Sharanagati

(az előző hétfő folytatása)

Mahádév kérdése: Sok ember tart attól, hogy ha lesz egy vezetőjük a lelki életben, akkor elveszítik a szabadságukat, vagy korlátok/határok közé lesznek szorítva. Mit mondanál ezekre az érzésekre azoknak a tanítványoknak, akik ugyan keresnek valamit, de nincs bátorságuk ténylegesen meghozni egy döntést?

Szvámí Tírtha: Hát, egyszer valaki feltette ugyanezt a kérdést egy feljebbvaló barátomnak és az ő nagyon is egyszerű válasza így hangzott: ’Ne habozz!’ Tehát néha a sötétségbe kell ugranunk. Néha a kiszolgáltatottság állapotába kell taszítani magunkat – a lehetséges sérülés megannyi veszélyeivel, de a teljes siker lehetőségeivel együtt is.  Kockázat nélkül nincs nyereség, ugorjatok hát a sötétbe! De ésszerű módon tegyétek!

Mahadév: Ez egy kissé veszélyes lehet, mert napjainkban annyi a hamis guru, sok a hamis tanítvány is. Mit tegyünk, hogy felismerjük a valódi gurut az életünkben?

Szvámí Tírtha: Egyszer találkoztam egy másik tanítványi láncolathoz tartozó mesterrel, aki nagyon érdekes dolgot mondott: ’Ha találkozol egy hamisítvánnyal, légy figyelmes, hiszen ez azt jelenti,hogy az eredeti is létezik. „ Viccesre fordítva a szót, így szólt: „Találkoztál már egy hamis 25 dollárossal? Nem, egyetlen ilyennel sem – mivel nem létezik eredeti 25 dolláros. De találkozhattok hamis 100 dollárossal, mert abból van eredeti is. Tehát ha egy hamissal találkozunk, az segít nekünk bízni abban, hogy az eredeti is létezik. Ezért azt mondják, még a hamis guru is sokat taníthat nekünk – önmagunkról. Ez tehát egyfajta segítség a mi lelki megvilágosodásunkban.

De nem kell, hogy rögeszmésen keressük a mesterünket, mert ezek mögött a formalitások és tradíciók mögött van egy élő kapcsolat is a belső lényegetek és a lelketek, Isten mint Legfelsőbb lélek között. Ez egy működési elv, egy élő elv. Amikor szükséged van egy belső vezetésre, az segíteni fog neked megtalálni a külső vezetésedet. És amikor találsz egy megfelelő külső vezetőt, segíteni fog neked a belső életed növekedésében. Ideális esetben ez a két oldal határozottan segíteni fogja egymást.

Mahadév: Azt mondtad, amikor a tanítvány kész, megjelenik a tanár is. Ha úgy gondoljuk, hogy mi készen állunk, milyen tulajdonságokat keressünk egy emberben hogy eldöntsük, ő-e a mi mesterünk?

Szvámí Tírtha: Vannak hivatalos szabályok, hivatalos jelek vagy követelmények és vannak személyes vonások is. Jó, ha a kettő egyensúlyban van. Azt ajánlják, hogy találjunk valakit, aki a tradícióhoz tartozik, aki valamennyi anyagi törekvését feladta, és teljesen a az ő lelki gyakorlatai mellett elkötelezett, van valamennyi elméleti tudása és tanításainak megvalósítása is van. Ám magunkat is meg kell vizsgálnunk, hogy vajon művelt/jártas/kiművelt tanítványok vagyunk-e, avagy nem. Vagyis fejlesztetnünk kell a látásmódunkat azért, hogy a mesteri tulajdonságokat másokban is felfedezzük. És mivel ez az egész ügy isteni védelem alatt áll, bizonyos vagyok benne, hogy egy őszinte kereső sosem lesz csalódott.

Mahadév: És ha mi végül megtaláljuk a valódi lelki vezetőnket, hogyan kell vele bánnunk – emberként, Isten hírnökeként, vagy mint Istennel személyesen?

Szvámí Tírtha: Hát, úgy mondják, az imádat az Istené, a tisztelet a mesteré. Ily módon nem hibázunk, de kétségkívül meg kell adnunk a megfelelő tiszteletet mindenkinek –akár egy mesternek, akár egy tanítvány társnak, akár egy kívülállónak. Ez egy nagyon hasznos hozzáállás részünkről és e módon követhetjük és szépen gyakorolhatjuk a hagyományt. A lelki tradíció azt jelenti, hogy mindenkit tisztelünk. És ha magunkat lelki entitásként szeretnénk megvalósítani, akkor ahhoz képessé kell válnunk más emberekben és élő entitásokban is meglátni azt, függetlenül attól, hogy  ők mestereink vagy követőink – nem számít. Tehát egyfajta lelki látásmódot kell felépítenünk és utána annak megfelelően meg tudjuk ítélni, hogyan viselkedjünk helyesen az adott helyzetben.

Mahádév kérdése: Alapvetően mindenki szeretné hallani, hogy: mi az élet célja, miért élünk, miért is létezünk. Milyen kapcsolatunk van az örökkévalósággal?

