Sharanagati

(részlet Szvámí Tírtha 2013. január 4-én, Szófiában tartott előadásából)

(az előző hétfői lecke folytatása)

Mindannyian sok leckét tanultunk már meg arról, milyen tökéletlen emberekkel találkozni; ezért csak tiszta lelkek szeretnénk lenni. Ez nem túl nagy feladat. Rendben, kis erőfeszítéssel jár, idővel, türelemmel. De megjön, eredetileg tiszták vagytok, lételméleti tisztaságotokat csupán az illúzió felhője fedi be/lepi/takarja, mégis ott van.

Egyszer az én kedves tanítómesterem megkérdezte az egyik tanítványát: „ Mi a koncepciód/az elképzelésed arról, ki vagy te?” Ő azt mondta: ’Ó, Gurudév, én semmi vagyok!’ Gurudév nagyon rosszkedvű lett/zaklatott lett: „Nem, ez ellentmond a filozófiánknak! Te vagy valaki, te vagy valami!”

Tehát kik vagytok ti eredetileg? Isteni tulajdonságokkal bíró/rendelkező lélekszikrák vagytok – szat, csit, ánanda. Örökkévaló lelkek vagytok, teljes tudással bírók, természetüknél fogva áldottak. Tehát a lelki út azt jelenti, hogy a hamis önazonosságból visszatérünk eredeti identitásunkhoz. Ez nagyon egyszerű. A halálból, a tudatlanságból visszatérünk az örökkévalóhoz, a teljes tudáshoz és áldáshoz. És ez azonnal megtörténik, ha tiszta lelkek vagytok. Mi módon lehet ezt a helyzetet elérni/ebbe a helyzetbe kerülni? Odaadásban kell élnünk, ahogy a vers is említi. „Az elméjén és érzékein uralkodó, odaadással dolgozó tiszta lélek kedvel mindenkit, és mindenki kedveli őt. Az ilyen embert, bár állandóan dolgozik, sosem kötik tettei.”[1] Az Istennek való odaadással. Ha önmagadért élsz, nem élsz senkiért, ha a Jóistenért élsz, mindenkiért élsz.

A harmadik szükséges előfeltétel az elme és az érzékek szabályozása. Akkor valami meg fog történni, lesz valami eredménye – mindenkivel kedves leszel, és mindenki kedvesen fordul feléd. Mit gondoltok – melyik a könnyebb? Nagyrabecsülni és szeretni mindenkit, vagy hogy mindenki szeressen titeket?

Válasz: „Én mindenkit szeretek.”

Szvámí Tírtha: Az könnyebb, szerintem nagyon realisztikus vagy. Hát, én idealista és optimista vagyok, de egyetértek veled. Az könnyebb – ha a szerény oldalunkat mutatjuk, és háttérbe húzódunk. Mivel azt hiszem, csupán különleges isteni kegy által történik az, hogy mindenki elkezd titeket szeretni. Bármit meg lehet kritizálni. Ha elértek valamit, mindig fog érni kritika benneteket: „Ó, nézzétek csak ezt az embert, mennyi mindent összegyűjtött!” Ha semmit sem értek el, akkor is jön a kritika: „Ó, ez az ember annyira lusta, még semmit sem sikerült elérnie!” Bármit is tesztek, jönni fognak a megjegyzések.

Tehát valamennyire én is egyetértek: könnyebb megváltoztatni a mi hozzáállásunkat az emberek felé, nagyon szeretetteljes, és nagyon egyszerű módon tisztelni másokat, és várni, akkor várnunk kell. Várni, amíg mások is osztják majd a véleményünket. Az anyagi sík, az anyagi élet azt jelenti, hogy mindenki domináns akar lenni, mindenki az élvonalban akar állni. A lelki hangulat éppen az ellenkezője – mindenki az utolsó sorban szeretne állni.

Volt egyszer egy vita a templomban, és a matadzsik petíciót adtak be  a templom vezetőjének. Ez egy hosszabb lista volt, egyik pontja így szólt: „Szeretnénk mi is az első sorban állni az áratin.” látjátok, mivel általában a férfiak állnak elől, a nők pedig hátul az árati alatt, az imádat ??folytatódik (ezt itt nem értem) – olyan ez, mint egy általános formalitás. Amikor ezt meghallottam, azt mondtam: „Várjatok egy percet, valaki itt nem megfelelően prédikál ezen a helyen!” Mivel ha valakinek ez a nagyon szerencsés és méltóságteljes/tiszteletreméltó helyzete van, hogy a hátsó sorban állhat – ami a mi filozófiánk szerinti, mi utolsók akarunk lenni – és ha valakinek ez a helyzet adatott meg: „Hátul maradhatok!”, de előre akarnak kerülni, akkor ott valami nem működik / rosszul működik. Tehát kétszer is gondoljátok meg, mi a vágyatok!

Ezekből a tanításokból megérthetitek, hogy ’Talán jobb, ha az utolsó sorban ülök a leckén, mivel egyszerű lélek vagyok.” Akkor végül mindenki a folyosón fog ülni, igaz, mivel ’egyszerű ember vagyok’. Ám egy nagyon nagyrabecsült tanítómester így szólt: ’Hát, néhányan az első sorban ülnek, mert megérdemlik. Mások az első sorban ülnek, mert nem érdemlik meg. Néhányan a hátsó sorban ülnek, mert megérdemlik; míg néhányan a hátsó sorban ülnek mert nem érdemlik meg. ’Istenem! hogy ez mennyire bonyolult – hova is kéne ülnöm? Ha előre ülök, talán helyes, talán rossz. Ha hátulra ülök, talán megvádolnak majd. Ám mielőtt teljesen zavarba jönnétek, ne foglalkozzatok túl sokat azzal, hogy előre vagy hátra! Csak üljetek le, és hallgassátok a leckét!

És ápoljuk ezt a törekvést a lelkünkben is – mindenkit értékeljünk nagyobbra, mint saját magunkat. Hiszen ha elég tiszták vagytok, akkor ez a hangulat fog sugározni belőletek és mások is követni fogják a példátokat. Tehát ha mindenkit őszintén próbálunk tisztelni és mindenkivel szelíden és nagyon kedvesen bánunk, akkor, bár ez nem a mi dolgunk, mégis elvárhatjuk, hogy mások is szépen bánjanak velünk.

