Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha



(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Sjáma Tulaszí: Valahogy mostanában mantrázás közben nem nagyon érzem ugyanazt a lelki ízt, mint azelőtt, ezért édes lelki ízért fohászkodtam Maháprabhuhoz. Viszont aznap olvastam Avilai Szent Teréztől, „A belső várkastély” című könyvben, hogy „Miként is kérhetnénk Istentől édes lelki ízeket, ha közben tele vagyunk hibákkal és hiányosságokkal, ez sértés Vele szembe. Emiatt nagyon rosszul éreztem magam, bár ez meglehet, hogy nem a Szent Név édességére vonatkozott, hanem valami másféle édességre. 

Szvámí Tírtha: Úgy hiszem ez egy rendkívül fontos és mély téma. A gaudíja vaisnavizmus hivatalos álláspontja szerint, csak zengjük a Szent Neveket és azonnal a legfelsőbb extázist, nektári ízt fogjuk tapasztalni. Aztán belevágunk a matrázásba és mégsem jön, valahogy hiányzik ez a lelki íz, és akkor azt gondolhatjuk, hogy valami hiba csúszott Maháprabhu missziójába. Csakúgy, mint amikor a Dalai Láma előadást tartott egyszer Budapesten, és a több ezer ember közül valaki feltett egy kérdést az első sorból, hogy „Én már három hónapja gyakorlom ezt a buddhizmust, de valami mégsem stimmel ebben.” 

Látjátok, mi is ugyanilyenek vagyunk. ‘Hol van már az a lelki íz? Nekem azt mondták, hogy lelki ízt fogok tapasztalni.’ Sajnálom, az íz valóban ott van, csak mi nem vagyunk magunkat hozzá. Tehát erre alkalmassá kell válnunk. De ez egy rendkívül fontos téma, hogy miként végezzük a lelki gyakorlatainkat akkor, ha éppen azt érezzük, hogy lelki élet sivatagában járunk. Amikor száraznak és üresnek érezzük a dolgokat, nem pedig tele raszával. A rasza azt jelenti, hogy csordultig tele van folyékony nektárral. De előfordul, hogy száraznak, élettelennek érezzük a lelki gyakorlatunkat, s ezért kellő realizmussal kell, hogy rendelkezzünk. Bár tudjuk, hogy a lelki élet heti nyolc vasárnapból áll, azért néha a hétfő reggel is eljön. 

S mitévők legyünk ekkor? Amikor minden rendben van, könnyen mennek a dolgok, akkor nagyon könnyű jó bhaktának lenni. De, ha az első kihívásnál hátat fordítunk mindennek, akkor nagyon gyengék vagyunk. S el kell fogadnunk azt, hogy minél magasabbra jutunk, annál komolyabb kihívásokkal kell szembesülnünk. Tehát fel kell készülnünk erre és nagyon komolyan kell fohászkodnunk valami isteni segítségért, isteni közbenjárásért. Azt hiszem a legjobb fohász az, ha magunk vagyunk, zengjük a mantráinkat, és valahogy Maháprabhu elé kerülve azt az áldott pillanatot érezzük, amikor az örökkévalóság feltárja magát a számunkra és csak elmerülve lebegünk ebben a nagyon lelki hullámzásban. S ekkor azt mondjuk, hogy ‘Ó, Drága Uram, nem tudom hogy van ez, nem tudom mit szeretnél tőlem, de kérlek tarts meg engem ebben az lelki hangulatban. Soha nem akarom elhagyni a szolgálatodat!’ Tehát még a sivatagban is találunk némi  oázist.

Ezért ebben a vonatkozásban nem értek egyet Avilai Szent Terézzel. Bár ő a keresztény misztika egyik legelismertebb szakértője, és természetesen nem vonom kétségbe az ő emelkedett lelki helyzetét, de ahogy említetted, a mi hangulatunk egy kicsit más. Általában azok, akik Jézust követik, nagyon mélyen átérzik az Ő szenvedéseit. Ez egyfajta meditáció a számukra, hogy mennyire képesek átérezni Jézus szenvedéseit. Ez úgymond egyfajra rasza. S úgy hiszem nekünk embereknek ezt nagyon könnyű megértenünk, hiszen mindannyiunknak vannak tapasztalatai a szenvedést illetően. Lehet, hogy fizkálisan nem kerülünk fel a keresztre, de néha azt érezzük, hogy keresztrefeszítenek. Viszont a keresztrefeszítés után eljön a feltámadás is. Ne aggódjatok!

Tehát először a sivatagon kell átkelnünk, majd ott vár az oázis, de az még jobb, ha először van az oázis s aztán a sivatag. Mégis azt mondhatjuk, hogy az általánosságban vett miszticizmusnak megvannak a különböző lelki folyamatokban érvényes saját lépései. Viszont a misztikus kinyilatkoztatások, megvalósítások mégis nagyon hasonlóak, és  rendkívül sokat tanulhatunk mások misztikus tapasztalataiból. Mert, ha hirtelen valami olyasvalamivel szembesülünk a saját lelki gyakorlataink során, amire nem igazán hivatkoznak sehol, akkor esetleg meglepődhetünk, „Ó, nem ezt vártam.” Tehát, néha mások útmutatásai, jótanácsai segíthetnek abban, hogy min megyünk keresztül. 

S bizonyos értelemben, azt is mondhatjuk, hogy a szenvedés egyfajta érzelmi kifejezésmód. Mint például Sacsí Anya esetében, akinek a szíve majd meghasadt, amikor Maháprabhu útnak indult. Vagy amikor Jasódá Anya azt látta, hogy ‘Ó, az én kicsi fiacskám, Krisna ma nagyon soványnak tűnik. Reggel van és nagyon kimerültnek látszik, lehet hogy este nem adtam neki elég ennivalót, ezért esetleg egész éjjel nem tudott aludni?’ Tehát Jasódá Anya is egyfolytában szenved. Lehet, hogy téved, amikor azt gondolja, hogy reggel Krisna azért bágyadt és kissé kimerült, mert nem evett eleget. Látjátok, itt már kicsit az isteni az illúzióról is beszélünk. Az igazságról kellene beszélnünk, de most meg már az isteni illúziót magasztaljuk, hogy Jasódá Anyának ilyen látásmódja van. Mit mondjunk akkor a gópík szenvedéséről? Mi is próbálunk osztozni, és mélyen megérteni a szenvedésüket, de előfordul, hogy ettől különlegesen eksztatikus állapotba kerülünk. 

