Sharanagati

(részlet Szvámí Tírtha Szófiában tartott 2012. májusi előadásából)

Krphadhám kérdése:  Gurudév, volna egy kissé filozófiai kérdésem arról, amikor a lélek elhagyja a testet. Tudom, hogy létezik egy fizikai és egy mentális test. A kérdésem az, hogy vajon mi fog történni a mentális testtel? Az mikor hal meg? Vannak-e ennek korlátai, vagy ez csupán a cselekedeteinktől függ?

Szvámí Tírtha: Az anyagi test az anyagból vétetett, az anyaghoz fog visszatérni. A finom fizikai test a finom elemekből származik, ezért nem korlátozza a durva anyagi szinten történő megsemmisülés. Míg a léleknek lelki a minősége, amely örökkévaló – nincs kezdete és vége. Tehát a halál csupán a durva fizikai testet érinti. Tudtok követni? Három identitásunk van: az egyik a sár és a hús – a test; a másik az érzelmi és mentális identitásunk; a harmadik pedig a lelki szikra, amely az egész rendszert működőképessé teszi. Tehát a test szét fog hullani, ám a lélek örökké élni fog.

Ha már a mentális halálnál tartunk – erre vonatkozik talán a kérdésed? Mi az a mentális halál? Mik az elme funkciói? Gondolkozás, akarat, érzés. Tehát ha nem tudsz gondolkozni, elveszíted az akaraterődet, és ha meg vagy fosztva az érzelmeidtől – ez a mentális halál.

Egyébként a mentális vagy asztrális identitásunk egy finom formához, egy finom fizikai testhez hasonlítható. A lélek tudatossága pedig először ezen a síkon vetül ki és nyilvánul meg. Tehát létezik a finom fizikai testnek egy úgynevezett mentális vagy asztrális fejlődése – ez az, amikor meghalunk a tudatosság alacsonyabb szintjeinek – a hibáinknak, a hiányosságainknak – hívhatjuk ezt akár mentális halálnak vagy a finom fizikai identitás széthullásának. Ennek célja azonban kizárólag az, hogy magasabb síkon tudjunk újjászületni. A sötétséget felváltja a fény. Post tenebras lux – borúra derű. Tehát ha a hibáid számára meghalsz, akkor tudsz majd megszületni a jó tulajdonságaid számára.

Végtére is: létezik-e vajon a halál? Nem annyira, hiszen csupán a testet érinti, az anyagi elemeket. De ti, lélekszikrákként, akkora hatalommal vagytok felruházva, hogy képesek vagytok az anyagot úgy elrendezni, hogy az élőnek tűnjön. Ez a lélek ereje. Ha ott a lélek, akkor egységbe rendeződik, a teljesség felé halad, ha nincs ott a lélek, a szétesés felé tart. Tehát kérlek benneteket, hogy a legjobb célra használjátok a valódi önazonosságból fakadó erőtöket! Nem elég pusztán a testi túlélésért fáradozni! Arra van szükség, hogy az örökkévalóságért, lelkünk örök üdvéért munkálkodjunk.

(részlet Szvámí Tírtha 2012 májusában, Szófiában tartott előadásából) 

 (az előző hétfői tanítás folytatása)

„Felesége közelgő halálán kétségbeesve így jajveszékelt a kalinga madár, amikor az idő hatalma által a vadász megközelítette, nyilával meglőtte, és megölte őt is. Óh, bolond királynők, ti szintén meg vagytok fosztva a megértéstől, nagyon hasonlóan ehhez a kalinga madárhoz, aki nem vette észre a saját halála közeledtét. Még ha száz évig folytatjátok is a siránkozást, akkor sem fogjátok tudni visszakapni a férjeteket.

            Tehát Hiranjakasipu, Visnu ellenlábasa idézte ezt a párbeszédet, mely Jamarádzs és a királynők között zajlott[1], majd ezt a következtetést vonta le:

„Óh, drága fivérem felesége és fiai, Szujagja király feleségei és rokonai elámultak Jama eme szavain, melyekkel egy fiúcska alakjában oktatta őket, és ráébredtek, hogy minden anyagi dolog mulandó. Semmi sem marad mindig úgy, ahogy ma látjuk.

Igaz ez? Sajnos, igaz. De ne feledkezzünk meg róla, hogy két irány létezik! Azok az anyagi dolgok, amiket most látunk, le fognak bomlani. A lelki dolgok, amiket ma látunk tökéletesedni, növekedni fognak. A teljes anyagi világ a széthullás felé halad, miközben minden, ami lelki, az egységbe rendeződés irányába, a lelki világba való visszatérés felé tart, De vannak változások. Az egyik a romlás, a másik a javulás. Válassz – melyik iránynak akarsz engedelmeskedni! De Semmi sem marad mindig úgy, ahogy most látjuk.

„Miután beszélt velük, Jama távozott, és a király rokonai befejezték a temetési szertartásokat. Hasonlóképpen nektek sem szabad túl sokat siratnotok magatokat vagy másokat. Kik ezek az emberek, akiket siratunk? Mi az, amit úgy hívhatunk, hogy a ’miénk’? Valamennyi ilyen vélekedés tudatlanságból és a testhez való ragaszkodásból fakad, semmi másból.

