Sharanagati

(Az előző hétfői lecke folytatása)

Kriphadhám kérdése: Volna egy gyakorlati kérdésem: például valaki bizonyos tekintetben közel áll hozzánk – családilag vagy másként – és nem tiszteli eléggé a tanítómesterünket, közvetlenül támadó hozzáállást mutat, és azt látjuk, hogy anélkül, hogy a személyt ismerné, ’megvan a véleménye’. A kérdésem az, hogy milyen következménnyel jár az ilyenfajta meditáció arra az emberre nézve? Vajon elegendő az a tény, hogy elméje egy szent emberrel kerül kapcsolatba ahhoz, hogy jó eredményeket érjen el; bár ő sértően viselkedik ezzel a személlyel kapcsolatosan – mint Kansza, aki támadóan viselkedett, mégis jó eredményre jutott, elérte az üdvösséget, a móksát?

Szvámí Tírtha: Azt mondanám, hogy ’igen’ – nagyon reményteljesen azt mondanám, hogy ’igen’. Hiszen ha megkérdeztek egy tiszta szentet, vajon ő megsértődik-e vagy nem, bizonyára azt feleli, hogy nem. Ám Krsna nem igazán szereti, ha valaki megsérti a bhaktáit. De azért rajtunk is múlik, hogy hogyan tudjuk képviselni a szentjeinket. Hiszen a leglágyabb, és legemelkedettebb szentet is be lehet úgy mutatni, hogy mindenki sértve érezze magát. Míg azt láthatjuk, hogy napjaink médiája a legjelentéktelenebb embert is tudja úgy feltüntetni, hogy mindenki elképed, igaz? Tehát rajtunk áll, hogy hogyan képviseljük.

Egyszer, amikor még Győrben laktam, ellopták a biciklimet a ház elől, ahol éltem. Amikor észrevettem, kissé elméláztam, hogy mit is tegyek. Néhány ember odajött a házból és valahogyan beszélgetésbe elegyedtünk: „Hiányzik innen a bicikli. Itt volt, de most nincs itt…”. Erre ők így szóltak: „Bizonyára azé a krsnás emberé.” Valamiért nem volt túl kedvező véleményük arról az emberről. „Találkoztatok vele?” – kérdeztem. „Nem, sosem találkoztunk vele, de nem egy rendes ember.” – mondták barátságosan nekem, annak az embernek, akit még sosem láttak: „Hát, magának elmondhatjuk, hogy nem túl kedves ember.”  Nekem is kellett mondanom valamit, így szóltam: „Én ismerem őt, nem annyira rossz ember.” Tehát azon is múlik, hogy hogyan képviseljük.

Még egy eset is előfordult ugyanabban a házban. Akkoriban nem volt telefonunk, csupán egy öreg házaspárnak volt telefonja a házban. Egyszer a bhakták rajtuk keresztül küldtek üzenetet. Nagyon-nagyon kedves, aranyos emberek voltak, már idősebbek. Semmi különös – csak ez az üzenet, meg, hogy köszöntünk egymásnak, amikor találkoztunk a folyosón. Aztán az öregembert kórházba kellett vinni, és hamarosan eltávozott. Később elmesélte a felesége, hogy a halálos ágyán a bácsi emlékezett a bhaktákra. Tehát még ha valaki csak egy üzenetet ad is át, az az utolsó pillanatban gondol a bhaktákra. Krsna útjai határtalanok. Hihetetlen módokon tud segíteni az embereknek. Éppen ezért nagyon szépen kell képviselnünk Őt és a mestereinket, testvéreinket. Azért, hogy ha bárki kapcsolatba kerül veletek, pozitívan emlékezzen.

Ám meg kell védenünk a missziónk, Jóistenünk, feljebbvalóink, hitünk méltóságát. Néha erősen, néha gyengéden, mégis meg kell mutatnunk, hogy ez fontos nekünk.

(folytatása következik)

(az előző hétfői lecke folytatása)

Mindnyájatoknak szannjászívá kell válnotok – nem hivatalosan, hanem legbelül. Legyetek függetlenek – hiszen függetlenként jobb szolgákká válhattok. Ha össze vagytok zavarodva, éjjel-nappal, bele vagytok veszve az élet történéseibe, akkor nem vagytok tudatában annak, hogy mi is zajlik valójában. Kérlek benneteket, legyetek tudatosak az életetekről, az időtökről, a környezetetekről! A tudatosság nagyon fontos! És belső, titkos szannjászíként tökéletes és példamutató grhaszthákká válhattok. E módon felkészíthetitek magatokat a tökéletes lemondásra – ami a mi magyarázatunkban a teljes odaadást jelenti. Szerintem ti mindannyian nagyon jó leckéket kaptok az önátadásról, rugalmasságról és odaadásról a családotokban.

