Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.06-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Azt mondják, hogy egyedül meditálni az jó, de ha csatlakoznak mások is hozzánk az még jobb, és ha egy igazán harmonikus közösségben zengjük együtt a Szent Neveket az a legjobb! S a bhadzsan nem csupán éneklést, hanem imádatot is jelent. Úgy érzem, hogy ti nagyon szerettek bhadzsanázni, közösen énekelni, a Szent Neveket dicsőíteni. S mi a bhadzsan fokozása, felsőfoka? A kírtan. 

Tehát van egy belső mérőműszerünk, ami mindent érzékel, próbáljuk ezt alkalmazni. Először ez még csak kontrolláltan működik, zengjük a Szent Neveket, és várjuk, hogy lecsendesedjen az elménk, várjuk a felszabadulást. Viszont, ha tovább mantrázunk, akkor egyre finomabb lelki ízeket fogunk tapasztalni. S megtisztul a szív, illetve, ami tegnap még nagy problémát okozott nekünk, azt ma már jelentéktelennek érezzük, nem aggaszt bennünket. Néha nagy előrelépéseket szeretnénk látni a lelki fejlődésünkben, bár meglehet, hogy az apró léptek sokkal értékesebbek. Majd lassacskán, ami ma még annyira fontos a számunkra, mint például a szenvedés, vagy a reménykedés, – mivel a szenvedéseinkhez is tudunk ragaszkodni – elvesztik jelentőségüket, és  más dolgok kezdenek fontossá válni. Többé már nem akarjuk felfedezni Amerikát, hanem  inkább a lelki világ érdekel bennünket, ami egy sokkal érdekesebb és vonzóbb kihívás. 

Szóval kérlek benneteket próbáljátok ki saját magatokon is ezt a nagyon finom módszert. S ha ezáltal a belső megtisztulás által még együttérzőbbek lesztek, akkor meg fogjátok találni az utat az emberek szívéhez. Néha a tudásunk, néha pedig a lelki megvalósításunk, máskor pedig a kudarcaink segítenek abban, hogy megértsünk másokat. Mivel, ha nem bukunk el időnként, akkor azt hihetjük, hogy sohasem fogunk, és nem fogjuk megérteni, hogy másokkal mégis hogyan eshet ez meg. Hogyan lehetséges, hogy képtelenek megállítani a szelet? Míg mi azt hisszük magunkról, hogy erre képesek vagyunk, bár még sohasem próbáltuk. Csak próbáljátok meg! Valljatok kudarcot! Álljatok készen a nehézségekre is, de soha ne veszítsétek el a lelkesedéseteket! Mi elbukhatunk, de a küldetésünk az sohasem! Isten sohasem veszít! Sohase veszítsétek el a hiteteket! „Hirdesd  bátran: „Az én hívem nem vész el soha“. A csatát elveszíthetjük, de a háborút meg kell nyernünk. 

S miért akarunk közelebb kerülni az emberekhez? Egyszer Gurudév megkérdezte tőlünk, hogy „Miért prédikálunk?” Tudjátok az ilyen nagyon egyszerű kérdések, azok amik igazán fejtörést okoznak. ‘Mivel általában ezt így szoktuk csinálni, ez a szokás.’ ‘Nos, azért, mert Te, Gurudév prédikálsz, és mi pedig próbálunk követni téged, így mi is prédikálunk.’ Nem. Nos miféle választ adhatunk egy ilyen kérdésre? Az egyszerű és nehéz kérdéseket nem könnyű megválaszolni. Mi az életünk értelme? Kik vagyunk mi? Mi a célunk? Egyszerű kérdések, amiket szinte lehetetlen megválaszolni. Szóval, mi is megpróbáltuk a tőlünk telhető legjobb választ adni, mire Gurudév csak ennyit mondott, „Mert Maháprabhu erre kért bennünket”. Ezért szeretnénk megtalálni a módját annak, hogy eljussunk, és találkozzunk az emberekkel, hogy közelebb kerülhessenek a lelki önvalójukhoz. Nem lehetünk olyan kegyetlenek, hogy csak hagyjuk a körülöttünk lévőket, hogy testtudatban haljanak meg! Miért nem mondjátok el nekik, hogy ők lelkek? A prédikálás nem túl bonyolult dolog. Nem valami száraz és unalmas filozófiai értekezést kell tartanotok nekik. Nem! Adjátok át nekik az üzenetet, mert minél több ember részesül ebből a lelki örökségből, annál jobb.

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 06.01.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния петък)

Казва се, че да седиш сам и да медитираш е добре. Да имаш другар за това е още по-добре. А да можем да славим святото име в хармонична компания е най-добре. Заедно. И бхаджана не е само пеене. Бхаджана е вашето поклонение. Виждам, че вие много харесвате бхаджана – да пеете заедно, да възславяте святото име. Но коя е по-високата степен на бхаджана? Това е киртана. 

Така че имаме инструмент за вътрешен контрол. Стремете се да го прилагате. Най-напред то е вид контрол – повтарянето на светите имена – очаквате умствен покой, очаквате освобождение. Но ако продължавате да възпявате светите имена, ще се появят и по-фини вкусове. Вътрешно пречистване на сърцето, сърдечна интелигентност ще се прояви. И което вчера е било за вас голям проблем, днес ще го виждате като незначителен, вече няма да ви причинява страдание. Понякога искаме да видим голям скок в духовния си напредък, макар че може би малките стъпки са по-скъпоценни. И малко по малко онова, което днес е толкова значимо за вас, било то страдание или надежда – понеже човек си обича страданията – губи своята важност. И други неща започват да добиват по-голяма значимост за вас. Вече не ви интересува да откривате Америка. По-скоро искате да изследвате духовното небе – много по-интересно и приканващо предизвикателство е. 

