Sharanagati

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 06.01.2019 abends, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Frage: Sie sprachen von Falschheit und Echtheit, Wahrheit und Unwahrheit. Heutzutage gibt es bereits viele Computer und künstliche Intelligenzen, die Emotionen besser lesen können als jeder Mensch. Sie können in der Medizin, als Anwälte, als Buchhalter und in vielen anderen Bereichen eingesetzt werden. Auch die Biotechnologie entwickelt sich rasant. Wissenschaftler versuchen, den Menschen zu „hacken“, ihn in einen Algorithmus zu verwandeln: Sie können vorhersagen, was man isst, was man tut, wann man schläft. Wenn sie versuchen, ein ultimatives, sagen wir, spirituelles Wesen zu erschaffen, eine Art Guru … Wenn so etwas möglich wäre, was macht dann einen Menschen zum Menschen, was macht einen Guru zum Guru?
Swami Tirtha: Der Lebensalgorithmus basiert auf drei Prinzipien: Du bist eine Seele, du gehörst zu Gott, und es besteht eine liebevolle und lebendige Verbindung zwischen euch beiden. Das sind die Lebensregeln, das ist der Lebensalgorithmus. Und es gibt diesen Wettstreit zwischen künstlicher Intelligenz und den Menschen. Doch wisst ihr, Weisheit ist nicht ein Haufen Informationen, sondern das Wissen, das Bewusstsein der wichtigsten Wahrheiten, des Wesens. Das ist ein großer Unterschied. Die Speicherkapazität künstlicher Informationen überstieg bereits in den 70er Jahren die gesamte Speicherkapazität des menschlichen Gehirns. In diesem Sinne können wir sagen, dass dieser Wettstreit auf der Informationsebene verloren ist. Aber er ist auf der Ebene des Lebens, der Emotionen oder des künstlerischen Ausdrucks definitiv nicht verloren.

Ihre Frage, was einen Menschen zum wahren Menschen macht, ist sehr wichtig. Denn wir haben eine birnenartige Natur. Wir ähneln dem Baum. Wir ähneln dem Ideal. Der menschliche Körper, wird beispielsweise mit einer kleinen Welt verglichen. Und die Welt wird mit einem riesigen menschlichen Körper verglichen. Makrokosmos und Mikrokosmos. In gewisser Weise können wir also sagen, dass wir göttliche Eigenschaften in uns tragen. Wir sind ursprünglich Cit-Kana, die Funken des Bewusstseins. Und das ist sehr hilfreich, um diese Beziehung zu verstehen, denn das Feuer ist das Feuer, und wir sind die Funken – wir teilen dieselben Eigenschaften, aber die Qualität ist anders. Und wir brauchen keinen Computer, um das zu verstehen. Übrigens, wisst ihr, was die Definition eines IT-Managers ist? Jemand, der sein ganzes Leben lang Probleme löst, die ohne Computer gar nicht existieren würden. Das ist keine besonders hohe Aufgabe. Der Strom geht aus und irgendwann geht auch der Computer aus. Deshalb müssen wir uns manchmal auch praktisches Wissen aneignen.

Aber die andere Frage war: Was macht einen Guru zu einem Guru? Eine Eigenschaft ist das Licht, der erleuchtete Zustand. Denn ein Guru ist ein Licht, das unsere eigene Dunkelheit vertreibt. Und die andere Bedeutung des Wortes Guru ist „schwer“. Er ist unerschütterlich in seiner Überzeugung. Was einen Guru also zum Guru macht, ist seine Rolle als Schüler – das ist die wahre Qualität. Ein Schüler seines eigenen Meisters. Das ist also eine sehr wichtige Eigenschaft. Es gibt noch viele weitere, aber ich denke, für heute genügt das.

(из лекции Свами Тиртхи, 06.01.2019 вечером, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Вопрос: Вы говорили о фальшивом и реальном, о истине и неистине. Сегодня уже существует множество компьютеров, искусственный интеллект способен распознавать эмоции лучше любого человека. Его можно использовать в медицине, в качестве адвоката, бухгалтера, да и вообще во многих других областях. Также развиваются биотехнологии. Ученые пытаются взломать человека, превратить его в алгоритм: они могут угадывать, что вы будете есть, что будете делать, когда будете спать. Если они попытаются создать, скажем так, высшее духовное существо, своего рода гуру… Если что-то подобное возможно, то что делает человека человеком, что делает гуру гуру?

Свами Тиртха: Алгоритм жизни сводится к трем принципам: вы — духовная душа, вы принадлежите Богу, и между вами существует любящая и живая связь. Это правила жизни, это алгоритм жизни. Да, существует это соперничество между искусственным интеллектом и людьми. Однако, как известно, мудрость — это не груда информации, а знание, осознание важнейших истин, сущности. Так что это большая разница. Возможности искусственного интеллекта по хранению информации начали превышать общие возможности всех человеческих мозгов по хранению информации еще в 70-х годах. Поэтому в этом смысле можно сказать, что на уровне информации это соперничество проиграно. Но оно определенно не проиграно на уровне жизни, на уровне эмоций или художественного самовыражения.

Но ваш вопрос, что делает человека настоящим человеком, очень важен. Потому что у нас грушевая природа. Мы похожи на дерево. Мы похожи на идеал. Человеческое тело, например, сравнивают с маленьким миром. А мир сравнивают с огромным человеческим телом. Макро- и микрокосмос. Поэтому в каком-то смысле можно сказать, что внутри нас есть божественные качества. Мы изначально — чит-кана, искры сознания. И это очень практично для понимания этой взаимосвязи, потому что огонь — это огонь, а мы — искры, разделяющие одни и те же качества, но количество у нас разное. И нам не нужен компьютер, чтобы это понять. Кстати, вы знаете, что такое IT-менеджер? Это человек, который всю свою жизнь решает проблемы, которых бы даже не существовало, если бы не было компьютеров. Это не что-то очень высшее. Электричество останавливается, останавливаются и компьютеры. Поэтому иногда нам нужно развивать и некоторые практические знания.