A szannjászík fő feladatai: a szattva- szamsuddhi – az élet megtisztítása; a második az isteni tudás művelése; a harmadik pedig az abhaya – a félelemnélküliség. Vajon szükség van ezekre a grhasztha életben? Egy kis tudásra, hogy hogyan oldjuk meg a problémákat? Egy kis tisztaságra az életben? És egy nagy adag félelemmentességre? Szerintem szükségetek van erre. Tehát ez nem egy formális út, de nélkülözhetetlen.

Akár grhaszthaként, akár szannjászíként gyakorlatilag ugyanarra a síkra kell eljutnotok: függetlennek, mégis teljesen elkötelezettnek és odaadónak kell lennetek a szolgálatotokban. Ám még nem beszéltünk a szannjászíkról – vajon ők is rendelkeznek a grhaszthák tulajdonságaival? Egyes tulajdonságaikat nem kell magukévá tenniük, de másokat nyilvánvalóan igen – mint például a támogató hozzáállást. Ám ha a grhaszthák elkezdenek szannjászíként viselkedni, és a szannjászík grhasztaként, az nagy szégyen. Ha tőletek elvárják, hogy lemondjatok mindenről, és a szannjászík elkezdenek mindent begyűjteni – az nem túl jó. Hiszen ha ti nem gyűjtögettek eleget, akkor, ha következő alkalommal nálatok jár egy szannjászí, vajon ő mit gyűjthet be tőletek? Mondhatjátok azt, hogy: „Sajnáljuk, szvámijí, de nincsen számodra csapáti”? Vagy ha a fiatokat kéri: „Sajnáljuk, nem tudjuk odaadni, csak egy van, és rá nekünk is szükségünk van.” Ezeket a nagyon is buzgó szvámíkat – akik gyűjtögetni szeretnének – elégedetté kell tennetek. Meg akarnak kaparintani mindent, amihez ragaszkodtok, ezért vannak olyan nagy templomaik – hogy beletegyenek mindent, amit összegyűjtöttek.

Ez tehát egy kicsit rávilágított arra a kérdésre, hogy vajon az összes megtapasztaláson keresztül kell-e mennünk. Ám az isteni szeretetről nem szabad megfeledkeznünk. Sok hagyományban azt mondják, hogy a világi szerelem megtapasztalása nélkül nem értheted meg, és így nem is haladhatsz előre az isteni szeretetben. Az erotikus költészetet is használják például az isteni szeretet, elragadtatás kifejezésére. De ne értsük félre a jelképeket! Ha valahol ezt fogod megtalálni: „A bhakták az eksztázis borát szolgálták fel Mahaprabhunak”- ne gondoljátok, hogy ez a szőlőből jön!

Általában az élőlények szeretete és a Jóisten szeretete, a szeretetteljes viszonyulás az élőlényekhez és a Legfelsőbbhöz együtt jár. Krsna így szól a Bhágavatamban: „Ha valaki Engem imád a templomban, leborul a múrtim előtt, ám nem tiszteli az élőlényeket, nem jöhet Hozzám.”[1] Tehát általában ezt a két síkot kell gyakorolni, és valahogyan össze kell érniük és metszeniük kell egymást. Viszont nagy kérdés hogy melyik az első? Szerintem az isteni szeretet több embert és élőlényt érinthet meg, mint pusztán az úgynevezett ’anyagi’ szeretet.

[1] Bhágavata-purána 3.29.22.

(az előző hétfői lecke folytatása)

Kripadhám kérdése: Vajon megérthetjük a végső célt, a préma-bhaktit, ha még nem értettük meg az előző célokat, mint például a különböző dharmákat az életünkben?

Szvámí Tírtha: Nagyon jó kérdés, hiszen néha az elején úgy gondoljuk, hogy ’igen, lehetséges’. Utána a végső fázisban nem gondoljuk, hanem meg vagyunk róla győződve, hogy lehetséges. De a közbülső szakaszban jobb ragaszkodni a kötelességetekhez, mivel a megtisztulás nem olyan egyszerű és nem olyan gyors, mint azt az elején gondolnánk. Hiszen csinálod, csinálod, csinálod, és a végén évek múltán így kiáltasz fel: „Ó! Lemaradtam az egész életemről!’ Éppen ezért az általános indiai hagyomány azt javasolja, hogy keresztül kell menni az élet valamennyi különböző szakaszán, mindegyik ásramon – akkor érsz célba. Természetesen ez nem hangzik valami meggyőzően az én számból, hiszen én néhányat kihagytam. Mégis érdemes különbséget tennünk az anyagi elköteleződés és a valódi lelki fejlődés között, Krsna nem a lemondott rendbe tartozók tulajdona, hiszen Ő ott lakik mindenkinek a szívében, tehát mindenki képes ezt a kapcsolatot feleleveníteni és ápolni. És ahogy Shríla Shrídhár Mahárádzs kifejezte, néha a brahmacsári vagy a grhasztha sokkal forróbb szeretettel kötődik Krsnához, mint néhány aszkéta. Ez tehát nem az ásramodtól, vagy a külső helyzetedtől függ, hanem a belső elkötelezettségedtől.

