Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 10.05.2019 evening, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Question of Mahadev: Now everybody is talking that every disease is due to some emotional problems and if we continue this thought, is it like this – if we have some disease, this is a reflection of our problems in our spiritual practise? And how can we be cured, if we continue practising the same way?  

Swami Tirtha: Well, maybe we cannot heal ourselves. Sometimes, we need to meet a doctor. For example, in Vrindavan. It’s a place heavily infected. Some contagious disease is there, spreading through vision. What to speak of touch? Touch means immediate death. By vision – all right, a little dizziness, a little infection, but it’s not mortal. A very special virus – a black virus. And unfortunately, Shrimati Radharani was infected once by this virus. She met a black boy and She was totally infected. That infectious virus entered Her body-mind complex so heavily that there was no escape for Her. She fell sick, She couldn’t move, couldn’t even breathe. And everybody was alarmed around her. She was so sick that the elderly gopis and the young ones as well, they didn’t have any remedy. Her mother-in-law, Jatila, who is a very I don’t know how to say it, but is a very heavy person – Jatila doesn’t trust Radhika. She always thinks, ‘No, this girl is going out too much. She should stay at home.’ Because Jatila knows something about this contagious disease in Vrindavan, this black virus. She knows about it and she wants to protect her daughter-in-law. But now she is also shocked. “Oh, our Radhika, She cannot move. She is lying in a bed for two days without moving, without going out. Before I wanted to curb Her from going out, but now I would be so happy if She goes out. But She cannot move. What can I do?” So, the young gopis, the sakhis, started to give her advice, “Just look at Her – She is so young, and now She is almost lifeless. This case is very serious. We cannot heal Her, you cannot heal Her and She cannot heal Herself. We cannot wait another day. We need emergency care. We need to interfere immediately! And we heard that a magic healer is coming to Vrindavan.” 

Jatila was excited: “Really? Maybe we can invite him.” But then the young gopis said: “To invite a male magic healer to your house!? No, it is impossible. Radhika is such a chaste lady that She would not allow a male healer to enter. No, it is impossible. And you also, you are a protector of dharma. We cannot let it happen.” Then Jatila said “No, come on! Why you quote dharma for me? Now there is no dharma! Save Her immediately. Bring that doctor!”

Then the sakhis said: “All right, but we heard this doctor is a very special one. And as he is a magic healer, he needs privacy for his healing. We cannot be there. And you cannot be there either.” “I don’t mind. I want to save my daughter. Bring him.” “But you know, his healing technique is a very special as well.” “What is that special technique?” asked Jatila. “He is healing by the hand. He is touching the aching bodily part and then it is healed.” “Very good! Then he can touch our Radhika and maybe the life will come back to Her.” 

All right. I think you know the end of the story. Although Jatila wanted to curb the meeting of Radha and Govinda with all possible means, this time she was leading this magic healer into the inner chamber, praying to him to lay His hands over the aching bodily parts of Shrimati Radharani, so that he can heal this girl and save Her life. So, the magic healer entered the inner chamber, Jatila silently closed the door. And what happened? After some time, Radhika came out very satisfied: “Now my life-force is back. This black infection doesn’t have any power over me anymore.”

So, this is our hope – that the magic healer will come to us as well and touch the aching body parts that we have. Maybe the heart? Maybe the head? Our weak points. 

And if He doesn’t come, still we have a chance. If you feel that your heart is like a piece of stone, then very close to Jagannath Puri there is a small place, where they have a huge slab of stone and the footprints of Mahaprabhu are imprinted and melted into this stone. So, if you feel that some body part of yours is made of stone, just embrace the lotus feet of Mahaprabhu and it will melt. So, sometimes by laying the hands, other times by grabbing the feet – we shall be healed. 

Prema-bhakti is a magic healing process. Healing all the wounds, all the diseases. Healing the root cause of material existence – and this is the material disease. And Mahaprabhu has brought the best remedy against the material disease.

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mahádév kérdése: Manapság mindenki azt mondja, hogy a betegségek  lelki eredetűek, és ha folytatjuk tovább ezt a gondolkodásmódot, akkor azt mondhatjuk, hogy a még nem megfelelően végzett lelki gyakorlatainkat tükrözik a problémáink. S miképpen tudjuk ezt orvosolni, ha továbbra is ugyanúgy cselekszünk?  

