Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

Ma reggel, hogy ilyen bensőségesebb, szűk körben vagyunk nem szeretnék az élet nehézségeiről beszélni, hiszen arról minden nap kapunk egy kis tanítást. Az esti beszélgetéskor majd biztosan vissza kell térnünk az életnek ehhez a másik valóságához, a betegségekhez, de azelőtt még szeretnék beszélni egy kicsit a tudatosság definíciójáról amit már korábban érintettünk. Ez a Gítá 13.fejezetének 8-12. verse, A prakrti, a purusa, és a tudat (prakrti: a természet: a teljes anyagi világ; purusa: tiszta szellem, lélek). Úgy hiszem, hogy ez mind nagyon fontos; tudni, hogy mi jellemző a körülöttünk lévő anyagi világra; ki ennek az egész rendszernek az élvezője; és végül, hogy mi a tudatosság. S miközben erről a kissé száraz témáról beszélgetünk, olyan tudásra teszünk szert, mint például, hogy mivel kezdődött a bölcsesség? Az alázattal. S mi található a lista végén? Az abszolút igazság utáni filozófiai kutatás. 

De nézzük meg közelebbről ezeket az összetevőket. Az első az alázatosság. Mi is a valódi alázat? Az nem az az érzés, amikor megaláznak bennünket, mert az egy ártalmas érzés, míg a valódi alázat az épít. Ha valami nagyszerűvel találkozunk, fontosabbal, mint mi magunk, akkor felébred bennünk a természetes alázat. Ha meglátjuk  a tündöklő isteni fényességet, akkor nagyon alázatossá válunk, éppúgy, mint Ardzsuna. Egyszer így szólt Krisnához „Tudod, nagyon jó érzés a világon a legjobb íjásznak lenni!” Viszont, amikor megpillantotta Krisna kozmikus formáját megdöbbenve így szólt: „Most egy kissé zavarban vagyok, lehet hogy tévedtem, fogalmam sincs ki vagy Te”. Tehát néha azzal sem vagyunk tisztában, hogy mi magunk kik vagyunk, és azzal sem, hogy mások kicsodák, s ezért néha hibázhatunk. Viszont, ha felveszünk egy alázatos attitűdöt, akkor nem foghatunk mellé.

Természetesen Sríla Srídhár Mahárádzs mindig azt mondja: ne legyetek túlzottan alázatosak egy ostobával találkozva, azt a szentekkel szemben kell gyakorolnunk. Egy szent emberhez nagy alázattal kell közelednünk, mert ő nem fog visszaélni azzal, illetve segít bennünket, hogy olyan tudásra tegyünk szert, mint amikről itt beszélünk. Viszont, ha úgy teszünk, mintha már mindent tudnánk, akkor ki fog tudni tanítani benneteket? Ha azt mondjátok mindig, hogy „Tudom, tudom”. Akkor rajta, menjetek, mutassátok meg milyen nagyszerűek vagytok! Viszont, ha elismeritek, hogy „Szükségem van  a segítségedre, nagyon alázatosan kérlek, világosíts fel, részesíts engem lelki tudásban”, akkor Ő el fog jönni. 

Nos, aztán ott van a büszkeség. Nemrégiben kérdezte valaki, hogy milyen jellemzői vannak a büszkeségnek. Tudjátok van egy nagyon furcsa tulajdonságunk, hogy képesek vagyunk bármire is büszkék lenni. Ha van valamink, az már jó ok arra, hogy büszkék legyünk, de arra is büszkék lehetünk, hogy nincs semmink. Szóval ez az esztelenség jellemző ránk, hogy akkor is büszkék vagyunk, ha mindenünk megvan, és akkor is, ha semmink sincs. S ettől a büszkeségtől nem könnyű megszabadulni. De természetesen erre is van gyógymód, méghozzá, ha alázatosan szolgálunk másokat ez a legjobb módja annak, hogy megszabaduljunk a hamis büszkeségtől.

S mi a következő? Az erőszak nélküliség. Kétezer év elteltével a nyugati pszichológia végre megértette ezt az ‘erőszakmentes kommunikációt’. Itt pedig már a lista legelején olvashatjuk. Az erőszakmentesség olyan, mint egy örökké hasznos tudomány, melyet az élet minden területén alkalmazhatunk. Azt hiszem az teljesen normális dolog, hogy nem oltjuk ki az embertársaink életét, és azt sem hiszem, hogy egy kannibált a vegetáriánustól csupán a gusztusuk különbözteti meg. Tehát azért van még mit csiszolni ezen az erőszakmentességen. S ha az élet más területeit is megvizsgáljuk, akkor nem csak fizikális erőszakról beszélhetünk, hanem a lelki gyakorlók körében felmerül egy másik nagyon fontos téma, a lelki erőszaktól való tartózkodás. Hányszor fordult már elő velünk, hogy nagyon erőszakos módon avatkoztunk bele mások életébe vagy lelkébe? 

Egyszer Gurudév néhány bhaktával kirándult, és az egyikőjük rátaposott egy bogárra. Barátunk ezt nagyon fájlalta és mondta is Gurudévnek, hogy: „Sajnos ezt elhibáztam!” Mire Gurudév azt mondta: “Ez az, amit nem tudunk elkerülni. Látjod, az erőszak valamilyen formában mindig ott van, nem tudjuk kikerülni. Viszont amit tudunk, azt próbáljuk meg elkerülni.” Amit meg nem, azzal kapcsolatban kérjünk bocsánatot. Azt nem mondhatom, hogy vezekeljünk, mivel ami egyszer már megtörtént, azt nem tudjuk semmissé tenni. 

Viszont még ilyen feltételek mellett is tudunk egy elvet alkalmazni, méghozzá a  toleranciát. Néha tolerálnunk kell a korlátozottságokat, amikkel kénytelenek vagyunk szembenézni. Viszont amin tudunk változtatni, azon változtatnunk  is kell, amin pedig nem, azt el kell, hogy viseljük. Ám sok esetben nagyon gyenge  a hitünk, és azt mondjuk, hogy „Erre képtelen vagyok”, de mit mond erre a tanítómesteretek? 

Válasz: „Igenis, meg tudod csinálni.”

Szvámí Tírtha: Persze, hogy ezt mondja! Szóval, ha nem akartok kimozdulni a konfortzónátokból, akkor ne kérdezzetek egy szádhut, különben el kell fogadnotok azt, amit mond. 

(folytatása következik)