Затова моля ви, опитайте се да приложите този толкова фин метод върху себе си. И ако станете по-състрадателни благодарение на това вътрешно пречистване, ще намирате път към сърцата на хората. Понякога знанието ни или духовните ни постижения ни помагат в това отношение. Друг път повече ни помагат провалите ни, за да можем да се доближим до хората и да ги разбираме. Защото ако не си падал си мислиш, че никога няма да паднеш. И не разбираш как така хората падат. Как така те не могат да спрат вятъра? Мислиш си, че ти можеш да го спреш, макар никога да не си опитвал. Опитай! Провали се! Бъди готов да поемеш трудностите. Но никога не губи кураж. Ти може и да изгубиш, но мисията ти никога не бива да губи. Твоят Бог никога няма да загуби. Твоята вяра никога не бива да губи. „Заяви дръзко: “Моят предан никога не губи“[1]. Може да загубиш една битка, но не трябва да губиш войната. 

А защо искаме да достигнем до хората? Веднъж Гурудев ни попита: „Защо проповядваме?” Знаете, тези толкова простички въпроси са много предизвикателни. „Ами, защото обикновено така правим, това е навик.“ „Ами защото ти проповядваш, Гурудев, пък ние се опитваме да те имитираме и затова също проповядваме.“ Не. Какъв отговор можете да дадете на такъв въпрос? Трудно е, простите въпроси са много трудни за отговор. Какъв е смисълът на живота ти? Кой си ти? Към какво се стремиш? Прости въпроси. Но е почти невъзможно да се отговори. Как ли не се стараехме да намерим верния отговор, докато накрая Гурудев каза: „Защото Махапрабху е поискал”. Затова искаме да намираме начини да достигаме до хората, да се срещаме с тях, да общуваме с тях, да им помагаме да се доближат до духовната си същност. Не може да сте толкова жестоки да оставяте хората край вас да мрат в телесно съзнание! Защо не им кажете, че са души от Духа? Проповядването не е толкова сложно. Не е нужно да изнасяте суха и скучна философска беседа. Не! Предайте послание. Защото колкото повече хора вземат своя дял от духовното си наследство, толкова по-добре.

(следва продължение)

1. Бхагавад Гита 9.31

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 06.01.2019, morgens, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Es heißt, allein zu sitzen und zu meditieren sei gut. Mit einem Partner ist es noch besser. Und wenn wir den heiligen Namen in harmonischer Gemeinschaft preisen können, ist das am besten. Gemeinsam, nicht wahr? Und Bhajan ist nicht nur Singen. Bhajan ist deine Anbetung. Ich spüre, dass euch Bhajan so gut gefällt, dass ihr gemeinsam singt und den heiligen Namen verherrlicht. Aber was ist die Steigerung von Bhajan? Das ist Kirtan.

Wir haben also ein Instrument der inneren Kontrolle. Versucht, es anzuwenden. Zunächst einmal ist dies wie Kontrolle – das Chanten der heiligen Namen – ihr wartet auf euren inneren Frieden, ihr wartet auf eure Befreiung. Aber wenn ihr die heiligen Namen weiterhin chantet, werdet sich auch subtilere Empfindungen zeigen. Die innere Reinigung des Herzens, die Herzensintelligenz wird geschehen. Und was gestern noch ein großes Problem für euch war, werdet ihr heute als unbedeutend erkennen, es schmerzt euch nicht mehr. Manchmal wünschen wir uns einen großen Sprung in unserem spirituellen Fortschritt, obwohl kleine Schritte vielleicht wertvoller sind. Und langsam, ganz langsam verliert das, was euch heute so wichtig ist, sei es Leid oder Hoffnung – weil der Mensch an seinem Leid gern festhält –, seine Bedeutung. Und andere Dinge werden wichtiger für euch. Du bist nicht mehr darauf aus, Amerika zu entdecken. Vielmehr möchtest du den spirituellen Himmel erkunden – eine viel interessantere und einladendere Herausforderung.

Bitte versucht also, eure sehr subtile Methode auf euch selbst anzuwenden. Und wenn ihr durch diese innere Reinigung mitfühlender werdet, werdet ihr einen Weg zum Herzen der Menschen finden. Manchmal helfen uns unser Wissen oder unsere spirituellen Errungenschaften dabei. Manchmal helfen uns unsere Misserfolge, anderen näherzukommen und sie zu verstehen. Denn wer nicht scheitert, glaubt, niemals zu scheitern. Und man versteht nicht, wie Menschen scheitern. Wie kann es sein, dass sie den Wind nicht aufhalten können? Man glaubt, man könne ihn aufhalten, obwohl man es nie versucht hat. Versucht es! Scheitert! Seid bereit, auch die Mühe auf euch zu nehmen. Aber verliert niemals den Mut. Ihr könnt verlieren, aber eure Mission sollte niemals scheitern. Euer Gott wird niemals verlieren. Euer Glaube sollte niemals schwinden. „Verkündet es kühn: ‚Mein Anhänger ist niemals verloren.‘“[1] Ihr könnt eine Schlacht verlieren, aber ihr solltet den Krieg gewinnen.

