Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Bennünket embereket, mint szociális lényeket a kapcsolataink jellemeznek. Nagyon is függünk ezektől a kapcsolatainktól. Azt mondják, hogy nem az számít, hogy mit tudunk, hanem az, hogy kit ismerünk. S mindazok, akik a kommunista rendszerben éltek, ezt nagyon jól tudják. Az nem számít, hogy mit tudunk vagy mit nem, csak az, hogy kit ismerünk, és milyen kapcsolataink vannak. Tulajdonképpen ugyanez igaz a lelki dolgokra is. Nem azt mondom, hogy ez a lelki kommunizmus, de mindenesetre a tudatosságunk és a tudásunk, az korlátozott. Nem tudhatunk mindent, az lehetetlen! Nem mi vagyunk a legokosabb lények ebben a világmindenségben, de ha ismerjük a megfelelő személyt, akkor nem vagyunk kirekesztve az üdvösségből. Ha kapcsolatban vagyunk Srí Guruval, akkor meg vagyunk mentve. Nem csak a Guruval, hanem Srí Guruval! Srí Guru az isteni aspektus. 

Valójában a lelki tanítómester a Legfelsőbb közvetlen küldötte. S hogy hívják Isten küldöttjét a kereszténységben? Angyalnak. Tehát a mesterünk éppen olyan számunkra, mint egy őrangyal. Emlékszem az első alkalomra, amikor a lelki tanítómesterem meglátogatott otthon a szüleimnél. Tudjátok, ezek meglehetősen kockázatos, nehéz idők voltak, ezért bizonyos titkos előírásokat alkalmaztunk. De mivel ő egy VIP személy volt a számunkra, ezért mindenféle biztonsági óvintézkedést be kellett tartanunk az érdekében. Tehát két hétig tartottak az előkészületek ehhez a találkozóhoz, hogy mikor és milyen feltételekkel tud majd eljönni hozzám. A szülőket kiképeztem, hogy ‘Ti maradjatok a szobátokban’, majd elérkezett a nagy pillanat, megszólalt a csengő… és belépett. Teljesen fehér ruhában volt, hófehérben! Hófehéren! S akkor az volt a benyomásom, hogy egy angyal jött el hozzám. Még most is, sok év elteltével, előttem van ez a pillanat. 

S mit várunk egy angyaltól? Némi áldást, de ez az angyal kérdéseket tett fel nekem. Akkoriban az volt a szolgálatom, hogy bizonyos szentírásokat fordítsak le angolról magyarra. S ekkor az angyalom azt kérdezte, „Hogy halad a fordítás?” Mire én azt feleltem, hogy, “Nos, én csak ennyit tudok tenni”. Mire ő, „Ó, ez nem elég!”  Később megértettem, hogy ő egy olyan angyal, akinek elvárásai is vannak. 

Tehát egy kivételes személlyel való találkozás nagy hatással van az életünkre. Ahogy említettem, kapcsolatokból tevődünk össze. Például, mindannyian apánik fiai vagy lányai vagyunk, ezek olyan kapcsolatok, melyek nem változnak. Még a legnagyobb aszkétákat is anya szülte. Ezek sohasem változnak. A barátságok, szerelmek változhatnak, de ez nem! Azt mondják, hogy a férfiak könnyen elfelejtik a szerelmeiket, de a barátaikat sohasem, míg a hölgyek könnyen elfeledkeznek a barátaikról, de sohasem felejtik el a szerelmüket. Látjátok valóban kapcsolatokból állunk, melyek közül némelyek egy életen át tartanak, mások viszont csak néhány pillanatig. Viszont a mesterünkhöz, Isten hírvivőjéhez fűződő kapcsolatunk az örökké tart. 

S kinek van a legnagyobb és leglényegesebb hatása az életünkre? A lelki tanítómesterünknek, mert a vele való kapcsolatunk nem csak a testre vonatkozik, nem csupán genetikai örökség, nem csak egy érzelmi kapcsolat, mint egy barátság vagy szerelem, és nem egy adott témában való elméleti egyetértésről szól. Nem, ez egy lélektől-lélekig, szívtől-szívig tartó kapcsolat. Bár körülöttünk minden változásban van, mégis valami nem változik sohasem! Néha azt mondjuk, hogy ‘sajnos’, máskor pedig azt, hogy ‘szerencsére’. Mindenesetre szükségünk van fix pontokra az életünkben, s ha a lelki vezetőink, tanítóink, mestereink iránti elkötelezettségünk az egy szilárd pont, akkor nagyon szerencsések vagyunk. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Síva számos dologról nevezetes. Ő egy kimondottan hősies, elragadó és aszketikus figura, aki inspirálja a művészeteket, a jóga félistene, ugyanakkor elbűvölő szerető,  neve pedig ‘áldást’ jelent. Határozottan  furcsa karakter! De hogyan tudunk közelebb kerülni Sívának ehhez az áldásos, boldog személyiségéhez? 

A szent Gangesz folyam Síva hajfonatán keresztül száll alá a Földre. A Mennyei szférákból ered, majd a fejére hullik, és rajta keresztül érkezik el hozzánk. Hogy miért is van ez, mi ennek a mögöttes jelentése? Mivel ez a szent folyó, szent víz olyan hatalmas erejű, hogy ha közvetlenül érkezne a Földre, akkor összezúzná azt. Ezért szükség volt valakire, hogy megvédje a Földet az égi Gangesz pusztító hatásától. Így hatalmas erejénél fogva, Síva kész volt a Föld megóvása érdekében a fejét felajánlani e szent víznek, ami így  érkezik hozzánk. 

Természetesen, Sívának még számos egyéb előnyös és hasznos kedvtelése van. Például ő felelős az univerzumok elpusztításáért, ami egy igencsak érdekes tulajdonság. Egy kiváló jógi, aki egyidejűleg az univerzum megsemmisítéséért is felelős. Hogy van ez? Hiszen a jóga valami szép létrehozását szolgálja, ő pedig lerombol valamit. De tudnunk kell ezt helyesen értelmezni. Vagyis ez úgy van valójában, hogy Síva konstruktív módon destruktív, azaz építőleg pusztít. Megsemmisíti az univerzum egyik arculatát, azért hogy egy teljesen új teremtődhessen, tehát a pusztítás teremtő céllal történik. Általában ezen a Földön a hétköznapi életben a konstruktív dolgokhoz vagyunk hozzászokva, erre tanítottak bennünket. Ilyen például az evolúció, vagy a gazdasági fejlődés. De ez a világ konstruktív módon destruktív, a fejlődésünk lépésről-lépésre közelebb visz a pusztuláshoz. Amíg a mi életünk, az anyagi tapasztalataink konstruktív módon destruktívak, addig Síva épp ellenkezőleg destruktív módon konstruktív. Értitek a különbséget? Ahhoz, hogy egy új fejezet kezdődhessen, először le kell zárnunk, be kell fejeznünk az előzőt. 