1 Bhagavad-gítá, 5.7

(Szvámí Tírtha, 2013.01.04-ei szófiai reggeli előadása)

Köszönöm, hogy eljöttek az előadásra és mivel 1988 óta látogatok Szófiába, tiszteletbeli bolgárnak érzem magam. Remélem, ezzel nem bántom meg Önöket! Azonban ez az Önökkel történő találkozás egy nagyon különleges lehetőség a számomra, mivel számtalanszor beszélünk az állandó szolgálatról. S ez éppenséggel egy olyan szolgálat, melyet a lelki tanítómesteremtől kaptam. Tehát, bármikor, amikor ide utazom, az egy nagyon édes emlékezés őrá. S Önök mindannyian az örök kötelességemre emlékeztetnek, mely annyit jelent, hogy Önök az én megmentőim. Tehát, hálás köszönetem a lehetőségért, hogy emlékezhetek mindarra, amit tanultam, hogy megoszthatom, amit kaptam, mert ez a módja annak, hogy megsokszorozzuk a kincseinket.

Szeretném folytatni azt a beszélgetést, melyet a munka, a cselekedet művészetéről kezdtünk el. Természetesen ennek a kérdésnek a taglalása végtelen, mivel mindig cselekszünk. De meg kell tisztítanunk a tetteinket, összhangba kell hoznunk őket az isteni akarattal, meg kell próbálnunk az emberiség, illetve saját lelki gyarapodásunk szolgálatára használni őket. Tehát, ha ezen a három lelki szinten tevékenykedünk – önnön érdekünkért, mások szolgálatáért, Isten dicsőségéért – akkor nagyon áldásos lesz az életünk. Úgy hiszem ez egyszerű és érthető mindenki számára, bár embertársaink közül sokan nem is tudnak erről. Talán meg kell mondanunk nekik, hogy: “Tudsz arról, hogy létezik egy magasabb célja is az életünknek? Nem csupán azért születtünk, hogy meghaljunk!” Ily módon, s ezért van az, hogy elenyészően kevesen halnak meg bölcsen, míg a többség ostobán éli az életét. Tehát, lehetőséged van választani a dicsőséges halál és az ostoba élet között.

Azonban, hogy megértsük saját kötelességünket ismét a Bhagavad-gítára, az Isteni Énekre kell összpontosítani figyelmünket. Amint már megbeszéltük korábban, minden tettünknek van visszahatása. Számos következménye van cselekedeteinknek, s ha szeretnél ezektől mentes lenni, akkor logikusnak tűnik, hogy abba kell hagyni a cselekvést.. Ha nincs bevitel, akkor nincs kimenet sem. Éppúgy, mint a testünkben, ha nem viszel be élelmet, akkor nem lesz végtermék sem. Ne hibáztasd a rendszert! Ha van bevitel, akkor van kimenet is. Ez logikus. Ezért meg kell találni a módját annak, hogyan táplálkozzunk, anélkül, hogy ürülék keletkezne, hogyan cselekedjünk a kedvezőtlen visszahatások nélkül. A megoldás pedig nem a cselekedetek elhagyása, hanem az isteni tervvel történő harmonizálás.

Azt is megértettük, hogy a tettek által elnyerhető a felszabadulás. Azonban anélkül, hogy szeretetteljes és élő kapcsolatot hoznánk létre a Legfelsőbbel, ez az elméleti felszabadulás nem fogja elégedetté tenni a lelkünket. Míg azok, akik a Legfelsőbb odaadó szolgálatába merülnek, kétség kívül elérik Őt. Tehát, innen folytatnánk a Bhagavad-gítá verseit. Kérlek, hallgassátok figyelmesen, mert ezek maga Isten szavai. S ha Ő készen áll arra, hogy megossza a bölcsességét velünk, akkor nekünk is készen kell lennünk, hogy meghallgassuk a tanácsait.

“Az elméjén és érzékein uralkodó, odaadással dolgozó tiszta lélek kedvel mindenkit, és mindenki kedveli őt. Az ilyen embert, bár állandóan dolgozik, sohasem kötik tettei.“[1] 

Ez a vers komoly elvárást fogalmaz meg. Három embertípust, kritériumot említ: az egyik, aki odaadással dolgozik; a másik, aki egy tiszta lélek; és a harmadik, aki uralkodik az elméjén és az érzékein. Tehát, szeretnétek tiszta lélekké válni? Természetesen, igen, mindannyian szeretnénk megtisztulni. Mi a tisztaság? Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy mi a tisztaság, mert ismerjük azt is, amikor valami tisztátalan. Képzeljék el, hogy néha találkozom olyan emberekkel, akik nem hisznek abban, hogy a tökéletesség lehetséges. Ez borzasztó! Ekkor mindig azt mondom: “Nem, nem, nem! Kérlek, ne mond ezt! Az lehetséges, hogy te még nem találkoztál olyan személlyel, aki megvalósította a tökéletességet, de ne vesd el ennek az esélyét; a lehetősége adott.” Ki az, aki már találkozott tökéletes emberrel? Ó, nagyon sokan?! Valaki két kézzel is szavaz. De, úgy vélem, hogy mindenkinek fel kellene tennie a kezét, ha azt kérdezném, ki találkozott már tökéletlen emberrel. Ha találkozunk a tökéletlenséggel, akkor fel fogjuk ismerni a tökéletességet.

Egyszer találkoztam egy tanárral, aki valójában egy misztikus tanító volt. S tudjátok, hogy a kiváló tanítók, úgy beszélnek, hogy például, ha valakit szeretnének tanítani, akkor egy másvalakihez beszélnek oly módon, hogy az illető is magára ismerjen. Tehát, ha én egy jó tanár vagyok, és szeretnék útmutatást nyújtani a számodra, akkor oly módon beszélek másvalakihez, hogy te is megértsd. Áttételes módon sokkal izgalmasabb. Tehát, volt egy találkozónk egy tekintélyes úriemberrel, aki ilyen áttételes módon adott iránymutatást a számomra. Végig a két órás megbeszélés alatt, a barátomra fordította minden figyelmét, azonban én azt éreztem, hogy nekem szól minden szava. Mindenesetre azt mondta neki, hogy: “Ha létezik egy szélhámos szent, egy hamis szent, akkor figyelj jól, mert az azt jelenti, hogy létezik igaz szent is. Láttál már valaha hamis 75 dollárost? Nem, mert nincs eredeti 75 dolláros. De ha találkozol egy hamis százdollárossal, akkor nagyon figyelmesnek kell lenned, mert ez azt jelenti, hogy van eredeti is.”

Tehát, ha találkozol a tökéletlenséggel, figyelj jól – mert akkor a tökéletesség is létezik!

