem egy asszonyba, hanem Istenbe volt szerelmes, meglátta ahogy ez a fickó hátrafelé sétálva a felesége szemeit bámulja. Teljesen ledöbbent, és odalépve megkérdezte Dhanurdászt, „Kedves fiam, te meg mit csinálsz itten?” Mire Dhanurdász így felelt, „Pranám, Szvámidzsí! Ó, én csak a feleségemet nézem.” „De mégis miért?” „Tudod, olyan csodálatosak a szemei, hogy nem tudom levenni róla a tekintetemet.” Amúgy mindez éppen egy Visnu templom előtt történt. Rámánudzsa ránézett a hölgyre és elismerőleg mondta, hogy „Hmm valóban, kétségkívül szépek a szemei.” De később azt mondta Dhanurdászak, „Gyere, mutatok neked valami még szebbet.” S ekkor Rámánudzsa megmutatott neki egy gyönyörű Visnu múrtit, akinek kivételesen gyönyörű szemei voltak. Mire Dhanurdász azt mondta, „Igen, Gurudzsí, ez tényleg szebb, mint az én feleségem!” S akkor ott helyben a tanítványául szegődött. 

Vajon lehetséges az, hogy elkezdünk hátrálva haladni előrefelé az utcán, azért mert nem akarjuk levenni a tekintetüket valami szépségről? Igen, ez bár lehetetlennek tűnik, mégis lehetséges. És lehetséges az is, hogy ennél még gyönyörűbbet fogunk találni? Igen az is elképzelhető, hogy a szépségről alkotott addigi felfogásunk mind dugába dől, és valami egészen káprázatosat fogunk találni? Igen, ez is lehetséges. Épp az imént, ebéd közben valaki megkérdezte, hogy „Jó, jó, de miért éppen Krisna?” Mire azt feleltem, „Azért, mert Ő a legszebb.” Tehát a szépségről alkotott elképzelésünket időről-időre érdemes felülvizsgálni, újra értékelni. 

De hogy rövidre zárjam a szót, ha ti erősődtök lelkileg, akkor meggyőződésem, hogy az életnek az összes többi szintjén és feladatán is jobban helyt tudtok majd állni. Nyugodtan lehettek szerelmesek, nyugodtan bámulhatjátok a szépséget, de ha meglelitek a végső szépséget, és a legfőbb tekintélyt, vagy autoritást, akkor azelőtt hajtsatok fejet.

Ez egy nagyon jó kérdés volt részedről, ami tehát így szólt „Hogyan szolgálhatja egy férj az asszonyának a végső boldogságát?” Itt a szolgálat a kulcs. Ha ezt úgy tekintitek, mintha a női princípium szolgálatára kapnátok esélyt, akkor nagyon magas lelki szinten álltok. S a női princípium nélkül, aligha érhetünk el sikert az életben, ami mind anyagi, mind lelki szinten igaz. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából) 

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Rámvidzsáj kérdése: A Krisnától való elválás témájánál maradva, úgy emlékszem volt egy kis csavar Krpadhámá kérdésében[1], mégpedig az, hogy a vipralambha-széva (elválás) valójában egyfajta nagyon intenzív szenvedés, és ez vajon folytatódik a lelki világban is? Tehát a szambhóga  (találkozás), a Rádhá és Krisna együttlétéből származó öröm, illetve a vipralambha (az elválás, amikor nem lehetek együtt, az viszont rendkívüli szenvedést okoz Nekik, sőt az Őket szemlélők számára is, akik akár ebben, akár a lelki szférákban vannak. Krpadhámá megértése szerint, ez a rendkívüli szenvedés a lelki világban nem létezik, bár én úgy hiszem, ennek ellenkezőjét is hallottam már. Tehát továbbra is az a kérdésem, hogy létezik-e vipralambha, az elválásban érzett fájdalom a lelki világban?

Szvámí Tírtha: Minden a tudatsíkunktól és a látásmódunktól függ. Például Krpadhám Prabhuval és más bhaktákkal együtt, amikor Dvárakában jártunk, ellátogattunk egy tavacskához. Hogyha túristaként nézzük ezt a helyet, azt mondhatnánk, hogy „Ó, milyen szépen rendben van tartva, milyen tiszta és rendezett.” De, ha megtudjuk, hogy „Ez az a tó, amibe annak idején, a Krisnától való elválás fájdalma miatt beleölték magukat a gópík…”, akkor már nem tűnik annyira kellemes helynek. S ebből megérthetünk valami nagyon különös, rendkívül magas üzenetet.

Ha például meg akarjátok jegyezni a „pí” szám hosszú számértékét, akkor azt a szanszkrt nyelv hangjaiból álló kis versen keresztül, nem tudom hány tizedesjegyig könnyen megtanulhatjátok. Mert minden szótagnak van egy számkódja, és ha megtanulod a verset, akkor a kód alapján emlékezni fogsz a számokra is. Mások viszont inkább a versike mondanivalójára figyelnek, mert miről is szól ez pontosan, arról hogy a gópík viszik a joghurtot, és közben Krisnán merengenek, amitől könnybe lábad a szemük, és a sós könnyük belecsöppen az édes joghurtba, ami így sós lesz. Mint tudjátok a gópík mindig sírnak, szóval ezúttal is. Tehát az egész versnek van egy nagyon raszikus jelentéstartalma. Kit érdekel ezek után már a „pí”? Valakit az érdekel, de minket inkább a joghurt érdekel.