S miként vet véget Síva a világnak? Egy tánccal! Milyen költői módja ez a világ végének! A bhakták szeretnek táncolni. Boldogan táncolunk az anyagi világ süllyedő hajóján, de legalább táncolunk! Tehát, ez egy költői módja a világvége eljövetelének.

Valójában Síva a jógának is a védelmezője, ahol őt a legmagasabb szintű tudatnak, a felszabadult tudatállapotnak tartanak. Tehát ismét visszatértünk a tudathoz. Ha elnyerjük önmagunknak ezt a felszabadult tudatállapotát, akkor tennünk kell valamit, illetve valakinek meg kell tanítania nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Ezért Síva mintegy az egyetemes lelki tanítómester képviselője is, olyasvalaki, aki már elérte a megvilágosodást, és ezért képes másokat is ehhez eljuttatni. A ‘guru’ jelentése, ‘aki képes eloszlatni a sötétséget’, ő az a világosság az életünkben, aki el fogja oszlatni a tudatlanság sötétségét.

S ez a destruktív tulajdonság, a teremtéssel való befejezés, szintén kapcsolódik ehhez a felszabadult tudatállapothoz. Mivel, ha elnyerjük a teljes felszabadulást, akkor ez a világ az összes problémájával, korlátozottságával, reményével és kudarcával együtt, megszűnik a számunkra. S ekkor tudatunk felszabadul valamennyi kötöttségtől. Ezt keressük, erre van szükségünk, ezért kell az isteni világosság oltalmazó ernyője alá kerülnünk. S használjuk az intelligenciánkat! Ne csak olykor-olykor jöjjünk ki a sötétségből a fénybe, hanem maradjunk is ebben a világosságban, hiszen ez az intelligens választás. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai esti tanításából

A jelen kor legfontosabb mantrája, az Óm namó bhagavaté vászudévája. Először is tisztázzuk, hogy a mantra jelentése az, hogy ‘énekelni, zengeni,’ olyasvalami, amit naponta ajánlatos gyakorolni. Ez két szó összetételéből áll, mégpedig a manasz, és a trajaté. A manasz, az elme, az ember fontos része, a mentális képessége, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a tudatosságunk, mellyel mindannyian rendelkezünk. Vajon tudunk láb nélkül élni? Igen, bár kissé nehézkesen. S kéz nélkül? Nehezen, de az is megoldható. S fej nélkül? Úgy már nehezen, illetve az lehetetlen! Tehát a tudatunk, ami a csakra rendszerünk magasabb régióiban található, nagyon fontos részünk, illetve igazából ez tesz bennünket emberré. Mindannyiunknak van egy bizonyos fejlettségi szinten lévő tudata, ami a legtöbb esetben többnyire nyomás alatt áll, kontrollálva van, szabályozott. Általában azt mondhatjuk, hogy a tudatunk az nem szabad, nem független, viszont, a mantra képes felszabadítani azt.  

Ennek a szóösszetételnek a  második eleme a tra, mely azt jelenti, hogy ‘felszabadít’. Együttesen a manasz trajaté, az emberi tudat megtisztítását, felszabadítását célzó meditációs formulát jelenti. Tehát próbáljátok ki, próbáljátok megízlelni ezt a lelki gyakorlatot. S ez a különleges mantra nagyon egyedi elv szerint működik, mivel ez egy védő mantra. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de azt hiszem mindannyiunknak szüksége van védelemre, fontos, hogy védettnek érezzük magunkat. Talán emlékeztek még gyerekkorotokban olyan esetre, amikor valamilyen okból kifolyólag hiányzott a szüleitek biztonságot adó védelme? Amikor magányosnak, elhagyatottnak, szinte idegennek éreztétek magatokat, ami egy eléggé kétségbeesett helyzet. Viszont alapvetően ez nem csak a gyerekekre, hanem voltaképpen magára a lélekre jellemző, ugyanis sajnos valahogy ki lettünk taszítva a mennyországból. Elvesztettük ezt a védelmet, ezt az oltalmat adó érzést, ezért az egész életünk egy kutatás. Egyetértetek ezzel, hogy mindig kutatunk valami után? Sokszor mondják azt az emberek, hogy ‘Én nyitott vagyok, kereső’. De mit is jelent ez? Azt, hogy még nem találtunk rá. Szóval ne elégedjetek meg azzal, hogy nyitott szívű keresők vagytok, váljatok gyakorlóvá, ami már egy magasabb szint. 

Tehát a mantra segít abban, hogy isteni oltalom alá kerüljünk. Amikor rátalálunk a hazavezető útra, vissza Istenhez, hogy élvezhessük az örök otthon érzését, annak biztonságát. Ez az, amit keresünk. 

Ez a mantra az óm-mal, az egyetemes hangvibrációval kezdődik, mely képes a káoszból, kozmoszt teremteni. Néha úgy érezzük, hogy a tudatunkban is káosz uralkodik. Nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de én sokszor érzem ezt, hogy valami nincs rendben. Ha szeretnétek rendet teremteni a tudatotokban, akkor zengjétek az óm mantrát. Elékezzetek arra, hogy ez képes a káoszból, kozmoszt teremteni. 

A hangok, nagyon erős hatással vannak ránk. Ha valaki sérteget bennünket, akkor a szavai nyilvánvalóan hatással van ránk. Ezért, ha képesek vagyunk ezzel a lelki óm hanggal rezonálni, az hatással lesz ránk, és rendet teremt a tudatunkban.  

A namah(a) a második szó, mely azt jelenti, hogy ‘nem az én számomra’. Ennek a magyarázata nagyon egyszerű. Sokszor azért teszünk dolgokat, hogy élvezhessük azokat. Például áldozatot hozunk, szolgálunk, azért, hogy még boldogabbak, még elégedettebbek legyünk. Viszont a lelki tudomány művészete az, hogy ha adunk, akkor kapni is fogunk, tehát ha kapni szeretnénk, akkor akkor először adnunk kell. S akkor közben majd elfeledkezünk arról a vágyunkról, hogy még többet akarjunk kapni, mivel egyre kifinomultabb lesz a motivációnk. Tehát a namah(a), ‘nem az én számomra’, hanem Neked, kedves Uram  

Bhagavaté – bhagavat, a Legfőbb Úr, Isten, a Legfőbb Lény, aki teljes egészében isteni tulajdonságokkal rendelkezik. S az utolsó szó ebben a mantrában, vászudév, ami a Legfelsőbb egy különleges tulajdonságára utal, arra, hogy Ő teljes egészében a legfelsőbb tudat. 