Ám általában azt mondhatjuk, hogy közép- és hosszútávon hogy ha valaki nem megállapodott a munkájában és az életében egyaránt, akkor a lelki gyakorlatokban is kevésbé megbízható.

Elmesélek egy megtörtént esetet. Volt egy nagyon erős grhaszta közösség és volt egy lelki tanítómesterük. Ez a lelki tanítómester egyszer nyilvánosan ilyen megjegyzést tett: „Ha a szannjászról prédikáltok, nagyon jó grhasztáitok lesznek; ha a grhaszta-ásramokról prédikáltok, akkor csupán grha-médhík lesznek közöttetek”. Grha-médhí az az ember, aki anyagi életet él és élvezi a családi életet. Amikor ez történt, volt ott egy aszkéta vendégségben. Tudjátok, van ez a nagyon különleges védelmi rendszerünk, úgy hívják, hogy ’szelektív hallás’. Tehát gyakorlatilag az egész grhaszta közösség használta mindkét  fülét, mikor megkapták ezt az üzenetet: az egyiken be, a másikon ki. Ám a mi szannjászí barátunk nagyon odafigyelt: ’Ó, nagyon erős üzenet.’ Tehát emlékezetébe véste, és amikor legközelebb találkoztak, idézte a csapat mesterét. Így szólt: ’Ha a szannjászról beszélsz, nagyon jó grhasztáid lesznek, ha grhaszta-ásramról beszélsz, csak griha-médhhík lesznek közöttetek. Mindenki meghökkent, sőt sértve érezte magát – olyannyira, hogy nem is mertek erre rákérdezni vagy reagálni. Évek múltával valaki eljött ehhez a szannjászíhoz és azt kérdezte: „Emlékszel arra a kifejezésedre?” „Melyikre? „ „Arra, amit a szannjászíkról, grhasztákról és griha–médhíkről mondtál. Mivel mindenki sértve érezte magát hogy ’ez az újonc támadni akar bennünket, megtámadni az erős családi intézményünket.” Tehát amikor végül ez a felszínre került, megkérdezték: „És honnan vetted ezt a támadó megjegyzést? Akkor ő így szólt: „Ez egy közvetlen idézet a lelki tanítómesteretektől, hoppá”

Tehát néha hibázunk. Próbálunk elbújni, nem szeretjük bírálatnak kitenni magunkat. Ne legyetek grha-médhík, legyetek grhaszták! Ó, bocsánat, tévedtem! Szannjász! Az egyetlen alternatíva a szannjász, hiszen mi is a grhaszta jelentése? „Egy ember, aki otthon marad”, a stha azt jelenti „egy helyen maradni”. Grha – az otthon, a stha az a személy, aki otthon van. A stabilitás is innen származik. Megbízhatót jelent, nem pusztán ide-oda ugrálást. Hiszen a grhaszta kell, hogy a többiek támasza legyen a társadalomban, nem csupán a saját családjáé, hanem mindenki másé, akinek támogatásra vagy segítségre van szüksége.

Erre nagyon szép példát láttam Gurudév egyik barátjánál, Srípád Srutasvara Prabhunál. Hat gyerekük volt, szerintem el tudjátok képzelni, hogy milyen hat gyermek gondját viselni. Ám szinte mindig legalább egy vendéget fogadtak az otthonukba – csak azért, hogy a vendéget is szolgálják. Nagyon meghitt viszonyt ápoltak Gurudévvel – olyannyira, hogy amikor Gurudév meglátogatta azt a várost, nem is a templomba ment, hanem ehhez a családhoz. Ez a személy egy nagyon-nagyon példás grhaszta volt – hogyan kell másokat szolgálni, hogyan kell a családját  védelmezni. Minden héten, ha jól tudom kétszer – egyszer ő, egyszer pedig a felesége – elmentek a templomba főzni. És a feleség mindig rajta tartotta a szemét a brahmacsárikon – vajon szükségük van-e zoknira, vajon van-e elég gyógyszerük. Nagyon szép volt látni, hogyan osztották meg a család figyelmét másokkal.

(folytatása következik)

(az előző hétfői lecke folytatása)

„Aki ragaszkodás nélkül végzi kötelességét, és minden eredményt átad az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, azt nem éri bűn, mint ahogyan a víz sem éri el a lótuszlevelet.”[1]

„Minden eredményt átad a Legfelsőbbnek.” – ez tehát azt jelenti, hogy önzetlennek kell lennünk, de fel is kell ajánlanunk tetteink eredményét a Legfelsőbbnek. Ezért azt javasolják, hogy nem elég először dolgozni, és utána Krsnára gondolni: ’Ja, ez a Tied!’, hanem már a legelső pillanattól, a kezdetektől fel kell ajánlanunk, amit csinálunk.  Sokszor elfelejtjük ezt az elvet. Belekezdünk egy új üzletbe, egy nagy projektbe anélkül, hogy bárkit is megkérdeznénk. Ha nem tanuljátok meg, hogy sokkal jobb, ha tevékenységeitekre áldást kértek, akkor nem fogjátok ismerni a lelki folyamat know-how-ját. Ezért már a legelején meg kell próbálnunk elégedetté tenni Krsnát a tetteinkkel. De hogyan csináljuk ezt? Nagyon könnyű! Kérdezzétek meg Őt: ’Ó, Uram, mit gondolsz? Ez az én felajánlásom.’ Avagy ha nincs közvetlen összeköttetésetek, közvetlen kapcsolatotok – megtörténhet, hogy nincs vevőkészüléketek – akkor kérjetek meg valakit, aki ismeri, aki le tudja fordítani a Legfelsőbb kódolt üzenetét, mert néha a nem-válasz is egy válasz.