Vagy például a magyar puszta kellős közepén egyesek fagylaltozni járnak. Ez néhányak számára egy múló öröm, mások számára viszont örök emlék, még akkor is, ha ez a fagylalt sós, vagy keserű is néha. Menjünk esetleg máshová fagylaltozni? Ne, csak ide lehet menni! Minden a látásmódunktól és a tudatszintünktől függ. Ha odaadtad a szíved, hogyan is vehetnéd azt vissza?

S tudom, hogy az időm lejárt, de ha még egy-két dolgot megengedtek… Mit is jelent a vipralambha? Ugye a Gurvastakam utolsó versében azt énekeljük, hogy: „Napjában háromszor illik hódolatunkat ajánlani az ilyen lelki tanítómester előtt”. Tudjátok, hogy általában mennyire nehéz egy tanítvány számára fegyelmeznie az elméjét, illetve emlékezni a fontos dolgokra, de Gurudév ezt elérte. Nem csupán háromszor, hanem napjában többször emlékezünk Rá. Akár így, akár úgy, de elérte. Ő ezt a minőséget képviseli, ilyen nagy erővel rendelkezik egy lelki ember. Mi nem a testben, hanem a lélekben hiszünk.

Az elválás, a távollét az egy nagy segítség, nagyon jól rámutat arra, hogy mit szalasztottál el, amíg még lehetett volna. Így hát az elválás nagyon hasznos lelki gyakorlat, ami sokat segít az ember fejlődésében. De hát mit számít együttlét vagy elválás, ez még mindig a „pí”. Bennünket nem  a „pí”, hanem a joghurt érdekel. A mi feladatunk az, hogy hozzuk a joghurtos köcsögöt és hogy némi sóval fűszerezzük, ezt az egyszerű preparációt.

S végezetül szeretném megköszönni nektek a Mélán való részvételeteket, s a hiányosságoktól kérlek kegyesen tekintsetek el, ne gondoljátok azt, hogy ezeket esetlegesen valamely bhakta elkövette el, mert minden hiba az én hibám. Mindamellett remélem, hogy a hamis egónktól jómagunkig egy kicsit közelebb jutottunk, megtettünk néhány lépést ezen az úton, hiszen ez volt az eredeti tervünk, hogy a lelki énünkhöz közelebb kerülhessünk.

1. Krpadhámá kérdése: A dharma követése illetve annak meghaladása című tanításból

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdésed, úgy hiszem sokkal inkább a gyakorló bhaktákra vonatkozik, hogy hogyan élik meg az elválás (vipralambha) vagy az együttlét (szambhóga) érzését.  Úgy gondolom, hogy itt Maháprabhu véleménye a mérvadó, aki szerint az elválás érzései (vipralambha) a biztonságos lelki gyakorlatozásnak a kereteit határozzák meg. A kérdésed másik része a gyakorló bhaktának a sziddha-déhájára, vagyis a tökéletes lelki testére, lelki identitására vonatkozik, tehát nem csupán egy testről van szó, hanem egyfajta hivatásról, szolgálatkészségről. Ha nem tévedek, Visvanáth Csakravartí Thákur mondja, hogy kétféle lelki test, sziddha-déha létezik. Az egyik az, amit mondjuk a teljesen megvalósított lélek akkor ér el, amikor csatlakozik az isteni kedvtelésekhez, tehát bebocsátást nyer a lílákba, ez a tényleges lelki test elérése. A másik pedig az, ami a csittájában, a tudatában fogalmazódik meg, ezért is nevezik ezt csintitának, vagyis „kigondolt, elgondolt, gondolatban megvalósultnak”. Antas-csintita sziddha-déhának – vagyis belül (anta), a tudat benső rétegeiben megvalósult tökéletes testnek.  

Visvanáth Csakravartí ezt az utóbbit az antas-csintita sziddha-déhát, tehát amíg a testben vagytok tartja a magasabb rendűnek. Erről nyithatunk egy vitát, hogy vajon a lílákba bebocsáttatást nyervén kapott lelki tested sziddha-déhád-e a jobb, vagy pedig a most gyakorló szintjén elképzelt lelki identitásod a magasabb rendű? És itt képzeletről, mint okkult misztikus erőről van szó, mely a kreatív intelligenciából fakad, és nem fantáziáról. Ebben a kreatív, képzeletbeli energiában létrehozhatsz valamit, ami majd később meg fog nyilvánulni. 

Viszont itt egyéb szempontokat is figyelembe kell vennünk, például Dzsíva gószvámí véleményét. Ugyanis ő az Isteni Pár egyként való megjelenésének volt a lelkes hirdetője, tehát, amikor Krisna nem lépi át a határokat. Azért azt is tudjuk Krisnáról, hogy Ő egyfajta csábító, szereti mindenki figyelmét magával ragadni. 