Ezeket a tanításokat hallván Diti, Hiranjáksa anyja, egy ideig megfeledkezett róla, hogy halott fiát sirassa.”

Nos, mit mond nekünk ez a történet, mi az üzenete? Ez a történet nem a halálról szól. Ez a történet nem a siránkozásról szól. Nem, ez a történet az élet dicsőítése! Nem a biológiai halálról szól, hanem a lelki örökkévalóságról. Tehát, kérlek benneteket, ne siránkozzatok a történet súlyos szavai felett, hanem próbáljatok örvendezni az üzenetnek: ’Nem a test vagyunk’!

             S van egy módja a lelki tudatosságunk felelevenítésének: Krsna, add meg a lehetőségét, hogy Szent Neveidet szolgálhassam! Haré Krsna, Haré Krsna, Krsna, Krsna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré.

[1]  Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(részlet Szvámí Tírtha 2012 májusában, Szófiában tartott előadásából) 

(az előző hétfői előadás folytatása)

“Amikor a szolgák megérkeztek, hogy a (királyi) testet a hamvasztásra szállítsák, a királynők nagyon szorosan átölelték a testet és jajveszékelésük egyre hangosabbá vált. Már a nap is nyugovóra tért, ám ők mégsem akarták elhagyni férjük tetemét. Sírásuk és jajveszékelésük Jamarádzs lakhelyéig is elért, az ő fülébe is eljutott.”[1] Jamarádzs a halál ura az óind hagyomány szerint, tehát ő az, aki megvizsgálja az emberek szívét. „Ez a jajveszékelés olyannyira zavarta az elméjét, hogy úgy határozott, egy fiú alakjában felkeresi a király családját és személyesen beszél velük. Miután odaért, így szólította meg őket: „Hát ez igazán elképesztő! – szólt – ti felnőtt emberek vagytok, nálam idősebbek, mégis azt látom itt, hogy nyomós ok nélkül sírtok és jajveszékeltek. Hiszen láttatok már magatok körül meghalni embereket, mégis úgy tűnik, hogy nagy a ragaszkodásotok. Tudnotok kell, hogy valamennyi emberi lény ismeretlen helyről érkezik, és ismét vissza is kell oda térniük. Ez elkerülhetetlen, mivel mindazoknak, akik megszületnek, egyszer meg is kell halniuk. Akkor miért keseregtek?”

Erős szavak, ugye? Természetesen nem szeretnénk elválni a szeretteinktől, de végső soron semmi ok a siránkozásra.

Ki látott már holttestet? Sokan… Mi volt az érzésetek – a test maga az az ember volt, akit szerettetek?

Jamuna: Nem.

Szvámí Tírtha: Nagyon más volt, nagyon különböző. Idegen, ismeretlen. Valami hiányzott belőle, ugye? Használnunk kell hát az eszünket – nem a test az, amit szerettünk, valami más. Ez után kell kutatnunk.

„Kisgyerek létemre nálatok nagyobb megértéssel rendelkezem erről. Szüleinktől az életet kapva ezeknek a szenvedéssel teli anyagi formáknak az áldozatává váltunk. Magunkra utaltnak és védtelennek látszunk, mégis van valaki, aki oltalmaz bennünket, különben nem volnánk képesek életben maradni édesanyánk méhében, és valami vérengző vadállat könnyedén felfalna bennünket. Ó, tudatlan emberek! A mi oltalmazónk a Legfelsőbb Úr, akinek egyedüli akaratából teremtetett, kapott oltalmat és pusztul el majd ez a világ. Hozzá képest minden mozgó és mozdulatlan élőlény nagyon jelentéktelen. Teljes hatalmában áll teremteni és pusztítani, Számára minden lehetséges. Ha valaki véletlenül elejt egy tárgyat az úton utazás közben és elveszíti azt, Isten oltalma alatt senki sem fog hozzányúlni, és képes lesz újra megtalálni azt. Míg Isten oltalma nélkül hiába zárjuk el és őrizzük a tulajdonunkat a házunkban, el fogjuk veszíteni és tönkre fog menni.”

Egyetértetek? Úgy vélem mindannyian emlékeztek Jézus tanításaira, aki azt mondta: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok!” Próbáljátok meg máshol! A kincsed legyen a szívedben.” [2]

„Az Úr kegyes pillantása által az emberek még akkor is megmenekülhetnek, miután már elvesztek a dzsungelben. Minden egyén a saját karmája szerinti ölt testet, és amikor a karma letelik, a test el fog tűnni. Mi ennek a testnek az értéke? Ez a test folyamatosan szenved a születés, növekedés, fennmaradás, veszteség, hanyatlás és pusztulás hat változásától.”

Itt valami nagyon fontosról tesznek említést – az előző életetek karmája fog segíteni nektek testet ölteni. Ebben az értelemben a karma nem büntetés, hanem lehetőség a karmátok felégetésére.

[1] A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs: A szent életű Prahlád c. könyvéből

[2] Máté evangéliuma, 6. 19.