(folytatása következik)

[1] “Bhagavad-gítá” 5.7.

(Szvámí Tírtha, 2013.01.04-ei szófiai reggeli előadása)

“Csak a tudatlanok mondják, hogy az odaadó szolgálat (karma-jóga) különbözik az anyagi világ analitikus tanulmányozásától, a szánkhjától. A nagy tudásúak szerint, aki helyesen halad a két út egyikén, az mindkettő eredményét elnyeri.“[1]   

Giridhári kérdése: Úgy tűnik, van némi ellentét e között a két út között, az analitikus tanulmányozás és a misztikus megtapasztalás között. Szükséges-e, valamelyik út választása vagy harmonikusan egyesíthetjük mindkettőt?

Szvámí Tírtha: Nos, úgy vélem, hogy a legjobb az odaadás útját választani, mely még a jóga általános misztikáján is túlmutat. Mert mi is Csaitanja Maháprabhu különleges hozzájárulása a teológiai értelmezés általános történetéhez? Ez a szeretetmisztika, a lelki szeretet misztikája. Ez jóval túl van a jóga általános miszticizmusán.

Azonban azt gondolom, hogy abban egyet érthetünk, hogy ha megfelelően elemzed a mulandó és az állandó, az anyagi és a lelki dolgokat, akkor valamilyen lelki látásmódra fogsz jutni. Ez egy misztikus élmény lesz – túl fogsz látni az anyagi keretek határán. Ha valaki ezt a misztikus megközelítést választja, akkor képes lesz szépen elkülöníteni a helyes és a helytelent – így ismét elnyeri a többi út gyümölcseit. Míg a valódi odaadás, a direkt odaadás misztikus tapasztalata ezt jelenti:

prémánydzsana-ccshurita-bhakti-vilócsanéna
szantah szadaiva hrdajésu vilókajanti
jam sjámaszundaram acsintja-guna-szvarúpam
góvindam ádi-purusam tam aham bhadzsámi[2]

“Góvindát imádom, az őseredeti Urat, akit a szeretet írjával megkent szemű tiszta bhakták felfoghatatlan, számtalan tulajdonságban bővelkedő gyönyörű kékesfekete Sjámaszundar formájában mindig a szívükben látnak.” Vagyis a szívedben, a legbelső létedben közvetlenül megtapasztalod Istent, Emiatt „Góvindát imádom, az őseredeti Urat.” Tehát ez az odaadás alternatívája. Ne pazarolj túl sok időt az analízisre! Ne aggódj, ha a misztikus tapasztalásaid kissé váratnak magukra! Csak folytasd tovább a mantrázást s eléred céljaidat! Nem látok ellentmondást, mert van egy magasabb koncepció, amely minden korábbit magába foglal.

Giridhári: Lehet, hogy ezt a szöveget más módon kell olvasnunk: mivel mindkét út a másik eredményét is nyújtja, így lehetetlen csak az egyiken járni.

Szvámí Tírtha: Nagyon jó, hogy emlékeztetsz, mivel ha rendelkezünk az odaadás többletével, akkor a karmánk, karma-jógává fog válni – a cselekedeteink, lelki cselekedetekké alakulnak; a tudásunk pedig gjána-jógává. Ha a karmához hozzáteszed az odaadást, akkor karma-jógává fog válni; ha a tudásodat is odaadással bővíted, akkor gjána-jógává válik. Így mi történik abban az esetben, ha hozzá tesszük az odaadást a jógához? Akkor jóga – jógává fog válni? Jóga a négyzeten, helyes. Ez a jóga magasabb szintje, önmagával szorozva – a kapcsolat megsokszorozódott a kapcsolat által. Jóga a négyzeten.

[1] Bhagavad-gítá 5.4.

[2] Brahma-szanhitá, 5.38.

(Szvámí Tírtha, 2013.01.04-ei szófiai reggeli előadása) 

“Csak a tudatlanok mondják, hogy az odaadó szolgálat (karma-yoga) különbözik az anyagi világ analitikus tanulmányozásától, a szánkhjától. A nagy tudásúak szerint, aki helyesen halad a két út egyikén, az mindkettő eredményét elnyeri.“[1]

Rámvidzsaj kérdése: Gurudév, a Gíta második és harmadik fejezete tárgyalja a szánkhja-jógát és a karma-jógát. Mégis azt látjuk, hogy Szvámí Prabhupád egyenlőség jelet tesz a karma-jóga és a bhakti-jóga közé, mely még nincs is említve eddig a részig a Gítában. Meg tudnád magyarázni nekünk, hogy miért történik ez így?

Szvámí Tírtha: Nos, lehet, hogy nekem egy másik kiadás van meg, de az én Gítám valamennyi oldalán ez áll: “Szenteld magad Istennek!” Úgyhogy, lehet, hogy az én Gítám téved, nem tudom.

Rámvidzsaj: Akkor, kaphatnék a Tiédből egy példányt?

Szvámí Tírtha: Azonban eltekintve ettől a megjegyzéstől… Végső soron, minden értelmezés attól az iskolától függ, amelyikbe tartozol. Egyszer egy figyelemre méltó indológus Magyarországon a következőket mondta: “A Bhagavad-gíta végkövetkeztetése a nirvánáról szól!” Úgyhogy, lehet, hogy neki is egy másik kiadása volt, melyet ellenőriznem kellett. Így kutatást, úgymond analízist végeztem. S kétség kívül a Gíta említést tesz a nirvánáról. Természetesen a Gítában minden megtalálható, beleértve a nirvánát is. Azt hiszem, háromszor említik a brahma-nirvánam abhigaccshati[2] kontextusban. “A Brahmanban el fogja érni a felszabadulást.” Azonban ezt megtenni következtetésnek – nemcsak végső, hanem a Gíta elméleti következtetésének – ez lehetetlen, nem igaz. Nem ez a tanulság. Mert, ha megnézed, hányszor tesz említést a bhaktiról, Isten odaadó szolgálatáról – 36 alkalommal! S gyakorlatilag valamennyi fejezet ezzel zárul.

