Sharanagati

(Szvámí Tírtha előadása, 2018. május 9-ei szófiai tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Préma-gópál kérdése: Esetleg a szív gyengeségének vannak  külső vagy belső okai, mint mondjuk, amikor hosszabb ideig tama-gunában vagyunk, vagy éppen valamilyen karmát törlesztünk? Vagy a szívnek, az akaraterőnek ez a gyengesége a tudatlanságból, netán a hit erőtlenségéből fakad?

Szvámí Tírtha: Igen, természetesen léteznek külső és belső okok, ezért kell megtisztulni. Mindaddig, amíg túl nagy hatással vannak ránk a gunák, illetve a karma, addig csak bábok vagyunk. Főként, amikor nagyon szabadnak érezzük magunkat, akkor vagyunk leginkább rabok. Tehát nagyon mély megtisztulásra van szükségünk ahhoz, hogy csökkentsük a karma, és a guna hatását. Persze még azután is hatni fognak ránk, ezért van szükség a lelki gyakorlatok további művelésére. A hit egy nagyon erős dolog, de tudjátok általában nekünk embereknek igen gyenge a hitünk. Ahhoz, hogy higgyünk némi bizonyítékra van szükségünk, mert, ha kapunk valami visszajelzést, akkor erősebbnek érezzük magunkat. Viszont magasabb szinten nincs szükség erre a megerősítésre. De létezik egy még magasabb szint, amikor minden ellentmond a korábbi ismereteinknek, tapasztalatunknak, és mégsem törik meg a hitünk. Tehát találjátok meg a saját helyeteket ezen a skálán. Persze nincs ezzel probléma, természetesen mindannyiunknak szüksége van visszajelzésre, ami kétségkívül a segítségünkre van. S ezt egymás számára is meg kell adnunk, mely szintén egyfajta szolgálat. Majd lassanként egyre inkább csökkenni fog a szívnek ez a gyengesége. De ha egyszer már megtapasztaltuk ezt a valódi magasabb ízt, akkor azt nem fogjuk elfelejteni.

S fejlődnünk kell a szív gyengeségének a különböző szintű megélésében is, mivel mindeddig csak magunkra vonatkoztattuk ezt a történetet. De képzeljétek el, milyen lehet a szív gyengesége egy tiszta bhaktára vonatkozólag! Milyen érzelmi hullámokat élhet meg a szívében? Vagy milyen lehet a gópik, vagy a Legfelsőbbnek, az Úr Krisnának az esetében ez a szív gyengeség? Ő vajon mikor érzi azt: ‘Ó, teljesen ellágyult/megolvadt a szívem’? A szív gyengesége nem csupán a lelkesedés hiányát jelenti, hanem egyfajta érzékenységet, megolvadást. Tehát lelki értelemben fejlődjünk kell, a szív gyengesége, a szív gyengédsége terén. Ha Srímatí Rádhárání nem lehet együtt Krisnával, akkor nagyon egyedül érzi magát. S mit tesz ilyenkor? Leül a földre és Krisnán merengve az ujjával a homokba rajzolgat. Mi lenne ez? A szív gyengesége? Igen. De mi is ezt szeretnénk érezni. Értitek?

Tehát lelki értelemben egy oktávval feljebb, még a szív gyengesége is egy hihetetlenül magas megvalósítás. De mivel ezt nem tudjuk se bebizonyítani, se megmagyarázni, ezért inkább csodáljuk azt. Viszont nekünk is lehetnek nagyon hasonló érzéseink: ‘Ó Uram, már oly régóta szólongatlak. Miért nem jössz el, miért nem figyelsz rám?’ Ez egy igazán őszinte, ‘bona fide’ szívgyengeség.

Tehát mindenképpen hasznos a külső tényezők megszüntetése, illetve a legbensőbb lényünk megtisztítása olyannyira, hogy egyre kevesebb negatív hatással legyen ránk. S ha láttok egy bhaktát, vagy bárkit magatok körül, aki éppen egy ilyen szívbéli gyengeséget él át, akkor csak menjetek oda hozzá, öleljétek át, és segítsetek neki. Általában milyen tanácsra van szükségünk ilyen pillanatokban? ‘Ne aggódj, nincs semmi baj, csak folytasd tovább. Gyere csináljuk együtt!’ – nagyon egyszerű. Együttérzés. De mikor tudunk ilyen együttérzőek lenni? Csak akkor, ha tudjuk, hogy hogyan kell. Tehát ez is egyfajta beavatás az emberi lélek reményteljes misztériumába. Néha még, amikor reménykedünk, akkor is frusztráltak vagyunk, de akkor jön valaki, átölel, és így szól: ‘Hé! Előtted a remény! Gyere, és fogadd el a részed a tökéletességből, az rád vár’. Ezt Gurudév nagyon pontosan meghatározta: “Szomorúnak lenni a lelki életben az azt jelenti, hogy majában vagytok”. Igaz? Mert, ha nem vagytok lelkesek, és ha nem érzitek jól magatokat ezzel az egész dologgal kapcsolatban, akkor az azt jelenti, hogy összetört bennetek a kép, valamit elvesztettetek. Tehát illúzióban vagytok. Szóval gyakoroljátok a pozitív dolgokat.

