Sharanagati

(от лекция на Свами Тиртха, 04.01.2019 вечер, София)

(продължава от предишния петък)

Въпрос на Кришна Прия: Споменахте, че не бива да сме смирени с ненормалните хора. Има ситуации, в които ако си мил и мек, това работи срещу теб и се налага да си по-строг. Бихте ли казали моля нещо повече по тази тема? Дали е добре, дали е правилно?

Свами Тиртха: Вътрешното си смирение трябва винаги да съхраняваме. Защото трябва винаги да уважаваме душата, личността, Параматма. Трябва да приемаме човека такъв, какъвто е. Което обаче не означава, че трябва да се съгласяваме с него, особено с лошото му поведение. Казва се, че ако някой не знае да плува и се дави във водата, ако доплуваш при него и искаш да му помогнеш, той може да повлече надолу и теб. Затова на онези, които искат да спасяват хора в подобни опасни ситуации, се препоръчва най-напред да ги ударят по главата. Да ги нокаутират. Защото по този начин предотвратявате съпротивата им и можете да ги спасите. Виждам, че се усмихвате. Добре, не съм го проверявал. Това е теория, съгласен съм. Но казват, че е така. Най-напред блокираш опозицията на всяка цена, ако животът е в опасност, и след това спасяваш. Разбира се, как можем да приложим това, да речем, в проповядването – ако някой се противи на вашата любяща помощ, удряте го по главата, за да го спасите ли? Не, разбира се, не така. Но винаги се стремете да запазвате това вътрешно смирение, което почита душата, духовната идентичност на другия човек. 

И се старайте да бъдете такъв чист, смирен и привличащ, искрен човек, че всички, които ви срещат, да искат да последват примера ви. Понеже истинското смирение е много могъщо. То не е нещо, с което хората могат да злоупотребят, а е много мощно качество. До такава степен, че с един истински смирен човек никой не може да се кара, никой не може да го нарани. 

Представете си, че давате лекция. Това означава, че сте отпред, в центъра на вниманието на хората. Стремите се да описвате колко прекрасен е животът в преданост, колко скъпоценна е духовната практика и изведнъж на 15-тата минута, някой всред публиката се изправя, посочва ви с пръст и казва: „Ти не си никакъв ваишнава! Ти си демон!” Просто си представете. Малко е изненадващо, а? Само малко. Мисля си, че в такъв момент умението ви да давате лекции е поставено на изпитание. Как да се справите при неочаквана ситуация и коментар? „Ти не си ваишнава! Ти си демон!” Какво можете да сторите? Очевидно е, че въпросният човек не е квалифициран да прави подобни забележки. По естествен начин можете да запазите своето смирение, нали? Не се оскърбявате. 

Това имам предвид – да приемаш хората и да се съгласяваш с глупостите им не е едно и също. Ние винаги уважаваме човека, винаги уважаваме душата, обаче ви е позволено да имате духовно мнение, опиращо се на шастра, опиращо се на ученията. Все пак наше задължение е да представяме нашата традиция по такъв красив и автентичен начин, че хората да могат да я разберат, да я възприемат и да се чувстват вдъхновени да усъвършенстват живота си. Считам, че това е истинско смирение – когато се стремиш да служиш по най-добър начин за духовния напредък на другия. А това понякога включва да се прекрати някаква лоша дейност, да се сложи край на някакво критично поведение. Единствено за доброто на другия. Добре. Толкова за смирението.

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 04.01.2019 abends, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Frage von Krishna Priya: Sie erwähnten, dass wir gegenüber Geisteskranken nicht demütig sein sollten. Es gibt Situationen, in denen Freundlichkeit und Nachsicht kontraproduktiv sind und man strenger sein muss. Könnten Sie bitte etwas mehr dazu sagen? Ist das richtig?

Swami Tirtha: Nun, wir sollten stets innere Demut bewahren. Denn wir sollten immer die Seele, den Menschen, den Paramatma respektieren. Wir müssen den Menschen so annehmen, wie er ist. Aber das bedeutet nicht, dass man ihm oder ihr zustimmen muss, insbesondere nicht bei schlechtem Verhalten. Es heißt, wenn jemand nicht schwimmen kann und im Wasser ertrinkt, und man ihm zu Hilfe schwimmt, könnte er einen mit nach unten ziehen. Deshalb wird denen, die Menschen in solchen Gefahrensituationen retten wollen, empfohlen, ihnen zuerst einen Schlag auf den Kopf zu geben. Sie bewusstlos zu schlagen. Denn so blockiert man ihren Widerstand und kann sie retten. Ich sehe, ihr  lächelt. Gut, ich habe das nicht überprüft. Es ist eine Theorie, das gebe ich zu. Aber es heißt, es sei so: Zuerst den Widerstand blockieren, koste es, was es wolle, wenn es um Leben und Tod geht, und dann retten. Wie können wir das natürlich anwenden, zum Beispiel beim Predigen – wenn sich jemand unserer liebevollen Hilfe widersetzt, schlagen wir ihn dann bewusstlos, um ihn zu retten? Nein, natürlich nicht so. Aber wir sollten immer versuchen, diese innere Demut zu bewahren, die die Seele, die spirituelle Identität des anderen respektiert.