S nem kényszerít senki bennünket, hogy itt maradjunk. S, ha csupán ezt a lelki szárazságot, szenvedést, korlátozottságot, ürességet tapasztalnánk a lelki gyakorlataink során, akkor már nem lennénk itt. Nem akarjuk kínozni magunkat. Az, hogy még mindig itt vagyunk, az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy egy jó adag nektárban van részünk, különben nem maradnánk. De az is egy bhaktikus tulajdonság, hogy sohasem vagyunk elégedettek. Egy jóginak elégedettnek kell lennie mindazzal, amije van, ezért biztos vagyok benne, hogy a jógikus énetek teljesen elégedett, csak az odaadó énetek vágyakozik.

S ami a Krisnától való visszajelzést illeti, emlékezzünk csak, a kutya példájára, aki sokat akar, de a kevéssel is beéri. Mi is mindent akarunk, de ha csak egy cseppnyi nektárt is kapunk, mi akkor is elégedettek vagyunk. Miért? Mert egyetlen csepp nektár képes elárasztani az egész világot. Ez nem anyagi dimenzió, ez egy teljesen más minőség!

 

(folytatása következik)



(от лекция на Свами Тиртха, 11.05.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

Шяма Туласи: Някак си докато мантрувам не чувствам вкус и затова се молех на Махапрабху да ми даде малко сладост. Обаче в същото време четях една книга на Тереза Авилска „Вътрешния замък“ и в същия ден, в който се помолих на Махапрабху, прочетох там, че как може да се молим на Бога за сладост, като сме пълни с дефекти и недостатъци – та това е дори оскърбително. Почувствах се много зле, въпреки че това не се отнасяше за сладостта на святото име, а вероятно за друг вид сладост. 

Свами Тиртха: Мисля, че това е много дълбока тема. Защото, знаете, официалната пропаганда на Гаудия Ваишнавизма е: просто мантрувай светите имена и веднага ще те споходи върховен екстаз, ще усетиш нектарен вкус и т.н. Ти започваш, а вкусът липсва, не идва. Тогава може да си помислиш, че нещо не е наред тук, в мисията на Махапрабху. Точно както се случи в Будапеща, когато Далай Лама даваше лекция. Огромна зала, хиляди хора и някой от първия ред каза: „Практикувам будизъм от три месеца. И тука нещо не е наред.” 

Виждате ли, ние сме същите. „Къде е вкусът? Казаха ми, че ще бъде вкусно.“ Съжалявам, вкусно е, но още не си го достигнал. Нужно е да се квалифицираме. Но това е много важна тема: как да вършим духовното си служене в онези моменти, когато се чувстваме като в духовна пустиня? Когато се усещаме пресъхнали, а не изпълнени с раса. Раса означава да си пълен с течен нектар. Но когато се чувстваш сух и няма никакъв живот, никакво движение, нищо не се случва в духовната ти практика – има такива моменти. В този смисъл трябва да сме реалисти. Макар да знаем, че животът в преданост е осем недели в седмицата, понякога идва и понеделник сутрин. 

И какво да правим тогава? Когато нещата вървят както трябва и с лекота е много лесно да си добър бхакта. Обаче ако се отказваме на първото предизвикателство, значи сме много слаби. И можем да очакваме, че колкото по-нависоко отиваме, с толкова по-трудни предизвикателства ще се сблъскваме. Така че трябва да сме подготвени и отчаяно да се молим за божествена помощ, за божествена намеса. Мисля, че това е много добра молитва: да си самичък и да повтаряш мантрите си, да се обърнеш с лице към Махапрабху и в онези благословени мигове когато усещаш вечността да се разтваря пред теб, просто да се носиш на вълните на тази толкова духовна вибрация. И тогава да кажеш: „О, мой Господи, не знам какво трябва, не знам какво очакваш от мен, но моля те, дръж ме в това настроение. Не искам никога да напускам служенето към Теб.“ Така дори в пустинята можеш да намериш оазис.

Иначе в това отношение не съм съгласен с Тереза. Въпреки че тя е считана за много висш авторитет в християнския мистицизъм, и разбира се аз не поставям под въпрос тази позиция, но както ти спомена, нашият метод е малко по-различен. Обикновено хората, които се стараят да следват Исус Христос, много дълбоко преживяват страстите Христови, страданията на Христос. За тях това е един вид медитация – дълбоко да изпиташ страданията на Исус. Това е една раса, така да се каже. И мисля, че за нас, хората, е много лесно да я разберем, понеже всички знаем нещичко за страданието, нали? Може физически да не отивате на кръста, но понякога се чувствате като разпънати на кръст. Ала след разпятието ще дойде и възкресението. Не се тревожете.

И така, първо пустиня, сетне оазис. Така е по-добре отколкото първо оазис, пък след това пустиня. Но обикновено можем да кажем, че най-общо в мистицизма има определени стъпки, които са валидни както тук, така и в другите процеси. Мистичните откровения и мистичните реализации са много подобни. Можем да научим много от мистичните преживявания на другите. Защото ако изведнъж се натъкнеш на нещо в своите практики и нямаш представа какво е това, може да се изненадаш: „О, това е неочаквано.” Затова понякога насоките и съветите на другите могат да ни помогнат да разберем през какво преминаваме. 