Az Isten iránti szeretetteljes rajongásban kétféle érzület uralkodik. Az egyik a szvakíja ‘az én, az enyém’ a saját hitestárs érzése, illetve a másik a parakíja, ‘a máshoz való tartozás, a másé’ a csábítói szerelem. S ebben a vonatkozásban Dzsíva gószvámí véleménye nagyon fontos. Ő előre látta azt, hogy a kali-júgában ez egy nagyon érzékeny kérdés lesz az embereknek, ezért ő a szvakíjának volt a hirdetője. A parakíját tulajdonképpen azt nem hirdette, hogy ne adjon ezzel indokot, hivatkozási alapot az embereknek a törvénytelen viselkedésre, tehát „ha Krisna csinálja, akkor én is megtehetem”. De bizonyos értelemben a parakíja, a szeretői, csábítói érzés, a máshoz való tartozás érzése, már csak azért is nehezen értelmezhető, mert ugye minden Krisnához tartozik, mármint a három világ összes lelke számára Krisna nagyon vonzó. Így hát nehéz lehet valakit elhagyni Krisna érdekében, hiszen végül is, a férjek is a siddha-dehájukat tekintve Krisnához tartoznak, Őhozzá vonzódnak, akkor hol itt a probléma? Lehet, hogy csak az asszonyoknak kellene erősen prédikálni a férjeiknek, hogy „Én megyek Krisnához, gyere te is!”  

Tehát az első dolog, amit érdemes figyelembe venni, az a bizonyos vélemény, hogy a bensőben átérzett tökéletes test, az antas-csintita sziddha-déha, az egy nagyon magas koncepció. A másik pedig Dzsíva gószvámí véleménye, aki a parakíjával szemben a szvakíját hangsúlyozza. És hát nagyon sokféle különös, vagy általunk nem nagyon ismert, nem szokásos gyakorlat is létezik egyes bhakták között. Vannak, akik a külső alakjukat is próbálják megváltoztatni, hogy ezáltal még bensőségesebb kapcsolatba kerüljenek Krisnával, míg mások már nem ezzel foglalkoznak, hanem inkább a belső változások lehetőségét keresik, hogy minél mélyebb odaadást tanúsítsanak Krisna iránt.  

Fölmerül a kérdés, hogy mindez rendben van, de akkor „Mi a mi helyzetünk, mi van énvelem?” Amikor ezen a kérdésen töprengtem, sok tényezőt figyelembe véve arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyos lelki eredményekről beszélni, illetve azokkal az eredményekkel rendelkezni,  az nem ugyanaz! Tehát az én véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy ha egy kezdő neofita bhaktának  adnak egy ilyen identitást, vagy közölnek vele egy lelki szerepet, lelki hivatást, akkor az még nem jelenti azt, hogy ő azt már el is érte volna, hanem hogy kapott egy iránymutatást. Ez olyan, mint egy lelki, meditációs gyakorlat, hogy afelé törekedjen, tehát értelemszerűen nem jelenti azt, hogy már ott is van. Nem tudom, hogy ezek a gondolatok vajon segítenek-e ennek a kérdésnek, ennek az egész problémakörnek a megértésében? Mégis azt mondhatom, hogy a mi szűkebb vonalunk azon a véleményen van, hogy a lelki gyakorlatoknak köszönhetően lassan-lassan, fokozatosan kibontakozik, megnyilvánul a gyakorló bhakta előtt ez a fajta lelki identitás. Majd ezt követően tanácsos, hogy az ember olyasvalakihez forduljon, akivel ez ügyben tud konzultálni.  

Azt hiszem mindannyian egy dolgot kutatunk, önmagunkat, a végső énünket, a végső hivatásunkat, hogy  „Mi az örök hivatásom a lelki világban?”  Ha tehát valahol ehhez kapunk támpontot, segítséget, tanításokat, felismeréseket, előmozdítják, beépülnek a lelki fejlődésünkbe, és egyre gazdagabbá teszik azt a képet, azt a megértést, amivel rendelkezünk, akkor azt el kell fogadnunk. Valamilyen áldás útján, el kell jutnunk arra a szintre, amikor el tudjuk dönteni, hogy mi az, ami igaz, mi az, ami nem, mi az, ami előre visz a lelki fejlődésben, és mi az, ami nem. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krpadhámá kérdése: Már régóta motoszkál bennem egy kérdés, mely tegnap este ismét felmerült bennem. Természetesen ez az én szintemet  jóval meghaladóbb filozófiai kérdés, de szeretném a véleményedet kérni a témával kapcsolatban, meg a forrásokat, hogy hol lehet erről hallani, illetve, hogy mások hogyan látták ezt a felvetést. A kérdés az, hogy vajon a vipralambha (elválás) és a szambhóga (találkozás érzése) hogyan viszonyul egymáshoz. Hallottam olyan tanítást, hogy a vipralambha érzése csak a szádhana síkján érvényes, tehát a földi Vrndávanban létezik. Míg odaát a lelki világban a tökéletesség elérésekor már csak szambhóga (találkozás) van. Előfordulhat az, hogy a préma, amíg alászáll ebbe az anyagi világba, különválik szambhógára és vipralambhára, és mi már így érzékeljük, míg a lelki világban ez egyként létezik – csupán szambhógaként? Tehát az alap kérdés az, hogy a lelki világban van-e elválás?   

Rámvidzsáj: Lehet, hogy ezek a megnevezések néhány bhakta számára nem annyira ismertek. 