Und versucht, ein so reiner, demütiger, anziehender und aufrichtiger Mensch zu sein, dass jeder, der dir begegnet, deinem Beispiel folgen möchte. Denn wahre Demut ist eine sehr starke Kraft. Sie ist nichts, was man missbrauchen kann, sondern eine sehr mächtige Eigenschaft. So sehr, dass niemand einen wirklich demütigen Menschen angreifen oder verletzen kann.

Stellt euch vor das ihr einen Vortrag haltet. Das heißt, ihr steht vorne, im Mittelpunkt der Aufmerksamkeit der Zuhörer. Ihr versucht, die Schönheit des hingebungsvollen Lebens und die Werte spiritueller Praxis zu beschreiben, und dann, nach 15 Minuten, steht jemand im Publikum auf, zeigt mit dem Finger auf euch und sagt: „Du bist kein Vaishnava! Du bist ein Dämon!“ Stellt euch das mal vor. Ein bisschen überraschend, nicht wahr? Nur ein bisschen. Ich denke, dann wird eure Fähigkeit, Vorträge zu halten,  infrage gestellt. Wie geht man mit unerwarteten Situationen und Kommentaren um? „Du bist kein Vaishnava! Du bist ein Dämon!“ Was kann man da schon tun? Es ist doch offensichtlich, dass diese Person nicht qualifiziert ist, irgendwelche Bemerkungen abzugeben. Natürlich kann man seine Bescheidenheit bewahren, nicht wahr? Ihr seid ja nicht beleidigt.

Genau das meine ich: Menschen zu akzeptieren und Dummheit zuzustimmen, ist nicht dasselbe. Wir respektieren immer den Menschen, wir respektieren immer die Seele, aber ihr dürft eine spirituelle Meinung haben, die auf den Shastras und den Lehren basiert. Unsere Pflicht ist es jedoch, unsere Tradition so freundlich und authentisch zu vertreten, dass die Menschen sie verstehen, annehmen und sich inspiriert fühlen, ihr Leben zu verbessern. Ich denke, das ist wahre Bescheidenheit – wenn man versucht, dem anderen zum spirituellen Wohl zu verhelfen. Und manchmal bedeutet das auch, schlechte Gewohnheiten abzulegen, kritisches Verhalten zu unterlassen usw. Alles nur zum Wohl des anderen. Gut. Soviel zum Thema Bescheidenheit.

(из лекции Свами Тиртхи, 04.01.2019 вечером, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Вопрос Кришна Прии: Вы упомянули, что не следует проявлять смирение по отношению к безумцам. Бывают ситуации, когда доброта и мягкость оборачиваются против вас, и приходится быть более строгим. Не могли бы вы рассказать об этом подробнее? Хорошо ли это, правильно ли это?

Свами Тиртха: Ну, мы всегда должны сохранять внутреннюю смиренность. Потому что мы всегда должны уважать душу, человека, Параматму. Мы должны принимать человека таким, какой он есть. Но это не значит, что вы должны соглашаться с ним или с ней, особенно в отношении их плохого поведения. Говорят, что если кто-то не умеет плавать и тонет в воде, то, если вы поплывете туда и захотите помочь этому человеку, он может утащить вас за собой. Поэтому тем, кто хочет спасти людей в таких опасных ситуациях, сначала рекомендуется ударить их по голове. Вырубить. Потому что таким образом вы блокируете их сопротивление и можете спасти их. Я вижу, вы улыбаетесь. Хорошо, я не проверял. Это теория, согласен. Но говорят, что это так: сначала блокируйте сопротивление любой ценой, если это опасно для жизни, а затем спасайте. Конечно, как мы можем применить это, например, в проповеди – если кто-то противится вашей любящей помощи, то вы вырубаете этого человека, чтобы спасти его? Нет, конечно, не так. Но всегда старайтесь сохранять эту внутреннюю скромность, которая уважает душу, духовную идентичность другого человека.

И старайтесь быть таким чистым, смиренным, привлекательным, искренним человеком, чтобы все, кто вас встречает, хотели следовать вашему примеру. Потому что настоящая скромность — это тоже очень сильное качество. Это не то, чем можно злоупотреблять, но это очень ценное качество. Настолько сильное, что с по-настоящему смиренным человеком никто не сможет бороться, никто не сможет его обидеть.

Представьте себе: вы читаете лекцию. Это значит, что вы стоите перед аудиторией, в центре внимания. Вы пытаетесь описать красоту преданной жизни, ценности духовной практики, и тут, через 15 минут, кто-то встает из зала, указывает на вас пальцем и говорит: «Вы не вайшнава! Вы демон!» Просто представьте. Немного неожиданно, правда? Совсем немного. Думаю, тогда ваша компетентность в чтении лекций немного под вопросом. Как реагировать на неожиданные ситуации и комментарии? «Вы не вайшнава! Вы демон!» Что вы можете сделать? Совершенно очевидно, что этот человек не имеет права давать какие-либо замечания. Естественно, вы можете сохранить скромность, верно? Вы не обижаетесь.