Но другой вопрос заключался в том, что делает гуру гуру? Одно из качеств — это свет, просветлённое состояние. Потому что гуру — это такой свет, который рассеет нашу собственную индивидуальную тьму. А другое значение слова «гуру» — «тяжёлый». Он непоколебим в своих убеждениях. Таким образом, гуру становится гуру благодаря тому, что он ученик — вот что действительно важно. Ученик своего учителя. Это очень важное качество. И есть ещё много других, но, думаю, на сегодня этого достаточно.

(from a lecture of Swami Tirtha, 12.05.2019 morning, Sofia)

In life in general we have to think in processes. Meaning that we start from one point and we try to reach another point. We had started from the cage. We try to open the door of this cage. We need to identify the bird as well. And we need to help this bird escape from the cage. And not only escape, but fly with its own wings.

For this we need to observe the general way of religions and see the difference between the general religious practices and the spiritual process. Again, we need to start from somewhere and reach another destination. Because first we need a very basic education: how to live properly. And you know, we live in a very upside-down situation, culture and society, when we do things as a habit, as we are accustomed to do, and many times it’s the opposite as it should be done. For example, some people go to bed at dawn. You start your japa-walk and you see people going to bed to take their rest. Or other times, in a fortunate case, you take your morning shower and then you brush your teeth. It should be the opposite. First clean the teeth and then wash.

You see, we need a very basic education as well. Not only learning a very high philosophy, but the proper sequence of things. And why do we have to purify the body in the morning? In order to prepare for spiritual practices. If your bodily constitution is dirty, then what can you expect from your mind constitution? So, there is a natural sequence of things. 

In different ages, we need to acquire different qualities. What is the beauty of a baby? For example, he or she can pass stool and urine, but the parents are so happy: “The body functions right, he’s healthy.” It’s such a peace of mind! Yet if you are 20 years old and this is the only way you can make others happy, your parents will not be very happy. 

So, the beauty of young age is unlimited. For example, passion. If a young man is not passionate, then what’s the purpose at that age? But if an old guy is full of passion, that is not so charming. Then what is the beauty of old age? It’s not the wrinkles. It’s not the stick that you have to use for walking. What is the beauty of old age? 

Bhagavat Prasad: Wisdom.

Swami Tirtha: Correct. If we don’t acquire that quality, then there is not so much beauty in old age. 

So, in all phases, in all activities we need to follow the proper sequence. Therefore, after this very basic training – how to cleanse your teeth – we have to come to the moral standard of life. In most of the cases, religions or spiritual societies – yoga or other groups as well – they try to educate people in moral standards. Like trying to provide and help people to follow a good, a more sattvic lifestyle. But this is just like taming the wild animal. And actually this is not the ultimate goal of any religious process – to give some moral standards. You can have some morals without religious principles, right? But then, what is the purpose? Don’t stop here. Because sometimes, if we stop at the relative principles, there might be conflicts. Therefore, we need to come to the absolute platform, spiritual platform. This is param-dharma – which is beyond these basic rules, these sequences, beyond the moral standards and also beyond the intellectual level. 

The big jump is not from a simple human being to turn into a faithful person. The big jump is from a religious person, or a sadhana follower, to turn into a spiritual person, or an accomplished, realized person. This is the big jump. To turn a fool into an educated person is a duty of a school. To turn an educated person into a religious person, this is a duty of religion. To turn a religious person into a spiritual person is a duty of a spiritual process. And to turn a spiritual person into an accomplished person, this is a duty of realization. This is the path that we have to follow here – from the first steps, we have to come to the higher platforms of realization. 

So, I don’t want to say anything more about brushing your teeth. I don’t mind, do it as you can. Many times we have been discussing the moral standards: become a better person, follow a sattvic lifestyle, etc. But don’t stop here. This is not the end of the journey.

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai reggeli tanításából)

Általában az élet során folyamatokban gondolkodunk, ami azt jelenti, hogy az egyik pontból próbálunk eljutni egy másikba. Beszélgetésünket a kalitkával kezdtük, amelynek az ajtaját igyekszünk kitárni, miközben fel kell ismernünk magát a madarat is, akit segítenünk kell kiszabadulni ebből a kalitkából. S nem csupán szabadon engedni, hanem segíteni a saját szárnyaival szárnyalni.

Ehhez meg kell vizsgálnunk a vallások általános működését, illetve meg kell értenünk a különbséget az általános vallásgyakorlat és a lelki folyamat között. Ismét el kell indulnunk valahonnan, és eljutni egy másik állomásra. Először is nagyon elemi dolgokat kell megtanulnunk, például azt, hogy hogyan éljünk helyesen. S mint tudjátok egy igencsak fordított világban élünk, mind a kultúra, mind a társadalmi dolgokat illetően, néha megszokásból és épp fordítva cselekszünk, mint ahogy kellene. Például vannak, akik hajnalban fekszenek le. Mi épp a dzsapa-sétánkra indulunk, miközben látjuk, hogy valaki hazafelé tart, hogy lepihenjen. Máskor, jó esetben, reggel megfürdünk, majd fogat mosunk, amit épp fordítva kellene csinálni, először fogat mosni, utána zuhanyozni.

Látjátok, először is ilyen alapvető oktatásra van szükségünk, nem csak a magasröptű filozófiát kell megtanulnunk, hanem a dolgok helyes sorrendiségét is. S miért kell reggel megtisztítani a testünket? Azért, hogy ezzel felkészüljünk a lelki gyakorlatokra, mivel ha szennyezett a testünk, akkor mit várjunk az elménktől? Tehát megvan a dolgok természetes sorrendje. 