És akkor „a bűnös tettek nem hatnak rátok’’. Sosem hat rátok a bűn. Általában nem szoktam nagyon hangsúlyozni a bűn témáját. Igen, általában nem beszélünk sokat az illúzióról, a démonokról. Mindazonáltal tudnunk kell, hogy mi micsoda – mi a helyes cselekedet és mi nem az. Ha nem tudjátok, elkezdhettek cselekedni, és majd az eredményekből tudni fogjátok, hogy ’hát ez nem volt jó.’ A felszínes síkról, mikor azt mutatjuk, hogy ’bhakták’ vagyunk, el kell érkezni egy nagyon őszinte, komoly síkra.

Néha a bhakták élete két szinten zajlik: az egyik a színpadon, a másik pedig a színfalak mögött. És azt hiszitek, senki sem lát be a színfalak mögé – amikor engedsz az elveidből, amikor valami ostobaságot művelsz, amikor tétlenkedsz, amikor a valódi helyett ál-dolgokat keresel, amikor filmet nézel ahelyett, hogy elmondanád a köreidet, vagy ilyesmi – szerintem mindannyian ismeritek a hiányosságaitokat, akkor meg minek mutogatnék rátok? Mivel ha egy ujjal rátok mutatok, három ujjal magamra kell mutatnom, mert én sokkal inkább bűnös vagyok, mint ti, minek mutogatnék rátok?

Elégedjetek meg annyival, hogy a hibáitok nem érdekelnek, viszont titeket érdekeljenek a saját hibáitok! Legyetek saját magatok bírái, legyetek a saját gurutok! És legyetek mások ügyvédei! Önmagatok bírái és mások ügyvédei. Ahelyett, hogy azzal vesztegetitek az időtöket, hogy azon gondolkoztok, hogy haladtok – tegyetek valamit! Mivel még a testünk is Krsnához tartozik, Tőle ered, tehát legyen az Ő hasznára! Minden az isteni forrásból származik, ebből a végső forrásból minden a náma és a rúpa szerint van elosztva, név és forma szerint, és minden élelmiszerből származik, tehát mindenkit az élelem tart fenn. Ha tehát van egy hívatlan vendégetek, hogyan szabaduljatok meg tőle?

Paramánanda: Ne adjunk neki enni!

Szvámí Tírtha: Igen, ne szolgáljátok ki őt, akkor hamarosan elmegy. Ezt kell alkalmaznotok hívatlan belső ’barátaitok’ – a rossz kondicionálás, a rossz szokások, az ostoba vágyak, vagy tétlenség, miegymás…. – esetén is. Tudjátok, mindenkinek van egy seregnyi ’barátja’. Ne tápláljátok őket, ne etessétek őket, mert akkor növekedni fognak! Ezért mondják: ha van egy hívatlan vendéged vagy egy betegség üti fel a fejét – ne tápláljátok, és el fog tűnni. A böjt, tehát a böjt nagyon jó. Először a hústól tartózkodunk, utána ellenőrzés alatt tartjuk a húst – a testet.

(folytatása következik)

[1]  Bhagavad-gítá 5.10.

(az előző hétfő folytatása)

Mahádév kérdése: Nagyon könnyű követni a tanítómesteredet ameddig itt van, de mi van azokkal az esetekkel, amikor a guru nagyon messze van például? Vagy ha netán eltávozik – mit kell ezután tennie a tanítványnak?

Szvámí Tírtha: Általában amikor a lelki tanítómester, hogy úgy mondjam, ’meghal’, vagy elhagyja ezt a bolygót, akkor az az igazi teszt a tanítványnak arról, vajon mit is tanult. Mi az, amit rád erőltettek? Mit tanultál meg szívből? Mit tanultál meg, amely valóban a részeddé vált? És mik voltak a formalitások? Mivel a formalitásokat el fogjuk veszíteni, viszont a lényeg velünk kell, hogy maradjon.

Egyébként ez az egész kérdés isteni védelem alatt áll. Én teljességgel bizonyos vagyok abban, teljesen meg vagyok győződve arról, hogy egy igazi mester sosem fog elhagyni egy igazi tanítványt. Hasonlóképpen, egy igazi tanítvány sosem fog elhagyni egy igazi mestert. S mivel a lelki kapcsolatban hiszünk, a lélek és lélek közötti kapcsolatban, éppen ezért a fizikai jelenlét másodlagos. Természetesen fontos és nagyon hasznos; meg kell ragadnunk a lehetőséget, ha van esélyünk a társulásra. Ám a lelki kapcsolatot is ápolnunk kell, amely mindig ott van. Ez a kapcsolat a magasabb valósággal. Tehát egy igazi mester sosem fog elhagyni. Különösen, ha nehézségbe ütközünk; vissza fog jönni, segíteni fog nekünk emlékezni arra, amit tanultunk.