Und warum wollen wir auf Menschen zugehen? Gurudev fragte uns einmal: „Warum predigen wir?“ Ihr wisst, diese ganz einfachen Fragen sind eine große Herausforderung. „Weil wir es normalerweise so machen, es ist eine Gewohnheit.“ „Nun, weil du predigst, Gurudev, und wir versuchen, es nachzuahmen, und wir versuchen auch zu predigen.“ Nein. Was für eine Antwort kann man auf so eine Frage geben? Ihr wisst solche einfachen Fragen sind sehr schwer zu beantworten. Was ist der Sinn deines Lebens? Wer bist du? Was ist dein Ziel? Einfache Fragen. Fast unmöglich zu beantworten. Also haben wir unser Bestes versucht, die richtige Antwort zu finden, aber dann sagte Gurudev: „Weil Mahaprabhu es uns gesagt hat.“ Deshalb wollen wir einen Weg finden, die Menschen zu erreichen, ihnen zu begegnen, mit ihnen in Kontakt zu treten, ihnen zu helfen, ihrer spirituellen Identität näherzukommen. Man kann nicht so grausam sein, die Menschen um sich herum im körperlichen Bewusstsein sterben zu lassen. Warum sagt ihr ihnen nicht, dass sie spirituelle Seelen sind? Predigen ist nicht so kompliziert. Ihr müsst keine trockene und langweilige philosophische Diskussion führen. Nein! Vermittelt eine Botschaft. Denn je mehr Menschen ihren Anteil am spirituellen Erbe annehmen, desto besser.

1. Bhagavad Gita 9.31

(Fortsetzung folgt)

(из лекции Свами Тиртхи, 06.01.2019 утром, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Говорят, что медитировать в одиночестве полезно. Если есть партнер, это еще лучше. А если мы можем прославлять святое имя в гармоничном обществе, это еще лучше. Вместе, правда? И бхаджан — это не просто пение. Бхаджан — это ваше поклонение. Я чувствую, что вам очень нравится бхаджан, что вы поете вместе, прославляя святое имя. Но что выше бхаджана? Это киртан.

Итак, у нас есть инструмент внутреннего контроля. Старайтесь его применять. В начале, это вид контроля – повторение святых имён – вы ждёте душевного покоя, ждёте освобождения. Но если вы будете продолжать повторять святые имена, появятся и более тонкие ощущения. Произойдёт внутреннее очищение сердца, возникнет сердечная мудрость. И то, что вчера было для вас большой проблемой, сегодня вы увидите незначительным, оно больше не причиняет вам боли. Иногда нам хочется увидеть большой скачок в нашем духовном прогрессе, хотя маленькие шаги, возможно, более ценны. И постепенно то, что так важно для вас сегодня, как страдание или как надежда – потому что вы лелеете свои страдания – теряет свою значимость. И другие вещи начинают становиться для вас важнее. Вы больше не стремитесь открыть для себя Америку. Скорее, вы хотите исследовать духовное небо – гораздо более интересный и заманчивый вызов.

Поэтому, пожалуйста, попробуйте применить этот очень тонкий метод к себе. И если благодаря этому внутреннему очищению вы станете более сострадательными, то найдете путь к сердцам людей. Иногда в этом помогают наши знания или духовные достижения. В других случаях наши неудачи помогают приблизиться, понять других. Потому что, если вы не терпите неудач, вы думаете, что никогда не потерпите неудачу. И вы не понимаете, как люди терпят неудачи. Как так получается, что они не могут остановить ветер? Вы думаете, что можете его остановить, хотя никогда не пробовали. Попробуйте! Потерпите неудачу! Будьте готовы к трудностям. Но никогда не падайте духом. Вы можете проиграть, но ваша миссия никогда не должна проиграть. Ваш Бог никогда не проиграет. Ваша вера никогда не должна проиграть. «Смело заявите: «Мой преданный никогда не проиграет». Вы можете проиграть битву, но вы должны выиграть войну.

А почему мы хотим приблизиться к людям? Однажды Гурудев спросил нас: «Почему мы проповедуем?» Знаете, эти очень простые вопросы очень сложны. «Потому что обычно мы делаем это так, это привычка». «Ну, потому что вы проповедуете, Гурудев, и мы стараемся подражать вам, и мы тоже стараемся проповедовать». Нет. Какой ответ можно дать на такой вопрос? Сложно, на простые вопросы очень трудно ответить. В чем смысл вашей жизни? Кто вы? Какова ваша цель? Простые вопросы. Почти невозможно ответить. Поэтому мы изо всех сил пытались найти правильный ответ, но тогда Гурудев сказал: «Потому что Махапрабху велел нам». Поэтому мы хотим найти способ достучаться до людей, встретиться с ними, общаться с ними, помочь им приблизиться к своей духовной идентичности. Нельзя быть настолько жестоким, чтобы оставлять окружающих вас людей умирать в телесном сознании! Почему бы вам не сказать им, что они — духовные души? Проповедь не так уж сложна. Не нужно вести сухую и скучную философскую дискуссию. Нет! Передайте послание. Потому что чем больше людей получат свою долю духовного наследия, тем лучше.

(продолжение следует)

(from a lecture of Swami Tirtha, 11.05.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Question: My question is about spiritual violence. I’m just wondering whether we can say that spiritual violence is when we say something which is completely true, but the circumstances and time are not the right ones. Kala-patra-desha – time, circumstances and place. I remember, Gurudev, you say that sadhana is not the goal, it is like the means to achieve the goal, and I was wondering how can we avoid spiritual violence? If it is not in the right time and within the right circumstances, how not to become dogmatic – when the rules are more important? In this respect I remember your story about that god-sister of yours, who went to the bathroom to follow the rules instead of cooking.

Swami Tirtha: Well, all of a sudden something comes to my mind, concerning what we discussed before – how teachers instruct people. There was one very elevated saintly person, Krishnadas Babaji, in the times of Shrila Prabhupada and Shrila Shridhara Mararaja – so he is quite recent. He was a supremely great kirtaniya and his main focus was on the holy names. But whenever devotees approached him for inquiries, he always had only one answer: “Hare Krishna”. Whatever you asked, this was his answer. Is it fanatic? Maybe he is not considering kala-patra-desha? Or he is instructing in a very profound manner?

