Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Még térjünk vissza néhány gondolat erejéig Buddha történetéhez. Emlékeztek arra, hogyan szól a Bhagavad-gítában az a hosszú vers, ami a tudás definíciójáról szól? Az alázatossággal kezdődik, és az abszolút igazság iránti filozófiai kutatással zárul. Szóval pontosan ezt látjuk az Úr Buddha esetében is. Amikor tudomást szerzett az élet ezen nehézségeiről, valóságáról – mint az öregkor, a betegség, és a halál – azonnal véget akart vetni az addigi mennyei boldogsággal teli életének, és megoldást találni ezekre a problémákra. Tehát, ha szeretnétek tanulmányozni, többet megtudni hogyan találkozott véletlen, csodálatos módon Sziddhárta herceg az élet ezen megpróbáltatásaival, akkor elolvashatjátok ezeket a verseket a „Buddha-csarita” – című nagyon felemelő könyvben.
Tehát a tudás, az abszolút igazság iránti filozófiai kutatásával zárul. Talán tudjátok, hogy az ókorban a filozófiát ars moriendi-nek, vagyis „a meghalás művészetének” nevezték. Szóval jó, ha felkészülünk erre! De azt is javaslom, hogy az élet tudományát is sajátítsuk el, hiszen a legfőbb filozófia az ars vivendi, azaz az élet művészetének az ismerete. Az emberek nagyobb része nincs felkészülve az életre, és csak kevesen tudnak bölcsen meghalni. A többség tudatlanságban él. Tehát döntenünk kell, hogyan viszonyulunk az élet ezen valóságaihoz.
A halál ugye kissé tabunak számít a mi kultúránkban, civilizációnkban, Volt már valamelyikőtök olyan helyzetben, amikor egy haldokló eltávozásakor jelen lehetett? Úgy hiszem jónéhányótoknak van erről közeli tapasztalata, és azt gondolom, hogy ez egy nagyon jelentős pillanat! Ott, történik valami! Hasonlóképpen a születés is egy ilyen beavatás az élet misztériumába, éppúgy, mint a halál az eltávozás misztériumába.
Egyszer az indiai zarándokutunk során ellátogattunk egy nagyon különleges városba, Váránasziba, melyet „Az örök város”-ként is emlegetnek Indiában. Ez egy nagyon ősi település, ahol nagyon áldásos meghalni, mivel azt mondják, hogy onnan azonnal a lelkivilágba jut az ember. Ha ott hal meg valaki, akkor a felszabadulás garantált. Ez a város a Gangesz partján fekszik, melynek egyik végén a folyónál található a halottégető ghát, ahol a holttesteket máglyán égetik el. Az biztos, hogyha dokumentumfilmet készítenek Indiáról, akkor abban szerepel pár kocka erről a helyről, mert szeretnek ezen a témán csámcsogni, ami egy nem túl szép dolog! S amikor a városnak ehhez a részéhez érkeztünk egy fiatal bráhmana fiú jött oda hozzánk, és felajánlotta segítségét, hogy odavezet bennünket. Ez kissé meglepő volt, hogy egy életvidám fiatalember visz minket oda a halottégető helyhez, miközben néztük az égű, füstölgő máglyákat… Igencsak furcsa élmény volt, ahogy mosolyogva hozzánk fordult, kérdezve, hogy akarunk-e még közelebb menni, megnézni a ceremóniát? Mint egy igazi jó idegenvezető. Természetesen kellő tisztelettel adóztunk ennek a szent eltávozásnak. Aztán egyszer csak hirtelen mondott valami nagyon fontosat, „Minden hamvasztás egy tanítás”. Hiszen azzal a nagyon fontos dologgal szembesít bennünket – hogy nem ez a test az énünk. Csak az anyagi részünk az, ami ott a tűzben elhamvad – az nem az apánk, nem a barátunk, hanem csak úgymond a test, nem maga a személy, a lélek. Nem szeretnék túlzott részletekbe bocsátkozni, ami ott látható ilyenkor, de azért ez egy nagyon erős, ijesztő élmény. Ugyanakkor segít is bennünket, hogy elgondolkozzunk egy pillanatra azon, hogy: Mi a halál? S ki az, aki ilyenkor meghal?

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 12.05.2019 вечер, София)

(продължава от предишния понеделник)

Спомняте ли си определението за знание в „Бхагавад Гита“? Започва със смирение и завършва с философско търсене на абсолютната истина. Именно това виждаме в случая с Бог Буда. Когато осъзнал тези недостатъци, тези житейски истини – старостта, болестите и смъртта – той незабавно поискал да се откаже от живота си в райски наслади и да намери решение за тези проблеми. Така че ако искате да изучите тази красива среща на Сиддхарта с тези проблеми, това бяха някои стихове от „Буда Чарита” – много просветляваща книга. 

Ако приемаме, че знанието завършва с философско търсене на абсолютната истина, знаете ли, в древността са наричали философията ars moriendi, или изкуството на умирането. Добре е да бъдем подготвени. Но аз бих казал, че е добре да изучим и науката на живота, за да бъде по-висшата философия ars vivendi, изкуството на живеенето. Мнозина живеят неподготвени. Малцина умират помъдрели. По-голямата част от хората живеят в невежество. Затова нека изберем какво да е отношението ни към тези житейски истини. 

Смъртта донякъде е табу в нашата култура и цивилизация, нали? Някой бил ли е край умиращ човек? Някои от вас са имали този опит. Считам това за много значим момент. Нещо се случва там. Точно както раждането е посвещение в мистериите на живота, смъртта също е посвещение в мистериите на напускането. 

Веднъж в Индия посетихме едно много специално място, Варанаси. Наричат го „вечния град на Индия“. Много древно място и е много благоприятно да се умре там. Защото, казват, това е пряка връзка към духовния свят – ако умреш там, освобождението ти е гарантирано. Този град се намира на Ганг, а в единия му край, точно край реката, се намира известното място за кремация на телата. Всички документални филми задължително снимат там, понеже искат да предъвкват тази тема, което не е много хубаво. Но знаете ли, когато наближихме онази част на града, едно младо момче брамин дойде при нас и ни предложи помощта си като водач. Беше много особено – младеж да ни развежда и да ни показва мястото за изгаряне. И той беше весел младеж, на фона на всички тези горящи и пушещи погребални клади… Беше такова особено преживяване; а той се обръщаше към нас с усмивка и казваше: „Искате ли да се приближите повече? Искате ли да видите?” Като истински водач. Разбира се, ние се опитахме да отдадем почитта си на това светилище на отминаването. Но ненадейно той каза нещо много съществено: „Всяка кремация е един вид обучение”. Защото там се натъкваме на това толкова важно нещо – че не сме тялото. Вие не сте тялото. Единствено материалните елементи ще изгорят в огъня – това не е вашият баща, не е вашият приятел; това е единствено тялото, а не човека. Не искам да навлизам в прекалени подробности, но в един смисъл преживяването е ужасяващо. Ала всъщност то ни помага да се замислим за мъничко: Какво е смъртта? И кой умира? 