(részlet Szvámí Tírtha 2012 májusában, Szófiában tartott előadásából)

Folytassuk olvasmányainkat egy ősi tanító célzatú történettel, mely a negatív és a pozitív erők közötti ellentétről szól. Létezett akkoriban egy hatalmas démoni személy, Isten nagy ellenlábasa, neki pedig volt egy fia, aki a Legfelsőbb nagy bhaktája lett. Csak képzeljetek el egy ilyen konfliktust! Próbáltok minden negatív tanítást megadni a fiatoknak, hogy szép kis démonná válhasson, ő pedig rá sem hederít, ’jófiú’ szeretne lenni. Látjátok, változnak az idők, hiszen mi történik ma, a 21. században? Pontosan az ellenkezője: jó oktatást szeretnél a fiadnak, hogy rendes emberré váljon, erre démoni tulajdonságai lesznek. Az ősidőkben ennek ellenkezője történt, tehát néha jó dolog visszamenni az időben, kicsit visszaforgatni az idő kerekét – néhány száz, ezer, vagy millió évvel – azért, hogy ráleljünk az igazságra.

Látjátok, a sötétség és világosság küzdelme örök érvényű. Ez a történet a feledékenységről szól, egy párbeszéd Jamarádzs (a halál istene) és egy nemrégiben eltávozott személy[1] rokonai között.

„Usínara királyságában élt egykor egy Szujagja nevezetű király. Egy napon ellenségei megtámadták a királyságát, és a király a hadseregével harcba indult. Ám a nagy harcban a királyt megölték. Halálának hírére Usínara összes polgárát bánat sújtotta. A király teteme a harctéren feküdt, sok éles nyíltól keresztüldöfve, vérbe fagyva. Sok sérülése, zilált haja, és homályos szeme ellenére a király arca még mindig roppant haragját tükrözte. Díszes fegyverzete darabokra szakadva, ékszerei és egyéb ékességei körös-körül szétszóródva, a csatatér porfelhője befedte ragyogó arcát. Még a testéről rettenetes módon levágott kezei is összevissza hevertek különböző helyeken még mindig megmarkolva fegyvereit, melyeken megcsillant a napfény.

Amikor a király családja odaért a helyszínre, leültek a holttest körül és sírva fakadtak. A királynők szüntelenül ütötték a mellkasukat és lábához vetették magukat, mondván: „Hová tűntél, ó, életünk ura?! Hogy is élhetnénk nélküled!?” Szegény hölgyek, teljes kétségbeesésük közepette hangosan jajveszékeltek. Könnyzuhataguk végtelen bánatként zúdult alá, és a király lábát áztatta, mialatt a mellükön lévő kunkum csupán a jelenet drámaiságát fokozta. Többé nem lelve örömet a szépségben és eleganciában, a királynék meglazították szépen elrendezett hajukat, elhajítva és összetörve drága ékességeiket. Most, hogy férjük eltávozott, úgy érezték, semmi sem számít többé. Férjük volt egyetlen örömük és reményük, elvesztése pedig a kétségbeesés érzésével töltötte el őket. Jajveszékelésük valamennyi élőlény szívébe bánatot hozott.”

Tehát azokban az időkben különösen a királyoknak engedélyezve volt, hogy több feleségük legyen – több mint egy. Hiszen mi is a király feladata? Az, hogy örökössel lássa el a királyságot – ezért nagy családra volt szükségük. Talán egyetlen feleség képes fiúgyermeket szülni, talán mégsem – ezért volt szükség több feleségre, tehát ez nem csupán az érzékek kielégítését szolgálta. A lényeg nem a hárem, a lényeg a gyermekek.

Ám tudjátok, az idők változnak, ezt már említettük. Azokban az ősidőkben a férfiak annyira erősek voltak, hogy több hölgyről is tudtak gondoskodni. Manapság éppen elég nekik egy hölgyet eltartani. Képzeljétek csak el, kedves férfitársaim, barátaim, ha mondjuk, egy tucat feleségről kellene gondoskodnotok! ’Ó, egy éppen elég’, ugye?

De ne veszítsük szem elől a lényeget – ez nem egy fura szokás volt, hanem a társadalmi szerkezet rendszere. Hiszen ami nagyon fontos az az, hogy a hölgyeknek oltalomra van szükségük.

Ezért „Így szóltak halott férjükhöz: „Ó, urunk és parancsolónk, hogy viselhetnénk el, hogy ilyen helyzetben lássunk téged? Isten mennyire kegyetlen! Elvette támaszunkat és védelmünket – a férjünket, aki még az életnél is kedvesebb volt számunkra. Ó, életünk ura, férjurunk! Itt fekszel előttünk, te, aki egykoron egész Usínara lakosainak fenntartója voltál, boldogabbá tételükön fáradoztál, ma pedig haláloddal a legboldogtalanabbá tetted őket. Ó, a föld nagy védelmezője, hatalmas harcos, te voltál a legjobb barátunk, mindig szolgálatkész és a jólétünkről gondoskodó. Hogyan is folytathatnánk az életünket nélküled? Ó, Uram, kérlek, vigyél minket is magaddal, bárhova is mész, csak hogy ott is lábaid szolgálhassuk, ahol te lakozol.”

