Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-ai szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Jadunáth kérdése: Meg tudnád mondani nekünk, hogy mi a helyes felajánlási módja a  jó és a rosssz dolgainknak? Szóval az egyik, azokra a jó dolgokra vonatkozik, melyeket megszereztünk, elértünk, és amiket vissza szeretnénk ajánlani mindenek forrásának. A másik pedig a kudarcainkra, gyengeségeinkre vonatkozik, melyektől szeretnénk megszabadulni. Hogyan tudjuk azokat felajánlani, hogy megszabadulhassunk tőlük? Miként lehet e kétféle dolgot Isten elé tárni?
Szvámí Tírtha: Úgy érzem, mintha megállt volna a levegő egy pillanatra, mindenki annyira figyel, s nem a meleg miatt lett túlfűtött a légkör, hanem mert ezzel a kérdéssel olvastatok a gondolataimban! Valójában pont ezen gondolkoztam én is, az áldozathozatalon. Mivel a  Bhagavad-gítában[1] az áll, hogy kezdő, és megvalósított szinten egyaránt háromféle gyakorlati teendő javasolt a számunkra – a jagja, a dána és a tapaha. Szóval az egyik áldozathozatali forma a számunkra a jagja, amikor meginvitáljuk a szent  tüzet, melybe imákat és szent hozzávalókat ajánlunk fel. A fő eszmény az efféle áldozat mögött a namah(a) – ‘ez nem magamért, hanem Érted van’. Tehát két fő felajánló mantra létezik, a namah(a) vagy a szváhá. A szváhá is gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Áldozathozatal által megy előrébb a világ! Tehát, akár kezdő, akár megvalósított szinten állunk, ezt az áldozathozatali módot tovább kell folytatnunk. S ahogy említetted, mind a helyes megvalósításra kért áldásért, mind a hiányosságainktól való megszabadulásért egyaránt fohászkodnunk kell. Hiszen az áldozati tűzbe vetett gabonaszemekkel meg tudunk szabadulni a karmánktól is, és felajánlást is tehetünk a Legfelsőbbnek.
A másik áldozathozatali forma, akár kezdő, akár megvalósított szinten is áll az ember, a dána – az adományozás. Miért? Mert az emberi lét azzal kezdődik, hogy mi képesek vagyunk megosztani a dolgainkat. Azt mondják, hogy egy állatkölyök és egy gyermek között az a különbség, hogy míg egy kisgyerek szívesen megossza az ételét másokkal, addig az állatkölyök az nem képes erre. Jómagam ezt még nem próbáltam ki, de azt mondják, hogy ez így működik. Azt ugyan már láttam, hogy felnőttek nem képesek megosztani az ételüket másokkal, mindenesetre, az ember ott kezdődik, hogy hajlandó megosztani azt, amije van. Az adományozás, vagy az adás – szintén egy szolgálkész hozzáállás, mely szintén azt mutatja, hogy megosztom, amim van. Ezért van szükség a dolgok megteremtésére, hogy majd meg is tudjuk azt osztani másokkal. Gyűjthetünk anyagi javakat és lelki kincseket egyaránt. S azt mondják, hogy „Aki ad, annak adatik.”
Tehát az első volt a jagja, az áldozat; a második a dána, az osztozás, megosztani amink van; és a harmadik a tapaha, az aszkézis, a lemondás. Ez nem hangzik annyira csábítóan, mivel inkább élvezni akarjuk a dolgokat. ‘Lemondás? Ugyan már kali-juga van, a lemondás nem ennek a világkorszaknak az ideje, ez elég rosszul hangzik. Viszont az eredeti szanszkrt szó nagyon érdekes, mert a tapaha jelentés ‘hő’, lelki erő, energia. Valójában, amikor Brahmá nekilátott a világ teremtéséhez – ami meglehetősen nagy feladat volt –, akkor egy mantrát, egy utasítást kapott, ez pedig az volt, hogy tapaha – „vezekelj, gyakorold a lemondást”. Tehát vezekelni kezdett, és ily módon tett szert olyan hatalmas energiára, mely az egész világ megteremtéséhez kellett. Szóval ez a tapaha egy teljesen pozitív kifejezés, mert azt jelenti, hogy ezáltal lelki energiára lehet szert tenni. Tehát bármikor úgy érezzük, hogy elakadtunk a lelki gyakorlatainkban, vagy az életünk során, a javaslat az, hogy végezzünk lemondást, tapaszját. Ily módon sikerül majd több energiát felszabadítani. Az aszkézisnek ezzel a gyakorlatával egy magasabb szintű energiára lehet szert tenni. Nos, tehát ez az a háromféle gyakorlat: jagja, dána, tapaha, tűzáldozat, osztozás és lemondás, amit mindig gyakorolnunk kell, kezdő, középhaladó és végül a legmagasabb szinten egyaránt.
S tudjátok, hogy a Puránákban arról olvashatunk, hogy hajdanán a rsi-munik miként végezték a lemondásaikat, tapaszjájukat. Magasba emelt kézzel egy lábon álltak 400,000 esztendeig. De ez, egy lépésről lépésre haladó folyamat, mely először a testi szükségletek, az étvágy csökkentésével kezdődik. Először csak pár száraz levelet vettek magukhoz hetente, majd nem táplálkoztak szilárd étellel egyáltalán, ezután már nem is ittak, végül felhagytak a légzéssel is. Na ez a tapaszja. Kétségkívül napjainkban mi ezt nem tudjuk megcsinálni. Étel nélkül mondjuk körülbelül két hónapig bírnánk. Víz nélkül – néhány napig. Levegő nélkül pedig…? Három percig. S látjátok, mégsem figyelünk oda a légzésünkre!
Tehát a tapaha azt jelenti, hogy több energiát generálunk. S miből álljon a mi tapaszjánk? Abból, hogy kicsi, apró erőfeszítéseket vállalunk. Például, ha szeretünk valamit, akkor arról mondjunk le. Szenteljünk kevesebb figyelmet azokra a dolgokra, amiket szeretünk csinálni, mondjuk mérsékeljük az étkezésünket. Legyetek komolyak! Tegyetek olyan dolgot, ami egy kissé nehéz, amihez önfegyelemre van szükség, erőltessétek megy egy kicsit magatokat, ezeket megtehetitek, ezek elérhetőek a számotokra, folyamatosan végezhetitek. Ezt a fajta tapaszját – ilyen apró dolgok lelki gyakorlatainkba való beépítését – mindannyian meg tudjuk tenni. S ez segíteni fog bennünket. Vagy ennél még jobb, ha sikerül pozitív dolgokat beépíteni a mindennapjainkba. Ha mondjuk ‘Egy évig sohasem hagyom ki a meditációmat’. Vagy ‘Minden héten elmegyek programra és viszek valami felajánlást’. Tehát olyasvalami, amit komolyan elhatároztok ‘Ez az én felajánlásom, önfegyelmezésem azért, hogy segítsem a saját lelki utamat, és hogy szolgálhassak’ – ezt megtehetitek. Tehát: áldozathozatal, osztozás és önfegyelem!

(folytatása következik)

1.  Bhagavad-gítá, 18.3.