(следва продължение)

(from a lecture of Swami Tirtha, 09.01.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Friday)

Krishna Priya: What do we have to renounce so that we can become purified? 

Swami Tirtha: Selfishness. In one word. Once a devotee asked Gurudev, “Gurudev, please tell me, what’s wrong with me? What’s my real problem?” It was not me, so don’t enlarge the Tirtha Legendary. Gurudev kept silent for a while, then he said, “As in all other cases, false ego.” So, ultimately, this is what we have to get rid of – this false identity and everything that is connected to it: ‘I am big, I am small, I am young, I am old, I am a man, I am a woman. I can, I can’t’ – this is all connected to your false identity. In another word, we can say that this is a limitation on human consciousness and we need freedom in that sense. But freedom has got a price. 

Sometimes people ask, “What is the price of your achievements?” It’s a reasonable question, right? You know, Shrila Shridhara Maharaj gave a very profound answer. In the beginning we understand that no risk means no gain. Then we try to start our spiritual journey and all of a sudden we feel: ‘All risk and no gain! I have to sacrifice everything. I heard it at the first lecture, ‘total surrender!’. And then they added that ‘unconditional mercy’. If it comes – good, if it doesn’t come… All risk – I have to surrender; and no gain – maybe nothing will happen.’ Then later on, if you are more realistic in your self-analysis, you will understand, ‘Some risk, some gain’. And when you are accomplish and you look back, you will see, ‘No risk, all gain. I didn’t lose anything. But I had gained everything that is possible.’ 

So, this is what we have to get rid of – this false identity and everything that is connected to this. Once I heard about a preacher; in his high days he had a big entourage. Many people were following and serving him, he was the famous preacher… And then all of a sudden things have changed and he had to knock on the doors as a beggar. No helpers, no invitations, no long waiting list for his darshan (personal meeting), but he had to knock on the doors as a humble beggar. Which situation is more beneficial? It’s obvious, right? It’s much better to be a humble beggar than a puffed-up renunciate. This should be our profile. 

And also, when we think, ‘Ah, I am so insignificant that I shouldn’t take part in this specific service’. That’s also your false ego, right? Once a devotee told Shrila Prabhupada, ‘Prabhupada, I am your most insignificant servant’. Then Prabhupada said, ‘My dear, you are not most in any respect’. You see, we want to be great in something – great in greatness or great in insignificance, but ‘I want to be great’. Krishna is merciful enough to crush all our false concepts. 

Just like in the case of Brahma, when he applied for his darshan with the Lord and he told the gatekeeper, “I am here, let me in”. “But who are you?” “I am Brahma. You know, I am Brahma. So, just report I am here.” Then the gatekeeper came back: “They ask, “Which Brahma? Which Brahma from the many?” And then he was let in and he was amazed. He had four heads; and there were some similar to him with one head, two heads. But he saw others – with ten heads, hundred heads, thousand heads. Then he had found his position. Right, sometimes we need to face realities. Then he became a little humbler. ‘All right, I am not the Brahma. I’m just a small Brahmche’. So, whether you are great or small, you can have this false identity; basically, this is what we have to remove. 

And in devotional life, this is not a painful renunciation or self-torture – achieve your real self by cutting your limbs – no. No, simply eat prasadam, sing, dance, chant. In this way your real identity will reveal itself. Shall I tell you a secret way of purification? It is said that the best way to get rid of your bad habits, desires and all the false concepts – this is kirtan. And not simple kirtan – dancing kirtan. And not simple dancing kirtan, but jumping kirtan. Because it is said, when you jump with hands raised high, through your fingers all the bad is just thrown away, you get rid of all the contamination. Therefore if we observe any picture of Mahaprabhu’s sankirtan party, they always dance like this. Not to be purified, but for instructing us. 

So, in bhakti this self-analysis and purification are sweet. I have a friend who asked, “Is it possible to crush the false ego in a mild manner, in a gentle way?” It is possible. But even then it will be a little painful. Because our attachments are there. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.01.09-ei szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krsna-prijá: Miről kell lemondanunk ahhoz, hogy megtisztulhassunk? 

Szvámí Tírtha: Egyetlen szóval összefoglalva: az önzőségről. Egyszer egy bhakta megkérdezte Gurudévet, „Gurudév, kérlek, mondd meg, mi a baj velem?  Mi az igazi problémám?” Ezt nem én kérdeztem, úgyhogy kérlek, ne így menjen tovább ez a bhakta legenda. Szóval Gurudév egy ideig hallgatott, majd így szólt: „Mint minden más esetben, a hamis ego.” Végül is ettől kell megszabadulnunk – ettől a hamis identitástól és mindattól, ami ehhez kapcsolódik: „Nagy, kicsi, fiatal, öreg, férfi vagy, nő vagyok, erre képes vagyok, erre pedig nem” – mindez a hamis önazonosításhoz kapcsolódik. Más szóval, azt mondhatjuk, hogy ez az emberi tudat korlátja, és ebben az értelemben szabadságra van szükségünk. De a szabadságnak ára van!  

