Sharanagati

(az előző pénteki lecke folytatása)

Kamen kérdése: Mondhatjuk-e azt, hogy ahol hit van, ott nincs bhakti, és ahol bhakti van, ott nincsen hit?

Szvámí Tírtha: Nagyon jó kérdés! Nos, én nem mondanám azt, hogy ahol létezik az egyik, ott a másik nem lehet jelen. Ezt nem mondanám. Azonban, minden bizonnyal a legmagasabb rasza szinten csupán egyetlen tényező létezik. Csak emlékezzetek arra, amikor Krsna eltűnt a rásza táncból és a gópík keresni kezdték! Annyira, hogy majdnem elkapták. Akkor Krsna kissé zavarba jött: “Na, most mit tegyek?” Ez aztán a pillanat – amikor Isten meghökken. Nem tudta, mit tegyen és elhatározta, hogy: “Ó, talán megmutatom az Isteni Formámat.” Tehát, nyomban helyet foglalt egy bokor mögött és megmutatta Nárájana formáját – négy karral, gyönyörűen, dicsőségesen és mindennel, ami még ehhez kell. Ekkor előjöttek a gópík a bokrokból, és amint megpillantották Nárájanát ott ülve, így szóltak hozzá: “Óh, hódolatunk, Nárájanaja! Láttad valahol a mi Krsnánkat?”

Látjátok, a hit Istennek szól, míg a szeretet “a mi Krsnánknak”. Mert “Ő a miénk! Nem arról van szó, hogy mi Őérette vagyunk! Ő van miértünk!”

Más alkalommal Krsna így szólt: “Kedves gópík, Mathurába kell mennem, Dvárakába kell mennem. Király leszek, úgyhogy kérlek legyetek elégedettek! Jól éreztük együtt magunkat, de ennek vége. Viszont, például továbbra is meditálhattok Rajtam.” S mi volt a gópík válasza: “Meditálni? Egyszerűen, szárazan, elméletileg meditálni!? Nem, mi Téged akarunk!” Tehát a legmagasabb rasza szinten azt mondhatjuk, hogy még hit sincs, csupán extázis.

Rendben, most megértettünk valamit abból, hogy mi a célunk. Azonban, kérlek azt is vizsgáljuk meg, hogy mi a jelenlegi helyzetünk! De ne aggódjatok, nem reménytelen. Mi ad számunkra reményt? Az, hogy a hitünk elvezet bennünket a szeretet kapujához.

Köszönöm ezt a kérdést. Ma megértettem valamit – ezelőtt csupán egy ellenfelem volt, mégpedig a tudás. Ma megértettem, hogy valójában kettő van – a hitet is beleértve.

Mahádév kérdése: Mondhatjuk azt, hogy a hit, mint egy elvont téma sokkal inkább az aisvarja-raszához köthető, és hogy létezik még valami, mely hozzáadható a hithez, amit általában mádhurja-raszának hívunk, ami a tiszta préma? Beszélhetünk arról, hogy elméletileg ezek ugyanazok, de létezik némi finom különbség a két dolog között?

Szvámí Tírtha: Kezdjük Rúpa gószvámí besorolásával: ádau sraddhá[1] – az első lépés a hit, vagy talán jobb, ha a földszinten kezdjük. Mi az, ami megelőzi a hitet? Előtte van a szukrti. Szukrti, avagy az öntudatlan jócselekedet, fog elvinni oda, hogy legyen hitetek a tiszta személyekben és a tiszta folyamatokban. Ha elég szerencsések vagyunk, hogy ily módon szenteljük oda a hitünket, akkor a megfelelő emberekkel kezdünk el társulni – ádau sraddhá tatah szádhu-szangah. S a társulás egy nagyon különleges fajtája, amikor elkötelezzük magunkat, hogy egy bizonyos tanítást követünk. Majd, gyakorlatilag az elöljárók útmutatását követve belekezdhetünk a bhadzsana-krijába, vagyis az odaadás, az imádat gyakorlatába. A bhadzsana-krijá vagyis a gyakorlati bhadzsan erdménye, mondhatjuk az, hogy megtisztultok. Ezt hívják anartha-nivrttinek – mentessé válunk a rossz cselekedektől. Tehát, miként érhetjük el ezt a szintet? Ha az anartháidra (hibás cselekedetekre) fókuszálsz, és mindig arra gondolsz, hogyan ne műveld a rossz szokásaidat, akkor anartha tudatúvá válsz, mindig az anartháidra fogsz gondolni. Ezért előzi ezt meg a bhadzsana-krijá. A bhadzsana-krijá másként megközelítve artha-pravritti – azaz a lelki értékek előnyben részesítése. Tehát, a lelki folyamatot követve mentessé válhatunk a hibáktól, gyengeségeinktől. Majd a ragaszkodásoktól való megszabadulás során a különböző szinteket elhagyva eljutunk a bháva és a préma szintjére. Tehát a hit ebben a megvilágításban olyan, mint egy bevezető az egész folyamatba, melynek a másik vége a tiszta, extatikus szeretet.

A bhakti egy nagyon misztikus folyamat. Tehát valóban igaz, hogy az eszköz és a cél ugyanaz. Ha a cél a Legfelsőbb extatikus, tiszta szeretete, akkor annak egyenértékűnek kell lennie az első lépéssel – úgymint a bevezető hittel. S mégis van  egy kis különbség a kettő között.