Szvámí Tírtha: Ahhoz, hogy a helyes választ megtaláljuk az ilyen alapvető kérdésekre, mint hogy: ’Ki vagyok én? Miért vagyok én itt? Mi az én sorsom? Mi az életem célja?’ azt hiszem, nagyon hasznos figyelembe venni, hogy az emberi szervezet központja a szív. A jógában említettük a csakra-rendszerünket, és ott a középső csakra neve szív, szív-csakra. A jógában úgy képzelhetjük el a szívünket, mint létezésünk középpontját. Vajon mi az esszencia a szívünkben, mi lehet szívünk lótuszvirágának az abszolút közepe? Ez az önvizsgálat. Ez tehát az első lépés. Azt jelenti, hogy ’Megpróbálom megtalálni életem értelmét, próbálom feltárni életem küldetését.’ Ez egy inkább egy cselekvésre ösztönző elv.

Mahádév: Mi a második lépés akkor?

Szvámí Tírtha: A második lépés: próbáljatok meg találni valakit, aki tud vezetni benneteket! Hiszen ha az ember bármely tudományt el szeretne sajátítani, tanonccá kell válnia, találnia kell egy mestert, aki segíteni fog neki, tanítja és okítja abban a bizonyos tudományban vagy művészetben. Hasonlóképp, ha az élet művészetét, az élet misztériumát szeretnénk megtanulni, találnunk kell egy embert, aki vezet bennünket ebben a tanulási folyamatban. Ezért van szükségünk oktatókra, mesterekre, gurukra, hiteles személyiségekre, akik segíteni fognak nekünk.

Ez a következő lépés. És ezután, a hagyomány szerint sok-sok másik lépés következik, ám utazásunknak csupán egyetlen fő fonala létezik: a kezdettől, ahonnét elindultunk – a jelenlegi tudatállapotból el kell érni a létezés egy magasabb szintjét, egy magasabb tudatosságot, ahol több szépséget, több békét, több harmóniát és több áldást vesztek észre. Ebből arra következtethettek, hogy az út, amelyen elindultatok, az ’bona fide’ (valódi, igazi), tehát helyes a számotokra.

Mahádév: Útmutatás nélkül vajon milyen mértékben érhet el az ember önmaga erejéből egy magasabb tudatszintet? És mikor kell észrevennie, hogy saját erőfeszítésből nem tud továbbjutni és segítséget kellene kérnie egy mestertől vagy egy magasabb lelki szinten lévő személytől?

Szvámí Tírtha: Hosszú ideig haladhatunk egyedül, és a valóság egészen magas szintjeire juthatunk el, bár kissé kockázatos eldönteni, vajon a valóságot érzékeljük vagy a saját álmainkat. Éppen ezért egyfajta kontroll, egyfajta tradíció nagyon hasznos e tekintetben. Általában meghívás nélkül nem léphetsz be egy jó társaságba. De amint megkapod a meghívást, könnyedén bejuthatsz a partira. A realitás magasabb szintjei meghívás alapján működnek, ezért szükségünk van egy vezetőre, aki közvetíti számunkra a meghívást. Az ő iránymutatása mellett, az ő segítségével léphetünk be ezekbe a magasabb valóságokba.

Mahádév: Napjainkban divatossá vált gurut keresni mindenfelé, mindenki ezt teszi, az emberek körbeutazzák az egész világot lelki tanácsért vagy iránymutatásért. Milyennek kell lennie a valódi kommunikációnak és kapcsolatnak a tanár és a diák között a mi korunkban?

Szvámí Tírtha: Úgy vélem, felismerni azt, hogy útmutatásra van szükségünk – ez egy magas szint, amikor megértjük a korlátainkat. Ez egy jó jel, az igazi lelki keresés jellegzetes ismertetőjele. Ahogy a mondás tartja Indiában: ’Ha a tanítvány kész, megjön a guru.’ S azt hiszem, szűkölködünk gurukban, de a guruk azt mondják, ínséges idők járnak, mert kevés a tanítvány. Mivel az igazán valódiak – akár egyik akár másik oldalról – kevesen vannak. De ez nem jelenti azt, hogy nem válhatunk valódivá akár a tanítványok, akár a mester oldalán.

A kommunikációról pedig – szerintem ez olyan, mint egy kötelék. E két ember kölcsönös egyezsége, hogy ’Igen, meg fogjuk osztani életünk tapasztalatát. Igen, együtt fogunk menni.’ Éppen ezért egy nagyon nagylelkű meghívás a mestertől: ’Ha jössz velem, én megyek veled.’

(folytatása következik)

Visvanáth Csakravartí Thákur leírja, hogy mi történik ha Rádhárání és Krsna nincsenek együtt. Annyira érzi a fájdalmat, hogy tényleg képtelen mozogni, betegnek látszik – az erről szóló könyv a Srí Csamatkára-csandriká. Ismét ez a rácsodálkozás vagy bámulat: A holdsugár ámulata.  Ott nagyon szépen le van írva, hogy Srímatí Rádhárání ellenlábasai – az anyósa és a sógornője – minden eszközt bevetve meg akarják akadályozni kettejük találkozását. Ezalatt a gópík, Srímatí Rádhárání jóindulatú szolgálói segíteni akarják e találkozások létrejöttét, s ennek érdekében számos trükköt bevetnek.