Néha azt kérdezik az emberek, hogy „Mi az ára a sikereidnek?” Ez ugye egy ésszerű kérdés? Tudjátok erre Sríla Srídhar Mahárádzs nagyon mély és erős választ adott. Kezdetben megértjük, hogy kockázat nélkül nincs nyereség, majd belefogunk a lelki életbe, és hirtelen azt érezzük, hogy „Csak kockázat van, és nincs semmilyen nyereség! Mindenemet fel kell áldoznom, oda kell adnom, hiszen már az első leckén arról volt szó, hogy „teljes önátadás!” Majd később hozzátették, hogy cserébe vagy kapunk „indokolatlan kegyet” vagy nem. Ha elnyerjük úgy is jó és, ha nem … Mindent kockára kell tennünk – teljesen meg kell hódolnunk, semmi nyereségre nem vágyva – lehet, hogy egyáltalán semmi sem fog történni.’ Majd később, ha kissé jobban reaéisták leszünk, akkor az önvizsgálatunk során, meg fogjuk érteni, hogy a ‘Kis kockázat, kis nyereséggel jár.’ S amikor majd komolyabb megvalósításra jutunk és onnan visszanézünk, akkor látni fogjuk, hogy ‘Valójában semmit sem kockáztattunk, semmit sem vesztettünk, sokkal inkább mindent megkaptunk, amit csak lehetséges.’ 

Tehát, ettől kell megszabadulnunk – ettől a hamis önazonosítástól, és mindattól, ami ehhez kapcsolódik. Egyszer hallottam egy prédikátorról, aki fénykorában, nagyon ismert volt és rengetegen vették körül. Sok követője volt, akik szolgálták, egy híres prédikátor volt… Majd hirtelen megváltoztak a dolgok és koldusként kellett házról, házra járnia. Nem voltak segítői, sem meghívásai, nem álltak hosszú sorokban az ajtaja előtt darshanra (személyes találkozásra), várva az emberek, hanem alázatos koldusként kellett kéregetnie. Vajon melyik helyzet szolgálja jobban a javunkat? Úgy hiszem nyilvánvaló! Sokkal jobb, ha alázatos szolgák tudunk lenni, mintsem hogy felfuvalkodott aszkéták. Ilyennek kell lennünk! 

S amikor azt gondoljuk, hogy „Ó, én olyan jelentéktelen vagyok, hogy nem is szabadna részt vennem ebben a szolgálatban.” Ugye ez is a hamis egóból jön. Egyszer egy bhakta azt mondta Sríla Prabhupádnak: „Prabhupád, én a legjelentéktelenebb szolgád vagyok.” Mire Prabhupád azt mondta, „Kedvesem, te semmiben nem vagy „A leg-”.  Látjátok, mi olyanok vagyunk, hogy valamiben nagyok akarunk lenni – vagy a legjelentéktelenebbek, vagy a legnagyszerűbbek, de valamiben „jelentősek, nagyok akarunk lenni”. Krisna elég irgalmas ahhoz, hogy letörje valamennyi hamis elképzelésünket. 

Éppúgy, mint Brahmá esetében, amikor az Úrhoz szeretett volna bebocsátást nyerni egy darshanra, ezért így szólt a kapuőrnek, „Megjöttem, engedj be”. „De ki vagy te?” „Brahmá vagyok, tudod, én vagyok Brahmá. Csak jelentsd, hogy itt vagyok.” Majd visszatérve a kapuőr így szólt „Azt kérdezik odabent, hogy „Melyik Brahmá? Melyik a  sok közül?” Majd beengedték és körbenézve elámult, mert ugyan neki négy feje volt, de volt még ott hozzá nagyon hasonló egyfejű, kétfejű, tízfejű, százfejű és ezerfejű Brahmá is. Ekkor megértette a saját helyzetét, hiszen néha szembe kell néznünk a realitással, és azután kicsit alázatosabbak leszünk. ‘Rendben, én nem „A” Brahmá vagyok, csak egy kis Brahmácska’. Tehát függetlenül attól, hogy a hamis önazonosításunkból adódóan bármiben is képzeljük magunkat nagynak vagy kicsinek, lényegében ez az amitől meg kell szabadulnunk. 

S a bhakti-, az odaadás jógájában, ez nem egy fájdalmas lemondás vagy önsanyargatás – melyben esetleg a végtagjainkat kellene levágni, hogy elérjük az igazi önvalónkat – nem! Egyszerűen csak együnk praszádamot, szentelt ételt, énekeljünk, táncoljunk, mantrázzunk. Ha ezeket gyakoroljuk, akkor a valódi lelki önvalónk magától feltárul. Eláruljam nektek egy titkos módszerét a megtisztulásnak? Azt mondják, hogy a legjobb módja a rossz szokásoktól, vágyaktól és minden hamis elképzeléstől való megszabadulásnak, a kírtan. S nem egyszerűen a kírtan – hanem a táncos kírtan. S nem egyszerűen a táncos kírtan, hanem az ugrálós kírtan. Mert úgy mondják, hogy amikor felemelt kézzel ugrálunk, akkor az ujjainkon keresztül a rossz dolgok egyszerűen elszállnak, és megszabadulunk minden szennyeződéstől. Ezért van az, hogy ha megnézünk egy Maháprabhuról készült festményt, mely szankírtant ábrázol, azon mindig így táncolnak a bhakták. Nem azért, hogy megtisztuljanak, hanem hogy így tanítsanak bennünket. 

Tehát a bhaktiban ez az önvizsgálat és a megtisztulás útja nagyon édes. Van egy barátom, aki azt kérdezte, hogy „Lehetséges-e a hamis egótól szelíd, kíméletes módon megszabadulni?” Igen, lehetséges, de még így is kicsit fájni fog, mert a ragaszkodásainktól megszabadulni az fájdalmas. 

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 09.01.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния петък)

Кришна Прия: От какво трябва да се отречем, за да се пречистим? 

Свами Тиртха: От себичността. С една дума казано. Веднъж един предан запита Гурудев: „Гурудев, моля те, кажи ми, какво не е наред с мен? Кой е истинският ми проблем?” Не бях аз, така че недейте да допълвате Тиртха Легендариума. Гурудев помълча малко, сетне отвърна: „Както при всички други – фалшивото его.” Така че в крайна сметка това е, от което трябва да се избавим – тази лъжовна идентичност и всичко свързано с нея: „Велик съм, нищожен съм, млад съм, стар съм, мъж съм, жена съм. Мога да направя нещо, не мога да направя нищо“ – всичко това е свързано с лъжливата самоидентификация. С други думи можем да кажем, че това е ограничение върху човешкото съзнание и в този смисъл се нуждаем от свобода. Обаче свободата си има цена. 

