Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 11.05.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Chakori: I have lost my mala and I took it as a bad sign. Because sometimes, when you make an offence, you lose the chance for spiritual practice. On the other hand, non-attachment is a principle that we should follow on our path. I have heard that sometimes this is the mercy of Krishna – to take away from us the things that we are attached to, and this is a way to grow above this attachment. Anyway, in our line, the only one to whom we can be attached is Krishna.

Swami Tirtha: Is there any difference between the mala and Krishna? 

Well, I would not say that we lose the chance for spiritual practice. It is a signal to pay more attention, but the chance is never lost. You have to work very hard, very hard if you want to lose that chance. It is possible, but very unusual.

Attachment exists. But the material type of attachment – this is what we have to give up. And the spiritual attachment is something we have to develop. Because if we are attached to the service of the lotus feet of Radha-Govinda, this is best. So, it is not the attachment itself, it is the substance of the attachment that we have to change. So far we had our attachment to maha-maya, which separates us from divine reality; now we need to shift our attention and to be attached to yoga-maya, which will connect us to divine reality. And on a realized platform Krishna is never lost. Guru is never lost. And service is never lost. 

Chakori: In this connection it is said that we should have less desires, but when we pray, for example, for sweetness or for atonement for our sins, is it proper to pray like this, because it is also a desire?  

Swami Tirtha: Well, as you like. If you want to pray: “Oh, my Lord, give me neutrality. I don’t want to have any desires for You. I just forcibly perform my sadhana here” – if you like you can chant like this. But if others dance in full ecstasy, because they were praying for a few drops of nectar and then a flood of nectar came – everyone will get what they deserve. 

And you know, this non-attachment is like an elementary school of spiritual life. Because if you are full of material attachments, of course it is necessary to come to a non-attached state of kind of introductory spirituality. But a little higher platform of bhakti is called raga-bhakti – attachment. The yoga, the devotional sentiment of attachment. And Mahaprabhu’s guidance is very instructive in this sense. In the Shikshashtakam, His main essential poem, He describes the benefits of chanting the holy names and all the different phases of spiritual ecstasy that you might feel. But at the end He says “Oh my Lord, whether You embrace me or You kick me out, I am Your unconditional servant.” So, You can do whatever you like. But I cannot do whatever I like. Because I am attached to You. You have the freedom, but I don’t have the freedom. 

So, attachment – of course! Spiritual attachment. Spiritual desires. Just remember, when Krishna started to explain to the gopis that: “All right, you want to meet Me, but you know it is not nice that during the night you are walking in the forest, which is a dangerous place. I have a solution for this problem. For example, you can meditate over Me.” And then the gopis start to be really upset. “What? A dry meditation? We don’t need a meditation. We need You.” Is it attachment? Of course, it is attachment. They are not satisfied with some theoretical meditation. No, I want You! 

But I admit, this is a high school, actually this is a postgraduate study of spirituality. Because it is very difficult to understand how is it proper, why, how it happens. Nevertheless, we have to think and we have to understand the process. We start at the beginning and finally we arrive at the final goal. 

I agree, sometimes we are attached to our spiritual positions, spiritual achievements. Let’s say, you are a world-famous acharya, you are accustomed to the attention of people. You feel like, ‘Wow, this is my service. Wherever I go, I just glorify the holy names and everybody is happy’. And very easily you become attached to that position. Isn’t it so? You instruct people to cleanse the temple, but you yourself don’t do it. It’s very easy to become attached to the position and the prestige and the fame coming with spiritual life. But we should never forget our original humble position. And Krishna will take away this false prestige, for sure – for the benefit of His dear devotee. I think this is very good. Krishna says “My devotee is never lost”. 

So, false attachments might also happen. But on the other hand, we need to be very cautious and try to analyse ourselves. And when life and divine mercy start to break our false concepts, we have to be very grateful. Remember when one devotee told Shrila Prabhupada: “Prabhupada, I am your most insignificant servant.” Then Prabhupada said “You are not ‘most’ in any respect”. So, this is human nature – ‘All right, I am insignificant, but I want to be the most insignificant.’ And this is us. We are like this. You don’t want to be a simple guy. You want to be the simplest guy. It is really very difficult to acquire the quality of a humble vaishnava. Many times we try to imitate the form, but we don’t have the essence. Therefore, we need to perform our sadhana – to go deeper and to acquire the proper qualities of a vaishnava. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Csakórí: Elvesztettem a málámat, melyet nagyon rossz jelnek vettem, mert amikor sértést követünk el, akkor annak az szokott az eredménye lenni, hogy elveszítjük a lelki gyakorlásnak a lehetőségét. Illetve ott van a ragaszkodásmentesség elve is, melyet szintén gyakorolnunk kell a lelki életben. Hallottam, hogy néha ezt is Krisna kegyének kell tekintenünk, hogy elveszi azokat a dolgokat, amikhez ragaszkodunk, s ezzel segít felülemelkedni a ragaszkodásainkon. Mindenesetre, a tradíciónkban egyedül Krisnához kell ragaszkodnunk.

Szvámí Tírtha: Van különbség Krsna és a málá között? 

Nos, nem mondanám, hogy elveszítjük a lehetőséget a lelki élet gyakorlásához, inkább egy jel, hogy szenteljünk több figyelmet arra, hiszen az esély sohasem vész el! Ahhoz nagyon sok negatív dolgot kell tenni, hogy elveszítsük az esélyt, előfordul, de nagyon ritka.

A ragaszkodás is létezik, viszont az anyagi értelemben vett ragaszkodással kell felhagynunk. A lelki dolgokhoz való ragaszkodást pedig erősítenünk kell! S a legjobb az, ha Rádhá-Góvinda lótuszvirág lábainak a szolgálatához ragaszkodunk. Tehát nem magát a ragaszkodást kell megváltoztatnunk, hanem a ragaszkodás célját. Eddig a mahá-májához ragaszkodtunk, mely elválaszt bennünket az isteni valóságtól, tehát most fel kell cserélnünk a fókuszt és a jóga-májához kell ragaszkodnunk, ami pedig összeköt minket az isteni valósággal. Megvalósított szinten pedig, Krisna, Guru és a szolgálat sohasem vész el!

Csakórí: Még azt szeretném kérdezni erre vonatkozólag, hogy helyes-e az, ha mondjuk a lelki ízekért vagy a bűneink bocsánatáért fohászkodunk, hiszen azt mondják, hogy kevesebb vágyunknak kellene lennie?  

Szvámí Tírtha: Nos, ahogy szeretnéd. Ha azért akarsz fohászkodni, hogy „Ó Uram, adj nekem lelki semlegességet, nem akarom, hogy bármilyen vágyam legyen Irántad, csak készakarva végzem itt a szádhanámat” – ha szeretnéd, így is fohászkodhatsz. Míg mások esetleg teljes eksztázisban táncolnak, mert néhány csepp nektárért imádkoztak, de ehelyett nektárözönnel árasztották el őket. Tehát mindenki azt kapja, amit megérdemel. 