Because the many questions sometimes disperse our attention. If we are focused on our spiritual practice, on our sadhana, as you said, holy name as a sadhana, then you don’t have too many diverse directions. 

But for example, Namamrita, you work in a Vet clinic, right? So, if an owner of a pet come to you and ask: “My favourite dog has such and such problem. What do you suggest?” And you say: “Oh, Hare Krishna,” I doubt that it would work. So, we have to be a little clever how to apply the proper answers according to time, space and circumstances. But ultimately, as we discussed, the cure for the basic material disease is the holy name.

So, if we can draw the attention of people to this very important message – in any manner – that might serve their benefit as well. Therefore, what I have learned from my masters is that they tried to represent this process in such a charming manner that automatically everybody wanted to follow. Is that spiritual violence? Yes. So much so, that there is no escape. I think that love, affection is the greatest violence – because you cannot resist. If somebody fights with you, you will resist. Fight will bring fight. But can you resist if somebody is just tenderly, with all attention, directly touching your heart? Can you resist that? 

You know, in violence we have to be intelligent. Why should we use very brutal methods of violence? Use the best, the most polished method of violence; it’s called affection. Irresistible. 

Question: It happened to me that I have experienced a very brutal violence. At that moment I totally forgot about Krishna. I feel that connection is still there from His side, but from my side I have lost this connection. And even though I chant, I cannot feel my part of the connection. What to do to restore this connection? 

Swami Tirtha: You are fortunate. Because if you wouldn’t have a living connection to Him, you wouldn’t have such a question. So, it is there. And I think very soon it will reveal itself more and more. Usually, our attachments and weaknesses of the heart prevent us from experiencing this free flow of divine trust. But as long as we have at least this desire that we want to re-establish our connection to the Supreme, practically that connection is there. Otherwise you wouldn’t be concerned about it. 

There are dry moments. This is when our commitment is tested. And the other side are the blessed moments. So while we are here, in the world of dualities, don’t be surprised that even in spiritual practice sometimes we have a bright day, other times we have a bad day. But there must be some permanency. Because this is the way to approach spirituality – that we depend on the external conditions less and less and we develop the inner spiritual consciousness more. 

But I think this is a very honest, real experience of a practitioner: sometimes it happens, other times it doesn’t happen. The same with the bhajan – sometimes it happens, other times it doesn’t happen. Nevertheless we have to sing. And maybe something will reveal to us.

If Gaura Kishora das Babaji was ready to jump into the Ganges when he felt that the holy name doesn’t descend on his lips, what can we say? Where is the Ganges? But nevertheless, don’t give up. Never give up. This is our mantra: never give up. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: A lelki erőszakról szeretnék kérdezni, mivel azon tűnődtem, hogy vajon ezzel találkozunk-e akkor, amikor valami olyat mondunk, ami teljesen igaz, de a körülmények és az idő mégsem megfelelő hozzá. Kála (idő) – patra (körülmény) – désa (hely), hely-idő-körülmény. Emlékszem, Gurudév azt mondtad, hogy a szádhana nem cél, hanem a cél elérésének eszköze, és azon gondolkodtam, hogyan tudjuk elkerülni a lelki erőszakot? Ha valami nem a megfelelő időben és körülmények között történik, akkor hogyan ne legyünk dogmatikusak, amikor a szabályok sokkal fontosabbak? Ez arról jutott az eszembe, amikor a hittestvéred nandafalvi történetét mesélted, aki késő éjjel Nárájan Mahárádzs megérkezésekor vacsora helyett, először fürdeni akart menni, a szabályokat betartva.

Szvámí Tírtha: Nos, hirtelen eszembe jutott valami, ami kapcsolódik ahhoz amiről korábban beszélünk, hogy miként tanítanak a tanítók? Sríla Prabhupád és Sríla Srídhar Mahárádzs idejében, tehát nem túl régen, élt egy nagyon emelkedett szent ember, Krsnadász bábádzsí. Ő egy kírtaníja bhakta volt, aki teljesen a Szent Neveknek szentelte minden figyelmét. Amikor különböző kérdésekkel mentek hozzá a bhakták, Ő csak annyit mondott, hogy „Haré Krisna”. Ha kérdezték, csak ezt felelte. Vajon ez fanatizmus vagy sem? Esetleg figyelmen kívül hagyta a kála-patra-désát? Vagy inkább egy nagyon mély tanítást adott?

Sokszor a túl sok kérdés csak eltereli a figyelmünket. Ha, ahogy mondtad a lelki gyakorlatainkra, azaz a Szent Nevek zengésére, mint szádhanára fókuszálunk, akkor nem túl sok más irány létezik a számunkra. 

Viszont például te, Námámrta egy állatklinikán dolgozol, ha jól tudom? Tehát, ha egy állattulajdonos bemegy hozzátok és azt kérdezi, hogy „Ó, az én drága kis kedvencemnek ez meg ez a baja. Mit javasol mit csináljak vele?” S erre te azt mondod neki, hogy „Haré Krisna,” kétlem, hogy ez működne. Tehát, eléggé bölcsnek kell lennünk ahhoz, hogy miként tudjuk megfelelően alkalmazni a ‘hely-idő-körülmény’ figyelembevételével a tanultakat. De végül is, ahogy beszéltük, az anyagi lét betegségeinek egyetlen gyógymódja van, a Szent Nevek zengése.