Понякога хората питат: „Каква е цената на твоите постижения?” Разумен въпрос, нали? Знаете ли, Шрила Шридхара Махарадж дава много проникновен отговор на това. В началото разбираме, че ако не рискуваме, няма как да спечелим. Тогава поемаме по духовния път и изведнъж изпитваме чувството: „Рискувам всичко, а печалба няма! Трябва да пожертвам всичко. Още на първата лекция чух: „Нужна е пълна отдаденост“. А след това добавиха, че „Милостта е безусловна“. Ако дойде – хубаво, но ако не дойде… Значи рискувам всичко – трябва да се отдам; а не печеля нищо – възможно е нищо да не се случи.“ По-нататък, ако сте малко по-реалистични в своя себеанализ, разбирате, че: „Има известен риск, но има и известна печалба“. А когато се себеусъвършенствате и погледнете назад, ще видите, че: „Не съм рискувал нищо, а съм спечелил всичко. Нищичко не съм изгубил. Но получих всичко, което въобще е възможно.“ 

Така че това е, от което трябва да се отървем – от фалшивото си отъждествяване и от всичко, свързано с него. Веднъж чух за един проповедник; в най-славните си дни той имал голям антураж. Мнозина го следвали и му служели, бил най-прочутият проповедник… Сетне изведнъж нещата се променили и той трябвало да чука по вратите като просяк. Нямало помощници, нямало покани, нямало дълъг списък с чакащи за даршан (лична среща), а трябвало самият той да чака пред портите като смирен просяк. Коя ситуация е по-благоприятна? Очевидно е, нали? Много по-добре е да си смирен просяк, отколкото високомерен отшелник. Такъв трябва да е нашият профил. 

И също, когато си мислим: „О, аз съм толкова незначителен, че няма да участвам в това толкова специално служене“ – това също е фалшивото ви его, нали? Веднъж един ученик казал на Шрила Прабхупада: „Прабхупада, аз съм твоят най-незначителен слуга“. Тогава Прабхупада отвърнал: „Скъпи мой, не си най- в никое отношение“. Виждате ли, ние искаме да сме велики в нещо – велики във величието си или велики в незначителността си, обаче „Искам в нещо да съм велик“. Кришна е достатъчно милостив да прекърши всичките ни фалшиви концепции. 

Точно както в случая с Брахма, когато той искал да има даршан с Бога и казал на вратаря: „Ето ме тук, пусни ме да вляза“. „Но кой си ти?” „Аз съм Брахма. Брахма! Просто иди и кажи, че съм дошъл.” После вратарят се върнал: „Те питат: „Кой Брахма? Кой Брахма сред многото?” Тогава го пуснали и той се смаял. Той имал четири глави; имало и подобни на него с по една глава, с две глави. Но видял и други – с десет глави, със сто глави, с хиляда глави. Тогава той си разбрал мястото. Разбирате ли, понякога трябва да приемем истината. И тогава малко се посмирил: „Ясно, аз не съм единственият Брахма. Аз съм просто едно малко Брахмче“. Така че независимо дали сте велики или незначителни, можете да имате тази лъжовна идентификация; именно нея трябва да премахнем. 

А в живота в преданост това не е някакво болезнено отречение или себеизтезание – да постигнеш истинския си аз, като режеш живо месо от себе си – не. Не, просто яжте прасадам, пейте, танцувайте, мантрувайте. По този начин истинската ви идентичност ще се разкрие. Да ви кажа ли един таен начин за пречистване? Казват, че най-добрият начин да се отървете от лошите си навици, желания и лъжовни разбирания – това е киртанът. Но не просто киртан, ами танцуващ киртан. При това не просто танцуващ киртан, а подскачащ киртан. Защото се казва, че когато танцувате с високо вдигнати ръце, всичко лошо просто се изхвърля през пръстите ви, избавяте се от цялото замърсяване. Затова, като гледаме картина със санкиртан групата на Махапрабху, те винаги танцуват по този начин. Не за да се пречистят, а за да ни научат. 

Така че в бхакти себеанализът и пречистването са сладки. Имам един приятел, който ме попита: „Възможно ли е да се строши фалшивото его по мек, нежен начин?” Възможно е. Но дори и тогава мъничко ще боли. Заради привързаностите ни. 

(следва продължение)

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 09.01.2019, morgens, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Priya: Was müssen wir aufgeben, um rein zu werden?

Swami Tirtha: Egoismus. Kurz gesagt. Einst fragte ein Anhänger Gurudev: „Gurudev, bitte sag mir, was stimmt nicht mit mir? Was ist mein eigentliches Problem?“ Das  war nicht ich, also fügt es nicht zu der Legende von Tirtha hinzu. Gurudev schwieg eine Weile, dann sagte er: „Wie in allen anderen Fällen: falsches Ego.“ Letztendlich ist es also das, was wir ablegen müssen – diese falsche Identität und alles, was damit verbunden ist: „Ich bin groß, ich bin klein, ich bin jung, ich bin alt, ich bin ein Mann, ich bin eine Frau.“ Ich kann, ich kann nicht – all das hängt mit deiner falschen Identität zusammen. Anders gesagt, wir können sagen, dass dies eine Einschränkung des menschlichen Bewusstseins ist und wir in diesem Sinne Freiheit brauchen. Aber Freiheit hat ihren Preis. 

Manchmal fragen die Leute: „Was ist der Preis deiner Errungenschaften?“ Das ist eine berechtigte Frage, nicht wahr? Shrila Shridhara Maharaj gab eine sehr tiefgründige Antwort. Am Anfang verstehen wir, dass kein Risiko auch keinen Gewinn bedeutet. Dann versuchen wir, unsere spirituelle Reise zu beginnen, und plötzlich denken wir: „Alles Risiko und kein Gewinn! Ich muss alles opfern. Ich habe es in der ersten Vorlesung gehört: ‚Totale Hingabe!‘ Und dann fügten sie hinzu: ‚Bedingungslose Gnade‘. Wenn sie kommt – gut, wenn nicht … Alles Risiko – ich muss mich ergeben; und kein Gewinn – vielleicht passiert gar nichts.“ Später, wenn ihr bei eurer Selbstanalyse realistisch wart, werdet ihr verstehen: „Etwas Risiko, etwas Gewinn.“ Und wenn ihr euer Ziel erreicht habt und zurückblickt, werdet ihr sehen: „Kein Risiko, nur Gewinn. Ich habe nichts verloren. Aber ich habe alles gewonnen, was möglich war.“

Genau das müssen wir ablegen – diese falsche Identität und alles, was damit zusammenhängt. Ich hörte einmal von einem Prediger; in seinen besten Zeiten hatte er ein großes Gefolge. Viele Menschen folgten ihm und dienten ihm, er war ein berühmter Prediger… Und dann plötzlich änderte sich alles, und er musste wie ein Bettler an Türen klopfen. Keine Helfer, keine Einladungen, keine lange Warteliste für seinen Darshan (persönliche Begegnung), sondern er musste als demütiger Bettler an Türen klopfen. Welche Situation ist vorteilhafter? Es ist offensichtlich, nicht wahr? Es ist viel besser, ein demütiger Bettler zu sein als ein aufgeblasener Asket. Das sollte unser Profil sein.