Azonban ez akkor igaz, hogyha a hitre úgy tekintünk, mint a különböző vallások általános gyakorlatára, s ez maximum a Legfelsőbb, fenséges arculatának a megismeréséhez visz el. Ez az aisvarja-féle megközelítés. De Krsna kétszer is említi a Gítában – nagyon ritkán ismétli ugyanazt az üzenetet kétszer – hogy “csak odaadás által ismerhetnek meg Engem, úgy ahogy vagyok.”[2] Tehát, csupán odaadás által ölelhetjük a keblünkre a Legfelsőbbet. Tehát, a hit nem elég hozzá. Hinni kell benne, hogy meg fogjuk kapni a meghívást. De ez a meghívástól függ, nem pedig a hitünktől. Ez a különbség. Hisszük, hogy az isteni szeretet visz bennünket tovább.

De vizsgáljuk meg ugyanezt a körülöttünk élő szádhuk vonatkozásában! Azt mondhatjuk, hogy a hit egyenlő az elmélettel vagy az elmével – ez olyan, mint egy lelki tény. Ha a gurut elmével fogadod el, elméletileg, akkor számos problémád lesz. Ha pedig szívből fogadsz el egy szádhut, érzelmekkel, akkor nagyon közel kerülhetsz hozzá. Mert a guru egy nagyon különös elvet képvisel – felemelhet vagy eltiporhat. S mi a Legfelsőbb Igazsághoz való érzelmi közeledés iskolájába szeretnénk beiratkozni, ezért kedvezőbb, ha szívből fogadjuk el a szádhut. De ajánlott, hogy először vizsgálódjunk, utána engedjünk a szeretetnek. Nem pedig ellenkezőleg: először gyorsan megszeretjük, aztán megpróbáljuk elemezni őt. Én öt évig vártam a mesteremre, majd elkezdtem gyötörni.

Ebben az értelemben a hit és a szeretet eltérőek. Az eredmény teljesen különböző lesz. Az egyik elméleti, a másik pedig a valóság, a lényeg. S mi nem csupán az emberi vagy világi érzelmekről beszélünk, sokkal inkább isteni érzelmekről!  Mert az átmánk, a lelkünk végső soron ánanda-maja, mely annyit jelent, hogy „örömlényegű”. Ez az érzelmi önvalód. Létezik egy egzisztenciális énünk, ez a szat aspektus; van egy intellektuális, értelmi énünk is – ez a csit, a tudatos rész; s van egy érzelmi énünk, mely az ánanda szinten van.

(folytatása következik)

[1] Bhakti-raszámrta-szindhu, 1.4.15-16

[2] Bhagavad-gítá 18.55; 11.54

(az előző pénteki lecke folytatása)

Ekként érez egy vaisnava “Számomra, Ő ad értelmet, Őérte vagyok teremtve.” A Krisna-könyvben megtaláljuk a félistenek, a dévák definícióját, mely így hangzik “Ezek az isteni személyiségek csak Krsna kedvéért élnek”. Tat-prija-artha. Tat azt jelenti “az Ő”. prija jelentése “boldogság” vagy “üdvösség”; és artha jelentése “érték”, “orientáció”, ”valamiért”. Tehát, ők csupán Krsna boldogságáért élnek. Szeretnétek félistenek lenni – csak Krsna boldogságáért élni? Avagy másként fogalmazva – mert a félisten elnevezés nem hangzik túl vonzónak a bhakták számára – szeretnétek angyalokká válni? Igen! Mint tudjátok ez az angyalhit nagyon népszerű, napjainkban mindenki angyalokkal társalog. De ti olyanok lehettek, mint az angyalok. A Legfelsőbb öröméért, boldogságáért élni – akkor, már is angyal vagy. Ezért kérlek, emlékezzetek a Haré-Krsna mahámantrának arra a gyönyörű magyarázatára! Emlékeztek rá?

Préma: Melyikre?

Szvámí Tírtha: Óh, jó pár létezik! Kezdjük az egyikkel! De nehogy Raghunáth dász gószvámí magyarázatát mondjátok – az nem publikus. Tehát számos különböző magyarázata létezik ennek a mantrának. Alapvetően a tanítóink, az ácsárjáink Krsna és Rádhá kapcsolatáról írnak, mikor ezt a gyönyörű mantrát elemzik – hogyan pillantanak egymásra, miként találkoznak. Például Bhakti Pramód Puri Mahárádzs egy nagyon gyönyörű magyarázatát adja ennek a mantrának. Rúpa gószvámí, Dzsíva gószvámí, Gópál Guru gószvámí – mindannyian írtak magyarázatot a mahámantrához. Tehát, számos magyarázat létezik. De ti is zenghetitek a mahámantrát különleges, kutató hangulatban.  Ha vak vagy, és nem láthatod a Legfelsőbb Urat, mit kell akkor mondanod? Így kell szólnod “Haré Krsna”, mely annyit jelent: ”Uram, hol vagy?” Majd mi lesz erre a válasz? A “Haré Krsnára” a válasz “Haré Krsna”– némileg módosult jelentéssel. Mivel az első így szólt: “Hol vagy?” A második pedig: “Itt vagyok”. Ha van kérdés, van válasz is. “Hol vagy?” “Itt vagyok!”

Elégedettek vagytok ezzel a válasszal? Mivel még mindig sötétben jártok. Most már értitek, hogy valaki van itt, de ki van itt? Hogyan kell azt kérdezni, hogy ki van itt? Igen, “Krsna, Krsna! Te vagy az? Ki vagy Te?” S mi lesz erre a válasz? “Haré, Haré!” De mit is jelent az, hogy “Haré Haré? ” “Én vagyok a te boldogságod!”

Rendben, most már tudjuk, hogy van ott valaki, és azt is tudjuk, hogy Ő a mi boldogságunk. S azt is megtanultuk, hogy Ő válaszol. Folytathatjuk tovább az érdeklődést? Mi a következő kérdés? Talán, “Haré Ráma”. S mi a jelentése a “Haré Rámának”?

Rámvidzsáj: “Ki az, aki Veled van?”