Mahádév: Egy ilyen nehéz helyzetben néhányan a gurujukkal álmodnak, vagy azt képzelik, hogy vele beszélgetnek. Mennyire kell megbíznunk ezekben a látomásokban? Ezek vajon valódiak? Vagy inkább csupán mentális spekulációknak kell tekintenünk őket?

Szvámí Tírtha: Nehéz megítélni, függ az adott személytől, az esettől. De általában azt mondhatjuk, hogy – álmokon, meditációkon és látomásokon keresztül – van esélyünk kapcsolódni egy felsőbb tekintélyhez. Ezt is gyakorolhatjátok. Ha nincs esélyetek fizikai társulásra, elképzelhetitek a mestereteket – csak invitáljátok meg őt, mintha előtte állnátok, és tegyétek fel a kérdést, tárjátok fel a gondotokat – utána meg tudjátok érezni, hogy milyen választ fogtok kapni. Tehát lehetőségünk van rá, hogy gyakoroljunk. Természetesen, ha ő itt van, könnyebb gyakorolni, éppen ezért nem kellene kihagynunk a lehetőséget.

Ám valójában a magasabb valóság képes arra, hogy az alacsonyabb realitás bármely tárgyát, módszerét felhasználva megközelítsen bennünket – ez egy spirituális tény. Az egyetlen követelmény az, hogy őszintének kell lennünk, tiszta szándékkal, és az invitálásokra nyitottnak. Ne legyetek a képzeletetek és a fantáziátok játékszerei!

Mahádév: A halálra visszatérve, a halál vajon felbontja a guru és a tanítvány kapcsolatát?

Szvámí Tírtha: Sajnos mindkét oldalról rendelkezem tapasztalatokkal. A mi lelki tanítómesterünk, hogy úgy mondjam, ’meghalt’, és sajnos szembe kellett néznem néhány tanítványom halálával is. Az egyik érzés mélyebb és fájdalmasabb, mint a másik, mivel az elválás valódi realizációját nyújtja.

Ám én érzem a kapcsolatot a mesteremmel, és a mesterem jelenlétét. Imáimban szerepelnek a tanítványaim, és hiszek a lelki valóságban, amely független az anyagi vagy testi haláltól, avagy az elválástól.

(folytatása következik)

(az előző hétfő folytatása)

Mahádév kérdése: Indiában nagyon fontos a tradíció, amelyhez a lelki tanítómester tartozik. Valójában mennyire fontos a mi életünkben tudni, hogy a guru egy bizonyos tradícióhoz tartozik? Ha pedig nem tartozik tanítványi lánchoz, tudunk-e rá igazi guruként tekinteni, vagy kell, hogy legyenek kételyeink a tanításait illetően?

Szvámí Tírtha: Azt nem mondanám, hogy ’Kezdjük a kétségekkel!’ Természetesen hasznos, ha először tudakozódunk, és utána adjuk oda a szívünket. Azt hiszem ez sokkal jobb, mint először odaadni a szívünket egy érzelmi kirobbanással, majd elkezdeni gondolkozni – ez nem túl egészséges. Először tehát vizsgálódjatok, utána pedig próbáljátok meg gyakorolni a folyamatot!

Általában a keserű mellékzöngével felmerülő kétségek nem igazán segítenek a lelki megvalósításban. Ám ha azt mondjuk, hogy ’próbálj meg tanulni, próbálj meg vizsgálódni’, akkor minden jogunk megvan rá, hogy megvizsgáljuk a személyt, a tanítást, a csoportot. Miért ne? Megvan a jogunk arra, hogy először kutakodjunk.

Természetesen fontos megértenünk a tanítványi láncot, különösen Indiában, mivel azt mondják, az összes különféle lelki tradíció valamely isteni forrásból ered. Tehát ha valamely isteni forrással kerülünk kapcsolatba, akkor kapunk lehetőséget a növekedésre. Ez éppen olyan, mint egy iskolához tartozni. Ha egy névtelen egyetemre jársz, semmi baj, akkor is fogsz kapni diplomát. Ám ha a legeslegjobb iskolába vagy egyetemre jársz, a diplomád sokkal erősebb, mivel jobb oktatást kapsz, és jobb lehetőségeid lesznek. Hasonlóképpen, fontos megérteni az iskolát, a tanítványi láncot, mert ennek megfelelően fogunk tanulni. Ha mondjuk, mérnök szeretnél lenni, akkor ne járj a jogi szakra, mert az egy másik téma. Tehát ebben az értelemben fel kell ismernünk mi micsoda, ki kicsoda és mi az én törekvésem. És utána meg kell találni a megfelelő iskolát, a megfelelő lelki vonalat, hogy gyakoroljunk, és hogy tanuljunk.