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 09.05.2018, София)

(продължава от предишния понеделник)

Въпрос на Прем Гопал: Има ли вътрешни и външни причини за слабостта на сърцето? Дали е някакъв период на тама-гуна, или на нашата карма? Или тази слабост на сърцето, на волята идва от нашето невежество и липса на вяра?

Свами Тиртха: Разбира се, има някои външни фактори, а има и вътрешни. Затова ни е нужно пречистване. Докато прекалено много ни влияят гуните и кармата, ние сме кукли на конци. Особено когато се чувстваш свободен, точно тогава си роб. Така че се нуждаем от дълбоко пречистване – за да намалим въздействието на кармата, на гуните. Дори и тогава те пак ще ни въздействат. Тогава ще ни е нужно вътрешното култивиране. Вяра – това е нещо много силно. Обаче знаете, обикновено хората – ние – имаме слаба вяра. Нуждаем се от доказателства за нашата вяра. Защото „Ако имам отклик, съм по-силен“. Но на по-висше ниво вярата ви няма нужда от този отклик. И това дори не е най-високото ниво. Най-високото ниво е когато всичко ти казва обратното, и при все това вярата ти не се руши. Намерете мястото си, къде сте вие на тази скала? Няма проблем, разбира се всички се нуждаем от отклик. Той несъмнено ни помага. Именно затова трябва и ние да го осигуряваме на другите. Това също е служене. И малко по малко тази вътрешна сърдечна слабост ще намалее. Веднъж добием ли истински по-висш вкус, не можем да го забравим.

И трябва да обогатяваме тази сърдечна слабост. Защото досега ставаше дума за нас. Но само си представете, каква ли е слабостта на сърцето на един чист предан? Какви ли емоционални вълни има той в сърцето си? Или пък каква ли е сърдечната слабост на гопите? Или каква е сърдечната слабост на Всевишния, на Бог Кришна? В кой момент Той чувства: „О, сърцето ми се топи“? Слабостта на сърцето не е само липса на ентусиазъм, но също и един вид разтапяне. Затова разгърнете темата! Трябва да усъвършенстваме тази слабост на сърцето, тази нежност на сърцето в духовен смисъл. Когато Шримати Радхарани не се радва на компанията на Кришна, Тя се чувства изоставена. И какво прави? Седи на земята и рисува с пръст някакви картини върху пясъка. Слабост на сърцето? Да. Но ние искаме такава, разбирате ли?

Така че на по-високата октава, в духовен смисъл дори слабостта на сърцето е невероятно висше постижение. Въпреки че не можем да докажем и не можем да обясним това, именно затова му се възхищаваме. Но и ние можем да имаме много подобни чувства: „О, мой Господи, зова те тук от векове. Защо не идваш? Защо не ми обръщаш внимание?“ Това е одобрена сърдечна слабост.

Определено, да се елиминират външните фактори и да се пречиства вътрешната същина толкова много, че да има все по- и по-малко негативни въздействия – това е много полезно. И ако видите някой предан, или най-общо казано някой човек край вас, който в момента изпитва такава слабост на сърцето – идете, прегърнете го и му помогнете. Обикновено от какъв съвет се нуждаем в такива мигове? „Не се тревожи, просто продължавай напред, хайде да вървим!“ – съвсем простичко. Състрадание. Обаче кога можем да дадем такова състрадание? Единствено ако самите ние знаем какво е. Така че това е един вид посвещение в мистерията на надеждата в човешката душа. Понякога се чувствате разочаровани в надеждите си, но тогава някой идва, прегръща ви и казва: „Хей, ето натам е перспективата ти. Ела! Вземи своя дял от съвършенството. То те очаква!“ И Гурудев беше много прецизен в това отношение, той казваше: „Да си тъжен в живота в преданост означава, че си в мая”. Така ли е? Защото ако не си вдъхновен, ако не се чувстваш добре от всичко това, значи визията ти е счупена. Изгубил си я. А това означава илюзия. Затова – позитивно култивиране.