Szvámí Tírtha: Remélem azért már hallottak ezekről! Nos, lételméletileg, ha a mindenségnek van egy forrása, Krisna, akkor minden Őhozzá vezethető vissza, illetve minden hozzá tartozik.  Így hát azt mondják, hogy a lelki világban az az érzés, hogy én másvalakihez tartoznék, mint Krisnához ez nincsen, mert teljes mértékben megvalósul az Őhozzá való tartozás tudatossága. Ezzel szemben az anyagi világban az ember egy elidegenedett, azaz Istentől, az eredeti harmóniától kiszakított életet folytat. Természetesen ez behelyettesíthető, hogy a lélek Krisnához vagy Rádhiká szolgálatához vonzódik-e inkább, de ebből a szempontból ez lényegtelen, tehát a középponthoz való tartozás  mindenképp megvalósul.

Rámacsandra, marjádá-purusóttama – tehát a szabályokat, a dharma elveit tiszteletben tartó személyiség, aki az erény őre, tökéletes uralkodó, hűséges és egynejű férj. Krisna azonban lílá-purusóttama – Aki a saját kedvtelései eljátszása végett jön, és Ő túl van a szabályokon. Viszont, hogy ezt a fajta arcát teljes mértékben meg tudja mutatni, ezért van szüksége szabályokra, hogy azokat aztán meghaladhassa. Rámacsandra, marjádá-purusóttama, tehát soha nem adna olyan tanácsot, hogy nem tisztességes eszközökkel harcoljon valaki, például, hogy ‘törd el az ellenfél lábát’. Amit Krisna megtett Bhímával, hisz azt mondta neki, hogy: „Zúzd össze Durjódhana combját a buzogányoddal.” Vagy néha furcsa tanácsokat ad, „Lopd el a vajat Jasódá Anyától”. Megeszi azt is, ami Neki van fenntartva, de ellopja azt is, ami más célokra van félretéve. Tehát, azt mondhatjuk, hogy Ő túl van a szabályokon, de éppen azért hozza a szabályokat, és a dharma törvényeit, hogy azokat meg tudja haladni. 

Itt azonban azt mondhatjuk, hogy a bhakták egy nagyon különös vegyületét tapasztalják a lelki érzéseknek, hiszen például elsősorban a gópík másnak a hites feleségeik és közben Krisnához tartozónak érzik magukat. Azért ez okoz némi belső konfliktust, tehát az érzelmi hovatartozásuk erősen különbözik a hivatalos köteléküktől.

Tehát úgy mondják, hogy a lelki világban Gólóka Vrndávanán, ez a máshoz való tartozás érzése teljes mértékben hiányzik. Viszont, ha Krisna ezt az intenzitást is szeretné megélni, akkor eljön Gókula Vrndávanba és itt tapasztalja meg ezeket az érzéseket. 

De a kérdésed azt hiszem sokkal inkább a gyakorló bhaktákra vonatkozik, hogy azok vajon hogyan élik meg az elválás, vagy az együttlét érzéseit. Azt hiszem itt Maháprabhu véleménye a mérvadó, aki szerint az elválás érzése a biztonságos lelki gyakorlatozás kereteit határozza meg. Illetve kértél néhány ajánlott referenciát, ahol utánanézhetsz ezeknek, így azt tanácsolom, hogy olvasd el Szvarúp Dámódar gószvámí naplójának feljegyzéseit. Ebben legalább egy verset fogsz találni, ami erre vonatkozik, és leírja a Rádhá-Góvindadzsí és Maháprabhu közötti összefüggést. Tehát azt, hogy bár Ők örökké egyek, de úgymond az eksztázis miatt különválnak egymástól, és amikor elkezdik egymást keresni, akkor ez a kutatásuk annyira intenzív, hogy újra eggyé válnak – és ez Maháprabhu. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha 2018.08.17. ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Mint ahogy azt megtanultuk, ha sikerül ragaszkodás nélkül élnünk, akkor ily módon elégedetteknek kell lennünk. Ugyanakkor, legyünk elégedetlenek az elért eredményeink intenzitásával. De akkor hol van itt az egyensúly és a harmónia?

Szvámí Tírtha: Nos, Maháprabhu filozófiája eléggé különleges, melyet acsintja-bhéda-abhéda-tattvának nevezünk. A tattva ‘igazságot’ vagy ‘lelki végkövetkeztetést’, a bhéda ‘különbözőséget’, az abhéda ‘nem-különbözőt’, az acsintja‘ pedig felfoghatatlant’ jelent. Tehát itt van az ahol a bhakta elégedett és elégedetlen is egyben, a ‘bhéda-abhéda’ elvben.

Nektek melyik ismerős inkább, melyiket érzitek legbelül magatokénak? Ha elégedetlenséget éreztek, az nagyon jó, akkor törekedjetek az elégedettségre. Ha elégedettek vagytok, az is nagyon jó, akkor igyekezhettek elégedetlennek lenni. Hogy ez miként fogja elhozni számunkra a végső sikert, a teljes elégedettséget az teljesen felfoghatatlan, tehát acsintja. Én sem tudom, fogalmam sincs. Ezért kell egyesíteni mindkét érzés, mind az elégedettség, mind az elégedetlenség előnyeit. Ha elégedettek, akkor boldogok is vagytok, de ez egy kicsit lassabb út. Viszont ha elégedetlenek, vagyis kissé megkeseredettek vagytok, akkor egyben szenvedélyesek is, ami már nem olyan lassú, hiszen ebben az esetben készen álltok eltökélten dolgozni az intenzívebb lelkiségért. Ha pedig egyesítitek a két érzés hátrányait, akkor morózusok és lassúak lesztek, és ez egyáltalán nem visz sehová. Jobban tesszük, ha e kétféle érzés kedvező momentumait egyesítjük: a tenniakarást, mint motivációt, mely az elégedetlenségből is fakadhat néha, mire válaszul a másik oldal boldogsággal fog válaszolni. Tehát, ha boldogok, pozitívak és aktívak vagyunk, akkor szerintem az egy sokkal jobb kombináció.