S tudjátok a ragaszkodásmentesség olyan, mint a lelki élet általános iskolája, mert ha először tele is vagyunk anyagi ragaszkodásokkal, természetszerűleg el kell jutnunk az ezektől való mentességhez is, ami a lelki élet bevezető szintje. De a bhakti kicsit magasabb szintjét már rága-bhaktinak nevezik. A rága ragaszkodás, a bhakti jóga pedig az odaadó érzelmekhez való ragaszkodást jelenti. S ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos Maháprabhu legfontosabb versében a Siksástakam című költeményében megírt útmutatása. Ebben a Szent Nevek zengésének jótéteményeiről, illetve az eksztázis különböző állapotairól ír, melyeket megtapasztalhatunk. Viszont legvégül azt mondja, hogy „Ó, Drága Uram, kívánságod szerint szeretettel magadhoz ölelhetsz engem, vagy akár el is tiporhatsz, bármit is teszel, Te mindig az én egyetlen Uram maradsz.” Tehát, Te bármit megtehetsz velem, amit csak akarsz. De én nem tehetem ezt meg, mert nekem szükségem van Rád. Te szabad vagy, de én nem vagyok. 

Tehát a mi természetünk is a ragaszkodás, csak lelki értelemben, lelki vágyakkal. Emlékezzetek például arra, amikor Krisna elkezdte magyarázni a gópíknak, hogy „Rendben, megértem, hogy találkozni akartok Velem, de tudjátok, hogy nem illő az éjszaka közepén az erdőben sétálgatni, ami egy igencsak veszélyes hely a számotokra. Azt javaslom inkább nektek, hogy például meditáljatok Rajtam otthon.” Erre a gópík rendkívül felháborodtak. „Micsoda? Holmi száraz meditáció? Mi nem akarunk meditálni, nekünk Te kellesz!” Ez vajon ragaszkodás? Persze, hogy az, ez ragaszkodás! Ők nem elégedtek meg egyszerű elméleti meditációval. Nem, Mi Téged akarunk! 

De be kell vallanom, hogy ez már a magasiskolája, úgymond posztgraduális része a lelki tanulmányoknak. Mivel igencsak nehéz megérteni, hogy miként és hogyan lehet helyénvaló, hogyan is zajlik ez. Mindenesetre meditálnunk kell ezen, hogy megértsük, hogyan történnek ezek. Mi csak elkezdjük a legelején, végül pedig célba érünk. 

Egyetértek azzal, hogy néha ragaszkodunk a lelki helyzetünkhöz, lelki megvalósításainkhoz. Tegyük fel, hogy egy világszerte jól ismert ácsárja vagy, hozzászoktál az emberek figyelméhez, s úgy érzed, hogy, ‘Ó, ez az én szolgálatom, bárhová is megyek dicsőítem a Szent Neveket, és mindenki boldog’. S nagyon könnyen ragaszkodni kezdtek a pozíciótokhoz. Ugye így van? Utasítod az embereket, hogy takarítsák a templomokat, de ti magatok ezt nem teszitek. Nagyon könnyű ragaszkodni ehhez a pozícióhoz, a presztízshez, és ahhoz a hírnévhez, ami a lelki élettel jár. De sohasem szabad elfelejtenünk az eredeti alázatos helyzetünket. S Krisna biztosan el fogja venni ezt a hamis presztízst, szeretett bhaktája érdekében. És úgy hiszem ez nagyon jó így! Krisna pedig azt mondja, hogy „Az Én hívem nem vész el soha!”

Tehát előfordulhatnak hamis ragaszkodások is, de máskülönben nagyon figyelmesnek kell lennünk, és megpróbálnunk elemezni önmagunkat. S amikor majd az élet és az isteni kegyelem elkezdi szétzúzni a hamis elképzeléseinket, akkor nagyon hálásnak kell lennünk. Emlékezzetek arra, amikor az egyik bhakta azt mondta Sríla Prabhupádnak, hogy „Prabhupád, én a legjelentéktelenebb szolgád vagyok.” Mire Prabhupád azt mondta, „Nem, te semmiben nem vagy a ‘legfőbb’”. Tehát ilyen az emberi természet – ‘Rendben, én jelentéktelen vagyok, de én a  legjelentéktelenebb akarok lenni.’ Ilyenek vagyunk. Nem akarunk átlagos emberek lenni, hanem a legátlagosabbak akarunk lenni. Valóban nagyon nehéz egy alázatos vaisnava tulajdonságait elsajátítanunk. Sokszor megpróbáljuk imitálni a formát, de a lényeg megragadása nélkül. Ezért kell gyakorolnunk a szádhanánkat, hogy egyre jobban el tudjunk mélyedni, el tudjuk sajátítani az igazi vaisnava tulajdonságokat. 

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 11.05.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

Чакори: Изгубих си малата и приех това за лош знак. Защото понякога ако нанесеш обида, губиш шанса за духовна практика. От друга страна непривързаността е принцип, който трябва да следваме по нашия път. Чувала съм, че понякога това е милостта на Кришна – да ни отнема нещата, към които сме привързани и по този начин да израснем над тази привързаност. Тъй или инак, в нашата школа единственият, към когото можем да сме привързани, е Кришна.

Свами Тиртха: Нима има някаква разлика между малата и Кришна? 

Не бих казал, че губим шанса за духовна практика. Това е знак да обърнем повече внимание, но шансът никога не е изгубен. Трябва да се потрудиш много сериозно, наистина много сериозно, ако искаш да изгубиш този шанс. Възможно е, но е много необичайно.

Привързаността съществува. Но материалният тип привързаност – това е, от което трябва да се откажем. А духовната привързаност трябва да я развиваме. Защото ако сме привързани към служенето в лотосовите нозе на Радха-Говинда, какво по-хубаво от това?! Така че въпросът не е в самата привързаност; същината на привързаността е това, което трябва да променим. Досега сме били привързани към маха-мая, която ни откъсва от божествената реалност; сега трябва да пренасочим вниманието си и да се привържем към йога-мая, която ще ни свърже с божествената реалност. И на осъзнатото ниво Кришна никога не е изгубен. Гуру никога не е изгубен. И служенето никога не е изгубено. 

Чакори: В тази връзка се казва, че трябва да имаме по-малко желания, но когато се молим, да речем, за сладост или за изкупление на греховете си, дали е правилно да се молим така, понеже това също е желание?  