Szvámí Tírtha: Nos, meglehet, hogy önmagunkat nem tudjuk meggyógyítani, időnként el kell mennünk az orvoshoz. Például Vrndávan egy rendkívül fertőző hely, valamiféle ragályos betegség rejlik ott, ami többnyire látással terjed, mit sem szólva az érintésről. Az érintés, azonnali halállal jár! A megpillantással, csak egy kis szédülés jár, egy enyhe fertőzöttség, de az még nem halálos. Ez egy nagyon különleges vírus, a fekete vírus, mellyel sajnos Srímatí Rádhárání egyszer megfertőződött. Találkozott egy feketés fiatalemberrel, aki teljesen megmételyezte. Annyira megfertőzte a testét, s az elméjét, hogy az abszolút a hatalmába kerítette. Ledöntötte ez a betegség, még mozdulni és lélegezni is alig tudott. Mindenkit mozgósítottak körülötte, de sem az idősebb gópíknak, sem a fiatalabbaknak nem akadt gyógyírjuk ellene. Rádhiká anyósa, Dzsatilá, hogy is mondjam, egy igencsak nehéz természetű asszony volt, aki nem bízott benne. Mindig azt gondolta Rádhikáról, hogy ‘Ez a lány túl sokat jár el hazulról, inkább otthon kéne maradnia.’ Hiszen Dzsatilá valamennyire ismerte már ezt a vrndávani fertőző betegséget, ezt a fekete vírust, s ettől akarta megóvni a menyét. De most ő is teljesen ledöbbent. “Ó, a mi édes Rádhikánk még mozdulni sem tud. Két napja csak az ágyat nyomja mozdulatlanul, el se tud menni sehová. Korábban szerettem volna megakadályozni, hogy ne menjen sehová, most meg boldoggá tenne, ha el tudna menni valahová. De meg se mozdul. Mit csináljak?” Így a fiatalabb gópík, a szakhík elkezdtek különböző tanácsokat adni neki. “Csak nézz Rá, olyan fiatal, alig él. Ez nagyon súlyos helyzet, se mi, se te, se ő nem képes meggyógyítani saját magát. Nem várhatunk tovább egy napot sem, ide valami sürgős segítség kell, azonnal csinálni kell valamit! Hallottuk, hogy egy különleges gyógyító érkezik Vrndávanba.” 

Dzsatilá teljesen izgatott lett. „Valóban? Talán elhívhatnánk őt.” De ekkor a fiatal gópík azt mondták, „Egy férfi gyógyítót hívni a házatokba? Nem, ez lehetetlen! Rádhiká annyira ártatlan még, nem kellene egy ilyen férfi gyógyítót beengedni hozzá. Nem, ez kizárt! S neked is óvnod kell a dharmát. Ezt nem engedhetjük meg!” Erre Dzsatilá azt felelte „Na ne már! Miért beszéltek nekem a dharmáról, most itt nincs helye a dharmát emlegetni! Azonnal meg kell őt mentenünk, hozzátok azt az orvost!”

Erre a szakhík azt mondták: „Jól van, de mi azt hallottuk, hogy ez az orvos egy igencsak különc ember, s mivel egy vajákos gyógyító, ezért feltétlenül kettesben kell maradnia a beteggel, se mi, se te nem lehetünk bent.” „Én nem bánom, csak meg akarom őt menteni. Hozzátok azonnal!” „De azt is tudnod kell, hogy nagyon sajátos módon gyógyít.” „Mi az, hogy sajátosan?” kérdezte Dzsatilá. „Kézrátétellel. Oda helyezi a kezét, ahol fáj, és az meggyógyul.” „Ez nagyszerű! Csak megérinti a mi Rádhikánkat és remélhetőleg visszatér belé az élet.” 

Na jó, azt hiszem innen már ismerős a történet! Bár  Dzsatilá minden lehetséges eszközzel próbálta megakadályozni, hogy Rádhá és Góvinda találkozzon, de ezúttal ő maga vezette be ezt a varázslót Rádhiká szobájába, kérlelve, hogy helyezze kezét Srímatí Rádhárání   fájó testrészére, hogy meggyógyítsa, és megmentse az életét. Nos, ez a gyógyító be is lépett ebbe a szobába, és Dzsatilá csöndesen becsukta az ajtót. S mi történt ezután? Egy kis idő elteltével Rádhiká nagyon elégedetten előjött. „Végre visszatért az élet belém, és most már nem fog hatni rám ez a fekete betegség.”

Tehát, mi is ebben reménykedünk, hogy egyszer majd eljön hozzánk ez a varázsló és meggyógyítja a fájó testrészünket. Talán a szívünket, talán a fejünket, kinek mi a gyenge pontja. 