A kívülállók általában a Gíta tizenegyedik fejezetét kedvelik, mely “Az univerzális forma látomása”, ahol Krsna megmutatja végtelen számú arcát, karjait, fenséges szépségét és egy egyetemes perspektívát enged láttatni, mely minden emberi elképzelésen felül áll. Ez annyira felháborítja és zavarba ejti Ardzsunát, hogy így szól: “Kérlek, hagyd abba!” Ó, igen a kívülállók ilyenkor azt mondják: “Ó, mutasd tovább! Hadd lássak még többet ebből!” Míg a bhakták azt mondják: “Ugorjuk át ezt a fejezetet!” Azonban, ha megvizsgáljuk a tizenegyedik fejezetet – akkor mit látunk, mi a végkövetkeztetés? “Csakis osztatlan odaadó szolgálat által lehet eljutni Hozzám!”[3] Szóval ez mégsem a nirvánáról és nem az univerzális koncepcióról szól – hanem az odaadó szolgálatról, mely a Gíta végkövetkeztetése. Mivel, legfőképpen ebben a kali-korban az odaadás útja a legközvetlenebb módja a tökéletesedésnek.

Ezért egy olyan tanítómester, aki az odaadás útját követi, gyakorlatilag csak odaadást fog látni minden fejezetben és versben. Mert például, ahogy Gurudév említette, amikor Sríla Srídhar Mahárádzs egy templom építése kapcsán a cement áráról beszélgetett, az tiszta préma-bhakti, Krsna-kathá volt. Mert abszolút szinten minden erről szól! Ugyanígy beszélhetünk a dhjánáról, gjánáról, egyetemes formáról – valójában ez csupán alibi, hogy az odaadásról beszélhessünk.

[1] Bhagavad-gítá 5.4.

[2] Bhagavad-gítá 5.24.

[3] Bhagavad-gítá 11.54.

(Szvámí Tírtha, 2013.01.04-ei szófiai reggeli előadása)

“Aki tudja, hogy odaadó munkával is elérhető az, ami lemondással, s aki ezért a munka és a lemondás útját egynek látja – az valóban lát.”[1]

Úgy vélem ez elég világos, nem szükséges tovább magyarázni. Azonban az ezt követő vers egy rendkívül lényeges tanáccsal szolgál: “Az ember mindaddig nem lehet boldog egyedül a tettekről való lemondás által, míg odaadással nem szolgálja az Urat. Az ilyen munkától megtisztult bölcsek késedelem nélkül elérik a Legfelsőbbet.”[2].

Ez a cselekvés művészete. Nem a lemondásra, a cselekedeteid megszüntetésére van szükség; hanem a tetteid Istennek való szentelésére. Mások szolgálata pedig annyit jelent, hogy “Úgy cselekszem, ahogy Ő szeretné, nem úgy, ahogy nekem tetszik.” A következő kérdés pedig az, hogy: Mi Isten akarata? Ő hogyan szeretné? Ehhez pedig, az adott problémára történő nagyon finom ráhangolódás szükséges, de erről majd később értekezünk.

A Srímad Bhágavatam még azt is megemlíti, hogy akik úgy gondolják, hogy már teljesen felszabadultak, azonban nem szolgálják a Jóistent, nem építenek ki ilyen szeretetteljes és élő kapcsolatot az Istenség személyével – azoknak vissza kell térniük. Ezért ez a személytelen tökéletesség nem elegendő. Miért? Mert egy lila ködöt nem tudsz a szívedre ölelni, igaz? Nem tudunk szerelembe esni holmi energiával. Tehát, valamennyi személytelen elmélet a lehetetlennel próbálkozik. A lehetetlent szeretnék elképzelni, de az lehetetlen. Vagy pedig a megmagyarázhatatlant szeretnék megmagyarázni. Szeretnék elérni az elérhetetlent. Ez bosszantó. Próbálkozol, próbálkozol, próbálkozol – de a végén arra jutsz, hogy: “Nem, ez képtelenség!” S gondolj bele a másik oldalba is. Ha te Isten vagy, és valaki azt mondja, hogy: “Ó, Te csak egy lila köd vagy!” Ez egy kicsit bántó, ha valaki azt mondja neked: “Ó, te az energia megnyilvánulása vagy!” Nem, mivel te úgy érzed, hogy ennél azért több vagy. S ez így is van, mindannyiótoknak van aurája, ami az energiátoknak egy megnyilvánulása, kisugárzása – ez valóban igaz. De te is ott vagy. Ugyanez a helyzet a Legfelsőbbel: minden az Ő megnyilvánulása, de Ő mindezeken túl is létezik. Ezért, ha elemezni kezded, hogy mi lelki és mi az, ami anyagi – szánkhja – ha ezt megfelelően teszed, akkor a végén misztikus tapasztalásra tehetsz szert. Mivel – a szent tanítások szerint – el kell jutnunk oda, ahol minden elérhető. “Amit elnyerve, mindent elnyersz; amit megismerve minden ismertté válik.”[3] Máskülönben a Legfelsőbb olyannyira túl van minden elváráson, és mindenen, ami megérthető, hogy jató vácsó nivartanté aprápja manaszá szaha[4] – “onnan még a szó és a gondolat is visszafordul, mert képtelenek elérni Őt”. Jató vácsó nivartanté aprápja – elérhetetlen – manaszá szaha – elmével. Ennek ellenére, mi nagyon ambiciózusak vagyunk, mert szeretnénk elérni Őt. S Őt elérve minden elérhető; Őt megismerve, minden ismertté válik a számodra. Ez egy misztikus élmény.

Tehát ez a cselekvés művészete – minden cselekedetedet szenteld a Legfelsőbbnek, s ne oly módon, ahogy te szeretnéd, hanem ahogy Neki kedves. S ezután, ahogy itt említésre kerül: “késedelem nélkül elérheted Őt”. S mi a legkedvezőbb cselekedet? A Legfelsőbb dicsőítése a Szent Nevein keresztül.

harér náma harér náma

harér námaiva kévalam

kalau násztjéva násztjéva

násztjéva gatir anjathá[5]

„A konfliktusok és képmutatás e kali-korszakában a Szent Nevek zengésén kívül nincs más út, nincs más út, nincs más út a felszabadulásra.”

[1] Bhagavad-gítá 5.5.

[2] Bhagavad-gítá 5.6.

[3] Mundaka Upanisad, 1.1.3.

[4] Taittiríja Upanisad, 2.9.1.

[5] Brhan-náradíja-purána.