Tehát, ha bármilyen módon fel tudjuk hívni az emberek figyelmét erre a nagyon fontos üzenetre, ez az ő hasznukra is válik. Én azt tanultam a mestereimtől, hogy ezt az egész folyamatot ők olyan vonzó módon próbálták közvetíteni a számunkra, hogy azt automatikusan mindenki közetni akarja. Ez vajon lelki erőszak? Igen. Olyannyira, hogy ez alól nincs menekvés. Azt hiszem a szeretet a legnagyobb erőszak, mert az ellenállhatatlan. Ha valaki szembeszegül velünk, akkor mi is harcolni fogunk, a harc harcot szül. De harcba tudunk-e szállni olyasvalakivel, aki csak kedvesen, minden figyelmével egyenesen a szívünkhöz szól? Ellent tudunk annak állni? 

Tudjátok okosan kell erőszakosnak lenni. Miért is kellene kegyetlen eszközöket alkalmazni? Használjuk a legkifinomultabb eszközt, amit szeretetnek hívnak. Az ellenállhatatlan. 

Kérédés: Az történt, hogy nagyon kegyetlen erőszakot alkalmaztak velem, és abban a pillanatban teljesen megfeledkeztem Krisnáról. Úgy érzem, hogy Részéről megvan ez a kapcsolat, de részemről elvesztettem azt. S bár továbbra is mantrázok, nem érzem ezt a kapcsolatot Vele. Mit tegyek, hogy ezt helyrehozzam, hogyan tudok ismét kapcsolódni Hozzá? 

Szvámí Tírtha: Nagyon szerencsés vagy, mert ha nem lenne eleven kapcsolatod Ővele, akkor nem kérdeznéd ezt. Tehát közöttetek ott van ez a kapcsolat, s úgy hiszem ez hamarosan egyre inkább meg fog nyilvánulni a számodra! Általában a szívnek a ragaszkodásai és gyengeségei megakadályoznak bennünket abban, hogy a felénk áramló isteni bizalmat megtapasztalhassuk. De amíg megvan ez a vágyunk, hogy szeretnénk helyreállítani ezt a kapcsolatot a Legfelsőbbel, addig gyakorlatilag a kapcsolat is ott van. Máskülönben nem foglalkoznánk ezzel. 

Vannak nehéz időszakok, amikor az elkötelezettségünk tesztelődik, és vannak áldott pillanataink is. Tehát amíg itt vagyunk a kettősségek világában, addig ne lepődjünk meg azon, hogy még a lelki gyakorlatok végzése során is vannak néha jó, és rossz napok. De lennie kell valami állandónak is, mert ily módon lehet közelebb kerülni a lelki dolgokhoz, hogy már egyre kevésbé befolyásolnak a külső körülmények, és egyre inkább fejlődik a belső tudatosságunk. 

De úgy hiszem, hogy ez a lelki életet gyakorlóknak egy nagyon őszinte, valóságos megtapasztalása, hogy néha sikerül, máskor pedig nem. Ugyanez van a bhadzsannal is, néha megtörténik ez a kapcsolódás, máskor pedig nem. Mégis énekelnünk kell, és talán valami megmutatkozik a számunkra.

Ha Gaurakisóra dász bábádzsí kész volt beleugrani a Gangeszba, amikor azt érezte, hogy a Szent Név nem száll alá az ajkaira, akkor mi mit is mondhatnánk? Hol a Gangesz? De mindenesetre, ne adjátok fel! Soha ne adjátok fel! Ez a mi mantránk, hogy soha ne add fel! 

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 11.05.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

Въпрос: Въпросът ми е за духовното насилие. Чудя се дали можем да кажем, че духовно насилие е когато говорим неща, които са напълно верни, обаче обстоятелствата и времето не са подходящо съобразени? Кала-патра-деша – време, обстоятелства и място. Спомням си, Вие казахте, Гурудев, че садхана не е целта, а е средство да се постигне целта, и се чудех как можем да избегнем духовното насилие? Ако не е в правилното време и в подходящите обстоятелства, как да не ставаме догматични – когато правилата са по-важни? В тази връзка се сещам за разказа Ви за онази Ваша духовна сестра, която влязла да се къпе, за да спази правилата, вместо да сготви.

Свами Тиртха: Изведнъж ми дойде на ум нещо във връзка с това, за което говорихме преди – как учителите напътстват хората. Имало един много възвишен светец, Кришнадас Бабаджи, живял във времената на Шрила Прабхупада и Шрила Шридхара Махарадж – тоест съвсем неотдавна. Бил изключително велик киртания и основният му фокус бил върху светите имена. Но когато и бхактите да се обръщали към него с някакви запитвания, той винаги имал само един отговор: „Харе Кришна”. Каквото и да попитате, това бил неговият отговор. Фанатично ли е? Може би той не е взимал под внимание кала-патра-деша? Или е напътствал по много дълбок начин?

Защото множеството въпроси понякога разфокусират вниманието. Ако сме съсредоточени в своята духовна практика, в своята садхана – както ти каза, че святото име е садхана – тогава не съществува разнопосочност. 

Обаче например, Намамрита, ти работиш във ветеринарна клиника, нали? Ако някой собственик на животинка дойде и попита: „Любимото ми куче има такъв и такъв проблем. Какво предлагате?” а ти му кажеш: „Ами, Харе Кришна,” съмнявам се, че това ще свърши работа. Така че трябва да сме поне малко умни да даваме верните отговори според времето, мястото и обстоятелствата. Но в края на краищата, както говорихме, лекарството за основната материална болест е святото име.

Така че ако можем да привличаме вниманието на хората към това толкова важно послание – по някакъв начин – това може да послужи за тяхно добро. Затова, каквото съм научил от моите учители е, че те са се старали да представят този процес по такъв очарователен начин, та всички от само себе си да искат да го последват. Дали това е духовно насилие? Да. И то такова, че няма измъкване. Считам, че любовта, обичта е най-голямото насилие – понеже не можеш да ѝ устоиш. Ако някой се бори с теб, ще устоиш. Борбата води до борба. Ала можеш ли да устоиш, ако някой с нежност, с цялото си внимание директно докосва сърцето ти? Нима можеш да устоиш на това? 