S, ha Ő nem is jön el, akkor is van még rá esélyünk, hogy egyszer el fog jönni. Ha úgy érezzük, hogy a szívünk olyan, mint egy darab kő, akkor pedig gondoljunk arra, hogy Dzsaganáth Purítól nem messze van egy hely, ahol található egy hatalmas kőlap, melybe Maháprabhu lábnyoma beleolvadt. Szóval csak öleljük át Maháprabhu lótuszlábait és a kőszívűnk meg fog olvadni. Tehát néha kézrátétellel, máskor a lótuszlábak átölelésével képesek vagyunk meggyógyulni. 

A préma-bhakti egy varázslatosan gyógyító folyamat. Begyógyít minden sebet, és betegséget. Az anyagi betegséget, anyagi lét gyökerét gyógyítja meg. S Maháprabhu pedig elhozta a legjobb gyógymódot erre az anyagi betegségre.

(от лекция на Свами Тиртха, 10.05.2019 вечер, София)

(продължава от предишния понеделник)

Въпрос на Махадев: Сега всички говорят, че всяка болест се дължи на някакви емоционални проблеми и ако продължим в този ред на мисли, вярно ли е, че ако имаме някаква болест, тя е отражение на нашите проблеми в духовната ни практика? И как бихме могли да се излекуваме, ако продължаваме да практикуваме по същия начин?  

Свами Тиртха: Може би не можем да се излекуваме сами. Понякога е нужно да срещнем доктор. Например, Вриндавана – това е много силно инфектирано място. Там върлува заразна болест, разпространяваща се чрез поглед. Какво пък да говорим за докосване? Докосването е неминуема смърт. Чрез поглед – пак добре, има малко замайване, малко инфекция, но не е смъртоносно. Много специален вирус – черен вирус. За нещастие, веднъж Шримати Радхарани се заразила с този вирус. Срещнала едно черно момче и напълно се инфектирала. Този инфекциозен вирус навлязъл в тялото и ума ѝ толкова тежко, че нямало спасение за Нея. Тя паднала болна, не можела да помръдне, не можела даже да диша. Всички около Нея се обезпокоили. Толкова била болна, че нито възрастните гопи, нито младите имали лекарство. Свекърва ѝ Джатила, която е – не знам как да го кажа, но много тежък човек – Джатила не вярва на Радхика. Тя все си мисли: „Това момиче много скитори навън. Трябва да си стои вкъщи.“ Защото Джатила е подочула нещичко за тази заразна болест във Вриндавана, за този черен вирус. И понеже знае за него, иска да защити снаха си. Но сега тя също е потресена. „О, нашата Радхика не може да стане. Лежи в леглото два дни без да помръдва, без да излиза. Преди исках да Я спра да излиза, а сега толкова бих се зарадвала да излезе. Но Тя не може да помръдне. Какво да сторя?” Тогава младите гопи, сакхите, започнали да я съветват: „Само Я погледни – толкова млада, а почти безжизнена. Случаят е много сериозен. Нито ние можем да Я излекуваме, нито ти можеш да Я излекуваш, нито Тя може да излекува себе си. Не можем да чакаме още един ден. Нужна ни е бърза помощ. Трябва да се намесим незабавно! Чухме, че един вълшебен лечител е дошъл във Вриндавана.” 

Джатила се въодушевила: „Наистина ли? Може би можем да го поканим.” Но тогава младите гопи казали: „Да поканим мъж лечител в твоята къща!? Не, това е невъзможно. Радхика е толкова благочестива, тя няма да допусне мъж лечител да пристъпи тук. Не, невъзможно е. Пък и ти самата си такава блюстителка на дхарма. Не можем да позволим такова нещо.” Тогава Джатила рекла: „Не, стига! За каква дхарма ми говорите? Сега няма никаква дхарма! Спасете Я незабавно! Водете доктора!”

Тогава сакхите казали: „Добре, ама сме чули, че този доктор е много специален. Понеже е магьосник лечител, трябва му усамотение, за да проведе лечението. Ние не можем да присъстваме. Ти също не можеш да присъстваш.” „Не ме интересува. Искам да спася дъщеря си. Доведете го.” „Обаче да знаеш, че неговата лечителска техника е много специална.” „Каква е тая специална лечителска техника?” запитала Джатила. „Той лекува с длани. Докосва болната част на тялото и тя се изцелява.” „Много добре! Нека да докосне нашата Радхика и дано животът се върне в Нея.” 