(Szvámí Tírtha, 2013.01.04-ei szófiai reggeli előadása)

“Csak a tudatlanok mondják, hogy az odaadó szolgálat (karma-jóga) különbözik az anyagi világ analitikus tanulmányozásától, a szánkhjától. A nagy tudásúak szerint, aki helyesen halad a két út egyikén, az mindkettő eredményét elnyeri.“[1]   

A darsanák, a klasszikus – indiai filozófiai iskolák – mindig párokba rendeződnek. A logika például az anyagelvű tudományokhoz vagy atomizmushoz kapcsolódik. A jóga, mint misztikus út, mindig kapcsolódik a szánkhjához – a létezés analitikus vizsgálatához. Míg a rituálék tudománya, a szakrális tevékenységek a Védántához kapcsolódnak – ez a Védák ontológiai, lételméleti bölcselete. Tehát ezek mindig párokba rendeződnek. S ebben a versben Krsna a következőket említi: “Aki helyesen halad a két út egyikén, az mindkettő eredményét elnyeri.”

Ez ismét bizonyíték a transzcendentális folyamatra. Ez anyagi szinten nem így történik. Megpróbálsz ebédet főzni, s ezzel együtt már a vacsora is készen van. Ez lehetetlen! Igaz, hogy ez az aszkétákkal néha megtörténik, a reggelit is beleértve. Azonban, általában egy dolgot teszünk, s ennek eredményeként egy gyümölcs terem. Ha egy másik tevékenységgel vagyunk lefoglalva, akkor annak egy másik gyümölcs lesz a következménye. Lehetetlen mindkét eredményt elérni. Mivel az anyagi világ logikusan épül fel – azonban teljesen illogikus. Míg a lelki világ teljesen illogikusnak tűnik, holott teljesen logikus. Mert ott, ha az egyik úton jársz, akkor ezzel mindkét út eredményét is elnyered.

Mit is jelent a világ analitikus tanulmányozása, a szánkhja?  Kiválasztjuk, hogy mi a felszínes és mi a lényeges; mi a lelki és mi az anyagi; az állandó és az ideiglenes. S elfelejtjük az ideiglenes dolgokat, több figyelmet szentelünk az állandóakra. S mi is valójában a jóga? A jóga egy misztikus út, mely élő és szeretetteljes kapcsolatot teremt ember és a Legfelsőbb között. Ez a tökéletesedés útja. S ez egy misztikus út. A misztikus szó eredete nem az angol “mist” – köd szóból származik, hanem görög eredetű és a jelentése pedig “hallgatni”. Tehát csöndben maradni – ez az igazi miszticizmus. Határozottan állíthatjuk, hogy a jóga egy misztikus út és a miszticizmus nem igazán tanítható. Lehetetlen bárkit is megtanítani a misztikus tapasztalásokra. Tehát, ez nem szavak által történik. Ez nem szavakkal adható át, azonban az igazán misztikus mesterek, képesek olyan körülményeket, közeget teremteni, hogy a gyakorló misztikus tapasztalásokhoz jusson. Tehát, mit részesítetek előnyben? Analitikus tanulmányozását a “jó és rossz” dolgoknak, vagy inkább a misztikus élményeket?

Hajagríva: Én a misztikusat.

Szvámí Tírtha: Te a misztikusat, tehát egy misztikus. Mások? Ők is a misztikusat? Akkor, kérlek benneteket, hogy gyakoroljátok a szánkhját! Tegyetek különbséget a helyes és a helytelen; az anyagi és a lelki között, s elnyeritek a lelki tapasztalásokat! Mivel ez a két iskola mindig együtt jár, s ahogy Krsna említi az idézett versben: “aki helyesen halad a két út egyikén, az mindkettő eredményét elnyeri.”

Egyszer egy kezdő bhakta panaszkodott a mesterének: “Ó, Mesterem! Elmondtad, hogy hogyan ajánljunk fel füstölőt Krsnának – két körzés a lábhoz, és így meg így… De ha számolok, akkor nem tudok az Úrra figyelni.“ A Mester pedig így válaszolt: “Ó, kedves fiam, ha az Úrra figyelsz, akkor megszámolod hányat kell körözni.” Látjátok, ha odaszentelitek magatokat az egyiknek, akkor mindkettő eredményét elnyeritek. Mert a körök számolása, a körzés, hogyan kell felajánlani, valamennyi formaság – ez épp olyan, mint a szánkhja, elemzés. Természetesen az előbb említett példa nem része a szánkhja iskolának, viszont az elemzés – számolás, választás, helyes cselekedet – igen. De élő és szeretetteljes, misztikus kapcsolatot létesíteni a Legfelsőbbel és szeretettel felajánlani egy füstölőt – ez az igazi jóga.

[1] Bhagavad-gítá 5.4.

(Szvámí Tírtha, 2013.01.04-ei szófiai reggeli előadása)

“Óh, erőskarú Ardzsuna, mindig szannjászíként él az, aki nem vágyakozik munkája gyümölcseire, és nem is gyűlöli őket. Az ilyen ember mentes az ellentétpároktól, könnyen legyőzi az anyagi kötelékeket, és teljesen felszabadul.”[1]

Nagyon fontos tanácsot kapunk itt – légy független! A lemondott életrend nem az anyagi dolgok megsemmisítését, hanem egy semleges, független pozíció elérését jelenti. Az ilyen lemondott tudatállapot nem azt jelenti, hogy megváltoztatod a ruhád színét és belépsz egy szerzetesrendbe. Sokkal inkább jelenti azt, hogy egy olyan belső szemléletet fejlesztesz ki, mely a világ kettősségeihez való hozzáállást segíti. Legyenek akár kedvezőek vagy kedvezőtlenek a külső körülmények – te ugyanúgy egyensúlyban vagy. Könnyű ezt elérni? Azt hiszem, mindannyiunknak van némi tapasztalata ezzel kapcsolatban. De ez a teljes lemondás.

Szeretnék elmesélni egy gyakorlati történetet, mivel néha azt gondolhatjuk, hogy: “Ó, ez túlságosan elméleti”. Egyszer, még a hőskorban Gurudév meglátogatott bennünket. Ez azokban az időkben volt, amikor még rendőri megfigyelés alatt álltak a bhakták. Ezek meglehetősen kockázatos idők voltak. Általában álruhában utazott, és a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel – tudta, hogyan kell átjutni az ellenőrző rendszeren. Nagyon hasznos és hosszútávra szóló tanulságokat osztott meg velünk. Például: “Ne parkolj az előtt a ház előtt, ahol az előadást tartod!” Ez egy nagyon hasznos tanács illegális tevékenység esetén. Mivel, ha betoppan a rendőrség, s neked az ablakon keresztül kell menekülnöd, akkor nagyon nehezen tudod a bejáratnál lévő kocsidat megközelíteni. Ugye, ez egy nagyon gyakorlati jótanács. Látjátok, hogy a guruk egyszerre elméleti és gyakorlati jótanácsokkal is ellátnak. Még mindig emlékszem rá, nem parkolok itt a ház előtt. Természetesen itt kissé bonyolult kiugrani az ablakon, de ha hiszitek, ha nem, ez valóban megtörtént a tanyánkon – amikor jött a rendőrség, a bhakták az ablakon keresztül menekültek.