Onnan indultunk, hogy próbáljuk meg felszabadítani a tudatunkat, melynek a legmegfelelőbb, legdirektebb módja az, ha a saját tudatunkat a Legfelsőbbével kapcsoljuk össze. Ha egyedül vagyunk, akkor korlátozott a tudásunk, viszont ha kapcsolódunk a legfelsőbb tudathoz, akkor ez határtalanná válik. Tehát, ha szeretnénk mindent tudni, akkor kapcsolódjunk, ahhoz az egyetlen lényhez, aki mindent tud. Mi ugye szeretjük a jól tájékozott embereket, de még az ő tudások is korlátozott. Ezért keressünk olyasvalakit, akinek a tudása, tudatossága végtelen! Kapcsolódjunk Őhozzá, és akkor majd mindent megértünk. Ez a célja a tudatunk felszabadításának, hogy teljesen és tökéletesen megértsük önmagunkat, a világot és az élet célját.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Néha előfordul velünk, hogy kudarcot vallunk. Teljes lelkesedéssel belevágunk a lelki útba, igyekszünk mindent beleadni, a tőlünk telhető legjobbat nyújtani, mégis elbukunk, és hazamegyünk. Azt mondjuk, hogy, „Ó, a lelki élet nem nekem való, nem működött.” S meglehet, hogy ebben az életben már nem is jövünk vissza, előfordulhat, de soha nem fogjuk elfelejteni. A lelkünk nem felejt. S még, ha csak egyetlen kis lépést is tettünk, az sohasem fog elveszni. Még, ha nem is haladunk tovább, az az első lépés meg fog maradni. Nagyon fájdalmas látni, ha valaki nem boldog a lelki életben. Viszont azt látni, hogy mások számára mennyire örömteli, az mégis nagyon lelkesítő.
Van egy hittestvérem, akinek a példáját látva mindig nagyon ambivalens érzések kavarogtak bennem. Mindig irigyeltem, mérges voltam rá, ugyanakkor örömmel töltött el a társasága. Megmondjam miért? Mivel szüntelenül az odaadás hullámaiban fürdött, és boldoggá tette a hite. Úgy viselkedett, mint egy kisfiú, vidám és boldog volt, ide-oda rohangált, dalolászott a fürdőben, meg ilyenek Ez a természetéből adódó boldogság állandóan ott tükröződött a szemében. Én pedig nem ilyen voltam, ezért irigyeltem. Csodálkoztam, hogy lehet az, hogy ő mindig ilyen vidám, míg én, aki állandóan komoly, és nehéz szolgálatokat végzek, én nem vagyok ennyire boldog? Ugyanakkor olyan inspiráló volt a társaságában lenni, számomra Ő a hit, a tiszta hit példaképe volt. Szeretném az ő példáját követni, és úgy tekintek rá, mint lelki feljebbvalómra. Tehát kövessétek a jó példákat, akik az önfeledt odaadás hullámaiban fürdőznek.
Tehát bármilyen veszteség is ér bennünket a lelki életben, azok nem voltak valódiak. Erőszakkal nem törhetünk be a magasabb valóságokba. A lelki megtisztulásnak alapvetően három fő gyakorlata van. Az első a tapasz, a második a gjána és a harmadik a bhakti. A lemondást a legtöbb esetben küzdelmesnek éljük meg, mivel akarunk valamit, de mivel nem kaphatjuk meg, tiltott dolog a számunkra, ezért ez az önmarcangolás keserűséget okoz. De mi a helyzet a tudással? Az pedig olyasvalami, amit idővel elveszítünk, kis idő elteltével már alig emlékszünk valamire. S általánosságban elmondható, hogy a tudás az meglehetősen fásulttá, zorddá tesz bennünket. Azt is mondják, hogy ‘Aki sokat tud, az sokakat gyűlöl.’ Tehát a túl sok tudás, kissé veszélyes.
Tehát, ha a lemondás keserűvé, a tudás pedig ostobává tesz, akkor mi más marad? A szeretet gyakorlása, de ez egy nagyon titkos művészet. A szeretet művészete, a szeretet iskolája az egy nagyon érzékeny intézmény. Egy apró dolog, egy kis hiba is nagyon nagy hatást, bajt okozhat, de ugyanakkor, egy csekély pozitív dolog is nagyon nagy eredménnyel járhat.
Természetesen, amikor először hallottam, hogy egy bhakta elhagyja a missziót, az teljesen megdöbbentett. Hogy lehetséges ez? Végre megtaláltuk az örök boldogsághoz vezető utat, a tökéletes lelki utat, hogy mehetsz el?! Ezt hívják baklövésnek. Nem értettem, és meg is ijedtem, de aztán újra végiggondoltam az egészet és rájöttem, hogy nem azt kell gyászolni, ha elmegy valaki, hanem annak kell örülnünk, hogy valameddig itt volt velünk, Krisnával lehetett. S azt mondják, hogy: lava-mátra-szádhu-szangé szarva-sziddhi hój[1] – csak egy kis időt töltve a tiszta bhakták társaságában, a legmagasabb tökéletesség is elnyerhető. Tehát egy rövid ideig tartó lelki társulás sokkal értékesebb, mint jópár elpazarolt teljes élet. Viszont ezt csak a másik oldalról fogjuk tudni meglátni, nem pedig innen.
S még egy dolog. Ha valóban hisszük, hogy Krisna a bhakták védelmezője, akkor Ő nem fogja elhagyni a bhaktáját, még akkor sem, ha viszont a bhakta el akarja hagyni Őt. Őszintén hiszem, hogy Krisna néha különleges módon gondoskodik és irányítja egyes bhakták életét. Lehet, hogy azáltal tesz próbára bennünket, hogy nem mutatja meg magát, míg másokat még nehezebb próbatétel elé állít azáltal, hogy nagyon tekintélyes pozíciót ad a számukra. Ha világhírű prédikátorok lesztek, az egy igencsak nagy kihívás. De Krisna gondoskodik a bhaktáiról. S meglehet, hogy különböző nehéz hullámvölgyeken vezet minket keresztül, de hiszem, hogy Ő egy jóságos Isten, aki sohasem hagyja el kedves szolgáját. „Dicsőséges az a bhakta, aki nem hagyja el Ura menedékét, s dicsőséges az az Úr, aki nem válik meg szolgájától”[2].
Kérdés: S mi a helyzet a hitvány szolgákkal? A jó mester róluk is gondoskodni fog?
Szvámí Tírtha: Nos, csupán kétféle ember létezik, a bhakta és a leendő bhakta. S csak három-félék lehetnek a bhakták, jók, jobbak, és legjobbak. Tehát … nincsenek rossz bhakták, akiről gondoskodni kellene.