Und auch wenn wir denken: „Ach, ich bin so unbedeutend, dass ich an diesem speziellen Dienst nicht teilnehmen sollte“, dann ist das auch unser falsches Ego, nicht wahr? Einst sagte ein Anhänger zu Shrila Prabhupada: „Prabhupada, ich bin dein unbedeutendster Diener.“ Daraufhin sagte Prabhupada: „Mein Lieber, du bist in keiner Hinsicht der Unbedeutendste.“ Wir wollen in etwas großartig sein – entweder in Größe oder in unserer Unbedeutendheit, aber wir wollen einfach nur „groß“ sein. Krishna ist barmherzig genug, all unsere falschen Vorstellungen zu zerstören.

So wie im Fall von Brahma, als er um Darshan beim Herrn bat und dem Torwächter sagte: „Ich bin hier, lass mich ein.“ „Aber wer bist du?“ „Ich bin Brahma, Brahma! Sag einfach, dass ich hier bin.“ Da kam der Torwächter zurück: „Sie fragen: ‚Welcher Brahma?‘ Welcher Brahma  von den vielen?“ Und dann wurde er eingelassen und staunte. Er hatte vier Köpfe; und es gab einige, die ihm ähnlich waren, mit einem Kopf, zwei Köpfen. Aber er sah andere – mit zehn Köpfen, hundert Köpfen, tausend Köpfen. Da erkannte er seinen Platz. Richtig, manchmal müssen wir der Realität ins Auge sehen. Dann wurde er etwas demütiger. „Gut, ich bin nicht der Brahma. Ich bin nur ein kleiner Brahmche.“ Ob groß oder klein, jeder kann diese falsche Identität haben; im Grunde ist es das, was wir ablegen müssen.

Und im hingebungsvollen Leben ist dies kein schmerzhafter Verzicht oder Selbstkasteiung – das wahre Selbst zu erlangen, indem man sein eigenes Fleisch von sich abschneidet– nein. Nein, einfach Prasadam essen, singen, tanzen, chanten. Auf diese Weise wird sich deine wahre Identität offenbaren. Soll ich euch einen geheimen Weg der Reinigung verraten? Es heißt, der beste Weg, schlechte Gewohnheiten, Begierden und alle falschen Vorstellungen loszuwerden, sei Kirtan. Und nicht einfach Kirtan – Kirtan, bei dem man tanzt. Und nicht einfach nur tanzender Kirtan, sondern springender Kirtan. Denn es heißt, wenn man mit hoch erhobenen Händen springt, wird alles Schlechte durch die Finger abgeschüttelt, man befreit sich von jeglicher Verunreinigung. Wenn wir also Bilder von Mahaprabhus Sankirtan-Gruppe betrachten, tanzen sie immer so. Nicht um sich zu reinigen, sondern um uns zu belehren.

Im Bhakti sind diese Selbstanalyse und Reinigung also wohltuend. Ein Freund fragte mich: „Ist es möglich, das falsche Ego auf sanfte Weise zu überwinden?“ Es ist möglich. Aber selbst dann wird es etwas schmerzhaft sein. Denn unsere Anhaftungen sind da.

(Fortsetzung folgt)

(из лекции Свами Тиртхи, 09.01.2019 утром, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Кришна Прия: От чего нам нужно отречься, чтобы очиститься?

Свами Тиртха: Эгоизм. Одним словом. Однажды преданный спросил Гурудева: «Гурудев, пожалуйста, скажи мне, что со мной не так? В чём моя настоящая проблема?» Это был не я, поэтому не надо преувеличивать Тиртха легендариум. Гурудев некоторое время молчал, а затем сказал: «Как и во всех других случаях, ложное эго». В конечном итоге, именно от этого нам и нужно избавиться – от этой ложной идентичности и всего, что с ней связано: «Я большой, я маленький, я молодой, я старый, я мужчина, я женщина. Я могу, я не могу» – всё это связано с вашей ложной идентичностью. Другими словами, можно сказать, что это ограничение человеческого сознания, и нам нужна свобода в этом смысле. Но у свободы есть цена.

Иногда люди спрашивают: «Какова цена ваших достижений?» Это вполне разумный вопрос, не так ли? Знаете, Шрила Шридхара Махарадж дал очень глубокий ответ. Вначале мы понимаем, что без риска нет выгоды. Затем мы пытаемся начать свой духовный путь, и вдруг чувствуем: «Сплошной риск и никакой выгоды! Мне придётся пожертвовать всем. Я слышал это на первой лекции: «Полное смирение!». А потом добавили ещё и «безусловную милость». Если она придёт – хорошо, если нет… Сплошной риск – мне придётся смириться; и никакой выгоды – может быть, ничего и не произойдёт». Затем, если вы будете более реалистичны в самоанализе, вы поймёте: «Есть некоторый риск, но есть и некоторая выгода». И когда вы достигнете цели и оглянетесь назад, вы увидите: «Никакого риска – только выгода. Я ничего не потерял. Но я приобрёл всё возможное».

Итак, от этого нам нужно избавиться – от этой ложной идентичности и всего, что с ней связано. Однажды я слышал о проповеднике; в лучшие годы у него была большая свита. Многие люди следовали за ним и служили ему, он был знаменитым проповедником… А потом всё внезапно изменилось, и ему пришлось стучать в двери как нищему. Ни помощников, ни приглашений, ни длинной очереди на его даршан (личную встречу), но ему пришлось стучать в двери как смиренный нищий. Какая ситуация выгоднее? Это же очевидно, правда? Гораздо лучше быть смиренным нищим, чем надменным отшельником. Таким должен быть наш профиль.