No, mindegy is, ez egy másik történet. De egyszer Gurudév épp távozóban volt egy bhaktával, és amikor az autójához közeledtek, látták, hogy a következő sarkon, a kocsiját egy nagyobb tömeg veszi körül. Mellettük állt két rendőrautó, mivel feltörték a kocsiját. Valaki betörte az ablakot és megpróbálta kirabolni. S Gurudév táskákkal a kezében az autó felé tartott – apropó épp ide, Szófiába indult Budapestről. Tehát haladtak tovább, s Gurudév így szólt a bhaktához: ”Hé! Van itt egy kis probléma!”, majd befordultak egy mellékutcába és elváltak, hogy ne keverje bajba a bhaktát. Ő pedig továbbra is teljesen nyugodt és semleges volt. Csak képzeljétek el, hogy disszidensként, a veszélyt vállalva jött be az országba; s teljesen rezdületlen maradt.

Tehát, ez az odaadás: teljesen Istentől, Krsna kegyétől és oltalmától függeni. Ez a gyakorlati definíciója a semlegességnek, a lemondásnak. De ő nagyon céltudatos és egyhegyű volt a küldetésének szentelődve, mert két-három óra formaság után, elindulhatott ide, s meg is érkezett Szófiába. “Az ilyen személy, mentes az ellentétpároktól, könnyen legyőzi az anyagi kötelékeket.”

[1] Bhagavad-gítá 5.3.

A nyugati világban a karma-désben születünk, vagyis a tettek mezején. Az indiai emberek a dharma-désben születnek. A dharma-dés a dharma helye – ez nem pusztán a vallásos kötelezettségek, hanem az emberi előrehaladás és ambíciók beteljesítése. Ők ismerik a dharma titkait, nekünk pedig a cselekvés titkait kell megtanulnunk. Az indiai mesterek azt mondják, nagyon nehéz a nyugati tanítványokkal. Hiszen, ha adnak egy utasítást az indiai tanítványnak, ő azt követni fogja. Ha azt mondod neki: „Ülj le ebbe a sarokba, és zengjed a mantráidat két évig!”, akkor az indiai tanítvány úgy fog cselekedni. Ha azt mondod egy nyugati tanítványnak: „Csak ülj le ide tíz percre és próbálj meg meditálni!” ő azt fogja mondani: „Miért?” Miért? Mert annyira aktívak vagyunk, a cselekvés hajt bennünket. A motivációnk állandóan arra sarkall minket, hogy tegyünk valamit. De sajnos sok ostoba cselekedetet követünk el, ezért meg kell tanulnunk a cselekvés művészetét, hiszen mindig cselekszünk valamit.

A Bhagavad-gítá olyan, mint az isteni tudás enciklopédiája. Ma az ötödik fejezetből olvasunk. „Ardzsuna így szólt: ó, Krsna, először a munka feladására kérsz, majd az odaadással végzett munkát ajánlod. Kérlek, mondd meg nekem határozottan, a kettő közül melyik hasznosabb?”[1]

Ellentétes utasításokat kapni tehát elég nagy kihívást jelent. Hiszen a harmadik fejezetben Krsna a karma-jógáról beszélt, a cselekvésről, a cselekvés jógájáról. Utána pedig a transzcendentális tudásról, a meditáció egy fajtájáról. Tehát ’cselekedj és gondolkodj’. Ez kihívás volt Ardzsunának, hogy ’tenni, vagy nem tenni’. Ezért kérdezte, hogy melyik az előnyösebb. Ekkor a Magasztos Úr így válaszolt: „ A munka lemondása és az odaadással végzett munka egyaránt felszabaduláshoz vezet. De a kettő közül az odaadó szolgálat a jobb.” [2]

Megértettük, hogy az akció mindig reakciót von maga után. Általában ez az, amit nem veszünk számításba – hogy a tetteink reakciókat szülnek. Logikusnak tűnik, mégis mindig elfelejtkezünk erről. Tudatlanul, felelőtlenül cselekszünk, és utána meglepődünk rajta, hogy jönnek a reakciók. Például elkövetjük az összes ostobaságot az életünkben és utána Istent vádoljuk: „Ó, miért büntetsz Te engem?” Tehát először is meg kell értenünk: tisztítsuk meg a létezésünket, és reménykedjünk egy jobb verzióban! Ekkor azonban egy sokkal érzékenyebb kérdés jön: megpróbálod elkötelezni az életedet, és mégis jön a büntetés. Bűn és büntetés. Tehát ha van büntetés, kell lenni valami bűnnek is. Semmi sem történik ok nélkül. Látjuk a történet egyik felét – a büntetést. De eléggé okosnak kell lennünk ahhoz, hogy az okokat is meglássuk, amiért azok velünk történnek.

Ám függetlenül attól, hogy jönnek-e reakciók vagy nem jönnek, ne vádoljatok másokat! Shríla Shrídhár Mahárádzs így vélekedik: „Ne vádold a környezetet!” Bármilyen gyümölcs is termett, az számodra van ott. Le kell szednünk cselekedeteink gyümölcseit.

Ebből tehát meg kell értenünk, hogy a tetteknek mindig vannak következményeik. Ezért jó okkal mondhatjátok: „Akkor abba kell hagyni a cselekvést! Ha nincs cselekvés, nincs is reakció.” Logikusnak tűnik, de nagyon nem praktikus, mivel a nyugati tanítványok még tíz percet sem képesek meditációban ülni. Tehát számunkra a nem-cselekvés – az akció és a reakció kompenzációjaként – nem alternatíva. Ezért másik orvosságra van szükségünk, ezt adja meg itt Krsna nekünk – ez az odaadó cselekvés. Ugyanolyannak tűnik, de ez teljesen más. Azelőtt is műveltem a kertemet, most is művelem a kertemet – de valami megváltozott. Ha a mentalitásod időközben megváltozik, a cselekvésed más gyümölcsöket fog hozni. Akkor az egyenlet nem úgy igaz többé, hogy ’az akció reakciót eredményez’, hanem úgy, hogy ’az odaadó cselekedet szeretetet szül’. Az egyszerű cselekedet el fog juttatni titeket a karmikus reakciók hálójába. De az odaadó tevékenységek, a lelki tevékenységek hathatósak. Megtisztulást hoznak, felszabadulást hoznak.