S ekkor felmerül egy probléma. Ha látunk egy nagyon szorgos bhaktát, azt gondolhatjuk, hogy ő egy nagyon elkötelezett valaki, de lehet, hogy csak a radzsa-guna hat rá. Tehát nagyon aktív, de az nem nevezhető önzetlen odaadó szolgálatnak. Máskor meg látunk egy nagyon lassú bhaktát, akiről nem mondanám, hogy lusta, inkább azt, hogy szuboptimálisan motivált (az elvárhatónál kevésbé motivált), s azt gondolhatjuk, hogy „Ó, ez az ember tama-gunában van”. Holott meglehet, hogy a legtisztább odaadásból származó eksztázist éli át éppen. Tehát ne ítéljetek külsőleg! Inkább kövessétek Mádhavéndra Purí példáját, amikor felkavarodtak körülötte az események, akkor rögtön megértette: ‘Ó várjunk csak egy pillanatra, lehet, hogy az emberek nagy vaisnavaként fognak tisztelni engem, így jobb, ha inkább elrejtőzöm és elmenekülök Rémunából.’

Ugyanígy előfordulhat, hogy a bhakták nagyon figyelmesen hallgatják az előadót, és megértik, hogy kicsit lassúnak lenni, az a magasfokú eksztázis jele, ezért jobban teszik, ha elszaladnak a nagyfokú tisztelet elől. Ne tegyétek ki magatokat ennek a veszélynek, hogy a lustaságotok miatt az emberek azt higgyék rólatok, hogy nagyon nagy eksztázisban vagytok! Legyetek aktívak, és rejtőzzetek inkább az odaadó szolgálat mögé! Így biztonságban lesztek attól, hogy nagyon elmélyült, magasfokú eksztázisban élő vaisnavának tartsanak benneteket.

Úgy hiszem értitek mire gondolok, ne ítéljetek külsőleg! És igen gyakoroljátok mindkét érzést: legyetek elégedettek azzal a tanítványi vonallal, amihez tartoztok, és merítsetek erőt az elégedetlenségetekből, hogy fejlődhessetek a lelki életben. S ne feledkezzetek meg a jóga fő tanításáról, gyakoroljátok az elégedettség kultúráját.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha előadása, 2018. május 9-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Préma-gópál kérdése: Esetleg a szív gyengeségének vannak  külső vagy belső okai, mint mondjuk, amikor hosszabb ideig tama-gunában vagyunk, vagy éppen valamilyen karmát törlesztünk? Vagy a szívnek, az akaraterőnek ez a gyengesége a tudatlanságból, netán a hit erőtlenségéből fakad?

Szvámí Tírtha: Igen, természetesen léteznek külső és belső okok, ezért kell megtisztulni. Mindaddig, amíg túl nagy hatással vannak ránk a gunák, illetve a karma, addig csak bábok vagyunk. Főként, amikor nagyon szabadnak érezzük magunkat, akkor vagyunk leginkább rabok. Tehát nagyon mély megtisztulásra van szükségünk ahhoz, hogy csökkentsük a karma, és a guna hatását. Persze még azután is hatni fognak ránk, ezért van szükség a lelki gyakorlatok további művelésére. A hit egy nagyon erős dolog, de tudjátok általában nekünk embereknek igen gyenge a hitünk. Ahhoz, hogy higgyünk némi bizonyítékra van szükségünk, mert, ha kapunk valami visszajelzést, akkor erősebbnek érezzük magunkat. Viszont magasabb szinten nincs szükség erre a megerősítésre. De létezik egy még magasabb szint, amikor minden ellentmond a korábbi ismereteinknek, tapasztalatunknak, és mégsem törik meg a hitünk. Tehát találjátok meg a saját helyeteket ezen a skálán. Persze nincs ezzel probléma, természetesen mindannyiunknak szüksége van visszajelzésre, ami kétségkívül a segítségünkre van. S ezt egymás számára is meg kell adnunk, mely szintén egyfajta szolgálat. Majd lassanként egyre inkább csökkenni fog a szívnek ez a gyengesége. De ha egyszer már megtapasztaltuk ezt a valódi magasabb ízt, akkor azt nem fogjuk elfelejteni.

S fejlődnünk kell a szív gyengeségének a különböző szintű megélésében is, mivel mindeddig csak magunkra vonatkoztattuk ezt a történetet. De képzeljétek el, milyen lehet a szív gyengesége egy tiszta bhaktára vonatkozólag! Milyen érzelmi hullámokat élhet meg a szívében? Vagy milyen lehet a gópik, vagy a Legfelsőbbnek, az Úr Krisnának az esetében ez a szív gyengeség? Ő vajon mikor érzi azt: ‘Ó, teljesen ellágyult/megolvadt a szívem’? A szív gyengesége nem csupán a lelkesedés hiányát jelenti, hanem egyfajta érzékenységet, megolvadást. Tehát lelki értelemben fejlődjünk kell, a szív gyengesége, a szív gyengédsége terén. Ha Srímatí Rádhárání nem lehet együtt Krisnával, akkor nagyon egyedül érzi magát. S mit tesz ilyenkor? Leül a földre és Krisnán merengve az ujjával a homokba rajzolgat. Mi lenne ez? A szív gyengesége? Igen. De mi is ezt szeretnénk érezni. Értitek?