 Különböző életkorokban, különböző tulajdonságokat kell elsajátítanunk. Mitől olyan elbűvölő egy csecsemő? Például attól, hogy kakil és pisil, és ezt látva a szülők nagyon boldogok lesznek: „Testileg minden rendben van, egészséges!” Milyen megnyugtató ez! De ha 20 évesen, ez az egyetlen dolog, amivel másokat boldoggá tudtok tenni, akkor a szüleitek ettől nem lesznek nagyon azok. 

Tehát a fiatalság szépségei határtalanok. Vegyük például a szenvedélyt. Ha egy fiatalember nem szenvedélyes, akkor mi értelme lenne annak az életkornak? Viszont, ha egy idős ember tele van szenvedéllyel, az már nem annyira szimpatikus. Akkor miben is rejlik az idős kor szépsége? Nem a ráncokban, és nem a botban, amire támaszkodnak. Mi az idős kor szépsége?

Bhagavat-praszád: A bölcsesség.

Szvámí Tírtha: Így van! Ha erre nem sikerül majd szert tennünk, akkor nem sok szépség rejlik az idős korban. 

Tehát valamennyi életkorban, illetve minden cselekedetünkben be kell tartanunk a helyes sorrendet. Ezért az elemi oktatáson – mikor kell fogat mosni – túl, el kell jutnunk egy erkölcsös élethez. A legtöbb esetben a vallások, a lelki közösségek (jógások, s más csoportok), igyekeznek az embereket az erkölcsi normákra oktatni. Például próbálnak segíteni abban, hogy tagjaik egy jó, szattvikus életet éljenek. De ez olyan, mint megszelídíteni egy vadállatot, s valójában ez nem a végső célja egyik vallásos folyamatnak sem – hogy erkölcsi normákra neveljen. Mivel, lehetünk erkölcsösek anélkül is, hogy bármiféle vallási alapelvet követnénk. Úgyhogy ne álljunk meg itt! Mert ha megállunk ezeknél a relatív elveknél, akkor konfliktusba kerülhetünk. De akkor mi a végső célja a vallásos folyamatoknak? Az, hogy abszolút szintre, lelki szintre kerüljünk, s ez a parama-dharma, ami túl van ezeken az elemi szabályokon, sorrendiségen, erkölcsi normákon, illetve túl van az intellektuális szinten is. 

A nagy lépés nem az hogy egy egyszerű emberből hívő emberré váljunk, hanem az, hogy egy vallásos, szádhana gyakorlóból lelki, megvalósított személlyé váljunk. Ezt jelenti a nagy ugrás. Az iskola feladata az, hogy tanulatlanból művelt emberré váljunk; a vallás feladata az, hogy művelt emberből vallásos emberré váljunk; a lelki folyamat feladata az, hogy vallásos emberből lelki emberré váljunk. Az pedig hogy lelki emberből megvalósítottá váljunk, az a realizáció feladata. Ez az az út, amit be kell járnunk: az első lépéstől el kell jutnunk a megvalósítás magasabb szintjére. 

Nos, a fogmosásról nem szeretnék többet beszélni, nem bánom, csináljátok úgy, ahogy  tudjátok. Már sokszor beszéltünk az erkölcsi normákról, hogy váljatok jobb emberré, éljetek szattvikusan stb. De ne álljatok meg ennél! Ez még nem az út vége! 

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 12.05.2019 сутрин, София)

В живота като цяло трябва да мислим в процеси. Това означава, че започваме от една точка и се стремим да стигнем до друга точка. Започнали сме от клетката. Опитваме се да отворим вратата на тази клетка. Трябва да намерим птичката. И да помогнем на тази птичка да избяга от тази клетка. И не просто да избяга, но да полети на собствените си криле.

Заради това е необходимо да наблюдаваме общия път на религиите и да видим разликата между обичайните религиозни практики и духовния процес. Отново, трябва да тръгнем отнякъде и да стигнем до друго място. Понеже в началото ни е нужно съвсем елементарно обучение: как да живеем правилно. Знаете, ние живеем в много обърната ситуация, култура и общество, където правим нещата по навик, както сме свикнали и често пъти съвсем наобратно, от както би трябвало да бъдат правени. Например, някои хора си лягат призори. Вие излизате на джапа-разходка, а срещате хора, които се прибират да си легнат. Или друг път, в добрия случай, взимате сутрешен душ и след това си миете зъбите. Би трябвало да е обратното – първо ги миете, после се къпете.

Виждате, нуждаем се от съвсем елементарно обучение. Не само да изучаваме някаква възвишена философия, ами и правилната последователност на нещата. А защо трябва да почистваме тялото си сутрин? За да се подготвим за духовна практика. Ако тялото ви е мръсно, тогава какво можете да очаквате от ума си? Така че съществува естествен ред на нещата. 

На различна възраст е нужно да придобиваме различни качества. Какво е хубавото на бебето? Например, то може да ака и пишка, обаче родителите се радват: „Тялото му функционира правилно, здравичко е.” Това е толкова успокояващо! Обаче ако сте на 20 години и това е единственият начин, по който можете да зарадвате другите, родителите ви няма да са особено щастливи. 

Така че красотата на младостта е безгранична. Например страстта. Ако един млад човек не е страстен, тогава защо въобще е млад? Но ако един старец е пълен със страсти, това вече не е толкова очарователно. Тогава в какво е красотата на старостта? Не е в бръчките. Не е в бастуна, на който се подпирате, за да вървите. В какво се състои красотата на старостта? 

Бхагават Прасад: В мъдростта.

Свами Тиртха: Правилно. Ако не добием това качество, няма красота в старостта. 

