Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A Bhagavad-gítá 13. fejezetének 8-12. versében arról beszél Krisna, hogy mit tekintünk tudásnak. Ennek a felsorolásnak a legutóbb tárgyalt első három eleme, az alázatosság, a büszkeség, és az erőszak nélküliség volt, és most következik az egyszerűség. Milyen csodálatos! Mennyire túlbonyolítjuk az életünket! Nem így van? Teljesen elvesztünk a labirintusban, amibe hajdanán mosolyogva indultunk el, de aztán egészen eltévedtünk benne. Totálisan túlbonyolítjuk az életünket, míg a végső dolgok nagyon egyszerűek, és könnyűek! Istenhez úgyis lehetetlen bonyolult filozófiával eljutni, viszont a tiszta istenszeretettel Ő könnyedén elérhető. Ahogy a Brahmá-szanhitában olvashatjuk: védésu durlabham – a védákon keresztül, (amelyek a tudás könyvei), lehetetlen elérni Őt. Adurlabham átmabhaktau, melyben az adurlabham jelentése: nem nehéz elérni, az átmabhaktau: pedig, hogy az önátadáson keresztül, tehát önátadással könnyen elérhető. Csak gondoljatok bele, ha valaki szeretne veletek barátkozni, és valami nagyon bonyolult elmélettel áll elő, hosszú unalmas órákon át beszélve a kifinomult filozófiákról, akkor azt fogjátok mondani neki, hogy „Jajj várj csak egy kicsit, hadd pihenjek egyet”. Viszont, ha valaki az éjszaka közepén beállít egy kis édességgel, akkor azt fogjátok mondani, hogy „Ó, de jó hogy jöttél, úgy örülök neked!” Tehát, ha már intelligenciáról beszélünk, akkor kellően okosan kell cselekednünk. Ne is próbáljuk Isten figyelmét holmi száraz filozófiával, meg bonyolult elmélettel felhívni magunkra. Inkább hozzunk Neki valami szépet, vagy készítsünk valami finomat, akkor azonnal oda fog figyelni ránk, illetve, akkor is, ha szívből szólítjuk. 

Tehát az egyszerűség gyakorlatilag egyenlő a lelkiséggel, mert az nem kétszínű. Ha egyszerűek vagyunk, akkor csak adjuk magunkat, úgy, ahogy vagyunk. 

Aztán következik a keserű pirula, egy hiteles (bona fide) lelki tanítómester elfogadása. Először ez nagyon ígéretesnek hangzik, de tudjátok, egy szádhuval társulni az kissé veszélyes. Bár mindannyian szeretjük a tüzet, mert meleget ad, de ha túl közel megyünk hozzá, akkor megégethetjük magunkat. Egy icipicit. De mi az, ami megégethet? Csak a hamis tévképzeteink azok, amik eléghetnek.

Valamennyi különböző tanítványi lánc, vagy egyéb szellemi iskolák is nagyra becsülik a tanítómester szerepét, illetve azt, hogy az ő szolgálata rendkívüli jelentőséggel bír. Itt viszont egyetlen tulajdonságát emeli ki ez a Gítá vers, méghozzá azt, hogy ‘bona fide’ tanítómester, tehát hiteles. Mivel, ebben az anyagi világban kétféle ember létezik, a csaló és a becsapott. Ti melyikhez tartoztok? 

Krsna-prijá: Egyikhez se kellene tartoznunk. 

Szvámí Tírtha: Igen, ezzel én is egyetértek, viszont néha azért előfordul, mert a kali-jugában élünk. S hogy hívják a diákokat ebben a korban? Kali-cséláknak, a kali-kor tanítványainak. S akik csalni szeretnének, azoknak is szükségük van tanítóra. Ha valamire van igény, akkor az megadatik. Tehát, a kali-csélák, a kali-kor gyakorlói. Ezért nekünk nem szabad kali-csélákká válnunk, jobban tesszük, ha az abszolút igazság és szeretet tanítványaivá válunk. Ezért, ha egy hiteles lelki vezető iránymutatását élvezhetjük, az nagyon áldásos a számunkra. 

Majd a felsorolásban következik, a tisztaság, amely nem csupán a test, illetve az elme tisztán tartására vonatkozik, hanem a szív lelki tisztaságára is. Viszont ezt kezdhetjük a test megtisztításával is.

Majd a kitartás következik. Állandóan készen kell állnunk, mivel sohasem tudhatjuk, hogy mikor jön el az utolsó pillanat. Tehát nagy elszántsággal és kitartással készek kell legyünk bármikor ugrani. Erről a készen állásról szól egy nagyon szép keresztény történet, még a korai kereszténység időszakából, a sivatagi atyák idejéből. Egyszer egy kolostor tekintélyes atyái panaszkodni kezdtek az ásram, a kolostor apátjának. Így szóltak: „Kedves Rendfőnök, részrehajló vagy, mivel a fiatal szerzetesjelöltek között van egy, aki különösen kedves a számodra, s ez nem igazán helyénvaló.” Erre ő így felelt „Igen, kedves testvéreim, elfogadom a rosszallásotokat, de menjünk csak körbe, nézzük meg őket.” Tehát elindultak és bekopogtak az első tanítvány ajtaján, mondván, „Lenne egy kis szolgálat, tudnál jönni segíteni?” „Igen, nemsokára megyek”. Majd mentek és bekopogtak a következő növendék ajtaján: „Tudnál jönni egy kis szolgálatra?” „Ó, épp imádkozom, hamarosan megyek”. Végül elérkeztek ennek a bizonyos fiatalembernek az ajtajához is, és bekopogtak: „Tudnál jönni egy kis szolgálatot végezni?” Ez a tanítvány volt a legkiválóbb másoló a kolostorban, gyönyörű kézírással rendelkezett. Tehát a kopogást meghallva azonnal az ajtóhoz szaladt, szolgálatra készen, anélkül, hogy befejezte volna a mondatot, amit éppen másolt. Azonnal el is küldték az adott szolgálatra, majd beléptek a cellájába, s mit láttak? Azt, hogy még az akkor írt ‘o’ betű írását sem fejezte be, amikor meghallotta, hogy mennie kell, azonnal felpattant és indult. S ekkor így szóltak a kolostor atyái az apátnak, „Rendben, most már megértünk téged.” Ez a rendelkezésre állás, állandóan készen állni a szolgálatra.