Tehát lelki értelemben egy oktávval feljebb, még a szív gyengesége is egy hihetetlenül magas megvalósítás. De mivel ezt nem tudjuk se bebizonyítani, se megmagyarázni, ezért inkább csodáljuk azt. Viszont nekünk is lehetnek nagyon hasonló érzéseink: ‘Ó Uram, már oly régóta szólongatlak. Miért nem jössz el, miért nem figyelsz rám?’ Ez egy igazán őszinte, ‘bona fide’ szívgyengeség.

Tehát mindenképpen hasznos a külső tényezők megszüntetése, illetve a legbensőbb lényünk megtisztítása olyannyira, hogy egyre kevesebb negatív hatással legyen ránk. S ha láttok egy bhaktát, vagy bárkit magatok körül, aki éppen egy ilyen szívbéli gyengeséget él át, akkor csak menjetek oda hozzá, öleljétek át, és segítsetek neki. Általában milyen tanácsra van szükségünk ilyen pillanatokban? ‘Ne aggódj, nincs semmi baj, csak folytasd tovább. Gyere csináljuk együtt!’ – nagyon egyszerű. Együttérzés. De mikor tudunk ilyen együttérzőek lenni? Csak akkor, ha tudjuk, hogy hogyan kell. Tehát ez is egyfajta beavatás az emberi lélek reményteljes misztériumába. Néha még, amikor reménykedünk, akkor is frusztráltak vagyunk, de akkor jön valaki, átölel, és így szól: ‘Hé! Előtted a remény! Gyere, és fogadd el a részed a tökéletességből, az rád vár’. Ezt Gurudév nagyon pontosan meghatározta: “Szomorúnak lenni a lelki életben az azt jelenti, hogy majában vagytok”. Igaz? Mert, ha nem vagytok lelkesek, és ha nem érzitek jól magatokat ezzel az egész dologgal kapcsolatban, akkor az azt jelenti, hogy összetört bennetek a kép, valamit elvesztettetek. Tehát illúzióban vagytok. Szóval gyakoroljátok a pozitív dolgokat.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanításából) 

„Óh, Uram! Óh, legkegyesebb mester! Ó, Mathurá Ura! Mikor pillanthatlak meg újra? Amiatt, hogy nem láthatlak, feldúlt szívem ingataggá vált! Ó, legkedvesebb, most mihez kezdjek?” Amikor Srí Csaitanja Maháprabhu elmondta ezt a verset, eszméletét vesztve rogyott a földre. Elhatalmasodtak Rajta az érzelmek s nem volt többé ura Önmagának. Amikor eksztatikus szeretetében összeesett, az Úr Nitjánanda nyomban a karjaiba vette. Csaitanja Maháprabhu ekkor sírva újra felkelt. Eksztatikus érzelmeket kimutatva fel-alá futkosott, és zengő hangon kiáltozott. Hol nevetett, hol sírt, néha táncolt, néha pedig énekelt. Nem volt képes az egész verset elmondani, hanem újra meg újra csak azt ismételgette: „Aji dína, aji dína.” Torkán egy hang sem jött ki, és szeméből patakzott a könny. Remegés, verejtékezés, örömkönnyek, megrázkódtatás, a test ragyogásának elhalványulása, csalódottság, rosszkedv, emlékezetvesztés, büszkeség, öröm és alázat mutatkoztak meg testén. E vers felszakította az eksztatikus szeretet kapuját, s amikor ez a szeretet megnyilvánult, Gópínáth valamennyi szolgája látta Csaitanja Maháprabhut eksztázisban táncolni. Srí Csaitanja Maháprabhu körül nagy tömeg sereglett össze, s az Úr ekkor visszanyerte tudatát a külvilágról. Eközben befejeződött a felajánlás a múrtinak, és felhangzott az árati hangja. Amint a múrtikat lefektették pihenni, a pap kijött a templomból, s mind a tizenkét tányér tejberizst felajánlotta az Úr Csaitanja Maháprabhunak. A tejberizzsel teli edényeket, Gópínáth maradékait mind Srí Csaitanja Maháprabhu elé helyezte, s az Urat nagy elégedettség töltötte el. Ötöt el is fogadott közülük, hogy megvendégelhesse a bhaktákat. A megmaradt hét edényt előretolta, s a papnak adta, aztán pedig azt az öt tányér tejberizst, amit elfogadott, kiosztotta az öt bhakta között, akik elfogyasztották a praszádamot. Srí Csaitanja Maháprabhu nem különbözik a Gópínáth múrtitól, ezért már megkóstolta és megette a tejberizst az edényekből. De hogy példát mutasson az odaadó szolgálatra, bhaktaként mégis újra elfogyasztotta a tálakban lévő praszádamot. Az éjszakát az Úr szankírtanázva a templomban töltötte. Reggel aztán megtekintette a mangala-árati szertartást, majd útra kelt. Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu így személyesen, saját ajkaival ízlelte meg Gópáldzsí, Gópínáth és Srí Mádhavéndra Purí transzcendentális tulajdonságait. Így szólt elbeszélésem az Úr Csaitanja Maháprabhu bhaktái iránt érzett ragaszkodásának transzcendentális dicsőségéről és az eksztatikus istenszeretet legfelsőbb határáról. Aki hittel és odaadással hallgatja ezt az elbeszélést, az Srí Krisna lótuszlábánál elnyeri az Isten iránti szeretet kincsét. Srí  Rúpa és Srí Raghunáth lótuszlábánál imádkozva, örökké kegyükre vágyva én, Krsnadásza nyomdokaikat követve így beszélem el a Srí Csaitanja Csartámrtát.”