И така, във всички фази, във всички дейности е нужно да следваме правилната последователност. Затова, след такова съвсем основополагащо обучение – как да си миете зъбите – трябва да стигнем до нравствения стандарт в живота. В повечето случаи религиите или духовните общества – например йога, както и други групи – се стараят да образоват хората в моралните стандарти. Стремят се да представят и помогнат на хората да следват един добър, по-саттвичен начин на живот. Ала това е просто като опитомяване на диво животно. То всъщност не е най-висшата цел на никой религиозен процес – да се дадат някакви нравствени стандарти. Човек може да има морал и без да следва религиозни принципи, нали? Тогава каква е целта? Недейте да спирате дотук. Защото понякога, ако спрем на относителните принципи е възможно да има конфликт. Затова е нужно да стигнем до абсолютното ниво, духовното ниво. Това е парам-дхарма – тя стои отвъд тези базисни правила, тези последователности, отвъд моралните стандарти, а също и отвъд интелектуалното ниво. 

Големият скок не е от обикновен човек да се превърнеш във вярващ. Големият скок е от религиозен човек, от следовник на садхана, да се превърнеш в духовен, усъвършенстван, завършен човек. Това е големият скок. Да направи от глупака образован човек е задължение на училището. Да направи от образования човек религиозен е задължение на религията. Да направи от религиозния човек духовен човек е задължение на духовния процес. А да направи от духовния човек осъществен човек е задължение на реализацията. Това е пътят, който трябва да следваме тук – от първите стъпки да стигнем до най-висшите нива на реализация. 

Не искам да говоря повече за миене на зъби. Не ме интересува, правете го както можете. Многократно сме говорили за нравствените стандарти: да станете по-добри хора, да следвате саттвичен начин на живот и т.н. Но не спирайте дотук. Това не е краят на пътуването.

(следва продължение)

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 06.01.2019 abends, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Frage von Yadunath: Könnten Sie uns bitte erklären, wie man auf zwei Arten Opfergaben darbringt? Zum einen, wenn es um die guten Dinge geht, die wir erreicht haben und die wir der Quelle zurückgeben möchten. Und zum anderen, wenn wir Misserfolge oder Schwächen haben – wie können wir diese überwinden? Wie können wir sie Gott anvertrauen?
Swami Tirtha: Die Atmosphäre hier ist sehr gesätigt[, nicht wegen der Hitze, sondern weil du meine Gedanken lesen kannst. Ich hatte tatsächlich dieses Thema im Kopf – die Opferbereitschaft. Denn in der Bhagavad Gita[1] heißt es, dass drei Praktiken sowohl auf der elementaren als auch auf der vollendeten Stufe empfohlen werden: Yagya, Dana und Tapa. Diese Art von Opfer, wenn wir das heilige Feuer einladen und Gebete und Opfergaben darbringen – das ist Yagya, Opfer. Und der Hauptgedanke hinter einem solchen Opfer ist Namaha – „Es ist nicht für mich, es ist für Dich“. Es gibt also zwei Hauptmantras, die man darbringen kann: Namaha oder Swaha. Swaha ist praktisch dasselbe – dies wird dazu beitragen, dass die Welt sich weiterdreht, sich opfern. Ob wir Anfänger oder Fortgeschrittene sind, diese Opferbereitschaft sollte beibehalten werden. Und wie du sagtest, können wir um Segen bitten und unsere Schwächen überwinden. Denn wenn man die Körner ins Feuer wirft, kann man sein Karma loswerden und dem Höchsten ein Opfer darbringen.
Das Zweite, was wir sowohl am Anfang als auch im fortgeschrittenen Stadium praktizieren sollten, ist Dana – Spenden geben. Warum? Weil das menschliche Leben mit Teilen beginnt. Man sagt, der Unterschied zwischen einem kleinen Tier und einem kleinen Menschen bestehe darin, dass kleine Menschen bereit seien, ihr Essen zu teilen. Kleine Tiere hingegen teilen ihr Essen nicht. Ich habe es selbst nicht ausprobiert, aber man sagt, es sei so. Nun ja, manchmal sehe ich, dass erwachsene Menschen nicht bereit sind, ihr Essen zu teilen. Dennoch beginnt das menschliche Leben damit, das zu teilen, was man hat. Spenden, Geben oder Dienen – wieder die dienende Haltung – bedeutet, das zu teilen, was man besitzt. Daher müssen wir Dinge sammeln, um teilen zu können. Man kann materielle Güter und spirituelle Schätze sammeln. Und man sagt, dass man durch Geben versorgt wird.
Das erste war also Yagya, das Opfer; das zweite Dana, das Teilen dessen, was man hat; und das dritte Tapaha, Askese oder Entsagung. Es klingt nicht gerade einladend. Wir haben diese genussvolle Mentalität: „Entsagung?“ Dies ist Kali Yuga, Entsagung ist nichts für dieses Zeitalter.“ Diese „Entsagung“ klingt nicht so gut. Doch das ursprüngliche Sanskrit-Wort ist sehr interessant: Tapaha bedeutet „Hitze“. Spirituelle Kraft, Energie. Als Brahma mit der Erschaffung des Universums begann – eine gewaltige Aufgabe –, erhielt er eine Anweisung, ein Mantra, und dieses Mantra war Tapaha – „Übe Entsagung“. Er begann diese Buße zu tun, und so erzeugte er die Energie, die notwendig war, um die ganze Welt zu erschaffen. Tapaha ist also ein absolut positiver Begriff, denn er bedeutet, dass man spirituelle Energie erzeugt. Wann immer man das Gefühl hat, in seiner spirituellen Praxis oder im Leben festzustecken, empfiehlt es sich, Tapas zu praktizieren. Dies ist der Weg, mehr Energie freizusetzen. Mit diesen asketischen Praktiken kann man ein höheres Energieniveau erreichen. Diese drei Praktiken sind: Yagya, Opfer; Dana, Teilen; Und Tapaha, die Entsagung, sollte immer praktiziert werden – am Anfang, in der Mitte und am Ende.Wir lesen in den Puranas, wie die alten Rishi-Munis ihre Tapas praktizierten: auf einem Bein, die Hände zum Himmel erhoben, 400.000 Jahre lang. Doch dies ist ein schrittweiser Prozess. Die körperlichen Bedürfnisse, der Appetit, wurden einfach langsam reduziert: zuerst keine feste Nahrung mehr zu sich nehmen, dann auf Trinken verzichten, schließlich nur noch ein paar getrocknete Blätter von den Bäumen einmal pro Woche essen und schließlich das Atmen aufgeben. Das ist Tapaha. Zweifellos können wir das heute nicht. Ohne Nahrung kann man sagen wir zwei Monate überleben. Ohne Wasser – ein paar Tage. Ohne Luft? Drei Minuten. Seht ihr, und trotzdem achten wir nicht auf unsere Atmung.
Tapaha bedeutet also, mehr Energie zu erzeugen. Und was ist unser Tapaha? Etwas Kleines tun, das ein wenig schwierig ist. Wenn du etwas magst – gib es auf. Reduziere etwas, das du gerne tust. Reduziere zum Beispiel deine Mahlzeiten. Sei ernst. Tu etwas, das ein wenig schwierig ist, wofür du dich beherrschen und ein wenig zwingen musst, aber etwas, das du tun, erreichen und durchhalten kannst. Diese Art von Tapas – eine kleine Übung – können wir alle machen. Das wird helfen. Oder ihr könnt eine positive Beschäftigung vornehmen – das ist noch besser. Wenn du sagst: „Ein Jahr lang werde ich keine Gelegenheit für meine Meditation verpassen.“ Oder: „Jedes Wochenende werde ich zum Programm kommen und eine Kerze anbieten.“ Etwas, das du erklärst: „Ich werde dies als Opfergabe tun, ich werde dies aus Selbstbeherrschung tun, um mir selbst zu helfen und zu dienen“ – das ist machbar. Opferbereitschaft, Teilen und Selbstbeherrschung.