Добре. Мисля, че знаете как свършва историята. Въпреки че Джатила искала да възпрепятства срещите на Радха и Говинда по всевъзможни начини, този път самата тя въвела магическия лекар във вътрешните покои, умолявайки го да положи длани върху болната снага на Шримати Радхарани, за да може да изцери това момиче и да спаси живота ѝ. И така, лечителят влязъл във вътрешните покои, Джатила тихо затворила вратата. И какво станало? След известно време Радхика излязла много доволна: „Жизнената ми сила вече се възвърна. Тази черна инфекция вече няма никаква власт над мен.”

Така че това е нашата надежда – че вълшебният лечител ще дойде и при нас и ще докосне болните ни места. Може би сърцето? Може би главата? Нашите слаби точки. 

Пък ако Той не дойде, пак имаме шанс. Ако чувствате, че сърцето ви е като парче камък, съвсем близо до Джаганнатх Пури, в едно малко селце има огромна каменна плоча и стъпалата на Махапрабху са се отпечатали на нея, разтапяйки скалата. Така че ако имате усещането, че някои ваши части са от камък, просто прегърнете лотосовите нозе на Махапрабху и те ще се разтопят. Така понякога чрез полагане на длани, друг път чрез сграбчване на нозе – ще бъдем изцелени. 

Према-бхакти е магически лечебен процес. Лекува всички рани, всички болести. Лекува коренната причина за материалното съществуване – болестта на материализма. А Махапрабху е донесъл най-добрия лек срещу тази материална болест.

(from a lecture of Swami Tirtha, 05.01.2019 evening, Sofia)

(continues from the previous Friday)

Around a saintly person the dimensions will change. When we were living together with Gurudev in the same ashram, even from the bus stop I could feel whether he is at home or not. And when you arrive there, full of doubts and questions, when you enter his room, all the questions are gone, all the doubts are gone. And you simply enjoy being around him. You feel this ultimate shelter that we are all searching for. No need for words, no need for explanations. It’s not a question of philosophy. It’s a question of heart-to-heart, deeper understanding. 

Then the moment of separation came. It’s a bitter moment. But actually this is an entrance into eternity. Just imagine yourself: there is not anymore a chance in this lifetime that you will meet the most important person in your life. It’s not an easy moment. But we have an escape. If we cannot associate with the bodily presence of our master, we can always associate with his spiritual presence. When I heard the news of his disappearance, two days later I had to give a lecture – about the eternity of the soul, about the use of spiritual practice. I think that was one of the most difficult lectures in my life ever. When approaching the place, I was crying on the street. But when I arrived, I had to compose myself and give a proper lecture. Because I am sure that he wouldn’t be satisfied with some easy emotional tears. He said, ‘Even if you are in the most degraded state of consciousness, you have to give a proper lecture’.  

May I share one more story with you? You know, a student is supposed to be humble, right? Once Gurudev took me, we were driving in his car and he told me, “Go to such and such city and give a lecture”. And you know, I tried my best to be humble, so I told him, “Ah, Gurudev, I don’t like to go on stage”. He kept silent for a moment and then I felt: maybe something is wrong. He was driving and then he was staring at me while driving, so I understood: oh, big mistake. You know, he was a remarkable person, so when he kept silent, that was the most difficult moment. And then he said, “I didn’t tell you to go on stage, I told you to give a lecture”. So he never ever missed any moment, any chance for instructing you. To break the false humility and to show you what real service mood is – forget about yourself. It’s not you who is important, but the service – that is important. 

I won’t share other stories. But ever since, this is the most important person in my life. His ideals started to be important for me as well. And I hope that his ideals will be important for you also. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.05-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása

Egy szent ember körül megváltoznak a dimenziók. Amikor ugyanabban az ásramban együtt éltünk Gurudévvel, már a buszmegállóból érezni lehetett, hogy otthon van vagy sem. S néha tele kételyekkel és kérdésekkel érkeztünk meg hozzá, de amint beléptünk a szobályába ezek mind elszálltak. Egyszerűen csak jó volt a társaságában lenni, érezni lehetett azt a végső oltalmat, amit mindannyian keresünk. Nem volt szükség se szavakra, se magyarázatokra. Ez nem filozófia volt, hanem egy sokkal mélyebb, szívtől-szívig hatoló megértés. 