Szvámí Tírtha: Látjátok, különböző ácsárják eltérő magyarázatot adnak. Ez a magyarázat sokkal inkább földhözragadt, jóval kétségbeesettebb. Azt kérdezi: “Szeretsz engem?” – Vársz erre valamilyen választ? Mi a válasz a “Haré Rámára”? Igen, egy ismételt “Haré Ráma” – de mit is jelent ez?

Hozzászólás: “Természetesen, szeretlek.”

Szvámí Tírtha: Igen, de esetleg van valami más is? “Szeretlek, de te szeretsz Engem?” Mi a következő lépés? “Ráma, Ráma”. Milyen jelentéssel? S ez a válasz adja a teljes meghódolást, mely így hangzik “A Tiéd vagyok”. S mi a vége a mantrának?

Jadunáth: “Te pedig az enyém vagy”. “Haré Haré”.

Szvámí Tírtha: “Én a Tiéd, s Te az enyém vagy.” Tehát, ha egy bhakta, Isten számára lett teremtve, ne vonjátok kétségbe az Ő teremtését. Ne keressetek hibát a teremtésében. Kérlek, kutakodjatok, a mantra a keresésre szolgál! Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré. S ha keresel, ha kérdezel, megjön a válasz.

Az élet rövid, de oly hosszú időbe telik túlélni. A legmegfelelőbb módon kell hát kihasználnunk az időt – ezt az isteni erőt. Mivel olyan sok különböző féle dolog foglalja le életünket ezen a Föld nevű bolygón, nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy ne vesztegessük az időnket. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy az idő legjobb kihasználása a Legfelsőbb Úr imádata, dicsőítése és a Rajta való meditáció. Elméletben tudjuk és bizonyos vagyok benne, hogy Ti ezt mindannyian elmondjátok az újonnan érkezőknek is, ám nekünk is gyakorolni kell. A formális, hivatalos és külső síkról meg kell, hogy érkezzünk a spirituális kapcsolódás természetesen szabad áramlásához.

Ez áll a Shrímad Bhagavad-gítában: „Aki ragaszkodás nélkül végzi kötelességét, és minden eredményt átad az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, azt nem éri bűn, mint ahogyan a víz sem éri el a lótuszlevelet.”[1]

Erős szavak ezek mára. Kezdjük a lótuszvirággal, ami nem csupán mindig fennmarad a víz tetején – e módon bár a vízben születik, mégis mindig érintetlen marad a víztől – de amikor egy csöppnyi víz a lótusz levelére kerül, az gyorsan lecsorog róla, mivel nem képes megmaradni a levél viaszos felszínén. Kérlek, váljatok Ti is lótuszvirággá, hogy az akció és reakció törvényszerűségei ne tudjanak titeket megérinteni! Ám létezik néhány kívánalom ennek elérésére: „a ragaszkodás nélkül végzett kötelesség.”

Kötelességeitek ragaszkodás nélküli végzéséhez először is meg kell értenetek, hogy mi is az a kötelesség. Májá Dévi olyan, mint egy nagyon jó főnök – mindenkit lefoglal. Tudatában sem vagyunk annak, hogy mi történik, mivel az élet olyan, mint egy folyó nagyon erős sodrása. Épphogy belemész a folyóba, és már rögtön el is ragad az ár. A tudatosságnak e hiánya a legfőbb oka annak, hogy az illúzió irányítása alatt állunk.

Mi is hát a kötelességünk, mi a végső kötelességünk? Néhányan erre azt fogják válaszolni, hogy a kötelesség a dharma- artha-káma. Azt jelenti: légy vallásos ember vagy morálisan szilárd, légy hasznos és élvezd az életet! Néhányan még egy negyediket is hozzátesznek: móksa – haladj a felszabadulás felé, találd meg a fényhez vezető utat! Ám egy bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy e négyfajta – három plusz egy – elfoglaltság mindegyike a három kötőerőből születik, az összes népszokással együtt, ami e három kötőerőből ered. S mindaddig, amíg e három guna befolyása alatt állunk, sosem szabadulhatunk. Ahhoz, hogy megtaláljuk a kiutat, valami olyasmire van szükségünk, amely e hatás fölött áll és ezt meg is haladja – valami lelkire.

Ti okos tanítványok vagytok, már hosszú-hosszú ideje részt vesztek a leckéken, így most ugyanezt az előadást megtarthatnátok a következő címmel: „Ahhoz, hogy az illúzió karmai közül megmeneküljünk, lelki tevékenységek mellett kell elköteleződnünk!”, hathatósan prédikálva azoknak, akik ’mélyen a májá befolyása alatt állnak’. De kérlek benneteket, mielőtt elkezdenétek így beszélni, köteleződjetek el a lelki gyakorlatok mellett! Kezdetben így gondolja az ember: ’Ó, felveszem a dótimat, így már nagyon lelki vagyok.’ Vagy éppen abbahagytál valami nagyon jelentéktelen dolgot, s azt gondolod, hogy: ’Ó, ez egy nagy eredmény!’. Vagy elkötelezed magad bizonyos gyakorlatok mellett, de úgy gondolod, hogy a megtisztulás gyors és könnyű. Később a kép egy kissé realisztikusabbá válik – a megtisztulás nem annyira egyszerű. Gyors – ha követed – de nem annyira könnyű, mint az ember gondolja.

Egyszer egy mélán[2] voltunk a tanítványokkal és éppen teliholdas éjszaka volt. Az egyik idősebb tanítvány, aki nagyon-nagyon-nagyon és teljesen elkötelezett volt – s aki egyébként arról volt híres, hogy előbb másokért végezte a szolgálatokat, és utána esetleg magáért is tett valamit – miközben éppen a fák árnyékában dzsapázott ezen a teliholdas éjjelen így szólt: „Hát, talán ez a megtisztulás nem is olyan egyszerű…” Véleményem szerint ez kétségtelenül a tisztaságának a bizonyítéka volt.