(Fortsetzung folgt)

1. Bhagavad Gita 18.3

(from a lecture of Swami Tirtha, 06.01.2019 evening, Sofia)

(continues from the previous Friday)

Question of Yadunath: Could you please tell us what is the proper manner to offer sacrifice in two ways. One, these are the good things that we have achieved and we want to offer them back to the source. And the other is when we have some failures or weaknesses – then, what is the proper manner to get rid of them? How to address them to God?
Swami Tirtha: It feels like this is a very surcharged atmosphere, not due to the heat, but because you read my mind. Actually I had on my mind this topic – sacrifice. Because in the Bhagavad Gita[1] it is said that three practices are recommended on the elementary platform and on the perfected platform as well – yagya, dana and tapa. That kind of sacrifice when we invite the sacred fire and we offer prayers and paraphernalia – this is yagya, sacrifice. And the main idea behind such a sacrifice is namaha – ‘it’s not for me, it’s for You’. So, there are two main mantras to offer: namaha or swaha. Swaha is practically the same – this will help the world go round, sacrifice. So whether we are beginners or accomplished, this mood of sacrifice should be carried on. And as you said, we can pray for blessings and we can get rid of shortcomings. Because if you throw the grains into the fire, then you can get rid of your karma and you can make an offering to the Supreme.
The second that we should practice in the beginning and in the accomplished stage as well, this is dana – to give donations. Why? Because human life begins with sharing. They say that the difference between a small animal and a small human is that the small humans are ready to share their food. Small animals don’t share their food. I didn’t try it myself. But they say it’s like this. Well, sometimes I see that grown-up humans are not ready to share their food. Nevertheless, human life starts with sharing what you have. Donation or to give, or to serve – again the service mood – means you share what you have. Therefore we need to collect things – in order to be able to share. You can collect material assets and you can collect spiritual treasures. And they say that by giving you will be supplied.
So the first was yagya, sacrifice; the second was dana, to share what you have; and the third one is tapaha, asceticism or renunciation. It doesn’t sound inviting. We have this enjoying mentality: ‘Renunciation? This is Kali yuga, renunciation is not for this age.’ This ‘renunciation’ sounds very bad. But the original Sanskrit word is very interesting: tapaha means ‘heat’. Spiritual power, energy. Actually when Brahma started to create the universe – it’s quite a big job – he got an instruction, one mantra, and this mantra was tapaha – “practice renunciation”. He started to do this penance and this was the way he generated the energy that was necessary to create the whole world. So tapaha is an absolutely positive term, because this means you generate spiritual energy. Whenever you feel that you are stuck in your spiritual practice or in your life, it is recommended to make tapas. This is the way to release more energy. With these ascetic practices you can achieve a higher level of energy. So these three practices: yagya, sacrifice; dana, sharing; and tapaha, renunciation, should always be practiced – in the beginning, in the middle and at the end.
And you know, we read in the Puranas how the ancient rishi-munis were doing their tapas: on one leg and raising the hands to the sky, standing there for 400,000 years. But this is a step-by-step process, the bodily needs, the appetite, they were simply slowly decreasing: first not taking any solid food; then renouncing drinking; then finally taking only a few dried leaves from the trees once per week; and then giving up breathing. This is tapas. No doubt, we cannot do that today. Without food you can live for let’s say two months. Without water – few days. Without air? 3 minutes. You see, and still we don’t pay attention on our breathing.
So tapaha means to generate more energies. And what is our tapas? To do some small thing, that is a little difficult. If you like something – give it up. Reduce something that you like to do. Reduce your eating, for example. Be serious. Do something that is a little difficult, you have to control yourself, you have to force yourself a little, but something that you can do, that you can achieve and that you can keep to. That kind of tapas – some small thing as a practice – we can all do. That will help. Or you can take up a practice of some positive engagement – that’s even better. If you say ‘For one year I will never miss an opportunity for my meditation’. Or ‘Every weekend I will come to the program and I will offer a candle’. So something that you declare ‘I will do this as an offering, I will do this as a self-control in order to help myself and to serve’ – this you can do. So sacrifice, sharing and self-control.