Вот что я имею в виду – принимать людей такими, какие они есть, и соглашаться с глупостью – это не одно и то же. Мы всегда уважаем человека, мы всегда уважаем душу, но у вас есть право на духовное мнение, основанное на шастрах, на учениях. Однако наш долг – представлять нашу традицию таким образом, чтобы люди могли её понять, принять и вдохновиться на улучшение своей жизни. Я думаю, это и есть настоящая скромность – когда вы стараетесь принести наилучшую духовную пользу другому человеку. И иногда это включает в себя прекращение каких-то плохих поступков, прекращение критического поведения и т. д. Только на благо другого. Хорошо. Вот что я хотел сказать о скромности.

(from a lecture of Swami Tirtha, 10.05.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

And then in the list of what is knowledge[1] comes constant and unalloyed devotion to Me. So beautiful! Finally something spiritual, right? Not how to eliminate your false egotism, how not to depend on external objects – constant and unalloyed devotion to Me. If you love somebody, you cannot give it up. You don’t have to force yourself to think of your lover; it comes naturally. Rather, you cannot escape – all the time you think of him or her. So, if you love God, if you have this living and loving connection to Him, you are naturally inclined. This connection should never be broken.
Aspiring to live in a solitary place. This sounds frightening. Usually humans are social beings. Solitary place – ah, it’s not for me. But just look around: how many people live with their families, yet they live a very lonely life. It’s not solitary, but it’s very lonely. So, understand the difference. You are a social being, but you feel lonely – then something is wrong. You live in a society and you feel lonely – then something is wrong. A yogi lives in a solitary place and he feels like he always has some company and he never feels lonely – so there is something good there. So, what is the purpose of a solitary life? It’s to face yourself. If the social environment that we have doesn’t promote this goal – to face ourselves – then try to find some solitary time for yourself. Because we need to achieve the intensity of self-analysis.
Then the next step is the detachment from the general mass of people. But, not in a rejective way! We shouldn’t exclude the person, the people, but we should exempt ourselves from the bad practice of the general mass of people. There is a danger here, that you start to feel yourself very special, because you are different than others. But we should avoid this trap, this kind of pseudo-spiritual feeling – that you are better than others. So, better we don’t share the negative practices of people or the limited way of thinking of people, but we should be very much ready to share the spiritual experience that we have achieved. Also, to share the burden that they have.
Then, accepting the importance of self-realization. This should be like a guiding principle for us. Because, as we discussed before, whatever you collect in a material sense, you will lose it. Therefore at the end of your life you shouldn’t stand empty-handed. Your heart should be full of treasures. And if we realize the importance of self-realization, then we can start to collect our treasures.
And finally the philosophical search for the absolute truth – I think it’s quite clear. “All these I declare to be knowledge”, says Krishna. So, if you want to be a smart person, try to practice these elements. If you make a balance of your life, I don’t know how is it: how much detachment, how much non-violence, how much humility, etc., etc., you have? But, don’t worry. Every long journey starts with the first step. So, we have a hope that if we start humbly this process of inquiries, then we shall understand the importance of self-realization, as well as find the ultimate truth at the end.

(to be continued)