Mahádév: Milyen fontos nekünk ténylegesen a tanítványi lánc, melyhez a guru tartozik, amikor lelki tanítómestert választunk? Vajon egy bizonyos tradícióból érkező tanítómestert kell választanunk. vagy a mestert önmagáért ?

Szvámí Tírtha: Hát, kétfajta vélemény létezik. Van, aki úgy tartja, hogy ’én választom ki a mesteremet’, míg mások szerint ’a mester fog engem kiválasztani.’ Nem tudom, ez hogyan történik. De ha sikerül egy valódi, autentikus, tiszta személyhez csatlakozni, az ténylegesen fogja segíteni a lelki fejlődésünket. Ha egy problémásabb emberhez csatlakozunk, az is segíteni fog. Tehát azt a legbelső meggyőződésünket kell életben tartanunk, hogy bármelyik input is fog érkezni, bármilyen tapasztalatra is fogunk szert tenni, annak az én lelki fejlődésemet kell segítenie.

Mahádév: Ha egyszer elnyertük egy ember lelki iránymutatását, csak ehhez a tanítóhoz ragaszkodjunk, vagy lehetnek más tanítóink is többféle hagyományból? Általánosságban lehetséges, hogy a lelki tudás különböző területeiről származó különböző guruink vannak?

Szvámí Tírtha: Általában az elején azt javasolják: próbálj rálelni az igazságra egy forrásból! Mivel ha tapasztalatlan módon ide-oda futkározunk, az a legvalószínűbb, hogy összezavarodunk és elveszítünk mindent, amit elkezdtünk. Ám egy már megvalósítottabb szinten tanulhatunk különböző személyiségektől, még a többi folyamat szép eredményeit is nagyra becsülhetjük. Miért ne? Ha az én gyökereim mélyen összekötnek a tradíciómmal, élvezhetem azt a szabadságot, hogy körülnézzek és rácsodálkozzak más megvalósítások szépségére.

Ám másik vonalak, másik mesterek – szerintem ez csupán néhány kiválasztott kiváltsága. Jobb egyetlen tradícióhoz ragaszkodni, egy vonalhoz, megpróbálni gyakorolni, és elérni az ezen iskola által nyújtott lehetőségek legmélyét. Néhány spirituális személyiségnek persze vannak különböző lehetőségei és módszerei a megvalósításra. Ezért azt mondom, ez nem lehetetlen. De általában az átlagembernek, mint mi, könnyebb – különösen az elején – ha a figyelmét a tanulmányaira összpontosítja. És utána – mondjuk, ha már megvan a mesterfokozatú diplomátok a saját iskolátokban – akkor egy sokkal biztonságosabb és megfelelőbb módon nézhettek körül.

(folytatása következik)

(az előző hétfő folytatása) 

Mahádév kérdése: Ha van egy lelki tanítómestered, nagyon csábító feladni valamennyi erőfeszítést és felhatalmazni a mesteredet, hogy helyetted cselekedjen. Milyen mértékben kell önmagadnak cselekedni és milyen mértékben fog vajon a mestered megtenni bizonyos dolgokat neked?

Szvámí Tírtha: Ez a kérdés hosszú ideje nagyon vitatott, már minimum másfél évezrede. Az egyik megközelítés szerint kismacskához hasonlóan kell cselekednünk, a másik megközelítés szerint apró majmokhoz hasonlóan járjunk el. Mindkét állatot az édesanya cipeli, de más-más módon. A majom az édesanyja szőrét fogja, és amikor az édesanya ugrik, a majom-csemetét is viszi magával a következő fáig. Míg az anyamacska a nyakánál fogja meg a csemetéjét és a szájába veszi, így viszi magával. Ez tehát örökös vita tárgya: vajon kismacskához hasonlóan cselekedjünk, avagy a kismajmokhoz hasonlóan – kapaszkodjunk, vagy egyszerűen csak függjünk?

Az én megértésem szerint kapaszkodnunk kell. Jobb, ha kicsit aktívabbak vagyunk és hagyjuk, hogy a folyamat is dolgozzon rajtunk. Tehát egyfajta aktív részvétel – különösen a nyugatiaknak! Hiszen mi a karma-desh-ben születünk, a ‘cselekvés földjén’. Számunkra annyira nehéz tétlennek maradni, a cselekvésen keresztül kell kifejeznünk önmagunkat. Ebben az értelemben egyfajta lelki tevékenység szerintem nagyon hasznos és nagyon is lehetséges. Tehát cselekedjetek a majmokhoz hasonlóan!