Rádhárání betegen fekszik az ágyán anyósa házának egyik eldugott zugában. A gópík nagyon aggodalmaskodnak: ’Hogy tudunk segíteni Rádháránínak?’ S mivel az anyós is szeretné gondját viselni a második lányának, segítségre akar lenni. „Hol találjunk segítséget? Talán el kéne mennem Rádháráni barátnőihez. Ők tudják, hogy mi a teendő.’ Ők pedig megmondják a megoldást: „Ó, hallottunk egy orvosról, egy csodatévő orvosról, aki mindent meg tud gyógyítani, ám a terápiája nagyon különleges. Nem könnyű elnyerni a segítségét.” Az anyós és a sógornő aggódva szólnak: ”Ó, el kellene vinnünk Rádhikát ehhez az orvoshoz!” Így hát befutnak a szobába, de látják, hogy Rádhárání teljesen kába. Nemcsak hogy mozogni nem képes, de ők is képtelenek Rádhikát megmozdítani. Így hát visszasietnek a gópí-barátokhoz: „Mit tegyünk, nem tudjuk Rádháránít elvinni az orvoshoz? Esetleg az orvos el tudna jönni Srímatí Rádháráníért?” A gópík így szólnak: „Nem, ez lehetetlen! Ezt az az orvost nagyon nehéz elhívni az otthonunkba, nem egykönnyen győzhető meg erről.” „Kérlek, segítsetek nekünk meggyőzni őt!” A gópík így felelnek: „Nem, ez lehetetlen! Mi nem tudjuk ezt megtenni, csak akkor fog eljönni az otthonotokba, ha a lábai elé borulva imádkoztok. Boruljatok le a lábaihoz és mondjátok kétségbeesett elszántsággal: „Kérlek, gyere el az otthonunkba és segíts a mi Rádhikánknak!”

Így is történik. Csak képzeljétek el: A hajlíthatatlan anyós könnyekben fürdik az orvos lótuszlábainál: „Kérlek, gyere el az otthonunkba! Találkozz az én szenvedő lányommal!” Így hát az orvos beleegyezik és eljön. Ám amikor egy bizonyos távolságból megmutatják neki Rádháránít, így szól: „Túl nagy a baj! Személyes kezelésre van szüksége. Senki ne merjen belépni a szobába! És hát sokáig is fog tartani, elképzelhető, hogy egész éjszaka itt maradok.” Az anyós így válaszol: „Igen! Igen! Kérlek, maradj egész éjszaka! Ki fogunk menni és te maradhatsz, de kérlek, gyógyítsd meg Őt!” Az orvos habozva, de végül beleegyezik.

A következő reggelen Srímatí Rádhárání jól van, az anyósa pedig boldog és elégedett az orvossal. Úgy hiszem, nem is kell megneveznünk az orvost, Ez a csamatkára – a csodálkozás, a holdsugár ámulata. Ez a mi filozófiánk.

De mi is ennek a történetnek a jelentése, amely kissé csábító, kissé erotikus, trükkös és mulatságos egyben? Azt mutatja meg, hogy az isteni lílák legmagasabb szintjét akkor érjük el, mikor az ellentétes energia elszántan fohászkodik valami olyasmiért, amit eddig meg akart akadályozni. Krsna tehát nem lopja el Rádháránít az otthonából – nem, dehogy, Őt meghívják! Látjátok az intenzitást?

Melyik történik előbb – a találkozás vagy az elválás? Nem tudom megmondani, és nem is kell elméletben megértenünk. Elég, hogyha visszacsatolásul megvan az az érzés, amelyet csamatkárnak, azaz rácsodálkozásnak hívunk.

Kérdés: Melyek a kedélyállapotok fokozatai a Siksástakamban?

Szvámí Tírtha: Az eleje vallásos filozófia, az érzelmi fejlődés különböző fokozatain átvezető ösvényt mutatja meg. Végül eljutunk addig a reménytelen felismerésig, hogy nincs választásunk, éppen ezért nem állunk készen arra sem, hogy választást kínáljunk a Legfelsőbbnek.

Mi is a filozófia? A filozófia csamatkára, a csamatkára művészete – a csamatkára meglepetést jelent, tehát a filozófia azt jelenti, hogy meglepődünk a teremtés gyönyörűségén, a Jóisten nagyszerűségén. Meglepettnek lenni – ez filozófia, bár kétségtelen, hogy ez a filozófiának kissé raszikus magyarázata. Mindenesetre nagyon közel áll az igazsághoz.

Az első versszak a szent nevek zengésének dicsőségét írja le, mint például: „áldások özönét zúdítja az emberekre, megfürdeti a lelket és megtisztítja a szívet”. Csupán az első versszaknak hét rétege van, de lépésről lépésre továbbhaladva látni fogjátok, Maháprabhu hogyan fejezi ki érzéseit – látjátok: kétségbeesetten és elszántan.

Mivel Az arany avatárt már lefordították, kérem, hogy forduljatok ahhoz a könyvhöz! Mert amikor először olvastuk a bhaktákkal, Sríla Shrídhar Mahárádzsnak a Siksástakam utolsó verséhez fűzött magyarázata után mindenki így kiáltott fel: „Hű, ez nagyon magas!”