1.  Bhagavad Gita 13.8-12

(Szvámí Tírtha, 2019.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A Bhagavad-gítá 13. fejezetének 8-12.[1] versében Krisna arról beszél, hogy mit tekintünk tudásnak. Ennek a hosszú felsorolásnak a következő eleme, állandó és vegyítetlen odaadás Irántam. Milyen csodálatos, végre valami lelki! Nem csak az, hogy miként lehet megszüntetni a hamis egoizmust, hogyan legyünk függetlenek az érzékkielégítés tárgyaitól, hanem állandó és vegyítetlen odaadás Irántam. Ha szeretünk valakit, akkor állandóan a szerelmünkre gondolunk, ezt nem kell erőltetni, ez természetesen jön magától. Inkább az jellemző, hogy állandóan őrá gondolunk. Hasonlóan, ha szeretjük Istent, ha szeretetteljes és élő kapcsolat fűz Hozzá bennünket, akkor ez egy természetes hajlam, és ennek a kapcsolatnak sohasem szabadna megszakadnia.
A következő, elhagyatott helyen való élés. Ez elég rémisztően hangzik, hiszen az emberek általában szociális lények. Tehát, az elhagyatott helyre inkább úgy reagálnak, hogy ‘Ó az nem nekem való!’ De csak nézzetek körbe, hány ember él családban, mégis mennyire magányosak. Nem mondható elhagyatott helynek, azonban mégis nagyon magányosan élhet ott az ember. Szóval értsétek meg a különbséget. Bár közösségi emberek vagyunk, de ha magányosnak érezzük magunkat, akkor ez így nincs rendben. Közösségben élünk, de magányosak vagyunk, akkor az nem jó. Egy jógi bár elhagyatott helyen él, mégis mindig úgy érzi, hogy sohasincs egyedül, mindig van valaki körülötte, tehát abban van valami kellemesen boldogító. Tehát mi a célja az elhagyatott helyen való életnek? Az hogy szembenézzünk önmagunkkal. S ha ezt a célt nem segíti az, ha közösségben élünk, akkor szakítsunk időt arra, amikor önmagunk lehetünk, mert el kell jutnunk egy intenzív önvizsgálathoz.
Majd a következő lépés, elkülönülés az emberek általános tömegétől, viszont nem elutasító módon! Nem szabad elzárkóznunk az emberektől, viszont el kell különülnünk a emberek sokaságának rossz gyakorlatától. Ebben az a veszély rejlik, hogy elkezdjük nagyon különlegesnek érezni magunkat, mivel másfajta életet élünk, mint a többiek. De óvakodnunk kell ettől a csapdától, ettől a látszat lelki érzéstől, hogy különbek vagyunk másoknál. Tehát jobb, ha nem keveredünk az emberek rossz szokásaival, vagy korlátozott gondolkozásmódjával, viszont készen kell állnunk arra, hogy megosszuk azokat a lelki tapasztalatainkat, amiket elértünk. Viszont osztozzunk terheikben, amiket cipelnek.
Aztán a következő, az önmegvalósítás fontosságának felismerése. Ennek mintegy iránymutatóként kellene szolgálnia a számunkra, hiszen ahogy már korábban beszéltünk arról, hogy bármi anyagit is gyűjtünk, azt el fogjuk veszíteni. Tehát, amikor eljön a vég, akkor ne álljunk ott majd üres kézzel, a szívünknek különböző kincsekkel kell tele lennie. S ha felismerjük az önmegvalósítás fontosságát, akkor foghatunk bele a különböző lelki kincsek gyűjtéséhez.
S végül, az Abszolút Igazság utáni filozófiai kutatás, azt hiszem ez elég egyértelmű. “Mindezeket tudásnak nyilvánítom” – mondja Krisna ebben a hosszú versben a Gítában. Tehát, ha okosan szeretnénk élni az életünket, akkor gyakoroljuk az itt javasolt dolgokat. Szóval, reméljük sikerül egy kiegyensúlyozott életet élnünk. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy abban milyen arányban van jelen az erőszakmentesség, az érzékkielégítés tárgyairól való lemondás, vagy az alázat. De ne aggódjatok, minden nagy utazás egy első kis lépéssel kezdődik. Tehát reménykedhetünk abban, hogy ha kellő alázattal fogunk bele ebbe a tudakozódásba, akkor megértjük ennek az önmegvalósításnak a fontosságát, és legvégül rálelünk az Abszolút igazságra is.

(folytatása következik) 

1. Bhagavad-gítá, 13.8-12.

(8-12)Alázatosság, büszkeség, erőszak nélküliség, béketűrés, egyszerűség, egy hiteles lelki tanítómester elfogadása, tisztaság, kitartás, önszabályozás, az érzékkielégítés tárgyairól való lemondás, mentesség a hamis egótól, a születés, öregség, betegség és halál okozta bajok meglátása, nem kötődés a gyermekekhez, feleséghez, otthonhoz és a többihez, valamint kiegyensúlyozottság a kívánt és a nem kívánt esetekben, állandó és vegyítetlen odaadás irántam, elhagyatott helyen való élés, elkülönülés az emberek általános tömegétől, az önmegvalósítás fontosságának felismerése és az Abszolút Igazság utáni

(от лекция на Свами Тиртха, 10.05.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

След това в списъка какво е знание[1] идва неизменна и чиста преданост към Мен. Колко красиво! Най-сетне нещо духовно, нали? Не как да премахнеш фалшивия си егоизъм, как да не зависиш от външните неща – а „неизменна и чиста преданост към Мен“. Ако обичаш някого, не можеш да се откажеш от това. Не се налага да се принуждаваш да мислиш за своя любим; то става естествено. Обратното, няма измъкване – през цялото време мислиш за него или нея. Така и ако обичаш Бога, ако имаш тази жива и любяща връзка с Него, по естествен начин ще си привлечен. Тази връзка би следвало да е нерушима.
Стремеж да се живее на уединено място. Това звучи плашещо. Хората обикновено са социални същества. Уединено място – о, това не е за мен. Но просто се огледайте наоколо: колко хора живеят в семействата си, а при все това преживяват много самотно. Не уединено, ала много самотно. Затова разберете разликата. Хем сте социални същества, хем се чувствате самотни – значи нещо не е наред. Хем живеете в общество, хем сте сами – нещо е сбъркано. А йоги живее на уединено място, пък винаги усеща, че има компания и никога не се чувства самотен – значи в това има нещо хубаво. И каква е целта на усамотения живот? Да останеш лице в лице със себе си. Ако социалното обкръжение, в което се намирате, не подпомага тази цел – да се изправите пред себе си – тогава опитайте се да си намерите време за уединение. Понеже е нужно да постигнем интензивен себеанализ.
Следващата стъпка е непривързаност към общата маса от хора. Но не по отхвърлящ начин! Не бива да изключваме човека, хората, а да се отграничим от лошите практики на общата маса от хора. Тук съществува опасността да започнете да се чувствате много специални, понеже сте различни от останалите. Но трябва да избягваме този капан, това псевдо-духовно чувство – че сме по-добри от другите. По-добре да не споделяме негативните практики или ограничения начин на мислене на хората, но да сме много готови да споделяме духовната опитност, която сме добили. А също и да споделяме бремето, което те имат.
Следва: приемане на значимостта на себереализацията. Това трябва да е като пътеводен принцип за нас. Защото, както говорихме преди, каквото и да насъберете в материален смисъл, ще го изгубите. Затова не бива в края на живота си да оставате с празни ръце. Сърцето ви трябва да е пълно със съкровища. И ако осъзнаваме колко важна е себереализацията, тогава можем да започнем да събираме своите съкровища.
И накрая, философско търсене на абсолютната истина – мисля, че това е съвсем ясно. „Всичко това Аз заявявам, че е знание”, казва Кришна. Така че ако искате да сте умни хора, стремете се да практикувате тези елементи. Ако направите равносметка на живота си, не знам какво ще излезе: колко непривързаност, колко ненасилие, колко смирение и т.н. имате? Но не се притеснявайте. Всяко дълго пътуване започва с първата стъпка. Така имаме надеждата, че ако започнем смирено този процес на изследване, ще разберем важността на себереализацията и накрая ще открием окончателната истина.