Van néhány ember, akinek tej-emésztési zavarai vannak, néha gyerekeknél is van ilyen probléma. Mi a legjobb orvosság, ha gyomor problémáid vannak a tej miatt? Van erre ötletetek?

Válasz: Aludttej?

Szvámí Tírtha: Igaz, honnét tudod?

Válasz: Prabhupád írásaiból.

Szvámí Tírtha: Nagyon jó! Habár a aludttej a tej egy másik formája, az is csupán tej! Viszont képes meggyógyítani a tej által okozott problémát. Hasonlóképpen, a cselekvés – bár egy kissé átalakított formában, odaadó, lelki tettekként  – képes meggyógyítani az egyszerű cselekedetek által okozott problémát. Egyszer megemlítettem ezt egy előadáson, és volt ott egy doktornő – aki gyerekre felügyelt egy gyerektáborban – és ő mondta, hogy: „Igen, a múltkor ez velünk is megtörtént.” Ez egy nagyon jó visszacsatolás volt – a szentírásaink igazak. Éppen ezért a cselekvés által okozott bonyodalmakra az odaadó lelki cselekedetek jelentik a gyógyírt.

[1][1] Bhagavad-gíta 5.1.

[2] Bhagavad-gíta 5.2.

(folytatás) 

Nagyon boldoggá tesz, hogy oly sok mestert láthatok körünkben. Tudjátok, néha érdeklődnek az emberek, szeretnék megérteni, hogy ki kicsoda, és mit jelentenek a különböző dolgok. Tehát, néha megkérdeznek: “Amúgy, hány tanítványod is van?” Mert lehet, hogy azt gondolják, hogy ha sok tanítványom van, akkor jó, kiváló és megbízható guru vagyok, azonban, ha csupán néhány, akkor nem igazán vagyok jó tanítómester. Általában ekkor azt szoktam mondani, hogy: “Ó, nekem nincsenek tanítványaim”. S ekkor látnotok kellene az arcukat. Ilyenkor teljesen zavarba jönnek: “Nincsenek tanítványai?! Akkor ő nem számít, egyáltalán nem kell időt szánnunk erre a fickóra.” Majd miután hozzáteszem: ”Nincsenek tanítványaim, csupán mestereim vannak, akiket szolgálhatok.” – ez aztán még jobban összezavarja őket. Ez maximálisan túl van azon a határon, amit megérthetnének. De kérlek, fogjátok fel: „És hány tanítványod van?” – ez eleve egy ostoba kérdés! “ Mit gondolnak? Van egy lista a zsebedben és rávágod, hogy “kettőszázötven”, vagy mi? Ez nem egy helyénvaló kérdés. Ez nem a megfelelő tudakozódás.

Tehát, miért is szerencsés az a személy, akinek vannak tanítványai, aki abban a helyzetben van, hogy úgymond követői, tanítványai vannak? A valódi ok, az nem az, hogy néha kap virágfüzért, vagy olykor csapátit. Hanem, hogy amit nem tudott véghezvinni a guruja szolgálatában, amit nem tudott a gurujának szentelni, azt azoknak adhatja, akiket újfent guruinak tart. Ily módon alakul ki a tánc új köre. Mert egyik a másikból következik. S a körtáncnak nincs eleje és vége. S mindenki egyformán fontos résztvevője. Tehát, ezért kívánom mindannyiótoknak, hogy legyen sok tanítványotok. Bármilyen szolgálatnak az esélyét is szalasztottad el az életedben tanítványként, megvalósíthatod guruként. Ezért mondja Maháprabhu: “Váljatok mindannyian gurukká!” Nem azért, hogy egy kiemelt pulpituson foglalhassatok helyet, vagy elegáns ruháitok legyenek, hanem azért, hogy megvalósítsátok mindazt, amit tanítványként nem voltatok képesek megtenni.

Egy nagyon-nagyon fontos dologról hallhattunk Naróttam dász Thákur[1] dalában. Jó pár tétel rendkívül fontos, de egy különösen, mely így szól: ”Ó, Vaisnava gószvámí, a szíved mindig az Úr Góvinda pihenőhelye.” Szerencsére az idei esztendőtől az Úr Góvinda jelenléte már nem egy elméleti tétel, hanem valóság. A másik része ennek a mondatnak az. hogy “a vaisnavák a szívemben lakoznak.” Ezért olyan dicsőséges tiszta bhaktává válni, mert akkor Isten lakhelye lehet a szíved.

Rádhá-Góvindadzsíék jelenléte nem csupán a pécsi ásramban, hanem az egész misszióban – ez egy nagyon figyelemreméltó változás. Nemrégiben egy félig kívülálló hölggyel beszélgettem, aki azt kérdezte: “Mi történt tavaly a pécsi ásramban?” Elgondolkodtam: ’Miféle változások? Nos, mesélhetek a négyzetméterről, vagy az ásram felújításáról, vagy mire lehet kíváncsi?’ Ezekről beszéltem, de kis idő multán a hölgy megkérdezte: “S Rádhá-Góvindadzsí megjelenése?” Így feleltem: ”Ó, igen! Az igazán nagy változás volt.” Mert Általuk egy nagyon különleges hangulatú imádat kezdődött el – a kölcsönös kapcsolat szolga és Isten, ember és a Legfelsőbb között. Krsna, Góvindaként a jó pásztor – hogy úgy mondjam – valaki, aki gondoskodik a népéről, valaki, aki vezeti őket, aki jól bánik velük és viszonoz mindent. Ezért a szolgálatnak ez a hangulata kell, hogy áthassa a bhakták napi gyakorlatát.

Nem kell egy túl magas, szigorú sztenderdet beállítani, azt például, hogy Gópináthot akarjuk imádni; jó oka van annak, hogy Góvindadzsí van Pécsen, mert ez a kölcsönösség szintje. Tehát, bármit is ajánlasz fel, fogsz valamit kapni cserébe. S ennek a fajta hangulatnak kell Pécsett kibontakoznia – hogy van valakink, aki gondoskodik rólunk, van vezetőnk, Isten velünk van és gondoskodik rólunk.