Свами Тиртха: Ами, както ти харесва. Ако искаш се моли: „О, Боже мой, дай ми неутралност. Не искам да имам никакви желания за Теб. Аз просто насила изпълнявам своята садхана тук” – ако ти харесва, можеш да мантруваш по този начин. Но ако другите танцуват в пълен екстаз, понеже са се молили за няколко капки нектар и е последвал потоп от нектар – всеки получава каквото заслужава. 

И знаеш ли, тази непривързаност е доста начална школа в духовния живот. Защото ако човек е изпълнен с материални привързаности, разбира се е нужно да достигне до някакво що-годе непривързано състояние на един вид встъпление в духовността. Но едно малко по-високо ниво в бхакти се нарича рага-бхакти – привързаност, йога на привързаността, божествени чувства на привързаност. И напътствията на Махапрабху са много поучителни в това отношение. В „Шикшащакам“, Неговата главна и най-важна поема, Той описва колко благотворно е възпяването на светите имена и какви са всички различни фази на духовен екстаз, които човек може да изпита. Ала накрая казва: „О, мой Господи, дали ще ме прегръщаш или риташ, аз съм Твой безусловен слуга.” Тоест, Ти можеш да правиш каквото си искаш. Но аз не мога да правя каквото си искам. Защото съм привързан към Теб. Ти имаш свобода, но аз нямам свобода. 

Привързаност? Разбира се! Духовна привързаност. Духовни желания. Спомнете си когато Кришна започнал да обяснява на гопите: „Добре, искате да се срещнете с Мен, но знаете, че не е хубаво посред нощ да ходите из гората, която е опасно място. Имам решение за този проблем. Например, може да медитирате върху Мен.” Гопите наистина се ядосали. „Какво?! Суха медитация? Не ни е нужна медитация. Нужен си ни Ти!” Това привързаност ли е? Разбира се, че е привързаност. Те не се удовлетворяват с някаква си теоретична медитация. Не, „Аз искам Теб!“ 

Но признавам, това е висша школа; всъщност то е следдипломната квалификация в духовността. Понеже е много трудно да се разбере как е правилно, защо, как се случва. Въпреки това трябва да мислим и да разбираме процеса. Започваме от началото и накрая достигаме до финалната цел. 

Съгласен съм, че понякога сме привързани към своята духовна позиция, към духовните си постижения. Да речем, ти си световно-известен ачария, привикнал си с вниманието на хората. Усещаш: „Това е моето служене. Където и да отида, просто прославям святото име и всички са щастливи.“ И много лесно се привързваш към тази позиция, нали? Учиш хората да чистят храма, но самият ти не го правиш. Много е лесно човек да се привърже към позицията, престижа и славата, съпътстващи духовния живот. Ала никога не бива да забравяме първоначалната си смирена позиция. И Кришна със сигурност ще отнеме този фалшив престиж – за доброто на Своя скъп предан. Мисля, че това е много добре. Кришна казва: „Моят предан никога не е изгубен”. 

Така че възможно е да има и фалшива привързаност. Но на първо място трябва да сме много внимателни и да се стремим да се самоанализираме. А когато животът и божествената милост започнат да чупят лъжовните ни концепции, трябва да сме много благодарни. Помните когато един бхакта казал на Шрила Прабхупада: „Прабхупада, аз съм твоят най-незначителен слуга.” Тогава Прабхупада отвърнал: „Не си „най“ в никое отношение”. Такава е човешката природа – „Добре, незначителен съм, ама искам да съм най-незначителният!“ Такива сме си. Не искаш да си обикновен човек. Искаш да си най-обикновеният човек. Наистина е много трудно да се добие качеството на смирен ваишнава. Често пъти се опитваме да имитираме формата, но ни липсва същината. Затова трябва да изпълняваме своята садхана – за да навлизаме все по-надълбоко и да придобиваме истинските качества на ваишнава. 

(следва продължение)

(from a lecture of Swami Tirtha, 06.01.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Friday)

Question of Krishna Shakti: When one is starting on the spiritual path, but the family is not favorable, what is the proper manner of associating with parents?

Swami Tirtha: Respectful. With respect. This relationship will never change. The control of the body is given in the Gita: deva-dvija-guru-pragya-pujanam shaucam arjavam/ brahmacaryam ahimsa cha shariram tapa ucyate – “The control of the body means you worship God, you respect the brahmins, the guru and the elders, like father and mother.” So, it’s included in the control of the body. It’s a principle. It’s not only an individual relationship, but this is a principle. Father is a principle. Guru is a principle. Unfortunately, many times our parents do not fully represent a spiritual authority. That blessing we can get at other places. But the respect to superiors, like parents, should always be there. Still, respect to elders doesn’t mean that you follow all they say. So, authority and spiritual authority. Respect and spiritual respect. We need to give both. Therefore, we are fully indebted to the holy name, because as a prime spiritual practice, it will change our life. Already it has changed it, but future changes are expected. 

Question of Paramananda: The breakfast of Nanda Baba was very spicy. But nevertheless, Krishna continued taking it. This is because He was very hungry or on some other reason? 

Swami Tirtha: He is always hungry. But He’s got a very special food. This is devotion. But not devotion as a baby food – with no spices and no taste, and no nothing there, only generic devotion, like a kachamak. He wants a special taste – and this is when devotion is surcharged with higher components. In general, we can say that real spiritual practice will start when your consciousness is surcharged with devotion. But the even higher platform is when your devotion is surcharged with rasa. And we can say, an even higher grade of rasa is ruchi. So, the spice that we have to add to general devotion is this specific taste in relationship with the Divine Couple. 

So, Krishna is hungry, He is not satisfied. He needs more and more. And therefore He invites more and more souls to ease the hunger. I am sure I mentioned this milk miracle. Do you remember that? When, first in Delhi, in one temple, Ganesh started to accept milk. They offered the milk and it disappeared. You know, in India very soon the news spread. And then hundreds of people were coming to this specific temple and everybody brought milk. ‘If Ganesh is taking the milk, I bring the milk – to satisfy him.’ And one of our devotees, who at that time was living in Delhi said in half a day Delhi stopped to function. Because very soon Ganesh started to accept milk in other temples also. So people were thronging around the temples and waiting in long queues, to see the private miracle: ‘Ganeshji will take my milk’ – and people were bringing the milk in gallons. But very soon the miracle spread to other continents as well. In London, Ganesh started to accept milk as well. The television was there and they were filming. And you could see: they give Ganesh, either with a spoon or with some little cup – and the milk is disappearing. It was really astonishing! Then the scientific community also came to give an opinion about the miracle. And they said, “The stone that Ganesh is carved off is porous. So it absorbs the milk.” But wait a minute, what about the metal deities? Come on, the metal is not porous. The metal Ganesh was also accepting the milk. And then they made some interviews with the people in the queues. There was an Indian gentleman, I think that was in London, and he said, “You know, I work as an accountant and I’m an agnostic, but in case there is a miracle, I also brought my milk”. Yet the most touching was one interview with a devotee, I’m sure she was a very elevated devotee, because she said, “The gods are hungry. They give us a message. They need our service”. So beautiful! 