(to be continued)

1.  Bhagavad Gita 18.3

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-ai szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Jadunáth kérdése: Meg tudnád mondani nekünk, hogy mi a helyes felajánlási módja a  jó és a rosssz dolgainknak? Szóval az egyik, azokra a jó dolgokra vonatkozik, melyeket megszereztünk, elértünk, és amiket vissza szeretnénk ajánlani mindenek forrásának. A másik pedig a kudarcainkra, gyengeségeinkre vonatkozik, melyektől szeretnénk megszabadulni. Hogyan tudjuk azokat felajánlani, hogy megszabadulhassunk tőlük? Miként lehet e kétféle dolgot Isten elé tárni?
Szvámí Tírtha: Úgy érzem, mintha megállt volna a levegő egy pillanatra, mindenki annyira figyel, s nem a meleg miatt lett túlfűtött a légkör, hanem mert ezzel a kérdéssel olvastatok a gondolataimban! Valójában pont ezen gondolkoztam én is, az áldozathozatalon. Mivel a  Bhagavad-gítában[1] az áll, hogy kezdő, és megvalósított szinten egyaránt háromféle gyakorlati teendő javasolt a számunkra – a jagja, a dána és a tapaha. Szóval az egyik áldozathozatali forma a számunkra a jagja, amikor meginvitáljuk a szent  tüzet, melybe imákat és szent hozzávalókat ajánlunk fel. A fő eszmény az efféle áldozat mögött a namah(a) – ‘ez nem magamért, hanem Érted van’. Tehát két fő felajánló mantra létezik, a namah(a) vagy a szváhá. A szváhá is gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Áldozathozatal által megy előrébb a világ! Tehát, akár kezdő, akár megvalósított szinten állunk, ezt az áldozathozatali módot tovább kell folytatnunk. S ahogy említetted, mind a helyes megvalósításra kért áldásért, mind a hiányosságainktól való megszabadulásért egyaránt fohászkodnunk kell. Hiszen az áldozati tűzbe vetett gabonaszemekkel meg tudunk szabadulni a karmánktól is, és felajánlást is tehetünk a Legfelsőbbnek.
A másik áldozathozatali forma, akár kezdő, akár megvalósított szinten is áll az ember, a dána – az adományozás. Miért? Mert az emberi lét azzal kezdődik, hogy mi képesek vagyunk megosztani a dolgainkat. Azt mondják, hogy egy állatkölyök és egy gyermek között az a különbség, hogy míg egy kisgyerek szívesen megossza az ételét másokkal, addig az állatkölyök az nem képes erre. Jómagam ezt még nem próbáltam ki, de azt mondják, hogy ez így működik. Azt ugyan már láttam, hogy felnőttek nem képesek megosztani az ételüket másokkal, mindenesetre, az ember ott kezdődik, hogy hajlandó megosztani azt, amije van. Az adományozás, vagy az adás – szintén egy szolgálkész hozzáállás, mely szintén azt mutatja, hogy megosztom, amim van. Ezért van szükség a dolgok megteremtésére, hogy majd meg is tudjuk azt osztani másokkal. Gyűjthetünk anyagi javakat és lelki kincseket egyaránt. S azt mondják, hogy „Aki ad, annak adatik.”
Tehát az első volt a jagja, az áldozat; a második a dána, az osztozás, megosztani amink van; és a harmadik a tapaha, az aszkézis, a lemondás. Ez nem hangzik annyira csábítóan, mivel inkább élvezni akarjuk a dolgokat. ‘Lemondás? Ugyan már kali-juga van, a lemondás nem ennek a világkorszaknak az ideje, ez elég rosszul hangzik. Viszont az eredeti szanszkrt szó nagyon érdekes, mert a tapaha jelentés ‘hő’, lelki erő, energia. Valójában, amikor Brahmá nekilátott a világ teremtéséhez – ami meglehetősen nagy feladat volt –, akkor egy mantrát, egy utasítást kapott, ez pedig az volt, hogy tapaha – „vezekelj, gyakorold a lemondást”. Tehát vezekelni kezdett, és ily módon tett szert olyan hatalmas energiára, mely az egész világ megteremtéséhez kellett. Szóval ez a tapaha egy teljesen pozitív kifejezés, mert azt jelenti, hogy ezáltal lelki energiára lehet szert tenni. Tehát bármikor úgy érezzük, hogy elakadtunk a lelki gyakorlatainkban, vagy az életünk során, a javaslat az, hogy végezzünk lemondást, tapaszját. Ily módon sikerül majd több energiát felszabadítani. Az aszkézisnek ezzel a gyakorlatával egy magasabb szintű energiára lehet szert tenni. Nos, tehát ez az a háromféle gyakorlat: jagja, dána, tapaha, tűzáldozat, osztozás és lemondás, amit mindig gyakorolnunk kell, kezdő, középhaladó és végül a legmagasabb szinten egyaránt.
S tudjátok, hogy a Puránákban arról olvashatunk, hogy hajdanán a rsi-munik miként végezték a lemondásaikat, tapaszjájukat. Magasba emelt kézzel egy lábon álltak 400,000 esztendeig. De ez, egy lépésről lépésre haladó folyamat, mely először a testi szükségletek, az étvágy csökkentésével kezdődik. Először csak pár száraz levelet vettek magukhoz hetente, majd nem táplálkoztak szilárd étellel egyáltalán, ezután már nem is ittak, végül felhagytak a légzéssel is. Na ez a tapaszja. Kétségkívül napjainkban mi ezt nem tudjuk megcsinálni. Étel nélkül mondjuk körülbelül két hónapig bírnánk. Víz nélkül – néhány napig. Levegő nélkül pedig…? Három percig. S látjátok, mégsem figyelünk oda a légzésünkre!
Tehát a tapaha azt jelenti, hogy több energiát generálunk. S miből álljon a mi tapaszjánk? Abból, hogy kicsi, apró erőfeszítéseket vállalunk. Például, ha szeretünk valamit, akkor arról mondjunk le. Szenteljünk kevesebb figyelmet azokra a dolgokra, amiket szeretünk csinálni, mondjuk mérsékeljük az étkezésünket. Legyetek komolyak! Tegyetek olyan dolgot, ami egy kissé nehéz, amihez önfegyelemre van szükség, erőltessétek megy egy kicsit magatokat, ezeket megtehetitek, ezek elérhetőek a számotokra, folyamatosan végezhetitek. Ezt a fajta tapaszját – ilyen apró dolgok lelki gyakorlatainkba való beépítését – mindannyian meg tudjuk tenni. S ez segíteni fog bennünket. Vagy ennél még jobb, ha sikerül pozitív dolgokat beépíteni a mindennapjainkba. Ha mondjuk ‘Egy évig sohasem hagyom ki a meditációmat’. Vagy ‘Minden héten elmegyek programra és viszek valami felajánlást’. Tehát olyasvalami, amit komolyan elhatároztok ‘Ez az én felajánlásom, önfegyelmezésem azért, hogy segítsem a saját lelki utamat, és hogy szolgálhassak’ – ezt megtehetitek. Tehát: áldozathozatal, osztozás és önfegyelem!