А ещё, когда мы думаем: «Ах, я настолько ничтожен, что мне не следует принимать участие в этом конкретном служении», — это тоже наше ложное эго, не так ли? Однажды преданный сказал Шриле Прабхупаде: «Прабхупада, я твой самый незначительный слуга». Тогда Прабхупада ответил: «Дорогой мой, ты ни в чём не самый ». Видите ли, мы хотим быть великими в чём-то — великими в величии или великими в незначительности, но «я хочу быть великим». Кришна достаточно милосерден, чтобы сокрушить все наши ложные представления.

Как и в случае с Брахмой, когда он обратился к Господу с просьбой о даршане и сказал привратнику: «Я здесь, впустите меня». «Но кто вы?» — «Я Брахма. Вы знаете, я Брахма. Так что просто скажите, что я здесь». Тогда привратник вернулся: «Они спрашивают: «Какой Брахма? Какой Брахма из многих?» И тогда его впустили, и он был поражен. У него было четыре головы; а там были похожие на него, с одной головой, с двумя головами. Но он увидел других — с десятью головами, сотней голов, тысячей голов. Тогда он понял свою позицию. Да, иногда нам нужно смотреть правде в глаза. Тогда он стал немного более смиренным. «Хорошо, я не единственный Брахма. Я всего лишь маленький Брахма». Так что, независимо от того, велик ты или мал, у тебя может быть эта ложная идентичность; в основном, именно от этого нам нужно избавиться.

В преданной жизни это не болезненное отречение или самоистязание – не достижение истинного «я» путем отсечения частей себя – нет. Нет, просто ешьте прасад, пойте, танцуйте, читайте мантры. Так откроется ваша истинная сущность. Рассказать вам тайный способ очищения? Говорят, что лучший способ избавиться от дурных привычек, желаний и всех ложных представлений – это киртан. И не просто киртан – а киртан с танцами. И не просто киртан с танцами, а киртан с прыжками. Потому что говорят, что когда вы прыгаете с высоко поднятыми руками, через пальцы все плохое просто отбрасывается, вы избавляетесь от всей скверны. Поэтому, если мы посмотрим на любую картину со санкиртан парти Махапрабху, они всегда танцуют именно так. Не для очищения, а для наставления нам.

Итак, в бхакти самоанализ и очищение приносят удовольствие. У меня есть друг, который спросил: «Возможно ли мягко, нежно сокрушить ложное эго?» Это возможно. Но даже тогда это будет немного болезненно. Потому что наши привязанности все еще здесь.

(продолжение следует)

(from a lecture of Swami Tirtha, 12.05.2019 evening, Sofia)

I feel honored to be here with you. Today we have to continue the topics that we started to discuss – the bitter pills of life. We discussed the topic of taking birth; then we discussed disease as a principle of material existence; then old age. And it looks like day by day the audience is diminishing. Because finally we came to the last topic of material suffering, and this is death. And it’s not a very popular topic. Maybe we should put it as “The secrets of eternal life”.
I think this is quite a natural response from human beings – that they don’t pay too much attention to death. It is said that somehow people live in such a way as if they are eternal, as if they don’t have to leave at the end. Yet there is a little difference between being eternal and not paying any attention to the end of your story. But usually we have two different approaches to death as a principle. Either we want to avoid it, or some people have a certain cult about death – like these children with t-shirts with skeletons. So, a kind of ambivalent approach exists– you want to avoid it, and yet you think of it; or you don’t think of it and yet it will come.
Basically in our oriental culture these four types of suffering are mentioned concerning material existence on this planet Earth. And I think it’s very useful to listen to one very instructive story – when Buddha had to face all these realities of life. He was a young prince and he had a very extraordinary life – he was isolated from the external reality, living inside the palace. His father wanted to protect him from any kind of negative input, so he had a very unusual life there. Everything was heavenly: he was young, he was healthy, he was surrounded by all different types of servants and pleasures of life. And he had a very bright future as a prospective king. Usually this type of life we imagine for ourselves, right? Heavenly enjoyment, healthy, wealthy and wise, and we have everything.
But then one day he was going out with his charioteer – the first occasion he had left this heavenly palace. And you know, when you go out for the first time and you face unknown things that you were not aware of before, it is a surprise. So what did he see on his trip? The prince, having beheld an old man, overcome with decrepitude, so different from other men, and he addressed the driver. “Oh, charioteer, who is this man with white hair and his hand resting on a staff, his eyes hidden beneath his brows, his limbs bent down and hanging loose, — is this a change produced in him or his natural state or an accident?” You see, never ever before had he met an old man. So he said: “So strange. White hair – what is that? Strange face – what is that? Is this a natural state? It’s unknown to me!” And then what was the answer of the charioteer, who is more aware of the realities of life? “That is old age by which he is broken down, — the ravisher of beauty, the ruin of vigor, the cause of sorrow, the destruction of delights, the bane of memories, the enemy of the senses.”[1]
Before, this young prince Siddhartha was living in a heaven of only young people around, and all of a sudden he sees somebody old – such a brutal meeting. The charioteer does not give a mild, but very strong message: “This is destroyer of the happiness, robbing you of your life, etc., etc.” This was the first shocking experience for Buddha – to face old age. But then they were proceeding on this street and they met another scene.
“Then he saw another man with his body all afflicted by disease”. The condition of the diseased body with all details we skip. Then his charioteer answered, ‘Gentle Sir, it is a very great affliction called sickness, that has grown up, caused by the inflammation, which has made even this strong man no longer master of himself.’ So, another shocking experience – how is it that everybody is strong, young, healthy, and then all of a sudden you meet someone in such a broken condition?! But again, this was not the last scene, for they met a funeral procession. And the prince again asked the charioteer. ‘Who is this, borne by four men, followed by mournful companions, who is bewailed, adorned but no longer breathing?’ ‘This is some poor man who, bereft of his intellect, senses, vital airs and qualities, lying asleep and unconscious, like mere wood or straw, is abandoned alike by friends and enemies.’[2]
So, this was the meeting with death. And then the young prince had to face these realities of life: old age, disease and death. At first he was frightened a little bit, asking “Is this going to happen to me as well?!” Do you see his innocence? I don’t know if unfortunately or fortunately, but we already have faced all these troubles of life. For the young prince Siddhartha this experience was so shocking that he decided: ‘If this is life, then I have to find a solution for these problems’. For him, this was a very sharp change – from the previous isolated condition to face this reality. For us this is not so sharp a change, we face it day by day. Maybe therefore our reaction to these problems is weaker than the reaction of Siddhartha. Because he immediately decided to give up his very comfortable life, to escape from the palace, to give up his previous life and his future prospect, and to go out and search for the solution.