So, what will happen in the evening? When you offer your milk to Ganesh, or your Gopal, or whatever deity you worship – will you force them to drink the milk? Will you drown them in a cup of milk? Will you want to prove the miracle for yourself? Please don’t do that, most probably you will fail. Because it’s not the physical substance what they want to accept. It is the finer quality that Krishna needs. And this finer quality, this pure dedication they will always accept. So don’t be satisfied with bringing only the milk. Bring also this very special preparation – your purehearted devotion.

(Szvámí Tírtha, 2019.01.06-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Krsna-sakti kérdése: Hogyan viszonyuljunk helyesen ahhoz, ha valakinek a szülei a lelki élet elkezdésekor nem igazán támogatólag állnak hozzá?

Szvámí Tírtha: Mindenképpen tisztelettel, tiszteletteljességgel kell hozzájuk viszonyulnunk, hiszen ez a kapcsolatunk nem fog megváltozni. A test fegyelmezésével kapcsolatban a Gítá így ír: déva-dvidzsa-guru-prágja púdzsanam saucsam árdzsavam brahmacsarjam ahinszá csa sáríram tapa ucsjaté – „A test fegyelmezése a Legfelsőbb Úr, a bráhmanák, a lelki tanítómester, valamint az olyan feljebbvalók, mint a szülők imádatából áll. A tisztaság, egyszerűség, cölibátus és erőszaknélküliség is ide sorolható.” Tehát a test fegyelmezéséhez ez is hozzátartozik, mint alapelv. Itt nem csak egy személyes kapcsolatról van szó, hanem egy alapelvről, az apa, a guru ezek alapelvek. Sajnos sok esetben szüleink nem képviselik teljes mértékben ezt a lelki tekintélyt, de ez az áldás máshol is hozzáférhető a számunkra. A feljebbvalóink, mint például a szüleink iránti tiszteletnek mindig ott kell lennie! Viszont az idősek tisztelete nem jelenti azt, hogy minden szavukat követnünk is kell. Tehát megkülönböztetünk feljebbvalót, és lelki feljebbvalót, tekintélyt, és lelki tekintélyt, de a tiszteletet mindkettőnek meg kell adnunk! Ezért teljes mértékben hálával tartozunk a Szent Névnek, mert mint legfőbb lelki gyakorlat, meg fogja változtatni az életünket. Illetve már eddig is formálta azt, de további változások is várhatók. 

Paramánanda kérdése: Nanda Babával, Krisna édesapjával kapcsolatban szeretnék kérdezni. Bár a reggelije, amiből Krisna is evett igencsak fűszeres volt, mégis ő továbbra is csipegetett belőle. Ez azért volt, mert nagyon éles lehetett, vagy esetleg van ennek valami más oka is? 

Szvámí Tírtha: Ő folyton éhes, de egy nagyon különleges eledelre, mégpedig az odaadásunkra. De ez az odaadás nem olyan, mint a bébiétel – fűszerek, és különösebb íz nélküli, egyszerű átlagos odaadás, mint a ‘kacsamak’ (sűrű, krumplival dúsított kukoricakása (polenta), amelyet sós sajttal és vajjal tálalnak Bulgáriában). Nem, ő különleges ízekre vágyik, mint amikor az odaadás egy emelkedettebb hozzávalóval van fűszerezve. Általában azt mondhatjuk, hogy a valódi lelki gyakorlat akkor kezdődik, amikor a tudatunkat odaadás tölti el. Viszont ennél még magasabb szint az, amikor az odaadásunk raszával van telítve, illetve azt mondhatjuk, hogy a rasza magasabb szintje, pedig a rucsi. Tehát az a különleges íz, melyet a hétköznapi odaadásunkhoz még hozzá kell tennünk, az az Isteni Párral való kapcsolatunkból fakad. 

Tehát Krisna éhes, és még nem elégedett, egyre többet akar, ezért invitál magához egyre több és több lelket, hogy csillapítsa az éhségét. Már biztos említettem nektek a tejjel kapcsolatos csoda történetét. Emlékeztek? Először egy delhi-i templomban történt, hogy a Ganésa múrti elkezdett tejet elfogadni. A tej, amit felajánlottak neki folyamatosan eltűnt. Tudjátok Indiában nagyon gyorsan terjednek a hírek, így hamarjában több száz ember jelent meg ebben a templomban, és mindenki hozott is magával tejet. ‘Ha Ganésa tejet kíván, akkor hozunk Neki, hogy örüljön!’ Egy bhakta barátunk, aki akkoriban épp Delhiben élt mesélte, hogy fél napig teljesen leállt az élet a fővárosban, mivel nem sokkal ez után Ganésa más templomokban is elkezdett tejet inni. Tehát hatalmas tömegek gyűltek össze a templomok körül, az emberek hosszú sorokban várakoztak, hogy személyesen láthassák ezt a csodát. ‘Ganésdzsí tőlem is elfogadsz egy kis tejet?’ Az emberek pedig gallonszám vitték a tejet. Majd hamarjában más kontinensekre is kiterjedt a csoda. Például Londonban is elkezdett tejet inni, melyet a televízió is közvetített. Ott láthatjuk, ahogy kanállal, vagy kis csészéből itatják Ganésát és a tej valóban el is tűnik. Ez teljesen elképesztő! Majd a tudományos társaság is előállt a saját elképzelésével a csodát illetően. Azt mondták, hogy, „A kő, melyből Ganésát faragták, porózus, tehát ezért szívja magába a tejet.” De várjunk csak, akkor mi a helyzet a fémből készült múrtikkal, hiszen azok is elfogadták a tejet! Az nem porózus! Aztán meginterjúvolták a sorban álló embereket. Volt egy indiai úriember, talán Londonban, aki azt mondta, „Tudja, én könyvelőként dolgozom és hitetlen vagyok, de arra az esetre, ha mégis csoda történne, én is hoztam magammal egy kis tejet”. A legemlékezetesebb egy bhaktával készült interjú volt, aki úgy hiszem egy nagyon emelkedett bhakta lehetett, mivel ő azt mondta, „Az Istenek azt üzenik nekünk, hogy éhesek, szükségük van a szolgálatunkra”. Ez milyen szép! 