(следва продължение)

(from a lecture of Swami Tirtha, 17.08.2018, Ludasto)

(continues from the previous Friday)

Ayi dina-dayardra natha he/ mathura-natha kadavalokyase/ hridayam tvad-aloka-kataram/ dayita bhramyati kiṁ karomy aham – “O My Lord! O most merciful master! O master of Mathura! When shall I see You again? Because of My not seeing You, My agitated heart has become unsteady. O most beloved one, what shall I do now?” When Shri Chaitanya Mahaprabhu recited this verse, He immediately fell to the ground unconscious. He was overwhelmed and had no control over Himself. When Lord Shri Chaitanya Mahaprabhu fell to the ground in ecstatic love, Lord Nityananda quickly took Him on His lap. Crying, Chaitanya Mahaprabhu then got up again. Exhibiting ecstatic emotions, the Lord began to run here and there, making resounding noises. Sometimes He laughed, and sometimes He cried, and sometimes He danced and sang. Chaitanya Mahaprabhu could not recite the whole verse. He simply said, “Ayi dina! Ayi dina!” repeatedly. Thus He could not speak, and profuse tears were in His eyes. Trembling, perspiration, jubilant tears, shock, fading of the bodily lustre, disappointment, moroseness, loss of memory, pride, joy and humility were all visible in Shri Chaitanya Mahaprabhu’s body. This verse uncovered the door of ecstatic love, and when it was exhibited, all the servants of Gopinatha saw Chaitanya Mahaprabhu dance in ecstasy. When many people crowded around Shri Chaitanya Mahaprabhu, He regained His external senses. In the meantime, the offering to the Deity had been finished, and there was a resounding arati performance. When the Deities were laid down to rest, the priest came out of the temple and offered all twelve pots of sweet rice to Lord Chaitanya Mahaprabhu. When all the pots of sweet rice, remnants left by Gopinatha, were placed before Shri Chaitanya Mahaprabhu, He became very pleased. In order to feed the devotees, He accepted five of them. The seven remaining pots were pushed forward and delivered to the priest. Then the five pots of sweet rice the Lord had accepted were distributed among the five devotees, and they ate the prasadam. Being identical with the Gopinatha Deity, Shri Chaitanya Mahaprabhu had already tasted and eaten the pots of sweet rice. Yet just to manifest devotional service, He again ate the pots of sweet rice as a devotee. Shri Chaitanya Mahaprabhu passed that night at the temple engaged in congregational chanting. In the morning, after seeing the mangala-arati performance, He departed. In this way, Lord Shri Chaitanya Mahaprabhu personally tasted with His own mouth the transcendental qualities of Gopalaji, Gopinatha and Shri Madhavendra Puri. Thus I have described both the transcendental glories of Lord Chaitanya Mahaprabhu’s affection for His devotees and the highest limit of ecstatic love of God. One who hears this narration with faith and devotion attains the treasure of love of Godhead at the lotus feet of Shri Krishna. Praying at the lotus feet of Shri Rupa and Shri Raghunatha, always desiring their mercy, I, Krishnadasa, narrate Shri Chaitanya Charitamrita, following in their footsteps.[1]

Now we have the clue how to become a good devotee. I would like to express my gratitude to our superiors that they have transmitted this message to us. And also to the divine truth – for showing this very hidden treasure.

(to be continued)

[1] Chaitanya Charitamrita, Madhya 4.197-4.213

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanításából) 