Tehát ha komolyan vesszük, kétségtelenül nagyon jó tanítványok leszünk. És ott, ő a magyarázatában teljes egészében leírja ezt a fokozatos folyamatot: a meglepettségtől az alázatosság érzésén keresztül „Bár Te nekem adtad a Szent Neveket, nem vonzódom hozzájuk”. Majd néhány gyakorlati tanácson át „légy alázatosabb a fűszálnál’, aztán az elválás érzésén át „Ó, Góvinda, nélküled üres lett az egész világ!”. Utána egy nagyon magas szintű törekvés: „Vessél engem szent lábaid porába!” s végül az elszánt vallomás, hogy: „Bármit is teszel, Hozzád tartozom.”

De ahogy már a korábbiakban is szóltunk róla, nincsen leírás csupán interpretáció. Mi tehát ennek a jelentése: „hozzád tartozom”?

Válasz: „Te az enyém vagy.”

Szvámí Tírtha: Igen, „Te hozzám tartozol.” Köszönöm szépen!

Tehát igazság, szépség, a szépség vonala, szimbólumok és a száraz filozófiai tételek mind-mind elhalványulnak a Siksástakam intenzitásában. Éppen ezért kérlek benneteket, olvassátok és tanulmányozzátok ezt a nyolc verset!

A Siksástakam B.R. Shrídhar fordításában: http://www.kagylokurt.hu/3114/orientacio/csaitanja-mahaprabhu-nyolc-instrukcio.html

(az előző hétfői téma folytatása)

Kriphadhám kérdése: Általában a találkozást és elválást valami következményeként szoktuk emlegetni, és már sokszor hallottuk, hogy az isteni világban az idő nem létezik. Ebből a nézőpontból tehát nem lehet következmény. Az a kérdésem, hogy ha Krsna egyidejűleg képes érezni a találkozást és elválást, ez vajon a bhaktáira is vonatkozik?

Szvámí Tírtha: A tradíciónk egy kissé más véleményen van a lelki világban fellelhető időről. Például a Brahma-szanhitában az áll, hogy Svétadvípán, az isteni fennhatóság alatt az idő örökkévaló és boldog pillanatként létezik. Miért? Mert bár a különböző lílák mind egyszerre léteznek, mindazonáltal ahhoz, hogy Krsna ízlése és hangulatai kibontakozhassanak, szükséges egyfajta sorrendiség is, és ezt a sorrendet szolgálja az idő lelki változata. Ez adja tehát az ’előttiséget’ és ’utániságot’, de nem jelenti azt, hogy ettől bárminek a jelentősége csökkenne.

Emlékeztek arra, hogy egyszer a bhakták megkérdezték Sríla Prabhupádot: „Prabhupád, létezik hó a lelki világban?” Egy kissé zavarba ejtő kérdés! Erre ő kis gondokozás után így felelt: „Igen! De a hideghatás nélkül.” Vagyis a kényelmetlenség nélkül, hiszen hogyan merészelnénk ellopni a Jóistentől a hó megtapasztalásának élményét? Ez Őérte is van, az Ő boldogságára! Ahogy a gyerekek is nagyon boldogok, ha leesik az első hó, hasonlóképpen, ha Krsnának sorrendre van szüksége, az is rendelkezésre áll, a lelki időtényező fogja ezt a szerepet betölteni.

Ám a történeteink – ismét nagyon is költőien és intenzív módon érzelmekkel telve – leírják, hogy mi történik ha Srímatí Rádhárání érzi a Krsnától való elválást. Hogyan is szól e leírás, Jasodka?
          Jasódá: Közel a halálhoz.

Szvámí Tírtha: Közel?! Ez csak az első oldalon szerepel, lapozzunk a következő oldalra! Igen, helyes! Szépen leírja, hogy kábult, összeomlik, nem tud megmozdulni. Nagyon kétségbeesett hangulatában csupán arra képes, hogy a földön ülve ujjaival a homokba írjon – ez az eksztázis egyik legmagasabb foka.

De azt hallottuk, hogy a szádhana-bhakti csupán a kezdőknek szól, vagyis minimum el kell jutnunk a rágánuga síkjára, a nagyok példáját követve. Tehát mindaddig, ameddig ez a Krsna itt van, mi is aktívak vagyunk, hiszen a bhakták általában nagyon boldogok, hogy személyi kultuszt csinálhatnak, gurujukat Istenné emelhetik. Tehát amíg Krsna, a mi Jóistenünk itt van, nagyon aktívak vagyunk, megmutatjuk, mennyire szorgosan csináljuk a szolgálatainkat. Ám ahogy a sásztrákban, , a raszikus szentírásokban is olvashattuk, amikor Krsna már nincs itt – vagyis amikor Gurudév visszavonul – akkor egy nagyon raszikus hangulatban mi is összeomlunk. Hetekig ülünk a földön, semmittevésben a mély eksztázisnak és az elválás érzésének köszönhetően. Igen, hiszen rágánugák vagyunk! Kérlek, ezt ne utánozzátok!

(az előző hétfői lecke folytatása)

Tudjátok, hogy az egyik nélkül a másik nem létezhet – találkozás nélkül nincsen elválás és elválás nélkül nincsen találkozás. Ezek kölcsönösen feltételezik egymást, hiszen ez a módja az intenzitás fokozásának.