Majd elérkezett az egymástól való elválás, ami egy nagyon szomorú pillanat volt, bár tudjuk, hogy ez az örökkévalóságba való belépés is egyben. Csak képzeljétek el magatokat, hogy már nincs több lehetőségetek ebben az életben arra, hogy találkozzatok azzal, aki a legfontosabb a számotokra. Ez nem könnyű pillanat! Viszont van egy mentsvárunk arra, ha nem tudunk személyesen találkozni a mesterünkkel, mégpedig az, hogy akkor még mindig tudunk vele lelkileg társulni. Amikor tudomást szereztem arról, hogy eltávozott, két nap múlva előadást kellett tartanom a lélek örökkévalóságáról, illetve a lelki gyakorlatokról. Úgy hiszem ez volt életem legnehezebb előadása. Útban odafelé sírtam az utcán, viszont amikor megérkeztem össze kellett szednem magamat, hogy rendben meg tudjam tartani a programot, mert tudtam, hogy a könnyeimmel nem igazán lett volna elégedett. Ő azt vallotta, hogy ‘Még, ha a legelesettebb tudatállapotban is vagytok, akkor is kell tudnotok tartani egy rendes leckét’.  

Megoszthatok veletek még egy személyes történetet? Mint tudjátok egy tanítványnak illik alázatosnak lennie. Egyszer Gurudév elvitt magával valahová, és az autóban így szólt hozzám „Menj el ebbe, meg ebbe a városba és tartsál ott előadást”. S gondolhatjátok, hogy igyekeztem alázatos lenni, ezért így feleltem, „Ó, Gurudév, nem nagyon szeretek szerepelni”. Ekkor egy pillanatra csendben marad, és éreztem, hogy talán ez így nem volt rendjén. Ő vezetett, és közben rám nézett, szóval megértettem, hogy most nagyot hibáztam. Tudjátok ő egy rendkívüli személy volt, tehát amikor így csendben maradt, az egy nagyon súlyos pillanat volt. Majd így szólt, „Nem azt mondtam, hogy szerepelj, hanem azt, hogy tarts egy előadást!” Tehát, sohasem hagyott ki egyetlen pillanatot sem, hogy tanítson bennünket, letörje a hamis alázatunkat és megmutassa milyen is a valódi szolgálatkészség, amikor megfeledkezünk önmagunkról. Nem mi, hanem a szolgálat az, ami fontos.

Ezeket a történeteket szerettem volna megosztani veletek. Viszont azóta is ő a legfontosabb személy az életemben, és lassan kezdtek az ő eszményei az én szívügyemmé is válni. S remélem ezek a számotokra is hasonlóan fontosak lesznek!

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 05.01.2019 вечер, София)

(продължава от предишния петък)

Край светия човек измеренията се променят. Когато живеехме с Гурудев в един ашрам, още от автобусната спирка можех да усетя дали той си е у дома или не. И когато стигнеш там, изпълнен със съмнения и въпроси, щом влезеш в стаята му, всички въпроси изчезват, всички съмнения изчезват. И просто си щастлив да си наоколо. Усещаш онзи окончателен подслон, който всички търсим. Няма нужда от думи, няма нужда от обяснения. Това не е въпрос на философия. То е въпрос на по-дълбоко разбиране, от сърце в сърце. 

После дойде моментът на раздялата. Горчив момент. Но всъщност той е вход към вечността. Представете си да нямате вече възможност в този живот да срещнете най-значимата личност в живота си. Не е лесен момент. Но имаме изход. Щом не можем да общуваме с телесното присъствие на учителя си, винаги можем да общуваме с духовното му присъствие. Когато получих вестта за неговото напускане, след два дни трябваше да дам лекция – за вечността на душата, за ползата от духовната практика. Мисля, че това беше една от най-трудните лекции в живота ми. Отивайки нататък по улицата, плачех. Но когато пристигнах, трябваше да се взема в ръце и да изнеса подобаваща лекция. Защото съм сигурен, че той не би се зарадвал на някакви лесни емоционални сълзи. Той казваше: „Дори да сте в най-деградирало състояние на съзнанието, трябва да изнесете добра лекция.“  

Може ли да споделя с вас още една история? Знаете, от ученика се очаква да е смирен, нали? Веднъж Гурудев ме возеше в колата си и ми каза: „Иди в този и този град и дай лекция”. И аз, понеже се стараех да съм смирен, му казах: „Ама Гурудев, аз не обичам да излизам на сцена”. Той замълча за миг и аз усетих, че май нещо съм сбъркал. Той се обърна и се втренчи в мен докато шофираше, и тогава разбрах, че съм сбъркал много. Той беше забележителен човек; когато мълчеше, това бяха най-тежките моменти. А после рече: „Не ти казах да излизаш на сцена, казах ти да дадеш лекция”. Той никога не изпускаше и един миг, и един шанс да ти даде напътствие. Да строши фалшивото смирение и да ти покаже какво е истинското настроение на служене – да забравиш за себе си. Не ти си важният – служенето е важното. 