De először is értsétek meg a kötelességeteket, majd végezzétek önzetlenül! Ha nem értitek meg a végső kötelességeteket – ez pedig a préma gyakorlása vagy Rádhá és Sjám találkozásának dicsőítése – akkor próbáljátok megtalálni a relatív kötelességeteket és végezzétek szépen, önzetlenül!

[1] Bhagavad-gítá, 5. 10.

[2] Lelki társulás

(az előző pénteki lecke folytatása)

Bármilyen jelentéktelen is az a szolgálat, melyet az Úrnak tudunk felajánlani – minden bizonnyal jótéteményt jelent és eredményt hoz a számunkra. Lílávatár prabhu említette nekem reggel, hogy már két éve látogatja a leckéket. Majd én is megjegyeztem, hogy én pedig már, nem is tudom hány éve, nem is igazán tudom kiszámolni, mondjuk húsz éve. S az igazságot megvallva, alig érzek némi változást. Ez nem azt jelenti, hogy már az első pillanatban teljes megvalósítással rendelkeztem, és olyan tökéletes voltam már a kezdetekkor, hogy lehetetlen volt azt a szintet felülmúlni. Mint tudjátok, azt mondják, hogy a bhakti egy nagyon gyors folyamat, mégis néha azt érzed, hogy nagyon lassúnak tűnik. Csakúgy, mint a szén fürdetése. Egyáltalán nem számít, hogy meddig mosod a szenet, mégis fekete marad.

Néha, ahogy a lelki gyakorlataidat végzed, egyáltalán nem tapasztalsz eredményt. Húsz évig hallgatod a leckéket és azt érzed, hogy: ’Hé! Semmi eredménnyel nem jár a leckék látogatása! Talán egy másfajta életmódot kellene választanom. Ugyanazt az üzenetet hallgattam húsz évig, miszerint Krsna a Legfelsőbb Úr – de ebben nem vagyok bizonyos. Kéne csinálnom valamit, de lusta vagyok.’ Majd ott van a jó öreg barátod, a kétely, mely időről időre visszatér. Így húsz év után elhatározod, hogy: ’Mostantól más életet kezdek, ahelyett, hogy ezekre a leckékre járok, melyek egyáltalán nem hoznak számomra eredményt! Saját életet kezdek.’ Önálló, szabad életet akarsz kezdeni. Majd kétévnyi független élet elteltével, végül ugyanolyan érzéseid vannak: ’Nincs semmi változás, nincs értelme.’ Az eltelt húsz év alatt, megtanultad, hogy az egyszerű élet hozhat némi karmikus eredményt. Majd a két év alatt meggyőződtél róla, hogy ’Nem, sajnálom! Nincs eredmény, jól vagyok! Éppolyan vagyok, mint az elején, mint húsz év elteltével. Mint huszonkét év elteltével. Nincs eredmény.’

De kedveseim, kérlek, ne adjátok fel – mármint, nem a karmikus életet. Mert mi is az eredménye a húszévnyi leckehallgatásotoknak? Az, hogy még mindig itt ültök. A lelki tetteitek alig látható, nagyon finom gyümölcsöket eredményeznek, de mindenképpen hoznak gyümölcsöt. Hasonló módon a független élet is terem alig látható gyümölcsöket. De azt tudjátok, hogy mi az eredménye húszévnyi spirituális szolgálatnak, azt viszont nem, hogy mi az eredménye húszévnyi karmikus életnek. Tehát, jobb, ha ahhoz a gyakorlathoz ragaszkodunk, amit már kipróbáltunk. Mert néha a bhakták valóban azt érezhetik, hogy ’Így élek és semmi változás. Hol van már ez a tökéletesség? Mi is az az extázis?’

Egyszer Nandafalván egy lecke végén, amikor kérdések hangzottak el, egy fiatalember megkérdezte: “Te mindig emlegeted az extázist – tudnál erről bővebben beszélni?” Így válaszoltam: “De hiszen végig erről beszéltünk.” Majd öt perc múlva ismét visszatért erre: “De mi is ez az extázis?” Háromszor vagy négyszer még visszatért ehhez a témához, holott ez volt az egész lecke fő témája. Rendben, de hogy lehet erre a különleges érzésre rálelni?

Hadd meséljek egy másik történetet. Van egy nagyon kedves hittestvérem, akinek komoly hite ragyogó példa a számomra. Amikor először találkozott a bhaktákkal, azonnal elrabolták a szívét. Ő akkoriban Budapesten élt és tudta, hogy a bhaktáknak egy közeli faluban volt az ásramuk. Azonban egyáltalán nem tudta a címüket, semmit, még azt sem, hogy a falu mely részében lehetnek. S mit tett ekkor? Elment ebbe a faluba, és nagyon kétségbeesett hangulatban járta az utcákat sírva, kiabálva. hogy: “Hariból, Hariból!” – kutatta a bhaktákat. S mi történt? Végül rátalált az ásramra. S amikor csatlakozott a bhaktákhoz teljes extázisban volt hét napig. Valóban abban volt. Majd egyszer, volt egy nagy program, nagy találkozó, hatalmas táncos kírtan. A kírtan után megkérdezte a tanítómestert: “Meg tudnád mondani, hogy mi az a nagyon különleges érzés a kírtan végén?” “Tudod, ez az extázis.” Tehát, néha megtapasztalod, de nem igazán tudod, mit tapasztalsz. Ez a bhakta azóta is egy nagyon jó kírtanos – énekes, táncos.

Néha húsz, harminc évig vagy életek során át ugyanazt a szintet, minőséget tudjuk fenntartani. Úgyhogy, ne aggódj, ha két év elteltével, vagy húsz év elteltével sem érzed az azonnali, örömteli eredményét a teljes megtisztulásnak. 