A következő az önszabályozás, az önuralom –ami azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy az érzékeink rángassanak bennünket, hanem hogy képesek vagyunk szabályozni azokat. 

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 10.05.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

След това в списъка какво е знание следва простота. Колко красиво! Колко много сме преусложнили живота си – не е ли така? Замотали сме се в лабиринт, влезли сме с усмивка и сме се изгубили. Направили сме живота си изключително сложен. Но най-висшите неща са простички и лесни. Не можем да уловим Бога с някакви сложни философии. Това е невъзможно! Но с чиста любов можете да се доближите до Него съвсем лесно. Точно както е казано в „Брахма Самхита“: ведешу дурлабхам – посредством Ведите, които са книгите на знанието, е невъзможно Той да бъде постигнат. Адурлабхам атма-бхактау. Адурлабхам значи, че не е трудно да се постигне, чрез атма-бхактау, себепосветеност. С това е много лесно. Представете си, че някой иска да се сприятели с вас и идва с някакви много сложни теории, декламирайки тези усукани философии часове наред. Ще кажете: „Остави ме на мира”. Обаче ако някой дойде със сладкиши посред нощ, тогава ще речете: „О, колко хубаво, че дойде, толкова се радвам!” Така че като говорим за интелигентност, нека бъдем умни. Не се опитвайте да привлечете Бога с някакви сухи и скучни теории. По-добре Му донесете нещо хубаво и Той веднага ще ви обърне внимание. Ако Го повикате, Той ще се обърне. 

Така че на практика простотата се равнява на духовност. Защото в простотата няма двуличие. Ако си простосърдечен, разкриваш себе си. 

После следва горчивият хап: обръщане към автентичен духовен учител. В началото това звучи много обещаващо. Но знаете, да се общува със садху е малко опасно. Всички харесваме огъня, той ни дава топлина. Но ако се приближиш твърде много до огъня се опарваш мъничко. И кое е това, което изгаря? Изгарят единствено фалшивите ни разбирания.

Във всички различни учения, дори и спадащи към други школи, всички оценяват и разбират, че учителят и служенето към учителя са нещо много важно. Но тук е споменато едно качество – автентичен учител. Защото този материален свят се състои от два типа хора – измамници и измамени. Вие към коя група спадате? 

Кришна Прия: Не бива да спадаме към нито едната. 

Свами Тиртха: Да, съгласен съм, но понякога се случва. Защото тази епоха се нарича Кали Юга, нали? И какви ученици има в Кали Юга? Има кали-чела, ученици на епохата Кали. А тези, които искат да бъдат лъгани, се нуждаят от учители. Търсенето определя пазара. Така че кали-чела са практикуващите в тази епоха; ние не бива да бъдем кали-чела. По-добре да станем ученици на божествената абсолютна истина и любов. Затова да се радваме на напътствията на духовен авторитет е много добре. 

След това идва чистота – и не става въпрос само за физическа чистота на тялото, нито само за ментална чистота на ума, но това трябва да бъде и духовна чистота на сърцето. Обаче можем да започнем с пречистването на тялото.

След това устойчивост. През цялото време трябва да сме готови, защото не знаем кога ще дойде моментът. Затова трябва да сме готови с голяма решителност и с внимание да скочим във всеки един момент. Има много красива история за тази готовност от пустинните отци в ранното християнство. Веднъж старшите отци възроптали пред водача на обителта. Те рекли: „Ти си пристрастен, имаш си любимец сред младите послушници – не бива така.” Той отвърнал: „Така е, скъпи братя, приемам вашите укори. Но елате да се поразходим наоколо.” И така, те потропвали на вратата на различните послушници: „Има да се свърши едно служене, можеш ли да дойдеш?” „Да, идвам след малко”. Добре, отишли на следващата врата, пак потропали: „Можеш ли да дойдеш да свършиш едно служене?” „О, сега се моля. След малко ще дойда”. Накрая стигнали до вратата на въпросния младеж и потропали: „Би ли дошъл да свършиш едно служене?” и още преди да са довършили изречението, той изскочил от килията, готов за служенето, и те го изпратили да го направи. Той бил най-добрият писар в манастира, с много хубав краснопис. Именно това вършел, когато го повикали. Щом тръгнал, те влезли в килията и що да видят? Той дори не бил завършил буквата „о“, която изписвал; щом чул, че има нещо да се свърши, незабавно скочил. Тогава отците признали на игумена: „Е, добре, приемаме твоето предпочитание.” Това е устойчивост – да си винаги готов за служене.

Следващото е себеконтрол – не сетивата ни да ни надмогват, а ние да можем да контролираме сетивата си. 