Azt hiszem, most megkaptuk a kulcsot  ahhoz, hogy vajon miként váljunk nagyon jó bhaktává. És szeretném kifejezni háládatosságomat az elöljáróinknak, és a szent hagyománynak, hogy közvetítette ezt az üzenetet számunkra. Illetve az isteni igazságnak is, hogy feltárta és megmutatta ezt a nagyon rejtett kincset.

(folytatása következik)

1. Csaitanja Csartámrta, Madhja-lílá 4.197-4.213.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanításából) 

„Mádhavéndra Purí a legkevésbé sem aggódott a Vrndávanába vezető hosszú úton, amely muzulmánok kormányozta tartományokon vezetett keresztül, s hemzsegett az őrszemektől.” „Noha egy krajcárja sem volt, nem félt elhaladni a vámszedők előtt. Egyedül abban lelte örömét, hogy a szantálfa rakományt vihette Vrndávanába Gópálnak.” „Ez a heves istenszeretet természetes következménye. A bhakta ügyet sem vet saját szenvedésére vagy a megpróbáltatásokra. Minden körülmények között szolgálni akarja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.” „Śrī Gópál meg akarta mutatni, milyen mélyen szerette Mádhavéndra Purí Kṛisnát, ezért megkérte, hogy menjen Nilácsalába, és hozzon szantálfát és kámfort.” „Mádhavéndra Purí nagy megpróbáltatások közepette, rendkívüli erőfeszítés árán vitte Rémunába a szantálfa rakományt, mégis elégedett volt, s ügyet sem vetett a viszontagságokra.” „Hogy próbára tegye Mádhavéndra Purí erős szeretetét, Gópál, az Istenség Legfelsőbb Személyisége azt parancsolta neki, hogy hozzon szantálfát Nilácsalából, s amikor kiállta a próbát, az Úr nagy keggyel áldotta meg.” „Az ilyen viselkedés, amely a szerető szolgálatban mutatkozik meg a bhakta és legszeretettebb kincse, Srí Kṛisna között, transzcendentális. Közönséges ember ezt nem értheti meg. Egyetlen hétköznapi ember sem rendelkezik ezzel a képességgel.” Így szólt az Úr Csaitanja Maháprabhu, majd felolvasta Mádhavéndra Purí híres versét. Ez a költemény olyan, akár a hold: az egész világot beragyogja. A folytonos dörzsölés egyre erősebbé teszi a maláji szantálfa illatát. Ugyanígy e vers jelentéséből is egyre többet megérthetünk, ha elgondolkozunk rajta. Ahogyan a Kaustubha-manit az ékkövek között a legértékesebbnek tekintik, e versről is azt mondják, hogy az odaadó szolgálat ízeit leíró költészet legkiválóbb remekműve. E verset valójában Maga Srímatí Rádhárání mondta, és csupán az Ő kegyéből nyilvánult meg Mádhavéndra Purí szavaiban. Egyedül Srí Csaitanja Maháprabhu ízlelhette meg e vers költészetét. Nincs negyedik ember, aki megérthetné.[1]

Tehát nincs negyedik személy! Hogyan értelmezzük ezt? Ki az első, aki megértette ezt a verset? Rádhárání, aki elmondta. Ki a második? Maháprabhu. És ki a harmadik? Igen, Mádhavéndra. Nincs negyedik személy.

„Anyagi létezésének alkonyán Mádhavéndra Purí újra meg újra ezt a verset ismételgette, s e költeményt elmondva elérte az élet végső célját.”[2]

Akkor álljunk is meg itt, mielőtt meghallgatnánk ezt a verset?

Rámvidzsáj: Úgysem értenénk.

Szvámí Tírtha: Igen, egyetértek veled, jobb, ha itt abba is hagyjuk. Viszont a hagyomány tisztelete és a szolgálat kedvéért, mégis ismételjük el ezt a verset.

(folytatása következik)   

1. Csaitanja Csartámrta, Madhja-lílá 184-195.
2. Csaitanja Csartámrta, Madhja-lílá 196.

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanításából) 

Most pedig térjünk vissza az eredeti történethez, ahol Maháprabhu négy bhaktával együtt zarándokol Rémunába, miközben elmeséli nekik Mádhavéndra Purí történetét.