(folytatása következik)

(az előző pénteki lecke folytatása)

Végső soron azt mondhatjuk, hogy minden ok végső oka, egy – Krsna. Azonban, hogy megsokszorozza Önmaga boldogságát, kiterjeszti saját energiáit. Ez a mi magyarázatunk a világ sokszínűségének a megnyilvánulására. Ő terjeszkedni vágyik. S energiáinak leghatalmasabb, legerőteljesebb kiterjesztése az Istenszeretet. Egyesek, akik “vallásos embereknek” nevezik magukat, azt mondják, hogy Isten a szeretet. Míg mások, akik “szenvedélyesnek” hívják magukat, azt mondják, hogy a szeretet az Isten. De bárhogy is legyen, én azt mondom, hogy Isten maga a szépség. Krsna a legfelsőbb szépség. De hol van a szeretet, hol van az istenszeretet? Az isteni szeretet egy nagyon különleges identitásban nyilvánul meg, s ez pedig Srímatí Rádhárání. S lehetséges az, hogy a szeretetből hiányozna a szépség?

Hozzászólás: Az anyagi világban elég gyakran.

Szvámí Tírtha: Nagyon gyakran megtörténik. Ezért kutat a szépség a szeretet után. Szvarúp Dámódár Gószvámí, aki Csaitanja Maháprabhu mellett a személyes titkár szerepét töltötte be, emlékirataiban, egy nagyon különleges és fontos verset tesz közzé. Ebben így szól: “Rádhá és Krsna, két különböző identitás, akik bár eredetileg egyek, mégis elváltak egymástól abból a célból, hogy újra és újra egymáshoz vonzódjanak. S némely találkozásukkor oly erősen ölelik egymást, hogy elveszítik önálló személyiségüket. S ez a különálló identitás elvesztése Csaitanja – amikor a szépség és a szeretet közötti egység elve olyan erős, hogy felülmúlja a különbözőség elvét. Megkérdezhetem tőletek, hogy ez-e a legalapvetőbb témája a hitünknek vagy sem?

Válasz: A hitünk lényege az, hogy számunkra is van ott hely.

Szvámí Tírtha: Köszönöm ezt a nagyon szép véleményt. De az én személyes hitem az, hogy a nagy szentek nyomdokait követve elérhetjük célunkat. A hit. Az nem elég csupán, hogy odaszenteled a hited holmi teológiai igazságnak, ha tények, dogmák fanatikusaivá váltok, vagy elméletekben hisztek csupán. Gyakorlati hitre van szükség. A hit egy élő elv. Néha ezek a nagyon bonyolult igazságokról szóló elvont tanítások olyan messze állnak tőlünk; de találjunk rá valami közelebbire, aminek odaszentelhetjük hitünket!

S Krsna ismeri az emberek gyakorlati hit iránti vágyát, mely nem holmi elméleti és elvont gondolatokat jelent. Ezért a gyakorlati hit különböző eszközeit kínálja  a számunkra. Egyike ezeknek a Rádhá-kunda – a szent helyek iránti hit és bizalom. Ha meglátogatod a szent helyeket, akkor a tudatszinted azonnal megemelkedik. Ezért látogatjuk a tírthákat – hogy felemeljék a tudatszintünket. Egyéb szent lehetőségek, melyeknek a hitünket szentelhetjük, a körülöttünk élő tiszta vaisnavák. Tehát, a szádhu-szanga, vagyis a szent társulás, isteni elv, mely ránk is kiterjed. Ezért ezeket isteni módon kell kezelni, s nem kényszerből tisztelni. Egyszer egy bhakta megkérdezte Gurudévet: “Hogyan tudjuk megítélni, hogy egy bhakta milyen szinten van?“ Erre Gurudév gyakorlatilag kijött a sodrából, s ezt válaszolta: “A vaisnavákat Krsna nem azért adja, hogy megítéljük, hanem azért, hogy szolgáljuk őket.” Mert ez egy isteni elv, mely isteni személyekben nyilvánul meg. Tehát, mindig ekként bánj a körülötted élő vaisnavákkal! Gyakorlati hitünk további célja a saját lelki meditációnk – mint például a szent név. Illetve bármiféle jelentéktelen szolgálat, melyet az Úrnak tudunk felajánlani – ez minden bizonnyal eredményes lesz.

(folytatása következik)

A “Szeretetteljes kutatás az elveszett szolga után” című könyvből fogunk olvasni, mely eddig segített megérteni a krsna-bhakti rendkívüli természetét. Míg az emberek általában az igazságot vagy Istent keresik, ezekből az írásokból megérthetjük, hogy együttérző Urunk az elveszett emberi lények után kutat. A vallás azt jelenti, hogy “szükségünk van Rá”; és a szuper vallásosság jelentése, hogy “Neki szüksége van ránk”. Semmi mást nem tehetünk, mint engedni, hogy ez az invitálás ránk is kiterjedjen, dolgozzon rajtunk keresztül. S mi a visszavezető út? A hazavezető út a hit útja. Ezért, most olvassunk a hitről!

“A felsőbb világ egyedül a hiten keresztül érzékelhető, másképp érthetetlen marad számunkra. E magasztos sík megértéséhez belső eszmélésre van szükség. A felsőbb világgal kizárólag egy felsőbb közegen keresztül kerülhetünk kapcsolatba. Az isteni tudás nem hétköznapi tudomány, hanem transzcendens érzés, érzékfeletti érzékelés.