(следва продължение)

(from a lecture of Swami Tirtha, 04.01.2019 evening, Sofia)

(continues from the previous Friday)

The main focus of our discussion was contentment, happiness. And concerning this, I’d like to ask you a few questions. There was once a discussion between our Golden Avatar Chaitanya Mahaprabhu and Ramananda Raya. The first day of discussion is provided in the beautiful book The Search for the Ultimate Goal of Life[1], which is a very profound study for all those who are really searching for the truth. In this discussion they were searching for the purpose of life. They started from a disciplined life in order to satisfy the Supreme Lord Vishnu and finally they came to the ultimate platform of life and ideals – the loving union of Divine Love and Divine Beauty. The next day they met again and the discussion continued. Mahaprabhu was asking the questions and Ramananda Raya, who was a governor, tried to answer according to his best capacities.
There are thirteen questions and now I ask you to join this conversation, this exchange. I will tell you the questions and please, try to answer. So my first question, actually Mahaprabhu’s first question is: “What is the most important thing that we should know? What is the best knowledge?”
Answer: Who we are.
Swami Tirtha: Good.
Answer: Who is God?
Swami Tirtha: Better.
Answer: What is the connection?
Swami Tirtha: Best! So, the answer was very interesting: “The transcendental devotional service of Krishna – this is the topmost knowledge, this is the best type of knowledge.” And for that you have to understand yourself, for that you have to understand who is over there, and for that you need to develop a living and loving connection. Because only from a connection you can develop a good connection.
Second question is: “What is the most glorified act?”
Answer: Devotional service.
Swami Tirtha: Do you have this answer to all the questions? It’s very close to the answer, because it is said, “The most glorified act or achievement is if you are a faithful follower of Krishna.“ You see? This is the most prestigious achievement that you can have – if you become a devotee. Why? Can you support that with some quotations from the shastras?
Manoram: Krishna said: “Become My devotee.”[2]
Devotee: I would say: become such a devotee as Maharaja Ambarisha – to him the whole universe was seen like a piece of stone.
Paramananda: Mahaprabhu said: “I am not a brahmin, I am not a kshatriya, I am not this and that, I am a servant of the servants of the servants of the gopis.”[3]
Swami Tirtha: Correct. And I think His example is the best support for this idea – that even God is ready to come as a devotee. And it is such a glorious position that He wants to try for Himself how it is. So this is very glorious.
Third question: “Who is the wealthiest?”
Prem Prasad: Krishna.
Swami Tirtha: You have paid some attention in the lecture, no doubt. But now we need a practical answer, not a theological one. Who is most wealthy?
Devotee: Who serves God.
Swami Tirtha: Very nice. The wealthiest is the person who is wealthy with the love towards Radha and Krishna. This is the hidden treasure of life.

(to be continued)

1. By Bhaktivedanta Swami Prabhupada
2. Bhagavad Gita 9.34; 18.65
3. Chaitanya Charitamrita, Madhya, 13.80

(Szvámí Tírtha, 2019.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Folytassuk tovább beszélgetésünket, melynek fő témája az elégedettség és a boldogság elérése volt. Ezzel kapcsolatban pedig szeretnék feltenni nektek néhány kérdést. Hajdanán az Arany avatár, vagyis Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj hosszabban beszélgettek, melynek első napjáról a Kutatás az élet végső célja után[1] című gyönyörű könyvben olvashatunk. Ez  egy nagyon mélyreható könyv mindazok számára, akik valóban az igazságot, az élet célját keresik. Beszélgetésükből kiderül, hogy az Úr Visnu elégedetté tétele érdekében eleinte egy nagyon szabályozott gyakorlatot követtek, majd végül eljutottak az élet legfelsőbb szintjére, és eszményéhez, mégpedig az Isteni Szépség és Szeretet találkozásához. Majd a következő napon ismét találkoztak és tovább folytatták beszélgetésüket. Maháprabhu kérdéseket intézett Rámánanda Rájhoz, a helyi kormányzóhoz, aki a legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni rájuk.
Ebben a beszélgetésben tizenhárom kérdés hangzott el, és most megkérlek benneteket, hogy ti is csatlakozzatok ehhez a párbeszédhez, eszmecseréhez, méghozzá úgy, hogy én felsorolom a kérdéseket, ti pedig próbáljatok meg válaszolni rájuk. Tehát Maháprabhu első kérdése így hangzott: „Mi a legfontosabb dolog, amit tudnunk kell? Mi a legfőbb tudás?”
Válasz: Ki vagyok én.
Szvámí Tírtha: Helyes.
Válasz: Ki Isten?
Szvámí Tírtha: Ez még jobb.
Válasz: Milyen kapcsolat fűz össze bennünket?
Szvámí Tírtha: Ez a legkiválóbb válasz! Tehát nagyon érdekes volt, amit Rámánanda Ráj felelt: „Az Úr Krisna transzcendentális odaadó szolgálata a legfőbb és legfontosabb tudás, amivel rendelkeznünk kell.” S ezért meg kell értenünk önmagunkat, a Legfelsőbbet, illetve azt, hogy élő, szeretetteljes kapcsolatot kell kialakítanunk Ővele. Hiszen kapcsolatban kell lennünk valakivel ahhoz, hogy aztán egy jó viszony alakulhasson ki közöttünk.
Második kérdés: „Mi a legdicsőségesebb tett, amit végre kell hajtanunk?”
Válasz: Az odaadó szolgálat.
Szvámí Tírtha: Az összes kérdésre ismered a választ? Ez már nagyon közel áll a válaszhoz, ami így szól, „A legdicsőségesebb cselekedet, vagy eredmény amit elérhetünk az, ha Krisna hűséges híveivé válunk.“ Értitek? Ez a legtiszteletre méltóbb eredmény, amit elnyerhettek, ha bhakták lesztek. Miért? Alá tudjátok támasztani ezt egy sásztrikus idézettel?
Manóram: Krisna azt mondja, hogy: „Légy az én hívem.”[2]
Bhakta: Én azt mondanám, hogy váljunk olyan bhaktává, mint Ambarisa Mahárádzs, aki számára az egész világmindenség olybá tűnt, mint egy darab kő.
Paramánanda: Maháprabhu azt mondja, „Nem vagyok se bráhmana, se ksatrija, sem ez sem az nem vagyok, csak a gópík szolgájának a szolgájának a szolgája vagyok.”[3]
Szvámí Tírtha: Helyes, és azt hiszem az ő példája támassza alá leginkább ezt az eszményünket, hogy még Isten is hajlandó eljönni bhaktaként erre a  világra. S ez egy nagyon dicsőséges helyzet, hogy még saját maga is szeretné kipróbálni, hogy milyen érzés is Őt szolgálni. Tehát ez egy rendkívüli áldás.
Harmadik kérdés: „Ki a leggazdagabb a világon?”
Prémpraszád: Krisna.
Szvámí Tírtha: Kétségkívül jól figyeltél, most viszont egy praktikus, és nem egy teológiai válaszra van szükségünk. Ki a leggazdagabb a világon?
Bhakta: Aki Istent szolgálja.
Szvámí Tírtha: Nagyon szép! Az a leggazdagabb a világon, aki a Rádhá és Krisna iránt érzett szeretetben bővelkedik. Ez az élet rejtett kincse.