„Óh, Uram! Óh, legkegyesebb mester! Ó, Mathurá Ura! Mikor pillanthatlak meg újra? Amiatt, hogy nem láthatlak, feldúlt szívem ingataggá vált! Ó, legkedvesebb, most mihez kezdjek?” Amikor Srí Csaitanja Maháprabhu elmondta ezt a verset, eszméletét vesztve rogyott a földre. Elhatalmasodtak Rajta az érzelmek s nem volt többé ura Önmagának. Amikor eksztatikus szeretetében összeesett, az Úr Nitjánanda nyomban a karjaiba vette. Csaitanja Maháprabhu ekkor sírva újra felkelt. Eksztatikus érzelmeket kimutatva fel-alá futkosott, és zengő hangon kiáltozott. Hol nevetett, hol sírt, néha táncolt, néha pedig énekelt. Nem volt képes az egész verset elmondani, hanem újra meg újra csak azt ismételgette: „Aji dína, aji dína.” Torkán egy hang sem jött ki, és szeméből patakzott a könny. Remegés, verejtékezés, örömkönnyek, megrázkódtatás, a test ragyogásának elhalványulása, csalódottság, rosszkedv, emlékezetvesztés, büszkeség, öröm és alázat mutatkoztak meg testén. E vers felszakította az eksztatikus szeretet kapuját, s amikor ez a szeretet megnyilvánult, Gópínáth valamennyi szolgája látta Csaitanja Maháprabhut eksztázisban táncolni. Srí Csaitanja Maháprabhu körül nagy tömeg sereglett össze, s az Úr ekkor visszanyerte tudatát a külvilágról. Eközben befejeződött a felajánlás a múrtinak, és felhangzott az árati hangja. Amint a múrtikat lefektették pihenni, a pap kijött a templomból, s mind a tizenkét tányér tejberizst felajánlotta az Úr Csaitanja Maháprabhunak. A tejberizzsel teli edényeket, Gópínáth maradékait mind Srí Csaitanja Maháprabhu elé helyezte, s az Urat nagy elégedettség töltötte el. Ötöt el is fogadott közülük, hogy megvendégelhesse a bhaktákat. A megmaradt hét edényt előretolta, s a papnak adta, aztán pedig azt az öt tányér tejberizst, amit elfogadott, kiosztotta az öt bhakta között, akik elfogyasztották a praszádamot. Srí Csaitanja Maháprabhu nem különbözik a Gópínáth múrtitól, ezért már megkóstolta és megette a tejberizst az edényekből. De hogy példát mutasson az odaadó szolgálatra, bhaktaként mégis újra elfogyasztotta a tálakban lévő praszádamot. Az éjszakát az Úr szankírtanázva a templomban töltötte. Reggel aztán megtekintette a mangala-árati szertartást, majd útra kelt. Az Úr Srí Csaitanja Maháprabhu így személyesen, saját ajkaival ízlelte meg Gópáldzsí, Gópínáth és Srí Mádhavéndra Purí transzcendentális tulajdonságait. Így szólt elbeszélésem az Úr Csaitanja Maháprabhu bhaktái iránt érzett ragaszkodásának transzcendentális dicsőségéről és az eksztatikus istenszeretet legfelsőbb határáról. Aki hittel és odaadással hallgatja ezt az elbeszélést, az Srí Krisna lótuszlábánál elnyeri az Isten iránti szeretet kincsét. Srí  Rúpa és Srí Raghunáth lótuszlábánál imádkozva, örökké kegyükre vágyva én, Krsnadásza nyomdokaikat követve így beszélem el a Srí Csaitanja Csartámrtát.”

Azt hiszem, most megkaptuk a kulcsot  ahhoz, hogy vajon miként váljunk nagyon jó bhaktává. És szeretném kifejezni háládatosságomat az elöljáróinknak, és a szent hagyománynak, hogy közvetítette ezt az üzenetet számunkra. Illetve az isteni igazságnak is, hogy feltárta és megmutatta ezt a nagyon rejtett kincset.

(folytatása következik)

1. Csaitanja Csartámrta, Madhja-lílá 4.197-4.213.

(от лекция на Свами Тиртха, 17.08.2018, Лудащо)

(продължава от предишния петък)