Други истории няма да разказвам. Но оттогава насетне той е най-важният човек в живота ми. И неговите идеали също станаха важни за мен. Надявам се идеалите му да станат важни и за вас. 

(следва продължение)

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 05.01.2019 abends, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

In der Nähe eines heiligen Menschen verändern sich die Dimensionen. Als wir mit Gurudev im selben Ashram lebten, konnte ich schon von der Bushaltestelle aus spüren, ob er zu Hause war oder nicht. Und wenn man voller Zweifel und Fragen dort ankommt und sein Zimmer betritt, sind alle Fragen, alle Zweifel verschwunden. Man genießt einfach seine Nähe. Man spürt diesen ultimativen Zufluchtsort, nach dem wir uns alle sehnen. Keine Worte, keine Erklärungen nötig. Es ist keine Frage der Philosophie. Es geht um ein tieferes Verständnis, von Herz zu Herz.

Dann kam der Moment der Trennung. Es ist ein bitterer Moment. Aber eigentlich ist dies ein Eintritt in die Ewigkeit. Stellt euch vor: Es gibt keine Chance mehr in diesem Leben, dass ihr dem wichtigsten Menschen in eurem Leben begegnet. Das ist kein leichter Moment. Aber es gibt einen Ausweg. Wenn wir uns nicht mit der körperlichen Anwesenheit unseres Meisters verbinden können, können wir uns immer noch mit seiner spirituellen Gegenwart verbinden. Als ich die Nachricht von seinem Verschwinden hörte, musste ich zwei Tage später einen Vortrag halten – über die Ewigkeit der Seele, über die Anwendung spiritueller Praktiken. Ich glaube, das war einer der schwierigsten Vorträge meines Lebens. Auf dem Weg dorthin weinte ich auf der Straße. Aber als ich ankam, musste ich mich zusammenreißen und einen ordentlichen Vortrag halten. Denn ich bin sicher, dass er sich nicht mit ein paar oberflächlichen Tränen zufriedengegeben hätte. Er sagte: „Selbst wenn du dich im tiefsten Zustand deines Bewusstseins befindest, musst du einen ordentlichen Vortrag halten.“

Darf ich dir noch eine Geschichte erzählen? Ihr wisst ja, ein Schüler soll bescheiden sein, nicht wahr? Als Gurudev mich einmal mitnahm, fuhren wir in seinem Auto, und er sagte zu mir: „Fahr in diese Stadt und halte dort einen Vortrag.“ Ich versuchte, bescheiden zu sein, und sagte: „Ach, Gurudev, ich gehe nicht gern auf die Bühne.“ Er schwieg einen Moment, und da spürte ich: Vielleicht stimmt etwas nicht. Er fuhr weiter und starrte mich dabei an, also verstand ich: oh, ein großer Fehler. Er war ein bemerkenswerter Mensch, und als er schwieg, war das der schwierigste Moment. Dann sagte er: „Ich habe dir nicht gesagt, dass du auf die Bühne gehen sollst, sondern dass du einen Vortrag halten sollst.“ Er ließ nie einen Moment aus und die Möglichkeit, dir einen Ratschlag zu geben…Um die falsche Bescheidenheit zu durchbrechen und dir zu zeigen, was wahre Hingabe bedeutet – sich selbst zu vergessen. Nicht du bist wichtig, sondern der Dienst – der ist wichtig.

Ich werde keine weiteren Geschichten erzählen. Aber seitdem ist er der wichtigste Mensch in meinem Leben. Seine Ideale sind mir ebenfalls wichtig geworden. Und ich hoffe, dass seine Ideale auch für euch wichtig werden.

(Fortsetzung folgt)

(из лекции Свами Тиртхи, 05.01.2019 вечером, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

В окружении святого человека все меняется. Когда мы жили вместе с Гурудевом в одном ашраме, я мог почувствовать, дома он или нет, даже с автобусной остановки. И когда ты приходишь туда, полный сомнений и вопросов, когда заходишь в его комнату, все вопросы исчезают, все сомнения исчезают. И ты просто наслаждаешься пребыванием рядом с ним. Ты чувствуешь это высшее убежище, которое мы все ищем. Нет нужды в словах, нет нужды в объяснениях. Это не вопрос философии. Это вопрос искреннего, глубокого понимания сердце в сердце.