       Ennek megtapasztalásához azonban nélkülözhetetlen a meghódolás. Később gyakorolhatjuk a hallás és dicsőítés, az emlékezés és imádat folyamatát, magasztalhatjuk vagy szolgálhatjuk az Urat sokféleképpen, de az első lépés, az odaadás alapköve az önátadó meghódolás. Máskülönben semmit sem érhetünk el. Meghódolás nélkül az odaadó szolgálat csak látszat, puszta imitáció.

Őszintén határozzuk el, hogy a Legfelsőbb Úr hű szolgái leszünk. Az örök élet reményében álljunk készen akár a halálra is. Csak őérte éljünk, ne önös érdekeinkért küzdjünk. Nem kevesebbre, mint az Abszolútra vágyunk. Teljességgel néki szeretnénk átadni magunkat. Ez az elszánt törekvés elengedhetetlen egy bhakta számára. Át kell éreznie, meg kell értenie, hogy teljességgel Krsna tulajdona. Nem önálló lény, hanem a legfőbb, abszolút középpont függvénye, csak és kizárólag Krsna alárendeltje.”[1]

Eddig két nagyon fontos dologról volt szó. Az egyik a hit természete és a másik, a bhakta természete. Általában néhány embertársunk hite, csupán hiedelem – hisznek abban, amit nem tudnak. “Nem tudom, tehát hiszem.” Ez meg milyen dolog? Ez nem lelki tudomány. Sríla Prabhupád azt mondja, hogy “A bhakti-jóga Isten tudományos megközelítésének a módja”. Egyszer erről tettem említést egy leckén, majd hirtelen egy rendkívül éles elméjű fiatalember így szólt: “Tudományos?!” Nagyon meglepődött. Az emberek általában azt gondolják, hogy a tudomány és a vallás két különböző dolog. S a legtöbb esetben igazuk is van. Sajnos, a tudomány nem rendelkezik elég hittel, és a hit pedig nem elég tudományos, nem tartalmaz elég ismeretet, tudást. De vakhittel az árokban fogjuk végezni. Míg, ha vakok vagyunk, nem tudunk megvilágosodni, ez is biztos.

Azonban itt egy másfajta meghatározását is hallhattuk a hitnek, miszerint: “Ez az egyetlen módja a magasabb valóság megközelítésének.” Az eltöltött napokban egyetértettünk abban, hogy a Védák nagyon szigorúan tanítanak, éppúgy, mint egy édesapa és a Puránák pedig nagyon finoman, mint egy édesanya, míg az ácsárják – a tanítók, a guruk – ők pedig olyan édesen tanítanak, mint egy szerető. Csak képzeljétek el: ha ezek az első szavak, miszerint – “nincs más út” – ez a legédesebb lényeg, akkor milyen szigorúak lehetnek a Védák vagy a Puránák? Tehát, Sríla Srídhar Mahárádzs számára a hit az emberi lény leghatalmasabb ereje, mely képes hidat verni a jelenlegi helyzetünk és az isteni valóság között. Mi a hit forrása?

Hozzászólás: A szeretet.

Giridhári: Nem létezik semmi, amit ne Istentől kaptunk volna, vagy nem Tőle származna, tehát ezek szerint a hit is Istentől származik?

Szvámí Tírtha: Látod, milyen szép is a bhakti? Két eltérő vélemény, megközelítés, és mindkettő helyes.

Giridhárí:Mivel a szeretet és Isten egy s ugyanaz.

Szvámí Tírtha: Néha skizofrének – de az isteni. Kettéválnak, azért, hogy ismét egyesülhessenek. Ha nagyon konkrétak szeretnénk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy a hit a hívőktől jön, azoktól, akiknek van hitük. De honnan jön a hívők hite? Objektíven, a tattva szintjén, azt mondhatjuk, hogy “Igen, a végső forrás a Legfelsőbb Úr.” A rasza szempontjából, pedig azt mondhatjuk, hogy a hit forrása, a hit eredete a szeretet, az isteni szeretet. Azonban néha nehéz megítélni, hogy melyik is volt előbb: a szeretet vagy a hit. Vajon Isten annyira szereti a lelkeket, hogy hitet olt a szívükbe, vagy az emberek rendelkeznek olyan hittel, hogy a szeretet Istene nem tud ellenállni?

(folytatása következik)

[1] Szeretetteljes kutatás az elveszett szolga után ” – első fejezet, A hit planétái.

(az előző pénteki lecke folytatása)

Kérdés: Mi a legjobb módja az egótól való megszabadulásnak?

Szvámí Tírtha: Mások szolgálata. Egyéb kérdés?

Szárvabhauma kérdése: Amint említetted, hogy Isten a teremtő (generátor), fenntartó (operátor) és pusztító (destruktor), mégis a legjelentősebb tulajdonsága Krsnaként az, hogy kívülálló marad. Összehasonlíthatjuk-e Istennek ezt a tulajdonságát a mi személyes családi életünkkel? Amikor például, eleget teszünk kötelességünknek, de bizonyos szempontból kívülállók is maradunk.

Szvámí Tírtha: Nos, ha van olyan meghatalmazottad, aki elvégzi a teremtő, fenntartó és a pusztító feladatokat, abban az esetben félre is állhatsz. De egyvalamiről azért ne feledkezz meg: ahhoz, hogy fenntarthass valamit, oda kell szentelned magad! Ez nem helyettesíthető. S ez egy nagyon általános lelki szabály, hogy csak úgy hagyhatod el a jelenlegi helyzetedet, ha megtalálod az utódodat. Vegyük például a királyt: mint tudjuk, a kellő időben a királynak le kell mondania a királyságról, és az erdőbe kell vonulnia, hogy meditáljon és megtisztuljon. De ezt nem teheti meg mindaddig, amíg nincs utóda. Ha ez nem így történik, akkor csupán problémát okozol, mely nem szolgálja a te lelki érdekeidet sem.