Góvindadzsí az egyik fő temploma Vrndávannak. Az első templom Szanátan gószvámíhoz kapcsolódik – Madana Móhan, aki mindenki szívét elrabolja. A második Rúpa gószvámíhoz kapcsolódik – Góvindadzsí, aki viszonoz. S a harmadik Raghunáth dász gószvámíval áll kapcsolatban – Gópináth, a rasza képviselője. De Rúpa gószvámí az egész szampradája, az egész mozgalom tanítója. Tehát, ha Rádhá-Góvindadzsíék vannak Pécsett, Ők ebbe a hangulatba invitálnak meg bennünket, nekünk pedig lehetőséget kell biztosítanunk rá, hogy mások is bekapcsolódhassanak a Legfelsőbbel történő szeretetteljes kölcsönös kapcsolatba. Tehát, ha megkapjuk Rúpa gószvámí áldásait, segítenünk kell az embereknek abban, hogy ezt megértsék, és közelebb kerüljenek ehhez az eszményhez.

[1] Ei báró karuná kóró

“Óh Vaisnava Gószvámí, kérlek, légy irgalmas hozzám! Rajtad kívül senki sem képes megtisztítani a bűnbeesett lelkeket. Hol találhat az ember egy ilyen kegyes személyiséget, kinek puszta jelenlététől minden bűn messzire költözik A szent Gangesz folyóban való sokszoros fürdés megtisztítja az embert, de a Te hatalmad olyan nagy, hogy a bűnbeesett lelkek megtisztulnak, ha csak láthatnak Téged. A Szent Név feloldozza azt, aki sértést követett el az Úr Hari ellen, de a személyed ellen vétkezőnek nincs esélye az üdvösségre. Szíved mindig az Úr Góvinda pihenőhelye,és az Úr Góvinda pedig azt mondja: „A vaisnavák a szívemben laknak”.Szent lábad porát kívánom csak minden lehetséges jövőbeli életemben. Kérlek, tekintsd Naróttamát Magadénak, s légy kedves iránta.”[1]

Nagyon hálás vagyok, hogy valamennyien eljöttetek; ez egy nagyon szép lehetőség az ünneplésre. Jelenlétetek segít emlékezni a kötelességemre, mivel az én feladatom az, hogy valami módon szolgáljam az előttem járó vaisnavákat. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert számos elöljáróm van. Valójában az előttem járó bhakták ülnek a templomszoba másik oldalán, és a kezdők ott, ahol én ülök.

De úgy gondolom, hogy ma mindannyian ünnepelni gyűltünk össze. Mit is ünnepelünk valójában? Kérlek, ne a személyt ünnepeljétek, hanem a tattvát. Az igazságot kell ünnepelnünk – a lelkiség lényegét, mely megváltoztatja az életünket, mert ez az isteni hatalom. S ha ez az isteni erő megérinti az életünket, akkor ez hatással van a gondolkodásunkra, a dolgokhoz való közeledésünkre, s még arra is van esély, hogy megváltozzon az identitásunk. Talán azt gondolhatjátok, hogy ez egy emberen keresztül történik, de sajnálom, ez egy isteni szerepkör. Ez egy olyan intézmény, mely rajtunk keresztül működik – a guru az egy elv. S tulajdonképpen, ha mi a guruk egyikét ünnepeljük, akkor valójában valamennyi gurut ünnepeljük. Tehát, ne essetek a guruizmus hibájába! Amire szükségünk van, az nem egy személyi kultusz – hanem az isteni kultúra művelése. A személyes kultúra művelésére van szükségünk. Szamaszta-guru ez a guruk összessége, az isteni funkció valamennyi képviselője együttesen.

“Óh Vaisnava Gószvámí, egyszerűen Benned elmerülve a bűn messzire költözik, és úgy érzem megtisztultam általad.” A mi tanítványi láncolatunkban három kiváló személyiség örvend ennek a tiszteletnek. Egyikőjük Sríla Prabhupád, aki egy nagyon emblematikus spirituális tanítómester. A második Sríla Srídhar Mahárádzs, aki szintén egy nagyon emblematikus lelki tanítómester. S a harmadik Sríla Puri Mahárádzs, Bhakti Pramód Puri Mahárádzs; ő szintén egy nagyon kedves és emblematikus alakja a guru-tattvának és a guru személyiségének. Miért? Mi valamennyien eltérő módon viszonyulunk a gurukhoz. Például lehet rá hallgatni, mely igencsak szokatlan, de néha megtörténik. Tehát, meg lehet fogadni a tanácsát; vagy tiszteletlen is lehetsz vele; vagy meg is bánthatod. Tehát eltérő módokon közeledhetünk a lelki tanítómesterhez.

A lelki tanítómesterhez való közeledés egyik legfontosabb módja a szolgálat, nemde? Azt mondják, hogy valamennyi vaisnava egy nagyon különleges állapot elérésére törekszik, melyet extázisnak hívunk. Valójában ez az összes különböző vaisnava célja. S azt mondják, hogy Sríla Prabhupád szolgálata – teljes extázist adott. Ha szolgálatot végeztél a számára, nyomban érezhetted azt a különleges erőt, melyet ebben a dalban is említenek. A lelki tanítómesterhez való közeledésnek létezik egy másfajta módja is, s ez pedig a figyelmes hallgatás, a szavaira való odafigyelés. S úgy mondják, hogy Sríla Srídhar Mahárádzsot hallgatva, figyelve rá – szintén azonnali extázist lehetett megtapasztalni. Nem igazán kellett túl sok szolgálatot végezned a számára – elég volt hallgatni, figyelni rá, s nyomban extázist éreztél. De tudjátok, hogy a kali-juga előrehaladtával a vaisnavák képességei is hanyatlanak. Tehát, Sríla Prabhupád számára pusztán némi szolgálat végzése elegendő volt, Sríla Srídhar Mahárádzsot pedig csak hallgatni kellett. Majd végül Sríla Puri Mahárádzsot még szolgálni, hallgatni sem kellett – csupán elég volt látni őt. Miért? Mert ő olyan volt, mint valamennyi vaisnava nagypapája, független volt mindenféle vonaltól, országtól, missziótól, ettől meg attól… Ő egy nagyon idős, törékeny ember volt, s mindig a szobájában ült, nem mozdult, nem ment sehová. A vaisnavák mentek el őhozzá, hogy áldását kérjék. S csupán látva őt: érezhetted, hogy “Óh, értékeli a jelenlétemet. Bízik bennem, s kedves neki a törekvésem.”

Ezt jelenti az ünneplés. Ha emlékezünk arra, hogy egy tiszta bhaktát szolgálva, hallgatva, látva fejlődhetünk – ez az igazi ünneplés.

(folytatása következik)

[1] Ei baro karuna koro – Naróttam dász Thakur