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lilá 22.54.
2. Csaitanja-csaritámrta, Antja-lilá 4.46.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: A tegnap elhangzottakkal kapcsolatban szeretnélek kérdezni, amikor is a szerelemről beszéltél, ami jön, megy, és amiről legtöbbünknek vannak tapasztalatai. Míg az istenszeretetről az mondtad, hogy ha az eljön, akkor az többé nem fog elhagyni bennünket. Viszont hallottam történeteket, illetve magam is találkoztam olyan „leesett” bhaktákkal, akik egyszerűen eltűntek, elhagyták a missziót. A második kérdésem pedig a tökéletességre vonatkozik, ugyanis említetted, hogy három út vezet a tökéletesség felé, és a miénk többnyire a kripán, a kegyelmen keresztül vezet. A szádhanával kapcsolatban is szeretnék kérdezni, mármint lehet-e túlzásba vinni a szádhanát, és ez is okozhatja-e azt, hogy valaki eltávolodik? Mivel néhány bhakta, akikkel beszélgettem erre vonatkozólag említett példát, hogy valaki nagy elszántsággal gyakorolt, de egyre fáradtabb lett, majd egyszerűen csak eltűnt. Például Prabhupád egyszer azt mondta valakinek, „Ha így teszel, akkor kibontakozik benned a szeretet.” De túlzásba vihető-e valami, amire még nem állunk készen, tehát szádhanát gyakorlunk, szeretet nélkül, és valójában az ellenkezőjét érjük el? Tehát elfáradunk és elmegyünk. 

Szvámí Tírtha: Hú, ez jó sok kérdés volt! Kezdjük az elején, s úgy hiszem, hogy alapvetően mindkét kérdésed ugyanarra a problémára vonatkozott, hogy vagy rendelkezünk valamivel, vagy semmink sincs. A lelki megvalósítások annyira finomak, rejtettek, hogy nagyon nehéz azokat bármilyen általunk ismert módon mérlegelni. Az anyagi életben szerzett tapasztalataink, kondícionáltságunk, a versenyszellem miatt mindig mérni akarunk mindent, amit elértünk. Olimpiai játékokat szervezünk, hogy mérni tudjuk az eredményeket. Máskülönben ez már inkább az üzletről szól, mintsem a sportról. Inkább a doppingszerek vívmányairól és az üzletról szól, hogyan lehet pénzhez jutni. Ha előrehaladottabbak egy ország tudományos kutatásai ezen a területen, mint ahogy azt ellenőrizni tudnák, akkor ezeket alkalmazva a sportolók például gyorsabban tudnak futni, mint ahogy fény derül ezek használatára. Szóval ennek semmi köze a valódi sporthoz. Ezért alázatos javaslatom az, hogy ha szeretnétek fejlődni, akkor menjetek sétálni, futni, birkózni, mindenféle üzleti szándék nélkül, dobjátok ki a tévét, amikor ezeket a sporteseményeket kezdik reklámozni. Na ne már, vegyük észre, hogy ez teljes átverés! 

Elnézést, kissé elragadtattam magam, mivel az illúzió valamennyi szép eszményünket elrabolja tőlünk, korrumpálja. Szóval így vagyunk összerakva, hogy mindent mérlegeljünk. S mi a májá jelentése? Például, ha Istent mérlegeljük a lelki eredményeinket, azt, hogy hány kört dzsapáztunk, hány könyvet adtunk el, hány nem tudom én mit teljesítettünk, akkor ez egy olimpiai versenyszellem, vagyis illúzió. A lelki életben ez nem elég. Ezekkel nem tudjuk megvásárolni Krisnát, az istenszeretetet. Ez nem így működik, tehát meg kell szabadulnunk az eredményre váró, mérlegelő mentalitásunktól. Mivel Rádhika annyira érzékeny, hogy ha erőnek erejével akarjuk megragadni Őt, akkor annál inkább el fog menekülni előlünk. 

Tehát, ha nem történik meg ez a belső átalakulás, csak külsőleg akarjuk bhaktának mutatni magunkat, előbb-utóbb fog történni valami. Nem elég, ha külsőleg mutatjuk a dolgokat, hanem ennek a belső átalakulásnak is végbe kell mennie. Bhaktivinód Thákur azt mondta, hogy a mai kor problémája az, hogy nincsenek önzetlen prédikátorok. Ebből megérthetjük, hogy néha még azok is így működnek, akik prédikálnak, versenyszellemmel mérjük az odaadást. Nagyon óvatosnak kell lennünk ezzel kapcsolatban, hiszen az igazi transzformáció a szívben történik. S miért van a szív annyira mélyen elrejtve bennünk, és most a lelki szívről beszélek, hogy csak a kiválasztottak és Krisna képes olvasni ezt a szívet? De Ő, illetve a kiválasztottak képesek belelátni. Ha nem vagyunk elég őszinték, akkor ők azt tudják, még akkor is, ha betartunk minden rituálét, külsőleg 108%-os bhaktának mutatjuk magunkat, de belül semmi sem történik, és ők azt látják. Viszont az ellenkezőjét is, amikor nagyon elesettnek, gyengének, tudatlannak tűnünk, tele hibákkal, hiányosságokkal, de a szívünkben van egy csepp őszinteség, akkor meg vagyunk mentve. Krisnát nem tudjuk megvásárolni semmilyen jótulajdonsággal, vagy elért eredménnyel. Ez lehetetlen!