Másrészt, fordítsuk meg ezt a kérdést! Te vajon elégedett lennél-e akkor, ha a társad egy helyettesítőt venne igénybe, ahelyett, hogy odaszentelné magát? Ha bizonyos dolgokat megtartana magának? Azt hiszem, nem lennél elégedett.

S ugyanakkor egyet kell, hogy értsek veled. A lelki életnek két fő aspektusa van: az egyik a magán-, a személyes élet, a másik a közösségi. Közösség, úgymint szádhu-szanga vagy a nagyon különleges típusú szádhu-szanga – a családi kapcsolataink; ez is szádhu-szanga. Tehát, mindenképpen oda kell szentelnünk magunkat ezeknek a különböző szerepeknek. S ugyanakkor meg kell őriznünk örök eszményeinket is.

Tehát a válaszom “igen is, meg nem is”, jobban mondva “nem és igen”! Részemről nem lennék elégedett egy olyan tanítvánnyal, aki azt mondja, hogy: “Ó, igen, igen, Gurudév, de…” Hogyan bízhatnék egy olyan személyben, aki mindig kívülálló marad? Jómagam teljes szabadságot adok mindenkinek, hogy ki- vagy belépjen, azokkal viszont, akik szándékosan a körön kívül szeretnének maradni, nem tudok együtt táncolni. Csak azokkal tudok táncba menni, akik készek táncolni. De ha tudatosan azt mondod: ”Én kívül állok. Itt vagyok, de kint!”, akkor ne panaszkodj majd, hogy “Te nem fogadsz el engem.” Mert te akartál kívül maradni! Azért, hogy megkaphassuk a praszádamból a részünket, a kegyet, teljes mértékben kapcsolódnunk kell. Akkor ez harmonikus lesz. Kétség kívül, némi diszharmónia megfűszerezi az életet. De azt hiszem, mindannyian értitek, mire gondolok.

(az előző pénteki lecke folytatása)

Így szól Visnu: “Ó, itt van az egész udvartartásom Vaikunthán. Oly sok tiszteletre méltó személy van itt Körülöttem. S bár én vagyok az isteni hierarchia csúcsán, nézzétek meg ezt a Krsnát! Ö csupán csak egy kis pásztorfiú, mégis sokkal boldogabbnak tűnik, mint Én. Őt állandóan barátai és barátnői veszik körül. Míg Nekem csupán egyetlen hölgy a társam, addig Körülötte rengetegen vannak. Tehát, Ő sokkal kiválóbb. Az Ő bhaktái nagyon közel állnak hozzá. Az én bhaktáim mindig tisztelettel viszonyulnak irántam, de az Övéi – szeretik őt, átölelik, játszanak, és együtt esznek Vele. Néha a fiúk elcsenik a laddukat a tányérjáról. Ki merészelne bármit is elcsenni az Én tányéromról? Ez a méltóságteljes pozíció nagyon hivatalos. Szeretnék egy kis életet! Végső soron az Én lílám Vaikuntha” – mondja Visnu.

Vaikuntha annyit jelent, hogy félelem és aggodalommentes. Tehát unalmasan békés! Nézd csak meg Krsna kedvteléseit – ott mindig történik valami! Jön valaki, egy kis beszélgetés, itt-ott egy kis találkozás – sokkal boldogítóbb. Tehát a hely, ahová a Legfelsőbb Úrnak, Visnunak, a Magasztos Istennek a szíve vágyódik, az Gólóka. Ezért mondja Sríla Srídhar Mahárádzs, hogy: “Letaszíttatva Vaikunthára”. Mután megértettük, hogy Vaikuntha a legkiválóbb hely, ahol nincs se félelem, se aggodalom, erre Srídhar Mahárádzs egy szibériai száműzetéshez hasonlítja. Vaikuntha olyan, mint a spirituális Szibéria. Ennél kell, hogy valami emelkedettebb is létezzen. Tehát, azt kell kutatnunk, ami magasabb.

Némileg elkalandoztunk, bár az idő témájából indultunk ki. Krsna így szól a Gítában: “Idő vagyok világok pusztítója.”[1]. S ezek után megbeszéltük a Legfelsőbb három különböző aspektusát: teremtő (generátor), fenntartó (operátor) és pusztító (destruktor). De szerencsére létezik a Gítában más meghatározása is Krsnának, mely az idővel kapcsolatos. Ez így hangzik: “S a múlhatatlan időként létezem.”[2] Tehát, azok számára, akik nem az isteni felügyelet alatt állnak, Ő, mint a behatárolt idő, pusztító erő létezik; de azok számára, akik az Isteni oltalomban élnek, Krsna mint a múlhatatlan idő van jelen.”

Tehát ez az időhöz való viszonyulásunk. Ezért van az, hogy az emberek félnek az időtől, az idő, pedig a piramisoktól, de mi sem az időtől, sem a piramisoktól nem félünk.

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 11.32.

[2] Bhagavad-gítá 10.33.

(az előző pénteki lecke folytatása)

Mi is található Visnu négy kezében? Kagylókürt, lótuszvirág, csakra és buzogány.