(следва продължение)

1.  „Бхагавад Гита“ 13.8-12

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 04.01.2019 abends, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Frage: Ich habe in Sveta Gora im Kloster gelebt und weiß, dass es in den christlichen Gelübden eine gewisse Hierarchie gibt. Gehorsam steht beispielsweise über den beiden anderen – Keuschheit und Armut. Ich habe auch ein Buch über Shivaismus gelesen, in dem die Gelübde zwar gleich sind, aber keines von ihnen höher als die anderen steht. Wie ist das im Vaishnavaismus?
Swami Tirtha: Wenn es beispielsweise eine Debatte unter Mönchen gibt, lautet das entscheidende Argument: „Im Namen des heiligen Gehorsams, bitte akzeptiere meine Meinung.“ Dann gibt es kein Entrinnen, man muss sagen: „Ja, ich akzeptiere das.“ Es ist eine sehr starke Verpflichtung. Daher können wir sagen, dass dies eine hohe Priorität hat.
Ihre Frage lautet also, ob es in der Vaishnava-Tradition eine solche Priorität gibt? Nun, in dieser Hinsicht sollten wir uns auf die Anweisungen von Chaitanya Mahaprabhu beziehen. Denn in seinen berühmten acht Versen seiner Unterweisungen wird am häufigsten die Demut zitiert: „Sei demütiger als ein Grashalm. Sei toleranter als ein Baum. Erweise anderen Respekt, ohne selbst Respekt zu erwarten. So wirst du die heiligen Namen dauerhaft chanten können.“[1] Es ist ein wunderschöner Vers. Und wenn wir die Bedeutung dieses Verses wirklich erfassen, bin ich sicher, dass wir die richtige Demut zur richtigen Zeit und am richtigen Ort anwenden können.
Doch wie oft ertappen wir uns dabei, dass wir diesen Vers zitieren und genau das Gegenteil tun! Wir sagen zu anderen: „Du musst toleranter sein als ein Baum, wenn du mit mir Umgang übst.“ Oder: „Prabhu, warum bist du nicht demütig wie ein Grashalm?“ Das ist sinnlos! Wende dieses Prinzip zuerst auf dich selbst an. Versucht, allen Respekt zu erweisen – damit verliert ihr nie. Denn was ist das Ziel? Das Ziel ist, die heiligen Namen in der richtigen Stimmung zu chanten. Wenn wir also diese offene, reine, unschuldige und demütige Stimmung haben, fällt es uns leichter, das spirituelle Wesen zu erfassen. Unsere Acharyas lehren uns jedoch auch, dass wir dieses Prinzip der Demut gegenüber den vernünftigen Heiligen anwenden sollen, nicht gegenüber den verrückten Materialisten.
Im Grunde sollten wir uns diese innere Qualität der Demut aneignen. Nicht die äußeren Zeichen zeigen und innerlich aufgeblasen sein, sondern das Gegenteil. Und das ist auch eine sehr gutes Merkmal. Ich habe euch diese Geschichte erzählt, sie steht in der Sharanagati, im vierten Jahr, wenn ich mich nicht irre: Es gab einmal einen öffentlichen Vortrag und danach eine private Diskussion. Und ich beobachtete jemanden im Publikum – einen jungen Mann, der mir seine volle Aufmerksamkeit schenkte. Ihr habt ja selbst Vorträge gehalten, daher wisst ihr: Wenn ihr ins Publikum schaut, seht ihr einige Gesichter, aber plötzlich bemerkt ihr, dass jemand besondere Aufmerksamkeit schenkt. Nach diesem Vortrag unterhielten wir uns, und ich fragte: „Wer bist du, mit was beschäftigst du dich?“ Ihr wisst ja, ich bin nicht gerade gesprächig, aber diesmal musste ich viel reden, weil er so aufmerksam zuhörte. Ich sprach fast eine Stunde lang, und er unterbrach mich nicht, er hörte einfach nur zu. Dann erwähnte ich beiläufig, dass Demut im spirituellen Leben sehr wichtig ist. Und dann sagte er: „Ja, Demut! Ich glaube, ich muss lernen, was wahre Demut ist.“ Da war ich ziemlich beeindruckt, muss ich euch sagen.
Denn wenn er seine volle Aufmerksamkeit schenkt, mit einer sehr demütigen Haltung, und wenn Demut erwähnt wird, sagt: „Ja, das muss ich lernen“, dann ist das ein sehr gutes Zeichen. Und was geschah dann? Er wurde ein bhakta. Wenn also jemand ein Gespür für Demut hat, ist das ein gutes Zeichen.
Darf ich euch noch ein gutes Zeichen nennen? Bhajan ist ein sehr gutes Zeichen. Ein anderes Mal gab es einen weiteren öffentlichen Vortrag. Es war ein richtiger Vortrag mit Präsentation, Vorträgen und Diskussionen, einem Kochkurs und allem Drum und Dran – stundenlang. Wir begannen um 20 Uhr und nach Mitternacht waren wir natürlich völlig erschöpft. Und dann fragte eine Frau aus dem Publikum: „Können wir noch ein Bhajan singen?“ Was für ein Moment! Und was geschah dann? Diese Person wurde ebenfalls bhakta. Und sie brachte ihren zukünftigen Ehemann dazu, ebenfalls bhakta zu werden. Und auch ihren Bruder. Sie praktizierte Yoga. Und danach sagte sie zu mir: „Ich mache schon seit Jahren Yoga. Und die ganze Zeit sprachen sie von Samadhi,Samadhi und ich habe es nicht verstanden. Jetzt, nach dem Bhajan, weiß ich, was sie meinten.“
Es gibt also gute Vorzeichen. Wenn du dich von Demut angezogen fühlst, wenn du dich von Bhajans angezogen fühlst, geschweige denn von Prasadam, dann bist du ein geeigneter Kandidat, um ein bhakta zu werden. Ja, das ist unsere Prioritätenliste.