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy „A Szent Név megkeseredett a számban”. Ezen teljesen megdöbbentem, mert azt halljuk, hogy a Szent Név az, milyen édes. Hogy lehet, hogy ő keserűnek érzi? Tehát, amikor legközelebb találkoztam Gurudév egyik nagyon emelkedett hittestvérével, megkérdeztem tőle. Ő rám meredt, majd végül annyit mondott, hogy „Ha megkeseredett, akkor az nem a Szent Név volt”.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Úgy érzem, hogy a Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj közötti beszélgetés során  nagyon inspiráló lelki tanácsokat kaptunk. De amiről az összejövetelünk legelején szó volt, hogy ‘milyen különböző emberi célok léteznek’, ugyanígy Maháprabhu Rámánanda Rájhoz intézett utolsó kérdése is erre vonatkozott: „Mi a sorsa azoknak, akik a felszabadulás felé törekszenek, és mi azoké, akik az élet élvezetére vágynak?”
Harilílá: Mindenki azt kapja, amire vágyik.
Szvámí Tírtha: Igen, további gondolatok?
Krsna-prijá: Akik az élvezet után sóvárognak, azok helyette szenvedést kapnak.
Szvámí Tírtha: Nem! Nem, ezzel nem tudok egyetérteni. De vajon mi a helyzet a felszabadulásra vágyókkal, ők mit kapnak?
Krsna-prijá: Felszabadulást és háromszoros szenvedést.
Szvámí Tírtha: Nos, azt mondják, hogy „Akik a felszabadulást szeretnék elérni, azok faként születnek újjá, s azok pedig, akik élvezni szeretnék az életet félistenekként.” Természetesen mondhatjuk azt, hogy milyen „szörnyű” lehet félistenként megszületni, ami tele van „szenvedéssel”. Viszont félistenként arra is van lehetőségünk, hogy kozmikus nagyságú ügyekkel foglalkozzunk. Mi a tanulság ebből? Ha a felszabadulást szeretnénk elérni, anélkül, hogy szeretetteljes odaadó szolgálatot végeznénk a Legfelsőbb Úrnak, akkor egy helyben fogunk legyökerezni. Ez nem igazi felszabadulás, hanem épp az ellenkezőjét fogjuk elnyerni vele. Ha pedig élvezetre vágyunk, akkor félistenként fogunk bizonyos fajta élvezeteket kapni, de nagyobb feladatokat, és felelősséget is. Ezért más célokra is szükségünk van, olyanokra amelyek úgymond megfelelően tudnak teljesülni. Tehát ez a néhány gondolat az emberi célokra vonatkozott.
Próbáljuk észben tartani Csaitanja Maháprabhu kérdéseit és Rámánanda Ráj válaszait, hogy a lehető legmagasabb lelki eszményeket ápolhassuk. Úgy hiszem, hogy ezek az eszmények  még az élet legnehezebb pillanataiban is tudnak  nekünk segíteni.
Krsna-prijá kérdése: Nem értem, hogy miért válnak félistenekké azok, akik élvezetre vágynak. Mivel annyiszor hallottuk már, hogy amikor élvezni akarunk valamit, akkor csalódás, és frusztráció fog érni bennünket, de igazán boldogok nem leszünk. Hogyan lehetséges az, hogy félistenné válnak?
Szvámí Tírtha: Próbáljátok ki és majd meglátjátok, hogy elégedettek lesztek-e vagy frusztráltak. Mi a félisten definíciója a Krsna-könyv szerint?
Krsna-prijá: Azok akik, Isten szolgálatában állnak.
Szvámí Tírtha: Helyes! Tat-prijártham, félistenek azok, akiknek az életének az egyetlen célja Krisna boldogsága. Tehát ez egy nagyon magas pozíció. Isten szolgálata a legfőbb boldogság, legfőbb öröm. Krisna örömlényegű, és ha az Ő társaságába kerülünk, akkor Ő, ezt megossza velünk. Ha eddig csak frusztrációban volt részünk, akkor talán még egy kicsit érdemes csiszolni a Vele való társulást, mert Krisna egy boldog Isten. S ha az Ő bhaktái leszünk, akkor mi is boldogok leszünk. Nincs szomorú bhakta. Egy bhakta sohasem szomorú! Egy dolog a szomorúság, és egy másik a bhaktaság, ezek nem férnek össze egymással. Hiszen egy bhaktikus élet az azt jelenti, hogy az eredeti lelki helyzetünk szerint élünk. Szat-csit-ánanda, és az ánanda része valamennyi bhaktikus gyakorlatnak.
Egyszer találkoztam egy szenior bhaktával Majapurban. Ahogy belépett a szobánkba gyakorlatilag csak bengáliul beszélt, amit mi nem értettünk, mégis nagyon kellemesen elbeszélgettünk, mivel valahogy érzékeltette velünk a legfőbb reményét a számunkra. Azt, hogy „Biztosan visszamegyünk Krisnához! Hiszen Gurudévánk azt mondta nekünk, hogyha esetleg késnénk, akkor ő eljön és megment minket. Ez éltet bennünket!” – mondta. Látjátok, ez ilyen egyszerű. Sugárzott az örök élet iránti boldogságtól. „Igen, vár ránk! Menjünk, csatlakozzunk Hozzá! Hiszen Gurumahárádzs azt mondta, hogy ő eljön és megment bennünket”, ez volt az életének a célja. Egy végtelenül boldog ember volt. Tehát az önös élvezetvágy, és Isten szolgálatából származó öröm, az teljesen különbözik egymástól.