Знаете ли, в насилието трябва да сме интелигентни. Защо да използваме груби методи? Използвайте най-добрия, най-изискан метод на насилие; нарича се обич. Неустоим. 

Въпрос: На мен ми се случи да преживея много брутално насилие. В този момент напълно забравих за Кришна. Чувствам, че връзката все още я има от Негова страна, но от моя страна аз загубих тази връзка. И макар да мантрувам, не мога да усетя моята част от връзката. Какво да направя, за да възстановя тази връзка? 

Свами Тиртха: Ти си късметлийка. Защото ако нямаш жива връзка с Него, не би имала такъв въпрос. Така че тя съществува. И мисля, че съвсем скоро ще се разкрие все повече и повече. Обичайно нашите привързаности и сърдечни слабости ни пречат да преживяваме този волен поток на божествено доверие. Но докато поне имаме това желание да искаме да възстановим своята връзка с Бога, на практика тази връзка съществува. Иначе нямаше да се вълнуваш от това. 

Има моменти на сухота. Тогава се тества посветеността ни. А от другата страна са благословените мигове. Докато сме тук, в света на двойственостите, не се изненадвайте, че даже в духовната практика понякога имаме светъл ден, а друг път имаме лош ден. Обаче е нужно някакво постоянство. Защото това е начинът да се доближим до духовността – все по- и по-малко да зависим от външните условия, а все повече да развиваме вътрешното духовно съзнание. 

Но считам, че това е много честно, истинско преживяване на практикуващия – че понякога се получава, друг път не се получава. Същото е и с бхаджана – понякога се получава, друг път не се получава. Въпреки това трябва да пеем. И може би нещичко ще се разкрие.

Щом Гоура Кишора дас Бабаджи е бил готов да се хвърли в Ганг, когато е усещал, че святото име не се спуска на устните му, какво да кажем ние? Къде е Ганг? При все това, не се отказвайте. Никога не се отказвайте. Това е нашата мантра: никога не се отказвай. 

(следва продължение)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai reggeli tanításából)

Mindannyian anyagi elmével érkezünk, így meglehet, hogy sok esetben ezeket az anyagi tapasztalatainkat vetítjük ki a lelki igazságokra is. Ez pedig hiba! Gurudév sokszor beszélt nekünk erről is, meglehet, ezt nem mindig szavakkal tette, hanem inkább megtapasztalhattuk mellette. Például megbeszélésekkor, amikor különböző ötletekkel, vagy megoldásokkal álltunk elő, ő többnyire elutasította azokat, majd felvázolta a saját elképzeléseit, ami egy teljesen elképesztő megoldás volt, és 108%-ig túlszárnyalta a felfogóképességünket. Annyira irracionálisnak és értelmetlennek tűnt, hogy leginkább tiltakoztunk volna ellene, de tudtuk, hogy annak nem lett volna sok értelme. Aztán idővel kiderült, hogy neki volt igaza. Ebből megértettem, hogy kissé különbözik az a szint, ahogy mi felfogjuk a dolgokat.
Tehát finomhangolásra, némi csiszolásra szorul a megértésünk, ami nem csupán egy intellektuális megértés. A bhakták élete nem egy intellektuális rejtély, sokkal inkább valami mélyen érzelmi titok. Másfajta, mélységű megértésre van szükségünk, mégpedig a szív intelligenciájára. Minél inkább szeretjük Krisnát, annál több mindent fogunk tudni megérteni a lelki dolgokból. Ezért mondta azt Sríla Prabhupád, hogy „Egyszerűen csak próbáljátok meg szeretni Krisnát”. Nem kell túlbonyolítani a dolgokat, hiszen, ha szeretünk valakit, akkor az illető természetesen része az életünknek. Vagy, ha még szerencsésebbek vagyunk, akkor mi lehetünk részesei az Ő életének.
De mi a helyzet a mi tudatunkkal? Nem igazán szeretek erről beszélni, mert ezzel nagyon könnyű kihozni az embereket a sodrukból. De nézzük meg általában mit tudunk mondani a saját tudatunkról? Azt, hogy tele van mindenféle szeméttel. Annyiféle dolgot gyűjtöttünk és halmoztunk fel, melyek túlnyomó többsége teljesen haszontalan. S nem csak rengeteg információt gyűjtöttünk össze, hanem külünböző érzelmi dolgokat is őrizgetünk. Például, amikor készül a kávé, akkor is kidobjuk a megmaradt zaccot, azt már nem isszuk meg. Az elménk is ugyanilyen, teljesen tele van mindenféle üledékkel. Korábbi benyomásokkal, szenvedésekkel, rossz beidegződésekkel, kudarcokkal, győzelmekkel, tele vagyunk félelmekkel, reményekkel, álmokkal, főleg beteljesületlenekkel… Ezt nevezem én teljesen korrumpálódott tudatnak, mely tele van ezekkel az érzelmi maradékokkal. S még ehhez hozzá jönnek a jelenlegi problémáink is. ‘Mi lesz holnap? Vajon beteljesülnek az álmaim? A pénz az jön-megy, de az én esetemben úgy látszik, hogy inkább megy.’ Az elménk tele van gondokkal, de akkor hol van a lelki békénk? Csak mindenféle hordalék, melyet kedveseim, ha kissé felkavarunk, akkor az összes iszap a felszínre kerül! Harci szellem, s hasonló szemetek. Akkor mitévők legyünk?
Egy emlékezetes dolog történt velem egy  gyönyörű, forró nyári napon Nandafalván. Mint tudjátok néha ilyenkor hamar vihar kerekedik. Így is történt most is, amikor épp a kertben voltam és kertészkedtem kicsit. Ahogy felnéztem az égre egy hatalmas szürke felhőt láttam közeledni, olyan hatalmas volt, mint egy óceánjáró. A tetejét nem láttam, és csak közeledett felém. Ekkor azt mondtam magamban, ‘Ó, ez csodaszép, próbáljuk ki! Egy gyönyörű megtapasztalás, tudjátok, amikor kiteszitek magatokat a viharnak. Bhaktákként igyekszünk lelki erővel legyőzni a természet erejét.’ Aztán csak közeledett és közeledett…. majd kissé megingott az eltökéltségem. S mivel nyár volt, így nem volt rajtam a felsőm, és így vártam, hogy mi fog történni. Aztán először csak a szél jött, ami olyan erős volt, hogy majdnem ledöntött a lábamról, de szerencsére ott volt mögöttem a kerítés, úgyhogy talpon tudtam maradni. De aztán jött az eső, ami olyan volt, mint az ostorcsapás. Annyira erősen vert, hogy kénytelen voltam a kerítés mögé menekülni, máshová nem tudtam behúzódni. Nos, ezután kénytelen voltam újragondolni az elszántságomat. S bár még mindig hiszek a lélek erejében, igyekszem jobban tisztelni a természet erejét. Mert mielőtt a  szél jött, egy Gíta vers jutott az eszembe, amiben Ardzsuna azt mondja, hogy „Ó, könnyebb megállítani a szelet, mint szabályozni az elmét”[1]. ‘Rendben az elmét már megbékítettük, akkor most állítsuk meg a szelet!’ Nos, elbuktam, de vajon nektek sikerült már megzabolázni az elméteket?
Kell lennie valamilyen módszernek, amivel szabályozhatjuk az elménket, és nemet mondhatunk a szemétre, kidobjuk az üledéket, hogy megtisztuljunk. Úgy hiszem nagyon meggyőző az az élmény, amit a Szent Nevek zengésekor tapasztalunk. S ha elkötelezzük magunkat ennek a gyakorlatnak, akkor érezhetjük, hogy ez a szemét eltűnik. Valami más fogja betölteni a tudatunk határát. Az összes gond, múltbéli szenvedés, jövőbeli félelem egyszerűen eltűnik, és elolvad az isteni vibráció hullámaiban. Azt javasolják a számunkra, hogy ezzel az érzéssel dzsapázzunk. Néha érzünk valamit, néha nem. Viszont, amikor közösen összegyűlünk, akkor igazán mély tapasztalatokat szerezhetünk minderről.