Айи дина–даярдра натха хе/ матхура-натха кадавалокясе/ хридаям твад-алока–катарам/ дайита бхрамяти ким каромй ахам – „О, Боже мой! О най-милостиви господарю! О, господарю на Матхура! Кога ще Те видя отново? Поради това, че не Те виждах, моето неспокойно сърце стана нестабилно. О най-възлюбени, какво да правя сега?” Когато Шри Чайтаня Махапрабху рецитира този стих, Той незабавно падна на земята в безсъзнание. Бе поразен и нямаше никакъв контрол над себе си. Щом Бог Шри Чайтаня Махапрабху падна на земята в екстатична любов, Бог Нитянанда бързо Го взе на скута си. Тогава, плачейки, Чайтаня Махапрабху се изправи отново. Показвайки екстатични емоции, Богът започна да тича тук и там, докато издаваше кънтящи звуци. Понякога Той се смееше, понякога плачеше, а понякога танцуваше и пееше. Чайтаня Махапрабху не можеше да рецитира целия стих. Просто повтаряше „Айи дина! Айи дина!”. Той не можеше да говори и в очите Му имаше обилни сълзи. Треперене, потене, радостни сълзи, шок, избледняване на телесния блясък, разочарование, униние, загуба на паметта, гордост, радост и смирение можеха да се видят в тялото на Шри Чайтаня Махапрабху. Този стих отвори вратата към екстатичната любов и щом тя се прояви, всички слуги на Гопинатха видяха Чайтаня Махапрабху да танцува в екстаз. Когато много хора се струпаха около Шри Чайтаня Махапрабху, Той си възвърна външните сетива. В същото време, предлагането на муртите бе привършило и се носеше арати изпълнение. Щом муртите бяха положени да почиват, свещенослужителят излезе от храма и предложи всичките дванадесет гърнета със сладък ориз на Бог Чайтаня Махапрабху. Когато всички купи със сладък ориз, оставени от Гопинатха, бяха поставени пред Шри Чайтаня Махапрабху, Той остана много доволен. За да нахрани отдадените, прие пет от тях. Седемте останали гърнета бяха предадени нататък и занесени на свещенослужителя. След това петте гърнета със сладък ориз, които Богът бе приел, бяха разпределени сред петимата предани и те изядоха прасадама. Тъй като бе идентичен с божеството Гопинатха, Шри Чайтаня Махапрабху вече бе опитал и изял гърнетата със сладък ориз. И все пак, за да прояви предано служене, Той отново изяде гърнетата сладък ориз като отдаден. Шри Чайтаня Махапрабху прекара онази нощ в храма, зает със съвместно възпяване. На сутринта, след като видя изпълнението на мангала-арати, Той си тръгна. По този начин, Бог Шри Чайтаня Махапрабху лично опита със собствената си уста трансценденталните качества на Гопаладжи, Гопинатха и Шри Мадхавендра Пури. Ето как аз описах както трансценденталната слава на привързаността на Бог Чайтаня Махапрабху към Неговите отдадени, така и най-висшата проява на екстатична любов на Бог. Онзи, който чуе този разказ с вяра и отдаденост, придобива съкровището на божествената любов в лотосовите нозе на Шри Кришна. Молейки се в лотосовите нозе на Шри Рупа и Шри Рагхунатха, винаги желаейки тяхната милост, аз, Кришнадаса, разказвам „Шри Чайтаня Чаритамрита”, следвайки техните стъпки.[1]

Сега вече имаме ключа как да станем добри предани. Бих искал да изразя благодарността си към моите наставници, за това, че са ни предали това послание. А също и на божествената истина – за това, че е разкрила това толкова тайно съкровище.

(следва продължение)

[1] „Чайтаня Чаритамрита“, Мадхя 4.197-4.213

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 17.08.2018, Ludasto)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Ayi dina-dayardra natha he/ mathura-natha kadavalokyase/ hridayam tvad-aloka- kataram/ dayita bhramyati kiṁ karomy aham – „Oh mein Herr! Oh barmherziger Meister! Oh Meister von Mathura! Wann werde ich Dich wiedersehen? Weil ich Dich nicht sehe, ist mein aufgewühltes Herz unruhig geworden. Oh Geliebter, was soll ich jetzt tun?“ Als Shri Chaitanya Mahaprabhu diesen Vers rezitierte, fiel er sofort bewusstlos zu Boden. Er war überwältigt und hatte keine Kontrolle über sich. Als Lord Shri Chaitanya Mahaprabhu in ekstatischer Liebe zu Boden fiel, nahm ihn Lord Nityananda schnell auf seinen Schoß. Weinend stand Chaitanya Mahaprabhu wieder auf. In ekstatischen Gefühlen begann der Herr hin und her zu laufen und dabei hallende Geräusche zu machen. Mal lachte er, mal weinte er, mal tanzte und sang er. Chaitanya Mahaprabhu konnte den Vers nicht vollständig rezitieren. Er sagte einfach wiederholt „Ayi dina! Ayi dina!“. Daher konnte er nicht sprechen, und starke Tränen standen in seinen Augen. Zittern, Schweiß, Freudentränen, Schock, Verblassen des körperlichen Glanzes, Enttäuschung, Verdrossenheit, Gedächtnisverlust, Stolz, Freude und Demut waren in Shri Chaitanya Mahaprabhus Körper sichtbar. Dieser Vers öffnete die Tür zur ekstatischen Liebe, und als er enthüllt wurde, sahen alle Diener Gopinathas Chaitanya Mahaprabhu in Ekstase tanzen. Als sich viele Menschen um Shri Chaitanya Mahaprabhu drängten, erlangte er seine Sinne zurück. Inzwischen war die Opfergabe an die Gottheit beendet, und es gab eine schallende Arati-Aufführung. Als die Gottheiten zur Ruhe betteten, kam der Priester aus dem Tempel und bot Lord Chaitanya Mahaprabhu alle zwölf Töpfe mit süßem Reis an. Als alle Töpfe mit süßem Reis, die von Gopinatha zurückgelassen worden waren, vor Shri Chaitanya Mahaprabhu aufgestellt waren, war er sehr erfreut. Damit die Devotees essen konnten, nahm er fünf davon an. Die sieben übrigen Töpfe wurden nach vorne geschoben und dem Priester übergeben. Dann wurden die fünf Töpfe mit süßem Reis, die der Herr angenommen hatte, unter den fünf Gläubigen verteilt, und sie aßen das Prasadam. Da Shri Chaitanya Mahaprabhu mit der Gottheit Gopinatha identisch war, hatte er die Töpfe mit süßem Reis bereits probiert und gegessen. Doch nur um hingebungsvollen Dienst zu zeigen, aß er als Anhänger erneut die Töpfe mit süßem Reis. Shri Chaitanya Mahaprabhu verbrachte die Nacht im Tempel mit gemeinschaftlichem Gesang. Am Morgen, nachdem er die Mangala-Arati-Aufführung gesehen hatte, ging er fort. Auf diese Weise erlebte Lord Chaitanya Mahaprabhu persönlich die transzendentalen Qualitäten von Gopalaji, Gopinatha und Shri Madhavendra Puri. So habe ich sowohl die transzendentale Herrlichkeit von Lord Chaitanya Mahaprabhus Zuneigung zu seinen Anhängern als auch die höchste Grenze ekstatischer Liebe zu Gott beschrieben. Wer diese Erzählung mit Glauben und Hingabe hört, erlangt den Schatz der Liebe zu Gott zu den Lotosfüßen von Shri Krishna. Ich, Krishnadasa, bete zu den Lotusfüßen von Shri Rupa und Shri Raghunatha und wünsche mir stets ihre Barmherzigkeit. Ich erzähle Shri Chaitanya Charitamrita und folge ihren Spuren.[1]