Látjátok, ennyire elkötelezett feleségek voltak. Nem csupán egyetlen életre kötelezték el magukat, hanem a következőre is, készek voltak együtthalni a férjükkel. Létezik egy erőd Indiában, helyileg Rádzsaszthánban; – amikor ez ostrom alatt állt, a férfiak végül elhatározták, hogy kirohannak és meghalnak, mert túl sok volt az ellenség és az ügy már elveszett. Feleségeik olyan erősek és elkötelezettek voltak, hogy készek voltak meghalni a férjükért. Odaadásukra való megemlékezésként kézlenyomatuk még mindig ennek az erődnek a falait díszíti. Tenyereiket kunkumba (cinóbervörös por) mártva ujjlenyomatukkal jelölték meg a falat. Ma ezt szépen kőbe vésve láthatjátok, ennek az eseménynek az emlékére.

(Folytatása következik)

[1] A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(részlet Szvámí Tírtha 2012. májusában Szófiában tartott előadásából)

(az előző hétfői lecke folytatása)

Kripadhám kérdése: Gurudév, nagyon érdekes Dzsaj és Vidzsaj történetében, hogy a lelki világ két kapuőrzője az átok következtében végül is akkora felfordulást idéz elő a Földön, és olyan sok ember szenved az ő hibájuk miatt. Ugye, úgy van az, hogy minél emelkedettebb az ember, mondjuk, a lelki úton elöljáróknak, nagy a felelősségük – és ha valamiféle hibát követnek el, vagy valamit rosszul csinálnak, akkor nagyobb léptékben sokkal több dolog megy tönkre ez által?

Szvámí Tírtha: Igen, nagy a felelősségük, hiszen ha mondjuk, te megszöksz a leckémről, senki sem fogja felismerni a hiányt. Ám ha én próbálok meg kisurranni a saját leckémről… Talán ez a (sáfrány) színnek köszönhető, tán másfajta színt kellene használnom, hogy senki se vegye észre.

De olyan sok különböző olvasata van ugyanannak a történetnek. Mondhatod, hogy: „Ó, milyen sok lélek szenved ezek miatt az eredeti problémák miatt.” Ám ne feledjétek, véletlenek nincsenek! Mindenkinek, aki részt vett ezekben az úgynevezett szenvedésekben, vagy azért kellett átesnie ezeken a szenvedéseken, hogy a karmáját törlessze, vagy a szenvedéseik még dicsőségesek is, hiszen valamiképpen az isteni elrendezések részesei.

De amit te említettél, az nagyon is igaz és nagyon is fontos: mindannyiunknak vannak kötelezettségei az életben – mind anyagiak, mind lelkiek. Ha az utolsó munkás hiányzik a munkából, az talán még elvégezhető. De ha a főnök hiányzik, minden szét fog esni. Ugyanez igaz a családra is – ha az erős, megbízható, példamutató férj hiányzik, nagyon nehéz azt fenntartani. Ha az anya, a feleség – aki a család szíve – hiányzik, akkor még több a szenvedés. Vagy egy lelki közösség: a tanítványok mindegyikének nagyon fontos helye van egy csoporton belül; ha csupán egyetlen ember is hiányzik, az nagyon fájdalmas. Valakitől hallottam egy ilyen mondást: „Ó, mi olyannyira jók és erősek vagyunk, hogy a tanítványok 70 %-a távozik egy év alatt.” Tehát tíz ember csatlakozik a közösséghez egy évben, majd egy év után heten kimaradnak – csak mert ti annyira ’erősek’ és ’hatalmasak’ vagytok. Várjunk csak egy percet, kedveseim! Ha csak egyetlen ember megy is el, gondolkodjatok el mélyen azon, hogy mit rontottatok el! Nem is beszélve arról, hogy a csatlakozók 2/3-a áll odébb egy évben – az nem az ő hibájuk. Tehát ugyanannak a történetnek különböző olvasatai léteznek. „Annyira nagyszerűek vagyunk, mert hét ember távozik.”

Ezért a fogadalmunk, amikor a bhaktákhoz csatlakozunk ’minimum egy életre’ szól. Hiszen ha elkezdek ehhez a csoporthoz tartozni, majd visszalépek, akkor rontom az összképet. Különösen egy olyan pozíció létezik, amelyet az ezzel a szolgálattal megbízott bhakta sohasem hagyhat el: ez pedig a szakács. A szakácsnak sosem szabad távoznia. Az énekes elmehet, semmi probléma, azok, akik a leckét hallgatják, távozhatnak; azok, akik tartják a leckét, elmehetnek, még a pudzsári is odébbállhat, hiszen mindegyiket tudjátok helyettesíteni. De amíg a szakács a helyén van, mindenki biztonságban érzi magát. Ha ő nincs itt, mindenki kellemetlenül érzi magát, és azt gondolja: ’Ó, a lelki életem veszélybe került!’ Tehát kérlek benneteket, váljatok jó szakáccsá! És hogyan akadályozhatjátok meg, hogy a bhakták távozzanak? Mindenkiből szakácsot kell csinálnunk!

(Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai előadásából) 

(az előző hétfői lecke folytatása)

„Ez idő alatt Bánu, Hiranjáksa felesége hatalmas szenvedéseket tapasztalt a férjétől való elszakadás következtében. Bánatában tehetetlennek érezve magát hangosan jajveszékelt a hirtelen rászakadt özvegység miatt. Hiránjáksa fiai szintén iszonyúan bánkódtak apjuk halála miatt. Fivére temetési ceremóniájának befejezése után Hiranjakasipu megpróbálta megbékíteni őket. Vigasztaló hangon így szólt: „Ó, sógornőm, ki éppoly kedves vagy számomra, mint egy édesanya! Ó, vitéz testvérem gyermekei! Nem kell ennyire búnak ereszteni a fejeteket egy ekkora hős miatt, aki félelem nélkül adta meg magát a csatatéren vívott nyílt küzdelem után. A harcosok és hősök valójában szomjúhoznak egy ilyen dicsőséges halálra, melyet legvágyottabb céljuk megvalósulásának tartanak.”[1]

Ez éppen olyan, mint ami a 21. században történik. Itt ő azt mondja, hogy „egy ilyen vég hősi halált jelent”. De várjatok már egy percet:  Hiranjáksa az Istennel szembeszállva halt meg! Az hősi halál? Az egy dicsőséges halál? Ez pontosan olyan, mint napjainkban a média: a legjelentéktelenebb dologból hatalmas eseményt képesek kreálni, és a legkáprázatosabb dologról is képesek bebizonyítani, hogy nagyon rossz. Tehát nincs új a nap alatt.

Krpadhám: Ez nagyon érdekes, mert oly sok éven át ismételgetjük ezeket a történeteket, és Hiranjáksa tulajdonképpen mindig szerepel a bhakták beszélgetéseiben. Tehát talán valamilyen módon mégiscsak dicsőséges ő, mert része a történetnek?

Szvámí Tírtha: Igen, hiszen még mindig beszélünk róla. Ám eredetileg Dzsaj és Vidzsaj az Úr jó szolgái voltak, és démoni születésük csupán egy mellékösvény, így van e mögött valami érdem. Ahogy a céljuk is – a hazatérés, vissza a Istenhez – dicsőséges. Gyakorlatilag két út kínálkozik a dicsőség elnyerésére ebben a világban. Vagy nagyon bhaktákká váltok, vagy nagyon nagy démonokká. Hiszen akkor mindenki rólatok fog beszélni.

„Ebben a világban – Hiranjakasipu folytatta – olyanok vagyunk, mint az utazók, akik elidőznek egy út menti pihenőhelyen. Miért kéne nekünk panaszkodnunk, ha el kell hagyni ezt a helyet? Mindannyian különböző helyekről érkezünk, rövid időre találkozunk, és utána más-más célállomás felé indulunk tovább. Valójában az én eredeti formája a lélek, amely azonban különbözik a testtől, és sosem pusztul el úgy, mint a test. A lélek örökkévaló és nincs kitéve a változásnak. Ő tiszta, mindenütt jelen van és mindentudó. A lélek valójában nem élvezi az anyagi tapasztalást és nem is szenved attól, hanem azáltal észleli az örömöt és a szenvedést, hogy befedi és beszennyezi a tudatlanság. Ezért csupán az én veszíti el eredeti tudását és érez szenvedést és fájdalmat. Amikor a tó vize megremeg, a tóparton álló fák is úgy tűnik, mintha remegnének a víz tükrében. Ilyenképpen valaki, aki mozgásban van, a körülötte lévő világot is úgy látja, mintha az mozogna.” Ez így igaz – ha csónakban utazol, úgy vélheted: ’Az összes fa és hegy mozog.’ Nem, valójában te mozogsz.

„Ennek következtében az elmét az anyagi természet három kötőereje keríti hatalmába, ám ez valójában annak az anyagi szennyeződésnek köszönhető, hogy magunkat az elmével és a testtel azonosítjuk.” Látjátok, ő tudja a filozófiát. Itt nem találhatsz hibát. „Azoknak, akik a testükkel azonosulnak, az öröm annak megszerzését jelenti, ami kedves vagy vágyott a test számára. A szenvedésük pedig abban rejlik, hogy képtelenek szert tenni arra, amit a testük szeretne, vagy meg kell tapasztalniuk azt, amit a testük nem szeret. A testtel való azonosulás a karma legfőbb oka, amely arra késztet bennünket, hogy anyaméhben leszülessünk, és elkezdjük a szenvedés folyamatát. A karma, vagy önző cselekvés, az anyagi létezés legfőbb oka, mely megteremti a születést, a halált, a tudatlanságot, az aggodalmat és sok más szenvedést. Bár néha a karma körén belül szert tehetünk némi megértésre és tudásra, sajnos hajlamosak vagyunk rá, hogy az anyagi világban való tartózkodásunk előrehaladtával mind elfeledjük. Erre nagyon szemléletes példát találunk egy beszélgetésben amely Jamarádzs, a halál ura, és egy nemrégiben elhunyt férfi rokona között zajlik. Kérlek, figyeljetek, mivel ezt az ősi történetet fogom most elmondani nektek.” 

(folytatása következik)

[1] A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből

(részlet Szvámí Tírtha szófiai előadásából 2012.május) 

(az előző hétfői történet folytatása)

„Mivel az a démonok belső természete, hogy örömet találnak az erőszakban és a pusztításban…”[1] Kérlek benneteket, figyeljetek erre! Tehát ha erőszakosak vagytok és leromboltok dolgokat – ez démoni szokás. És nem az a megoldás, hogy nem lelitek többé örömötöket az erőszakban és a rombolásban, mégis savanyú képet vágtok miközben szolgálatot végeztek. Próbáljatok meg tartózkodni ezektől a negatív tevékenységektől! Próbáljatok meg kedvesen szolgálni másokat, és azon lenni, hogy a dolgok épüljenek!