Meg kell, hogy valljam nektek, hogy közvetlenül, személyesen társulni a lelki tanítómesterünkkel az egy nagyon – nagyon intenzív élmény volt, ám az elválás egy kicsit még intenzívebb. Krsna, e hatalmas univerzum valamennyi színházi előadásának és színdarabjának végső rendezője, Ő az, aki a dramaturgia valamennyi sablonját ismeri, amely átütő erővel mondja el nektek a történetet. Ezért Ő mindkét végletet használja – a találkozást és az elválást is, mert szükségünk van erre a két ízre. Ha Rómeó és Júlia nem halna meg a végén, senki sem hallgatná meg azt a történetet, igaz? De mivel a két véglet ott van – a legizzóbb égés és a leghatalmasabb szenvedés – bár nagyon fájdalmas megnézni a színdarabot, és mindenki a könnyeivel küszködik, mégis mindenki így kiált fel: ‘Ez annyira szép!’

Vagy a Rámájana – ugyanaz! Szítá és Ráma elválása annyira fájdalmas! Mégis mindenki százszor is megnézi a történetet arra várva, hogy Ők újra találkoznak. Tudjuk, hogy alakul a történet, mégis készen állunk az elválás és találkozás újbóli átélésére.

Melyik van előbb – az elválás vagy a találkozás?  Rúpa gószvámí lelki érzésekről szóló elemzésében, a Bhakti-raszámrta-szindhu c. művében egy nagyon különleges hangulatot említ, melynek neve púrva-rága. A rága ’’vonzalmat’, ’ragaszkodást’ jelent, a púrva pedig ‘előzőt’ vagy ’elsőt’. Az egy olyan érzés, amikor a szerelmeseknek nincs lehetőségük a találkozásra, külön vannak, de él bennük egy nagyon erős várakozás a találkozásra. Tehát habár külön vannak, mégis együtt. Ez a púrva-rága pozitív értelmezésre. De ha megvan az intenzív vágy,  akkor találkozni fognak. És mi fog akkor történni? Ismételt púrva-rága, ugyanaz az érzés fog előjönni, de most már az ellenkező módon. Bár együtt vannak, megvan az a rossz előérzetük, hogy ismét szétválnak majd. És ez a púrva-rága fájdalmas magyarázata. Melyik van hát előbb? Sosem tudjuk.

Jamuná: Melyik az utolsó?

Szvámí Tírtha: Szubjektíven az utolsó az elválás, hiszen az ‘utolsó’ azt jelenti, hogy ez a történet vége, igaz? És amikor a Rómeó és Júlia véget ér a színházban, hazamentek és találkoztok a feleségetekkel, tehát miután a halál végleg elválasztott benneteket, találkozni fogtok. A viccet félretéve – ahogy mondtam ’szubjektíven’, mivel mi mindannyian el vagyunk választva a Legfelsőbb ölelésétől, a Jóisten keblétől. A történet vége az lesz, amikor megtaláljuk a visszafelé vezető utat.

Térjünk vissza a jelenbe! Ne aggódjatok már előre az elválás miatt, ne féljetek az újbóli elválástól! Most egy nagyon szokatlan dolgot fogok mondani: Éljetek a mának! Természetesen tudjuk, hogy az örökkévalóságban élünk, tehát ha elválás-tudatot fejlesztetek ki, akkor örökké azt fogjátok érezni; ha pedig találkozás-tudatosak leszünk, akkor örökké találkozni fogunk. Nehéz ezt a kvantumugrást dimenziókon felülemelkedve megvalósítani, mégis szeretnélek Benneteket ezekre a szavakra emlékeztetni: Az idő elolvad. Néha az idő egész egyszerűen szertefoszlik.

(folytatása következik)

A taoizmus szimbólumokban beszél. Kétségtelenül keleti – de csak szimbólumok. A Tao te King (Az Út és Erény könyve) első verse így szól: „A tao a leírhatatlan; ha valamit képes vagy leírni az nem a tao.”[1] Olyan ez, mint egy puzzle, mint egy találós kérdés. Mit is jelent? Rendben, vizuálisan jobban jelenítik meg, mivel használják a jint és a jangot – van az egység, és van a különbözőség. És mindegyik tartalmazza a másik egy picinyke részét is, hiszen a fekete mezőben ott van egy fehér csepp, és a fehér mezőben ott a fekete. Ez egy kissé száraz. Elmondja ugyan a történetet, mégis kissé száraz.

Szeljük át a Himaláját déli irányban! Ők szintén használnak szimbólumokat ugyanannak az igazságnak – az egység és különbözőség elvének – a leírására, de itt ez annyira költői! Úgy mondják, hogy a fekete Isten és a fehér Istennő találkoznak – ezek tehát nem csupán egymás körül pörgő parányi festett felületek, hanem ez olyan, mint egy tánc, egy romantikus történet, egy mozdulat – gyönyörűséges! Sokkal gyönyörűségesebb, persze kétségtelen, hogy a másik is szép. Mégis ez sokkal káprázatosabb, és érzelemdúsabb.

De vajon mi megértjük a jelentést? Szinte soha. Mégis, ha megvizsgáljátok a jin-jangot – ha visszatérhetünk erre egy perc erejéig – tudjátok, hogy az egy kör, és milyen alakja van a két mező közötti felosztásnak? S-alakú, ugye? Ívelt görbéhez hasonló. A nyugati esztétika az S betűt a ’szépség vonalának’ nevezi. Látjátok, a két mező közötti elválasztó vonal a szépség vonala. Akárhol látjátok ezt a formát, nyugaton mindenütt a szépség vonalaként értelmezik. Mégis a ’szépség vonala’ ismét egy elméleti esztétikai értelmezés. De láttátok már Krsna alakját? Ő ebben a formában áll, ez egy háromszorosan hajlott testtartás, a tribanga – három ívben hajló testtartás – ez az ’S’.