(folytatása következik)

1. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád
2. Bhagavad-gítá, 9.34; 18.65.
3. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 13.80.

(от лекция на Свами Тиртха, 04.01.2019 вечер, София)

(продължава от предишния петък)

Основният фокус на беседата ни беше удовлетворението, щастието. В тази връзка бих искал да ви задам няколко въпроса. Веднъж имало дискусия между нашия Златен Аватар Чайтаня Махапрабху и Рамананда Рая. Първият ден от тази дискусия е предаден в прекрасната книга „В търсене на съвършената цел на живота“[1], която е много задълбочено изследване за всички онези, които действително търсят истината. В този разговор те търсели смисъла на живота. Започнали от дисциплиниран живот, целящ да удовлетвори Всевишния Бог Вишну и накрая достигнали до най-висшето ниво на живот и идеали – любящото единение на Божествената Любов и Божествената Красота. На следващия ден се срещнали отново и разговорът продължил. Махапрабху задавал въпросите, а Рамананда Рая, който бил губернатор, се стремял да отговори по най-добрия начин, на който бил способен.
Има тринадесет въпроса и сега ви моля да се включите в тази беседа, в този обмен. Ще ви казвам въпросите, а вие, моля ви, опитвайте да отговаряте. И така, първият ми въпрос, всъщност първият въпрос на Махапрабху е: „Кое е най-важното нещо, което трябва да знаем? Кое е най-доброто знание?”
Отговор: Кои сме ние.
Свами Тиртха: Добре.
Отговор: Кой е Бог?
Свами Тиртха: По-добре.
Отговор: Каква е връзката помежду ни?
Свами Тиртха: Най-добре! Отговорът бил много интересен: „Трансценденталното предано служене към Кришна – то е върховното знание, най-доброто знание.” А за това е нужно да разберете себе си, за това е нужно да разберете кой съществува оттатък, и за това е нужно да развиете жива и любяща връзка. Защото само ако има връзка тя може да прерасне в добра връзка.
Вторият въпрос е: „Кое е най-славното дело?”
Отговор: Преданото служене.
Свами Тиртха: Ти имаш този отговор за всички въпроси ли? Много е близо до отговора, който гласи: „Най-славното дело или постижение е да си верен следовник на Кришна.“ Виждате ли? Това е най-престижното постижение, което можете да имате – да станете предани. Защо? Можете ли да подкрепите това с цитати от писанията?
Манорам: Кришна казва: „Стани Мой предан.”[2]
Предан: Бих казал: стани предан като Махараджа Амбариша – на него цялата вселена му изглеждала като парче камък.
Парамананда: Махапрабху е казал: „Аз не съм брамин, не съм кшатрия, не съм такъв или онакъв, аз съм слуга на слугите на слугите на гопите.”[3]
Свами Тиртха: Правилно. Мисля, че Неговият пример най-добре подкрепя тази идея – че дори Господ е готов да дойде като предан. Това е такава славна позиция, че Той самият иска да опита какво е. Така че това е нещо много славно.
Третият въпрос е: „Кой е най-богат?”
Прем Прасад: Кришна.
Свами Тиртха: Внимавал си в лекцията, без съмнение. Но сега ни е нужен практически отговор, не богословски. Кой е най-богат?
Предан: Който служи на Бога.
Свами Тиртха: Много добре. „Най-големият богаташ е онзи, който е богат с любовта към Радха и Кришна.“ Това е скритото съкровище на живота.