Nos, meglátjuk mi fog történni este, amikor felajánljátok a tejet Ganésának, Gopálnak, vagy amilyen múrtit éppen imádtok. Esetleg noszogatni fogjátok Őket, hogy igyanak egy kis tejet? Hozzáérintitek Őket a teli pohárhoz, hogy bebizonyítsátok magatoknak, hogy vannak csodák? Kérlek ne csináljatok semmi ilyesmit, mert  nagy valószínűséggel nem fog sikerülni. Hiszen  Krisnának nem a fizikai táplálékra, hanem egy sokkal finomabb minőségre van szüksége. De ezt a finomabb minőséget, ezt a tiszta odaadást mindig elfogadja! Tehát ne elégedjetek meg azzal, hogy csak a tejet ajánljátok fel Neki. Adjátok hozzá ezt a nagyon különleges hozzávalót is, a tiszta szívből jövő odaadásotokat.

(от лекция на Свами Тиртха, 06.01.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния петък)

Въпрос на Кришна Шакти: Когато човек поема по духовния път, но семейството му не е благосклонно, кой е правилният начин за общуване с родителите?

Свами Тиртха: Уважително. С почит. Тази връзка никога няма да се промени. В „Гита“ е описано какво означава да контролираме тялото си: дева-двиджа-гуру-прагя-пуджанам шаучам арджавам/ брахмачарям ахимса ча шарирам тапа уячте – „Да владееш тялото си означава да обожаваш Бога, да почиташ брахманите, гуру и по-възрастните, като баща и майка…” Така че това е включено в контрола на тялото. То е принцип. Не е просто индивидуална връзка, а принцип. Бащата е принцип. Гуру е принцип. Уви, често пъти нашите родители не представят напълно духовни авторитети. Тази благословия можем да я получим на други места. Но уважението към по-възрастните, каквито са родителите, винаги трябва да е налице. Все пак, да уважаваш възрастните не означава да следваш всичко, което ти кажат. Така че авторитет и духовен авторитет, почит и духовна почит – трябва да даваме и двете. Затова сме изцяло задължени на святото име, защото като първостепенна духовна практика то ще промени живота ни. То вече го е променило, но се очакват и бъдещи промени. 

Въпрос на Парамананда: Закуската на Нанда Баба била много люта. Въпреки това Кришна продължил да я яде. Дали защото е бил много гладен или по някаква друга причина? 

Свами Тиртха: Той винаги е гладен. Обаче се храни с една много специална храна – предаността. Само че не преданост като бебешка каша – без никакви подправки и вкус, без нищо вътре, просто някаква обща преданост, като качамак. Той иска специален вкус – а това е когато предаността е наситена с по-фини съставки. Най-общо можем да кажем, че истинската духовна практика ще започне когато съзнанието ни е заредено с преданост. Но дори още по-високото ниво е когато предаността ни е заредена с раса. А пък по-високата степен на раса е ручи. Така че подправката, която трябва да добавим към тази обща преданост е този специфичен вкус на връзката с Божествената Двойка. 

И така, Кришна е гладен, той не е удовлетворен. Нуждае се от още и още. И затова кани все повече и повече души да засищат глада Му. Сигурен съм, че съм ви разказвал за млечното чудо. Спомняте ли си? Когато първо в един храм в Делхи, Ганеш започнал да пие мляко. Предлагали му мляко и то изчезвало. Знаете, в Индия новините се разпростират бързо. Стотици хора започнали да идват в този специален храм и всеки носел мляко. „Щом Ганеш пие мляко, ето, и аз нося, за да го удовлетворя.“ Един от нашите бхакти, който по това време живееше в Делхи, каза, че за половин ден градът спрял да функционира. Защото много скоро Ганеш започнал да приема мляко и в други храмове. Хората се тълпели около храмовете и чакали на дълги опашки, за да видят това лично чудо: как Ганеш ще изпие моето мляко; хората донасяли мляко с галони. Но много скоро чудото се разраснало и в други държави. В Лондон Ганеш също започнал да пие мляко. Телевизията била там и го заснели. И можете да видите как подават на Ганеш или в лъжичка, или в малка чашка – и млякото изчезва. Наистина удивително! Тогава и научната общност излязла с мнение за чудото; те казали: „Камъкът, от който е изваян Ганеш, е шуплест и затова абсорбира млякото.” А какво ще кажете за металните мурти? Металът не е шуплест. Металният Ганеш също пиел мляко. След това интервюираха хората от опашките. Имаше един индийски господин, мисля и това беше в Лондон, който каза: „Вижте, аз работя като счетоводител и съм агностик, обаче в случай, че наистина има чудо, и аз си нося мляко”. Но най-докосващо беше интервюто с една предана – сигурен съм, че беше много извисена предана – понеже тя каза: „Боговете са гладни. Те ни изпращат послание. Нуждаят се от нашето служене”. Толкова е красиво! 

И така, какво ще стане вечерта, когато поднесете своето мляко на Ганеш, или на вашия Гопал, или на което друго мурти почитате – нима ще ги принудите да го изпият? Ще ги удавите ли в чаша мляко? Ще се опитате ли да докажете чудото за себе си? Моля ви, не го правете, най-вероятно ще се провалите. Защото не физическата субстанция е това, което те искат да изпият. Кришна се нуждае от по-финото качество. А това по-фино качество, тази чиста преданост те винаги ще приемат. Затова не се удовлетворявайте просто да носите мляко. Донесете и това толкова специално приготовление – вашата чистосърдечна преданост.

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 06.01.2019, morgens, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Frage von Krishna Shakti: Wenn man den spirituellen Weg beschreitet, die Familie aber nicht wohlgesonnen ist, wie verhält man sich dann angemessen gegenüber den Eltern?

Swami Tirtha: Respektvoll. Mit Respekt. Diese Beziehung wird sich niemals ändern. Die Körperbeherrschung wird in der Bhagavad Gita beschrieben: deva-dvija-guru-pragya-pujanam shaucam arjavam/ brahmacaryam ahimsa cha shariram tapa ucyate 1 – „Die Körperbeherrschung bedeutet, dass man Gott verehrt, die Brahmanen, den Guru und die Älteren, wie Vater und Mutter, respektiert.“ Es ist also Teil der Körperbeherrschung. Es ist ein Prinzip. Es ist nicht nur eine individuelle Beziehung, sondern ein Prinzip. Vater ist ein Prinzip. Guru ist ein Prinzip. Leider verkörpern unsere Eltern oft keine vollständige spirituelle Autorität. Diesen Segen können wir auch anderswo erhalten. Doch der Respekt vor Vorgesetzten, wie Eltern, sollte immer vorhanden sein. Respekt vor Älteren bedeutet jedoch nicht, dass man allem folgt, was sie sagen. Autorität und spirituelle Autorität. Respekt und spiritueller Respekt. Wir müssen beides geben. Daher sind wir dem heiligen Namen zutiefst verpflichtet, denn als wichtigste spirituelle Praxis wird er unser Leben verändern. Er hat es bereits verändert, und weitere Veränderungen sind zu erwarten.