„Srí Csaitanja Maháprabhu személyesen magasztalta Mádhavéndra Purí nektári tulajdonságait, s mialatt elmesélte mindezt a bhaktáknak, Ő Maga is nagy ízt merített belőle. Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu arra kérte Nitjánanda Prabhut, hogy gondolja végig: vajon van-e a világon még valaki, aki olyan szerencsés, mint Mádhavéndra Purí? „Mádhavéndra Purí olyan szerencsés volt – mondta Srí Csaitanja Maháprabhu -, hogy Krisna személyesen jelent meg előtte azzal az ürüggyel, hogy tejet hozott neki. Az Úr háromszor adott neki álmában utasítást.” „Szeretetteljes tettei lekötelezték az Úr Krisnát, aki ezért Maga jelent meg előtte mint a Gópál múrti, és szolgálatát elfogadva felszabadította az egész világot.” „Az ő kedvéért az Úr Gópínát elcsent egy tál tejberizst, s így vált híressé mint Ksíra-csóra [a tolvaj, aki ellopta a tejberizst].” „Mádhavéndra Purí Gópínát testére kente a szantálpépet, s ettől teljesen hatalmába kerítette az Isten iránti szeretet.” India muzulmánok kormányozta tartományaiban nagyon veszélyes volt szantálfával és kámforral utazni, s Mádhavéndra Purí bajba kerülhetett volna. Erről a Gópál múrti is tudott.” „Az Úr nagyon kegyes bhaktáihoz, s nagyon ragaszkodik hozzájuk, így hát amikor Gópínátot bekenték szantálpéppel, Mádhavéndra Purí igyekezetét siker koronázta.” Csaitanja Maháprabhu arra kérte Nitjánanda Prabhut, ítélje meg Mádhavéndra Purí heves szeretetének mértékét. „Szerető tettei egytől egyig kivételesek – mondta Csaitanja Maháprabhu – Az ember valóban megdöbben cselekedetei hallatán.” Sri Mádhavéndra Purí mindig egyedül maradt – folytatta Csaitanja Maháprabhu. – Teljes lemondásban élt, s mindig nagyon csendes volt. Nem érdekelte semmilyen anyagi dolog, s egész életét társ nélkül töltötte, mert félt az evilági dolgokról beszélgetni.” „Amint megkapta Gópál transzcendentális utasításait, ez a nagyszerű személyiség sok ezer mérföldet tett meg csak azért, hogy szantálfát kolduljon.” „Noha éhes volt, nem koldult ételt, hogy ehessen. Ez a lemondott lélek egy egész rakomány szantálfát vitt magával Srí Gópál kedvéért.” „Saját kényelmével mit sem törődve egy egész maund [mintegy negyvenöt kiló] szantálfát és húsz tóla [kb. fél kilogramm] kámfort hozott, hogy Gópál testére kenje. Ez a transzcendentális öröm elegendő volt számára.” „Orissza tartományból tilos volt szantálfát kivinni, ezért a vámhivatalnok elkobozta a rakományt, de Mádhavéndra Purí megmutatta neki a menlevelet, melyet a kormánytól kapott, s így megmenekült a viszontagságoktól.”[1]

Nos, ez egy nagyon ismerős érzés a számomra, ami manapság is előfordul, nem tudom ti hogy vagytok vele?! Tudjátok, amikor utazásainkkor különböző különleges objektumokkal, kétes holmikkal kell átkelni a határon. A következő történet a Bolgár-Szerb határonesett meg velünk, hogy az egyik vámos évről-évre szinte már utazott ránk. Az első évben megállított, és mindent nagyon alaposan, szigorúan  átvizsgált. Majd a következő évben, megintcsak ugyanez a pofa volt ott, pont ugyanabban a váltásban. Mondtam is, hogy nem hiszem el, hogy ilyen balszerencsénk van már megint! A harmadik évben, épp tél volt, jó hideg, és ugye a bolgár bhakták arról híresek, hogy rendkívül bőkezűek, és bár két ember utazik, mégis egy falura való praszáddal indítottak útnak bennünkket, tehát millió dolog volt az autóban. Bulgáriában akkor épp tűzceremóniát tartottunk, úgyhogy a ceremóniás kis kofferem mindenféle kis porokkal, szelencékkel, rendkívül gyanús eszközökkel volt tele. Erre a fickó, azt mondja, stop! Álljanak meg, húzódjanak félre, pakoljanak ki mindent! Olyan kekec, akadékoskodó volt, hogy a zacskónyi műszerfalhoz való nedves törlőkendőt is teljesen szétszedte apróra, hogy van-e benne valami. Próbáltam ezt a mindenféle gyanús dolgokkal teli ceremóniás bőröndöt a leghátsó sarokban elrejteni, de hát persze erre is sor került. Nos, a vámos nagy élvezettel kérdezett rá mindenre, hogy: „És ez meg ez micsoda?” Szerencsére épp ekkor jött oda az egyik kollégája, akivel együtt vizsgálgatták át a mi kis furcsa párosunkat, a mindenféle érthetetlen dolgainkkal együtt, illetve ő tette fel a mentő kérdést. „Maga valamilyen ördögűző féle?” Mire én: „Igen, az!” „Na jó, akkor mehetnek!”

Tehát néha vannak nálunk dokumentumok, máskor nincsenek, de hát ilyen ördögűző felszerelésre nemigazán van hivatalos dokumentum, hogy ezek pontosan mire valók, vajon minek is lehetnek a kellékei. De a lényeg, hogy mint Mádhavéndra Purít bennünket is átengedtek.

(folytatása következik)   

1.Csaitanja Csartámrta, Madhja-lílá 170-183.