A kezekben lévő négy fegyver további két részre tagolódik: kettőt úgymond jó céllal, illetve kettőt pedig fenyítés céljából tart. A kagylókürt a bőség, termékenység, teremtés szimbóluma. Ez képviseli a női erőt és minőséget. S ez nem egyszerűen egy kagyló, mivel némileg megmunkálták; egy kis változtatást hajtottak rajta végre, mert a vége picit le van vágva. Ily módon hangszerként is lehet használni, úgy, mint egy kürtöt. S ez a kürtszó jelzi a lélek anyagvilág feletti győzelmét. Tehát ez egy nagyon áldásos hang, éppen ezért, amikor egy ceremóniát kezdünk az oltárnál, megszólaltatjuk a kagylókürtöt – hogy meginvitáljuk az isteni hatalmat, védelmet és közhírré tegyük a lélek győzelmét az anyag felett. Ez meginvitálja a pozitív erőket – s éppúgy, mint egy riasztó távol tartja a negatívakat. S jelképezi még a bőségszarut is, mely a Jószerencse Istennőjének a kezében van. Tehát, áldásával valamennyi isteni kincs megszerezhető, kegyéből minden elnyerhető. S hangszerként jelképezi az isteni hang fontosságát. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a mantrázásunknak Visnu kagylókürtjének a hívó szavára kell felelnie. Ez lenne a végső hang? Nem, ez nem az. A végső hang Krsna fuvolájának a hangja. De akárhogy is van, minket most Visnu érdekel.

Tehát, a kagylókürt az első – úgy, mint kreatív energia, jólét, áldás, győzelem stb. A második a padmá, a lótuszvirág. Ez a második áldásos, úgymond fegyver, Visnu ismertetőjele. A lótuszvirág a tisztaság szimbóluma. S általában Visnu kezében kétféle lótuszvirágot találhatsz – néha olyat, mely ki van nyílva, néha pedig olyat, melynél be van csukódva a bimbó. Mit jelent ez? Amikor zárt a virág, akkor a teremtésnek csupán a lehetősége van meg, a világegyetem nincs megnyilvánulva. Amikor pedig teljesen kinyílt a lótuszvirág, az azt jelenti, hogy a teremtés megtörtént, megnyilvánult. Ez azt jelképezi, hogy a tisztaság mennyire fontos a lelki gyakorlatainkhoz. Mégis, a lótuszvirág nem csupán a tisztaság, hanem a teremtés, az anyagvilág nagyszerű jelképe is egyben, mivel Visnu ennek a teremtett világnak az ura.

Ezek volnának Visnu nagyon pozitív és vonzó jelképei. A másik kettő – úgymint a csakra és gada, a buzogány – ezeket sokkal nehezebb megérteni. Hogyan lehetséges az, hogy a szeretet és élet védelmező Istenének vannak nagyon erőteljes fegyverei is, mégpedig az ölésre? Mert a csakra olyan, mint egy korong, korong alakú fegyver – mely ölésre szolgál. De minek is az ölésére? Hogy elpusztítsa a démonikus törekvéseket, vagy az egót, ahogy mondjátok. Tehát, bárki kövessen is el sértést egy vaisnava ellen, szembe kell néznie Visnu csakrájával. Ez a tűz, a tűz elem. De különleges neve van – szudarsan, “szépséges látomás” – ‘Örülök, hogy találkoztam veled, csakra!’ Azonban, ha szembe kerülsz Visnu csakrájával, az meglehetősen félelmetes. Azonban De, ha bhakta vagy, akkor ez egy nagyon kellemes jövőkép. Szudarsan azt is jelenti, hogy “a tökéletes darsan, a tökéletes filozófia”. Tehát, a tökéletes lelki tudás átvágja valamennyi hamis tévképzetünket. Valójában ez a legnagyobb küzdelem, erőfeszítés, amin keresztül kell, hogy menjünk – hogy megharcoljunk a téveszméinkkel, megküzdjünk az egónkkal.  De szu darsana, a tökéletes filozófia segíteni fog ebben. Ezért kell először tanulni, kedves barátaim. Ha nem tudod a filozófiát, hogyan tudnád alkalmazni? Először tanuld, aztán használd! S a szudarsan forog körbe, mozog. Úgyhogy ez egy aktív erő – nem csupán a démonikus mentalitást üldözi, hanem elhozza a világosságot is a világba, a helyes filozófiát.

Tehát, csupán még egy szimbóluma maradt Visnunak, s ez pedig a buzogány. A buzogány az ellenséggel való küzdelemhez szükséges – ez a hatalmat jelképezi. A királynak mindig van egy jogara, mely a buzogány háziasított változata. Sokkal gyengédebb lágyabb, mégis azt mutatja, hogy: “Enyém a hatalom”. Hasonló a szerzetesek dandájához. Hatalom; ha van ilyen botod, akkor az azt jelenti, hogy tiéd a hatalom, te irányítasz. Ez az axis mundi, a világtengely; birtokában, a centrumában vagy a középpontnak. S ez még az élet fája is. Meg a kereszt is.

Folytathatnánk még ennek a szimbólumnak a hosszas elemzését, de miért is vesztegetnénk az időnket holmi szimbólumokkal? Mivel Visnu buzogánya a tudás szimbóluma – mely felhatalmaz téged az élet ellenségeinek az elpusztítására. Tehát, úgy gondolhatod, hogy Visnu egy nagyon szattvikus személyiség, Ő oly gyengéd, az élet fenntartója, mindennek a védelmezője, olyan gyönyörű és oly édes. Sajnálom, de ha nagyon felzaklatod, akkor vissza fog ütni. Megsemmisítőleg! Tehát, akik a világmindenség rendjének ellenszegülnek, szembe kell nézniük a Legfelsőbbnek ezzel a nagyon erős, fenséges aspektusával. Ezért Vishnu azt mondja: “Ó, az én négy kezem tele van mindezekkel az attribútumokkal. Krsnának csak két keze van, melyekben csak a fuvoláját tartja; mégis minden az Ő fuvolaszavára táncol. Néha használnom kell a buzogányomat vagy a csakrámat. Krsna mégis erősebb és hatalmasabb. Csupán a fuvoláján játszik és minden megtörténik. De Krsnának más attribútumai is vannak, mint például a pálcája – mellyel a teheneket tereli, meg a borjakat, akik ugye, elbóklásznak erre-arra. Tehát néha használnia kell a pálcáját, azonban az nagyon édes.

(folytatása következik)