Frage von Paramananda: Das Frühstück von Nanda Baba war sehr scharf. Aber Krishna aß trotzdem weiter. Lag es daran, dass er sehr hungrig war oder lag es an einem anderen Grund?

Swami Tirtha: Er ist immer hungrig. Aber er bekommt ein ganz besonderes Essen. Das ist Hingabe. Aber nicht Hingabe wie Babynahrung – ohne Gewürze, ohne Geschmack, einfach nur allgemeine Hingabe, wie ein Kachamak. Er sehnt sich nach einem besonderen Geschmack – und genau dann wird die Hingabe mit höheren Komponenten angereichert. Im Allgemeinen kann man sagen, dass wahre spirituelle Praxis beginnt, wenn dein Bewusstsein mit Hingabe erfüllt ist. Die noch höhere Ebene ist jedoch erreicht, wenn deine Hingabe mit Rasa erfüllt ist. Und man kann sagen, dass eine noch höhere Stufe von Rasa Ruchi ist. Die Würze, die wir der allgemeinen Hingabe hinzufügen müssen, ist also dieser besondere Geschmack in der Beziehung zum Göttlichen Paar. 

Krishna ist hungrig, er ist nicht satt. Er braucht immer mehr. Und deshalb lädt er immer mehr Seelen ein, um seinen Hunger zu stillen. Ich bin sicher, ich habe dieses Milchwunder erwähnt. Erinnert ihr euch daran? Als Ganesh in Delhi in einem Tempel zum ersten Mal Milch annahm, opferten sie ihm die Milch, und sie verschwand. Ihr wisst, in Indien verbreiten sich die Nachrichten sehr schnell. Und dann kamen Hunderte von Menschen zu diesem Tempel, und jeder brachte Milch mit. „Wenn Ganesh die Milch nimmt, bringe ich sie ihm, um ihn zufriedenzustellen.“ Einer unserer Anhänger, der damals in Delhi lebte, sagte, dass Delhi innerhalb eines halben Tages stillstand. Denn schon bald nahm Ganesh auch in anderen Tempeln Milch an. Die Menschen drängten sich um die Tempel und warteten in langen Schlangen, um das private Wunder zu erleben: „Ganeshji nimmt meine Milch“ – und die Menschen brachten literweise Milch. Aber schon bald verbreitete sich das Wunder auch auf andere Kontinente. In London nahm Ganesh ebenfalls Milch an. Das Fernsehen filmte die Ereignisse. Man konnte sehen: Sie gaben Ganesh die Milch mit einem Löffel oder einem kleinen Becher – und sie verschwand. Es war wirklich erstaunlich! Schließlich äußerte sich auch die Wissenschaft zu dem Wunder. Und sie sagten: „Der Stein, aus dem Ganesh gehauen ist, ist porös. Deshalb saugt er die Milch auf.“ Aber Moment mal, was ist mit den Murtis aus Metall? Metall ist doch nicht porös. Der metallene Ganesh nahm die Milch ja auch an. Dann führten sie Interviews mit den Leuten in den Warteschlangen. Da war ein indischer Herr, ich glaube, er war in London, und er sagte: „Wissen Sie, ich arbeite als Buchhalter und bin Agnostiker, aber falls ein Wunder geschieht, habe ich auch meine Milch mitgebracht.“ Sehr berührenswert war jedoch das Interview mit einer Anhängerin. Ich bin sicher, sie war eine sehr erhobene bhakta, denn sie sagte: „Die Götter sind hungrig. Sie senden uns eine Botschaft. Sie brauchen unsere Hingabe.“ Wie schön!

Was wird also am Abend geschehen? Wenn ihr Ganesh, Gopal oder eine andere Form der Gottheit als Murti  eure Milch anbietet – werdet ihr sie zwingen, die Milch zu trinken? Wollt ihr sie etwa in einer Tasse Milch ertränken? Wollt ihr das Wunder selbst beweisen? Bitte tut das nicht, denn höchstwahrscheinlich werdet ihr scheitern. Denn es ist nicht die materielle Substanz, die sie annehmen wollen. Es ist die höhere Qualität, die Krishna benötigt. Und diese höhere Qualität, diese reine Hingabe, werden sie immer annehmen. Gebt euch also nicht damit zufrieden, nur die Milch zu bringen. Bringt auch diese ganz besondere Gabe mit – eure reine Hingabe.

1. “Bhagavad Gita” 17.14

(из лекции Свами Тиртхи, 06.01.2019 утром, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Вопрос Кришна Шакти: Если человек только начинает свой духовный путь, но семья неблагосклонна к нему, как правильно общаться с родителями?

Свами Тиртха: Уважительно. С уважением. Эти отношения никогда не изменятся. Контроль над телом описан в Гите: дева-двиджа-гуру-прагя-пуджанам шаучам арджавам/ брахмачарям ахимса ча шарирам тапа уячте – «Контроль над телом означает поклонение Богу, уважение к брахманам, гуру и старшим, как и к отцу и матери». Таким образом, это включено в контроль над телом. Это принцип. Это не только индивидуальные отношения, но и принцип. Отец – это принцип. Гуру – это принцип. К сожалению, часто наши родители не в полной мере представляют собой духовный авторитет. Это благословение мы можем получить в других местах. Но уважение к старшим, таким как родители, должно всегда присутствовать. Тем не менее, уважение к старшим не означает, что вы должны следовать всему, что они говорят. Итак, авторитет и духовный авторитет. Уважение и духовное уважение. Нам нужно проявлять и то, и другое. Поэтому мы в полной мере обязаны святому имени, поскольку, являясь важнейшей духовной практикой, оно изменит нашу жизнь. Оно уже изменило её, но ожидаются и будущие изменения.

Вопрос Парамананды: Завтрак Нанды Бабы был очень острым. Но, несмотря ни на что, Кришна продолжал его есть. Это потому, что Он был очень голоден, или по какой-то другой причине?

Свами Тиртха: Он всегда голоден. Но у Него есть особая пища. Это преданность. Но не преданность как детское питание – без специй, без вкуса, без ничего, только обычная преданность, как кукурузная каша. Ему нужен особый вкус – и именно тогда преданность наполняется более высшими составляющими. В целом, можно сказать, что настоящая духовная практика начинается тогда, когда ваше сознание наполнено преданностью. Но еще более высокий уровень – это когда ваша преданность наполнена расой. И можно сказать, что еще более высокая степень расы – это ручи. Таким образом, приправа, которую мы должны добавить к общей преданности, – это этот особый вкус во взаимоотношениях с Божественной Парой.