(следва продължение)

1. От Бхактиведанта Свами Прабхупада
2. „Бхагавад Гита“ 9.34; 18.65
3. „Чайтаня Чаритамрита“, Мадхя, 13.80

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 04.01.2019 abends, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Der Schwerpunkt unserer Diskussion lag auf Zufriedenheit und Glück. Dazu möchte ich Ihnen einige Fragen stellen. Es gab einmal eine Diskussion zwischen unserem Goldenen Avatar, Chaitanya Mahaprabhu und Ramananda Raya. Der erste Tag dieser Diskussion ist in dem wunderschönen Buch „Die Suche nach dem höchsten Ziel des Lebens“[1] festgehalten, einer sehr tiefgründigen Studie für alle, die aufrichtig nach der Wahrheit suchen. In dieser Diskussion suchten sie nach dem Sinn des Lebens. Sie begannen mit einem disziplinierten Leben, um den Höchsten Herrn Vishnu zufriedenzustellen, und gelangten schließlich zur höchsten Stufe des Lebens und der Ideale – der liebevollen Vereinigung von göttlicher Liebe und göttlicher Schönheit. Am nächsten Tag trafen sie sich erneut, und die Diskussion wurde fortgesetzt. Mahaprabhu stellte die Fragen, und Ramananda Raya, ein Gouverneur, versuchte, sie nach besten Kräften zu beantworten.
Es sind dreizehn Fragen, und ich bitte euch nun, an diesem Gespräch, diesem Austausch, zu beteiligen. Ich werde euch die Fragen nennen, und bitte, versucht sie zu beantworten. Meine erste Frage, eigentlich Mahaprabhus erste Frage, lautet: „Was ist das Wichtigste, das wir wissen sollten? Was ist das beste Wissen?“
Antwort: Wer wir sind.
Swami Tirtha: Gut.
Antwort: Wer ist Gott?
Swami Tirtha: Besser.
Antwort: Was ist die Verbindung?
Swami Tirtha: Am besten! Die Antwort war sehr interessant: „Der transzendentale hingebungsvolle Dienst an Krishna – das ist das höchste Wissen, das ist die beste Art von Wissen.“ Und dafür müsst ihr euch selbst verstehen, dafür müsst ihr verstehen, wer drüben ist, und dafür müsst ihr eine lebendige und liebevolle Beziehung entwickeln. Denn nur aus einer Beziehung kann eine gute Beziehung entstehen.
Die zweite Frage lautet: „Was ist die verherrlichteste Tat?“
Antwort: Hingebungsvoller Dienst.
Swami Tirtha: Hast du diese Antwort auf alle Fragen? Sie kommt der Antwort sehr nahe, denn es   heißt: „Die verherrlichteste Tat oder Errungenschaft ist es, ein treuer Anhänger Krishnas zu sein.“ Versteht ihr? Dies ist die höchste Errungenschaft, die man erlangen kann – wenn man ein Anhänger wird. Warum? Könnt ihr das mit Zitaten aus den Shastras belegen?
Manoram: Krishna sagte: „Werdet meine Anhänger.”[2]
Anhänger: Ich würde sagen: Werdet ein solcher Anhänger wie Maharaja Ambarisha – für ihn war das gesamte Universum wie ein Stück Stein.
Paramananda: Mahaprabhu sagte: „Ich bin kein Brahmane, ich bin kein Kshatriya, ich bin nicht dies und das, ich bin ein Diener der Diener der Diener der Gopis.“ [3]
Swami Tirtha: Richtig. Und ich denke, sein Beispiel ist der beste Beweis dafür – dass selbst Gott bereit ist, als ein Devotee zu kommen. Und es ist eine so glorreiche Stellung, dass er selbst erfahren möchte, wie es ist. Das ist also sehr glorreich.
Dritte Frage: „Wer ist der Reichste?“
Prem Prasad: Krishna.
Swami Tirtha: Du hast dem Vortrag zweifellos aufmerksam zugehört. Aber jetzt brauchen wir eine praktische, keine theologische Antwort. Wer ist am reichsten?
Devotee: Derjenige, der Gott dient.
Swami Tirtha: Sehr gut. Der Reichste ist derjenige, der reich ist an Liebe zu Radha und Krishna. Das ist der verborgene Schatz des Lebens.

(Fortsetzung folgt)