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Szvámí Tírtha: A Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj közötti beszélgetés következő kérdése így hangzott: „A számos különböző meditáció közül, melyik a legjobb?”
Válasz: A mahámantra zengése.
Szvámí Tírtha: Igen, tehát ez a dzsapa meditáció. A dzsapázásunknak a lótuszlábakra való koncentrálást kell segítenie. Rámánanda Ráj eredeti válasza így hangzott, „A  legjobb meditáció, ha Rádhá és Krisna lótuszlábain meditálunk.” Krisnának sok szép szimbólum található a  testén, mint például a lótuszvirág, és a telihold van a hasán, az arcán, és a szemén. De vajon miért éppen a lótuszlábait említik a leggyakrabban? Az embereknél általában a láb tekinthető a legkevésbé tiszteletre méltónak, viszont ezzel szemben a szentek, és Isten lábait nagyon magasztosnak, nagyon szentségesnek tartjuk. Ám örömmel készek vagyunk a fejünket, ami a legmagasabban van, az Úr legalacsonyabban lévő testrészéhez helyezni, meghajolni a Lótuszlábai előtt. Tehát miért éppen az Isteni Pár lótuszlábain való meditáció a legkiválóbb? Mivel a Lábaik azonnal a szolgálatteljes hozzáállást ébresztik fel bennünk. Isten egyetlen lépése olyan hatalmas és erőteljes, hogy az egész világ beleremeg. Ezért ezt a tiszteletteljes hangulatot kell, hogy felébressze egy bhaktában. Magyarul van egy olyan mondás, hogy „Megfogta az Isten lábát”, ami annyit jelent, hogy valaki nagyon szerencsés. Nézzük ezt meg kicsit közelebbről, hiszen ez a bölcselet nem azt mondja, hogy Isten cipőjét, vagy kabátját ragadjuk meg, hanem közvetlen Őt magát. Tehát a lábak azonnali szolgálatra ösztönöznek bennünket.
Jópáran közületek gyakorló édesanyák és édesapák vagytok, és amikor megérintitek a gyermeketek lábát az milyen érzést ébreszt bennetek? Megcsókoljátok a lábukat, mert az olyan édes érzés. Csak képzeljük el, hogy Krisnával találkozva, az Ő lábai vajon milyen szeretetteljes érzéseket ébresztenek bennünk?! Erre kell, hogy legyen valamilyen metódusunk, protokollunk, hogy ha találkozunk Krisnával, akkor mit fogunk tenni? Először is, természetesen a hódolatunkat ajánljuk Neki, közel a lótuszlábaihoz, s ezután mit tegyünk? Mindenki meditáljon ezen a protokollon! Forduljunk inkább vissza? Értelmetlen. Vagy inkább maradjunk ott? Ez már jobban hangzik. Érintsük meg a Lábait? Ez jó ötletnek tűnik. Öleljük át azokat? De akkor nem tud megmozdulni, s mi meg örökre összekapcsolódunk Ővele. Ez néhány lehetőség, pár választható út a protokollotokhoz. Hiszen korábban olvastuk, hogy „Emlékezzünk Krisna gyönyörű tulajdonságaira”. Nos, ha erre a protokollunkra is emlékezni tudunk, hogy mit tegyünk, ha találkozunk szeretett Urunkkal, az is csodálatos lesz.
Beszélgetésük következő kérdése így hangzott, „Hol áldásos élnünk?”
Válasz: Szent helyen.
Szvámí Tírtha: Így van. „Vrndávanban kellene élnünk, ahol a rasza-tánc kedvtelése játszódott.” Azt mondhatjuk, hogy az a világmindenség középpontja. Ez az isteni ‘хоро’[1], Krisna és a gópík körtánca. Itt ahol vagyunk Szófiában az ásram utcáját úgy hívják, hogy ‘Народно хоро’[2], „népi körtánc” és a lelki világban pedig ott van a ‘Дивно хоро’[3] , a „csodálatos körtánc”. Még azok az emberek is, akik ezt az utcanevet adták erre próbáltak emlékeztetni bennünket! Tehát ragadjatok meg minden lehetőséget, ne szalasszatok el egyetlen esélyt sem!
Természetesen a kérdés az, hogy miként élhetünk Vrndávanban? Ez nem fizikális lokáció, egy bhakta élete nem földrajzi, hanem egy lelki utazás, tehát emeljük fel a tudatunkat. Ha az életünk, minden gondolatunk a lélek és Isten találkozásáról, erről a rasza-táncról szól, ami az egyéni lélek és a Legfelsőbb Úr örök, szeretetteljes kapcsolódását szimbolizálja, ha ez van az életünk középpontjában, akkor Vrndávanban élünk. S ezzel kapcsolatban néha idézzük a Csaitanja-csaritamrtát is, „Bárhol is légy, ott van Vrndávan”. Ha találunk egy olyan személyt, aki ebben a legfőbb meditációban, a tudatosság legmagasabb szintjén él, ahol az isteni Szeretet és Szépség találkozik az ember szívében, aki mindig kapcsolatban áll ezzel a lenyűgöző igazsággal, akkor az Vrndávan. S ha mi is közel vagyunk egy ilyen személyhez, akkor mi is Vrndávanban élünk. Tehát így tudunk szent helyen élni, hogy társulunk azokkal a szentekkel, akik ott élnek.
A következő kérdése így szólt, „Mi az a legfontosabb téma, amiről beszélnünk, hallanunk kell?”
Jasódá: Rádhá és Krisna kedvtelései.
Szvámí Tírtha: Igen ez a legfontosabb, amiről hallanunk kell, „Rádhárání és Krisna szeretetteljes kapcsolatáról.” S el kell ismernünk, hogy ez az, amiben nektek bolgároknak előnyötök van, mert nekünk ugyan van egy közmondásunk, „Megfogta az Isten lábát!”, de a ti néphagyományotokban ott van ez a tudás a falu legszebb lányáról, Rádháról. Tehát ezt a versenyt, mi magyarok elvesztettük, ti vagytok a rasza nyertesei! Még Beinsa Dunónak, a bolgár Mesternek is van egy nagyon szép beszéde Rádháról. Tehát nagy előnyötök van más népekhez viszonyítva, becsüljétek ezt meg! Mert miről szól ez a jótanács, mi az üzenete annak, hogy hallgassuk Rádhárání és Góvinda kedvteléseit? Az, hogy ezzel mindig arra emlékeztetnek bennünket, hogy mi is csatlakozzunk ehhez az isteni valósághoz.
A következő kérdés, pedig így hangzott, „Mi a leginkább imádandó szent tárgy?”
Jasódá: A Tulasí növény?
Szvámí Tírtha: Igen, a tulaszí, de a dzsapa-málá formájában, így van. „A legimádandóbb szent tárgy, Rádhá és Krisna Szent Neve, a mahámantra.”

(folytatása következik)

1.  Bulgárul: körtánc
2.  ‘Népi körtánc’
3.  Isteni körtánc

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

A Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj közötti beszélgetés következő kérdése így hangzott: „Mi a legkedvezőbb és legjámborabb cselekedet?” Erről mit gondoltok?

Krpádhám: Az odaadó szolgálat.

Manóram: Lelkileg felvilágosítani valakit.

Védavid: Szádhu-szanga. 

Szvámí Tírtha: Te olvastad ezt a beszélgetést? Valóban a válasz, a legkedvezőbb a bhaktákkal való társulás, ez a legjobb és az egyetlen, ahol az istenszerető életet leginkább gyakorolhatjuk. Miért? Azért, mert a bhaktákkal való társulás során biztos, hogy istenről  fogunk beszélgetni, és az odaadó szolgálat pedig garantált. Ez a szent társulás, nehéz és kedvező időkben egyaránt a rendelkezésünkre áll. Ugye aktuális ez az üzenet napjainkban is, hogy a legistenszeretőbb cselekedet a szent személyekkel való társulás? Mert ez fog megmenteni bennünket. A tudás, vagy bármi más, amit megszereztünk, anyagi és lelki értelemben egyaránt, aligha fog segíteni rajtunk. Viszont a szádhu-szanga, az igen. Ha életünk utolsó pillanatában a bhaktákra tudunk gondolni, akkor velük fogjuk folytatni. Ha erről szól az életünk, ez a lényege, akkor ott, majd onnan folytatjuk, ahol itt abbahagytuk. S a bhaktákat Krisna küldte a számunkra, Krisna adja a szádhukat, és a szádhuk adják Krisnát, s akkor biztonságban vagyunk. Egy mindenható Isten és meghódolt szolgája, az egy legyőzhetetlen páros! 

Beszélgetésük következő kérdése pedig így hangzott: „Mire kell mindig emlékeznünk?”

Válasz: Isten lótuszvirág lábára.

Rága-manydzsarí: A bhakták lótuszvirág lábára.

Mahárání: Bármi is történik, emlékezzünk Istenre, Ő legyen az elsődleges gondolatunk.

Szvámí Tírtha: Ez nagyon szép. Rámánanda Ráj eredeti válasza így hangzott: „Emlékezni Krisna Szent Neveire, tulajdonságaira, és kedvteléseire”. Mint tudjuk, Krisna nagyon kegyes. Mi a sharanágatí, a meghódolás hat eleme? Kérlek segítsetek felsorolni!