Jetzt haben wir den Schlüssel dazu, wie wir ein guter Devotee werden können. Ich möchte unseren Lehrern meinen Dank dafür aussprechen, dass sie uns diese Botschaft übermittelt haben. Und auch der göttlichen Wahrheit, die uns diesen verborgenen Schatz offenbart hat.

1. Chaitanya Charitamrita, Madhya 4.197-4.213

(Fortsetzung folgt)

(из лекции Свами Тиртхи, 17.08.2018, Лудащо)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Айи дина-даярдра натха хе/ матхура-натха кадавалокясе/ хридаям твад-алока-катарам/ дайита бхрамяти ким каромй ахам – «О всемилостивый Господь! О правитель Матхуры! Когда же Я снова увижусь с Тобой? Поскольку Я не вижу Тебя, сердце Мое лишилось покоя. О возлюбленный, что Мне теперь делать?» Произнеся этот стих, Шри Чайтанья Махапрабху сразу же упал на землю, потеряв сознание. От переполнявшей Его экстатической любви Он больше не владел Собой. Когда в экстазе любви Господь Шри Чайтанья Махапрабху упал на землю, Господь Нитьянанда быстро подхватил Его и положил к Себе на колени. Тогда Чайтанья Махапрабху очнулся и, зарыдав, поднялся.

Господь начал метаться от экстаза и громко кричать. Он то смеялся, то плакал, то пел и танцевал. Не в состоянии произнести весь стих, Чайтанья Махапрабху лишь повторял: «Айи дина! Айи дина!» Он не мог говорить, и из Его глаз потоками лились слезы.

 Дрожь, испарина и слезы восторга, оцепенение и бледность, разочарование, печаль и беспамятство, гордость, ликование и смирение, нахлынув, одновременно проявились в теле Шри Чайтаньи Махапрабху. Этот стих открыл шлюзы божественной экстатической любви, и все слуги Гопинатхи увидели, как, охваченный экстазом, танцует Чайтанья Махапрабху.  Когда вокруг Шри Чайтаньи Махапрабху собралась большая толпа, Он пришел в Себя. Тем временем подношение Божеству пищи закончилось, и раздались звуки, предвещающие начало церемонии арати. Когда Божество уложили спать, служитель вышел из храма и отдал все двенадцать горшочков сладкого риса Господу Чайтанье Махапрабху.  Когда служитель поставил перед Шри Чайтаньей Махапрабху все двенадцать горшков сладкого риса, отведанного Гопинатхой, Господь Чайтанья остался очень доволен. Он взял пять горшочков, чтобы угостить преданных.