1. Von Bhaktivedanta Swami Prabhupada
2  Chaitanya Charitamrita, Madhya, 13.80
3  Bhagavad Gita 9.34; 18.65

(из лекции Свами Тиртхи, 04.01.2019 вечером, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Главной темой нашей беседы было удовлетворение, счастье. И в связи с этим я хотел бы задать вам несколько вопросов. Однажды состоялась беседа между нашим Золотым Аватаром Чайтаньей Махапрабху и Раманандой Райем. Первый день беседы описан в прекрасной книге «В поисках высшей цели жизни»[1], которая является очень глубоким исследованием для всех тех, кто действительно ищет истину. В этой беседе они искали цель жизни. Они начали с дисциплинированной жизни, чтобы удовлетворить Верховного Господа Вишну, и в конце концов пришли к высшей платформе жизни и идеалам — любовному союзу Божественной Любви и Божественной Красоты. На следующий день они снова встретились, и беседа продолжилась. Махапрабху задавал вопросы, а Рамананда Рай, который был губернатором, старался отвечать в меру своих возможностей.
Всего тринадцать вопросов, и теперь я прошу вас присоединиться к этой беседе, к этому обмену. Я перечислю вам вопросы, а вы, пожалуйста, постарайтесь ответить. Итак, мой первый вопрос, фактически первый вопрос Махапрабху: «Что самое важное, что мы должны знать? Что является лучшим знанием?»
Ответ: Кто мы.
Свами Тиртха: Хорошо.
Ответ: Кто Бог?
Свами Тиртха: Лучше.
Ответ: Какова наша связь?
Свами Тиртха: Лучше всего! Итак, ответ был очень интересным: «Трансцендентное преданное служение Кришне — это высшее знание, это лучший вид знания». А для этого нужно понять себя, для этого нужно понять, кто существует там, и для этого нужно развить живую и любящую связь. Потому что только если есть связь можно ее развить в хорошую связь.
Второй вопрос: «Какой поступок самый прославленный?»
Ответ: Преданное служение.
Свами Тиртха: У тебя этот ответ на все вопросы? Он очень близок к ответу, потому что сказано: «Самое славное деяние или достижение — это быть верным последователем Кришны». Видите? Это самое престижное достижение, которое вы можете получить — стать преданным. Почему? Можете ли вы подкрепить это цитатами из шастр?
Манорам: Кришна сказал: «Стань Моим преданным».[2]
Преданный: Я бы сказал: станьте таким преданным, как Махараджа Амбариша — для него вся вселенная казалась куском камня.
Парамананда: Махапрабху сказал: «Я не брамин, я не кшатрий, я не то и не это, я слуга слуг слуг гопи».[3]
Свами Тиртха: Правильно. И я думаю, Его пример — лучшее подтверждение этой идеи: даже Бог готов прийти как преданный. И это настолько славное положение, что Он хочет Сам испытать, что это такое. Так что это очень славно.
Третий вопрос: «Кто самый богатый?»
Прем Прасад: Кришна.
Свами Тиртха: Ты, несомненно, внимательно слушал лекцию. Но теперь нам нужен практический ответ, а не теологический. Кто самый богатый?
Преданный: Тот, кто служит Богу.
Свами Тиртха: Очень хорошо. Самый богатый — тот, кто богат любовью к Радхе и Кришне. Это скрытое сокровище жизни.

(продолжение следует)

1. Бхактиведанта Свами Прабхупады
2. „Бхагавад Гита“ 9.34; 18.65
3. „Чайтанья Чаритамрита“, Мадхья, 13.80

(from a lecture of Swami Tirtha, 10.05.2019 morning, Sofia)

Today in the morning, as we are in a small intimate inner circle, I don’t want to talk about the difficulties of life, because we take our lessons on that topic every day. For sure, in the evening we shall return to the second reality of life – disease. But before that I would like to return to the definition of knowledge that we discussed – this is verse 8-12 in the Thirteenth chapter of the Gita, The Nature, the Enjoyer and the Consciousness. I think these all are very important topics: what is this material nature around us; who is the enjoyer of the whole system; and finally, what is consciousness? And meanwhile in this discussion, which is a little dry, we receive this knowledge – what was the beginning of wisdom? Humility. And what was the end of that list? The philosophical search for the absolute truth. 

But let’s check these elements again. First is humility. What is real humility? Humility is not the feeling of being humiliated, because that is a destructive feeling, while humility is a constructive feeling. If we see something great, something more important than us, naturally we become humble. If we see the divine splendour, we will become very humble. Just in the case of Arjuna. Once he said to Krishna “You know, it’s a great feeling to be the best archer in the world”. But when he saw the cosmic form of Krishna, he said “I’m a little perplexed now. Maybe I committed some mistakes before. I didn’t know who You are”. So, sometimes we are not aware of the proper position of ourselves and of the others. And due to this, we might commit mistakes. But if we take a humble position, there is no chance for mistakes.

Of course, Shrila Shridhar Maharaj always says: don’t play the humble guy with a stupid person. Humility we have to apply with the saints. To a saintly person you can be really humble, because he will not misuse that. And it helps us to acquire some knowledge, as it is discussed here. If you pose yourself to know everything, then who can teach you? You say “I know, I know”. Go ahead, show yourself, show your talents! But if you say, “I’m in need! Very humbly I ask, please enlighten me in the spiritual knowledge”, then it will come. 

Then pridelesness. Just recently somebody asked what are the signs of pride. You know, we have this very strange disposition that we can be proud of anything. If you have something, it is reasonable; but you can be proud of not having anything. We have this very stupid behaviour, this tendency to be proud of everything that we have or we don’t have. And it is not very easy to get rid of that pride. There is a remedy, of course. If we humbly serve others, this is the best way to get rid of false pride.

Then what is next? It’s non-violence. After two thousand years the western psychology understood this ‘non-violent communication’. And here it is mentioned in the very beginning of the list. Non-violence is like an eternal science that we can apply in all different fields of life. I think it is quite normal that we don’t kill our fellow human beings. But I don’t think that the difference between a cannibal and a vegetarian is only a question of taste. So there is something more to polish in this non-violence. And also, in other fields of life; it is not only the physical violence, but especially for spiritual practitioners the spiritual violence is a very important topic to avoid. How many times it happens that you intrude into the life or the mental system of others in a very brutal way? 

Once Gurudev was on an excursion with some devotees and one of them trampled upon some insect. He was very sorry for that and showed Gurudev: “I made such a mistake!” Then Gurudev said: “This is what we cannot avoid. You see, violence is always there, some parts we cannot avoid. But what we can avoid, let’s try to avoid that.” What you cannot, you have to express your sorry for that. I cannot say atonement, because how can we correct a mistake which is irreversible. 

But even to these limitations, we have to use the next principle, which is tolerance. Sometimes we have to tolerate the limitations that we are forced to go through. What you can change, you can change. What you cannot, you have to tolerate. But in many cases you are very weak in your faith. And you say, “I cannot”. Then what will your spiritual master say? 

Answer: “Yes, you can.”