Ott van az tehát mélyen rejtve a taoizmusban, a tao szimbólumában, a jin-jang formában. A nyugati esztétika nagyon elméleti módon magyarázza, pedig ha a nyugat valamennyi tudásának és észak valamennyi szimbólumának forrását azonosítjuk, akkor rálelünk a mögöttük rejlő személyre, a személyes Istenre. Krsna ebben a káprázatos három ívben hajló alakjában fuvolázik.

Bármikor hallunk, olvasunk vagy megemlékezünk ezekről a Róla és a társairól szóló gyönyörű történetekről – a találkozásról és elválásról – mindig ez ismétlődik. Ám ezt annyira költőien magyarázzák, érzelmekkel telve, hogy az személyesen is megérintsen bennünket –  és ez egy nagyon hatékony, megindító módja annak, hogy a dolgokat elmagyarázzuk az embereknek. Mivel érezzük a találkozás boldogságát és az elválás fájdalmát, így ha az isteni igazság a mi nyelvünket használja arra, hogy megmutassa arcait, akkor meg fogjuk érteni, hogy mi is történik.
(folytatása következik)

[1] „Az út, mely szóba-fogható,/ nem az öröktől-való..” . Weöres Sándor fordítása

Kripadhájm kérdése: Ez egy olyan téma, melyet valójában két részre osztanék. Az első rész: találkozás és elválás az isteni szeretetben. A második rész: elválás és találkozás az isteni szeretetben.

Szvámí Tírtha: A mi hagyományunk nagyon költői. Mit gondoltok, létezik bizonyosság, képesek vagyunk bármit is objektívan észlelni? Lehetséges ez?

Kamen: Igen.

Szvámí Tírtha: Hogyan?

Kamen: Talán amikor nem azonosítjuk magunkat az egóval.

Szvámí Tírtha: Ez egy jó meglátás. Mindazonáltal hadd osszam meg veletek az én megértésemet erről: úgy érzem, semmilyen lehetőségünk nincs az objektivitásra. Csupán egyetlen dolgot tehetünk, amit élvezhetünk – ez az értelmezés. Hiszen az upanisadokban ezt olvashattuk: „jató vácsó nivartanté aprápja manaszá szaha” „Tőle a szó visszafordul, gondolat őt el nem éri;
Ismervén a boldog Istent, nem kell semmitől sem félni.“¹ Tehát az emberi magyarázatok, mint a szavak, az emberi megértés, mint a gondolatok visszatérnek, tehetetlenek.

Ennek ellenére megpróbáljuk leírni az anyagi valóságot, a minket körülvevő objektív világot valahogyan. Például megpróbálunk fizikai törvényeket és szabályokat keresni arra, hogy vajon hogyan működik az univerzum. Avagy a matematika alapján úgy gondoljuk, hogy kétszer kettő mindig négy. Sok dolgot veszünk adottnak: ’Ez így és így evidens.’ És sosem kérdőjelezzük meg: ’Vajon a kétszer kettő tényleg négy? Vagy talán három, néha pedig öt…? Hiszen megegyeztünk ezekben az értelmezésekben, ezekben a törvényekben. Ám a huszadik században a tudósok egyetértettek abban, hogy alig képesek az objektív valóság fellelésére, hiszen minden áramlik, még az anyag is egy összesűrített energiához hasonlítható. És akkor fedezték fel a kvantumelméletet – ha megfigyelőként lép be az ember a rendszerbe, akkor az másfajta módon kezd el működni.

Lassan-lassan tehát még az úgynevezett tudományos módon is szembesülnünk kell azzal, hogy nem vagyunk képesek megragadni az objektív valóságot. Csupán meg tudjuk magyarázni, hogy ’ennek a részecskének itt kell maradnia’ – de az nem marad. ’Valamennyi számítási képességemet bevetve ennek így kell működnie, de mégsem így működik.’ Habár a rendszer megfelelően funkcionál.

Éppen ezért alig létezik bármilyen bizonyosság, ám ez kissé elméletinek tűnik. Mikor is voltak Bulgáriában legutóbb a választások? Mostanság? Akkor biztosan emlékeztek a plakátokra – csak mosolygós arcokat láthattunk rajtuk, ugye? Szép smink és nagyon szép a retusálás. Ha pedig ugyanazzal a politikussal találkozik az ember személyesen, akkor csúnya, öreg, megkeseredett arcú személy, habár nagyon békés, ígéretes, nagyon jó és megbízható emberként akarják magukat feltüntetni. De mi is az igazság? Létezik a megfigyeléseinkben objektivitás? Mindenki azt mondja: „Ó, csökkenteni fogjuk az adókat!” S mi történik, amikor megválasztjátok őket? Adót emelnek – vagyis négyévente bekapjátok a horgot. Hiszen nincsen semmiféle objektív megfigyelés, csupán értelmezés. Mi magyarok szintén hasonlítunk ebben – nagyon jók vagyunk abban, hogy hibáinkat sikertörténetként tüntessük fel. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de ebben a művészetben nagyon jók vagyunk.