(Fortsetzung folgt)

1. “Shikshashtaka”

(from a lecture of Swami Tirtha, 04.01.2019 evening, Sofia)

(continues from the previous Friday)

Question: I have lived in Sveta Gora, in the monastery, and I know that in Christian vows there is some hierarchy. For example, obedience is higher than the other two – chastity and poverty. And I also read some shivaist book where the vows were the same, but none of them were higher than the others. How is it in the vaishnava line?
Swami Tirtha: For example, if there is a debate between monks, the ultimate argument is “For the sake of the sacred obedience, please accept my opinion”. And then you have no escape, you have to say, “Yes, I accept this”. It is a very strong commitment. So, yes, we can say this is a high priority.
So your question is if there is such a priority in the vaishnava line? Well, in this respect we should refer to Chaitanya Mahaprabhu’s instructions. Because in His very famous Eight verses of his instructions, the most quoted is humility: “Be more humble than a blade of grass. Be more tolerant than a tree. Give all respect to others without expecting any respect towards yourself. And in this way you will be able to chant the holy names permanently.“[1] It is a beautiful verse. And if we really embrace the meaning of this verse, I am sure that we can apply proper humility in the proper place and time.
But how many times do we catch ourselves that we quote this verse and we act in the opposite manner! We say to others, “You have to be more tolerant than a tree if you associate with me.” Or “Prabhu, why are you not humble as a blade of grass?” This is useless! First apply this principle to yourself. Try to give respect to all – with this you never lose. Because what is the goal? The goal is to chant the holy names in a proper mood. So if we have this open-hearted, pure, innocent, humble mood, then it is easier to grasp the spiritual essence. Nevertheless, our acharyas also tell that we should apply this principle of humility with the sane saints, not with the insane materialists.
But basically, we should acquire this inner quality of humility. Not to show the external signs and to be a puffed up person on the inside, but rather the opposite. And this is also a very good invitation. I told you this story, it is included in the Sharanagati, Year Four or something, that once there was a public lecture and after that there was some private discussion. And I observed somebody in the audience – a young man paying full attention. You have been giving lectures, so you know – when you scan the audience, you see some faces, but suddenly you notice some special attention. So after this lecture, we were talking, I was inquiring: “Who are you, what are you doing?” You know I’m not a talkative person, but this time I had to talk a lot, because he was absorbing. I was talking for almost one hour and he didn’t interrupt, he was only absorbing. Then somehow I mentioned that humility is very important in spiritual life. And then he said, “Yes, humility! I think I have to learn what real humility is.” Then I was quite impressed, I have to tell you. Because if he is paying full attention, with a very humble state of mind, and when humility is mentioned, he says, “Yeah, I have to learn this” – that is a very good sign. And then what happened? He became a devotee. So if somebody is sensitive about humility, that is a good sign.
May I tell you another good sign? Bhajan is a very good sign. Another time there was another public lecture. It was a full-scale lecture with a slideshow, and talk like this, and discussion like that, and a cooking course, and everything – going on for hours. We started at 8 in the evening and after midnight we were falling apart, of course… And then somebody from the audience asked, “Can we have one more bhajan?” What a moment! And then what happened? This person also became a devotee. And she brought her future husband to become a devotee as well. And she also brought her brother to become a devotee. She was a yoga practitioner. And after this, she told me, “I have been doing yoga for years. And all the time, they mentioned this, samadhi, samadhi, and I didn’t understand. Now, after the bhajan, I know what did they mean.”
So, there are some good signs. If you are attracted to humility, if you are attracted to bhajans, what to speak of if you are attracted to prasadam, you are a proper candidate for becoming a devotee. Yes, this is our priority list.