И в един смисъл ние също говорим за страданието като начин на изразяване. Например Майка Сачи; нейното сърце било разбито, когато Махапрабху си тръгнал. Или Яшода, когато видяла: „О, моят малък Кришна е много слабичък днес. Сутринта ми изглежда много изтощен. Може би не съм го нахранила достатъчно вечерта и затова не е могъл да спи цяла нощ.“ Така че Майка Яшода също е изпълнена със страдания. Е, може би греши в тълкуването на историята защо Кришна е леко замаян и изтощен на сутринта. Виждате, ние също говорим за илюзия. Би трябвало да говорим за истината, а пък обожаваме една илюзия. Ние се възхищаваме на Майка Яшода за тази ѝ визия. Какво пък да кажем за страданията на гопите? Стремим се да разбираме и споделяме проникновено техните страдания. Но това по някакъв начин ни носи върховно състояние на екстаз. 

И никой не ни принуждава да стоим тук, нали? Ако вие изпитвахте единствено тази сухота, единствено това страдание, единствено тези ограничения и празнота в духовната си практика, нямаше да стоите тук. Никой не иска да се самоизмъчва. Това, че все още сте тук, е категорично доказателство, че получавате и голяма доза нектар. Инак не бихте могли да останете. Обаче това е характеристика на предания – никога да не е удовлетворен. Един йоги трябва да е доволен от всичко, което го спохожда. Затова съм сигурен, че твоята йогийска страна е напълно удовлетворена. Но преданата ти страна жадува. 

А по отношение на духовния ответ на Кришна, трябва да си спомним примера на кучето, защото кучето иска много, но е доволно и на малко. Ние искаме всичко. Но ако получим и една капчица, пак сме удовлетворени. Защо? Защото една капка от духовния нектар може да потопи целия свят. Тя не е материално измерима. Тя е с напълно различно качество. 

 

(следва продължение)



(from a lecture of Swami Tirtha, 06.01.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Friday)

It is said, to sit alone and meditate is good. If you have a partner for that, that’s better. And if we can glorify the holy name in a harmonious company, that is best. Together, right? And bhajan is not only a singing. Bhajan is your worship. I feel that you like the bhajan so much, you sing together, glorifying the Holy Name. But what is the upgrade of bhajan? This is kirtan. 

So, we have an instrument of inner control. Try to apply that. First, this is like control –  chanting the holy names – you wait for your peace of mind, you wait for your liberation. But if you keep on chanting the Holy Names, more subtle tastes will also appear. The inner purification of the heart, the heart intelligence will happen. And what was a big problem for you yesterday, today you will see it’s insignificant, it doesn’t hurt you anymore. Sometimes we want to see a great leap in our spiritual progress, although small little steps are maybe more precious. And slowly-slowly what is so important for you today, as a suffering or as a hope – because you cherish your sufferings – loses its importance. And other things start to be more important for you. You are not intent on discovering America anymore. Rather, you want to explore the spiritual sky – a much more interesting and inviting challenge. 

So please, try to apply this very subtle method to yourself. And if you become more compassionate due to this inner purification, then you will find a way to people’s heart. Sometimes our knowledge or our spiritual achievements help in that respect. Other times our failures help to approach, to understand others. Because if you don’t fail, you think that you will never fail. And you don’t understand how people fail. How is it that they cannot stop the wind? You think that you can stop it, although you never tried. Try! Fail! Be ready to take the trouble as well. But never lose the spirit. You can lose, but your mission should never lose. Your God will never lose. Your faith should never lose. „Declare it boldly: “My devotee is never lost“. You can lose a battle, but you should win the war. 

And why do we want to approach people? Once Gurudev asked us, “Why do we preach?” You know, these very simple questions are very challenging. ‘Because usually we do it like this, it’s a habit.’ ‘Well, because you are preaching, Gurudev, and we try to imitate you and we are also trying to preach.’ No. What kind of answer can you give to such a question? Difficult, simple questions are very difficult to answer. What is the meaning of your life? Who are you? What is your goal? Simple questions. Close to impossible to answer. So we tried our best to find the proper answer, but then Gurudev said, “Because Mahaprabhu told us to”. Therefore we want to find a way to reach people, to meet them, to associate with them, to help them come closer to their spiritual identity. You cannot be so cruel to let people around you die in bodily consciousness! Why don’t you tell them that they are spirit souls? Preaching is not that complicated. You don’t need to give a dry and boring philosophical discussion. No! Give a message. Because the more people take their share in the spiritual inheritance, the better it is.

(to be continued)



(Szvámí Tírtha, 2019.05.06-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Azt mondják, hogy egyedül meditálni az jó, de ha csatlakoznak mások is hozzánk az még jobb, és ha egy igazán harmonikus közösségben zengjük együtt a Szent Neveket az a legjobb! S a bhadzsan nem csupán éneklést, hanem imádatot is jelent. Úgy érzem, hogy ti nagyon szerettek bhadzsanázni, közösen énekelni, a Szent Neveket dicsőíteni. S mi a bhadzsan fokozása, felsőfoka? A kírtan. 

Tehát van egy belső mérőműszerünk, ami mindent érzékel, próbáljuk ezt alkalmazni. Először ez még csak kontrolláltan működik, zengjük a Szent Neveket, és várjuk, hogy lecsendesedjen az elménk, várjuk a felszabadulást. Viszont, ha tovább mantrázunk, akkor egyre finomabb lelki ízeket fogunk tapasztalni. S megtisztul a szív, illetve, ami tegnap még nagy problémát okozott nekünk, azt ma már jelentéktelennek érezzük, nem aggaszt bennünket. Néha nagy előrelépéseket szeretnénk látni a lelki fejlődésünkben, bár meglehet, hogy az apró léptek sokkal értékesebbek. Majd lassacskán, ami ma még annyira fontos a számunkra, mint például a szenvedés, vagy a reménykedés, – mivel a szenvedéseinkhez is tudunk ragaszkodni – elvesztik jelentőségüket, és  más dolgok kezdenek fontossá válni. Többé már nem akarjuk felfedezni Amerikát, hanem  inkább a lelki világ érdekel bennünket, ami egy sokkal érdekesebb és vonzóbb kihívás. 