(folytatása következik)

1. Bhagavad-gítá, 6.34.

(from a lecture of Swami Tirtha, 06.01.2019 morning, Sofia)

We bring our materially conditioned mind. We might project our material experience over the divine truths. It’s a mistake. Many times, Gurudev was teaching us about that as well – not through words, but through action. Many times when there was a discussion, we came up with some suggestions or solutions. And in most of the cases, he rejected them and came up with his version, which was a totally mind-blowing resolution, sometimes 108% against the topmost of our understanding. It seemed so illogical and useless, that most of the times we wanted to start to protest, but we knew that it’s no use. And then it turned out that he was correct. From that I understood: our level of understanding is a little bit different.
So we need fine-tuning, we need polishing of our understanding – and this is not only an intellectual understanding. Devotional life is not an intellectual enigma, it’s rather an emotional secret. We need a deeper, different kind of understanding, and this is the intelligence of the heart. If you love Krishna, you will understand more. Therefore, Shrila Prabhupada said, “Simply try to love Krishna”. It’s not necessary to over-complicate the whole situation. Because if you love someone, naturally he is part of your life. Or, if we are more fortunate, we become part of His life.
What about the condition of our mind? I don’t like to talk about this topic, because it’s very easy to trigger people with this. But what is usually the condition of our mind? It’s full of garbage. We have accumulated and collected so much stuff there, the vast majority of which is useless. And it’s not only the information that we have collected, but the emotional residue that we keep. When you make coffee and this residue remains, you throw it out, right? You don’t drink that part. Our mind is full of such residue. Previous impressions, our sufferings, our bad conditionings; you failed, you won, you’re full of fear, your hopes and dreams, unfulfilled mostly… This is what I call a totally corrupted condition of our mind, full of this emotional residue. Plus the problems that you have. ‘What about tomorrow? If my dream will come true? Money is coming and going, but in my case it’s more like going.’ Our mind is full of trouble, right? Where is your peace of mind? Only residue. And if you stir a little bit – all the mud will come to the surface, my dear! Fighting spirit and so much garbage is there. Then what to do?
I was living in Nandafalva. One day it was a beautiful hot summer day. And you know, sometimes on hot summer days storms appear. So this happened. I was in the garden, cultivating a little bit. Then all of a sudden I just looked up and I saw an incredibly great cloud was coming – huge like an ocean liner. Really, that was the feeling. I didn’t see the top of it and it was just coming towards me. I said, ‘Ah, very nice. Let’s try this. A nice experience, you know – to face the storm. Because we are devotees, right? With the spiritual power we shall overcome the forces of nature.’ It was approaching, approaching…. you know, my stamina was agitated and at the same time a little questioned. As it was a hot day, I didn’t have my shirt on, so I was waiting for the experience. Then first the wind came. It was so strong that it almost knocked me off my legs. All right, I had the fence behind my back, so I was still standing. But then the rain came. And it was just like whips. It was so strong and so smashing that I actually had to hide behind this fence, I couldn’t protect myself otherwise. Well, then I had to reconsider my stamina. And although I still believe in the power of the spirit, I try to appreciate the forces of nature more. Because before the wind came, a verse from Gita came to me, where Arjuna said, “Oh, it’s easier to stop the wind than to pacify the mind”[1]. All right, peace of mind is achieved; now let’s stop the wind. Well, I failed. Did you achieve this control of the mind?
But there must be a means to control our mind, to reject the garbage. To throw out the residue. To purify. I think we have a very convincing experience when we chant the holy names. If you can dedicate yourselves to this practice, you feel that the garbage is removed. Then something else will fill your mind up to the brim. All the troubles that you have, all the past miseries, all the future fears just disappear, melt in the waves of this divine vibration. It is suggested that we should have this feeling when chanting our japa individually. Sometimes you feel it, many times you don’t. But when we come together, then you can feel it very profoundly.