(to be continued) 

1.  Shikshashtaka, 3

(Szvámí Tírtha, 2019.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Egy ideig a Sveta Gora-i kolostorban éltem, és ismereteim szerint a keresztény fogadalmak között létezik egyfajta hierarchia. Például az engedelmesség előrébb való, mint a tisztaság, a cölibátus és a szegénység. Illetve saiva[1] könyvekben olvastam, hogy ott a fogadalmak egyenértékűek, egyik sem fontosabb a másiknál. Ilyen szempontból, mi jellemző a vaisnava tradícióra?
Szvámí Tírtha: Előfordulhat, hogy két vaisnava szerzetes között nézeteltérés támad, s ekkor az utolsó érv így szokott hangzani „A szent engedelmesség nevében, kérlek fogadd el a véleményemet”. S ez alól nincs menekvés, itt már fejet kell hajtani, „Rendben, elfogadom.” Ez egy nagyon erős fogadalom, ami előtt mindketten meghódolnak. Szóval igen, ezt tekinthetjük egy magasabb elvnek.
Tehát a kérdésed az volt pontosan, hogy a vaisnava tradícióban létezik-e ilyen fontossági sorrend. Erre vonatkozólag Csaitanja Maháprabhu útmutatása a mérvadó. Híres, nyolc versszakból álló költeményének a Siksástakának az alázatra vonatkozó leggyakrabban idézett verssora így hangzik: „Aki alázatosabb a fűszálnál, béketűrőbb a fánál, és minden tiszteletet megad másoknak anélkül, hogy ezt magának elvárná, az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krsna szent nevét..“[2] Ez egy gyönyörű vers, s ha igazán sikerül megragadnunk a lényegét, akkor biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk megfelelő alázatot tanúsítani a kellő helyen és időben.
Viszont hányszor kapjuk magunkat azon, hogy ezt a verset idézzük, miközben épp ellenkezőleg viselkedünk! Másokra mutogatunk, hogy „Miért nem vagy olyan türelmes, mint egy fa, amikor velem társulsz?” Vagy „Prabhu, miért nem vagy olyan alázatos, mint egy fűszál?” Ez nem így működik, mivel először nekünk kell ezeket gyakorolnunk másokkal szemben, minden tiszteletet megadva nekik, s akkor nem fogunk elbukni. Hiszen, mi a cél? Az hogy a megfelelő alázattal zengjük a Szent Neveket. Tehát, ha sikerül nyitott szívvel, tiszta, alázatos hangulattal mantrázni, akkor könnyebb megragadni a lelki lényegét. Mindamellett ácsárjáink azt is megemlítik, hogy ezt az alázatot az épeszű szentekkel, és ne az eszement materialistákkal szemben gyakoroljuk.
De alapvetően az alázatnak ezt a belső minőségét kell elsajátítanunk, nem pedig a külsőleg mutathatót, miközben belül pedig felfuvalkodottak vagyunk. S ez egy nagyon jó ajánlólevél. Egyszer már meséltem nektek azt a történetet, amit a Sharanágati megjelenésének negyedik évében olvashattatok is. Ez egy nyilvános előadásról illetve egy azt követő személyes beszélgetésről szól. Már az előadás közben feltűnt egy fiatalember, aki rendkívüli módon figyelt.  Az előadás után beszélgetésbe elegyedtem ezzel az ifjúval, érdeklődtem róla, hogy „Kit tisztelhetek benned, mivel foglalkozol?” Tudjátok rólam, hogy nem annyira vagyok beszédes, inkább szívesen hallgatok másokat, de ez alkalommal nekem kellett beszélnem, mert az illető annyira figyelt rám. Majdnem egy órát beszéltem, és ő közbe se szólt, csak figyelt. Majd valahogy azt említettem, hogy mennyire fontos az alázat a lelki életben. Mire ő,  „Ó igen,  az alázat! Azt hiszem meg kell tanulnom, milyen is az igazi alázat.” Meg kell, hogy mondjam, ez igencsak meglepett, hiszen ha valaki teljes figyelemmel, nagyon alázatosan hallgat, és amikor az alázat kerül szóba, arra azt mondja, hogy „Igen, ezt még meg kell tanulnom” – az egy nagyon jó jel. S mi történt ezután? Bhakta lett az illető. Tehát, ha valaki kellően kifinomult az alázatra, az nagyon jó jelnek tekinthető.
Mondhatok nektek még egy ilyen jelet? A bhadzsan szeretete egy további jó ismertetőjel. Egy másik nagy nyilvános előadáson történt, amikor mindenféle vetítés, kerekasztal beszélgetés, főzőbemutató és egyebek voltak. Tehát ez egy több órás program volt este 8-tól kezdődően és éjfél után mi már természetesen teljesen kidőltünk… S ekkor valaki a közönségből megkérdezte, „Lehetne még egy bhadzsan?” Na ez egy olyan pillanat volt! S mi következett ezután? Ez az illető is bhakta lett. Majd a jövendőbeli férjét is magával hozta, aki szintén bhakta lett, aztán a bátyját is, aki megintcsak bhakta lett. Ő már alapvetően jógázott, de ezután azt mondta nekem, „Évek óta jógázok, s ott állandóan emlegették, hogy a szamádhi így, a szamádhi úgy, de nem tudtam mi az. Most, hogy bhadzsanáztunk, már értem miről beszéltek.”
Tehát vannak ilyen kedvező jelek. Ha vonzódunk az alázathoz, a bhadzsanhoz, mit sem szólva, arról, ha vonzódunk a praszádamhoz, akkor megfelelő bhakta jelöltek vagyunk. Szóval, így néz ki a mi fontossági sorrendünk.