(folytatása következik)

1.  Bhagavad-gítá, 18.3.

(от лекция на Свами Тиртха, 06.01.2019 вечер, София)

(продължава от предишния петък)

Въпрос на Ядунатх: Бихте ли ни казали моля кой е правилният начин за поднасяне на жертва в две отношения. Едното са добрите неща, които сме постигнали и искаме да ги поднесем обратно на източника. И другото е когато имаме някакви провали или слабости – тогава кой е правилният начин да се отървем от тях? Как да ги поднесем на Бога?
Свами Тиртха: Явно атмосферата е много наситена, не заради горещината, а защото четеш мислите ми. Всъщност аз си мислех за тази тема – жертвата. Защото в „Бхагавад Гита“[1] се казва, че три практики са препоръчителни и на началното ниво, и на нивото на съвършенството – ягя, дана и тапа. Този вид жертвено приношение, когато призоваваме свещения огън и поднасяме в него молитви и дарове – това е ягя, жертвата. И основната идея в такава една жертва е намаха – „това не е за мен, то е за Теб“. Има две главни мантри за приношение: намаха или сваха. Сваха на практика е същото; това помага на света да се върти – жертвата. Така че независимо дали сме начинаещи или съвършени, трябва да се поддържа такова настроение на жертвоготовност. И както ти каза, можем да се молим за благословии и можем да се отървем от недостатъците си. Защото ако хвърляте зърно в огъня, така можете да се избавите от своята карма, както и да направите приношение към Бога.
Следващото, което трябва да практикуваме и на началния, и на съвършения стадий, това е дана – да даваме дарения. Защо? Защото човешкият живот започва със споделяне. Казват, че разликата между малката животинка и малкото човече е, че човешкото дете е готово да споделя храната си. Малките животинки не си споделят храната. Не съм пробвал лично, но казват, че е така. Е, понякога виждам възрастни хора, които не са готови да споделят храната си. При все това, човечността започва със споделяне на онова, което имаш. Да даряваш, да даваш, да служиш – отново това настроение на служене – означава да споделяш каквото имаш. Затова трябва да събираме – за да можем да споделяме. Можете да трупате материални активи, а можете да събирате и духовни съкровища. И се казва, че като давате, ще ви бъде дадено.
И така, първото беше ягя, жертвата; второто беше дана, да споделяте каквото имате; а третото е тапаха, аскетизъм или отреченост. Това не звучи примамливо. Ние имаме манталитета да се наслаждаваме: „Отреченост ли? Та сега сме в Кали Юга, отреченията не са за тази епоха.“ Тази дума „отречение“ никак не звучи добре. Но оригиналната санскритска дума е много интересна: тапаха означава „топлина“. Духовна сила, енергия. Всъщност, когато Брахма започнал да сътворява вселената – което е доста голяма задача – той получил инструкция: чул една мантра и тази мантра била тапаха – „практикувай отречение“. Той започнал да практикува аскеза и по този начин генерирал енергията, необходима да сътвори целия свят. Така че тапаха е абсолютно позитивен термин, понеже означава да генерирате духовна сила. Когато чувствате застой в духовната си практика или в живота си, препоръчително е да поемете тапас, отречение. Това е начинът да освободите повече енергия. Чрез тези аскетични практики можете да постигнете високо ниво на енергия. И така тези три практики: ягя, жертвата; дана, споделянето; и тапаха, отречението, трябва винаги да бъдат практикувани – и в началото, и в средата, и в края на духовния път.
И знаете, ние четем в Пураните как древните риши-муни са извършвали своите отречения: стоели са на един крак с вдигнати към небето ръце в продължение на 400 000 години. Но това е процес стъпка по стъпка, те малко по малко намалявали телесните си нужди и апетита си: най-напред спирали да приемат твърда храна; след това се отричали да пият вода; в крайна сметка се хранели само с по няколко сухи листа от дърветата веднъж седмично; и накрая се отказвали да дишат. Това е тапас. Без съмнение, ние не можем да го направим днес. Без храна можете да преживеете, да речем, два месеца. Без вода – няколко дни. А без въздух? 3 минути. Виждате ли, и въпреки това ние не отделяме внимание на дишането си.
И така, тапаха означава да генерирате повече енергия. А каква е нашата тапас? Да направим нещо дребно, което ни е мъничко трудно. Ако харесвате нещо – откажете се от него. Намалете нещо, което обичате да правите. Намалете яденето, например. Бъдете сериозни. Направете нещичко, което ви е малко трудно, за което трябва да се самоконтролирате, малко да се принудите, но да е нещо, което е постижимо и което можете да поддържате. Такъв вид тапас – нещо мъничко като практика – всички можем да направим. Това ще ви помогне. Или пък направете своя практика някакъв позитивен ангажимент – това е дори още по-добре. Кажете си: „В продължение на година нито веднъж няма да пропусна да медитирам“. Или: „Всяка неделя ще идвам на програма и ще поднасям свещ“. Нещо, за което заявявате: „Ще правя това като приношение, ще го правя като себеконтрол, за да мога да си помогна и за да служа“ – това е изпълнимо. Жертва, споделяне и себеконтрол.

