Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdésed, úgy hiszem sokkal inkább a gyakorló bhaktákra vonatkozik, hogy hogyan élik meg az elválás (vipralambha) vagy az együttlét (szambhóga) érzését.  Úgy gondolom, hogy itt Maháprabhu véleménye a mérvadó, aki szerint az elválás érzései (vipralambha) a biztonságos lelki gyakorlatozásnak a kereteit határozzák meg. A kérdésed másik része a gyakorló bhaktának a sziddha-déhájára, vagyis a tökéletes lelki testére, lelki identitására vonatkozik, tehát nem csupán egy testről van szó, hanem egyfajta hivatásról, szolgálatkészségről. Ha nem tévedek, Visvanáth Csakravartí Thákur mondja, hogy kétféle lelki test, sziddha-déha létezik. Az egyik az, amit mondjuk a teljesen megvalósított lélek akkor ér el, amikor csatlakozik az isteni kedvtelésekhez, tehát bebocsátást nyer a lílákba, ez a tényleges lelki test elérése. A másik pedig az, ami a csittájában, a tudatában fogalmazódik meg, ezért is nevezik ezt csintitának, vagyis „kigondolt, elgondolt, gondolatban megvalósultnak”. Antas-csintita sziddha-déhának – vagyis belül (anta), a tudat benső rétegeiben megvalósult tökéletes testnek.  

Visvanáth Csakravartí ezt az utóbbit az antas-csintita sziddha-déhát, tehát amíg a testben vagytok tartja a magasabb rendűnek. Erről nyithatunk egy vitát, hogy vajon a lílákba bebocsáttatást nyervén kapott lelki tested sziddha-déhád-e a jobb, vagy pedig a most gyakorló szintjén elképzelt lelki identitásod a magasabb rendű? És itt képzeletről, mint okkult misztikus erőről van szó, mely a kreatív intelligenciából fakad, és nem fantáziáról. Ebben a kreatív, képzeletbeli energiában létrehozhatsz valamit, ami majd később meg fog nyilvánulni. 

Viszont itt egyéb szempontokat is figyelembe kell vennünk, például Dzsíva gószvámí véleményét. Ugyanis ő az Isteni Pár egyként való megjelenésének volt a lelkes hirdetője, tehát, amikor Krisna nem lépi át a határokat. Azért azt is tudjuk Krisnáról, hogy Ő egyfajta csábító, szereti mindenki figyelmét magával ragadni. 

Az Isten iránti szeretetteljes rajongásban kétféle érzület uralkodik. Az egyik a szvakíja ‘az én, az enyém’ a saját hitestárs érzése, illetve a másik a parakíja, ‘a máshoz való tartozás, a másé’ a csábítói szerelem. S ebben a vonatkozásban Dzsíva gószvámí véleménye nagyon fontos. Ő előre látta azt, hogy a kali-júgában ez egy nagyon érzékeny kérdés lesz az embereknek, ezért ő a szvakíjának volt a hirdetője. A parakíját tulajdonképpen azt nem hirdette, hogy ne adjon ezzel indokot, hivatkozási alapot az embereknek a törvénytelen viselkedésre, tehát „ha Krisna csinálja, akkor én is megtehetem”. De bizonyos értelemben a parakíja, a szeretői, csábítói érzés, a máshoz való tartozás érzése, már csak azért is nehezen értelmezhető, mert ugye minden Krisnához tartozik, mármint a három világ összes lelke számára Krisna nagyon vonzó. Így hát nehéz lehet valakit elhagyni Krisna érdekében, hiszen végül is, a férjek is a siddha-dehájukat tekintve Krisnához tartoznak, Őhozzá vonzódnak, akkor hol itt a probléma? Lehet, hogy csak az asszonyoknak kellene erősen prédikálni a férjeiknek, hogy „Én megyek Krisnához, gyere te is!”  

Tehát az első dolog, amit érdemes figyelembe venni, az a bizonyos vélemény, hogy a bensőben átérzett tökéletes test, az antas-csintita sziddha-déha, az egy nagyon magas koncepció. A másik pedig Dzsíva gószvámí véleménye, aki a parakíjával szemben a szvakíját hangsúlyozza. És hát nagyon sokféle különös, vagy általunk nem nagyon ismert, nem szokásos gyakorlat is létezik egyes bhakták között. Vannak, akik a külső alakjukat is próbálják megváltoztatni, hogy ezáltal még bensőségesebb kapcsolatba kerüljenek Krisnával, míg mások már nem ezzel foglalkoznak, hanem inkább a belső változások lehetőségét keresik, hogy minél mélyebb odaadást tanúsítsanak Krisna iránt.  

Fölmerül a kérdés, hogy mindez rendben van, de akkor „Mi a mi helyzetünk, mi van énvelem?” Amikor ezen a kérdésen töprengtem, sok tényezőt figyelembe véve arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyos lelki eredményekről beszélni, illetve azokkal az eredményekkel rendelkezni,  az nem ugyanaz! Tehát az én véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy ha egy kezdő neofita bhaktának  adnak egy ilyen identitást, vagy közölnek vele egy lelki szerepet, lelki hivatást, akkor az még nem jelenti azt, hogy ő azt már el is érte volna, hanem hogy kapott egy iránymutatást. Ez olyan, mint egy lelki, meditációs gyakorlat, hogy afelé törekedjen, tehát értelemszerűen nem jelenti azt, hogy már ott is van. Nem tudom, hogy ezek a gondolatok vajon segítenek-e ennek a kérdésnek, ennek az egész problémakörnek a megértésében? Mégis azt mondhatom, hogy a mi szűkebb vonalunk azon a véleményen van, hogy a lelki gyakorlatoknak köszönhetően lassan-lassan, fokozatosan kibontakozik, megnyilvánul a gyakorló bhakta előtt ez a fajta lelki identitás. Majd ezt követően tanácsos, hogy az ember olyasvalakihez forduljon, akivel ez ügyben tud konzultálni.  

Azt hiszem mindannyian egy dolgot kutatunk, önmagunkat, a végső énünket, a végső hivatásunkat, hogy  „Mi az örök hivatásom a lelki világban?”  Ha tehát valahol ehhez kapunk támpontot, segítséget, tanításokat, felismeréseket, előmozdítják, beépülnek a lelki fejlődésünkbe, és egyre gazdagabbá teszik azt a képet, azt a megértést, amivel rendelkezünk, akkor azt el kell fogadnunk. Valamilyen áldás útján, el kell jutnunk arra a szintre, amikor el tudjuk dönteni, hogy mi az, ami igaz, mi az, ami nem, mi az, ami előre visz a lelki fejlődésben, és mi az, ami nem. 

(folytatása következik)