(to be continued)

1.  Bhagavad Gita 6.34

(от лекция на Свами Тиртха, 06.01.2019 сутрин, София)

Ние си носим нашия материално обусловен ум. Възможно е да проектираме материалния си опит върху божествените истини. Това е грешка. Много пъти Гурудев ни учеше и на това – не с думи, а с действия. Често когато имахме дискусия ние излизахме с разни предложения и решения. В повечето случаи той ги отхвърляше и предлагаше своя версия, която даваше напълно зашеметяващо решение, понякога 108% противоречащо на цялото ни разбиране. То изглеждаше толкова нелогично и безполезно, че повечето пъти искахме да се възпротивим, обаче знаехме, че е безсмислено. И след това се оказваше, че е бил прав. Тогава осъзнавах, че нашето ниво на разбиране е малко по-различно.
Така че се нуждаем от фина настройка, от полиране на своето разбиране – при това не става дума просто за интелектуално разбиране. Животът в преданост не е някаква интелектуална енигма, а по-скоро емоционална тайна. Нужен ни е един по-дълбок, по-различен вид разбиране, и това е сърдечната интелигентност. Ако обичате Кришна, ще разбирате повече. Затова Шрила Прабхупада казва: „Просто опитайте да обичате Кришна”. Не е нужно всичко това да се преусложнява. Защото ако обичаш някого, той по естествен начин е част от живота ти. Или, ако имаме по-голям късмет, ние ставаме част от неговия живот.
А какво е състоянието на нашия ум? Макар да не обичам да говоря на тази тема, понеже е много лесно да се дразнят хората с нея, но обичайно какво е състоянието на ума ни? Той е пълен с боклук. Насъбрали сме и сме натрупали толкова много неща там, повечето от които са безполезни. И не става въпрос само за натрупана информация, но и за емоционалната утайка, която таим. Когато си правите кафе, изхвърляте утайката, нали? Тя не се пие. А нашият ум е пълен с такава утайка. Отминали впечатления, страдания, лоши навици; провалил си се, спечелил си, страхувал си се, надявал си се, мечтал си, най-често напусто… Това е което наричам покварено състояние на ума, пълен с такива емоционални утайки. Плюс проблемите, които имате. „Какво ще стане утре? Дали копнежите ми ще се осъществят? Парите идват и си отиват, но в моя случай повече си отиват.“ Умът ни е пълен с тревоги, нали? Къде е покоят на ума? Единствено утайка. И ако я разбъркате лекичко, цялата тиня ще излезе на повърхността, скъпи мои! Кавгаджийство и какви ли не други боклуци. Какво да правим тогава?
Живеех в Нандафалва. Веднъж беше прекрасен горещ летен ден. А знаете, понякога в горещите летни дни извива буря. Така и стана. Бях в градината, копаех. Изведнъж вдигнах поглед и видях да се задава невероятно огромен облак – грамаден като презокеански кораб. Наистина такова беше чувството. Не виждах върха му, той просто връхлиташе върху мен. Казах си: „О, много хубаво. Нека се подложим на този опит. Красиво преживяване е да застанеш лице в лице с бурята. Понеже сме бхакти, нали? С духовната си мощ ще надмогнем силите на природата.“ Той приближаваше ли приближаваше…. Издръжливостта ми беше предизвикана и същевременно леко разколебана. Понеже беше горещо, бях без риза и очаквах преживяването. Първо дойде вятърът. Беше толкова силен, че почти ме събори. Зад мен имаше ограда, та се хванах за нея. Обаче после дойде дъждът. Беше като камшици – толкова мощен и толкова смазващ, че трябваше да се скрия зад тази ограда, иначе нямаше как да се защитя. Тогава се наложи да преосмисля устойчивостта си. И макар все още да вярвам в силата на духа, вече се старая повече да уважавам силите на природата. Защото преди да връхлети вятърът ми дойде наум един стих от „Гита“, в който Арджуна казва: „О, по-лесно е да се спре вятърът, отколкото да се успокои умът”[1]. И нали вече съм постигнал покоя на ума, нека сега да спра вятъра. Е, провалих се. А вие постигнали ли сте покой на ума?
Но трябва да има начин да контролираме своя ум, да махнем боклука, да изхвърлим утайката. Да го пречистим. Мисля, че много убедително преживяваме това, когато възпяваме светите имена. Ако съумеете да се посветите на тази практика, усещате как сметта се премахва. Тогава нещо друго изпълва ума ви до самия ръб. Всички проблеми, които имате, всички предишни страдания, всички страхове за бъдещето просто изчезват, стопяват се във вълните на божествената вибрация. Препоръчва се да изпитваме това чувство докато повтаряме джапа индивидуално. И понякога вие го чувствате, по-често не. Но когато се съберем заедно, тогава можем да го усетим много дълбоко.

(следва продължение)

1,  „Бхагавад Гита“ 6.34