„…de mivel ez a démonok természete, nagy lelkesedéssel és tisztelettel fogadták Hiranjakasipu parancsait. Mint az őrültek nekiláttak zaklatni az embereket. A pusztítás hevében porig égettek városokat, falvakat, tehénistállókat, kerteket, szántókat, erdőket, bölcsek ásramjait, farmerek lakhelyeit, legelőket és királyságok fővárosait, és minden mást, ami csak eszükbe jutott. Némelyik démon vaslándzsájával hidakat, épületeket és városkapukat zúzott szét, mások baltáikkal könyörtelenül pusztították el a mangófákat, jákafákat, és egyéb értékes gyümölcsfákat, pozdorjává zúzva azokat. Így Hiranjakasipu démoni szolgái egy állandó és nagyon komoly zavart okoztak valamennyi ember számára. Olyannyira, hogy a jagják és egyéb vallásos tevékenységek elvégzése is nagyon nehézzé vált, hacsak nem lehetetlenné. Mivel a félistenek sem kapták meg a részüket az áldozatokból, így elhagyták az isteni birodalmat és elkezdtek mozgolódni ebben a világban.”

Néha úgy érezhetjük, hogy ez még ma is zajlik – hogy nagyon nehéz a vallásos cselekedetek elvégzése, mindamellett valami rossz elkövetésére minden esély megvan. Éjjel-nappal lehetséges dohányhoz és alkoholhoz jutni, ám kenyeret és tejet…. ahhoz, várnotok kell, amíg a teherautó megérkezik, és kinyitnak a boltok. Szóval egy kissé eltorzult korban élünk, ezért különösen figyelnünk kell.

Krpadhám kérdése: Gurudév, amikor a démonok lehetetlenné tették a jagják bemutatását és minden egyebet, említetted, hogy a félistenek alászálltak a Földre. Vajon miért?

Szvámí Tírtha: Mert nem kapták meg a részüket. Nem tartottak jagjákat, ők meg éhesek voltak.

Krpadhám: De ha oly közel jönnek a bhaktáikhoz, vajon miért létezett számukra mégis a szenvedés? Ezt nem értem – miért jönnek, és mégis miért szenvednek?

Szvámí Tírtha: Szerintem nagyon is könnyen meg fogod érteni, amikor Manydzsári két vagy három napig elfelejt majd főzni. Nem kapod meg a részedet, és a férj alászáll majd nagyon tekintélyes helyzetéből, nagyon közel az általa szeretett és odaadó feleséghez – mégiscsak van valami kellemetlenség, ugye? Hasonlóképpen, ha az áldozat és a kölcsönös szolgálat köre megszakad valahol, akkor a békés létezés e teljes lánca is megszakad. Ezért a résztvevők kizökkennek a saját szerepükből. A démonok, akiknek nem kellene dominánsnak lenniük, elkezdenek uralkodni. A félistenek, akiknek az áldást kell osztaniuk, nem tudják elvégezni a kötelességüket. Az emberek, akiknek áldozatot kellene bemutatniuk, nem tudják azt megtenni, minden a feje tetejére áll, ezért mindenki keresi a megoldást.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden, ami történik, az isteni lilák (kedvtelések) szükséges eleme annak érdekében, hogy Nrszimhadév eljöhessen. E problémák nélkül nem tudna eljönni, hogy jó példát mutasson nekünk; hogy jóvátegye Dzsaj és Vidzsaj hibáját – az eredeti problémát – és hogy a démoni faj uralkodásának következményeit helyrehozza. Tehát mindenki a várakozás állapotában van: ’Mi fog történni? Nem találom a helyemet, tegyünk valamit!’ Ezért a világ bevett rendje egy kissé megrendült, és így bontakozik ki a történet.

A mi életünk is kissé megrendül, ha abbahagyjuk a gyakorlatunkat. Akkor a képünk, a lelki látásmódunk is gátolva van. és nem látjuk a harmóniát a dolgok mögött. Ezért nagyon is szükséges fenntartani a szadácsart, a lelki gyakorlatot.

(folytatása következik)

[1] A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből.

(részlet Szvámí Tírtha szófiai előadásából, 2012. május) 

(az előző hétfői lecke folytatása) 

Dzsaj és Vidzsaj először Diti fiaiként születtek meg, aki a démoni faj ősanyja. Az idősebb fiút Hiranjakasipunak nevezték, a fiatalabbat pedig Hiranjáksának. Mindkettőjük kivívta az összes démon tiszteletét.”[1]

Tudjuk, hogy Hiranjáksa kihívta és harcba szólította Visnut, és Hiranjakasipu is provokálta Visnut. Varáha, Visnu inkarnációja megölte Hiranjáksát, és amikor Hiranjakasipu meglátta, hogy testvére halott, bosszút esküdött.