Итак, Кришна голоден, Он не насытился. Ему нужно всё больше и больше. И поэтому Он приглашает всё больше и больше душ, чтобы утолить голод. Я уверен, что упоминал уже это чудо с молоком. Вы помните это? Когда сначала в Дели, в одном храме, Ганеш начал принимать молоко. Ему предложили молоко, и оно исчезло. Знаете, в Индии эта новость очень быстро распространилась. И тогда сотни людей стали приходить в этот конкретный храм, и каждый приносил молоко. «Если Ганеш принимает молоко, я принесу молоко, чтобы удовлетворить его». И один из наших преданных, который в то время жил в Дели, сказал, что за полдня Дели перестал функционировать. Потому что очень скоро Ганеш начал принимать молоко и в других храмах.

Люди толпились вокруг храмов и стояли в длинных очередях, чтобы увидеть частное чудо: «Ганешджи будет пить мое молоко» — и люди приносили молоко галлонами. Но очень скоро чудо распространилось и на другие континенты. В Лондоне Ганеш тоже начал принимать молоко. Там было телевидение, и они снимали. И можно было увидеть: Ганешу дают молоко либо ложкой, либо маленькой чашкой — и молоко исчезает. Это было действительно удивительно! Затем к обсуждению пришло и научное сообщество. И они сказали: «Камень, из которого высечен Ганеш, пористый. Поэтому он впитывает молоко». Но подождите, а как же металлические божества? Да ладно, металл не пористый. Металлический Ганеш тоже принимал молоко. А потом они взяли интервью у людей в очередях. Был один индийский джентльмен, кажется, это было в Лондоне, и он сказал: «Знаете, я работаю бухгалтером и я агностик, но на случай чуда и я принес молоко». Но самым трогательным было интервью с одной верующей, я уверен, что она была очень глубоко верующей, потому что она сказала: «Боги голодны. Они передают нам послание. Им нужно наше служение». Так прекрасно!

Итак, что произойдет вечером, когда вы предложите свое молоко Ганешу, или вашему Гопалу, или любому другому божеству, которому вы поклоняетесь, — будете ли вы заставлять их пить это молоко? Будете ли вы топить их в чашке молока? Захотите ли вы сами убедиться в чуде? Пожалуйста, не делайте этого, скорее всего, вы потерпите неудачу. Потому что они хотят принять не физическую субстанцию. Кришне нужно более тонкое качество. И это более тонкое качество, это чистая преданность, они всегда ее примут. Поэтому не довольствуйтесь только молоком. Принесите также это особое блюдо — вашу чистосердечную преданность.

(from a lecture of Swami Tirtha, 11.05.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Question of Shyama Tulasi: My question concerns the speed of chanting. Because it happens very slowly with me. I think that this is due to being not focused maybe? I don’t know if I should force myself to do it quicker? So, how to do it, what to do?

Swami Tirtha: As I told you, the best use of our speech is to glorify God, and the best glorification is when we cannot say a word. Don’t be surprised that it will take some time, not being able to speak.

In the early times devotees were coming together and chanting together in the morning and usually they covered their rounds in one, one and a half hours. But there was one person – it took twice as much time for him. Everybody was a little perplexed: “What’s happening? He’s chanting with the same speed, but still it takes twice as much time for him.” So, after some time they started to inquire “Prabhu, how is it that your chanting takes so much time for you? Can you tell us the secret?” And then he told “You know, I start my chanting from this side and I go here, and then I return, and this is one round.” So nice! He was invited to chant double rounds. 

There was another devotee who didn’t chant speedily, but was singing the mantra in a melodious tone. Of course, again it took unlimitedly more time. So, better we try to develop a taste in our chanting. Try to find your own speed. Try to find your own intonation. Try to find your own intensity. But basically we can say, if we follow the example of Haridasa Thakura, who is the nama-acharya: one part of his chanting he chanted mentally, the same part in a soft voice, and the third part of his chanting was aloud. The first was for his own inner peace of mind, peace of heart; the second part was for his own enlightenment or liberation; and the third part was for the benefit of the other living beings. So, if we embrace this conception – for my soul, for my future and for the benefit of others – I think this is a very nice way as a general expression of our chanting. And practically we should glorify the Supreme with every breath, every word and every action. So, we need to come to a different quality of our life. Spiritual progress is not a question of quantity. We need to enter a different level of our consciousness, of our existence, of our dedication. 

In the beginning you need signs. If you are more elevated, you don’t need signs. And if you are still more elevated, even if the signs are opposite, you will go ahead. That is called commitment. 

Devotional service has a cosmic dimension as well. As Shrila Bhakti Pramod Puri Goswami Maharaj says, a devotee must be fully convicted that his or her devotional service is for the benefit of the whole universe. So, the fate of the universe depends on your contribution of devotional service. Such a great responsibility! I wouldn’t say that it should crush you, but we should understand that however little we contribute, it’s for the benefit of the whole universe. Also, it is said that if only one person achieves full perfection in devotion, they will rewrite the history of the universe. So, it’s such a remarkable event that it will change the current of the world. I think it’s beautiful. Such an invitation! Do you have a taste for that? Maybe other questions?

Question of Krishna Priya: My question again concerns the chanting. Until now, I knew only two options. One is: you want to do it and you do it eagerly. And the other is: you don’t want to do it and you don’t do it. 

Swami Tirtha: Where did you learn this second option?! I’m surprised. 

Krishna Priya: But now the third option appears. You want to do it, but you cannot.

Swami Tirtha: The only third option is that you don’t want and you do it. This is the only third option. The only second option. 

Krishna Priya: There is such a situation that the mantra is going through the mind, but the hand is not moving. 

Swami Tirtha: Oh, that’s a sign of spiritual ecstasy. Good, go ahead! Well, sometimes we chant officially, other times we chant for real. Officially means the routine. It’s ‘I made a vow, I know that this is for my benefit, this is good, so I do it’. But just imagine if you are in a sudden emergency – what is your first reflection? “Oh my God, oh, my dear Krishna!” That’s a real chanting. It’s not official. It’s not a routine. It’s something real.

If you were God, I think you would be very satisfied with the official performance. But when somebody cries sincerely, intensely enough, then you smile. Then immediately you pay attention. So, we need to train ourselves in this real, intense type of chanting. We have learned that if even only once we pronounce the holy names, it’s enough for liberation. But then what should we do? Skip the routine because once is enough? Or better we try to perform, because we believe that from performance fulfilment will also come. 

And I agree, it’s better to have the desire to chant but not the ability, than the other way around – you have all the chances for chanting, but you don’t have the desire for that. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sjáma Tulaszí: A mantrázás tempójával kapcsolatban szeretnék kérdezni, mivel nekem ez nagyon lassan megy, és úgy gondolom, hogy talán amiatt lehet, hogy kevésbé tudok koncentrálni. A kérdésem az, hogy esetleg próbáljam eröltetni, hogy gyorsabban menjen? Tehát, hogyan csináljam, mitévő legyek?