(to be continued)

1. Buddha-charita (The Life of Buddha), Book 3, 28-30
2. Buddha-charita (The Life of Buddha), Book 3, 42-60

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

Megtiszteltetés, hogy itt lehetek veletek! Ma tovább folytatjuk elkezdett témánkat, ami az élet keserű piruláiról szól. Beszélgettünk a születésről, majd a betegségről, mint az anyagi lét alapelveiről, jellemzőiről, azután pedig az élet alkonyáról, az időskorról. S úgy tűnik napról-napra egyre inkább fogyatkozik a hallgatóságunk, most hogy így végül elérkeztünk az anyagi szenvedés utolsó témájához, és ez pedig a halál, ami nem igazán egy közkedvelt téma. De inkább fogalmazzunk úgy, hogy „Az öröklét titka”.
Úgy hiszem, hogy ez egy teljesen természetes emberi reakció – az, hogy nem fordítunk túl nagy figyelmet a halálra. Azt mondják, hogy az emberek úgy élnek mintha örökéletűek lennének, mintha nem kellene elmenniük innen. Mégis van egy kis különbség aközött, hogy örökéletűek vagyunk és aközött, hogy egyáltalán nem törődünk az ittlétünk végével. Viszont általában kétféle módon szoktuk megközelíteni a halált, mint az élet egyetlen végső elvét. Vagy el akarjuk kerülni, vagy pedig valakiket kultikusan nagyon foglalkoztat a halál, mint például azokat a fiatalokat, akik divatból csontvázas pólókban járnak. Tehát meglehetősen ambivalens hozzáállások léteznek, vagy foglalkoztat bennünket, de próbáljuk elkerülni; vagy pedig nem is gondolunk rá, de egyszer mégiscsak bekövetkezik.
Alapvetően a keleti tanítások az anyagi lét négyféle szenvedéséről beszélnek itt a Földön. S úgy hiszem ezzel kapcsolatban nagyon hasznos meghallgatnunk Buddhának egy tanulságos történetét, amikor szembesülnie kellett az élet ezen valóságaival. Fiatal hercegként, egy rendkívül különleges életet élt, ugyanis a külvilágtól elszigetelve egy palotában nevelkedett. Apja szerette volna megóvni őt mindenféle negatív hatástól, így elég rendhagyó élete volt a palotán belül. Minden mennyeien csodálatos volt körülötte, egészséges és fiatal volt, szolgák hada vette körül, ahol csak élveznie kellett az életet, illetve fényes jövő állt előtte, mint leendő király. Ugye valami ilyesféle életet képzelünk el magunknak is?  Mennyei élvezetek, egészség, vagyon, bölcsesség, amikor mindenünk megvan, ami kell.
Majd egy napon kikocsizva mégiscsak elhagyta ezt a mennyei palotát. S tudjátok, amikor először megyünk valahova és ott ismeretlen dolgokat tapasztalunk, amikről korábban fogalmunk sem volt, az igen megdöbbentő tud lenni a számunkra. S miket látott odakint? „A herceg megpillantott egy öregembert, akinek elaggott testén az idős kor jelei már erősen megmutatkoztak, és aki nagyon különbözött más férfiaktól, ezért így szólt a kocsihajtójához. „Ó, kedves kocsisom, ki ez a fehér hajú ember, aki egy botra támaszkodik, s akinek szemei mélyen megbújnak a szemöldöke alatt, s egész testében görnyedt, — mitől ilyen más, természetesen ilyen, vagy valami baleset történt vele?” Értitek tehát, hogy azelőtt sohasem látott még idős embert. S így szólt: „Milyen szokatlan! Mitől fehér a haja, és miért olyan furcsa az arca? Ez normális dolog? Ilyet még nem láttam!” S mit felelt erre a kocsihajtója, aki jobban ismerte az élet valóságát, mint Buddha? „Az öregség az, ami ennyire meggyötörte, — ami a szépség, az életerő, az érzékeink, s az emlékeink elrablója, ami szomorúvá és boldogtalanná tesz.”[1]
Azelőtt Sziddhárta herceg egy olyan mennyei helyen élt, ahol csak fiatalok vették körül, majd hirtelen meglátott egy idős embert – ami nagyon megrázó élmény volt a számára. A kocsis pedig nem kendőzte el a dolgokat, nagyon erős és józan véleményt mondott: „Ez a boldogság elpusztítója, ami elrabolja az életünket, és így tovább.” Ez volt Buddha első megrázó tapasztalata – szembesülni az öregkorral. Majd tovább mentek az utcán, s egy másik dolgot pillantottak meg.
„Ezután észrevett egy másik embert, akinek teste tele volt különböző betegségekből származó sebekkel.” Inkább ezeket most ne részletezzük. S Sziddhártha ekkor ismét megkérdezte, hogy „Mi történt ezzel az emberrel?” Majd a kocsihajtója így válaszolt, „Kedves uram, ez egy nagyon súlyos csapás, ami a felnőtteket érinti és amit betegségnek neveznek, melyet a szervezetben kialakult gyulladások okoznak, és ami még ezt az erős embert is olyan állapotba hozta, hogy már nem ura önmagának.” Tehát ismét egy újabb megrázó tapasztalat – hogyan lehetséges az, hogy mindenki erős, fiatal, egészséges, majd hirtelen találkozol valakivel, aki ennyire elgyötört állapotban van?! De még jött ennél is rosszabb, mert egyszer csak egy temetési menettel találkoztak. A herceg ismét megkérdezte a kocsihajtót. „Ki az, akit ott feldíszítve visznek, és gyászolók sírva kísérnek, de már nem lélegzik?” „Ez egy szerencsétlen ember, akit megfosztottak értelmétől, érzékeitől, életerejétől és egyéb jellemzőitől, aki eszméletlenül fekszik, akár egy darab fa vagy szalmaszál, és akit barátai és ellenségei egyaránt elhagytak.”[2]
Tehát ennyit a halállal való találkozásról. Ezek által szembesülnie kellett az élet ezen realitásaival, mint az öregség, betegség és halál. Először természetesen kissé megijedt, „Vajon ez velem is meg fog történni?!” Érzékelitek az ártatlanságát? Nem tudom, hogy szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre, de mi már szembesültünk az életnek ezekkel a nehézségeivel. Az ifjú Sziddhártha hercegnek nagyon megrázó volt látni az élet ezen valóságait, és elhatározta: ‘Ha ez az élet, akkor megoldást kell találnom ezekre a problémákra.’ Számára ez egy éles váltás volt a korábbi elszigetelt életéhez képest. Számunkra ez nem annyira meglepő dolog, hiszen ezekkel nap, mint nap találkozunk, és ezért mi kevésbé drasztikusan reagálunk, mint Sziddhártha herceg. Ő azonnal úgy döntött, hogy feladja addigi kényelmes életét, fényes jövőjét és elmenekül a palotából, hogy megoldást találjon ezekre a problémákra.