De akkor hogyan tudjuk megkülönböztetni a valósat a valótlantól? Ha még az anyagi világot is ennyire nehéz jellemezni, mennyire lehetetlen az isteni világot körülírni? Pedig az isteni világ is szeretne feltárulni, és szerencsére annak a legfelsőbb valóságnak egy nagyon költői kifejezésével találkoztunk.

¹ Taittiríja-upanisad 2.9.1.

Bhagavat Praszád kérdése: Amit nem értek, az az ahimszának  az a része, amely megköveteli az egyéntől, hogy táplálékul ne fogyasszon többé húst – de mi a helyzet a tejtermékekkel, a tojással, a gyapjúval és a bőrrel? Például a tejipar is sok szenvedést okoz – nem annyira intenzív, mint egy állat leölése, ám időben a szenvedés sokkal tovább tart.

Szvámí Tírtha: Igen, az ahimszá fontos kérdés. Minél több sérülést tudunk elkerülni, annál jobb. Mások szándékos meggyilkolása és húsuk elfogyasztása általában nem szükséges testünk egészséges állapotának fenntartásához. Talán az eszkimók kivételek ez alól, hiszen számukra csak hal áll rendelkezésre. A hús rossz információ a test-elme összetett rendszerének, ezért jobb óvakodni tőle. Ám a gyapjúpulóver viseléséhez nem kell megölni egy birkát, csupán eltávolítani a gyapjút – ők pedig megkönnyebbülnek, és friss gyapjút növesztenek. Néhány jógi csupán gyümölcsöt és tejet fogyaszt, hiszen ezek tényleg szuper táplálékok. De ha legalább a húst ki tudjátok zárni az étrendetekből, az is segíteni fog a belső béke elérésében és a lelki emelkedésben.

Bhagavat Praszád: Még mindig küszködök az ahimszá koncepciójával. Számomra ez nemcsak egy elméleti dolog, hiszen minden erőfeszítés egyfajta erőszak egy másik egyénnel szemben. És minden cselekedet – legalább potenciálisan – egy másokkal szemben elkövetett erőszakos tett. Ám a tétlenség is lehet bűn. Az ahimszá szigorú követése abszurditáshoz vezethet – Szvámí Prahbupád a Bhagavad-gítá 2.29. verséhez fűzött magyarázatában azt mondja, hogy a mikrobáknak is van lelkük. Minden kézmosással mikrobák ezreit ölöm meg – ez himszá? A Facebook-on olvastam egy vegán csoportban, hogy egy anya azt fontolgatta, hogy nem kezeli a gyermeke bélférgességét, hiszen a férgek is élőlények.

Szvámí Tírtha: Úgy vélem, nem tudunk teljes és tökéletes ahimszában élni. Ha autóval utaztok, mennyi légy és szúnyog végzi a szélvédőn? Ezt nem tudjuk elkerülni, ám azt eldöntheti az ember, hogy a templomba vagy a kocsmába utazik. Ez már különbség. Az ahimszá tehát egy alapelvhez hasonlatos, nem igazán a harcos dharmája, egy olyan katonáé, mint Ardzsuna, de az ahimszá tetemes részét gyakorolhatjuk. Ez nem csupán az erőszakos cselekedetektől való óvakodást jelenti, hanem sokkal teljesebb formájában – valamennyiünk lelki fejlődésének előmozdítása. Az önvédelem szintén kivétel az ahimszá alól.

Az a lényeges, hogy az erőszak nagy részét kizárjuk a mindennapi életünkből, ez pedig a vegetáriánus életmód. Ha kizárjuk a testünk puszta fenntartásához szükséges magasabb rendű állatok leölését, már nagyszerű eredményt értünk el.

Természetesen óvakodnunk kell az olyan ostoba viselkedésektől is, mint a gyermekkel való rossz bánásmód. A kertben is eltávolítod a gyomokat azért, hogy a virágok szebben nőjenek, ez köztudomású. De pusztán az ahimszá nem elegendő, még csak nem is karmamentes. Ezért ajánlatos áldozatot végezni: ajánljuk fel az ételünket, szenteljük oda a cselekedeteinket – ez a módja életünk megszentelésének és az elkerülhetetlen hibáink kompenzálásának.

Bhagavat Praszád: A Bhagavad-gítá 2.13-hoz fűzött magyarázatában Szvámí Prahbupád azt írja, hogy Ardzsunának örülnie kellene, amiért az általa megölt ellenségek fiatal és erős testet kapnak a már korosodott testük helyett. Az ilyenfajta gondolkodásmód igazolná az eutanáziát. A Bhagavad-gítá 2.21-es magyarázatában azt írja, hogy egy gyilkos halálbüntetésre ítélése nem erőszak és valójában könyörület, hiszen megszabadítja őt a bűneitől. Egy ilyen gondolkodásmód igazolná a förtelmes Szent Inkvizíció cselekedeteit – ők is azt hitték, hogy az áldozatok lelkét tisztítják meg.

