Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai reggeli tanításából)

Mindannyian anyagi elmével érkezünk, így meglehet, hogy sok esetben ezeket az anyagi tapasztalatainkat vetítjük ki a lelki igazságokra is. Ez pedig hiba! Gurudév sokszor beszélt nekünk erről is, meglehet, ezt nem mindig szavakkal tette, hanem inkább megtapasztalhattuk mellette. Például megbeszélésekkor, amikor különböző ötletekkel, vagy megoldásokkal álltunk elő, ő többnyire elutasította azokat, majd felvázolta a saját elképzeléseit, ami egy teljesen elképesztő megoldás volt, és 108%-ig túlszárnyalta a felfogóképességünket. Annyira irracionálisnak és értelmetlennek tűnt, hogy leginkább tiltakoztunk volna ellene, de tudtuk, hogy annak nem lett volna sok értelme. Aztán idővel kiderült, hogy neki volt igaza. Ebből megértettem, hogy kissé különbözik az a szint, ahogy mi felfogjuk a dolgokat.
Tehát finomhangolásra, némi csiszolásra szorul a megértésünk, ami nem csupán egy intellektuális megértés. A bhakták élete nem egy intellektuális rejtély, sokkal inkább valami mélyen érzelmi titok. Másfajta, mélységű megértésre van szükségünk, mégpedig a szív intelligenciájára. Minél inkább szeretjük Krisnát, annál több mindent fogunk tudni megérteni a lelki dolgokból. Ezért mondta azt Sríla Prabhupád, hogy „Egyszerűen csak próbáljátok meg szeretni Krisnát”. Nem kell túlbonyolítani a dolgokat, hiszen, ha szeretünk valakit, akkor az illető természetesen része az életünknek. Vagy, ha még szerencsésebbek vagyunk, akkor mi lehetünk részesei az Ő életének.
De mi a helyzet a mi tudatunkkal? Nem igazán szeretek erről beszélni, mert ezzel nagyon könnyű kihozni az embereket a sodrukból. De nézzük meg általában mit tudunk mondani a saját tudatunkról? Azt, hogy tele van mindenféle szeméttel. Annyiféle dolgot gyűjtöttünk és halmoztunk fel, melyek túlnyomó többsége teljesen haszontalan. S nem csak rengeteg információt gyűjtöttünk össze, hanem külünböző érzelmi dolgokat is őrizgetünk. Például, amikor készül a kávé, akkor is kidobjuk a megmaradt zaccot, azt már nem isszuk meg. Az elménk is ugyanilyen, teljesen tele van mindenféle üledékkel. Korábbi benyomásokkal, szenvedésekkel, rossz beidegződésekkel, kudarcokkal, győzelmekkel, tele vagyunk félelmekkel, reményekkel, álmokkal, főleg beteljesületlenekkel… Ezt nevezem én teljesen korrumpálódott tudatnak, mely tele van ezekkel az érzelmi maradékokkal. S még ehhez hozzá jönnek a jelenlegi problémáink is. ‘Mi lesz holnap? Vajon beteljesülnek az álmaim? A pénz az jön-megy, de az én esetemben úgy látszik, hogy inkább megy.’ Az elménk tele van gondokkal, de akkor hol van a lelki békénk? Csak mindenféle hordalék, melyet kedveseim, ha kissé felkavarunk, akkor az összes iszap a felszínre kerül! Harci szellem, s hasonló szemetek. Akkor mitévők legyünk?
Egy emlékezetes dolog történt velem egy  gyönyörű, forró nyári napon Nandafalván. Mint tudjátok néha ilyenkor hamar vihar kerekedik. Így is történt most is, amikor épp a kertben voltam és kertészkedtem kicsit. Ahogy felnéztem az égre egy hatalmas szürke felhőt láttam közeledni, olyan hatalmas volt, mint egy óceánjáró. A tetejét nem láttam, és csak közeledett felém. Ekkor azt mondtam magamban, ‘Ó, ez csodaszép, próbáljuk ki! Egy gyönyörű megtapasztalás, tudjátok, amikor kiteszitek magatokat a viharnak. Bhaktákként igyekszünk lelki erővel legyőzni a természet erejét.’ Aztán csak közeledett és közeledett…. majd kissé megingott az eltökéltségem. S mivel nyár volt, így nem volt rajtam a felsőm, és így vártam, hogy mi fog történni. Aztán először csak a szél jött, ami olyan erős volt, hogy majdnem ledöntött a lábamról, de szerencsére ott volt mögöttem a kerítés, úgyhogy talpon tudtam maradni. De aztán jött az eső, ami olyan volt, mint az ostorcsapás. Annyira erősen vert, hogy kénytelen voltam a kerítés mögé menekülni, máshová nem tudtam behúzódni. Nos, ezután kénytelen voltam újragondolni az elszántságomat. S bár még mindig hiszek a lélek erejében, igyekszem jobban tisztelni a természet erejét. Mert mielőtt a  szél jött, egy Gíta vers jutott az eszembe, amiben Ardzsuna azt mondja, hogy „Ó, könnyebb megállítani a szelet, mint szabályozni az elmét”[1]. ‘Rendben az elmét már megbékítettük, akkor most állítsuk meg a szelet!’ Nos, elbuktam, de vajon nektek sikerült már megzabolázni az elméteket?
Kell lennie valamilyen módszernek, amivel szabályozhatjuk az elménket, és nemet mondhatunk a szemétre, kidobjuk az üledéket, hogy megtisztuljunk. Úgy hiszem nagyon meggyőző az az élmény, amit a Szent Nevek zengésekor tapasztalunk. S ha elkötelezzük magunkat ennek a gyakorlatnak, akkor érezhetjük, hogy ez a szemét eltűnik. Valami más fogja betölteni a tudatunk határát. Az összes gond, múltbéli szenvedés, jövőbeli félelem egyszerűen eltűnik, és elolvad az isteni vibráció hullámaiban. Azt javasolják a számunkra, hogy ezzel az érzéssel dzsapázzunk. Néha érzünk valamit, néha nem. Viszont, amikor közösen összegyűlünk, akkor igazán mély tapasztalatokat szerezhetünk minderről.

(folytatása következik)

1. Bhagavad-gítá, 6.34.