Szóval kérlek benneteket próbáljátok ki saját magatokon is ezt a nagyon finom módszert. S ha ezáltal a belső megtisztulás által még együttérzőbbek lesztek, akkor meg fogjátok találni az utat az emberek szívéhez. Néha a tudásunk, néha pedig a lelki megvalósításunk, máskor pedig a kudarcaink segítenek abban, hogy megértsünk másokat. Mivel, ha nem bukunk el időnként, akkor azt hihetjük, hogy sohasem fogunk, és nem fogjuk megérteni, hogy másokkal mégis hogyan eshet ez meg. Hogyan lehetséges, hogy képtelenek megállítani a szelet? Míg mi azt hisszük magunkról, hogy erre képesek vagyunk, bár még sohasem próbáltuk. Csak próbáljátok meg! Valljatok kudarcot! Álljatok készen a nehézségekre is, de soha ne veszítsétek el a lelkesedéseteket! Mi elbukhatunk, de a küldetésünk az sohasem! Isten sohasem veszít! Sohase veszítsétek el a hiteteket! „Hirdesd  bátran: „Az én hívem nem vész el soha“. A csatát elveszíthetjük, de a háborút meg kell nyernünk. 

S miért akarunk közelebb kerülni az emberekhez? Egyszer Gurudév megkérdezte tőlünk, hogy „Miért prédikálunk?” Tudjátok az ilyen nagyon egyszerű kérdések, azok amik igazán fejtörést okoznak. ‘Mivel általában ezt így szoktuk csinálni, ez a szokás.’ ‘Nos, azért, mert Te, Gurudév prédikálsz, és mi pedig próbálunk követni téged, így mi is prédikálunk.’ Nem. Nos miféle választ adhatunk egy ilyen kérdésre? Az egyszerű és nehéz kérdéseket nem könnyű megválaszolni. Mi az életünk értelme? Kik vagyunk mi? Mi a célunk? Egyszerű kérdések, amiket szinte lehetetlen megválaszolni. Szóval, mi is megpróbáltuk a tőlünk telhető legjobb választ adni, mire Gurudév csak ennyit mondott, „Mert Maháprabhu erre kért bennünket”. Ezért szeretnénk megtalálni a módját annak, hogy eljussunk, és találkozzunk az emberekkel, hogy közelebb kerülhessenek a lelki önvalójukhoz. Nem lehetünk olyan kegyetlenek, hogy csak hagyjuk a körülöttünk lévőket, hogy testtudatban haljanak meg! Miért nem mondjátok el nekik, hogy ők lelkek? A prédikálás nem túl bonyolult dolog. Nem valami száraz és unalmas filozófiai értekezést kell tartanotok nekik. Nem! Adjátok át nekik az üzenetet, mert minél több ember részesül ebből a lelki örökségből, annál jobb.

(folytatása következik)



(от лекция на Свами Тиртха, 06.01.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния петък)

Казва се, че да седиш сам и да медитираш е добре. Да имаш другар за това е още по-добре. А да можем да славим святото име в хармонична компания е най-добре. Заедно. И бхаджана не е само пеене. Бхаджана е вашето поклонение. Виждам, че вие много харесвате бхаджана – да пеете заедно, да възславяте святото име. Но коя е по-високата степен на бхаджана? Това е киртана. 

Така че имаме инструмент за вътрешен контрол. Стремете се да го прилагате. Най-напред то е вид контрол – повтарянето на светите имена – очаквате умствен покой, очаквате освобождение. Но ако продължавате да възпявате светите имена, ще се появят и по-фини вкусове. Вътрешно пречистване на сърцето, сърдечна интелигентност ще се прояви. И което вчера е било за вас голям проблем, днес ще го виждате като незначителен, вече няма да ви причинява страдание. Понякога искаме да видим голям скок в духовния си напредък, макар че може би малките стъпки са по-скъпоценни. И малко по малко онова, което днес е толкова значимо за вас, било то страдание или надежда – понеже човек си обича страданията – губи своята важност. И други неща започват да добиват по-голяма значимост за вас. Вече не ви интересува да откривате Америка. По-скоро искате да изследвате духовното небе – много по-интересно и приканващо предизвикателство е. 

Затова моля ви, опитайте се да приложите този толкова фин метод върху себе си. И ако станете по-състрадателни благодарение на това вътрешно пречистване, ще намирате път към сърцата на хората. Понякога знанието ни или духовните ни постижения ни помагат в това отношение. Друг път повече ни помагат провалите ни, за да можем да се доближим до хората и да ги разбираме. Защото ако не си падал си мислиш, че никога няма да паднеш. И не разбираш как така хората падат. Как така те не могат да спрат вятъра? Мислиш си, че ти можеш да го спреш, макар никога да не си опитвал. Опитай! Провали се! Бъди готов да поемеш трудностите. Но никога не губи кураж. Ти може и да изгубиш, но мисията ти никога не бива да губи. Твоят Бог никога няма да загуби. Твоята вяра никога не бива да губи. „Заяви дръзко: “Моят предан никога не губи“[1]. Може да загубиш една битка, но не трябва да губиш войната. 