Затем наступил момент разлуки. Горький момент. Но на самом деле это вход в вечность. Только представьте: в этой жизни больше нет шанса встретить самого важного человека в вашей жизни. Это непростой момент. Но у нас есть выход. Если мы не можем общаться с телесным присутствием нашего учителя, мы всегда можем общаться с его духовным присутствием. Когда я услышал известие о его исчезновении, через два дня мне пришлось читать лекцию – о вечности души, об использовании духовных практик. Думаю, это была одна из самых трудных лекций в моей жизни. Приближаясь к месту, я плакал на улице. Но когда я приехал, мне пришлось взять себя в руки и прочитать приличную лекцию. Потому что я уверен, что он не удовлетворился бы простыми эмоциональными слезами. Он сказал: «Даже если ты находишься в самом деградировавшем состоянии сознания, ты должен прочитать приличную лекцию».

Позвольте мне поделиться с вами ещё одной историей. Знаете, ученик должен быть смиренным, верно? Однажды Гурудев взял меня с собой, мы ехали в его машине, и он сказал мне: «Поезжай в такой-то город и прочитай лекцию». И знаете, я изо всех сил старался быть смиренным, поэтому сказал ему: «Ах, Гурудев, я не люблю выступать на сцене». Он помолчал немного, и тогда я почувствовал: может быть, что-то не так. Он вёл машину и посмотрел на меня и я понял: о, большая ошибка. Знаете, он был замечательным человеком, поэтому его молчание было самым трудным моментом. А потом он сказал: «Я не просил тебя выступать на сцене, я просил тебя прочитать лекцию». Так что он никогда не упускал ни одного момента, ни одной возможности наставить тебя. Разрушить ложное смирение и показать, что такое настоящее служение – забыть о себе. Важен не ты, а служение – вот что важно.

Я не буду рассказывать другие истории. Но с тех пор это самый важный человек в моей жизни. Его идеалы стали важны и для меня. И я надеюсь, что его идеалы будут важны и для вас. 

(продолжение следует)

(from a lecture of Swami Tirtha, 10.05.2019 evening, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Question of Haribhakti: You mentioned the devotee’s disease, this weakness of the heart. How to develop our steadiness, because chanting and service do not always show our real state of steadiness. 

Swami Tirtha: Then express in some other way. We must find some way to show our steadiness. Because Shrila Prabhupada said that Bhakti Yoga is not a passive type of meditation, but it’s an active service. So, if you want, you will find thousands of different ways to express your readiness. Sometimes our knowledge or our attachment to the rules might also create some obstacle. 

Once Gurudev came very late. We had started to take rest and he came later, so we were awaken. And he said “I’m so hungry, can you give me some food?” And, you know, we have learned all the rules and regulations of the guidelines of devotional practice properly, so that dear god-sister of mine, who was supposed to feed Gurudev, ran into the bathroom to take a bath. Because, you know, before cooking you have to purify your body-mind complex with all the mantras and all the rituals, and brushing your body a hundred times, etc., etc. So, she started to do that and Gurudev was surprised, he said “Where are you rushing?” And she said “I’m going to take a bath.” Then Gurudev said “I told you to give me some food, I didn’t tell you to take a bath.” 

Of course, following all the required rules, like taking a shower before you enter the kitchen, is a way to express your readiness. But what is the purpose to follow all the rules and regulations while your spiritual master dies of hunger? So, we have to be practical in showing our readiness. We have to be ready to jump. Don’t wait to finish the character; jump!

Of course, it’s very difficult with these sadhus. Because I’m sure, under general conditions if you would try to enter the kitchen without taking a shower, he would chastise you like anything. So it’s very difficult to satisfy even a sadhu. But anything that comes from above is for our benefit.

Question of Baladev: In the morning we discussed the elements of knowledge. The third was the non-violence. You said that the most important part of non-violence is the spiritual non-violence. Could you please give some examples of spiritual violence? What is it? 

Swami Tirtha: We discussed a little bit the power of the prayers. So, for example if you pray in such a manner that “Please, my Lord, make this person like this and that” – I consider that a kind of spiritual violence, intrusion. Because then this is my decision, my desire over that person and I ask God to help, so that my opinion overpowers that person. So, this story starts and ends with you. It’s about your opinion, your decision, your willpower. The proper way to pray for others, this is like to offer them into the attention of the Supreme. “Please, my Lord, pay some attention on this person and help him or her to perceive and to receive what is the best for them.” In this way we don’t intrude into their life path. This is a delicate topic. And we have to be intelligent enough to pray properly and to avoid spiritual violence. 