 Семь же горшочков сладкого риса Господь вернул служителю, а оставшиеся пять разделил со Своими спутниками, угостив каждого прасадом. Будучи неотличным от Божества Гопинатхи, Шри Чайтанья Махапрабху уже съел весь этот сладкий рис. Однако, проявляя Свою бхакти, Он еще раз отведал его, уже как преданный. Шри Чайтанья Махапрабху провел ночь в храме, участвуя в совместном пении святого имени, а утром, после церемонии мангала-арати, продолжил Свой путь. Так Господь Шри Чайтанья Махапрабху насладился нектаром повествований о необычайных качествах Гопаладжи, Гопинатхи и Шри Мадхавендры Пури. В этой главе я описал запредельную славу высшей ступени экстатической любви к Богу, а также величие привязанности, которую Господь Чайтанья питает к Своим преданным. Любой, кто с верой и преданностью слушает это повествование, достигнет лотосных стоп Шри Кришны и обретет сокровище любви к Богу. Молясь у лотосных стоп Шри Рупы и Шри Рагхунатхи, уповая на их милость и следуя за ними, я, Кришнадас, рассказываю «Шри Чайтанья-чаритамриту».[1]

Теперь у нас есть ключ, как стать хорошим преданным. Я хотел бы выразить свою благодарность нашим наставникам за то, что они передали нам это послание. А также божественной истине – за то, что она показала это самое скрытое сокровище.

(продолжение следует)

[1] „Чайтанья Чаритамрита“, Мадхья 4.197-4.213

(from a lecture of Swami Tirtha, 09.05.2018, Sofia)

(continues from the previous Monday) 

Shyama Tulasi: I want to share that recently I have been having such a period that I have lost enthusiasm and inspiration.

Swami Tirtha: Ah?! And this is you when you have lost your enthusiasm?! My God! Not bad!

Shyama Tulasi: Even for one of my favorite services, the morning puja, I didn’t have the desire to put my tilak or gopi-dress, and I was awakening with this thought “Oh, again puja”. And I just was doing the least that I can do. On Sunday programs when I was doing the puja, I was thinking, ‘I’m a hypocrite’. While trying to understand what’s happening, I found this concept of the ‘dark night of the soul’. And when I read more, I found that it’s too early for me to experience this. I wanted to ask if this weakness of the heart is somehow connected to such experiences, and if it is necessarily obligatory to pass through this dark night of the soul?

Swami Tirtha: Yes. Because unless we perceive the darkness, we shall never understand what light is. Unfortunately, we are so badly trained that it’s very, very difficult simply to learn from good examples and positive environment. Many times we need the negative impulse – to come to our senses.

But I was really touched when you said that it’s too early. Unfortunately, it comes on time. And this shows your natural humility. Because even to perceive the difficulties, it’s a high level. But this proves that bhakti is a very strong process. If we apply that process, it will have some very profound effect on ourselves. And to go through all these difficulties – this is the purification process. This is it! When you have to face your troubles, when you have to face your lack of faith, when you feel empty. Then you can build it up. As long as our faith is not questioned, is not challenged, we don’t know whether it is strong or not. So all the great mystics, they know these inner struggles.

Usually we don’t speak about that here in lectures, especially in public. Because usually the life of the people is so full of struggle and pain anyway, that if you say more pain is coming, if you start your spiritual path, more struggle is coming – then who will start? So, we make a little campaign. But if we study the example of the saints and the teachings of the mystics, they will tell all these stories – what we can expect in a good school, in a substantial spiritual path. But, Post tenebras lux – after the darkness comes the light. After the dark Lord comes the bright Goddess.

(to be continued)

(Szvámí Tírtha előadása, 2018. május 9., Szófia)

(az előző hétfői lecke folytatása)

Sjáma Tulaszí: Egy személyes gondolatomat szeretném megosztani veletek, mégpedig azt, hogy az utóbbi időben valahogy elvesztettem  a lelkesedésem és az inspirációm.

Szvámí Tírtha: Tényleg?! És így néz ki, amikor nem vagy lelkes?! Ó, Istenem! Nem rossz!

Sjáma Tulaszí: Az utóbbi időben, még az egyik kedvenc szolgálatomhoz, a reggeli púdzsához sem volt kedvem, például tilakot festeni vagy szárít húzni. Mikor felébredtem, arra gondoltam: „Ó, már megint púdzsa…”, és csak minimálisan tudtam odaszentelni magam. A vasárnapi programokon, amikor ismét púdzsát tartottam teljesen képmutatónak éreztem magam. Majd miközben próbáltam megfejteni, hogy vajon mi is történik velem, találkoztam ‘a lélek sötét éjszakája’ koncepcióval. Ahogy egyre többet olvastam erről a témáról, úgy éreztem, hogy számomra még ez egy túl korai megtapasztalás. A kérdésem az lenne, hogy a korábban tárgyalt szív gyengeség, illetve ‘a lélek sötét éjszakája’ fogalmak kapcsolódnak-e egymáshoz, és hogy ez utóbbin szükségszerű-e mindenképp keresztül mennünk?