А защо искаме да достигнем до хората? Веднъж Гурудев ни попита: „Защо проповядваме?” Знаете, тези толкова простички въпроси са много предизвикателни. „Ами, защото обикновено така правим, това е навик.“ „Ами защото ти проповядваш, Гурудев, пък ние се опитваме да те имитираме и затова също проповядваме.“ Не. Какъв отговор можете да дадете на такъв въпрос? Трудно е, простите въпроси са много трудни за отговор. Какъв е смисълът на живота ти? Кой си ти? Към какво се стремиш? Прости въпроси. Но е почти невъзможно да се отговори. Как ли не се стараехме да намерим верния отговор, докато накрая Гурудев каза: „Защото Махапрабху е поискал”. Затова искаме да намираме начини да достигаме до хората, да се срещаме с тях, да общуваме с тях, да им помагаме да се доближат до духовната си същност. Не може да сте толкова жестоки да оставяте хората край вас да мрат в телесно съзнание! Защо не им кажете, че са души от Духа? Проповядването не е толкова сложно. Не е нужно да изнасяте суха и скучна философска беседа. Не! Предайте послание. Защото колкото повече хора вземат своя дял от духовното си наследство, толкова по-добре.

(следва продължение)

1. Бхагавад Гита 9.31



(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 06.01.2019, morgens, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Es heißt, allein zu sitzen und zu meditieren sei gut. Mit einem Partner ist es noch besser. Und wenn wir den heiligen Namen in harmonischer Gemeinschaft preisen können, ist das am besten. Gemeinsam, nicht wahr? Und Bhajan ist nicht nur Singen. Bhajan ist deine Anbetung. Ich spüre, dass euch Bhajan so gut gefällt, dass ihr gemeinsam singt und den heiligen Namen verherrlicht. Aber was ist die Steigerung von Bhajan? Das ist Kirtan.

Wir haben also ein Instrument der inneren Kontrolle. Versucht, es anzuwenden. Zunächst einmal ist dies wie Kontrolle – das Chanten der heiligen Namen – ihr wartet auf euren inneren Frieden, ihr wartet auf eure Befreiung. Aber wenn ihr die heiligen Namen weiterhin chantet, werdet sich auch subtilere Empfindungen zeigen. Die innere Reinigung des Herzens, die Herzensintelligenz wird geschehen. Und was gestern noch ein großes Problem für euch war, werdet ihr heute als unbedeutend erkennen, es schmerzt euch nicht mehr. Manchmal wünschen wir uns einen großen Sprung in unserem spirituellen Fortschritt, obwohl kleine Schritte vielleicht wertvoller sind. Und langsam, ganz langsam verliert das, was euch heute so wichtig ist, sei es Leid oder Hoffnung – weil der Mensch an seinem Leid gern festhält –, seine Bedeutung. Und andere Dinge werden wichtiger für euch. Du bist nicht mehr darauf aus, Amerika zu entdecken. Vielmehr möchtest du den spirituellen Himmel erkunden – eine viel interessantere und einladendere Herausforderung.

Bitte versucht also, eure sehr subtile Methode auf euch selbst anzuwenden. Und wenn ihr durch diese innere Reinigung mitfühlender werdet, werdet ihr einen Weg zum Herzen der Menschen finden. Manchmal helfen uns unser Wissen oder unsere spirituellen Errungenschaften dabei. Manchmal helfen uns unsere Misserfolge, anderen näherzukommen und sie zu verstehen. Denn wer nicht scheitert, glaubt, niemals zu scheitern. Und man versteht nicht, wie Menschen scheitern. Wie kann es sein, dass sie den Wind nicht aufhalten können? Man glaubt, man könne ihn aufhalten, obwohl man es nie versucht hat. Versucht es! Scheitert! Seid bereit, auch die Mühe auf euch zu nehmen. Aber verliert niemals den Mut. Ihr könnt verlieren, aber eure Mission sollte niemals scheitern. Euer Gott wird niemals verlieren. Euer Glaube sollte niemals schwinden. „Verkündet es kühn: ‚Mein Anhänger ist niemals verloren.‘“[1] Ihr könnt eine Schlacht verlieren, aber ihr solltet den Krieg gewinnen.

Und warum wollen wir auf Menschen zugehen? Gurudev fragte uns einmal: „Warum predigen wir?“ Ihr wisst, diese ganz einfachen Fragen sind eine große Herausforderung. „Weil wir es normalerweise so machen, es ist eine Gewohnheit.“ „Nun, weil du predigst, Gurudev, und wir versuchen, es nachzuahmen, und wir versuchen auch zu predigen.“ Nein. Was für eine Antwort kann man auf so eine Frage geben? Ihr wisst solche einfachen Fragen sind sehr schwer zu beantworten. Was ist der Sinn deines Lebens? Wer bist du? Was ist dein Ziel? Einfache Fragen. Fast unmöglich zu beantworten. Also haben wir unser Bestes versucht, die richtige Antwort zu finden, aber dann sagte Gurudev: „Weil Mahaprabhu es uns gesagt hat.“ Deshalb wollen wir einen Weg finden, die Menschen zu erreichen, ihnen zu begegnen, mit ihnen in Kontakt zu treten, ihnen zu helfen, ihrer spirituellen Identität näherzukommen. Man kann nicht so grausam sein, die Menschen um sich herum im körperlichen Bewusstsein sterben zu lassen. Warum sagt ihr ihnen nicht, dass sie spirituelle Seelen sind? Predigen ist nicht so kompliziert. Ihr müsst keine trockene und langweilige philosophische Diskussion führen. Nein! Vermittelt eine Botschaft. Denn je mehr Menschen ihren Anteil am spirituellen Erbe annehmen, desto besser.

1. Bhagavad Gita 9.31

(Fortsetzung folgt)



(из лекции Свами Тиртхи, 06.01.2019 утром, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Говорят, что медитировать в одиночестве полезно. Если есть партнер, это еще лучше. А если мы можем прославлять святое имя в гармоничном обществе, это еще лучше. Вместе, правда? И бхаджан — это не просто пение. Бхаджан — это ваше поклонение. Я чувствую, что вам очень нравится бхаджан, что вы поете вместе, прославляя святое имя. Но что выше бхаджана? Это киртан.