„Dühtől tajtékozva Hiranjakasipu megállt egy időre, majd folytatta a démonokhoz intézett beszédét: „Ha a fát a gyökerénél vágják ki, az összes ága és levele természetes módon el fog száradni. Hasonlóképpen, ha ellenségem, Visnu elesik, valamennyi félisten el fog tűnni, hiszen Visnu az életük és a lelkük. Amíg nekem sikerül megölnöm Visnut, nektek állhatatosan ki kell tartanotok minden olyan ember elpusztítása mellett, akik lelki erényekkel kapcsolatos cselekedeteket végeznek, mint például önmegtartóztatás, imádat, áldozatok, a Védák tanulmányozása, fogadalmak, adományozás.” Látjátok – mindenki a képességei szerint. „Meg fogom ölni Istent, ti pedig Isten szolgáit. Ti vagytok a szolgáim, tehát ez a feladatotok, én megteszem a magamét.” Tehát a démonok ily módon működnek. „Az olyanokat is meg kell ölnötök, mint a brahminok, a ksatriák és más emberi lények, akik őszintén gyakorolják a vallásos kötelességeiket a dharma elvei szerint. Visnu a brahminok valamennyi áldozatának haszonélvezője, köztudottan a dharma legfelsőbb menedéke, és az áldozat ura. A félistenek csak Őutána élvezhetik az áldozatukat. Ha megölöd a brahminokat, nem lesz többé egyetlen vallásos áldozat és egyéb vallásos cselekedet sem. Ennek eredményeképpen Visnu el fog gyengülni és végül összeomlik. A tehenek füvön élnek és a tejükből lesz a ghí. A bráhmanák a Visnunak felajánlott áldozatukat ghí felhasználásával és védikus mantrák zengése közepette végzik, ezáltal az Úr erejét táplálva. Ezért el kell pusztítanotok valamennyi fát és növényt, melyet a tehenek megehetnek, és valamennyi olyan helyet fel kell gyújtanotok, ahol teheneket, bráhmánákat vagy Védákat láttok, vagy olyan embereket, akik a Védák által ajánlott varnásrama életrendet követik.”

Ez tehát a különbség Visnu és Krsna imádata között. Visnut ghível és védikus mantrákkal tudjátok imádni, de hogyan is imádjuk Krsnát?

Válaszok: Szolgálattal, szeretettel, a szemek tüzével.

Szvámí Tírtha: Megtanultatok valamit. Igen, a ghí nem teszi elégedetté Krsnát, mert a ghí a tehenek tejéből készül, és Ő a ti tejetek ghíjére vágyik. Ne feledjétek! A tej az életetek; és mi a ti ghítek? A szeretetetek. Köpüljétek meg a tejóceánotok tejét, hogy nektárhoz jussatok, hogy ghíhez jussatok – ez az, amit fel kell ajánlanunk Krsnának.

És mi a mi védikus mantránk? Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré, Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré. A védikus mantrák nagyon bonyolultak, ez a korszak pedig hanyatlik, vagyis ha csupán erre a három szóra emlékeztek, akkor valamennyi védikus áldozatot végre tudjátok hajtani.

(folytatása következik)

[1]  Folytatás Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs: A szent életű Prahlád c. könyve alapján

(részlet Szvámí Tírtha 2012. májusi szófiai előadásából)

Kezdjünk el a szent életű Prahládról olvasni! Ez Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs könyve, aki Bhakti Dajita Mádhava Mahárádzs tanítványa volt, ő pedig Bhaktisziddhánta Szaraszvatí tanítványa. Napjainkban ő a rangidős vaisnava e bolygón – nem csupán a korát tekintve, hanem ő az, aki a legnagyobb tiszteletnek örvend, ezért nagy figyelmet kell szentelnünk a szavainak.

Prahlád szent élete. A legtöbben alapvetően ismeritek a történetet, mégis új utakra érdemes rálelnünk ugyanannak a történetnek az elmesélése közben azért, hogy új következtetéseket szűrhessünk le a régi történetekből, amelyeket már több százszor hallottunk. Ezt hívják fejlődésnek – ugyanazt a dolgot ismételitek, mégis új ízt ad – ez a fejlődés. Ez tökéletes ellenkezője az anyagi világnak, ahol mindig valami újabbat kell megtapasztalni ahhoz, hogy ugyanazt a régi ízt érezzük, ám a lelki életben ugyanazt a dolgot csináljuk, és mégis új és élő ízt fog hozni. Ez tehát egy nagyon egyedi folyamat. Nincs szükség új mantrák kitalálására ahhoz, hogy a vágyakozásunkat kielégítsük. Ahogy Shríla Prahbupád is elmondta, miután három vagy ötezer tanítványa lett: „Most már elég tej áll rendelkezésünkre, ideje összesűríteni.”