  Krsna-prijá: A kedvező dolgok gyakorlása és az ezzel ellentétesek kerülése. 

Szvámí Tírtha: Helyes, ez az első.

Védavid: A hit abban, hogy Krisna mindentől megvéd.

Szvámí Tírtha: Igen, és még?

Védavid: Meghódolás Visnu, Isten előtt.

Szvámí Tírtha: Igen, alázatossság. Az alázatosság, és az önátadás azok az egyéni lelki gyakorlatok, amiket fel kell ajánlanunk. S még valamit Krisnáról, Ő mindannyiunk védelmezője, mindennek a fenntartója. Hányszor beszélgettünk már a meghódolásnak ezeknek az elemeiről, amikről a hétköznapi életünk során oly könnyen megfeledkezünk? Azt gondoljuk, hogy: ‘Ó, ez garantált a számunkra, tutibiztos, esetleg, hogy nem is olyan fontos, vagy hogy jelenleg olyan elfoglalt vagyok, ide-oda kell rohangálnom.’ Viszont, ha válságos helyzetbe kerülünk, azonnal eszünkbe jut: ‘Ó, Krisna mindannyiunkat megvéd, Ő mindennek a fenntartója, minden az Ő irányítása alá tartozik.’ Ő, Bhakta-vatszala, a bhaktáinak a védelmezője. Csak nekünk kell méltóvá válnunk a bhakta névre… De szerencsére Ő még ennél is kegyesebb, mert nem csupán megvédelmezi a bhaktáit, hanem Őt Dínabandhunak is hívják, azaz minden élőlény barátjának. Tehát, ha még nem is leszünk igazi bhakták, csak egy elesett lélek, akkor sem vagyunk magunkra hagyva. Mind az ide való leszületésünk, mind a távozásunk, sőt minden pillanat, amit itt töltünk, az Ő felügyeletével történik. Ezért az elején,  a közepén, és a végén is emlékeznünk kell Krisna Szent Neveire, nektári kedvteléseire és kiváló tulajdonságaira

Krsna-sakti: Hogyan válhatunk méltóvá a bhakta névre, ha nagyon elesett helyzetben vagyunk? Hogyan tudunk fejlődni? 

Szvámí Tírtha: Ezt egy bhaktától kell megkérdezned. Kövesd a jó példát, próbálj becsatlakozni ebbe a bhaktikus gyakorlatba, odaadó szolgálatba. Dolgozz magadon, mert egy bizonyos fokú megtisztulásra, életmódváltásra azért szükség van. Aktívnak kell lennünk a lelki törekvéseinkben. S ha majd visszatérünk az eredeti lelki helyzetünkhöz, önazonosságunkhoz, akkor majd méltók leszünk a bhakta névre. 

A bhakták számtalan csodálatos tulajdonsággal rendelkeznek, mint például a tudás, az alázat, a szolgálatkészség, az önmegtartóztatás. Ebből a listából a kedvencem az, hogy egy bhakta az költői. Tehát tegyél valamit ezért, s akkor majd fogsz fejlődni, haladni. De végső soron azt mondják, hogy egy bhaktának két tulajdonságra van szüksége: hitre és akaratra. Tehát, ha van hitünk és akarunk, akkor közelebb kerülhetünk Krisnához. S akkor már csak egy kérdés marad,  hogyan lehet jobban akarni? Erre a válasz a sistácsár, vagyis az, hogy olyan tudásra, olyan információra, amire a bhaktákkal való társulás során tudunk szert tenni. Valahogy össze kell gyűjtögetni azt a titkot, hogy ők hogyan csinálják. Ezek csupán javaslatok arra, hogy hogyan tudjuk emelni az életünket lelkileg. 

(folytatása következik)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krsna-prijá kérdése: Említetted, hogy ne az eszementekkel szemben legyünk alázatosak. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor ha kedvesek és engedékenyek vagyunk, akkor az nem segít nekünk, sőt ellenkezőleg, tehát olykor inkább szigorúnak kell lennünk. Tudnál erről kicsit bővebben beszélni? 

Szvámí Tírtha: Nos, meg kell tudnunk őrizni a belső alázatunkat, mert mindig tisztelnünk kell a másikban a lelket, a Paramátmát. Tehát úgy kell elfogadnunk a másikat, ahogy van. Viszont ez nem jelenti azt, hogy egyet is kell értenünk vele, főleg, ha helytelenül viselkedik. Azt mondják, ha valaki nem tud úszni, és épp fuldoklik, akkor ha odaúszunk, hogy segítsünk, előfordulhat, hogy bennünket is magával ránt. Ezért, azt tanácsolják, ha ilyen veszélyes helyzetbe kerülünk, akkor először vágjuk fejbe az illetőt, hogy elájuljon, mert akkor ezzel kiiktatjuk az ellenállását és meg tudjátok menteni őt. Látom mosolyogtok ezen. Bevallom ezt saját magam még nem próbáltam, és elfogadom, hogy ez így csak elmélet, de azt mondják, hogy ez valóban így működik. Tehát először  is úgymond hatástalanítanunk kell, bármibe is kerül, mert életmentésről van szó, s azután tudjuk csak megmenteni. Természetesen a kérdés az, hogy ezt miként tudjuk alkalmazni, például a prédikálásban. Ha mondjuk valaki ellenkezik a szeretetteljes segítségünk ellen, akkor fejbevágjuk, hogy megmentsük őt? Valószínűleg nem, ez a  megoldás. Viszont mindig meg kell tudnunk őrizni a belső alázatunkat, ami a lélek tisztelete, a másik személy lelki azonossága előtt. 

S igyekezzetek olyan tiszta, alázatos, vonzó és őszinte személyiséggé válni, hogy mindazok, akik találkoznak veletek mind a ti példátokat akarja követni. Mivel a valódi alázat nagyon erős dolog. Nem olyasvalami, amivel vissza tudnak élni az emberek, hanem egy nagyon  erőteljes minőség, olyannyira, hogy egy igazán alázatos emberrel senki nem akar szembeszállni, senki sem szeretne fájdalmat okozni neki. 

Csak képzeljétek el magatokat, amint leckét tartotok, a többiekkel szemben ültök, akik figyelnek rátok. A lelki élet, és a lelki gyakorlatok szépségéről beszéltek, majd 15 perc elteltével, valaki feláll a hallgatóságból, mutatóujjával rátok mutatva, azt mondja, „Te nem is vagy vaisnava! Te egy démon vagy!” Csak képzeljétek el. Kissé meglepő, nem? Csak egy picit. Azt hiszem a magas szintű tudásotok, illetve a lecketertás megszokott menete ekkor komoly kihívás elé kerül. Hogyan kezeljük az ilyen váratlan helyzeteket, hozzászólásokat? „Te nem is vagy vaisnava! Te egy démon vagy!”  Mit tudtok ilyenkor tenni, mivel egyértelmű, hogy az ilyen személynek nincs jogában beleszólni az előadásba. Természetesen alázatosnak kell maradnunk, nem sértődhetünk meg. 