(folytatása következik)

1. Síva könyvek
2. Siksástakam 3.

(от лекция на Свами Тиртха, 04.01.2019 вечер, София)

(продължава от предишния петък)

Въпрос: Живял съм в манастира в Света Гора и знам, че в християнските обети има йерархия. Например, послушанието е по-висше от другите два обета – целомъдрието и бедността. Четох и една шиваитска книга, където са дадени същите обети, но не беше посочено някой от тях да е по-висш. Как стоят нещата във ваишнавската школа?
Свами Тиртха: Да речем, ако има спор между монаси, последният аргумент е: „В името на святото послушание, приеми моето мнение”. И тогава няма измъкване, трябва да кажеш: „Да, приемам го”. Това е много силен обет. Така че да, можем да кажем, че той е с висок приоритет.
Въпросът Ви е дали има подобен приоритет във ваишнавската школа? В това отношение трябва да се обърнем към напътствията на Чайтаня Махапрабху. „Защото в неговите известни „Осем наставления“, най-цитиран е стихът за смирението: „Бъди по-смирен от стрък трева. Бъди по-търпелив от дърво. Отдавай цялата почит на другите, без да очакваш в замяна почит към себе си. По този начин ще можеш да възпяваш светите имена безспир.“[1] Това е красив стих. И ако наистина възприемем смисъла на този стих, сигурен съм, че ще можем да прилагаме нужното смирение в нужното време и място.
Ала колко пъти се хващаме, че цитираме този стих, а пък действаме по тъкмо обратния начин! Казваме на другите: „Ти трябва да си по-търпелив от дърво като общуваш с мен.” Или: „Прабху, защо не си смирен като стрък трева?” Това е безполезно! Най-напред приложете принципа върху себе си. Стремете се да отдавате уважение на всички – така никога няма да изгубите. Защото каква е целта? Целта е да се повтарят светите имена във вярното настроение. Така че ако имаме такова открито, чисто, невинно, смирено отношение, тогава е по-лесно да доловим духовната същина. Все пак, нашите учители ни казват и че трябва да прилагаме този принцип на смирението спрямо мъдрите светци, а не спрямо лудите материалисти.
Но като цяло, трябва да добием вътрешно смирение. Не да демонстрираме външните признаци, пък вътрешно да сме надути, а по-скоро обратното. Това също е много добър признак. Разказвал съм ви тази история, тя е включена в „Шаранагати“, Година Четвърта, ако не греша, че веднъж имаше публична лекция и след нея личен разговор. Наблюдавах един човек в публиката – младеж, който слушаше с пълно внимание. Вие сте давали лекции, така че знаете: когато гледате аудиторията, виждате различни лица, но изведнъж виждате някой, който слуша с пълно внимание. Така след лекцията се заговорихме и аз го попитах: „Кой си ти, с какво се занимаваш?” Не съм приказлив човек, но този път се наложи да говоря много, защото той попиваше. Говорих почти час без да ме прекъсне, просто попиваше. Тогава някак споменах, че смирението е много важно нещо в духовния живот. И той каза: „Да, смирението! Мисля, че трябва да се науча на истинско смирение.” Трябва да ви кажа, че това доста ме впечатли. Защото щом той слуша с пълно внимание, с много смирен ум, а когато се спомене смирението, казва: „Да, трябва да се науча на смирение” – това е много добър знак. И после какво се случи? Той стана бхакта. Така че ако някой се вълнува от смирението, това е добър признак.
Да ви кажа ли още един добър признак? Бхаджанът е много добър признак. Друг път имаше друга публична лекция. Беше разнообразна лекция – с презентация, беседа, дискусия, готварски курс и какво ли не – течеше часове наред. Започнахме в 8 вечерта и след полунощ вече се разпадахме от умора, естествено… И тогава една жена от публиката попита: „Може ли да изпеем още един бхаджан?” Какъв момент! И после какво се случи? Тя стана бхакта. Доведе и бъдещия си съпруг да стане бхакта. Доведе и брат си да стане бхакта. Тя практикуваше йога. И след това ми каза: „Ходех на йога с години. И през цялото време говореха за това самадхи, самадхи, а аз не разбирах какво е. Сега, след бхаджана, знам какво са имали предвид.”
Така че има някои добри признаци. Ако те привлича смирението, ако те привличат бхаджаните, какво да говорим ако те привлича прасадама, значи си точният кандидат да станеш бхакта. Да, това е нашият списък на приоритетите.

(следва продължение) 

1.  „Шикшащака“, 3