Tehát Prahlád szent élete Hiranjakasipu megszületésével kezdődik. „Valamikor a három világ körüli utazásaik során a Brahmá fejéből kipattant négy bölcs – a Kumárák – bejelentés nélkül érkeztek Vaikunthára, a Legfelsőbb Úr hajlékára. Habár a négy Kumára valójában nagyon idős, kinézetük egy kis gyermekéhez hasonlatos, és mezítelenül utaznak. Úgy történt, hogy Vaikuntha két ajtónállója, Dzsaj és Vidzsaj meglátta, hogy a négy Kumára közeledik. Mivel azt hitték, közönséges gyermekek, megakadályozták, hogy belépjenek Vaikunthára, és így szóltak hozzájuk: „Honnét érkeztetek? Nem vagytok tudatában annak, hogy ide senki emberfia be nem teheti a lábát előzetes engedély nélkül?” Bár a négy Kumára egymás után többször is megkísérelt belépni Vaikunthára, Dzsaj és Vidzsaj mindannyiszor visszafordította őket. Végül feldühödve a négy Kumára megátkozta a kapuőröket ezt kiabálván: „Ti csirkefogók! Megtiltottátok, hogy belépjünk anélkül, hogy a megfelelő ítélőképességet gyakorolnátok és csupán büszkeségből tettétek ezt! Az Úr lakhelyén a tudatlanság és a szenvedély nem létezhet, éppen ezért nem vagytok alkalmasak arra, hogy az Úr Madhuszúdan lótuszlábainál lakozzatok. Emiatt megátkozunk titeket azzal, hogy lezuhanjatok erről a helyről és démonként szülessetek meg anyagi testben!”És a bölcsek erőteljes átka lesújtott Dzsajra és Vidzsajra, akik azonnal letaszíttattak emelkedett helyzetükből. Látva rémes állapotukat a négy Kumára megsajnálta őket és ígéretet tett, hogy három emberöltő után fel fognak szabadulni az átkuk hatása alól.”

Látjátok, ha diszharmónia van, jönnek a következmények! Ez egy nagy kérdés: vajon Vaikunthán létezik-e diszharmónia, avagy nem? Ám ne feledjétek, Dzsaj és Vidzsaj csupán kapuőrök, kint vannak. Egyszer elhangzott egy ilyen kérdés: „Hol van az illúzió határa? Hogyan leljünk rá az illúzió és a valódi lelki létezés közötti határra?” Úgy gondolhatjátok, hogy ez egy filozófiai kérdés, pedig nem, ez topográfiai kérdés, hiszen az illúzió végső határa a templom bejárata. Addig a pillanatig, addig a küszöbig az illúzió uralkodik, de azon túl az isteni energia az úr.

(folytatása következik)

(az előző hétfői lecke folytatása)

Manydzsári kérdése: Gurudév, azt mondtad, hogy először tudakozódnunk kell, meg kell tudnunk, hogy mi a dharmánk, azután meg kell tennünk, amit szükséges. A kérdésem a következő: néha úgy érzem – talán tévedek – de néha úgy érzem, hogy pontosan tudom, mit kell tennem, mi a helyes, és valahogyan még sincs meg a belső erőm ahhoz, hogy megtegyem. Valahogyan olyan hihetetlenül nehéz még a legegyszerűbb dolgokat is megtennem. Honnan merítsek hát erőt ahhoz, hogy azt tegyem, ami helyes?

Szvámí Tírtha: Ez nagyon könnyű – meríts erőt a férjedből! Látod, mennyire felderül az arca ezt az üzenetet hallván? Ő készen áll téged bármi módon szolgálni; nagyon szerencsés vagy. Ám amikor neki van erre szüksége, neked is ugyanúgy készen kell állnod az ő szolgálatára. Tehát a grhasztha-ásram egy szádhu-szanga, nagyon zárt változat, nagyon különleges fajta.

Ha a férjed erőforrásai is kifogynak, ne aggódj, vannak barátai. Ha az ő barátainak az erőforrásai is kiapadnak, ne aggodalmaskodj, vannak jóakarói. És ha már a jóakarók tartalékai is elfogynak, ne aggódj, van Istene! Ő pedig kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkezik. Van egyéb kérdésetek?

Paramánanda kérdése: A kérdésem Manohari Dévi kérdéséhez kapcsolódik – alapvetően az evilági kötelességeink meghaladásával és a Legfelsőbbnek történő felajánlásukkal függ össze. És ahogy Naróttam Thákur mondja egy Rúpa gószváminak szentelt bhadzsanban: „széi móra mantra-dzsapa, széi móra dharma-karma”[1] – azon tűnődtem, hogyan is értelmezhetjük a szolgálatnak ezt a típusát a világi kötelességeinkkel összefüggésben?

Szvámí Tírtha: Kérdésed magyarázatában már benne van a probléma kulcsa. Hiszen kinek ajánlotta Naróttam Thákur ezeket a sorokat? Ki az a széi móra mantra-dzsapa, tapa, vrata, miegymás? Ki is az? Ez Rúpa Gószvámi. Tehát ha van egy személy az életedben, akinek az irányítása alatt élsz, akit követsz, aki az életed hőse – akkor mindent, amit teszel azt érte teszed. És egy szinttel feljebb, hamarosan rá fogsz jönni, hogy ha meghódolt lélek vagy, meg fogod érteni, hogy bármi, amit teszel, azt nem te teszed, hanem rajtad keresztül nyilvánul meg. De csakis teljes önátadás esetén. Máskülönben az egód is érintett, és akkor eltorzítja az egész szituációt. Ezért a lelki fejlődés első lépcsőfoka a tudatos identitásunk tetten érése. A második pedig e tetten ért tudatos identitás felajánlása a Legfelsőbb Úr lótuszlábainál.

Egyébként ez egy ’hogyan’ kérdés volt. Az ilyen kérdésekre pedig mindannyian tudjátok a választ. Mi is az?

Paramánanda: Dzsapázz többet!

Szvámí Tírtha: Így igaz.

[1]  Te vagy minden fogadalmam, vezeklésem és mantrázásom; Te vagy a dharmám és a karmám.”