Szvámí Tírtha: Ahogy említettem nektek, a beszéd legmegfelelőbb alkalmazása az, ha a Legfelsőbb dicsőítésére használjuk, és a legjobb dicsőítés az, ha a túlcsorduló érzelmektől már egyetlen szót sem tudunk szólni. Ne lepődjetek meg, némi időbe telik míg eljutunk odáig, hogy már képtelenek vagyunk megszólalni.

Hajdanán a bhakták kora reggel összegyűlve együtt mantráztak, közösen mondták el a köreiket, egy-másfél óra alatt. Viszont volt közöttük egyvalaki, akinek kétszer annyi időbe tellett, míg elmondta a köreit. Ez kissé megzavarta a többieket: „Ez hogy lehetséges? Ő ugyanolyan gyorsan mantrázik, mint mi, mégis kétszer annyi idő alatt mondja el a köreit.” Úgyhogy, kis idő múltán kérdezgetni kezdték „Prabhu, hogyhogy neked olyan hosszú időbe telik a dzsapázásod? Elmondanád a titkát?” Majd így felelt az illető, „Tudjátok elkezdem a dzsapalánc egyik végéről a mantrázást megvan odafele a 108 mantra, majd visszafelé is elmondom a 108 mantrát, így lesz meg az egy kör dzsapa.” Ó ez milyen szép! Tehát így történt, hogy míg a többiek egy kört dzsapáztak, addig az illető dupla annyit. 

Aztán volt egy másik bhakta, aki pedig nem gyorsan, hanem dallamosan énekelve mantrázott. Természetesen ez is hihetetlenül hosszú ideig tartott. Tehát ezért jobb, ha próbálunk egyfajta ízt meríteni a mantrázásunkból, és próbáljuk megtalálni a saját egyéni tempónkat, intenzitásunkat. Gondoljunk a náma-ácsárja képviselőjére Haridász Thákurra, aki a napi teljes mantrázásából egyharmadot elmében, egyharmadot halkan, és egyharmadot hangosan dzsapázott. Az első részt a saját belső békéjéért; a másodikat a megvilágosodásáért, felszabadulásáért; és a harmadik részt pedig a többi élőlény lelki üdvéért zengte. Tehát, ha szívünkbe zárjuk ezt az elvet, hogy – a saját lelki üdvünkért, jövőbeli helyzetünkért, illetve mások lelki üdvéért mantrázunk – úgy hiszem ez egy nagyon szép egyetemes kifejezésmódja a mantrázásunk lényegének. S gyakorlatilag minden lélegzetünkkel, minden szavunkkal, minden cselekedetünkkel a Legfelsőbbet kell dicsőítenünk. Tehát el kell jutnunk egy másik életminőségre. A lelki fejlődés nem mennyiségi kérdés! Be kell tudnunk engedni a szívünkbe ezt a magasabb tudatosságunkat, létezésünket, odaszentelődésünket. 

Eleinte, amikor mantrázunk igényeljük, hogy kapjunk visszacsatolásokat, jeleket, viszont minél emelkedettebb helyzetbe kerülünk annál kevésbé van szükségünk ezekre. S ha még magasabb szintre kerültök, akkor ha még ellentétes jeleket kaptok is, akkor is tovább fogtok haladni. Ezt hívják állhatatosságnak. 

Az odaadó szolgálatnak van egy égi vetülete is. Ahogy Sríla Bhakti Pramód Purí Gószvámí Mahárádzs mondja, egy bhaktának teljes meggyőződése kell legyen abban, hogy  odaadó szolgálata az egész világmindenség javát szolgálja. Tehát, a hit abban, hogy az egész világegyetem a mi odaadó szolgálatunktól függ. Mekkora felelősség! Nem egy nagy terhet akarok ezzel rátok rakni, hogy összeroppanjatok, hanem meg kell tudnunk érteni azt, hogy bármilyen csekély is a hozzájárulásunk, az az egész világmindenség javát szolgálja. Azt is mondják, hogy ha csak egyetlen ember éri is el a tiszta vegyítetlen odaadást, akkor az át fogja írni az egész univerzum történetét, tehát ez egy olyan különleges esemény, amely megváltoztatja a világ menetét. Szerintem ez gyönyörű. Micsoda meghívás! Van kedvetek ehhez? Esetleg más kérdés?

Krsna-prijá: Ugyancsak a mantrázással kapcsolatban szeretnék kérdezni. Eddig csak kétféle opciót ismertem, az egyik, hogy akarunk mantrázni, és nagyon akarunk mantrázni. A másik pedig, hogy nem akarunk mantrázni, és nem is tesszük. 

Szvámí Tírtha: Hol tanultad ezt a második verziót?! Meg vagyok döbbenve! 

Krsna-prijá: Most viszont egy harmadik verzió is megjelent, az hogy akarunk mantrázni, de mégsem tudunk.

Szvámí Tírtha: Az egyetlen harmadik lehetőség az, hogy nem akarunk, de mégis csináljuk. Ez az egyetlen harmadik lehetőség, illetve második.  

Krsna-prijá: Van olyan helyzet, amikor az elménkben mantrázunk, de a kéz mégsem mozdul. 

Szvámí Tírtha: Ó, ez a lelki eksztázis jele! Nagyon jó, csak így tovább! Nos, néha hivatalosan történik a mantrázásunk, máskor pedig igazán. Hivatalos alatt azt értem, hogy rutinból, mármint ‘Megfogadtam, tudom, hogy a saját érdekem, hogy csináljam, és ez így jó, tehát megteszem’. De csak képzeljétek el, hogy hirtelen vészhelyzetbe kerültök, akkor mi lesz az első reakciótok? „Ó Istenem, ó Drága Krisnám!” Ez az igazi mantrázás, nem hivatalosan rutinból, hanem igazán.

Ha ti lennétek Isten, azt hiszem nagyon elégedettek lennétek a hivatalos verzióval, De ha valaki nagyon őszintén és fájdalmasan zokog, akkor arra azonnal oda fogunk figyelni. Tehát gyakorolnunk kell ezt a valódi, intenzív mantrázást. Viszont megtanultuk azt is, hogy ha csak egyszer sikerül kimondani a Szent Nevet az elég a felszabaduláshoz. De akkor mit tegyünk? Ugorjuk át ezt a rutinszerű gyakorlás részt, mert hiszen elég egyszer kimondani? Vagy jobban tesszük, ha gyakorolunk, mert hisszük, hogy a gyakorlásból is elégedettség származik. 

Egyetértek azzal, hogy jobb, ha van vágyunk a mantrázásra, még akkor is, ha nincs lehetőségünk rá, mint fordítva, amikor minden esélyetek megvan a mantrázásra, de mégsem akarjátok megtenni. 

(folytatása következik)