Szvámí Tírtha: Igen, szükségszerű, mert amíg nem tapasztaljuk meg a sötétséget, addig nem fogjuk tudni megérteni azt sem, hogy mi is a világosság. Sajnos olyan neveltetésben és oktatásban részesültünk, hogy nagyon-nagyon nehezen tanulunk pusztán a jó példákból, még egy támogató közegben is. Sokszor meg kell tapasztalnunk a negatív dolgokat, ahhoz, hogy észhez térjünk.

Nagyon megérintett, amikor azt mondtad, hogy úgy érzed, számodra ez egy túl korai tapasztalás. Ebből látszik, hogy milyen természetesen alázatos vagy, mivel a nehézségek elfogadása is, már egy nagyon magas szint. Ez azt is mutatja, hogy a bhakti egy nagyon hathatós folyamat, tehát, ha gyakoroljuk, akkor az nagyon komoly hatást fog gyakorolni ránk. Szembenézni a kihívásokkal – ez a megtisztulás folyamata. Amikor szembesülnünk kell a problémáinkkal, a hitetlenségünkkel, amikor üresnek érezzük magunkat – onnan tudunk elkezdeni építkezni. Amíg nincs próbára téve a hitünk, addig nem tudjuk, hogy erős-e vagy sem. Úgyhogy valamennyi nagy misztikus szintén keresztülment ezeken a belső küzdelmeken.

Általában erről a témáról nem szoktunk beszélni a leckéken, főleg a nyilvános előadásokon nem. Hiszen az emberek élete enélkül is kellőképpen küzdelmes, s ha arról prédikálunk, hogy a lelki útra lépve még több szenvedésben lesz részük, akkor ki fog egyáltalán belekezdeni? Úgyhogy inkább kampányolni szoktunk. De ha a szentek életét, vagy a misztikusok tanításait tanulmányozzuk, akkor hasonló történeteket fogunk ott is találni, ami el is várható egy komoly lelki úttól. Viszont: Post tenebras lux – a sötétséget követi a világosság. A sötét Úr után a világos Úrnővel fogunk találkozni.

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 09.05.2018, София)

(продължава от предишния понеделник)

Шяма Туласи: Искам да споделя, че напоследък съм в такъв период на загуба на ентусиазъм и вдъхновение.

Свами Тиртха: О?! И това е, когато си изгубила ентусиазма си?! Боже мой, не е зле!

Шяма Туласи: Дори за едно от любимите ми служения, сутрешната пуджа, нямах желание да си сложа тилак или гопи-дрес, и се събуждах с мисълта: „Ох, пак пуджа“. И просто правех най-малкото, което можех да направя. На неделните програми като правех пуджата си мислех: „Аз съм лицемерка“. Докато се опитвах да разбера какво се случва, намерих тази концепция за „тъмната нощ на душата“. И като се зачетох повече открих, че ми е още рано да преживявам това. Исках да попитам дали тази слабост на сърцето е нещо свързано с тези усещания, и дали задължително е неизбежно да се минава през тази тъмна нощ на душата?

Свами Тиртха: Да. Защото докато не усетим мрака никога няма да разберем светлината. Уви, толкова лошо сме свикнали, че е много, много трудно просто да се учим от добрите примери и от позитивната среда. Често се нуждаем от негативен импулс, за да дойдем на себе си.

Но наистина се трогнах като каза, че ти е още рано. Уви, то идва когато му е времето. Това всъщност показва твоето естествено смирение. Защото дори да осъзнаваш трудностите вече е високо ниво. Но това доказва, че бхакти е много мощен процес. Ако прилагаме този процес, той ще има много дълбоко въздействие върху нас. А да се премине през всички тези трудности – това именно е процесът на пречистване. Това е той! Когато трябва да застанеш лице в лице с проблемите си, с липсата си на вяра, когато се чувстваш сякаш празен. Тогава вече ще можеш да надграждаш. Докато вярата ни не бъде изпитана, докато не бъде предизвикана, ние не знаем силна ли е или не. Така че всички велики мистици познават тези вътрешни борби.

Обичайно ние не говорим за това на лекции, особено пък публични. Защото животът на хората бездруго е толкова пълен с борби и болка, че ако им кажеш, че ги очаква още болка, че като тръгнат по духовния път предстоят още битки – кой би тръгнал? Затова правим малко кампания. Но ако изучим примера на светците и ученията на мистиците, те ще ни разкажат всички тези истории – какво можем да очакваме в една добра школа, в един автентичен духовен път. Обаче, Post tenebras lux – след мрака идва светлината. След тъмния Бог идва светлата Богиня.

(следва продължение)