A Bhagavad-gítá 2.21-es magyarázatában így szól: a Krsnáért való harc során elkövetett erőszak nem erőszak, hiszen a lelket nem lehet meggyilkolni. Bármely „szent” háborút lehet ilyen módon igazolni, beleértve napjaink dzsihadját amelynek mi is szemtanúi vagyunk. A Bhagavad-gítá 2.27-hez fűzött magyarázatában azt olvashatjuk, hogy az emberek és állatok szükségtelen meggyilkolása nem igazolható, és a következő mondatban pedig az áll, hogy az erőszak és a háború nélkülözhetetlenek az emberi társadalom rendjének és törvényességének fenntartásához. Nyilvánvalóan az erőszak szükségességének megítélése szubjektív döntés kérdése.  Honnét tudhatja valaki, hogy a megfelelő döntést hozza meg? A Bhagavad-gítá 2.30-ban azt olvashatjuk, hogy az erőszak szükségességét a Jóisten határozza meg. De bármilyen őrült ember azt hiheti, hogy ő Isten munkáját végzi és közben atrocitásokat követ el. Honnét tudhatjuk, hogy az valóban Isten akarata és nem csak a fejünkben lévő hang?

Szvámí Tírtha: Természetesen mindig van arra esély, hogy őrült emberek a saját céljaikra használják a Jóistent, a vallást és a bizalmat – néha kegyetlen és erőszakos célokra. Ám nekünk óvakodnunk kell ettől. Az általános probléma az, hogy sokszor eltorzítjuk a filozófiát pusztán a saját érdekeink megtámogatatására. Ezt el kellene kerülni. A belső lelkiismeret mindig ott van, tehát ha az összhangban van azzal, amit a lelki tekintélyektől tanultatok, akkor az a legjobb választás.

Bhagavat Praszád kérdése: Sorra kudarcot vallanak a jamák és a niyamák gyakorlására irányuló próbálkozásaim, de legalább alázatra tanítanak. A legnehezebb akkor gyakorolni őket, amikor kétségeim és bizonytalanságaim támadnak a lelki utammal kapcsolatban.

Szvámí Tírtha: Igen, a bizonytalanság így működik: még több gyötrődést szül, ám a spirituális logika szerint a döntés nem egyéb, mint a kétségek kiküszöbölése. A kétségek általában megölik az inspirációt, ám hasznosak lehetnek annak megállapításában, hogy mi micsoda. A kétség mégis az elme póráza, és a Gítában az áll, hogy azok, akik kételkednek, nehezen tudják elérni a belső békét és a végső célt.

Ám a jama-nijama szabályai meghozzák majd az eredményeiket, ne aggódj! Olyan ez, mint egy edzés. Ne a sprinttel kezdjük az olimpiai szinten, kezdjük inkább a kocogással – de ragaszkodjunk ahhoz keményen és elkötelezetten. A kétségek legjobb ellenszere az az igazi biztonság, amelyet az isteni energiák árnyékában érezhetünk. Ha megértjük, hogy a Legfelsőbb Istenség a jóakarónk, és csak jót akar nekünk, akkor mi is így fogunk Hozzá közeledni; és megérezzük majd a védelmet és a biztonságot. Meg kell érezni és észre kell venni ezt a minket körülölelő isteni védelmet, amely a Naphoz hasonlatos – mindig fölöttünk van az égen, akár látjuk akár nem. Ez az isteni elköteleződés a fontos.

Bhagavat Praszád: A tanítvány felé elvárás, hogy megkérdőjelezhetetlenül kövesse a guru utasításait? Hallottam, a bhakták azt mondják, amikor valakit felavatnak, akkor ő az életét Krsnának és a gurunak szenteli – ezért úgy döntöttem tisztázni fogom ezt egy kérdés feltevésével.

Szvámí Tírtha: Mit várnak el egy betegtől? Hogy kövesse az orvos valamennyi tanácsát, ugye? Jobb együttműködni a gyógyítási folyamatban,  mégis gyakorlatilag azt látjuk, hogy a betegek néha igen, máskor pedig nem az elvárásoknak megfelelően cselekszenek. Hasonlóképpen, bhaktának lenni, vagy még pontosabban tanítványnak lenni azt jelenti, hogy fegyelemnek vetjük alá magunkat, vagyis hagyjuk magunkat irányítani – ez a tanítvány. Senki sem várja el a vak hűséget, és valamiféle útmutatás követése nem is jelent vakságot. A mester és a tanítvány az Isteni igazság és az Isteni Szeretet szolgálata mellett kötelezik el magukat – ez olyan, mint egy közös megegyezés bizonyos dolgokban. Természetesen előnyös valamennyi tanácsot követni, ám őszintének kell lennünk – ha ebben a pillanatban nem tudjuk megtenni, lesz majd egy következő alkalom.

A gyakorlat az elmélet kulcsa. Ha egy eszmét pozitív módon tudunk gyakorolni, és annak megvannak a gyümölcsei, akkor az bizonyíték az eszme helytállóságára. És ahogy ezt már megbeszéltük, a döntés vet véget a kétségeinknek.

Ha elszalasztjuk egy szolgálat lehetőségét, nem biztos, hogy legközelebb lehetőséget kapunk ugyanarra a szolgálatra. Tehát a vonakodás és a halogatás nem a legjobb politika, inkább legyünk aktívak és legyünk harmóniában az isteni akarattal. Ha Krsna úgy akarja, minden gyakorlatilag akadálytalanul történik meg. Ez a mi reményünk és megvalósításunk is egyben.