Итак, у нас есть инструмент внутреннего контроля. Старайтесь его применять. В начале, это вид контроля – повторение святых имён – вы ждёте душевного покоя, ждёте освобождения. Но если вы будете продолжать повторять святые имена, появятся и более тонкие ощущения. Произойдёт внутреннее очищение сердца, возникнет сердечная мудрость. И то, что вчера было для вас большой проблемой, сегодня вы увидите незначительным, оно больше не причиняет вам боли. Иногда нам хочется увидеть большой скачок в нашем духовном прогрессе, хотя маленькие шаги, возможно, более ценны. И постепенно то, что так важно для вас сегодня, как страдание или как надежда – потому что вы лелеете свои страдания – теряет свою значимость. И другие вещи начинают становиться для вас важнее. Вы больше не стремитесь открыть для себя Америку. Скорее, вы хотите исследовать духовное небо – гораздо более интересный и заманчивый вызов.

Поэтому, пожалуйста, попробуйте применить этот очень тонкий метод к себе. И если благодаря этому внутреннему очищению вы станете более сострадательными, то найдете путь к сердцам людей. Иногда в этом помогают наши знания или духовные достижения. В других случаях наши неудачи помогают приблизиться, понять других. Потому что, если вы не терпите неудач, вы думаете, что никогда не потерпите неудачу. И вы не понимаете, как люди терпят неудачи. Как так получается, что они не могут остановить ветер? Вы думаете, что можете его остановить, хотя никогда не пробовали. Попробуйте! Потерпите неудачу! Будьте готовы к трудностям. Но никогда не падайте духом. Вы можете проиграть, но ваша миссия никогда не должна проиграть. Ваш Бог никогда не проиграет. Ваша вера никогда не должна проиграть. «Смело заявите: «Мой преданный никогда не проиграет». Вы можете проиграть битву, но вы должны выиграть войну.

А почему мы хотим приблизиться к людям? Однажды Гурудев спросил нас: «Почему мы проповедуем?» Знаете, эти очень простые вопросы очень сложны. «Потому что обычно мы делаем это так, это привычка». «Ну, потому что вы проповедуете, Гурудев, и мы стараемся подражать вам, и мы тоже стараемся проповедовать». Нет. Какой ответ можно дать на такой вопрос? Сложно, на простые вопросы очень трудно ответить. В чем смысл вашей жизни? Кто вы? Какова ваша цель? Простые вопросы. Почти невозможно ответить. Поэтому мы изо всех сил пытались найти правильный ответ, но тогда Гурудев сказал: «Потому что Махапрабху велел нам». Поэтому мы хотим найти способ достучаться до людей, встретиться с ними, общаться с ними, помочь им приблизиться к своей духовной идентичности. Нельзя быть настолько жестоким, чтобы оставлять окружающих вас людей умирать в телесном сознании! Почему бы вам не сказать им, что они — духовные души? Проповедь не так уж сложна. Не нужно вести сухую и скучную философскую дискуссию. Нет! Передайте послание. Потому что чем больше людей получат свою долю духовного наследия, тем лучше.

(продолжение следует)

 



(from a lecture of Swami Tirtha, 11.05.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Question: My question is about spiritual violence. I’m just wondering whether we can say that spiritual violence is when we say something which is completely true, but the circumstances and time are not the right ones. Kala-patra-desha – time, circumstances and place. I remember, Gurudev, you say that sadhana is not the goal, it is like the means to achieve the goal, and I was wondering how can we avoid spiritual violence? If it is not in the right time and within the right circumstances, how not to become dogmatic – when the rules are more important? In this respect I remember your story about that god-sister of yours, who went to the bathroom to follow the rules instead of cooking.

Swami Tirtha: Well, all of a sudden something comes to my mind, concerning what we discussed before – how teachers instruct people. There was one very elevated saintly person, Krishnadas Babaji, in the times of Shrila Prabhupada and Shrila Shridhara Mararaja – so he is quite recent. He was a supremely great kirtaniya and his main focus was on the holy names. But whenever devotees approached him for inquiries, he always had only one answer: “Hare Krishna”. Whatever you asked, this was his answer. Is it fanatic? Maybe he is not considering kala-patra-desha? Or he is instructing in a very profound manner?

Because the many questions sometimes disperse our attention. If we are focused on our spiritual practice, on our sadhana, as you said, holy name as a sadhana, then you don’t have too many diverse directions. 

But for example, Namamrita, you work in a Vet clinic, right? So, if an owner of a pet come to you and ask: “My favourite dog has such and such problem. What do you suggest?” And you say: “Oh, Hare Krishna,” I doubt that it would work. So, we have to be a little clever how to apply the proper answers according to time, space and circumstances. But ultimately, as we discussed, the cure for the basic material disease is the holy name.

So, if we can draw the attention of people to this very important message – in any manner – that might serve their benefit as well. Therefore, what I have learned from my masters is that they tried to represent this process in such a charming manner that automatically everybody wanted to follow. Is that spiritual violence? Yes. So much so, that there is no escape. I think that love, affection is the greatest violence – because you cannot resist. If somebody fights with you, you will resist. Fight will bring fight. But can you resist if somebody is just tenderly, with all attention, directly touching your heart? Can you resist that? 

You know, in violence we have to be intelligent. Why should we use very brutal methods of violence? Use the best, the most polished method of violence; it’s called affection. Irresistible. 

Question: It happened to me that I have experienced a very brutal violence. At that moment I totally forgot about Krishna. I feel that connection is still there from His side, but from my side I have lost this connection. And even though I chant, I cannot feel my part of the connection. What to do to restore this connection? 

Swami Tirtha: You are fortunate. Because if you wouldn’t have a living connection to Him, you wouldn’t have such a question. So, it is there. And I think very soon it will reveal itself more and more. Usually, our attachments and weaknesses of the heart prevent us from experiencing this free flow of divine trust. But as long as we have at least this desire that we want to re-establish our connection to the Supreme, practically that connection is there. Otherwise you wouldn’t be concerned about it. 