Mahádév: A nyugati társadalomban manapság nagyon népszerű, hogy ‘nagyon pozitívak vagyunk’, pozitívan gondolkozunk, vegánok vagyunk, tevékenyen részt veszünk a New Age mozgalomban. Tehát próbáljuk megtalálni magunkat, mivel teljesen elveszettnek érezzük magunkat. Hogyan reagáljunk, amikor egy másodpercre is elveszettnek érezzük magunkat? Úgy kell magunkra tekinteni, mint aki hibát követ el? Vagy meg kell bocsátanunk magunknak? Vagy csupán felül kell emelkedni ezen a pillanaton és folytatni? És ha van egy lelki tanítómesterünk, ha csak egy másodpercre is, de kétségeink támadnak benne, vagy magunkban, vagy általában az életben, hogyan birkózzunk meg az ilyen pillanatokkal?

Szvámí Tírtha: Hát, a kétségek régi ismerősök, régóta velünk vannak. Általában az emberek félnek a kétségeiktől, mivel meg fogják kérdőjelezni az életünkben a legfontosabb dolgokat – az ideáljainkat, az álmainkat, reményeinket és érzéseinket. Ám mivel a lelki fejlődés azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk a valósághoz és az igazsághoz, még a kétségek is segíthetnek nekünk ebben a folyamatban.

Természetesen érzékelni a kétségeinket, és túlélni ezeket a nehéz pillanatokat – ez nyilvánvalóan kihívás. Mindazonáltal remélem, hogy az életünkben van olyan szentség, amelyre mindig tudunk támaszkodni. Még ha minden össze is omlik körülöttünk – remények, felismerések, hit – kell lennie valaminek, amibe lehet kapaszkodni, s ha csupán egyetlen ilyen segítségünk van, akkor már túlélhetjük a legnehezebb pillanatokat. Ha ugyan el is veszítünk egy vagy két csatát, de a háborút meg kell nyernünk.

Mahádév: Ez melyik háború?

Szvámí Tírtha: A gyengébbik felünkkel folytatott háború. Mivel az anyagi befolyás alatt álló énünk, a testtudatunk harcol a lelki tudatunkkal. A harc nem kívül zajlik, hanem gyakorlatilag bent. Azok, akik mások felett győzedelmeskednek, erősek. Azok, akik saját magukat legyőzik, még erősebbek – szerintem ez az, amit meg kell tanulnunk.

(продължава от предишния понеделник)

Въпрос на Махадев: Когато човек има духовен учител е много изкушаващо да престане да полага сам каквито и да било усилия, предоставяйки на учителя си правото да действа вместо него. До каква степен човек трябва да действа сам и до каква степен учителят прави някои неща за него?

Свами Тиртха: По този въпрос се води отколешен дебат, който тече вече поне хиляда и петстотин години. Едната идея е, че трябва да се държим като котенцето, а другата – че трябва да постъпваме като маймунката. И двете животинчета са носени от майките си, обаче по различен начин. Маймунката се вкопчва в козината на майката и когато майката скача, малкото майчмунче също бива отнесено на съседното дърво. Докато майката-котка захапва котенцата за врата и ги носи в уста. Така че дебатът е дали трябва да сме като котенцата или като малките маймунки – дали да се хванем или просто да висим?

Моето разбиране е, че трябва да се хванем. По-добре да сме малко по-активни, като същевременно оставяме процеса да работи върху нас. Така че предлагам един вид активно участие – особено що касае западняците! Защото ние сме родени в карма-деш, в „земите на действието”. За нас е трудно да оставаме бездейни, ние имаме нужда да изразяваме себе си чрез действия. В този смисъл някакъв вид духовна дейност мисля би била много полезна, а и напълно възможна. Така че правете като маймунката!

Махадев: В западното общество в наши дни е изключително популярно „да сме много положителни, да мислим позитивно, да сме вегани, да правим едно или друго в движението Ню Ейдж”. Стремим се да намерим себе си, защото сме напълно изгубени. Как трябва да реагираме, когато за миг се почувстваме изгубени? Трябва ли да считаме, че допускаме грешка? Или трябва да си прощаваме? Или трябва просто да надмогнем момента и да продължим нататък? И ако имаме духовен учител, ако за миг се усъмним в него, или ако се съмняваме в себе си, или въобще в живота, как да се справяме в такива моменти?

Свами Тиртха: Съмненията са наши стари познайници и остават с нас дълго време. Хората обикновено се боят от съмненията си, тъй като те поставят под въпрос най-важните неща в живота ни – нашите идеали, нашите мечти, нашите надежди, нашите чувства. Но тъй като духовен напредък означава една стъпка по-близо до реалността, една стъпка по-близо до истината, дори съмненията могат да са ни от помощ в този процес.

Разбира се, да изпитваш съмнения и да оцелееш в тези трудни моменти – това определено е предизвикателство. Въпреки всичко се надявам, че имаме в живота си нещо толкова свято, на което винаги можем да се опрем. Даже ако всичко наоколо ви е разбито – надежди, осъзнавания, вяра – трябва да има нещо, за което да се хванете. Ако имаме дори една такава помощ, ще успеем да оцелеем и в най-тежките мигове. Тогава може и да сме изгубили една-две битки, но ще спечелим войната.

Махадев: Каква е тази война?