Tehát így értem, hogy az emberek, illetve az esztelenség elfogadása az nem ugyanaz. A másik személyt, a lelket mindig tiszteletben tartjuk, de az is megengedett, hogy a sásztrák, és a tanítások alapján valakinek más véleménye legyen. A mi feladatunk az, hogy a tradíciónkat olyan szépen, tisztán, ‘bona fide’ módon képviseljük, hogy az emberek megértsék, elfogadják, és inspirálva érezzék magukat az életük jobbá tételére. Azt hiszem ez az igazi alázat, amikor  megpróbáljuk mások legjobb értelemben vett lelki üdvét szolgálni. S néha ez magában foglalja a rossz szokásoktól, a kritikus mentalitástól és a hasonlóktól való megszabadulást is, mindezt a többi ember jóléte érdekében. Nos, tehát akkor ennyit az alázatról.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Egy ideig a Sveta Gora-i kolostorban éltem, és ismereteim szerint a keresztény fogadalmak között létezik egyfajta hierarchia. Például az engedelmesség előrébb való, mint a tisztaság, a cölibátus és a szegénység. Illetve saiva[1] könyvekben olvastam, hogy ott a fogadalmak egyenértékűek, egyik sem fontosabb a másiknál. Ilyen szempontból, mi jellemző a vaisnava tradícióra?
Szvámí Tírtha: Előfordulhat, hogy két vaisnava szerzetes között nézeteltérés támad, s ekkor az utolsó érv így szokott hangzani „A szent engedelmesség nevében, kérlek fogadd el a véleményemet”. S ez alól nincs menekvés, itt már fejet kell hajtani, „Rendben, elfogadom.” Ez egy nagyon erős fogadalom, ami előtt mindketten meghódolnak. Szóval igen, ezt tekinthetjük egy magasabb elvnek.
Tehát a kérdésed az volt pontosan, hogy a vaisnava tradícióban létezik-e ilyen fontossági sorrend. Erre vonatkozólag Csaitanja Maháprabhu útmutatása a mérvadó. Híres, nyolc versszakból álló költeményének a Siksástakának az alázatra vonatkozó leggyakrabban idézett verssora így hangzik: „Aki alázatosabb a fűszálnál, béketűrőbb a fánál, és minden tiszteletet megad másoknak anélkül, hogy ezt magának elvárná, az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krsna szent nevét..“[2] Ez egy gyönyörű vers, s ha igazán sikerül megragadnunk a lényegét, akkor biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk megfelelő alázatot tanúsítani a kellő helyen és időben.
Viszont hányszor kapjuk magunkat azon, hogy ezt a verset idézzük, miközben épp ellenkezőleg viselkedünk! Másokra mutogatunk, hogy „Miért nem vagy olyan türelmes, mint egy fa, amikor velem társulsz?” Vagy „Prabhu, miért nem vagy olyan alázatos, mint egy fűszál?” Ez nem így működik, mivel először nekünk kell ezeket gyakorolnunk másokkal szemben, minden tiszteletet megadva nekik, s akkor nem fogunk elbukni. Hiszen, mi a cél? Az hogy a megfelelő alázattal zengjük a Szent Neveket. Tehát, ha sikerül nyitott szívvel, tiszta, alázatos hangulattal mantrázni, akkor könnyebb megragadni a lelki lényegét. Mindamellett ácsárjáink azt is megemlítik, hogy ezt az alázatot az épeszű szentekkel, és ne az eszement materialistákkal szemben gyakoroljuk.
De alapvetően az alázatnak ezt a belső minőségét kell elsajátítanunk, nem pedig a külsőleg mutathatót, miközben belül pedig felfuvalkodottak vagyunk. S ez egy nagyon jó ajánlólevél. Egyszer már meséltem nektek azt a történetet, amit a Sharanágati megjelenésének negyedik évében olvashattatok is. Ez egy nyilvános előadásról illetve egy azt követő személyes beszélgetésről szól. Már az előadás közben feltűnt egy fiatalember, aki rendkívüli módon figyelt.  Az előadás után beszélgetésbe elegyedtem ezzel az ifjúval, érdeklődtem róla, hogy „Kit tisztelhetek benned, mivel foglalkozol?” Tudjátok rólam, hogy nem annyira vagyok beszédes, inkább szívesen hallgatok másokat, de ez alkalommal nekem kellett beszélnem, mert az illető annyira figyelt rám. Majdnem egy órát beszéltem, és ő közbe se szólt, csak figyelt. Majd valahogy azt említettem, hogy mennyire fontos az alázat a lelki életben. Mire ő,  „Ó igen,  az alázat! Azt hiszem meg kell tanulnom, milyen is az igazi alázat.” Meg kell, hogy mondjam, ez igencsak meglepett, hiszen ha valaki teljes figyelemmel, nagyon alázatosan hallgat, és amikor az alázat kerül szóba, arra azt mondja, hogy „Igen, ezt még meg kell tanulnom” – az egy nagyon jó jel. S mi történt ezután? Bhakta lett az illető. Tehát, ha valaki kellően kifinomult az alázatra, az nagyon jó jelnek tekinthető.
Mondhatok nektek még egy ilyen jelet? A bhadzsan szeretete egy további jó ismertetőjel. Egy másik nagy nyilvános előadáson történt, amikor mindenféle vetítés, kerekasztal beszélgetés, főzőbemutató és egyebek voltak. Tehát ez egy több órás program volt este 8-tól kezdődően és éjfél után mi már természetesen teljesen kidőltünk… S ekkor valaki a közönségből megkérdezte, „Lehetne még egy bhadzsan?” Na ez egy olyan pillanat volt! S mi következett ezután? Ez az illető is bhakta lett. Majd a jövendőbeli férjét is magával hozta, aki szintén bhakta lett, aztán a bátyját is, aki megintcsak bhakta lett. Ő már alapvetően jógázott, de ezután azt mondta nekem, „Évek óta jógázok, s ott állandóan emlegették, hogy a szamádhi így, a szamádhi úgy, de nem tudtam mi az. Most, hogy bhadzsanáztunk, már értem miről beszéltek.”
Tehát vannak ilyen kedvező jelek. Ha vonzódunk az alázathoz, a bhadzsanhoz, mit sem szólva, arról, ha vonzódunk a praszádamhoz, akkor megfelelő bhakta jelöltek vagyunk. Szóval, így néz ki a mi fontossági sorrendünk.

(folytatása következik)

1. Síva könyvek
2. Siksástakam 3.