Swami Tirtha: Of course! So, don’t ask a sadhu. If you don’t want to be removed from your zone of comfort, don’t ask a sadhu. Otherwise you have to tolerate his words. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

Ma reggel, hogy ilyen bensőségesebb, szűk körben vagyunk nem szeretnék az élet nehézségeiről beszélni, hiszen arról minden nap kapunk egy kis tanítást. Az esti beszélgetéskor majd biztosan vissza kell térnünk az életnek ehhez a másik valóságához, a betegségekhez, de azelőtt még szeretnék beszélni egy kicsit a tudatosság definíciójáról amit már korábban érintettünk. Ez a Gítá 13.fejezetének 8-12. verse, A prakrti, a purusa, és a tudat (prakrti: a természet: a teljes anyagi világ; purusa: tiszta szellem, lélek). Úgy hiszem, hogy ez mind nagyon fontos; tudni, hogy mi jellemző a körülöttünk lévő anyagi világra; ki ennek az egész rendszernek az élvezője; és végül, hogy mi a tudatosság. S miközben erről a kissé száraz témáról beszélgetünk, olyan tudásra teszünk szert, mint például, hogy mivel kezdődött a bölcsesség? Az alázattal. S mi található a lista végén? Az abszolút igazság utáni filozófiai kutatás. 

De nézzük meg közelebbről ezeket az összetevőket. Az első az alázatosság. Mi is a valódi alázat? Az nem az az érzés, amikor megaláznak bennünket, mert az egy ártalmas érzés, míg a valódi alázat az épít. Ha valami nagyszerűvel találkozunk, fontosabbal, mint mi magunk, akkor felébred bennünk a természetes alázat. Ha meglátjuk  a tündöklő isteni fényességet, akkor nagyon alázatossá válunk, éppúgy, mint Ardzsuna. Egyszer így szólt Krisnához „Tudod, nagyon jó érzés a világon a legjobb íjásznak lenni!” Viszont, amikor megpillantotta Krisna kozmikus formáját megdöbbenve így szólt: „Most egy kissé zavarban vagyok, lehet hogy tévedtem, fogalmam sincs ki vagy Te”. Tehát néha azzal sem vagyunk tisztában, hogy mi magunk kik vagyunk, és azzal sem, hogy mások kicsodák, s ezért néha hibázhatunk. Viszont, ha felveszünk egy alázatos attitűdöt, akkor nem foghatunk mellé.

Természetesen Sríla Srídhár Mahárádzs mindig azt mondja: ne legyetek túlzottan alázatosak egy ostobával találkozva, azt a szentekkel szemben kell gyakorolnunk. Egy szent emberhez nagy alázattal kell közelednünk, mert ő nem fog visszaélni azzal, illetve segít bennünket, hogy olyan tudásra tegyünk szert, mint amikről itt beszélünk. Viszont, ha úgy teszünk, mintha már mindent tudnánk, akkor ki fog tudni tanítani benneteket? Ha azt mondjátok mindig, hogy „Tudom, tudom”. Akkor rajta, menjetek, mutassátok meg milyen nagyszerűek vagytok! Viszont, ha elismeritek, hogy „Szükségem van  a segítségedre, nagyon alázatosan kérlek, világosíts fel, részesíts engem lelki tudásban”, akkor Ő el fog jönni. 

Nos, aztán ott van a büszkeség. Nemrégiben kérdezte valaki, hogy milyen jellemzői vannak a büszkeségnek. Tudjátok van egy nagyon furcsa tulajdonságunk, hogy képesek vagyunk bármire is büszkék lenni. Ha van valamink, az már jó ok arra, hogy büszkék legyünk, de arra is büszkék lehetünk, hogy nincs semmink. Szóval ez az esztelenség jellemző ránk, hogy akkor is büszkék vagyunk, ha mindenünk megvan, és akkor is, ha semmink sincs. S ettől a büszkeségtől nem könnyű megszabadulni. De természetesen erre is van gyógymód, méghozzá, ha alázatosan szolgálunk másokat ez a legjobb módja annak, hogy megszabaduljunk a hamis büszkeségtől.

S mi a következő? Az erőszak nélküliség. Kétezer év elteltével a nyugati pszichológia végre megértette ezt az ‘erőszakmentes kommunikációt’. Itt pedig már a lista legelején olvashatjuk. Az erőszakmentesség olyan, mint egy örökké hasznos tudomány, melyet az élet minden területén alkalmazhatunk. Azt hiszem az teljesen normális dolog, hogy nem oltjuk ki az embertársaink életét, és azt sem hiszem, hogy egy kannibált a vegetáriánustól csupán a gusztusuk különbözteti meg. Tehát azért van még mit csiszolni ezen az erőszakmentességen. S ha az élet más területeit is megvizsgáljuk, akkor nem csak fizikális erőszakról beszélhetünk, hanem a lelki gyakorlók körében felmerül egy másik nagyon fontos téma, a lelki erőszaktól való tartózkodás. Hányszor fordult már elő velünk, hogy nagyon erőszakos módon avatkoztunk bele mások életébe vagy lelkébe? 

Egyszer Gurudév néhány bhaktával kirándult, és az egyikőjük rátaposott egy bogárra. Barátunk ezt nagyon fájlalta és mondta is Gurudévnek, hogy: „Sajnos ezt elhibáztam!” Mire Gurudév azt mondta: “Ez az, amit nem tudunk elkerülni. Látjod, az erőszak valamilyen formában mindig ott van, nem tudjuk kikerülni. Viszont amit tudunk, azt próbáljuk meg elkerülni.” Amit meg nem, azzal kapcsolatban kérjünk bocsánatot. Azt nem mondhatom, hogy vezekeljünk, mivel ami egyszer már megtörtént, azt nem tudjuk semmissé tenni. 