Свами Тиртха: Войната срещу по-слабия ни аз. Защото нашият повлиян от материята аз, нашето телесно съзнание се бори срещу духовното съзнание. Битката не е външна, а на практика се случва отвътре. Онези, които могат да побеждават другите, са силни; но тези, които са способни да победят себе си, са могъщи. И аз мисля, че ние трябва да се научим да бъдем могъщи.

(следва продължение)

(az előző hétfői gondolatmenet folytatása) 

Mahádév kérdése: Van bármely előírás a guru és a tanítvány közötti kommunikációra vonatkozóan?

Szvámí Tírtha: Igen! Hasznos, hogy a legostobábbnak érezzük magunkat a mesterünk előtt, ugyanakkor azt is mondják, hogy a mestered előtt ‘ne viselkedj úgy, mint, aki a legostobább!

A viccet félretéve: ez nem csupán tisztelet kérdése, hiszen általában tiszteljük a tekintélyt. Ám különösen az isteni szeretet, a bhakti ösvényén járva a szeretetet próbáljuk gyakorolni. A formális tiszteleten túl szükség van egy szeretetteljes kapcsolatra a mester és a tanítvány között, és ez mindkettejük fejlődését segíteni fogja – egy nagyon is gyengéd módon. Ez egy nagyon lényeges gyarapodás a lelkiségben – amikor meg tudjuk tisztítani az érzelmeket azért, hogy ezek ne csupán egyszerű emberi érzések legyenek, amelyek jönnek és mennek, sokkal inkább valódi, mély, nagyon csiszolt lelki visszatükröződések, érzelmek, kapcsolatok. És utána ezek fogják megtisztítani a tudatot olyannyira, hogy sokkal inkább lehetővé válik az isteni valósághoz való közel kerülés.

Mahádév: Ha szeretetteljesek vagyunk a lelki tanítómesterünk felé, hogy kell tekintenünk e szeretetre? El kell vajon különítenünk a guru elv iránt érzett vonzalmat az ember iránt érzett vonzalomtól?

Szvámí Tírtha: Szerintem egyszerűbb tisztelni az elvet és szeretni az embert. Ám ha az elvet szeretitek, és az embert tisztelitek, szerintem az is egy jó kombináció lehet. Valahogyan mindkét képességet gyakorolnunk kell, mivel a tisztelet vagy megítélés sokkal inkább agyi funkció, vagyis intelligencia kérdése. A vonzalom vagy szeretet pedig sokkal inkább a szív feladata. A magasabb valóság megközelítéséhez szerintem mindkét képességünket használnunk kell. Néha az intellektuális képességünket kell gazdagítani egy kis érzelmi többlettel, máskor meg az érzelmi síkon van szükség az intelligencia segítségére. Tehát ha mindkét minőséget a megfelelő és harmonikus fejlődés érdekében tudjuk felhasználni, azt hiszem, akkor nagyon áldottak vagyunk.

Mahádév: Mit kell a tanítványoknak inkább alkalmazni az életükben – az érzelmeket vagy az elmét?

Szvámí Tírtha: Ez személyfüggő. Azoknak, akik sokkal inkább az elme síkján mozognak, azt szoktam javasolni: “Kérlek, kicsit érzelmesebben!’ Azoknak, akik pedig túlzottan érzelmesek, általában ezt tanácsolom: “Gondolkodj többet!” Hiszen akár egyik, akár a másik szélsőség felé mozdultok el, az nem segít. Egy magasabb szintézishez mindkét fő emberi képességre, vagyis az agy és a szív egységére van szükségünk, mivel akkor ezek egysége fog felemelni minket a magasabb síkra – nem pedig csupán az egyik vagy a másik. Éppen ezért úgy gondolom, a lelki siker kulcsa a magasabb szintézis egysége.

Mahádév: A nyugati embereknek általában gondot okoz a tekintély elfogadása. Vajon hogy tudja egy nyugaton élő ember olyannyira megnyirbálni az egóját, hogy el tudjon fogadni egy magasabb tekintélyt az életében?

Szvámí Tírtha: Azt hiszem ez egy általános betegség itt. Évszázadok óta így trenírozzák a nyugatiakat: ‘Harcoljatok a saját jogaitokért! Legyetek függetlenek!” Ezek értéknek számítanak a képzésünk, oktatásunk során, ezért egy olyan lelki rendszerrel találkozni, ahol a tekintélynek nagy a szerepe, az számos konfliktus forrása lehet. De szükség van a tekintély mély megértésére. Mi az a hierarchia például? Általában nem szeretjük a hierarchiát, de ha megvizsgáljuk a szót, a hierarchia szó szerinti jelentése: ‘a szentség ősi rendszere’. Ha lelkileg fejlődni szeretnénk, akkor feltétlenül szükségünk van erre az ősi áldott isteni struktúrára az életünkben.

Tehát ha megtaláljuk azoknak a kifejezéseknek a helyes megértését, amelyeket nem tudunk kezelni, vagy melyekkel nem vagyunk tisztában, úgy hiszem, éppúgy fejleszthetjük megértésünket, mint gyakorlatunkat.

(folytatása következik)