There are dry moments. This is when our commitment is tested. And the other side are the blessed moments. So while we are here, in the world of dualities, don’t be surprised that even in spiritual practice sometimes we have a bright day, other times we have a bad day. But there must be some permanency. Because this is the way to approach spirituality – that we depend on the external conditions less and less and we develop the inner spiritual consciousness more. 

But I think this is a very honest, real experience of a practitioner: sometimes it happens, other times it doesn’t happen. The same with the bhajan – sometimes it happens, other times it doesn’t happen. Nevertheless we have to sing. And maybe something will reveal to us.

If Gaura Kishora das Babaji was ready to jump into the Ganges when he felt that the holy name doesn’t descend on his lips, what can we say? Where is the Ganges? But nevertheless, don’t give up. Never give up. This is our mantra: never give up. 

(to be continued)



(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: A lelki erőszakról szeretnék kérdezni, mivel azon tűnődtem, hogy vajon ezzel találkozunk-e akkor, amikor valami olyat mondunk, ami teljesen igaz, de a körülmények és az idő mégsem megfelelő hozzá. Kála (idő) – patra (körülmény) – désa (hely), hely-idő-körülmény. Emlékszem, Gurudév azt mondtad, hogy a szádhana nem cél, hanem a cél elérésének eszköze, és azon gondolkodtam, hogyan tudjuk elkerülni a lelki erőszakot? Ha valami nem a megfelelő időben és körülmények között történik, akkor hogyan ne legyünk dogmatikusak, amikor a szabályok sokkal fontosabbak? Ez arról jutott az eszembe, amikor a hittestvéred nandafalvi történetét mesélted, aki késő éjjel Nárájan Mahárádzs megérkezésekor vacsora helyett, először fürdeni akart menni, a szabályokat betartva.

Szvámí Tírtha: Nos, hirtelen eszembe jutott valami, ami kapcsolódik ahhoz amiről korábban beszélünk, hogy miként tanítanak a tanítók? Sríla Prabhupád és Sríla Srídhar Mahárádzs idejében, tehát nem túl régen, élt egy nagyon emelkedett szent ember, Krsnadász bábádzsí. Ő egy kírtaníja bhakta volt, aki teljesen a Szent Neveknek szentelte minden figyelmét. Amikor különböző kérdésekkel mentek hozzá a bhakták, Ő csak annyit mondott, hogy „Haré Krisna”. Ha kérdezték, csak ezt felelte. Vajon ez fanatizmus vagy sem? Esetleg figyelmen kívül hagyta a kála-patra-désát? Vagy inkább egy nagyon mély tanítást adott?

Sokszor a túl sok kérdés csak eltereli a figyelmünket. Ha, ahogy mondtad a lelki gyakorlatainkra, azaz a Szent Nevek zengésére, mint szádhanára fókuszálunk, akkor nem túl sok más irány létezik a számunkra. 

Viszont például te, Námámrta egy állatklinikán dolgozol, ha jól tudom? Tehát, ha egy állattulajdonos bemegy hozzátok és azt kérdezi, hogy „Ó, az én drága kis kedvencemnek ez meg ez a baja. Mit javasol mit csináljak vele?” S erre te azt mondod neki, hogy „Haré Krisna,” kétlem, hogy ez működne. Tehát, eléggé bölcsnek kell lennünk ahhoz, hogy miként tudjuk megfelelően alkalmazni a ‘hely-idő-körülmény’ figyelembevételével a tanultakat. De végül is, ahogy beszéltük, az anyagi lét betegségeinek egyetlen gyógymódja van, a Szent Nevek zengése.

Tehát, ha bármilyen módon fel tudjuk hívni az emberek figyelmét erre a nagyon fontos üzenetre, ez az ő hasznukra is válik. Én azt tanultam a mestereimtől, hogy ezt az egész folyamatot ők olyan vonzó módon próbálták közvetíteni a számunkra, hogy azt automatikusan mindenki közetni akarja. Ez vajon lelki erőszak? Igen. Olyannyira, hogy ez alól nincs menekvés. Azt hiszem a szeretet a legnagyobb erőszak, mert az ellenállhatatlan. Ha valaki szembeszegül velünk, akkor mi is harcolni fogunk, a harc harcot szül. De harcba tudunk-e szállni olyasvalakivel, aki csak kedvesen, minden figyelmével egyenesen a szívünkhöz szól? Ellent tudunk annak állni? 

Tudjátok okosan kell erőszakosnak lenni. Miért is kellene kegyetlen eszközöket alkalmazni? Használjuk a legkifinomultabb eszközt, amit szeretetnek hívnak. Az ellenállhatatlan. 

Kérédés: Az történt, hogy nagyon kegyetlen erőszakot alkalmaztak velem, és abban a pillanatban teljesen megfeledkeztem Krisnáról. Úgy érzem, hogy Részéről megvan ez a kapcsolat, de részemről elvesztettem azt. S bár továbbra is mantrázok, nem érzem ezt a kapcsolatot Vele. Mit tegyek, hogy ezt helyrehozzam, hogyan tudok ismét kapcsolódni Hozzá? 

Szvámí Tírtha: Nagyon szerencsés vagy, mert ha nem lenne eleven kapcsolatod Ővele, akkor nem kérdeznéd ezt. Tehát közöttetek ott van ez a kapcsolat, s úgy hiszem ez hamarosan egyre inkább meg fog nyilvánulni a számodra! Általában a szívnek a ragaszkodásai és gyengeségei megakadályoznak bennünket abban, hogy a felénk áramló isteni bizalmat megtapasztalhassuk. De amíg megvan ez a vágyunk, hogy szeretnénk helyreállítani ezt a kapcsolatot a Legfelsőbbel, addig gyakorlatilag a kapcsolat is ott van. Máskülönben nem foglalkoznánk ezzel. 