Viszont még ilyen feltételek mellett is tudunk egy elvet alkalmazni, méghozzá a  toleranciát. Néha tolerálnunk kell a korlátozottságokat, amikkel kénytelenek vagyunk szembenézni. Viszont amin tudunk változtatni, azon változtatnunk  is kell, amin pedig nem, azt el kell, hogy viseljük. Ám sok esetben nagyon gyenge  a hitünk, és azt mondjuk, hogy „Erre képtelen vagyok”, de mit mond erre a tanítómesteretek? 

Válasz: „Igenis, meg tudod csinálni.”

Szvámí Tírtha: Persze, hogy ezt mondja! Szóval, ha nem akartok kimozdulni a konfortzónátokból, akkor ne kérdezzetek egy szádhut, különben el kell fogadnotok azt, amit mond. 

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 10.05.2019 сутрин, София)

Днес сутринта, понеже сме в малък и близък вътрешен кръг, не искам да говоря за житейските трудности, бездруго получаваме уроци по тази тема ежедневно. Несъмнено довечера ще се върнем към втората трудност в живота – болестите. Но преди това бих искал да се върнем на определението за знание, което обсъждахме, дадено в стихове 8-12 от Тринадесета Глава на „Гита“, „Природата, наслаждаващият се и съзнанието“. Мисля, че всичко това са много важни теми: какво представлява материалната природа около нас; кой е наслаждаващият се на цялата тази система; и накрая, какво е съзнанието? В хода на тази дискусия, която е малко суховата, получаваме това знание – кое беше началото на мъдростта? Смирението. А кое беше в края на този списък? Философското търсене на абсолютната истина. 

Но нека разгледаме отново тези елементи. Първият е смирението. Какво е истинско смирение? Смирението не е чувството на унижение, тъй като унижението е деструктивно, докато смирението е конструктивно чувство. Ако видим нещо велико, нещо по-значимо от нас, по естествен начин ставаме смирени. Ако видим божественото великолепие, ще станем много смирени. Точно както в случая с Арджуна. Веднъж той казал на Кришна: „Знаеш ли, много е хубаво усещането да си най-добрият стрелец с лък на света!“ Обаче когато видял вселенската форма на Кришна, той рекъл: „Малко съм объркан сега. Май сбърках преди. Не знаех кой си”. Така че понякога не осъзнаваме истинската позиция – и на себе си, и на другите. И заради това може да допуснем грешки. Но ако заемем смирена позиция, няма как да сгрешим.

Разбира се, Шрила Шридхара Махарадж винаги казва: недей да се правиш на смирен пред глупака. Смирението трябва да се прилага спрямо светците. Със светия човек можеш да си истински смирен, понеже той няма да злоупотреби с това. Освен това, смирението ни помага да придобием знание, както се споменава тук. Ако заявяваш, че знаеш всичко, кой може да те учи? Щом казваш „Знам си, знам си!“ – действай, покажи се, разкрий способностите си! Но ако кажеш: „В нужда съм! Много смирено моля да ме просветлиш с духовното знание”, тогава това ще се случи. 

Следва липса на гордост. Наскоро някой питаше какви са признаците на гордостта. Знаете ли, ние имаме тази странна наклонност да можем да се гордеем с всичко. Ако имаш нещо поне е разбираемо; обаче човек може да се гордее и че няма нищо. Имаме това толкова глупаво поведение, тази тенденция да сме горди с всичко, което имаме или което нямаме. И не е никак лесно да се избавим от тази гордост. Има лек, разбира се. Ако смирено служим на другите, това е най-добрият начин да се спасим от фалшивата гордост.

Кое е следващото? Ненасилие. След две хиляди години западната психология достигна до идеята за „ненасилствената комуникация“. А тук това се споменава в самото начало на списъка. Ненасилието е като вечна наука, която можем да прилагаме във всички сфери на живота. Мисля, че е съвсем нормално да не избиваме ближните си, хората. Но не мисля, че разликата между канибала и вегетарианеца е просто въпрос на вкус. Така че има още какво да се полира в ненасилието. Също така и в останалите сфери на живота; не става въпрос само за физическото насилие, но особено по отношение на духовните практикуващи, духовното насилие е много важно нещо, което да се избягва. Колко често се случва да се намесвате в живота или в мисленето на другите по много груб начин? 

Веднъж Гурудев беше на екскурзия с няколко бхакти и стана така, че един от тях неволно настъпи буболечка. Той много съжали и показа на Гурудев: „Виж каква грешка направих!” Тогава Гурудев каза: „Това е, което не можем да избегнем. Виждате ли, насилие винаги има, някои негови страни не можем да избегнем. Обаче това, което можем да избегнем, нека се стараем да го правим.” За което не можем, нека изразим съжалението си. Не мога да го нарека изкупление, защото как можем да поправим грешка, която е необратима? 

Но дори и спрямо тези ограничения трябва да прилагаме следващия принцип, който е търпение. Понякога се налага да изтърпяваме ограниченията, през които сме принудени да преминаваме. Което можем да променим – да го променим. Което не можем – трябва да го изтърпим. Но в много случаи вие сте слаби в своята вяра. И казвате: „не мога”. Тогава какво ще отвърне духовният ви учител? 

Отговор: „Да, можеш!“

Свами Тиртха: Разбира се! Затова недейте да питате садху. Ако не искате да бъдете извадени от зоната си на комфорт, недейте да питате садху. Иначе ще трябва да изтърпите думите му. 

(следва продължение)