(folytatása következik)

1.  Buddha-csarita (Buddha élete), 3. Könyv, 28-30.
2.  Buddha-csarita (Buddha élete), 3. Könyv, 42-60.

(от лекция на Свами Тиртха, 12.05.2019 вечер, София)

За мен е чест да бъда тук с вас. Нека днес продължим темата, която започнахме да обсъждаме – за горчивите житейски хапове. Говорихме по темата за раждането; след това говорихме за болестта като принцип на материалното съществуване; после за старостта. И като че ли ден след ден слушателите намаляват. Защото накрая стигаме до последната тема от материалните страдания и това е смъртта. А тя не е особено популярна тема. Може би трябваше да я формулираме като „Тайните на вечния живот”.
Мисля, че това е съвсем естествен ответ от страна на човешките същества – да не отделят особено внимание на смъртта. Казва се, че хората живеят като че ли са вечни, като че ли няма да им се наложи да си тръгнат накрая. Все пак има известна разлика между това да си вечен и да не отделяш никакво внимание на завършека на историята си. Но обичайно ние имаме два различни подхода към смъртта като принцип. Или искаме да я избегнем, или някои хора пък имат култ към смъртта – например онези младежки фланелки със скелети. Така че има един вид противоречиво отношение – искате да я избегнете, но мислите за нея; или не мислите за нея, но тя въпреки това ще дойде.
Най-общо в нашата източна култура се споменават тези четири типа страдания, присъщи на битието на планетата Земя. И считам за много полезно да чуем една много поучителна история – когато Буда се натъкнал на тези житейски реалности. Той бил млад принц и имал много необикновен живот – бил изолиран от външния свят, пребивавайки вътре в двореца. Баща му искал да го предпази от всичко негативно, така че той живеел много необичаен живот. Всичко било райско: бил млад, здрав, заобиколен от всевъзможни слуги и наслади. И го очаквало много светло бъдеще като крал. Обикновено си мечтаем за себе си такъв живот, нали? Райски наслади, здраве, богатство, мъдрост – да имаме всичко.
Ала един ден той излязъл навън със своя колесничар – за пръв път напускал райския си дворец. И когато за пръв път излизаш навън, натъквайки се на непознати неща, за които не си имал представа преди, това е изненада. Та какво видял той на своята разходка? Принцът видял немощен старец, толкова различен от останалите хора, и се обърнал към кочияша си: „О, колесничарю, какъв е този човек с побелели коси, с ръце, опиращи се на тояжка, в очи хлътнали под веждите, с изкривени и увиснали крайници – някаква промяна ли му се е случила, или това е естественото му състояние, или е някаква злополука?” Виждате ли, той никога преди не бил срещал стар човек. Затова казал: „Толкова е странно! Бели коси – какво е това? Особено лице – какво е това? То естествено ли е? За мен е непознато!” И тогава какво отвърнал колесничарят, който бил по-запознат с житейските реалности? „Прекършила го е старостта – грабителка на красотата, рушителка на силата, причинителка за скърбите, унищожителка на насладите, гибел за паметта, враг на сетивата.”[1]
Дотогава този млад принц Сиддхарта живеел всред рая на младостта, обкръжен единствено от млади хора, а изведнъж вижда старец – каква брутална среща! А колесничарят не му предава никак меко посланието: „Това е унищожителката на щастието, която ти ограбва живота и т.н.” Това било първото шокиращо преживяване на Буда – срещата със старостта. Ала те продължили нататък по улицата и се натъкнали на друга сцена.
Сетне срещнали друг човек със снага, цялата поразена от болест. Ще пропуснем описанието на болното тяло с всички подробности. Тогава колесничарят отвърнал: „Благородни господарю, това е огромното страдание, наречено болест, разраснала се от възпаление, принуждавайки дори този силен мъж вече да не е господар на себе си.“ Ето друго шокиращо преживяване – как така всеки е силен, млад и здрав, а изведнъж срещаш някого в такова разнебитено състояние?! Ала и това не е последната сцена, защото те срещат погребална процесия. И принцът отново пита колесничаря: „Кой е този, носен от четирима, следван от ридаещи придружители, когото оплакват, който е нагизден, обаче вече не диша?“ „Това е някой клет човек, останал без интелект, сетива, жизнен дъх и качества, който лежи заспал и безсъзнателен като парче дърво или сламка, изоставен и от приятели, и от врагове.“[2]
Това била срещата със смъртта. Така на младия принц му се наложило да се срещне с тези житейски реалности: старостта, болестта и смъртта. Отначало той бил уплашен и питал: „И на мен ли ще ми се случи това?!” Виждате ли каква невинност? Не зная дали за добро или за зло, но ние вече сме се срещали с тези трудности на живота. За младия принц Сиддхарта това преживяване било толкова поразително, че той решил: „Ако това е животът, значи аз трябва да намеря решение на тези проблеми“. За него това била много рязка промяна – от предишното изолирано състояние да се изправи пред реалността. За нас промяната не е толкова рязка, ние я срещаме ден след ден. Навярно затова реакцията ни на тези проблеми е по-вяла от реакцията на Сиддхарта. Защото той на мига решил да изостави комфортния си живот, да избяга от двореца, да се откаже от дотогавашния си живот и от бъдещите си перспективи, и да тръгне да търси решение.

(следва продължение)

1.  „Буда Чарита“ („Животът на Буда“), Книга 3, 28-30
2.  „Буда Чарита“ („Животът на Буда“), Книга 3, 42-60