Vannak nehéz időszakok, amikor az elkötelezettségünk tesztelődik, és vannak áldott pillanataink is. Tehát amíg itt vagyunk a kettősségek világában, addig ne lepődjünk meg azon, hogy még a lelki gyakorlatok végzése során is vannak néha jó, és rossz napok. De lennie kell valami állandónak is, mert ily módon lehet közelebb kerülni a lelki dolgokhoz, hogy már egyre kevésbé befolyásolnak a külső körülmények, és egyre inkább fejlődik a belső tudatosságunk. 

De úgy hiszem, hogy ez a lelki életet gyakorlóknak egy nagyon őszinte, valóságos megtapasztalása, hogy néha sikerül, máskor pedig nem. Ugyanez van a bhadzsannal is, néha megtörténik ez a kapcsolódás, máskor pedig nem. Mégis énekelnünk kell, és talán valami megmutatkozik a számunkra.

Ha Gaurakisóra dász bábádzsí kész volt beleugrani a Gangeszba, amikor azt érezte, hogy a Szent Név nem száll alá az ajkaira, akkor mi mit is mondhatnánk? Hol a Gangesz? De mindenesetre, ne adjátok fel! Soha ne adjátok fel! Ez a mi mantránk, hogy soha ne add fel! 

(folytatása következik)



(от лекция на Свами Тиртха, 11.05.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

Въпрос: Въпросът ми е за духовното насилие. Чудя се дали можем да кажем, че духовно насилие е когато говорим неща, които са напълно верни, обаче обстоятелствата и времето не са подходящо съобразени? Кала-патра-деша – време, обстоятелства и място. Спомням си, Вие казахте, Гурудев, че садхана не е целта, а е средство да се постигне целта, и се чудех как можем да избегнем духовното насилие? Ако не е в правилното време и в подходящите обстоятелства, как да не ставаме догматични – когато правилата са по-важни? В тази връзка се сещам за разказа Ви за онази Ваша духовна сестра, която влязла да се къпе, за да спази правилата, вместо да сготви.

Свами Тиртха: Изведнъж ми дойде на ум нещо във връзка с това, за което говорихме преди – как учителите напътстват хората. Имало един много възвишен светец, Кришнадас Бабаджи, живял във времената на Шрила Прабхупада и Шрила Шридхара Махарадж – тоест съвсем неотдавна. Бил изключително велик киртания и основният му фокус бил върху светите имена. Но когато и бхактите да се обръщали към него с някакви запитвания, той винаги имал само един отговор: „Харе Кришна”. Каквото и да попитате, това бил неговият отговор. Фанатично ли е? Може би той не е взимал под внимание кала-патра-деша? Или е напътствал по много дълбок начин?

Защото множеството въпроси понякога разфокусират вниманието. Ако сме съсредоточени в своята духовна практика, в своята садхана – както ти каза, че святото име е садхана – тогава не съществува разнопосочност. 

Обаче например, Намамрита, ти работиш във ветеринарна клиника, нали? Ако някой собственик на животинка дойде и попита: „Любимото ми куче има такъв и такъв проблем. Какво предлагате?” а ти му кажеш: „Ами, Харе Кришна,” съмнявам се, че това ще свърши работа. Така че трябва да сме поне малко умни да даваме верните отговори според времето, мястото и обстоятелствата. Но в края на краищата, както говорихме, лекарството за основната материална болест е святото име.

Така че ако можем да привличаме вниманието на хората към това толкова важно послание – по някакъв начин – това може да послужи за тяхно добро. Затова, каквото съм научил от моите учители е, че те са се старали да представят този процес по такъв очарователен начин, та всички от само себе си да искат да го последват. Дали това е духовно насилие? Да. И то такова, че няма измъкване. Считам, че любовта, обичта е най-голямото насилие – понеже не можеш да ѝ устоиш. Ако някой се бори с теб, ще устоиш. Борбата води до борба. Ала можеш ли да устоиш, ако някой с нежност, с цялото си внимание директно докосва сърцето ти? Нима можеш да устоиш на това? 

Знаете ли, в насилието трябва да сме интелигентни. Защо да използваме груби методи? Използвайте най-добрия, най-изискан метод на насилие; нарича се обич. Неустоим. 

Въпрос: На мен ми се случи да преживея много брутално насилие. В този момент напълно забравих за Кришна. Чувствам, че връзката все още я има от Негова страна, но от моя страна аз загубих тази връзка. И макар да мантрувам, не мога да усетя моята част от връзката. Какво да направя, за да възстановя тази връзка? 

Свами Тиртха: Ти си късметлийка. Защото ако нямаш жива връзка с Него, не би имала такъв въпрос. Така че тя съществува. И мисля, че съвсем скоро ще се разкрие все повече и повече. Обичайно нашите привързаности и сърдечни слабости ни пречат да преживяваме този волен поток на божествено доверие. Но докато поне имаме това желание да искаме да възстановим своята връзка с Бога, на практика тази връзка съществува. Иначе нямаше да се вълнуваш от това. 

Има моменти на сухота. Тогава се тества посветеността ни. А от другата страна са благословените мигове. Докато сме тук, в света на двойственостите, не се изненадвайте, че даже в духовната практика понякога имаме светъл ден, а друг път имаме лош ден. Обаче е нужно някакво постоянство. Защото това е начинът да се доближим до духовността – все по- и по-малко да зависим от външните условия, а все повече да развиваме вътрешното духовно съзнание. 

Но считам, че това е много честно, истинско преживяване на практикуващия – че понякога се получава, друг път не се получава. Същото е и с бхаджана – понякога се получава, друг път не се получава. Въпреки това трябва да пеем. И може би нещичко ще се разкрие.

Щом Гоура Кишора дас Бабаджи е бил готов да се хвърли в Ганг, когато е усещал, че святото име не се спуска на устните му, какво да кажем ние? Къде е Ганг? При все това, не се отказвайте. Никога не се отказвайте. Това е нашата мантра: никога не се отказвай. 

 

(следва продължение)



« Older Entries Newer Entries »