(следва продължение)

1.  „Бхагавад Гита“ 18.3

(из лекции Свами Тиртхи, 06.01.2019 вечером, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Вопрос Ядунатха: Не могли бы вы рассказать нам, как правильно приносить жертву двумя способами? Во-первых, это наши достижения, и мы хотим вернуть их источнику. А во-вторых, когда у нас есть неудачи или слабости – как правильно от них избавиться? Как обратиться к Богу с этими чувствами?
Свами Тиртха: Кажется, здесь царит очень насыщенная атмосфера, не из-за жары, а потому что вы прочитали мои мысли. На самом деле, меня волновала эта тема – жертвоприношение. Потому что в Бхагавад-гите[1] говорится, что на начальном и совершенном уровнях рекомендуются три практики – ягья, дана и тапа. Такое жертвоприношение, когда мы призываем священный огонь, возносим молитвы и приносим дары – это ягья, жертвоприношение. И главная идея такого жертвоприношения – намаха – «это не для меня, это для Тебя». Таким образом, есть две основные мантры: намаха или сваха. Сваха практически то же самое – это поможет миру вращаться, жертвоприношение. Поэтому, независимо от того, новички мы или опытные, это чувство жертвенности следует сохранять. И, как ты сказал, мы можем молиться о благословениях и избавляться от недостатков. Потому что, если бросить зерно в огонь, можно избавиться от кармы и принести жертву Всевышнему.
Второе, что мы должны практиковать как в начале, так и на завершающем этапе, — это дана, то есть дарение. Почему? Потому что человеческая жизнь начинается с сострадания. Говорят, что разница между маленьким животным и маленьким человеком в том, что маленькие люди готовы делиться своей едой. Маленькие животные не делятся едой. Я сам этого не проверял. Но говорят, что это так. Что ж, иногда я вижу, что взрослые люди не готовы делиться едой. Тем не менее, человеческая жизнь начинается с того, что ты делишься тем, что имеешь. Дарение, или отдача, или служение — опять же в настроении служения — означает, что ты делишься тем, что имеешь. Поэтому нам нужно накапливать, чтобы иметь возможность делиться. Можно накапливать материальные блага, а можно — духовные сокровища. И говорят, что, давая, ты получишь всё необходимое.
Итак, первое – ягья, жертвоприношение; второе – дана, делиться тем, что имеешь; и третье – тапаха, аскетизм или отречение. Звучит не очень привлекательно. У нас сложилось такое оптимистичное мышление: «Отречение? Это Кали-юга, отречение не для этой эпохи». Это «отречение» звучит очень плохо. Но оригинальное санскритское слово очень интересно: тапаха означает «тепло». Духовная сила, энергия. На самом деле, когда Брахма начал создавать Вселенную – это довольно масштабная работа – он получил указание, одну мантру, и этой мантрой была тапаха – «практиковать отречение». Он начал совершать эту аскезу и таким образом он генерировал энергию, необходимую для создания всего мира. Поэтому тапаха – это абсолютно позитивный термин, потому что он означает генерировать духовную энергию.
Всякий раз, когда вы чувствуете, что застряли в своей духовной практике или в жизни, рекомендуется совершать тапас. Это способ высвободить больше энергии. С помощью этих аскетических практик вы можете достичь более высокого уровня энергии. Поэтому эти три практики: ягья (жертвоприношение), дана (делиться с другими) и тапаха (отречение) — следует практиковать всегда — в начале, в середине и в конце.
И знаете, мы читали в Пуранах о том, как древние риши-муни совершали свои отречения: стоя на одной ноге и подняв руки к небу, они стояли так 400 000 лет. Но это был постепенный процесс, потребности организма, аппетит, они просто медленно уменьшались: сначала отказ от твердой пищи; затем отказ от питья воды; затем, наконец, употребление лишь нескольких сухих листьев с деревьев раз в неделю; и, наконец, отказ от дыхания. Это и есть тапас. Без сомнения, мы не можем так поступать сегодня. Без еды можно прожить, скажем, два месяца. Без воды – несколько дней. Без воздуха? 3 минуты. Видите, и все же мы не обращаем внимания на свое дыхание.
Итак, тапаха означает генерировать больше энергии. А что такое тапас? Делать что-то небольшое, немного трудноватое. Если вам что-то нравится – откажитесь от этого. Сократите то, что вам нравится делать. Сократите, например, потребление пищи. Отнеситесь к этому серьезно. Делайте что-то немного трудное, требующее самоконтроля, немного усилий, но что-то, что вы можете сделать, чего вы можете достичь и чего вы можете придерживаться. Такой вид тапаса – небольшая практика – мы все можем делать. Это поможет. Или вы можете заняться практикой позитивного обьязательства – это еще лучше. Если вы скажете: «В течение года я никогда не упущу возможности для медитации». Или: «Каждые выходные я буду приходить на программу и подносить свечу». То есть, что-то, что вы объявляете: «Я буду делать это как подношение, я буду делать это как самоконтроль, чтобы помочь себе и служить» – это вы можете сделать. Итак, жертвенность, щедрость и самоконтроль.

(продолжение следует)

1.  „Бхагавад Гита“ 18.3