But the definition of ahimsa in general is not only to avoid violence – because this is a negative kind of definition – but also the positive meaning is to help and to serve the spiritual progress of others. This is the real ahimsa. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Haribhakti kérdése: Említetted a bhaktákra jellemző egyik betegséget, mégpedig a szív gyengeségét. Hogyan tudjuk fejleszteni az elszántságunkat, mivel a dzsapázás és a szolgálatok végzése nem mindig tükrözi az igazi eltökéltségünket. 

Szvámí Tírtha: Akkor mutassátok ki más módon. Találnunk kell valamiféle módot arra, hogy kifejezzük az elkötelezettségünket, hiszen Sríla Prabhupád is azt mondta, hogy a bhakti jóga nem egyfajta passzív meditáció, hanem aktív szolgálat. Tehát, ha akarjuk, akkor számtalan módot fogunk találni arra, hogy kifejezzük a szolgálatkészségünket. Ezen az úton pedig néha a tudásunk vagy akár a szabályokhoz való túlzott ragaszkodásunk is akadályt jelenthet. 

Egyszer Gurudév nagyon későn érkezett meg, amikor már épp nyugovóra tértünk, így lassan magunkhoz tértünk és felkeltünk. Majd így szólt „Ó, nagyon éhes vagyok, kérhetek egy kis ennivalót?” S mint gondolhatjátok jól ismertük az odaadó szolgálat valamennyi szabályát, előírását, így az egyik kedves hittestvérem, aki tervezte, hogy kiszolgálja Gurudévet, nyomban elindult fürdőt venni. Elvégre is azt tanultuk, hogy főzés előtt különböző rituálékat kell végrehajtani, meg kell fürdeni, mindenféle mantrával meg kell tisztítani az elmét stb., stb.  Szóval nekiállt ezeknek, mire Gurudév meglepődve így szólt „Hová rohansz?” Erre a matadzsi így felelt „Fürdeni.” Mire Gurudév, „Azt kértem, hogy adjatok egy kis ennivalót, nem azt, hogy menjél fürdeni.” 

Természetesen valamennyi előírás betartása, mint például a főzés előtti fürdés, egyfajta kifejezési módja a szolgálatkészségünknek. De mire való az összes szabály betartása akkor, ha a lelki tanítómesterünk közben éhen hal? Tehát gyakorlatias módon kell kifejeznünk a rendelkezésre állásunkat. Készek kell lennünk ugrani. Ne várjunk arra, míg valamennyi jelmez a helyére kerül, csak ugorjunk!

Természetesen, ezekkel a szádhukkal sohasem könnyű, mert biztos vagyok benne, ha hétköznapi körülmények között, fürdés nélkül akarnátok nekiállni főzni, azonnal rátok korhollnának. Tehát még egy szádhut is nagyon nehéz elégedetté tenni. Viszont minden, amit felülről kapunk, az a mi érdekünket szolgálja.

Baladév kérdése: Reggel a tudás különböző elemeiről beszélgettünk, melyek közül a harmadik az erőszakmentesség volt. Említetted, hogy ennek pedig a legfontosabb része a lelki erőszakmentesség. Mondnál erre néhány példát, hogy melyek ezek? 

Szvámí Tírtha: Némileg már beszéltünk a fohászok erejéről. Például, ha úgy imádkozunk, hogy „Kedves Uram, kérlek változtasd ezt az illetőt ilyenné, meg olyanná!” Ezt én már lelki erőszaknak, beavatkozásnak tartom, mivel azt akarom, hogy az én vágyam kerekedjen felül egy adott emberén, és ehhez kérem az Úr segítségét. Szóval ez így rólunk szól, a mi véleményünk, a mi elhatározásunk, a mi akaratunk. A másokért való helyes fohász az, amikor a Legfelsőbb figyelmébe ajánljuk őke. „Kedves Uram, kérlek tekints le erre az illetőre és segíts neki megérteni és elfogadni, mi a legkedvezőbb a számára.” Így nem avatkozunk bele az életükbe. Ez egy kényes téma, és elég intelligensnek kell lennünk ahhoz, hogy megfelelően tudjunk fohászkodni és elkerüljük a lelki erőszakot. 

Az ahinszá általános definíciója nem csak az, hogy kerüljük az erőszakot, hiszen ez egy negatív definíció, hanem pozitív értelemben az is, hogy segítjük és szolgáljuk mások lelki fejlődését. Ez az igazi ahinszá. 

(folytatása következik)